1978-ban engedett ki a diktatúra először Olaszországba. Két hónapot éltünk Firenzében és Padovában feleségemmel, Gível és tizenéves fiammal. 1982-ben az Erotikus kánikula c. Magvető-kötetben látott napvilágot első 33 olaszföldi versem egy igen szűkre szabott Előszóval. Három tényt hangsúlyoztam benne. 1. Hazám púpjával jártam Itáliában. 2. Hajszoltságomban nem jutott idő műemléktiszteletre; műélvezetre se sok. 3. A magunk – szellemi-politikai és egyéb – nyomorát kívántam öszszemérni az itáliai múlttal. De gondolataim olvasatlanok maradtak 1984-ben, válogatott verseim első kiadásakor. (Ha a lónak szárnya van) Előszavam sorsa ugyanez lett 10 év múlva 1994-ben is, amikor az életműkiadás 3. kötetét (A Napördög Firenzében) az 1978-1993 közti olaszföldi versekből állítottam össze. Itt már az 1982-es Előszó nem olajozott átlapozásban részesült – a kritikus belekötött és ellenvallomásban tört lándzsát az életműkiadás 1993-as (Relief egy fegyházról) börtönversei mellett. Velük vonta kétségbe itáliai verseim értékét. A módszer nem volt ismeretlen előttem. Az egykori trafikosnő, a ’60-as évek végén, a főnök fölé állított titkos pártfőnök a Szépirodalmi Könyvkiadónál évekig akadályozta Ördöggolyó c. kötetem kiadását, de új könyvem kéziratát éppen azzal dobta vissza, hogy nincs az Ördöggolyó kimagasló színvonalán. 1994-ben csupán a kritikus személye lepett meg, aki mégsem trafikosnő érzékenységű érzékelője volt a jelenkori versnek. Meglepett az írás közlésének helye is, ahol állítólagos jóbarátaimnak nem akadt meg a torkukon a kritikus dolgozata.

Annál jobban esett, két kiadóm (Cserépfalvi, Stádium) kiállása. Könyvem borítóján negyedszer is megismételték a benti – változatlan – 1982-es Előszó főbb tételeit. Indoklásuk szerint nálam jobban féltek attól, hogy „a tájékozatlanság, a szellemi renyheség gyomnövényei gyorsabban és szívósabban gyökereznek meg a köztudatban” az én költői üzenetem „valódi tartalmainál”. Mert én, aki állítólag Itáliából „a százszor megcsodált szobrok, festmények, templomfreskók iránti áhítatomat” hordom haza (kritikusom szerint), a ’82-es Előszóban már megírtam, hogy „sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával hátamon, vagyis Petrarca kerítése alatt A közelítő tél-lel, Padova sikátoraiban (a leköpés ellen gyógyírként) egy latinul író magyar verssorával, Veronában Gulácsy Lajos nakonxipáni szótárából kiírt mondataimmal, s ebből következőleg: ezer gondommal, bánatommal, hiányommal, magammal és korommal (…) Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolság lebegett a szemem előtt. A ravennai mozaik és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő és emberrothasztó nukleáris technicizmusunk között.”

Kiadóim megcáfolták a „százszor megcsodált szobrok áhítatának” hamis tételét néhány itthon, a Kádár-korban megjelent versrészletemmel is. Az egyik sor ’56-ot idézte: „körülzár, mint egy tankcsorda a várost”. Ezt fűzték hozzá: „érdemesnek látszik rámutatni, hogy ez a vers 1981-ben jelent meg, ami figyelemre méltóan dokumentálja: a Hatalmasok akkoriban sem tudták olvasni a verset – s ebben Kárpáti Kamil »figyelemkeltő« ismertetőit kétségtelenül megelőzték.”

Most, 2000-ben e sorok előtt ötödször is megjelentetem 1982-es Előszavamat. A kezdeti 33 vers 22 év alatt mintegy 200 versre és egy második kötet jegyzetlapjaira, esszéire, dolgozataira és fotóira duzzadt – szoros munkatársi kapcsolatban feleségemmel, Gível, aki nem csupán úgy, ahogy Találkozás Holdkifli kisasszonnyal c. versemben írtam róla („Gí pedig ezalatt fényképet készít rólunk”) volt jóban-rosszban velem összesen mintegy három itáliai évet kitevő utaim minden órájában. A vers felidézi „a tanút, aki figyel”, mint az „aláereszkedett kincskutató”, de ennél is sokkal kitüntetettebb szerepet vállalt Gí az életemben. Annak a szerepét, akinek az 1994-es Üdvözlégy c. versem ajánlását írtam: „A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek”, miközben száz és száz fényképével két kényszerű hazajövetelünk között partra vetett hal-időnket mindkettőnk számára élhetőbbé tette és teszi.

Miért partra vetett halé az életünk – itthon? Kérdezzük tettetett ártatlansággal. A felelet: mert Olaszországba ingázásunk 22 éve alatt költői kirekesztődésem, ami alatt elsősorban a munkám, nem a személyem értendő, nemhogy megenyhült volna, hanem különösen a tíz utolsó évben a kitörlésig fokozódott. (Egy olyan embertől, aki fiatalon 7 és fél évet ült Rákosi börtöneiben, majd itthon csinálta végig a Kádár korszakot, belátom, most ez meghökkentő kijelentés. Az. De így igaz.)

Miért nem fejezi hát be az ingázást és marad végleg Itáliában? – jöhet az újabb logikus kérdés. A felelet: mert magyar költő vagyok. Halként a parton is ez a hazám. Ha kivet is magából. Rosszul tájékoztatták felőlem, azért vet ki. Hetvenegyedik évemet nem vethetem össze az Ő ezeregyszáz honi évével. Ami élethosszomból még hátravan, csak takarékosan elegendő ahhoz is, hogy számkivetésem tényét leszögezzem. Ő ugyan negyven éve melléfog, ha rólam van szó. De a magyarság jövője mégsem azonos néhány megkukacosodott nemzedéke balítéletével.

Illúziótlanul éltem. Legutolsó korszakom, nevezzük tömören: nagyapakornak, még illúziótlanabbá tett. Akik felé érdeklődésem fordult, valamennyien lélegzetvételnyi rövidségű évek alatt önkezükkel darálódtak be a nagy darálmányba, pedig külvárosi apátlan-anyátlan senkikként – vagy nyaka körül gazzá aljasult apja koloncával súlyosbítva – még hittem a tehetség új hajtásának nagykorúsodásában. Mindig irtóztam a gyerekkoporsóktól. Zöldfülű hullásuk nem teszi könnyebbé utam végét. De azért, mert az én látószögembe már nem fér bele, még néhány nemzedékkel később valaki fölemelheti az elejtett (vagy elhajított, megtaposott) fonalat, s majd betölti szerepét: kiássa földmélyi Laokoon-helyzetéből a költészetet.

Ha elfogad az olvasóm egy csöndes tanácsot: én úgy olvasnám az Időaranylást, ahogy Pista, A Lélekoltó c. versben szereplő halott apósom tanácsolta inni ebéd elé a vörös bort: 40 cseppenként. Aztán jöhetett a leves. Az ilyen 40 csepp után még a feketeleves is jöhet, mert a 40 cseppnek nem árthat; kikristályosodását már csak szolgálni tudja.

« vissza | ugrás a ciklushoz »

¹ A Chiesa degli Eremitanit, a Sant’ Agostino-templomot, vagy ahogy Goethe mondta: „az eremitánusok templomát” az Ágoston rendi remeték emelték Padovában a XIII. században. A második világháború végén, 1944. március 11-én találat érte. Nagy részét a bomba elpusztította. Súlyos károk keletkeztek a főhajó mellett az Ovetari kápolnában is, amit a fiatal Andrea Mantegna (18 és 26 éves kora között) Mária mennybemenetelének freskóján kívül két freskóciklussal díszített. Az egyik sorozat Szent Jakab, a másik Szent Kristóf életét és mártíriumát ábrázolta. A legtöbb freskó elpusztult vagy megrongálódott. A restaurátorok küzdelme egyszerre indult a templom újjáépítésével a megmaradt Mantegna-freskók „föltámasztásáért”. A hangyaszorgalom bizonyos részleges sikereket hozott: Mária mennybemenetelén kívül a két freskó-ciklus egy-egy önálló része, Szent Jakab kivégzése és a két részre osztott Szent Kristóf freskó (az oszlophoz kötözött óriás lenyilazása és Kristóf kivonszolása a városból a lábánál fogva) többé-kevésbé ma ismét látható. A Szent Jakab sorozat egy másik freskójából, amelyik a szentet bírája előtt ábrázolta, mindössze egy fejet sikerült megmenteni a sokalakos kompozícióból. A szakállas férfiprofil, eredetileg a bírósághoz tartozó katonáé, aki a bírói emelvényt kerítő kőkorlátra könyökölve figyelte a tárgyalás menetét, most a vakolt fal sivár sarkában test és végtagok nélkül, szörnyű törésvonalakkal összekaszabolva egymagában vall Mantegna művészetéről. Látványa hátborzongató. A többi freskó végleg elpusztult – bár elmélyedve a restaurátorok eddigi munkájában, ha megfigyeljük, hogy például az utóbb említett szakállas férfiprofil fejét milyen apró törmelékdarabokból illesztették össze, és ha azt is számításba vesszük, hogy az elromosodott templom mekkora kő, tégla, vakolat szeméthalmazából kellett kikeresni ennek az egyetlen motívumnak a falról lepergett darabkáit, nos, akkor reménykedni kezdünk, hogy Mantegna freskóinak a „föltámasztása” talán még folytatódhat. Mantegnáé mellett három másik festő művei is elpusztultak, Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara és Niccolo Pizzolo freskói. Giorgio Vasari, Andrea Mantegna mantovai festő élete című munkájában különösen sokra becsülte Pizzolót. „Niccolo – írta róla – megfestette az egyházatyák között fenségesen trónoló Atyaistent; ezt ugyanolyan jónak tartották, mint azokat a képeket, amelyeket Andrea festett a Szent Kristóf kápolnában; bizony, ha Niccolo, aki kevés, de csakis jó művet hagyott hátra, annyi örömét lelte volna a festészetben, mint a fegyverekben, kiváló művész lehetett volna, és talán sokkal tovább is él; de mivel folytonosan fegyverekkel járt-kelt, és sok ellensége volt, egyik nap munkából hazamenet megtámadták és orvul meggyilkolták.” (Vasari szövegében a Szent Kristóf kápolna az Ovetari kápolnával azonos.)

² Giuseppe Arcimboldo (1530-1593) a XVI. századi manierizmus különleges művésze, akit gyümölcs, növény, könyv, fagyökér, hal és állat együtteseiből összeállított fantasztikus arcképei miatt joggal emelt a XX. századi szürrealizmus az előfutárai közé.

³ Thomas Chattertonról (1752-1770!) írta Szerb Antal A világirodalom történetében, hogy „a régi költészet felfedezésének sajátos és megrendítő következménye volt a tragédiája. A kamaszfiú egy nap azzal állott elő, hogy értékes régi verseket talált; majd amikor verseiről elhitték, hogy eredetiek, mind több és több remekművet fedezett fel; egy régi költőt gyártott magának, a XV. századi Rowleyt, és egyre-másra hozta napvilágra Rowley költeményeit és drámáit. Amikor hamisításait felfedezték, nemsokára nyomorában öngyilkos lett.” Sajnálom, hogy Szerb Antal bár úgy találta: „ezek a rowleyánák modorosságuk dacára is igen tehetségesek”, s mint ahogy fenti szövegéből kiemeltem, Chatterton verseit remekműnek tekintette, mégis hamisítóról beszél, akiből „csak szélhámos lett”. Meghökkentő e kényeskedés erkölcse, hiszen ki mondaná Villonról, hogy „csak rablógyilkos lett”, ha egyszer francia költő is volt. De a magyar olvasó sokkal testközelibb példára is gondolhat: rendkívüli népszerűségének köszönhetően, Weöres Sándor Psychéjére, egy soha nem létezett költőnő soha meg nem írt verseinek remekmívű kötetére. Hamisítás-e? Szélhámosság-e más bőrébe bújva más kor igézetében költeni? Szélhámosság-e pláne akkor költeni ily módon, amikor arra semmi egyéb lehetőség sincs?! Mint éppen Thomas, a kamaszfiú esetében a XVIII. század Angliájában, akit a lumpenproli sorstól nem is a valóságos helyzete, mint inkább a családi tradíció mentette meg: az egész família több nemzedéken át templomi sekrestyésekből és sírásókból állt. E sajátos munkaviszony az egyházzal, kialakította a kellő tartást: Chattertonék egyszerűen vallásosságukkal biztosították mindennapi kenyerüket. Ekkortájt Bristolból, a St. Mary Redcliffe székesegyház sekrestyéjéből és temetőkertjéből ugyan milyen eséllyel indulhatott volna egy sírásóivadék – egy tizenöt-tizenhat éves gyerekember költői pályája? A XV. századi Rowley költészetének megteremtése nemcsak zseniális, de egyszersmind az egyetlen lehetőségnek látszott ahhoz, hogy Thomas időt nyerjen a költészethez, egyáltalán: az élethez. Ebben a kettőben, a zseniális teremtőerőben és a fiatalságban hasonlít egymásra a padovai festő- és a bristoli költőkamasz. Másodsorban pedig (de nem elhanyagolható mértékben) abban, hogy mindketten egy korábbi monumentális történelmi korszakig nyúltak vissza; ami Mantegna eszmélésében az ókor görögsége és még inkább a római kor volt, ugyanaz lett Chatterton számára Mantegna monumentális kora, Angliában az olaszénál középkoriasabb reneszánsz. Viszont a két szellem és sorsuk közötti legfőbb különbség – Chatterton öngyilkossága tizennyolc éves korában – oly korán következett be (és zárt le mindent véglegessé), hogy a végül még lovagi rangra is emelt, s Mantovában nagypolgári házat fenntartó, magas kort megélő Mantegna és Chatterton között a fentieken túl több egyezést vagy különbözést keresni már felesleges. Babits Mihály Az európai irodalom története c. csodálatos könyvéből idézem Chattertonról: „Halála másnapján fedezték fel. ,Ilyen tökéletes lángszellem nem élt még’ – adta ki a jelszót Horace Walpole. Hírneve folyton nőtt. Coleridge verset írt róla; Shelley megénekelte. Alfred de Vigny regényben dolgozta föl tragikus életét, drámát is csinált belőle, s alakját a költősors szimbólumává avatta.”

⁴ Arthur Rimbaud 1854-ben született Charleville-ben. Mindössze három éven át – tizenhat és tizenkilenc éves kora között – írt verset. 1877-ben elhagyta hazáját, Németországban, majd Afrikában élt. Csupán meghalni tért vissza Franciaországba; ez 1891-ben következett be, lábának amputálása után egy marseille-i kórházban. A bristoli kamasszal ellentétben, kinek nevét se ismeri a magyar ifjúság, Rimbaud hírneve, hatása a XX. században meglepő sebességgel növekszik egyfolytában. A nyolcvanas évek fiatalja nemcsak a „magyar Rimbaud-t” veheti kézbe, az egész életmű többszörös, olykor konzseniális fordítását, de alig van jelentős költő és irodalomtudós, aki az utóbbi ötven évben ne gazdagította, színezte, árnyalta volna Rimbaud-képünket. Minden túlzás nélkül állítható, hogy „az a tizenöt esztendős suhanc, aki – Babits szavaival – faluról, gyalog, anyjától megszökve, sárosan, sőt tetvesen, egy köteg verssel állított be” Párizsba, s akinek verseiről ugyanő, Babits írta, hogy „ezek a versek indították el a szimbolista áramlatot a lírában”, nos, majd ez a „vidéki, faragatlan kölyökember” 1991-ben, halálának századik évfordulóján egy világünnepség középpontja lesz, mint a modern költészet kútfője. Ami nevének Mantegnáéval összekapcsolását illeti, mindkettőjük kamaszságán és zsenialitásán kívül emellett még egy érv szól, az, amelyről Rimbaud legismertebb verse, A részeg hajó kapcsán Szerb Antal írt: „a féktelen szabadságszeretet”; az, amellyel Somlyó Györgynek sikerült Petőfit és Rimbaud-t párba állítania: „a szabad szabadság és a szent világszabadság” két költőjét, kiknek „örökké nyitott ingnyakuk mögött a századnak talán két legizzóbb szíve lángolt”.

⁵ Ezzel a kérdéssel végződik Petőfi feltételezhetően utolsó verse, a Mezőberényben 1849. július 6. és 17. között keletkezett Szörnyű idő… A vers befejező strófájának egésze így hangzik:

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higyjen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli
Zavart ész meséjének?

« vissza | ugrás a vershez »

Mr. Wells: „Wells fejedelmeknek osztott tanácsokat és intelmeket, akár hajdan Voltaire, noha nagyképű s nyárspolgári stílje igen különbözött a Voltaire-étől”, írta Babits Az európai irodalom történetében. Szerb Antal pedig ezt írta H. G. Wellsről: „Született utópiaíró és hivatásos jós. Szinte kétévenként új utópiában állapította meg, hogy mi lesz ötven, száz, ezer év múlva. Jóslatai közül egyik-másik azóta már be is vált: az autóbuszok kezdenek a vonat komoly vetélytársai lenni, és a nagy háború csakugyan Danzig miatt tört ki.” (Nagy háború = a második világháború.) „Mindig tanítani akart. Parvenü magabiztosságát nagyon nehéz elviselni” – ezt is Szerb Antal írta H. G. Wellsről.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ benősültél Velencébe: Mantegna Nicolosiát, Jacopo Bellini velencei festő lányát 1454-ben vette feleségül.

² házad jómódú úrnak mutat: Mantegna „Mantovában saját maga részére nagyon szép házat épített, ki is festette; ez a ház egész életében kedvelt otthona volt.” (Giorgio Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok, építészek élete, Magyar Helikon 1973.)

³ büsztöd: Az eredeti büszt Mantovában, a Sant’ Andrea kápolnában látható. „A Brenta szigetén”, azaz Isola di Carturón, Mantegna szülőhelyén a templom mellett felállított másolat az egyetlen emlékeztető jel a szülőfalu nagy fiára. De nem, van még valami: Isola di Mantegna, közvetlen Isola di Carturo előtt, a szülőfaluhoz vezető úton. A két hajdani település – talán inkább csak major – valamivel lakottabb és modernebb része Isola di Mantegna. De nevén kívül ezen a maibb, igen jómódúnak látszó településen semmi sem emlékeztet Mantegnára. A két település egyszersmind nem jelent két külön szigetet: a Brenta folyó egyazon tenyérnyi szigetén terül el mindkettő. Isola di Carturón még a múlt században több olyan épület állt, amit a XV. században emeltek; ma már csak egy létezik, de a tágas, emeletes, masszív lakóház aligha fogadhatta be azt a Balázs nevű asztalost (vagy bognárt), akiben Andrea apját gyanítják. A carturói iskola egyik tanárnője egy másik, szerényebb kőépület helyét nevezte meg Andrea szülőhajlékának; sajnos évekkel előbb lebontották s ma még csak tábla sem jelzi, hogy valaha hol állhatott. A templom a XVIII. században épült, a magas fallal körülvett – messziről festői látványt nyújtó – temető még későbbi. Így aztán a carturói büsztmásolat magába mélyedt tekintetű komor és kemény parasztfeje konokul hallgat – önmagáról.

⁴ P: Pesterzsébet, szülőhelyem, korábban Kossuthfalva, verseimben rendszerint hazám megjelölésére szolgál.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Ansuino da Forlì: XV. századi festő. Ő is megbizatást kapott az Ovetari kápolna kifestésére. A Szent Kristófról szóló sorozatban festett freskója 1944. március 11-én, az Eremitani bombázásakor szintén elpusztult.

² Bono da Ferrara: Pisanello, a nagy veronai festő tanítványa, a XV. században működött. Az ötvenes évtizedben Padovában is élt, ahol az Eremitani számára készült freskója (a Szent Kristóf sorozat része) 1944-ben ugyancsak elpusztult.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Jakab: Az 1944. március 11-i bombázáskor elpusztult Mantegna freskók egyike: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik.

² Francesco Squarcione: padovai festő, aki Andreát, a nyájat őrző fiút magával vitte Padovába, s nemcsak tanítványává, de fiává fogadta. Tekintélyének, műhelye jó hírének kétségtelenül része lehetett abban, hogy Andrea még a reneszánsz századaiban is szokatlanul fiatalon fontos egyházi megrendeléseket kapjon. S nemcsak az eremitánusoktól. „Még mielőtt tizenhetedik évét betöltötte volna, elkészítette a padovai Santa Sofia főoltárképét, mely mintha nem is valami ifjú kezétől származna, hanem nagyon gyakorlott öregemberétől”, írta róla Giorgio Vasari. Mantegnának ez a képe is elveszett, de New Yorkban őrzik kisalakú képét, A pásztorok üdvözletét, Sao Paolóban Szent Jeromos vezeklését, Frankfurtban pedig Szent Márk képmását – mindhárom mű a tizennyolc éves Mantegna alkotása, s mindegyikre pontosan illik Vasari idézett megállapítása a Santa Sofia főoltárképéről.

³ Nicolosia: Squarcione éppen Nicolosiára, a Bellini-lányra – vagy még inkább talán az egész Bellini családra lett féltékeny, amikor megtudta, hogy a fiaként nevelt és pártfogolt Mantegna Nicolosiát feleségül veszi. Erre a hírre, ahogy Goethe mondja, „az első, atyai mester féltékeny vonzalma féktelen gyűlöletbe, segítő szándéka üldözésbe, dicsérete gyalázkodásba csap át”. Nem állhatom meg, hogy Goethét valamivel hosszabban ne idézzem. Squarcione „ellenkező értelemben ócsárolja immár mindazt, amit az ifjú az ő tanácsára, az ő meghagyására vitt és visz véghez; azzal a tömeggel szövetkezik, mely le akarja rántani magához a művészt, hogy megítélhesse. Ez a tömeg természet- és valósághűséget követel, hogy legyen összehasonlítási alapja, de nem azt a magasabbrendűt, mely a szellemben gyökerezik, hanem a közönséges külsőt, mikor szükség esetén mindenesetre összevethető az eredeti és másolata közötti hasonlóság és hasonlótlanság. Mantegna most már semmit sem ér; semmi elevennek a létrehozására sem képes, mondják” – mondják Squarcione s azok, akiket erre rábeszélt –, „legnagyszerűbb munkáit keménynek, száraznak, merevnek és ridegnek szidják. A nemes művész, még ereje teljében, haragra lobban és nagyon jól érzi, hogy éppen az ókor szempontjából nézve a természet még természetesebbé, művészszemének még érthetőbbé vált; érzi, hogy van ereje hozzá, és bemerészkedik ebbe a vízbe is. E pillanattól kezdve számos polgártársa élethű képével díszíti festményeit.” Az idézetet csak azért nem folytatom, mert az már csakugyan az érett és öreg Mantegnára vonatkozik, ellenben az eddigiek az annál sokkal fiatalabb Mantegnára, mint ahogy az magának Goethének a szövegéből kiderül. Andrea 1454-ben vette feleségül Nicolosiát, és éppen egy sajátos magyar vonatkozás kapcsán jól tudjuk, hogy mikor „merészkedik ebbe a vízbe is”, azaz válaszul a dühöngő Squarcione vádaskodásaira, mikor festi fel az Ovetari kápolna falára padovai barátait, s köztük egy magyart, Janus Pannoniust (no meg pókhasúnak ábrázolva Squarcionét is – Vasari szerint). A szóban forgó freskó Szent Jakab kivégzését ábrázolja, s vannak akik 1453-ra teszik keletkezésének idejét. A magyar irodalomtörténetnek is van egy figyelembe vehető dátuma: 1458, azaz a Janus Pannonius-vers, az Andrea Mantegna páduai festő dicsérete keletkezésének évszáma. Igaz, a vers nem az Ovetari kápolna freskójáról, hanem egy megintcsak elveszett Mantegna-képről szól, amelyben Janus Pannoniust és Galeottót együtt festette meg. A kép ugyan elveszett, de festésének dátumát ismerjük: 1455. Vannak akik éppen a Szent Jakab kivégzése c. freskó elkészültét igen elhúzzák, nem kevesebb, mint négy esztendőre teszik (1453-1457) a freskó festését, ami aligha fogadható el Andrea munkaütemének, hacsak nem vesszük figyelembe életének olyan sorsdöntő változásait, mint házasságát, megromlott kapcsolatát első atyai mesteréhez, az áskálódást művei ellen, és az ezt követő belső válságot, továbbá a mind huzamosabb tartózkodásokat Velencében, az első utakat Ferrarába, Veronába, sőt Mantovába; végül egész sereg olyan életmozzanatot, amiről alig tudunk valamit; például hogyan hatott Mantegnára a tanuló- és versenytárs, a Giorgio Vasari által is magasztalt Niccolo Pizzolo váratlan halála 1453-ban? És nem csak érzelmileg, hanem egzisztenciálisan is, hiszen Pizzolóval (és másokkal) együtt kapta a még tizenéves Andrea a megbízást az Ovetari kápolna freskóira – a harminckét éves, nála tíz évvel idősebb festőtárs váratlan halála vajon milyen változást hozott: előbbre lépett-e Mantegna (elfoglalván Pizzolo megürült helyét is), vagy éppen hátrányosabb helyzetbe került a megrendelőkkel szemben (mert az érettebb Pizzolóval annak összeköttetéseit és pártfogását is elvesztette)? Esküvője, Pizzolo halála, viszályának csúcspontja Squarcionéval mind 1453-ra esik – vajon nem hozhatta ez magával a munka félbeszakítását, akár két-három évre is?! Mondjuk az 1455-ben festett, de azóta elveszett páros portré, a Janus Pannoniusról és Galeottóról készült táblakép utáni időre? Azért látszik ez valószínűnek, mert a páros arckép előtt Mantegna nem festett portrét; tehetségét bizonyára a kisalakú képen próbálta ki először, mielőtt kortársait a szigorúbb kötöttségű műfajban, az évezredeknek szóló freskón megörökítette. Mantegna, házassága évében 22 éves volt (az őt dicsőítő Janus vers születése évében még mindig csak 27!), mikor tehát Goethe azt mondja, hogy „a nemes művész még ereje teljében” válaszolt ócsárlóinak, semmiképpen ne gondoljunk a mai felfogás szerinti ereje teljében levő negyvenöt-ötvenöt vagy éppenséggel ötvenes-hatvanas férfira, hanem a római jog szerinti nagyon fiatal ifjúra, egy huszonévesre, még innen a férfikor küszöbén.

⁴ Nicolosia bátyja, Gentile Bellini: két évvel volt idősebb Mantegnánál, az öccse, Giovanni pedig vele egykorú vagy inkább nála fiatalabb lehetett. S bár Jacopo Bellini, az apa jóvoltából Gentile és Giovanni szinte beleszületett a festészetbe, Andrea csodagyermeksége, kamaszkori teremtő periódusa hiányzott ifjúságukból. 1453-ban, amikor Mantegna benősült a Bellini családba, Jacopo Bellini kétségtelenül „Velence legmegbecsültebb festője volt”, két fia azonban (akik majd messze túlszárnyalják az apát, és különösen a kisebbik, Giovanni révén a Bellini családnév mindmáig halhatatlanul ragyog) még a szárnypróbálgatásoknál tartott. Mindkettő Andrea hatása alá került. Ez a hatás majd a hatvanas évektől kezdett igazán kamatozni Giovanni Bellini művészetében. Mantegna főbb művei jó tíz-tizenöt évvel előbbről sorjáznak.

⁵ Pizzoli: Niccolo Pizzolo (Pizolo, Pizzoli) 1421 körül született, 1453-ban halt meg; egy másik jegyzetben – Vasarit idézve – már beszámoltam haláláról. Pizzolo, akit Vasari „padovainak” nevez, Marco Zoppóval és Dario da Trevisóval együtt Squarcione tanítványa volt, Andrea versenytársa. Amikor a negyvenes években Squarcione házába került, Pizzolo volt az, aki „egy fejjel kimagaslott a tanítványok közül”. Különben 1448. május 16-án nem ő kapta volna az első megbízatást az Ovetari kápolna kifestésére. De szeptemberben már Mantegna is megbízást kapott (s bár ezen az őszön a Santa Sofia templom főoltárképéhez látott hozzá), a következő évben már ő is az Ovetari kápolnában dolgozott Niccolo mellett. Ehhez Squarcione tekintélyén és Andrea korán megnyilatkozó tehetségén kívül alighanem a tíz évvel idősebb Niccolo jó szemére és pártoló barátságára is szüksége volt Mantegnának.

⁶ Vitruvius: „Vitruvius Cerdo Architetus”, a freskó diadalkapuján látható felirat egyszerre idézi a Kr. sz. e. I. század második felében élő Vitruvius római építészt, szakírót, aki hírnevét az Augustus császárnak ajánlott tíz könyvből álló Az építészetről című munkájának köszönhette és Mantegna kortását, a reneszánsz Verona építészét, Vitruvio Cerdót. Szilágyi János György említi lexikonbeli szócikkében, hogy Vitruvius „újabb feltevés szerint Julius Caesar hírhedt erkölcsű hadmérnökével, Mamurrával azonos”. A római kort eszményítő Mantegna erről mit sem tudhatott, ahogy a többi reneszánsz fiatalember sem, köztük a veronai Cerdóval. Ők Vitruviusban a nagy összefoglalót tisztelték, akinek az építészetről szóló műve „az ókori építészet történetének egyik legbiztosabb alapja”.

⁷ Mantegna Rómát visszahoztad!: Babits Mihály versében, a Pictor Ignotusban áll ez a sor: Mantegna Rómát visszahozta.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Gaál Imre: (1922-1964) boszorkányos tehetségű rajzoló, festő, Piero della Francesca, Uccello, Mantegna falusi-külvárosi tanítványa, „egy pesterzsébeti európai”. Ha Szőnyit, Bernáthot, pláne Poór Bertalant vallotta volna mesterének, szép, szabályos képcsarnoki piktor lehetett volna, tipikus magyar festő – így azonban szűkös volt számára minden hazai birkakarám. Az ő internálótábora Pesterzsébet volt; negyvenkét éves korára a szesz végzett vele; soha nem keresett annyit, hogy tisztességes vászonra, fára, papírra jó festékkel, jó ecsettel dolgozhatott volna. Barátja, Csillag Tibor verseiből görög félistenként lép elő. Én a héroszokat még józan állapotukban sem igen viselem el a környezetemben, ezért sokszor kitértem az útjából. De egyetlen élő festő-kortársam se segített nekem annyit Olaszországban, hogy a régi nagyokhoz egyszerű, járható utat találjak, mint éppen az immár halott Gaál Imre és az ő emléke.

² Charles de Tolnay: Tolnay Károly (1899-1982) művészettörténész, valószínűleg a XX. század legnagyobb Michelangelo-kutatója, haláláig a Michelangelo múzeum, a Casa Buonarroti igazgatója volt. Mondatom arra utalás, hogy Tolnay disszertációját Hieronymus Boschról írta (1937-ben közreadott nagy Bosch monográfiájának is ez képezte az alapját), míg Michelangelo-kutatásának öt hatalmas kötete csak jóval később Princetonban (USA), 1943 és 1960 között látott napvilágot.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ René Magritte: (1898-1967) „a festészet nagy látnoka”, ahogy írták róla, 1925-ben csatlakozott a szürrealistákhoz, de ötéves párizsi tartózkodás után visszatér (visszamenekül?) belgiumi szülőföldjére, ahol megteremti magában álló, klaszszikusan zárt és pontosan láttatott, tárgyias szürrealizmusát. Kővé vált szobabelsőit, emberalakjait, gyümölcs- és állatábrázolásait kisgyerek korom óta csodálom.

² michelangeloi vénség: Charles de Tolnay Michelangelo c. művében (Corvina Kiadó, 1975) bukkantam rá a következő, a költészet mai állapotára, főként pedig a helyzetére meghökkentően jellemző mondatra: „A Cumaei szibilla (Cumaea) elrévült tekintetű idős nőalak, mintha már elveszítette volna anamnézis (= látnoki) képességét: bizalmatlanul olvasgat a bölcsesség könyvében.” Michelangelo festette ilyennek a Cumaei szibillát a Sixtusi kápolna mennyezetére. Ha a költészet mai helyzetére gondol az olvasó, vajon nem jelenik-e meg szeme előtt ez a michelangelói alak? Ahogy ereje már a múltnak szól – de így is monumentális. Csak varázstalanabb. Hajdani szépsége rekonstruálására mintha egyre kevesebb lenne a szándék. Ki látja környezetében szép, ifjú lánynak (aki volt)? A Cumaei szibilláról kinek jut eszébe, hogy – egy hajdanvolt múlt időben – ő is olyan lehetett, mint a Delphói szibilla, akit Michelangelo „fiatal, nagyon szép szűznek ábrázolt: tágranyitott szemmel szinte reszket a belső élmény iszonyatos erejétől”. Hát nem a költészetről van szó itt?

³ Európa eső után: Max Ernst (1891-1976) és a XX. század egyik főművének ez a címe: Európa eső után. 1940-ben, a világháború közepén festette a Saint Nicolas-i internálótábor és a campfranci határállomás között vergődve, amikor a németek és Mussolini olasz hadai elözönlötték Franciaországot, s Max Ernst személyét és festményeit – jelképesen, de joggal mondva: a modern művészetet – egy állomásfőnök segítsége („Uram, én tisztelem a tehetséget, én bámulom önt!”) kimentette a háború poklából; Max Ernst Lisszabonba, majd Amerikába szökhetett.

⁴ picassói ló nyakán hurcolt lány: A magyarított F. Hazan lexikonban (A modern festészet lexikona, Corvina Kiadó, 1974) Frank Elgar (F. E.) Pablo Picassóról írt szócikkében ideillő mondatot találtam; muszáj idéznem: „Abban az életkorban, amikor általában még üveggolyóval szokás játszani, Picasso már muzeális értékű képeket festett.” Íme, még egy világbíró csodagyermek és -ifjú, egy zseniális tizenéves! És nem a XIX. század óta polgárjogot nyert csodagyerek-balhit szellemében sápkóros, nyamvadt, korán hamvába haló, hanem az igaziak, a Mantegna sorából való. Aki „1961-ben, amikor barátai és csodálói tömegesen utaztak Mouginsba, ahol akkor lakott, hogy megünnepeljék nyolcvanadik születésnapját, olyan fiatalos Picassóval találkoztak, amilyennek kezdettől fogva ismerték”. Pablo Picasso (1881-1973) annyira egyetemes fejedelme a modern képzőművészetnek, hogy azok is ismerik (hallottak róla, ismernek tőle valamit), akik elkerülték a festészetét. „A picassói ló” és a „nyakán hurcolt lány” (bár a rajzon inkább a nyak tövén, a hátán hurcolja az a ló a rajta keresztben fekvő lányt) Picasso Minotaurusz sorozatának egyik rézkarcán látható.

⁵ Lázár: János evangyélioma 11, 1-45.: „32. Mária azért a mint oda ére, a hol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. 34. És monda (Jézus): Hova helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! 35. Könnyekre fakadt Jézus. 37. Némelyek pedig mondának…: Nem megtehette volna-é ez, a ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg? 38. Jézus pedig újra felindulva magában, oda megy vala a sírhoz… 39. Monda Jézus: Vegyétek el a köveket. Monda neki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos. 40. Nem mondtam-é neked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? 41. Elvevék azért a köveket onnan, a hol a megholt feküszik vala… 43. (Jézus)… fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! 44. És kijöve a megholt, lábain, és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orczája kendővel vala leborítva. Mondá nekik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.” (A Károli Bibliából.)

⁶ Jairus: Lukács evangyélioma 8, 41-56.: „41. És imé eljöve egy ember, kinek Jairus vala neve, ki a zsinagógának feje volt; és Jézus lábai előtt leesvén, kéré őt, hogy menjen be az ő házába; 42. Mert vala néki egy egyetlen leánya, mintegy tizenkét esztendős, és az halálán volt… 49. Mikor még a szó szájában vala, eljöve egy ember a zsinagóga fejének házától, mondván neki: Meghalt a leányod; ne fáraszd a Mestert! 50. Jézus pedig mikor ezt hallotta, felele neki mondván: Ne félj; csak higyj, és megtartatik… 52. Sírának pedig mindnyájan, és gyászolák azt; ő pedig monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem alszik. 53. És kinevették őt, tudván, hogy meghalt. 54. Ő pedig mindenkit elküldvén, és a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, kelj fel! 55. És visszatérve annak lelke, és azonnal fölkele; és ő parancsolá, hogy adjanak neki enni. 56. És elámélkodának annak szülei…” (A Károli Bibliából.)

⁷ harka: Kiskamasz koromban, 1944 tavaszán családom a bombázások elől elmenekült Maglódra. A sokgyermekes családban, amelyik befogadott, az apróbb gyerekek tiszte volt gondoskodni a mindennapi főzéshez való tüzelőről. Messzire, egészen a túzbereki erdőkig vándoroltunk száraz gallyak, faágak után. Ott kötöttük harkába a gallyakat. Használhatatlanságig szétrongyolódott zsákkal olymódon átkötött nagy rakás gally volt a harka, amelyből két zsákszár kígyózott elő, hogy a mellünkön, az állunk alatt megcsomózva, hátunkon a rakományt hazáig szállíthassuk. – Ami pedig „az ég ezüstös halálmadarait” illeti, a maglódi határban én is találkoztam olyan repülővel, amelyik hadi célpontnak nézte és géppuskatűzzel árasztotta el a harkát cipelő, mezítlábas gyerekbandákat.

⁸ A lelőtt Lennon zongoráját: 1983-ban, New Yorkban árvereztette el az egykor hőn imádott özvegy, Yoko Ono.

⁹ Werner Heisenberg: A rész és az egész – Beszélgetések az atomfizikáról (Gondolat Kiadó, 1975) című könyvében leírja, hogy még diák korában Münchenben egy délután vadidegen fiú állította meg az utcán: „Tudsz róla, hogy jövő héten ifjúsági gyűlés lesz a Prunn kastélyban? – kérdezte. – Mindnyájan ott leszünk, rád is számítunk. Minél többen, annál jobb! Megbeszéljük, milyen jövőt építsünk magunknak!” Heisenberg elment a gyűlésre. „Sok beszéd hangzott el aznap – írja könyvében. – Jómagam sokkal bizonytalanabb voltam, hogysem csatlakozhattam volna a vitához, de erősen figyeltem, és megint elgondolkoztam a »rend« jelentésén. A szónok szavai nem hagytak kétséget: Különböző rendek között, a fenntartásukra irányuló legőszintébb igyekezet ellenére is, kenyértörésre kerülhet sor, és az összecsapás eredményeként a rend kiáltó ellentéte kel életre. Az lehet a magyarázat – gondoltam –, hogy e rendek csak töredékesek, részlegesek, a központi rend testéből letört darabkák; lehet, hogy megtartották teremtő erejüket, de nem irányulnak többé a mindent egyesítő középpont felé. Minél tovább hallgattam a beszédeket, annál fájóbban tudatosult bennem a középpont hiányának érzete. Kis híján fizikailag szenvedtem, de képtelen voltam felfedezni a középpont felé vezető utat az ellentétes vélemények rengetegében. Így aztán csak múltak az órák, a beszédek szaporodtak, és nyomukban ismételten fellángoltak a viták. Egyre hosszabbak lettek az udvar árnyai, míg a forró nappal szürkés alkonyatba, ez pedig holdfényes éjszakába hanyatlott. Még egyre folyt a beszéd, amikor egyszer csak egy fiatal hegedűs lépett ki az udvar fölé nyúló balkonra. A lárma elhalt, míg a hegedűs, magasan felettünk Bach Chaconne-jának első csodálatos d-moll akkordjait intonálta. És én hirtelen és teljes bizonyossággal éreztem az eddig hiába vágyott középpontot. Az alattunk húzódó, holdfényben fürdő Altmühl-völgy épp elég okot adhatott volna valamiféle romantikus átlényegülésre, csakhogy most nem erről volt szó. A Chaconne tiszta zenei frázisai hűvös szellő gyanánt érték lelkemet; szétkergették a ködöt, hogy tisztán meglássam a mögötte tornyosuló struktúrákat. A muzsika, a filozófia, a vallás nyelvében mindig van egy ösvény, mely a középponti rend felé vezet; napjainkban nem kevésbé, mint Platón vagy Bach korában. Ez az Altmühl-völgyében közvetlen élmény révén vált bizonyossá bennem.”

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Janus Pannonius 1458-ban írt verse Berczeli Anzelm Károly fordításában így hangzik:

Andrea Mantegna páduai festő dicsérete

Egykor Apelles igaz kegyelem jeleként fejedelmét
Úgy festette le, hogy rajta legyen a barát
Véle a képen; így most engem fest Galeotto
Mellé Pádua nagy mestere, hogy sohase
Váljunk szét ezután. Méltó szavakat nehezen lel
Thália, annyira jó s isteni szép ez a mű.
Múlnak a századok és eleven lesz még a mi arcunk,
Gyújt a szemünk, mi pedig régen a hantok alatt
Fekszünk már. A te műved az is, hogy tépjen a sors bár
Szét bennünket, a két régi barát azután
Is még itt marad. Annyira élnek ezek, hogy az ember
Szinte szavukra les, oly pontos a szem meg a száj.
Ennyire még a tükör sem képes az emberi arcot
Visszaragyogni, de tán még a patak vize sem.
Pontról pontra hasonlít ránk ez a mesteri festmény,
Minden része olyan, mint a miénk. Ugyanaz!
Mantegnám, ki teremtett? Merkur? az isteni sarj vagy?
S tán tejet is (noha szűz) égi Minerva adott?
Ész s művészet emelte magasra a római kort is
És te a régieken túlteszel, úgy remekelsz.
Nedves a képen az ajkam, az élet harmata rajta.
Mintha Apelles örök Vénusza lenne tiéd.
Bárhova nézz, nincs oly különös lény szerte a földön,
Mely csuda-ujjad alatt meg ne születne megint.
Nincs párod, Mantegna, a festők közt te az első
Vagy, mint egykor a toll mestere volt Titusod.
Majd ha csodálják már mindenhol benned a művészt,
S ismerik is nevedet szerte a föld kerekén,
Akkor emelkedj még magosabbra az égi világig,
S ott, hol örök tereken ködlik a messze tejút,
Fesd ki a menny ragyogó kupoláját, bárha ezernyi
Csillag fénye remeg, reszket a boltozatán
És ha te fested az ég boltját ki, jutalmad az ég lesz,
S fönt a dicső Jupiter mennyei trónra emel.
S festők istensége leszel. Leborulnak a költők
Is, hogy óhajukat szánd meg Uram, kegyesen!
Én is a hű Galeottóval neked áldozom eztán
Hálából, hogy e kép majd az utókor előtt
Is még őrzi frigyünket. E vers köszönet, neked írtam,
S ennyit Arábia dús illata, füstje se ér.

² Marsilio Pazzo, Mantegna jóbarátja; róla festette a freskó hóhérát. A többiek is, akiket Vasari elősorol saját nevükön, vagy más név alatt, Padova értelmiségének színe-virágához tartoztak, csodálói, tisztelői voltak Mantegna művészetének.

³ Nemcsak Vasari értékítéleteivel kell óvatosan bánni (erről az Uccellóhoz szóló Mellékóda kapcsán majd részletesen írok), hanem adatközléseivel is. Különösen érdekes példája a mindenki számára tanácsolt óvatosságnak maga Goethe, akiről Rózsa György a Goethe-tanulmányok magyar gyűjteményének utószavában (Goethe: A műalkotások igazságáról és valószerűségéről, Corvina Kiadó, 1980) azt írja, hogy „a Mantegna és Raffaello festménysorozatairól írott szavai is tudománytörténetünk legszebb fejezetei közé tartoznak”. Nos, Goethe, aki naplójában azt jegyezte be 1787. szeptember 27-én: „Az eremitánusok templomában Mantegna festményeit láttam; ő azok közé a régi mesterek közé tartozik, akik bámulatba ejtenek”, nemcsak gyanakodva olvasta Vasari tudósítását Mantegna késői művéről, a Julius Caesar diadalmenetéről, hanem 1822-ben írt tanulmányának tanúsága szerint hosszadalmas és a legapróbb részletekre kiterjedő nyomozással – bizonyítási eljárással – mutatta ki Vasari tévedéseit. Mantegna táblakép-sorozata már Goethe idejében Angliában, Hampton Court királyi palotájában volt látható (még I. Károly angol király vásárolta meg Lodovico Gonzaga mantovai hercegtől, Mantegna pártfogójától), Goethe tehát fölkérte személyes ismerősét, az Angliában élő német származású Dr. Noehdent, aki több ízben is ellátogatott Hampton Courtba, és mint ahogy maga Goethe jegyzi meg tanulmányában: „mindaz, amit pontosan közlünk méret, alap, színek, állapot stb. tekintetében, az ő figyelmes szabatosságának a gyümölcse.” És mekkora német alaposságé! A Londonban élő Dr. Noehden úr nemcsak maga vizsgálta meg Hampton Courtban többek közt a hetedik táblaképet is, hogy igazolja Goethét, aki a festményről készült rézmetszeten hiába kereste a Vasari által leírt tövist (és hozzá a kisfiú megsebzett lábát), hanem mással is megvizsgáltatta. Goethének küldött beszámolójában, miután megállapítja: „lehetetlenség, hogy a művész ennyire kétségben hagyta és elrejtette volna azt a jelenséget, ha ilyen ábrázolással akart volna hatást tenni a nézőre”, így folytatja a levelét: „Hogy teljesen elfogulatlanul járjak el a dologban, megkérdeztem attól a szolgától, aki a Hampton Court-i kastélyban a szobákat és festményeket megmutatja, és akinek éveken át ez volt a feladata – egyébként gépiesen működő és semmi tudással nem rendelkező ember –, észrevesz-e olyasmit, hogy itt egy sebesült lábról vagy tövisszúrásról van szó a fiúnál. Látni akartam, milyen benyomást tesz ez az ábrázolás egy közönséges szemre és átlagos értelemre. »Nem«, hangzott a felelet, »ebből semmi sem látható: Szó sem lehet róla, a fiú sokkal derűsebb és vidámabb képet mutat, mintsem azt hihetnénk róla, hogy megsebesült«.” Természetesen a Hampton Court-i teremőr és Dr. Noehden szemében merőben más jelentőséggel bírt a Vasari által odaképzelt tövis hiánya, mint Goethe szemében. Amíg a szolga és a precíz ismerős csupán konstatálja a tövis nemlétezését, addig Goethe az apró hiányosságot Vasari képleíró módszerének kritikájára használja fel. „Csakhamar megérezzük az effajta előadási mód belső hiányosságait; csak zűrzavart támaszt képzeletünkben…” Vasari azzal, hogy „vaktában emel ki feltűnő jelenséget” (amilyen az anya, a nagyanya és a tüskébe lépett síró gyerek nemlétező jelenete), „kibogozhatatlan zűrzavart” támaszt, ahelyett, hogy „a különálló mozzanatokat világos és jól végiggondolt rendbe” sorolná.

Egyébként ezzel a tüskejelenettel valami egészen fura – és kicsit groteszk – dolog történik: minél tovább nézem a Hampton Court-i festmény tenyérnyi fekete-fehér reprodukcióját (sajnos, az eredeti helyett csupán ezt nézhetem), annál kevésbé zárja ki az olimposzi Goethe, az alapos Dr. Noehden és a Hampton Court-i teremőr háromszorosan egyező álláspontja annak lehetőségét, hogy az a bizonyos anyjára fölnéző gyermek igenis azért emeli magasba lábát, mert tüskébe lépett. Nem zárja ki. És ettől Dr. Noehden szabatossága meg a készségesen nyilatkozó „közönséges szemű” szolga véleménye kicsit gellert kap, kicsit a nevetségesség közegébe kerül. De ez csak a tüskejelenettel történő furaság egyik fele. Mert van másik fele is. Még furább. Az ugyanis, hogy Goethééknek bár ugyanúgy igazuk is lehet a tüske hiányát illetően, mint ahogy Vasarinak a tüskét illetően, egyvalamiben mégiscsak Goethéé az igazság: Vasari képleírási módszerének kritikájában. Lehet hogy Vasarira gyanakodva képzeletszülte volt a kiindulópont, ám az ily módon nem létező magból kisarjadó Goethe-i bírálat nem is évelő, hanem évszázadoló igazsággal virágzik. Nem elgondolkoztató?

Meglehetősen sok a homály Mantegna Szent Jakab kivégzése című freskója körül is. S bizony nemcsak arról van szó, hogy egy, a lábát magasra fölhúzó kisfiút megsebzett-e a tüske, vagy sem. Az első kérdés mindjárt az, hogy valóban látható-e Janus Pannonius az Ovetari kápolna falán? És ha látható, akkor a freskó melyik figurájában tisztelhetjük őt? Akármilyen kínos olvasmány a számunkra, először Giorgio Vasarit idézem (hogy miért kínos, sajnos olvasás közben kiderül): „az egyik jeleneten” (az Ovetari kápolnában) „megmutatta, hogy eleven személyeket és természetes tárgyakat éppen olyan jól tud ábrázolni, mint művészeti alkotásokat… Squarcionét, kezében lándzsát és kardot tartó pocakos figurának ábrázolta. Ugyanezen a freskón megfestette a firenzei Onofrio di messer Palla Strozzit, messer Girolamo dalla Vallét, az igen kitűnő orvost, messer Bonifazio Fuzimeligát, a jogtudóst, Niccolót, VIII. Ince pápa ötvösét és Baldassare de Lecciót; mindannyian jó barátai voltak. Valamennyiüket igazinak tetsző, kényes, csillogó fehér páncélban ábrázolta, amit kétségkívül nagyon szép stílusban dolgozott ki. Megfestette a szóban forgó képen messer Bonramino lovagot, és egy magyar püspököt is, aki igazán ostoba ember volt, egész nap Rómában csavargott, aztán éjszaka, mint az állatok, valamelyik istállóban húzódott be aludni. Mantegna az említett jeleneten saját magát, valamint Marsilio Pazzót is ábrázolta, ez utóbbit a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét. Így hát ez a mű, minthogy nagyon jól sikerült, fényes hírnevet szerzett neki.” Vasari ennyit írt, s ebből a freskóra utaló egyetlen fix pont a számomra Marsilio Pazzo neve, mert róla legalább közli Vasari, hogy mit csinál a képen: a hóhér személyében levágja Szent Jakab fejét. Erről pedig a szent mártíriumát bemutató sorozatnak csakugyan egyetlen freskójával kapcsolatban beszélhetünk – igaz, meglepően nagy eltéréssel. Ott kell tehát megtalálnom Janus Pannoniust is, ahol a hóhért.

Kardos Tibor Janus Pannonius arca c. tanulmányában (Janus Pannonius versei, Szépirodalmi Kiadó, 1978) tárgyunkról a következőt írta: „A kettős arckép, melyet Mantegna készített, sajnos elveszett. Azonban megmaradt Mantegnától egy gazdag, szép freskósorozat a padovai Eremitani Szent Kristóf mártíriuma kápolnájában. Giorgio Vasari, az első jelentékeny művészettörténész egy olyan megjegyzést tesz, melyet Balogh Jolán már felhasznált bizonyítására, de a Janus-kritika nem értékesítette. Vasari szerint Mantegna az Eremitani falára csupa kortársat festett polemikus célból: egy festőtársa gúnyosan kétségbevonta ugyanis arcképfestői kvalitásait. E kortársak közé odafestett »egy hóbortos magyar püspököt, aki nappal Róma utcáit járta, éjjel pedig istállóban aludt«. Valóban ott látunk a freskón egy húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjút. Szeme tündöklik, arccsontja kissé kiugrik, alakja egyáltalán nem robusztus. Azt mondhatná valaki, hogy Janus 1458-ban, amikor tanulmányait bevégző, utolsó itáliai körútjára indult, még egyáltalán nem volt »magyar püspök«. Azonban már 1454-ben híre járt, hogy rövidesen püspök lesz, vagy már az is. És különben is a hagyomány már visszatekint reá, későbbi állapotából, a püspökséget tulajdonítja olyan valakinek, aki még csak várományosa volt e rangnak.” Láttuk, Kardos Tibor megszelidítve idézi Vasarit, de amit Janus püspökségéről mond, igen elfogadhatónak látszik. Ám a többi közlendője némi nehézséget okoz. Mindjárt a húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjú. A freskón ugyanis, tisztes távolságban a dombra fölkaptató úton három ifjú áll. Az egyik leszegett fejjel, könyökével dől a sziklaperemhez; a középső messze kitekint a képből, nemcsak fejét, vállát is elfordítva a kivégzésről; a harmadik ifjú csípőre tett jobb kézzel a földön heverő szent körül állókat figyeli. A lehajtott fejűnek alig látszik az arca. Csak boltozatos, széles homloka világít. A középső arcán éppen a szem áthatolhatatlanul sötét árnyékában ül. Talán csakugyan a harmadik ifjú vonásai a legkecsesebbek, arckifejezése a legrokonszenvesebb. Ő a világítóan okos és szép arcú Janus? Talán igen. Örülnék neki. De megtalálható-e ilyen könnyen azon a képen Janus, amelyben a pocakos, lándzsás Squarcionén kívül magát Mantegnát is hiába keresem?! Nincs ott, ahol Vasari állítja. Az egész freskón a szentet és néhány igen távoli, a felismerhetetlenségig apró alakot leszámítva, tizenegy férfi van (meg egy-két félig vagy háromnegyedig eltakart test). Közülük az egyik sisakos lovas háttal áll; egy másik, sötét köpenybe burkolózó férfinak csak a homloka és a szemöldöke látszik, arcát a kép előterében korlátra hajló alak teljesen eltakarja. Vasari, idézett képleírásában tíz alakot nevez meg, s ez majdnem megfelel a freskón látható alakok számának – jelzői, meghatározásai azonban zavarba ejtenek. Nemcsak amiatt, mert nincs „lándzsás, pocakos Squarcione”. Lándzsa az egész képen kettő ha van; egyik a háttal álló lovas kezében, a másikat a kivégzéstől távolabb álló három ifjú közül a középső fogja. És nemcsak Mantegna fölismerhetetlensége miatt. Mellesleg a kb. tíz évvel későbbi Mantegna arcvonásait ismerjük; a ma Berlinben található kép bal oldalán a háttérbe festette bele magát Mantegna, a kisdedet magához vonó Máriában pedig feleségét, Nicolosia Bellinit örökítette meg. (Mantegnának ezt a Madonna-képét csaknem teljesen átvette Nicolosia öccse, Giovanni Bellini is, Mantegnát azonban elhagyta a képről.) De a hiányoknál van egy nyugtalanítóbb mozzanat is. Vasari ugyanis ezt írja: Mantegna „Marsilio Pazzót is ábrázolta… a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét.” (Az én kiemelésem.) Zavarom tetőfokára hág, mert akit én Pazzóval azonosítok és hóhérnak vélem, iszonyatos bunkót emel a feje fölé, nem kardot vagy bárdot. A fölemelt bunkóval pedig nem a szent fejére készül lecsapni, hanem alighanem arra a szerkezetre, kivégző eszközre, amit hitetlenkedve bámulok: a francia forradalom nyaktilójának hátborzongatóan primitív ősét vélem fölfedezni a tákolmányban. Hát a rómaiak már alkalmazták volna?! Mantegna freskója ettől még iszonyatosabb, mert a néző nem a szenvedést kioltó végső kardcsapás pillanatát éli át, a lesújtó bunkó nem a szentet éri közvetlenül, csupán az ördögi szerkezetet hozza működésbe. Világosnak tűnhet, mennyire nem mindegy, hogy a kép leírója Szent Jakab fejének levágásáról beszél, miközben a hóhér bunkót emel a magasba. Vajon Vasari nem látta volna meg ezt a különbséget? S ha nem látta meg, annak talán éppen az a magyarázata, mert Mantegna freskóját csupán hallomásból ismerte? Fölháborító találgatás (elismerem) – pedig fékezem magam. Ki sem mondom, mi minden jár eszemben, mai tekintélyes műítészek, műtörténészek leíró módszerei például… De bárhogy is áll ez a kérdés, ott tartunk, ahol az előzőekben, a nevetségesnek tűnő apróság, Vasari „tüskéje” taglalásakor. Csak nyugtalanítóbbak, megszégyenítőbbek a méretek, és boldogtalanabbul vizsgálódhatunk.

« vissza | ugrás a vershez »

Az ember lehet „onore volemente tristo”, azaz lehet-e az ember „tisztességgel gonosz”

« vissza | ugrás a vershez »

Könnyebb lesz a befogadás, ha A lecke köré kirakosgatja a versbeli Lány kedvenc képeit e versek olvasója, hiszen csaknem minden kérdése és érve mögött egy-egy képzőművészeti élmény áll, kezdve Michelangelo Pietàjától, Dávidjától Medici síremlékétől Gauguin, Csontváry, Rousseau művein keresztül a „galambszakállú gödöllői piktorig”, azaz Nagy Sándornak, a pesterzsébeti plébániatemplomokban látható freskóiig, illetve üvegablak-festményeiig. Hála az utolsó másfél évtized megszaporodó képzőművészeti kiadványainak, e parányi kiállítás rögtönzése olvasólámpája fénykörében senkinek sem okozhat különösebb nehézséget. A mappák lapozgatása és a vers olvasgatása közben olvasóm kedvet kaphat ahhoz is, hogy a versbeli Lány egyéb utalásainak is utánanézzen a könyvespolcon. Pl. Michelangelo szonettjeinek vagy levelezésének Vittoria Colonnával; megismerkedjen Gauguin Noa-noa című könyvével és Csontváry vallomásaival.

Így – szinte észrevétlenül – regénnyé tágul A lecke, napokon át folytatólagosan olvasható és nézhető (mint egy tárlat, mint a film), vagyis helyesen és rendeltetése szerint: szinoptikusan, együttlátóan – melyért ezúttal is fogadja olvasóm a szerző köszönetét.(1987)

« vissza | ugrás a vershez »

Rákos Sándor Kettétört szonettjére ezt a levelet írtam a szonettjeim mellé 1994-ben:

Kedves, szeretett Sándorom!

Fél év ilyen alkonyati korban – tudjuk – már igen hosszú idő. Ha visszatekintek, hogy mit volt érdemes belőle megélni, szívtájékon kétütemű dobbanást érzek; egy fölívelőt: „még most is ennyit?”, és egy pinceüregbe lekondulót: „már csak ennyit?” A megmaradt egyszerre sok és kevés.

Bizonyos, hogy a sor elején Monika Rákos Sándor szonettjét olvassa föl. A fordulat váratlan. Már az alaphelyzet is teljesen illegális. Mert versmondók versenye zajlik – pedig a költészet már trágyadombon. Mert csekélységemről és -nek szól az egész verseny, akitől saját társai is elhúzódnak ama trágyadombon. Mert Monika tiszte a zsűrizés (persze már rég nem minősíti a minősíthetetlent, hiszen jól tudja, ezek a gyerekek csaknem mindenhez jobban értenek a versmondásnál), ezért roppant szokatlan, hogy a zsűri tagja ítélet helyett verset mond. Mert a Te versedet – éppen nekem és miattam.

Rákos Sándor Kettétört szonett
Kárpáti Kamil születésnapjára

Fő-ág

(köszöntő)

65 – és hány kín a szorzó
pörnek börtönnek vallatásnak
túlsúlyával amit vadorzón
nyakadba akasztott a század

Celládban is szabad maradtál
hámba törted a hazug időt
most gyáván meglapul a naptár
65 győztes éved előtt

Letört ág

(reflexió)

te tudod már hogy a rab dolga
milyen s azt is ha szabad volna
milyenné lenne itt a földön

hisz ahhoz kell csak hősiesség
hogy e csapdás lét néki tessék
különbnek mint akár a börtön

Mindez merő váratlanság és képtelenség. Úgy is viselkedem, képtelenül. Csak amikor vége, kezdem igazán megélni. Elföldelem (mint vad a későbbre szánt falnivalóját), és előveszem, amikor magam vagyok. Fölbátorodom odáig, hogy neked, a Magasban Állónak, az árnyékodat talán mégis körvonalazhatnám a papíromon. Így alakul üregi szonettem első sora – folytatva a Te utolsó sorodat. (Ahogy a lábtól indul az árny is.) Fejjel le kezdem a rajzolást, ezért is Fejreállt szonett a címe. Alcíme még nincs, mert először a nagybetűs Ablak – Platón és Szokratész Diotímája – nélkül is „hozza” jelentését.

Csakhogy félig már Rómában voltam ekkor. És másnap délben a bécsi gyorson test szerint is útban Róma felé. Mint tüdőbajra Davos, kezdte jótékony hatását gyakorolni a levegőváltozás. Jött a bestia élmény. (Ahogy sorról sorra leírva találod.) Csakhogy ha Füst Milán harmincason-negyvenesen „horgas” lehetett, miért ne állt volna bennem lesben a cserzett, aki fölismeri Diotímát, az örökkévalót a kandi pillanatban. A vers folytatott és elvitt Rómába engem. Mert a Gödörnyi rózsát ott írtam az első napon (még ki se csomagoltunk) két részletben. Az ottava után átszaladtunk a gyaloghídon a Trasteverére; köszöntünk Cavallininek (akiről most fölényesen állítják, hogy nem is Cavallini, már ami a mozaikot illeti a Santa Maria in Trastevere falán, mert a Santa Cecilia gonosz apácáinak fogságában sínylődő freskóról ezt még nem hallottam), aztán hazatérve amíg Gí összeütötte első ebédünket, én befejeztem a Triptichont. Ugyanis akkor már az volt, az lett; valahogy a lópotyadékban egy szem zab kicsírázott, földbe fúrta gyökerét, csöpp zöld angyalvállát (új hajtását) fölhúzta, mintha csak várakozna: „nos”? Nyomban ráismertem az én zab(i) rózsámra. „Bizonyos fokig” miért ne lehetne a kettő egy? Legvégül odaírtam, hogy Rákos Sándornak. És ezzel bennem is véget ért a szavalóverseny.

Következett Gí, aki az Accademia titkárságán legépelte, a posta, amely olaszos-lomhán Ungheriáig fuvarozta, a rögzítő, aki némi vakaródzás után készülő könyvembe beemelte, hogy végezetül Az ibolyántúli emberrel kívánhassak Neked és Monikának boldog Karácsonyt és Új évet, és minden jót, ami még a szegény ember(iség) mesebeli kincseiből e kívül-belül pucér jégkorszakosodásban számunkra megmaradt.

Sajna, a mese azonban már nem az Elmentek vadászni… dramaturgiája szerint alakult. Gí, a posta, a rögzítő meg a többi fogaskerekei közé kavics került. Csak nem vették észre. A gépmester volt a kavics. Aki egyik szombat éjjel magára hagyta a gépet, a festéket meg a papírt. Tán álmos volt szegény. Vagy ami még érthetőbb: szerelmes volt talán. Nem csak ágy várta. A festékre pedig rájött a föltűnési viszketegség. Túladagolta magát. És nem bírván fölgyülemlő energiájával, mindent összefröcskölt. Reggelig a gépmester nyilván nem aludhatta ki magát, mert behunyt szemmel az íveket átirányította a kötészetre. Ott derekas keménytáblába kötötték. Szembekötősdit játszottak közben, mert a baj csak akkor derült ki, amikor december elsején a könyv elkészült. A gyönyörű borítóval. Keménytáblásan. Kitűnő színes lapokkal. Nyomdamocskos belíveit erős cérnafűzéssel (holtomiglan-holtodiglan) gondosan egyesítve. A kár óriási. Csaknem az egész mennyiség eldobható. Kiút nincs. A nyomda ráfanyalodik az újranyomásra. De a karácsonyi megjelenés ábrándja szétfoszlott.

Lám, az élet kifogyóban, de sorsom csak nem akar kifogyni extravagáns fordulataiból. Ilyen következetes sorssal még nem volt dolgom.

Sándorom! Nagyon vigyázz az egészségedre, és nagyon vigyázzon Rád Monika, kinek a kezét csókolom.

Szeretettel ölel, Kamil

« vissza | ugrás a ciklushoz »

¹ A Palazzo Madamát a XVI. században a Mediciek építtették. Előbb pápák, királynők lakhelye. Ma a szenátusé.

² ó-bazilika: A Szent Péter Bazilika helyén állt; ma az altemploma. (Egyik, csaknem mindig zárt folyosóján a mi, külön is ráccsal megközelíthetetlenné tett Szent István kápolnánkkal.)

³ A S. Maria della Vittoria jelentéktelen karmelita templom. A turisták tömegei Bernini Avilai Szent Teréz és az Angyal c. páratlan gyönyörűségű szoborcsoportjáért keresik fel.

⁴ Írógép: A Monumento Vittorio Emanuele II-t a római polgár elkeresztelte írógépnek. Hivalkodó, ormótlan márványtömege csakugyan egy régi, magas Remingtonhoz hasonlítható.

⁵ pápa emeltette: A Corte Savellát a barokk egyik pápája építtette börtönnek. Ma a Museo Criminale hűvös tárlata igazolja rémtörténete valódiságát.

⁶ A S. Maria del Popolo az egyik legkedvesebb (ha nem a legkedvesebb) római templomom. Hosszú századai alatt fölhalmozódó szedett-vedettsége (a „Bernini-Róma” kedvenc templomi riogatói, a koponyák és csontvázak „művészi” jelképei ellenére) mélységesen barátságos, már-már otthonias légkörű. Alighanem elsősorban „nőinek” köszönhetően, akik, noha eredeti rendeltetésük szerint angyalok, szentek, szibillák és más allegorikus alakok, kezdve Raffaello meghökkentően mai mozaikterveitől Pinturicchio festett szibilláin át Antonio Raggi lebegő óriás angyalszobraiig, vagy Francesco Salviati, a firenzei manierista izgatóan szecessziós, expresszionista freskóiig, legkivált a Chigi kápolna fűben heverő virágos-japános leányaktjáig, éppen a kápolna legnagyobb remeklése, Bernini Habakuk-szobra fölött diadémként ragyogva; legvégül pedig – ámbár a templom egészének derűs-kellemes légkörét elsősorban mégiscsak nekik köszönhetjük – a „Bernini műhely” (Ferrata, Raggi, Peroni, Rossi, Morelli stb.) által a főhajó ablakai fölé párosan ültetett, élettől duzzadó, már-már hús-vér testű lányok és asszonyok nagyméretű szoborseregéig. Hogy van-e közöttük, „akibe” Bernini zsenialitása lehelt életet, maradjon a művészettörténészek véget nem érő vitája. Legyen a mű jó, és nincs szükség csillogó nevű alkotóra. Ezek a „nők” pedig nem csupán jók, hanem nagyszerűek.

⁷ Átlósutcainak 25-30 éve kereszteltem el Rátkay Endrét, barátomat, a magyar festészetből mind a mai napig kiebrudalt zseniális festőt. Örömömre Bernini Habakukjában, ebben a ritka nagy zeneművek isteni humorát árasztó (s már ezért is kivételes remeklésű) szoborban Rátkay-Átlósutcai jellegzetes arcvonásaira, fejtartására és gesztusaira ismertem. S mert Gível igen-igen sokat időztünk a Chigi kápolnában, hármasban – no meg negyedikként Bernini angyalával, akinek nemcsak kópés-csibészes fellépése, hanem még az akcentusa is tősgyökeres erzsébetire vallott – jó nagyokat diskuráltunk (pótlandó otthoni mulasztásainkat).

⁸ cédrusfa: Az Aventinus halmán áll a S. Sabina Bazilika, a domonkosok középkori temploma. V. századi főkapujának még ma is látható egyik cédrusfa faragása szintén megörökíti Habakuk prófétát, akit ellenkezése dacára hajánál fogva ösztökél az angyal, hogy vigyen Dánielnek, az oroszlánok közé vetett másik prófétának némi elemózsiát. (Miként 12 évszázaddal később Bernini márványa is így ábrázolta Habakukot.)

⁹ Chigi kápolnája: Agostino Chigi, a dúsgazdag sienai bankár barátjával, Raffaellóval építtette a „Popolo templom” legizgalmasabb-varázsosabb kápolnáját, családi temetkezőhelyéül.

¹⁰ Caravaggio utolsó korszakának két monumentális olajfestménye is látható – és ingyen megvilágítható, ami nagy ritkaság Rómában! A „Popolo templom” belső békéjét és derűjét ugyancsak szelíd kellemességgel fokozza az itteni papi nagyvonalúság. Caravaggio egyik festménye: Saul-Szent Pál megtérése, a másik Szent Péter keresztre feszítése.

(Ez a régi jegyzet amikor íródott, Caravaggio két műve a főoltár emelvénye előtt, a bal oldalán fölállított ideiglenes paravánon volt látható – méghozzá kitűnően. Azt reméltem, hogy véglegesítik a két paravánt és többé nem dugják el Caravaggiót. Eldugták…) E kiegészítés az 1999-es Római toronyzenében látott napvilágot.

¹¹ Donatella: Fellini nőanalízisei közül az egyik legmélyebb és összetettebb Donatelláé, A nők városában. Hódolva a film halott királya előtt, Gí jelzőjének választottam Fellini Donatellájának nevét.

¹² A Palazzo Falconieri, a római Magyar Akadémia a Via Giulia 1. sz. alatt áll. XVI. sz-i épületét Róma egyik legszebb palotájának tartják. Kicsiny, a Lungotevere felől nézve nagyon kecsesnek tetsző palotácskájában (melléképületében) keletkeztek az 1994-es római verseim. Ezért nevezem magam „palazzina-lakónak”.

¹³ Chigi bankár igazi, nem a pénzét őrző, hanem művészetszeretetének, kifinomodott kulturáltságának „örök” hírmondójaként a maradandó értékű művészet bankjának nevezem a „Popolo templom” Chigi kápolnáját. Egy reneszánsz bankár olyan tulajdonságait őrzi, amely a mi XX. századi bankárainkból immár gyökeresen kiirtódott.

« vissza | ugrás a vershez »

Mellékóda Paolo Uccellóhoz és a Galla Placidia sírbolt mozaikrakó kézműveséhez

¹ Sir John Hawkood, azaz Giovanni Acuto angol származású firenzei condottiere szoborszerűen megfestett freskója a firenzei dómban, a Santa Maria del Fiorében található; Paolo Uccello 1436-ból származó alkotása. Mantegna akkor ötéves volt.

² madár nevű: Uccellót eredetileg Paolo di Donónak hívták; uccello olaszul madarat jelent. Az apróságokról színesen tudósító Vasari erről így ír: Uccello „a Medici-házban temperával néhány állatjelenetet festett vászonra; ezekben mindig nagy örömét lelte, és nagy igyekezettel dolgozott rajtuk, hogy jól sikerüljenek. Sőt, lakásában madarakról, macskákról, kutyákról és mindenféle különös állatról készített festményeket tartott, ugyanis szegény ember volt, nem tellett neki élő állatra. A madarakat kedvelte a legjobban, ezért ragadt rá az Uccello név.”

³ Szent Bárkafestő: Szent Bárkafestőnek az 1450 körül festett Özönvíz jelenetei miatt nevezem Uccellót. A firenzei Santa Maria Novella belső udvarának kerengőfalára festett freskókról még Vasari is kissé fölgyorsult szívdobogással ír (pedig bosszantóan lesajnálja, vállon veregeti Uccellót egyébként): „Kimondhatatlan művészettel, igyekezettel és gonddal ábrázolta rajta a halottakat, a vihart, a szelek dühét, a villámok cikázását, a derékba tört fákat és az emberek félelmét. Távlati rövidülésben megfestett egy halottat, akinek egy holló kivájja a szemét, és egy vízbefúlt kisfiút, akinek a teste felpuffadt a víztől. Különféle egyéb emberi érzéseket is kifejezett ezen a freskón: például látható rajta két, egymással viaskodó lovas, akik nemigen félnek a víztől, aztán egy nő meg egy férfi, akik iszonyatosan rettegnek a haláltól, egy bölény hátán ülnek, az állat fara már elmerült a sárban, s a két ember nem hisz benne, hogy megmenekülhet. Uccello e műve kitűnően sikerült, és igen nagy hírnevet szerzett neki.” Vasari mégis így kezdi Uccello életének ismertetését: „Paolo Uccello a Giottót követő kornak legkönnyedebb és legleleményesebb festőművésze lehetett volna, ha…” – ha nem érdekelte volna annyira a perspektíva. Vasari szerint Paolo „csakis a perspektíva némely nehéz és képtelen kérdésének tanulmányozásában lelte örömét; ezek elmésségük és szépségük ellenére annyira gátolták őt az emberi alakok ábrázolásában, hogy minél jobban megöregedett, annál rosszabbul oldotta meg az efféle feladatokat”. Csakugyan! Ötvenéves fejjel már nem telt ki tőle több, mint a folyosófalra festett Özönvíz sorozat! (És Oxford szemefénye, a hatvanas éveiből származó Éjszakai vadászat!) Milyen lesújtó, hogy ehhez a lapos, hetet-havat összehordó művelethez a magyar művészettörténésznek öt évszázad múltán is csupán ez a hozzátennivalója: Vasari „kissé karikaturisztikusan túlzó” ugyan, de „a pályakép és az életmű tárgyilagos méltatását nyújtja”. (Vayer Lajos: Az itáliai reneszánsz története, Corvina, 1982) Ha ez a tárgyilagosság, mit kapott volna szegény Uccello az elfogult ismertetőtől?…

⁴ A Galla Placidia mauzóleum Ravennában, a San Vitale templom udvarában áll. Nagy Theodoricus különös sorsú lánya, az utolsó római császárnő építtette, Krisztus születése után az V. században. Múmiája a XVI. századig látható volt, ekkor játszó gyerekek gyertyájukkal felgyújtották és porig égették. A mauzóleum mozaikberakású falain nincs semmi bizánci – „itt még az élet antik fölfogása”, a római stílus uralkodik. És a görög szellem.

⁵ Pallasz Athéné egyik neve: a Bagolyszemű (Tritogeneia), de mellékneve volt a Szűz (Parthenosz), az Anya (Méter) és az Előrelátó (Pronoia) is.

⁶ mondhatod együtt egy „alja” ókorival: Vagy éppenséggel mindkettővel, hiszen a frígiai Aisopos a Kr. e. VI. században és a macedon Phaedrus, Augustus Rómájában egyaránt rabszolga volt. Mindkettőt – állítólag – állatmeséiben megnyilatkozó bölcsessége tette szabaddá. Bár ami az ezopuszi mesék atyját illeti, fölszabadulását a delphói papság ugyancsak rövidre fogta: egyik verzió szerint egy ezüsttálca ellopása miatt, mások szerint „gúnyos megjegyzései”, a papokat leleplező szókimondása miatt a szikláról letaszították. Hű követője Phaedrus, a görög állatmesék latin megverselője holmi ezüsttálcák és a nyílt szókimondás káprázata helyett beérte az állatmesék hatos jambuszainak veszélytelenebb fényével.

⁷ Paolo hús-vér asszonya: Vasari írta Uccellóról: „Egy lánya maradt, aki jól rajzolt, meg a felesége; az asszony többször elmondta, hogy Paolo gyakran egész éjszaka virrasztott dolgozószobájában és a perspektíva törvényeit kutatta; amikor ő aludni hívta, Uccello így felelt: »Ó, milyen édes dolog ez a perspektíva!«” Ha már olyan visszatetszőnek találtam Vasari Uccellóhoz méltatlan gúnyolódását – és nem kevésbé ingerelt a magyar szakértő tradíciót tisztelő langyossága is –, úgy érzem, a szerzett sok jó percért cserébe, Vasari szellemet pezsdítő sok eleven mondatára visszaemlékezve, azt a mondatát is illik idéznem, amellyel kis Uccello-anekdotáját befejezi: „S ha ő csakugyan édesnek találta, nem kevésbé remek és hasznos volt azoknak, akik később az ő kutatásai segítségével tettek szert jártasságra benne.” Így igaz. Ha Mantegna fölnézett Uccellóra, abban bennfoglaltatott a perspektíva-kutatásai miatt érzett tisztelet is, amit főként Uccello barátja, Donatello, a szobrász közvetített el hozzá, amikor Padovában, többek közt egyik főművén, a Gattamelatán dolgozott.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ a S. Maria dei Miracoli templom, melyről e kötet táblafotóját Gí nappalink ablakából készítette, reneszánsz mestermű 1480-ból; Pietro Lombardo a családjával építette. Ritkaszép ékszeres kazetta, kívül-belül márványberakású. Gyémántcsiszolók kifinomult arányérzékével épült; szerénysége csupa gazdagság, gazdagsága csupa nemesség.

² a S. Maria Formosa templom kőcsúcsú harangtornya jól látszik a Miracoli tetején túl. Szikrázó napsütésben mintha csak az alatta zajló élet derűje tükröződne róla, ám ha tintafellegek tornyosultak mögötte, vakító-fehér csontgúlája kísértetiesen világított. A templom igazi átjáróház: a tér sarkába behúzódva a kétfelől is körbefolyó riók féltucat hídja rajta át közelíthető meg a legegyszerűbben. Kicsit csapzott, szegényes bensejébe a nagyművészet épp csak bekukkantott Bartolomeo Vivarinivel és Palma il Vecchióval, akinek oltárán S. Barbara üde szépsége ugyanolyan kellemes látványt nyújtott, mint a Bury Grammer School mezítlábas kórusának lányai, akik hangjukkal ugyan nem remekeltek, de édes és elfogulatlan viselkedésükkel pompásan beilleszkedtek a Formosa légkörébe.

³ Zanipolo: SS. Giovanni e Paolo, a dominikánusok óriási temploma. A tér szépségéhez méltó a kevés díszű vörös gótikus homlokzat. Szinte oldalából nő ki, ám gyönyörűséges félköríves márványfal-befejezésével az egész teret uralja a Lombardo familia által épített kórházhomlokzat. Városnegyednyi épületrengeteg húzódik mögé, a főkórház labirintusa. A reneszánszból a manierizmusba áthajló szobrász-ötletesség, márványreliefjeinek turbános alakjaival és a bejárat oszlopzatának már a szecessziót előlegező szimbolista dekorációjával a főkórház homlokzata a tér éke. A Zanipolo másik oldalán nyakat próbára tevő magas talpazatáról szinte átfúrja szúrós pillantásával a Mendicanti rió túlpartján álló házfalakat a kemény condottiere, Colleoni lovas szobra, Verocchio remeke. A Zanipolo belül üres hodály. A távoli kereszthajóig jóformán semmi nem töri meg a hosszanti falak egyhangúságát: a rájuk tapasztott síremlékek (még ha többemelet magasságúak is) belepréselődnek a fal síkjába, az emberi testnél gyakran kisebb szoborfiguráik pedig az irdatlan tér nyomásától még apróbbak és jelentéktelenebbek, mint a valóságban. De a Gianbellininek tulajdonított oltár elhelyezése sem szerencsés. Amióta restaurálták, most már egybehangzóan Giovanni Bellininek tulajdonítják. Sz. Kristóf térdének csontja és combjának fölfúvódott izomzata igen bántotta a szemem. Itt valami nincs tisztázva. Erre vallanak a predellaképek is meglepő fantáziátlanságukkal, kidolgozatlanságukkal. A kereszthajó valódi szépsége a hatalmas üvegablak, vele szemközt pedig a Rosario kápolna, ahol egy tűzvész elpusztította Tiziano, Tintoretto és Bellini képeit, ám A. Victoria erőteljes szobrai túlélték a lángokat, az elégett vásznakat pedig Veronese fiatalkori festményeivel pótolták. De hát minden lakás lakójára vall. A Zanipolo rideg atmoszférája sem csupán a látványtervezés mellőzéséből és a valóban kiemelkedő művészet hiányából keletkezett. Történt, hogy két magasabb rangú vendégpapnak misét készítettek elő a S. Domenico kápolnában. A csontos, ideges mozgású dominikánus hangosan imádkoztatta a gyéren gyülekezőket. Ám észrevett egy fedetlen vállú, nadrágszoknyájú turistanőt. (Hiszen nem Loretóban, vagy valamilyen hegyi kegyhelyen vagyunk, hanem Velencében, a turisták kedvenc célpontjában!) A pap megszakította saját imamondatát, sebbel-lobbal a turistanőnél termett és valósággal kipenderítette a templomból. Majd mintha dulakodásból érkezett volna, ismét az oltár elé állt, és kellemetlen hangján befejezte az imént abbahagyott imamondatot. Nem volt nehéz lemondanunk a Zanipolo további látogatásáról.

⁴ Gesuiti: A Fondamente Nuove-közeli Gesuiti templom a Cannaregio szegénynegyedének egyik megkapóan barátságos és festői részében áll. Timpanonos homlokzatán lobogó ruhájú, szenvedélyesen gesztikuláló barokk szobrai el sem árulják, milyen megdöbbentő kép fogadja a belépőt. Talán tenyérnyi hely sincs benne (kivéve a szegélyek arany cirádáit), mely ne márványberakásból állna. Zavarba ejtő és kiábrándító ez a jezsuita pompa a szegénység közepén! Az oltár elé terített szőnyeg sem szőnyeg: az is márvány. Egyházi ünnepek alkalmából a templomok oszlopait dúsmintájú drága szőnyegekkel vonják be. Itt egész évben áll az ünnep: de az oszlop aprólékos-keleties mintázatú szőnyege szintén márványberakás. Kétségtelen: a részletek, pl. egy-egy korlát kialakításában leleményesek, szépek, az egész mégis lehangolóan ízléstelen. A Gesuiti szöges ellentéte a Miracoli érett és tiszta ékszerdobozának. Nagy mesterek tönkrement (Tiziano) és már eleve gyenge (Tintoretto) képeivel telik be a pohár.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Suppie’ ház: nemesi palota a szegényebbek, tucatszerűbbek közül. Mai külsejét a XVII. sz-ban nyerte el. Talán ekkor alakíthatták ki – padlását megbontva – legfelső emeletét. A lakhelyünket. 87 nagy lépcsőfok vezet magasáig. Alighanem a következő nemzedék (a fiúk) diáktanyája lehetett. Bizonyára már akkor keveredett benne a puritánság az úri ízléssel; kecses székek, asztalkák, finom levélzetet alkotó aranyszegélyű tükrök sokasága, kisebb szobának beillő vaskos szekrényekkel, öblös almáriumokkal, festett ládával, súlyos – mondjuk ki – kocsmaasztallal, melyben akkor se lehet kárt tenni, ha tetején ropják a táncot, vagy tanulják a szerelmi fogásokat a szobalánnyal a fiatalurak; míg a meszelt falakról szigorú térképek lógnak, színes metszetek az akkori világ nemeseinek öltözési szokásairól. A Noble Hongrois aláírású metszeten pirosba öltözött szűk nadrágú magyar úr látható pödört bajusszal, prémmel szegett zöld mentében, karamellaszínű puha csizmában, meggyszínű, prémes kucsmával a fején. Derekán vastagon-buggyosan (már azt mondanám: törökösen) fehér kelméből, talán selyemből lazán csavart öv, rajta apró golyócskák fityegnek, netán gyöngyök. Az eredeti kevertség mára még tarkább képet mutat: a gyönyörű vonalú kecses székben több a szújárat, mint a fa, viszont a nappali alacsony mennyezetére Murano enyhén elfajzott ultramodern (és méregdrága) Tarantella üvegpókja került; a hálószoba eredeti, nagyon sötét és mozdíthatatlan bútorai, keleti faliszőnyege és finom indiai metszetei közé egy tökéletes keménységű, kétszemélyes pompás ágybetét nyomult! Bár legalább háromévszázados feketeségben dudorodott ki a fal és a mennyezet találkozásánál a szemöldökgerenda örökös szúpercegésével, és fekete, szőrös faférgeinek lassú körútjaival, a tarka összevisszaságba mégis némi összhangot teremtő háromszögletű apró sarokszekrények közé bekerültek a mai technika formatervezett készülékei, a telefon, a tévé, a video. Persze az „öreg ház” alattunk kezdődött. Ott már a (régen nem használt) konyha szinte egy egész rézedény múzeumot magába foglalt. A teremnyi szobák vedlő falain már szerény szekkók porladoztak, és a hatalmas fürdőszobában díszes csempével kirakva még tökéletes épségben kiszögellt a falból a calle fölé a magányos fülke, eredeti deszkaülőkéjén a nevezetes lyukkal – dísztárgyként. (Bővebben esik róla szó a Porno c. részben.) A palota valójában még egy szinttel lejjebb kezdődött, a család mostani ura és neje lakosztályával, a májbarna márványlépcsővel és a lépcsőház fénylő, halvány agyvelőárnyalatú márványburkolatával. Itt már a kovácsoltvas lámpák fénylettek a hólyagüveg mögül, nem hiányzottak a színes címerek, a láncos buzogányok, a keresztbe rakott lándzsák, kopják és kardok a spádétól a jatagánig. Lent, a mélyben egy tündéri campiellóra, terecskére tárult a palota kapuja. Mögötte az évszázadok óta változatlan aula a könyvtárba és a dolgozószobákba nyíló faragott ajtókkal, két, óriásoknak tervezett, támláján festménnyel tele paddal és egy koromfekete, díszesre szegecselt vaspántokkal alaposan megabroncsolt hajóládával, a kertre néző üvegajtó világító derűjével és a májbarna lépcsőzet ünnepélyességével még ma is szerette volna elhitetni a belépővel, hogy a fénykor óta semmi sem változott. Pedig a velencei nobilék kényszerű-kelletlen „modernizálódása” nagyon is borongó és cseppet sem fájdalommentes folyamat. A családfő ma keményen dolgozó mérnök és professzor; aki jóval szegényebb a velencei újgazdagoknál és a felújított palotáikat sorra megnyitó puccos „idegeneknél”, akik lassan fölvásárolják Velencét. Az öreg ház termei évtizedek óta nem látnak estélyeket és zsúrokat, zene legfeljebb a rádióból szól, s ha az esti órákban esernyőkkel telik meg az aula esernyőtartója, a „vendégek” ügyfelek, tanítványok: a családfő dolgozik. Számunkra a Suppie’ ház legfőbb értéke és szépsége lakásunk hét ablaka volt. Keletről, délről és nyugatról – ha éppen nem csavarogtunk – szünet nélkül özönlöttek látogatóink: Velence tornyai, tetőrengetege, sirályok és galambok, na és a tengeri égbolt, holdfényével és csillagaival, szeszélyes felhőjátékával és közelbe csapkodó villámú, kegyetlen fenségű viharaival. Ha hiszik, ha nem, egy-egy éjszaka az is előfordult, hogy a Miracoli alattunk levő, nekünk inkább háttal álló, 500 éve faragott ifjú kőangyala felénk fordult, hogy néhány szót válthassunk egymással.

² Márkra: itt a Sz. Márk tér lagunai kijáratánál álló két gránitoszlop egyikére történik utalás; arra, amelyen Márk evangelista szimbóluma (és Velence címerállata), az oroszlán áll. A kötet más helyén (pl. Márk kupolái) a Sz. Márk Bazilikát, ismét más szövegrészben pedig magát a teret, Velence szívét, Napoleonnal szólva Európa legnagyobb tánctermét jelenti.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ templomközteseként: már a kötetnyitó Kín is utal rá, hogy tetőlakunk ablakaiból mennyi templomtoronyra és kupolára láthattunk a Zanipolótól a Sz. Márk Bazilikáig. Gí két Miracoli-fotója érzékelteti, hogy karnyújtásnyira emelkedett az ablakunk alatt. A Suppie’ ház bejárata a Campiello S. Maria Nuovára nyílik (egykor Campo Tiziano volt a neve, mert itt áll a festő öregkori palotája). Ez a terecske egy másik terecskébe torkollik, azon pedig éppen a Suppie’ kapuval szemben áll a S. Canciano templom ugyancsak kődobásnyi közelségben. E két templom „köztese” a Suppie’ ház.

² khmer bellmerbaba-testtel: Hans Bellmer (1902-1975) a rajzművészet egyik XX. sz-i rendkívüli képességű mestere volt. A szürrealizmus enciklopédiájának szócikkében az áll, hogy azoknak a művészeknek az élvonalába tartozott, akik kiragadták a modern erotikát a puritán bűntudat és a közönségesség kötelékei közül. Bellmer két babasorozatot csinált; az elsőt 1935-ben mutatta be Egy kiskorú leányzó tagjainak montázsváltozatai címmel. 1938-as második baba-szériájához Paul Eluard írt költeményt (Homályos babajátékok). A khmer jelző hármas jelentéssel bír: hódolat Bellmernek, amennyiben művészetét a khmer ős-templomok időtlenségével és halhatatlanságával méri. Célzás a Homályos babajátékok költőjére és Max Ernstre, a festőre is, akik együtt keresték fel a khmer templomromokat, hogy művészetüket általa megújítsák. (A két német, Bellmer és Ernst jól ismerte egymást, a nácik üldözöttjeként egy dél-francia városka koncentrációs táborába is együtt kerültek.) Végül a Formosa terének valóságos zöldségárus lánya kambodzsai volt, khmer születésű (és szépségű).

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Redentorét: július harmadik vasárnapja, a Redentore, a velenceiek egyik legnagyobb ünnepe. A XVI. század első rettenetes pestisjárványa elültével 1577-ben Giudecca szigetén a túlélők hálájuk kifejezésére templomot emeltek (Il Redentore). A templom fölszentelése óta a velencei családok ezt a szombat éjszakát hajón, csónakon töltik; jacht rajok úsznak ki az öbölből a tengerig, ott várják meg a hajnalt víg mulatozás közepette lampionos, virágos csónakjaikon, hogy a hajnali vízbe megmosva arcukat egész évben egészségesek és szerencsések legyenek. Az ünnep két fénypontja: utászok pontonhíddal kötik össze a Giudeccát Velencével, hogy a Redentore templom esti nagymiséjére száraz lábbal kelhessen át Velence népe az egyébként igen széles Canale Giudeccán. Estére a sziget hosszú, Velencére néző partja mentén az újgazdagok foglalják le fényes jachtjaikkal a legjobb helyeket: mintegy páholyból, innen nézik végig az éjféli egy órás káprázatos attrakciót, a híres tüzijátékot.

² kinőttük: Palladio Redentore temploma belül üres. Kívül nagy, de szűk koponyára valló, fantáziamentes hideg építmény. Óriás csodálói (pl. Goethe) ellenére egyre szembeszökőbbek aránytalanságai és ridegsége. Annak idején már Vicenzában is kiábrándultan néztem Palladio sóbálvánnyá merevedett porlepte perspektíva színpadát. Akkor is nehéz volt megérteni, hogy a tengerre emelt Velencében, e fantasztikusan mozgékony és leleményes városállamban, mely Monteverdiben és a későbbi Goldoniban talált élvezetes művészi kifejezőire, hogy tehetett akkora befolyásra szert ez a – nevének egyik összetevőjére sem, a gömbre (labdára) és az Istenre sem ütő – nagy munkabírású, de mindent túlspekuláló erélyes férfiú, hogy csak egy paraszthajszálon múlt a Doge-palota leégése után 1557-ben az új, Palladio-féle palota fölépítésének leszavazása.

³ Ansuino da Forli: Világ Szeretője: „Az Adria kriálynője Európa kurtizánjává alacsonyodik” (Fajth Tibor: Velence) – a XVIII. századtól. A Biennálék kapcsán Velence kurtizán-szerepe teljes meztelenségében tanulmányozható. A kötet Énekek és imák részében A „Kertes Asszony” feddése erről a mai kurtizán-szerepről íródott.

⁴ Frari-lakó: a S. Maria Gloriosa dei Frari sekrestyéjében látható Giovanni Bellini csodaszép triptichonja 1478-ból (Madonna a zenélő angyalokkal). A Frari-lakó zeneművész a kép fuvolázó puttója. Népszerű csöppség; képeslapja bejárta a világot. Bellini képe és puttója korántsem a Frari egyetlen kincse. A Szt. Márk Bazilika mozaikjai után (azok besorolhatatlanul és ég-magasan a legelsők; legalábbis a XII. sz-beliek vitathatatlanul; sajnos a reneszánsz és a barokk nagyjai csődöt mondtak mozaikjaikkal), szóval a San Marco mozaikjai után nálam a Frari következik. Nem is értem, hogy vethetik össze a másik vöröstégla gótikus óriással, a Zanipolóval. Legjellegzetesebb pontjaiban mintha kivételes ízlésű látványtervezők akarata valósulna meg! Így mindjárt Tiziano csupa meleg, tűzragyogású színéből teremtett főoltára (Mária mennybevitele) esetében, melyet a gótikus ablakok látszólag szerény és dísztelen képsorozata szokatlan grafikusságával, világos-szépia és erős sárga színfoltjaival mesteri keretbe foglal, mintha csak a Tiziano-kép lángolásának kiemelésére készült volna. De el ne felejtsük a barátok kórusát – ebből a szempontból sem! Hallani olyan vélekedést is, hogy óriási, de a templomtetőhöz képest alacsony négyszögletű építménye megtöri a főhajó egységét. (Mintha a legnagyobbak évezrek óta éppen nem a főhajók kongón üres hoszszának „megtörésén” fáradoztak volna!) Nos: nagyszerűen töri meg, nagyszerűsége pedig mindjárt kétszeres. Először azért, mert a Tiziano főoltár diadalkapujául szolgál. Lenyűgöző hatású a két világos márvány lombardeszk dombormű-sorozat közül pillantani meg az Assuntát, Tiziano szelíd és harmonikus tűztenger-kompozícióját. A látványtervező ezzel a középen kétfelé váló márványfallal megint jelesre vizsgázott. Másodszor pedig azért nagyszerű ez az építmény, mert belépve a márványfal mögé U alakban tökéletesen megvalósult zárt térbe kerülünk, melynek bensőségesebb arányai lehetővé teszik, hogy elmélyülten gyönyörködhessünk a velencei fafaragó és intarzia-művészet szépségében. (Marco Cozzi és fia munkája az 1400-as évek közepéről.) A Frari kinccsel és férccel egyaránt tele van – ámbár vajon van-e még egy templom, ahol Keresztelő Sz. Jánosról két olyan páratlan remeklés látható, mint Donatello festett és Sansovino öregkori szobra? –, de a templombenső összképe olyan izgalmasan monumentális látványt nyújt, amelyben a zseniális még a másodrendűnek is vendégfényt kölcsönöz.

⁵ Stravinszkijt: Igor Stravinszkij úgy rendelkezett, hogy a San Michelén temessék el. Hatalmas, dísztelen gránitlap az övé, földre terülő, mintha anteuszi kapaszkodása táplálná halhatatlanságát. (1999-ben már nem láttam a tekintélyes gránitlapot. Közben meghalt az özvegy s az impozáns sírfedő helyett csalódottan a két szokásos méretű sírhely előtt ácsorogtam.)

⁶ Ujj: a Campanile a Sz. Márk téren. Szépen osztogatták neki a neveket. Ő volt a Padrone di Casa (a Háziúr) és sokszor célozgattak fallikus jellegére. Ahhoz képest, hogy már a XI. sz-ban építeni kezdték, gazdag és vidám élete volt. Mindössze kétszer omlott össze, másodszor 1902. július 14-én délelőtt 10 órakor. A Campanile viszonozza a velenceiek szeretetét: úgy esett össze, hogy haja szála se görbült senkinek. Ha a tér örökös nyüzsgésére gondolunk, bizony ez beillik csodának. A Redentore éjszakájának káprázatos tüzijátékát az előkelőség 54 m magasban nyíló loggiájáról nézte végig. (Mi, Gível az ablakunkból, egyszerre látva a Campanile magas loggiáját és a tüzijátékot.)

⁷ Attila, Béri telében: két börtöntöltelék jóbarát, a XX. sz. magyar költészetéből kiiktathatatlan, mégis belőle már 40 év óta száműzött költő. Két fiatal halott. Az 1929-es születésű Gérecz Attila 1956. november 7-én esett el hét golyóval a testében a szovjet tankokkal vívott esélytelen küzdelem során. Béri Géza, a másik fölkelő ’56-ot túlélte; ő 1979 karácsonyestjén önkezével oltotta ki az életét. 44 éves volt. E sorok írója próbálkozott elismertetésükkel, de barátaiból hiányzott az elemi tisztesség, a fűrészporfejűséggel, a gazemberséggel pedig nem bírt. Talán majd halott-korában ez is menni fog. Addig ez a kötet – többek közt – ennek az egyenlőtlen és kilátástalan küzdelemnek (útmenti) záróköve.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Dorsoduróban: Velence általunk legrégebben ismert kedves és otthonias sestiere (közigazgatási kerülete). Noha a Cannaregio-beli idei lakhelyünk meglehetősen messze esett tőle, gyakran tartottunk gyalogos, ide-oda kanyargó körutazást Velencén keresztül (Miracoli, Crisostomo, Ponte di Rialto, Campo S. Polo, az Orio tere, a Frari, S. Pantalon, vagyis Pantaleone érintésével át a Margheritára, azaz a térre, amely a Dorsoduro egész lenyomatát magán viseli. Még csak most érkeztünk be kedvenc sestierünk csücskébe, és máris mekkora öröm szétnézni a Margheritán!

² Margherita: micsoda tér! Szépség és szegénység. Szamárhátíves ablakú gótikus mór palotácskák. Csaknem mind alacsony. Legtöbbször már a második emelet fölött kezdődik a velencei varázslat harmadik síkja (az első a riók vízi világa hidakkal, hídaljaikkal; a középső a tereké, terecskéké és palotáké, a Canal Grande palotaszegélye; a harmadik pedig) a háztetők világa, a zegzugos, ki-be ugró fecskefészek-manzárd-terasz sokaság: ládában nevelt fáival és lugasaival, futómuskátli és hortenzia-szőnyegeivel, éjszakai sárgás, zöldes fényjátékával, lampionfüzéreivel. Fentről a tér nincs szédítő mélyben, törzsvendégei arcról is felismerhetők. Ismerősek a dekadens szépségű, forró pillantású egyetemista lányok (köztük titkos és nem titkos költők, filozófusjelöltek, édes leszbikusok és lófogú, tűhegy térdű feministák), de a tér túloldalán a népes helyi családok is; a gazdagnak látszani akaró családfő, a nyakatlan, zsákszabású (hja a négy gyerek, az öt gyerek!…) olasz egyenanya meg a gyerekkoszorú. A tér közepén padtól padig totyorognak a sasszemű öregasszonyok, aludni iparkodnak a félig lerészegedett koldusok, és titkosan kerülgetik, mintha teljesen magukra hagyták volna őket, első, második gyerekük gondtalan játszadozását az éber fiatalasszonyok.

³ Carmine: a S. Maria del Carmine (gót és vöröstégla) templomának egyik bejárata a Campo Margheritáról nyílik. Ha szemünk megszokta a félhomályt, álomvilágban találjuk magunkat. Festői légkörben – de benne furcsa módon mégsem a festmények uralkodnak. A rőtmeleg színes fénylés elsősorban a főhajó festménysorozata alatti oszlopsor tetején álló faszobor-együtteseket emeli ki (illetve süppeszti ingerlő félhomályba). Valamennyi oszlopfő széttárt térdű, guggoló, cseppet sem szemérmes hím ördögfajzat, torz szatírkariatid. Elképesztő festett figurasor: kecskeszakállas fejük a rettentő súly alatt térdük közé, domborodó hasukra hajlik, melynek fehér takarásán illetlenül mély hasítékból domborodik elő a köldök csomója. A köldöknéző gnómok egy-egy szintén festett-fa-aggastyánt cipelnek a fejükön (apostolt, szentet, egyházfőt), akiket balról és jobbról két ledér angyallány ajnároz. A legmulatságosabb figura, a „konya agg” úgy áll, méltósága romhalmazán, mintha éppen tettenérték volna. Arcvonásaira ráfagy a malasztosság, inkább a csínyen kapott zavarával iparkodna menteni a menthetőt. Csakhogy igen meleg a helyzet: mögötte a két kis nőcikének még annyi ideje se volt, hogy mellbimbóját visszarejtse a ruhája alá. Régi templomaink profán jelenetekkel roskadásig tele vannak. Izzó erotikájukat már a XIII. sz-tól kezdve lépten-nyomon élvezhetjük. A Carmine faszobor-jelenete azonban egyedülállóan bűbájos. Primitív igazmondása akaratlanul is a lélekábrázolásban a legmagasabb rendű humor nyelvén fejeződik ki.

⁴ ki-be jártak a téren: A Margheritán mindig történik valami. Orgiáznak a zenebandák, parádéznak a mutatványosok. Itt még ma is egy városligeti virslievő verseny sörhabos handabandájával rendezik meg Velence költői fesztiválját. A dobogókat a meleg kőlapokra telepedve ülik körbe – persze ma már nem az ezrek, százak is csak gyéren, de ha figyelünk, a mosolyokból, legyintgetésekből, fejcsóválásokból és hisztériás tapsviharokból egyaránt kiolvashatunk hozzáértést, bennfentességet, fundamentalista vakhitet vagy elegáns és udvarias lenézést. Igaz, olykor a kávéházi teraszon hevülten camparizó költő és kísérő-koszorú számosabb csoportnak látszik a hallgatóságnál, de a második, harmadik pohár fölhajtása után a tér szüntelenül áradó életöröme ezt a szomorkás tényt teljesen eltakarja.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ készül a filmje: A címe Le Giovanne debutanti. Szabályosan engedélyezett, forgalmazott videokazetta. Déli (calabriai) produkció. Természetesen a szövegben teremtett déli miliő, a léggyel teli lebuj és a tulaj, aki magával a rendezővel azonos, nem tényként értendő. Valami ilyesmi ugyan kiderül a film képsoraiból is, de én a film „művészeti színvonalát”, elkészültének „szakmai körülményeit” akartam jelezni általa.

² ünnepi filmje pereg: utalás tavalyi velencei tartózkodásunkra. Az egykor híres velencei filmfesztivál színhelye nagy ünnepségsorozattal adózott a film 100 éves múltjának. A szabadtéri nyitány (a Campo S. Angelón 1995 szeptemberében) természtesen egy olasz film volt, az pedig emlékezetem szerint a címében is utalt – a kivételes alkalomra készült filmhez illően – a százéves filmtörténet harmatos-üde kezdeteire. A cseppet sem mestermű (de ki vár ilyesmit egy fesztivál nyitódarabjától?) igen tisztességesen, nagy elánnal, ám jóval kevesebb ökonómiával pattogtatta nevetéspatronjait, s bírta is harmadáig-feléig szusszal. Ott aztán a motor ugyan leállt, de a körülmények összjátékaként és Fortuna segítségével vitorlázó repüléssel sikerült elsiklani a film végéig. Szerény teljesítményével is igen alkalmasnak bizonyult rá, hogy a riasztó morális és művészeti süllyedést hozzá hasonlítva mérni lehessen.

³ Zampano: Fellini óriás filmszólójának (mely időtlen messze megelőzte későbbi nagyzenekari – wagneri összművészetű – munkáit), az Országúton-nak főszereplője Zampano, a XX. sz. emberevő állatembere. A pornofilm rendezőjére aligha illeszthettem volna ennél „beszélőbb” nevet.

⁴ Fellini: elsősorban a Federico Fellini film, Fellini-Casanova tragédia-föloldási kísérletének művészi nagysága és szépsége jogosítja föl a szövegbeli „holtan üvöltőt” a valóság – merőben ellentétes irányban lefelé zuhanó – rút és alávaló állapotának megbélyegzésére.

⁵ Magritte nője fa lett: Az egyik utolsó óriásnak, a belga szürrealistának van egy festménye 1927-ből. Címe: Découverte. Az olasz albumokban Scoperta címmel szerepel. A két szó egymást erősítő jelentését magyarul alkalmazva: födetlen fölfedezésnek, a nyers tény, valóság fölfedezésének mondanám. A Magritte-kép egy nő félaktja, amint bőrén egyre sűrűbben kiütköznek a deszka-mivoltot mutató fagyűrű-vonalak. Fává változása. 1927-re, a keletkezés dátumára figyelve: éleslátó előrejelzés.

⁶ Lépegető templom: Szenegál táncosnő c. versem 1966-ban jelent meg először, az Ördöggolyóban. A „lépegető templom” a versben maga a szenegál táncosnő – a nő.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Salute csigái: a S. Maria della Salute talán a világ legszebb barokk temploma. Az igazat megvallva: se templom, se barokk; előbb inkább természeti képződmény, olyan szervesen egy a világával. Mindenesetre Velence olyan karakterjegye, amit ha kihagynék belőle, nemigen, nem egészen ismernék rá Velencére. És: a Dorsoduróra, mert a Salute is beletartozik monumentális mindenhatóságával. Olyan mindenható, hogy kupoláját légvonalban mérve is tekintélyes távolsága ellenére boldogan fedezhettem fel írószobám ablakából. Ehhez az elemi erejű együttlétezéshez képest mind a története, mind a leírása másodlagos. Noha az se kutya, hogy 1.200.000 tölgycölöpre építette Baldassare Longhena az 1630-as pestisvész elmúltával. A tölgycölöpöket még hatalmas kőtömbökkel is kitöltötték – nem is tesz benne sok kárt az idő múlása. De hogy csak volutáiról ejtsünk szót: nincs még egy barokk templom, melynek hátán ilyen hatalmas és tökéletes csigák napoznának. Ahogy a Salute nélkül Velence nem lehetne igazán Velence, a Salute is elképzelhetetlen a kupolát a tetőzettel összekötő óriási gömbölyded csigák nélkül.

² a Tért: a Sz. Márk térről van szó, amely augusztus elején a Veneto tartományból beözönlött és marhakolompjaikkal éktelen lármát csapó tüntető parasztok nagygyűlésének volt a színhelye. A tüntetés – noha szervezői minden áron a Rómától való elszakadást erőltették volna – egyértelműen Velence kalmár-szelleme ellen szólt, a kereskedők ellen, akik bagóért vásárolják föl a tartomány mezőgazdasági termékeit, miközben óriási extraprofitra tesznek szert a minden árat megfizető, sokszor bizony pénzszóró és gazdag, de még többször csak tájékozatlan és naiv turisták szemérmetlen megfejésével.

« vissza | ugrás a vershez »

San Giorgio temploma: sok görög és görögszármazású él Velencében, egész kolóniát alkottak egykoron. Az ő görögkeleti templomuk a S. Giorgio dei Greci. Eredetileg Sante Lombardo késő-reneszánsz stílusban építette. Szép a kupolája és izgalmasan ferde a különálló harangtornya. (Mostani dőlésszöge 170 cm körüli.) A görögkeletiek – tulajdonképpen csupa másodlagos művészi elemből mélységesen szelíd, csöndes szépségű összhangot teremtettek. Kupolája alatt az esti naplemente vöröses fénye egészen elbűvölő változásokat idéz elő a szerény ikonkép-másolatokon. Különösen két, sötét lepelbe burkolózó szárnytalan angyal (a Jézus megkeresztelkedését ábrázoló ikonokon ez a két, derékban meghajolt nőfigura elengedhetetlen résztvevője a szertartásnak) kel eleven életre a napsugaraktól. Mi szeretett halottainkon kívül otthoni Rátkay barátunkra gondolunk, „a képíróra” és ikonfestőre; de sok fal lenne itt, Velencében az ő munkái számára!… A San Giorgióban is jól érezné magát, nem zavarná a művészet szerénysége. De örülne annak, hogy talán az egyetlen templom Velencében, ahol óvakodtak az egyházi giccstől. Egy tiszta templom!

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Fenicét: 1863-ban egy tűzvész már elpusztította. Ujjávarázsolták. Néhány éve ismét hozzáláttak teljes felújításához. Európa egyik legnagyobb befogadóképességű operája 2000 férőhelyével idén (1996) tavasszal már soha nem látott pompával ragyogott. Ám ekkor, már majdnem a legutolsó kárpitszegig megújulva ismét a lángok martaléka lett. Mindez még májusban történt. Amikor június elején Velencébe érkeztünk, a Fenice környéke – és nemcsak a hátborzongató nevű sikátor, az Orgyilkosok utcája közelsége miatt – nyomasztó, savanykás koromszagban úszott, állt körülötte a kordon és nyüzsögtek a kiváncsiskodók tömegét elterelő rendőrök. De kis idővel később, öreg este kószálva egyszercsak a S. Fantin téren találtuk magunkat, a Fenice előtt, ahol abszurd, sőt morbid látvány fogadott. A Fantint körülvevő vacsorázó és mulatóhelyek (mellesleg drágák és fényűzőek) roskadásig megteltek ruhakölteményekben pompázó hölgyekkel és valódi briliáns inggombjukat villogtató urakkal a teljesen kiégett Fenice koromszegélyű romablakaival szemközt, és imponáló eleganciával ettek, ittak. Az asztalok közepén ragyogtak a mécstartó üvegkelyhek, ettől pedig még morbidabbá vált a jelenet: mintha egy óriás ravatal tövében a halottért meggyújtott mécsesek rebbenő lángja mellett lakomázna az úri társaság. E képtől akkor sem tudtam szabadulni, amikor másfelé kóboroltunk. Hazavittem magammal a Suppie’ házba is. Így történt, hogy végül e kötet Csodátlan c. versének középponti jelképévé vált a Fenice, sorsom, hazai helyzetem kifejezésére.

² Giardinid: állítólag még Napoleon rendeletére kialakított park; a Kert. A Velencei Biennálék középpontja. Kedvem szerint leginkább központi szemétlerakatának nevezném. Manapság olyan, mint egy alaposan megcsípdesett, torzonborzzá búbolt és elázott velencei galamb. Azzal a nem kis különbséggel, hogy még a legostobább galamb is az esőt (ami itt dézsából ömlik) eresz alá húzódva tölti. De a Giardini számára eresz sincs. Két Biennale között a kiállítás zárt területe körül e ziháló pusztulás törött szobrai és poros kavicsösvényei között kikívánkozik a kérdés: üzlet-e Velencének a Biennale? A hivatalos körök heves tiltakozása és a sok siránkozás dacára azt hiszem, igen. Csak hát, milyen üzlet, ez a kérdés. Szerintem olyan, mint a XVIII. sz-ban volt a sok főúri palota átalakítása játékbarlanggá és bordélyházzá. Velence szép kurtizán lett. Élni – akár jól élni – igazán lehetett belőle; csak hát „Adria királynőjének” kifizetődő volt-e az az életmód? A Giardini mostani elhanyagoltsága, a zárt rész elporladt sírokat idéző temető hangulata (ahová már új halottakat se igen temetnek) talán a velencei közszellem zavarodottságát tükrözi. A kurtizán rossz lelkiismeretét. Velencének van Biennaléja – de nincs művészete immár. Összefüggésbe hozható-e két tény? A vakaródzó velenceinek ez még kérdés. Bennem már évtizede kiforró felelet.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Tokajt: a Tokaji Írótábor (ha ugyan szabályosan írom a nevét) íróink, költőink évenként megrendezett tanácskozása.

² Attilába lőtt: Gérecz Attila 1956. november 7-én a szürkület beálltával a Dohány utca még egyetlen működő telefonfülkéje felé tartott. Az útját keresztező Nyár utca Rákóczi útról nyíló torkolatában szovjet tank állt, rátelepedő tankistákkal. Befelé, a Klauzál tér felé figyeltek: moccan-e valami. Tudhattak a Dohány utcai Continental szálloda háborús romépületében meghúzódó szabadságharcosokról. Az utolsó ellenállási fészek volt a környéken, nem is akármilyen. Az előző napokban két tankjukat is levegőbe röpítették. A fokozott figyelés tehát nem volt véletlen. Gérecz Attila e szabadságharcosok egyike volt. (Mi azt is tudjuk, hogy éppen ő robbantotta föl a két tankot.) Ezúttal is a sötétedésben és szerencséjében bízott. Amikor a Nyár utca sarkára ért, egyetlen ugrással akarta átvetni magát a túlsó járdára. Előzőleg többször sikerült. De november 7-én nem. Vetődés közben érte a sorozat; hét golyó fúródott a testébe, közülük egy a szíve közepébe. A túlsó járdán már csak a holttest csapódott az asztfaltra. Gérecz Attila mindmáig letagadott, a század költészetéből bűnös gazemberséggel kitagadott költőnk. Jellemző, hogy a szabadságharc – és Gérecz halálának – 40. évfordulóján sem szerepelt a Tokaji Írótábor programjában. Istenem, írók, micsoda tulok-csordává fajultunk, micsoda barom-gyülekezetté!…

³ Csodák Terén: a Campo dei Miracoli a szentélytől a főbejáratig a Miracoli templomot három oldalról ölelő tér, amelytől csupán a templom északnyugati oldalán kanyargó Rio dei Miracoli keskeny csatornája választott el. (Két hidacskája viszont – a bejáratnál és a szentélynél – összekötött vele.)

⁴ Crisostomód: a S. Giovanni Crisostomo öreg, lombardeszk templom; mai arculatát még az 1500-as évek elején alakították ki. Csaknem minden nap elhaladtunk előtte. Az alábbi történetet nem én adom elő: Gí egyik napló-oldalát másolom ide. A dátuma: 1996. július 26. „Most is útba esik a S. G. Crisostomo. Kamil váratlanul bevon a kapuján: – Már rég jártunk itt. Félhomály fogad. Néhányan imádkoznak a padokban, mások gyertyát gyújtanak a giccs-szívekkel roskadásig megpakolt tucat-Mária-szobornál. Feltűnik egy, a bejárattal szemben ülő fekete hajú, középkorú, középmagas férfi, aki szúrós tekintettel figyel minden belépőt. Mintha közben jegyzetelne is… (Bevallom, zavar; rossz beidegződéssel fordítom el a fejem.) Hátunk mutatjuk neki, s a bal oldalon emelkedő Tullio Lombardo oltár domborműveit szemléljük, majd visszafordulunk a bejárathoz, hogy a Piombo által festett orgonaszárnyakat nézzük végig. Ekkor fény gyúl váratlanul, az alig látható festmény-alakok kiszíneződnek, élni kezdenek. Kamillal egyszerre fordulunk meg, tekintetünk egyszerre találkozik a megenyhült, mosolygó templomszolgáéval, aki int, menjünk közelebb, más mutatnivalója is van. Hozzá lépünk, majd vele együtt a szentélybe, ahol az újonnan restaurált Piombo-oltárt mutatja. Közben bizalmasan, fekete, csillogó szemét bátorítóan hunyorítva érdeklődik, melyik nemzethez tartozunk. Rossz tapasztalataimat félretéve én bököm ki, hogy magyarok vagyunk. Széles mosollyá tárul a biztató hunyorítás, szeme fölragyog: Magyarok?! Neki minden arany, ami magyar. Kövülten nézünk, hitetlenül, értetlenül. Még beljebb von s lázasan mesélni kezdi (magyarázatként az előbbi kijelentéshez): kicsi gyermekként élte át az ’56-os forradalmat. Édesapjával Albániában, minden este a rádiót hallgatták, a forradalomról szóló híreket. – Imre Nagy, Pál Maléter – mondja tiszta kiejtéssel, rajongással. Kabátja belső zsebéből nyűtt bőrtárca kerül elő. Óvatosan széthajtogatja a megsárgult, rongyosra olvasott újságcikkeket, a forradalom fakó, elszürkült fotóit. Közben mesél, mesél – a pillanat nagyszerűsége lenyűgöz. Néha bólintunk. Amikor zavarodott búcsúzkodás után lassan a kijárat felé indulunk, még utánunk siet, mondjuk meg, hogy hangzik magyarul: arrivederci. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra! Viszontlátásra!! – integet utánunk. Gyermeki öröm sugárzik róla.”

« vissza | ugrás a vershez »