„Olvasóim között sokan lesznek, akik ismerik e regényes cím eredetét: Csáth Géza különös könyvéből, az Egy elmebeteg nő naplójá-ból való; Gizella kisasszony találta ki (ismerte föl) a Napördögöt. Én keresve sem találhattam volna könnyebben és teljesebben értelmezhető szimbólumot Gizellánál és Napördögénél, hogy azt az inkább szerencsétlennek mint boldognak mondható állapotot (s még inkább ez állapot irányultságát), melyet Kelet-Közép-Európa egyik magyar költője és kora, a csaknem három évtizedig tartó Firenze felé szamaragolásuk során megéltek, az olvasó számára érzékelhetővé tegyem.
A hatalmasok gonoszsága, arcátlan pompája és papagáj esze ásta alá a reneszánsz városállam falait. És azóta sem vesztek ki a világból. Magazinpofájukkal – most már tévészellemekként is – kulcsra zárt hálószobánkban ágyunk lábáig tolakodtak. Belőlük nem irtódott ki a képtelen középkori rögeszme: korong a Föld, fölül az övék! Nekünk az alja jut, fejjel lefelé, nyakunkat a semmibe nyújtogatva. Ebből a perspektívából nekünk cseppet sem nehéz absztrakció cselekedeteikben Gizella Napördögének jelenlétére ismernünk. Ezt szem előtt tartva, nem okozhat gondot e szövegek többi jelképe sem. Nekem eszemben sem volt útirajzot, útibeszámolót írni. Ahhoz minden szempontból nincstelenebb voltam, hogy a műélvező bennem zavartalanul ujjongjon. A sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával a hátamon, vagyis: Petrarca kerítése alatt A közelítő tél-lel, Padova sikátoraiban (a leköpés ellen gyógyírként) egy latinul író magyar verssorával, Veronában Gulácsy Lajos nakonxipáni szótárából kiírt mondataimmal, s ebből következőleg: ezer gondommal, bánatommal, hiányommal, magammal és korommal, hogy igazán látó szem számára Velencétől Rómáig úgy festettem volna, mint akinek irhájába Uccello egész vadászeb falkája szájzáras fogsorral akaszkodott. Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolságok meghatározása lebegett a szemem előtt. A ravennai mozaik és mi, a padovai, arezzói, római freskó és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő- (és ember)rothasztó nukleáris technicizmusunk között.
Közben csak egyvalamiben hittem: a szerelemben. Jobban, mint az emberben. Mert az ember lehetőség nélkül…? De a szerelem az ember lehetősége. Csúcson, mélyponton, mindig.”