¹ balthusi fülkék: Balthazar Kossovski de Rola (1908), Reiner Maria Rilke unokaöccse, Balthus néven francia festő, sokáig a római francia intézet igazgatója. Egyre nagyobb jelentőségű, de mindmáig sokak által elutasított művész. A szürrealizmus enciklopédiájának írója, René Passeron sem tartozik rajongói közé. Íme egyik vitriolos mondata: „Balthus sok olyan szobabelsőt festett, amelyeken serdületlen leánykák kéjes ábrázolásának adják át magukat.” Mi lehet Passeron valódi baja, tudakolná az ember, mert hogy „a serdületlen leánykák kéjes ábrázolása” biztosan nem. Csak el kell olvasnunk, milyen hosszú dicshimnuszt zeng Passeron Bellmerről, a másik művészről, akire aztán igazán nagy hatást gyakoroltak a „serdülő leánykák”. Ám Passeron „tartózkodásának” oka hamarosan felszínre kerül. Nyílt arisztokrataellenessége nyilván motiválhatta a kékvérű Balthus fitymálásában. Valódi okát azonban maga árulja el: „Az effajta erotikának megfelel Balthus képeinek kissé szomorkásan akadémikus kidolgozása. (Az én kiemelésem.) Bizony, így vagyunk mi vonzódásaink és taszítódásaink kusza fonadékában. Minden lecsúszott volna Passeron torkán, kivéve azt, ami keresztben állt: Balthus „szomorkás” akadémizmusa. Amiből természetesen egyetlen szó sem igaz, de az általános közhangulatra sandítva mesterien lehet valakit általa kompromittálni. (Balthus különleges helyzete, az újra divatba jött arisztokrácia miatt – v. ö.: Lempicka mostani tündöklésével, ami korántsem érdemtelen – érdemes eltűnődni azon, hogy az efféle ravaszdi kritikusi immoralitás más esetben milyen károkat okozhat.

² L’ Oiseau bleu: évszám nélküli festmény, bár rajta Rouault (1871-1958) kézírásával olvasható a címe. Mestermű. Női arc, melyben az Éden álomi megvalósultsága és soha el nem érhetése egyszerre létező valóság. Szebb egyensúlyát örömnek és tragikumnak soha senki nem teremtette meg különbül Rouault-nál (a XX. sz. nemcsak „legkatolikusabb”, hanem a kevés legnagyobb festőjénél), Kék madarában.

³ Crepax: Guido Crepax, a legfölkapottabb erotikus (ha úgy tetszik: porno) képregények rajzolója Itáliában. Sokáig ellenállt eldurvulásnak és lealacsonyodásnak, a siker azonban egyre inkább alámosni látszik vitathatatlan rajztudását.

⁴ Mauro: egy tipikus mai „fotóművész és költő” keresztneve, egy olasz David Hamilton-tanítvány, a mostani negyvenesek meglehetős nagymellényűségével. Amíg mestere, az erényekben is bővelkedő Hamilton erotikus albumait Baudelaire, Verlaine, Shakespeare, Rilke és Michelangelo versidézetekkel dúcolja alá, a mi fotósunk nem elégszik meg fényképei művészetével, nagy öntudattal lép Baudelaire és Shakespeare helyére is. Híg lirizálása azonban nyomába sem ér néhány fényképe költői – és erotikus – szépségének.

⁵ Pentecoste: Giorgio Vasari (1511-1574) „nem túl jelentős” festészetéről (ahogy egy magyar művészettörténésznél olvastam) Laura Corti egészen kiváló Catalogo Completójában két Pentecoste (Pünkösd) c. festményt is találtam. A Potsdamban levő vászonnál sokkal jobban magával ragadott a firenzei S. Croce templom olajjal festett fatáblája, az 1557-es Pentecoste, elsősorban lebegő angyalainak nagyon is valóságos nőkként való megfestésével. Vasari, aki néhány festőről írt portréjával nemigen nyerte el bizalmamat (Uccellóról elég gyalázatos amit összehordott), Cortonában került hozzám közel, egy altemplomi freskósorozattal. Manierizmusa pedig egyenesen ráirányította figyelmemet. Ha Breton ismerte volna, Androméda képéért, vagy makacsul visszatérő témájáért (a festő, akinek Szűz Mária áll modellt) joggal sorolhatta volna a szürrealisták előfutárai közé.

⁶ Csigécu-Ni: 1634 és 1706 között élt japán költőnő – eredetileg. A könyvbolt-beli japán lány szépségével és szomorúságával érdemelte ki a nevét. „Ki kergeti / a kertben most a lepkéket?” Lepkekergető mozdulatai voltak a legköltőibbek.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Kis Hölgy: Hatodik verseskönyvemben, a Magvetőnél 1982-ben napvilágot látott Erotikus kánikulában bukkan fel először a Kis Hölgy, A Napördög Firenzében ciklusban. (1994-ben ugyanezen a címen jelent meg az életműsorozat 3. köteteként az olasz földön született versek gyűjteménye.) A régi Magvető-kötetből kiderül, hogy az első firenzei út idején mekkora szerep jutott a Kis Hölgynek versvilágomban általában is, de különösen Firenzében. A cikluscímet adó vers így kezdődik:

A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.

A ciklus utolsó – búcsúzó – soraiban így vesz részt:

Kietlen déli óra lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.

Ennek a korszaknak – kalandorkodva összelopkodott szabad és aranykorian boldog heteinek-havainak – társnője a Kis Hölgy. Olyan, pályámon döntő fontosságú felfedező versek kapcsolódnak hozzá, mint az Urnát Dávid hamvainak!, amelyben először sikerült az általánosan elfogadottal szemben új értelmezését adni Michelangelo Dávidjának:

a tiszta undorát a vértől

látva benne,

amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!

Azaz: Dávid győzelme előtti óráját ábrázolta Michelangelo, nem a diadalát.

De a Rubens hentespultjai is hozzá kapcsolódik, ahol

Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves, mosolyognak.

Tőlük a Kis Hölgy:

úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz.

S ahol:

csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera virág helyett dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!

Ma már világos, hogy a szabadság ösvényét taposó szerelem éles eszű, tiszta szívű kalauza volt Firenzében a Kis Hölgy. Az ő hús-vér lánya vagy unokahúga az a még csak képzeletbeli álarcos lány, aki e mostani kötet (a sokadik Firenzébe vivő út) Fölrobbantott Uffizi c. szonettjének szereplője. Ha e két lányt egymás mellé állítom, akkor tűnik csak elő igazán, hogy milyen hihetetlen sebességre kapcsolt a Világmúzeum szétrothadása. Magam sem tudom, mi a meghökkentőbb: a 49-52 éves férfi akkori „kései”, „túlhabzó”, „hippis” lélegzetvétele (versmondataiban), a „parázzsal bélelt csizmák” rajta, vagy az-e, hogy a csaknem két évtizednyi időmúlás se hozott felszínre mást belőle. És: hogy a szem rondán földuzzadt táskái mögül tizenegy év kihagyás után is (noha Firenzében azóta is, de az Uffiziban akkor jártam utoljára) azt látom az Oltarnóból, túlparti erkélyemről, amit 1978-1981 között láttam kirohanásunkkor, a hányó Kis Hölgyet menekítve a rothadásból.

² Szeléna: A Kis Hölggyel ellentétben ezzel a névvel eddig mindössze egyetlen könyvben találkozhatott az olvasó. A menyasszony vetkőztetése c. regényben (1991, Magvető). A regény jórészt Olaszországban játszódik, nagyobbik felében éppen Firenzében. Főszereplője Szeléna, A menyasszony vetkőztetése jelentős részében Firenzében tartózkodott, s mert a regény számos motívuma egyik firenzei tartózkodásommal egybeesik, 1997-ben is elkerülhetetlen volt, hogy ismét fölkeresve a Szelénával tizenegy éve bejárt városrészeket, regényhősnőm emléke föl ne elevenedjék. Erkélyünk (kicsit rézsút) épp az Uffizi árkádos, barátságtalan beludvarára nézett (az Arno túlpartján). Ez a beludvar szorongató, rossz emlékünk Szelénával. Amúgy is Chirico-komorságú fekete árnyékától roskadozik, építészetileg az Uffizi szerves részét képezve. Mindig anyám figyelmeztető szavai jutottak eszembe róla. Anyám a jólöltözöttséget a lábfejnél vette szemügyre először: „A nadrágszárad lehet olyan frissen vasalt, hogy még el se szállt belőle a gőz, de ha a cipőd sáros vagy foltos, veled is valami baj van.” Vasari „legjobban sikerült épületével” is valami baj van – jól mondta édesanyám, hogy a lábánál kezdődik az ember. Még akkor is így van ez, ha az Uffizi esetében épp a lábbeli látszott a legsikerültebbnek. Pedig az Uffizinál nem is a földnél, hanem jóval lejjebb, az Arno vízszíntjén kezdődik a palota „lába”. Hogy Vasari eredeti szándéka alapján-e, vagy Buontalentiék jóvoltából, azt építészettörténeti foghíjaim miatt meg nem mondhatom, bár Vasari iránti mély és bensőséges ellenszenvem ellenére tartozom az igazságnak annyival, hogy volt ő (mármint Vasari) annyira manierista a talpán, és akkora extravaganciával átitatott, hogy rájöjjön az Arno néhányméteres meredek partoldalának remekül kihasználható lehetőségére, s azt is beépítse, mintha palazzójához tartozna. Aztán a partoldalból olyan teraszlábazatot alakítson ki, melynek félkörívben végződő párhuzamos-függélyes bemélyedéseiben egyenesen a Palazzo Vecchión és imponálóan hosszú tornyán a háromszor is megismétlődő bástyacakkos őrfolyosó-kiszögellés – komorságában is gyönyörűségesen középkori – díszítőmotívumát párhuzamosan bemélyülő vájataival lekoppintsa. Semmi kétség: jó szem, a nagyság dolgaiban otthonosan kiigazodni tudó tekintet kellett ehhez az „aprósághoz”. A szög is apró, mégis mekkora felületeket tud egymáshoz erősíteni! Mint ott Vasari (vagy a további építő) a középkort (egyik uralkodásra legtermettebb kései épületében) és a reneszánszot. Az Uffizi lábstuccnija kiválóan fest most is. Szemfüles fotósok már le sem kapják a palotát az Arnóba lógatott „lába” nélkül.

De hiába rakatta Vasari óriás kövekből (is) az Uffizit, valahányszor az erkélyre kilépve megpillantottam, még egyszer meg kellett néznem, s bevallom, enyhe csodálkozással: hát még most sem roggyant össze? Igen, ez volt a minduntalan rámcsapó kérdés. Nem igazán értem, mitől? Talán összefüggő nagy ablaksoraitól, melyek meglepően stílustalanok, mint egy századeleji gyártömb „célirányos” ablakai. Rozogának és összetákoltnak hat az egész. Persze ehhez már Szelénának semmi köze sincs – de annál több köze volt az U alakú épület Chirico-árnyékkal zsúfolt, elhanyagolt és piszkos benyomást keltő beludvarához. Ami sokkal nyitottabb annál, semhogy ennyiszer le„bel”ezzem, hiszen még az udvar is sértés. Több joggal érezhetjük a Palazzo Vecchio előtt elterülő tér benyomulásának az Uffiziba, sőt: előnyomulásának a Lungarnóig, azon túl pedig a folyóig. Így igaz. Nekem mégis, ahányszor csak közelről, az árkádok alól, a Lungarnóról, vagy éppen a térről hoszszában rajta végignéztem, nyitott, üres kőkoporsónak látszott. Arra már nem emlékszem, hogy 19 éve is ez volt-e az első benyomásom, de 11 évvel ezelőtt ilyen lett, ehhez pedig A menyasszony vetkőztetése ottani történéseinek, és bennük Szelénának nagyon is sok köze van.

³ Signoria tízenegy éve üres, kihalt tere húny csak: Ez a dátum is A menyaszszony vetkőztetése firenzei fejezeteihez kapcsolódik. Régebben, 1978-1981-ben, amikor a Kis Hölgy kalauzolt végig a Signoria terén, igazi olasz, remek tér volt. Önmagával teljes mértékben azonos. Kívülről néztem, és iparkodtam annak a tapintatával átvágni rajta, aki tudja: nem tartozik bele a képbe. Se családostul, se Kis Hölgyestül. Rab országból jöttem, magam is hosszú rabság után megkésetten, 49 évesen még mindig csak a 4., 5. könyvemmel a hónom alatt. „Nehéz sorsú”, írta rólam virágnyelven a recenzens. Ehhez képest a Via Bellinin, Firenze Lipótvárosában laktam, a ház is tipikus lipótvárosi volt. Vagy még olyanabb, hiszen ott minden márványból, nemes fából és vörösrézből készült. A mosónő 3 erkélyes, 5 szobás lakásában valamennyi ablak- és erkélyajtó rámája is márvány. Életemben először ekkor láttam 4 zárral kicifrázott előszobaajtót. (Börtöncellámon is mindössze 3 zár volt.) A mosónő, aki akkor már inkább öregasszony volt, mint mosónő, abban pedig szíves-mosolygós, együttérző és kedveskedő, tulajdonképpen nem is ott lakott; lányának vette a lakást, aki az idő tájt éppen a tengerparton üdült a kisfiával. Így aztán jól is érezhettem volna magam – ha valaha is a Lipótvárosban szerettem volna élni – reggel, délben, este más-más erkélyről nézve Firenze felhőtlen egét. Csak ne lett volna a Bellini utca oly messze az óvárostól, és ne nyüzsgött volna annyi ellenőr a buszokon (ha így, utólag visszagondolok rá, szinte többen voltak, mint a zsebtolvajok Rómában, a 64-es járaton). Gí, aki Hőgyész paradicsomi dombjai közt és a Balatonon töltötte gyerekkorát, szintén nem volt elragadtatva negyedünk jól ápolt tucatháztömbjeitől. A Kis Hölgy pedig a szerelem hátterét illetően nem adta alább Savonarola kép- és könyvmáglyájánál, a Ponte alla Carraia 1333-as összeomlásánál, s kicsapongásai közé is az Aranykor nevű bearanyozott kisfiú tartozott (bizonyára Donatello ingerlő erotikájú Dávid szobrának hatására), aki tudvalevően a bearanyozásba belehalt. Hiába, ilyen teremtés volt a Kis Hölgy, akinek „aranyhaja fölött szemem a jövőbe néz”-ett.

Nem I. Cosimo nagyherceg szobra (legalábbis lelki szemünkben) állt a téren, hanem nyakig ellentmondásos dialógusba merültünk a Medici uralmat alapító dédatya Cosimóval (ki tudja, talán éppúgy, mint egykor Janus Pannonius meg ő), és számunkra élőbb volt a Loggia dei Lanzi szobortára, mint a teret szegélyező – számunkra megfizethetetlen – éttermek és mulatóhelyek kiöltözött, fölékszerezett tarka tömege. A tér mindig nyüzsgött az emberáradattól – hogy ki milyen nyomorúság vagy átok batyuját hagyta odakint, mondjuk az Orsanmichele közeli szobros falának tövében, mielőtt fényképező masináját boldogan kattintgatni a Piazza della Signoriára lépett? A tér jelene fölöttünk úszott.

Aztán tizenegy éve jött a nagy élmény. A menyasszony vetkőztetése fesztiváléjszakája, amikor már Szeléna lépdelt velünk Firenzében, és lehet, hogy éppen az ő tengerzöld, térdig érő „pulcsija” rejtegette azt az ollót, amellyel néhány – rá anynyira jellemző konok – nyisszantással egyszerűen fölvágta valamelyik színsávja mentén a Piazza della Signoria bensejét; most duzzadt csak igazán hatalmassá! Kiderült, hogy látványánál is mennyivel nagyobb, és pompás színsávjainál is sokrétűbb. Mintegy beléptünk a bartóki Kékszakállú kastélyába, és titkai a siker csillogásától a gyönyörök kertjén keresztül a rémtettek 7. ajtajáig fölpattantak előttünk. Vér és arany adys székesegyháza lett. Szeléna pedig a kisujján egyensúlyozta, s ha akarta, apró köldökgödrébe rejtette. A regény megjelenése, 1991 óta Gí minden évben legalább egyszer elolvassa (és jócskán fölolvas belőle nekem is, hogy legyen mércéje a folytatásnak). Így rendszeresen egyeztetni tudtuk Signoria téri emlékeinket. Úgy is írhatom, a piazzát állandóan rezsón tartottuk. Amihez képest a valóságban a tér üres és kihalt lett. „Húnyt csak”. Mi okból? Miért? Talán az Uffizi elleni terrortámadás után a Lanzi elé telepített carabinieri autók óta? Fegyverek láttán kihűl a szív. Akárhányszor átéltük ezt Rómában is, ahol különösen a harmadik világ marcona diktatúrái adhatták elő úgyszólván naponta (az olasz diplomácia különleges kapcsolatai révén) lőporfüst és vérszagú komédiáikat a villámgyorsan kiürített utcákon végigrobogó (1/á márkájú) diplomata autókaravánjaikon majomtartással csüngő-kapaszkodó kommandósaikkal, akik kaszkadőröket megszégyenítő mutatványokat végeztek a robogó kocsik sárhányóján, farán, tetején pördülve, szaltózva, ide-oda lengve, miközben nyakban hordott mordálycsövük rezdületlenül meredt a kicsit napszúrásosan elkábult római ablakokra, pálmadíszes erkélyajtókra. Az ember minduntalan nevetni akart volna, ám egyszer sem tudott. A fegyver féme előbb érintette meg a szívét (hogy megdermessze), mint a nevetési inger a rekeszizmot. Minden bizonnyal a Signoria terének sem tesz jót ma a carabinieri különítmény.

Mindkettőnket meghökkentett, hogy milyen sivár és üres lett a Loggia. Mitől? Cellini Perseuszának elárvult talpazatától. Szinte fáj a szobor hiánya. (Csak átmeneti, nyugtatja meg az embert több öles méretű felirat – készségesen hinni szeretnénk.) De a tanulság kézenfekvő: Cellini műve nem akármilyen szobrok között állt. Ha hiánya ekkora porral fújta be a többit, bizonyossá teszi, amit eddig is mondogattunk (ráadásul még a szakma is mondogatott), de úgy látszik, minden ízületében mégiscsak a hiánya érzékelteti igazán, hogy ez a szobor kivételes nagyságú. Már azt is kérdezgetni kezdtük magunkban: az egész térnek vajon nem ez a baja? De nem. Sajnos, nem. Az a baja, hogy nem történik rajta semmi. Semmi, ami az embert mélyebben megérinthetné. Ez pedig megint akkor vált tenyérviszketően érzékelhetővé, amikor egyszer – egyetlenegyszer, augusztusban – történni akart valami. Az Öreg Palota súlyos és hallgatag épületremeke előtt egyik este a néhány lépcsőnyi magas kőemelvényen hangversenyre készülődött a firenzei szimfonikusok zenekara. Az ilyen szabadtéri zenéléshez olaszos zűrzavarral órákon át készülődnek. Rengeteg csevely, szakmafitogtatás, színjáték, de jóformán semmi valódi nekigyűrkőzés, igazi próba. Mégis sikerült kivárnunk néhány számot a nem túlságosan nagy, de teljesen érdektelen (s ettől mindjárt sokkal kevesebbnek látszó) tömegben ácsorogva. Elhűltünk a nemes nevű zenekar és az ingujjra vetkezett Professore csupa maszat, színtelen és rézfúvósai által olykor már az étkezés utáni böfögéshez közelítő muzsikálásától. Nemhogy sajátossága, egyszerűen hangja sem volt a zenekarnak. Mintha sártócsás, dágványos földúton kellene előretartaniuk, minden taktusra 3-4 ujjnyi vastag sár ragadt: nagy fröcsögéssel, plattyolással tudott csak az előzőhöz kapaszkodni. Meglepődtünk, hiszen a zenekar neve és Firenze zenei múltja merőben mást ígért. De két meghökkentő jelenség ennél is föltűnőbb volt: a Professore gondtalan elégedettsége dirigálás közben (az éppen megszólalásukra váró zenészek is ugyanilyen fennkölt arckifejezéssel trónoltak), és a hallgatóság igénytelensége. Olaszországban? A Piazza della Signorián (?), ahol mégiscsak Európa, Amerika és Ázsia ácsorgott, és bizonyára nem japán nyugdíjas gyárimunkások vagy Fülöp-szigeti, kínai utcaseprő és ablakmosó lányok, belga hentessegédek, német autószerelők és amerikai munkanélküliek itták a Camparit a tér teraszain, vagy húzódtak a zenekar elé, olykor letelepedve a lóhugyszagú kövezetre hosszú kártyacsatákba temetődve, esetleg emelt hangon pletykálva egymással (mint vénasszonyok a templomban) tízfelé szórt figyelemmel, végül is semmire se figyelve. Legkevésbé a zenére. Ám úgy nem figyelve rá, hogy közben értésre kívánták adni tetszésüket, annak a jelzéskényszerével, aki természetesen tudja, hogy a zenekar őt szórakoztatná, és abszolút elégedett is a szórakoztatás színvonalával, csak hát éppen most nincs különösebb szüksége rá. Bádogemberek hallgatták a zenét, és a tapsuk is, ami minden szám után kötelességszerűen fölhangzott, úgy szólt, mint a hanyag, nehézkes, lélektelen zenélés bádoglemezről verődő visszhangja.

Két évtizeddel ezelőtt nyüzsgött a Signoria tere a legkülönfélébb alkalmi és hivatásos mutatványosoktól. Tizenegy éve pedig olyan angol produkciót láttunk ingyen és bérmentve – mert még csak nem is kalapoztak –, hogy nézése közben Pesten az állami cirkuszigazgatónak is elcsöppent volna a nyála. Egy (szintén) angol gitáros (meg fedetlen keblű, félig hozzátapadó barátnője a tértől fél percre, a Mercato Nuovo loggiájában ugyanekkor az éneklés oly gerincvelőt borzongató mutatványával szolgált, hogy Szeléna extatikus gyönyörébe majdnem belehalt, ami lehet, hogy egy regényalaknál nem is vehető ritkaságszámba, csakhogy a feleségemmel mi is sóbálvánnyá nyűgözve álltunk, és máig minden sejtemet átjárja az emlék varázsa. Ez tűnt el a Signoria teréről. Amiért valójában nevetséges volna a teret okolni. Mintha az ablaküveg lenne hibás, amiért az eső a lecsapódó korom lucskával bekoszolja. Csupán egy kép az, hogy a Signoria tere „húnyt csak”, mindöszsze mai világunk lenyomata. Annyira az csupán, hogy e mondat lényege akkor bontakozik ki igazán, ha el is hagyjuk a végét. Az első szavát pedig kurziváljuk. Így végre megfelelően ijesztő. Mindössze mai világunk. (Tartok tőle, hogy nyitottságában se dodonai már egy Piazza della Signoria-beli fiákeres előtt sem.)

⁴ üde Giottója: Az új festészet kútfője Giotto, miután már Dante fényes diadalt tulajdonított néki Cimabue fölött. Később Goethe hasonló véleményre jutott (jóllehet aztán kiderült, hogy a képet, amelynek kapcsán Giottót így aposztrofálta, nem is Giotto festette). Végül éppen a mi századunk – melyben a művészettörténet egész sereg tudományág friss eredményeivel és a modern technikai eljárások garmadájával folytatta és elmélyíthette a Giotto munkái körül folyó vitát, mindegyre több és több Giottónak tulajdonított mű szerzőségét megkérdőjelezve, többször egyenesen cáfolva, és a mű eredeti alkotójának személyét és életrajzi adatait is föltárva – éppen azt mutatja, hogy Giotto jelentősége, középponti szerepe nemhogy csökkent volna, hanem egyre erőteljesebbé válik, olyan kútfővé, forrástorkolattá, mely egymaga bőségesebb (gyarkorta fölkeresettebb) szomjoltó forrásvizet ád, mint a többi kútfő, Cimabue, Duccio, Cavallini együttvéve. (Bőségét a megjelent műtörténeti tanulmányok számával mérhetjük.) A megújuló érdeklődés ilyen virágkorában nem kis merészség (vagy nyelvi botorság?) volna üdének nevezni Giottót.

De annál kevésbé az, ha firenzei harangtornyára mondjuk, a Campanilére, az olasz föld talán legszerencsétlenebb dómjának az oldalán. Giottóról, az építészről és szobrászról nem sokat tudunk, a Campanilén kívül zavarbaejtően kevés az, amivel kapcsolatba hozhatjuk. Padovában a Cappella degli Scrovegni jelentéktelen épülete bizonyára nem azért őrzi a nevét, mert ő tervezte, hanem mert az ő – méghozzá csodálatos épségben megmaradt – freskóival van tele. A firenzei Ponte alla Carraia 1333-as összeomlása is fantáziát ingerlőbb dátum a Giotto vezette ujjáépítésnél. És bármennyire is ő volt a Dóm egyik építésvezetője, ezekről az évekről is legfeljebb az jegyezhető meg, hogy ha valóban Giotto elképzelései nyomán nyerte el a gigantikus épületszörnyeteg hátsó fertályának és oldalainak zöldfehér kőlap-borítását, úgy sokat köszönhet Giottónak, aki komor, de méltóságteljes csomagolásba rejtette a szörnyszülöttet – bár ez a tette azért percig sem hasonlítható össze Brunelleschi kupolájával. A Campanile viszont igen. A dísztelen, mégis ünnepélyes dómfalak jelentéktelenül kicsire sikeredett gótikus ablakaikkal (erről persze nem Giotto tehet) végeredményben legváltozatosabb szakaszaikban is egyetlen feladatot szolgálnak: tartják Brunelleschi remeklését. Érzékelésünket összezavaró nagysága már-már vetekszik a hegyek (sokszor leírt, megénekelt) igencsak zavarba ejtő, érzék-tévesztő hatásával. Ez a kupola a hegyövezte Firenze közepén maga is hegyként viselkedik. Távolról is közelinek látszik, de olyannyira, hogy szinte nincs az óvárosnak egyetlen olyan valamirevaló utcája, hová ne ez a kupola nézne le, méghozzá annyira szélesre terpesztetten, hogy mindössze keskeny cikkelye fér bele az utcaképbe, ez pedig még inkább azt hiteti el velünk, hogy mennyire karnyújtásnyi közelségben kezdődnek a Giotto elképzelése szerinti zöld és fehér kőborítású falak: mintha elegendő lenne néhány lépés, hogy már ott is légy a kupola tövében.

De Giotto Campaniléje is zavarba ejtő hatású. Csak kissé másként. Éppen üdeségénél fogva. Ez a tulajdonsága ugyanis a panorámát uraló magasságához azonos módon társul. Már messziről, sőt nagyon messziről is könnyed és csipkeszerű. Kamasz üdeséggel pompázik, amikor a részletek igazán még nem is vehetők sorra rajta. Logikánkat eléggé próbára tevő különösség. Mint a folytatás is, mert csupán ha a Dóm terére, a Campanile közvetlen közelébe érünk, akkor érzékeljük a Giotto életében már elkészült alap és a torony alsó szakaszának masszívságát, erejét és szigorú egyszerűségét. Furcsa élmény ez, fordítottja annak, amit a józan észlelés fokozatos kibontakozásának vélnénk.

⁵ lent a folyam tükörével épp az esik meg, amit Cocteau szeretett: Talán azzal kellene kezdeni, ki szereti Cocteau-t (ma, itt, Firenzében vagy otthon)? Akik a költészetet szeretik (vagyis elég kevesen). De még ennél is kevesebben, vélhetően (mert azok, akik nemcsak a versben kifejeződő költészetet szeretik, hanem olyannyira szeretik a költészetet, hogy úgy vélik: minden irodalmi műfaj, sőt minden művészeti ág élesztője, legközepe, azaz „istenujja”). Hát a költők szeretik-e? Ki, miért? „Kötött formát kíván tőlem a tinta / Máskor meg áradó kötetlen verseket.” A kötött meg az áradó (feltéve, hogy tudja róla), ki kötöttségéért, ki kötetlenségéért bizton szereti. Az is, akit bizarr kérdése jól eltalál: „Nem éreztél sosem, tárlatok kedvelője (…) vágyat, zavart varázst (…), hogy csókot lopj a szobrok ajakára?” És a nők, kivált a nőiesek minden mennyiségben (no persze a fent jelzett szűkös határon belül, s ott is csak akkor, ha hallottak felőle), de közülük is leginkább azok, akik magányukban nem Minotauroszt képzelik ágyukba, vagy éppen Marsot gátrepesztő ösztöké(jé)vel, hanem akinek még hízelegni tud Cocteau pajzán szófűzése Szókratészről: „Szegény bölcstől ne vedd zokon: / Csak a te nemed bája volt az, / Mit kedvelt az ifjoncokon.” Aztán még azok is szeretik, akikhez így szólt: „Hírhedt témáim az álom és a halál.” S nyilván vannak (mert mindig is voltak és lesznek), akik zöld frakkjáért szeretik, akadémikusi öltönyéért, mert akadémikusságát jobban elhiteti velük a verssorainál. És én is vallhatnék (végül) úgy, hogy nyelvöltés jöjjön rá válaszul ifjú költőink köréből. Mire? Íme: „Az árny cserét akar s minden Dantét ki rááll / Vergilius vezet”. Én ezért szeretem. De végül is az itt a kérdés, hogy Cocteau mit szeretett? „Pár pontos műszerem van: egy tükör, egy alkony. – / Nincs több, ez minden itt.” Így fordította Végh György szépen, a központtalanítást modernizálva magyar központozással. Hát igen! „Egy tükör.” Cocteau kevés filmet csinált, de tagadhatatlanul bennük a költészet élesztője. S mert igazat írt (és élt), főleg pedig a tükörrel, melynek síkjába belépve az élő a túlvilágon, a halott pedig síkjából kilépve az életben találja magát – már ahogy költők egymás közt szokták, úgy téve, mintha semmit se tenne, mutatja az utat. Persze egy film „tükre” kizárólag anyaghoz kötött lehet, hiszen még A költő vérét is (Cocteau filmcím) láttatni kénytelen, szintúgy, mint a szobatükör egyébként láthatatlan „viselkedését” is filmkockáinak tömegével – ahogy magam is megkísérelem az írott szó filmkockáival, versképével (a vers kénytelen anyaghoz kötöttségével, a nyelvvel) láttatni – szobatükör helyett – az Arno víztükrét, és benne azt, amit Cocteau (a költészet, amikor Cocteau-nak hívják) szeret.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Giottón fönt, Brunelleschin: Azaz a művükön; ahogy az üde Giotto kapcsán Brunelleschiről is kiderült: a harangtornyon és a kupolán. Legfeljebb azért érdemes visszapillantani A beköltözés 4. pontjára, mert abban szerencsétlennek neveztem Firenze Dómját, de még csak azt se teszem hozzá, hogy ha nem volna rajta Brunelleschi kupolája és nem állna oldalán Giotto Campaniléje, meg sem említeném. Csakugyan? Szinte már mulattató, hogy a műtörténészek valahogy úgy vannak a firenzei Dómmal, mint a diktatúra „nagy öregeivel” voltak a kor kritikusai. A szent teheneket nem érhette bántódás. Vagy nem lenne meglepő, hogy a másutt már bizonyítottan ép érzékű és értelmű szaktekintélytől a Dómról csupán az orr alatt eldünnyögött fűrészporízű egyenmondatok olvashatók? Kivéve egy-két vértolulásos kifakadást Vasari botrányos kupolafreskói, vagy a múlt század homlokzatborításának cifrálkodó utánérzése ellen. Csakhogy Vasari összes kupolaképe annyi ebben a kongó csarnok-kolosszusban, mint bögre tejben az egy szem légy. Itt az architektúra maga fordult ki önmagából, vagy fordult maga ellen. Mindenesetre átváltozott hiányérzetünk gigantikus méretű gorgófejévé. Űrből, ürességből, nem a filozófiai Semmi, hanem nagyon is az építészeti semmi jelenvalóságából. (És nem abban a régi görög értelemben, amihez még Kerényi Károly hajlott: a szépség és játékosság, az ijesztgetés, a maskarába bújás eshetőségét is engedélyezve a gorgófej utólagos elképzeléséhez, hanem egyértelműen a vérfagyasztót produkálva.) Itt: hihetetlen produkció! Mintha az emberi nem teremtő szellemének csődje állt volna össze csupa elszalasztott lehetőségből, csupa kihagyás emlékművévé formátlanodva. Amiben – ha igazán őszinte akarok lenni – nem rosszasága a legrosszabb. Még csak nem is a műítészek lábujjhegyen óvatoskodó odébb-somfordálása a rákos-fekélyes-bűzös tévedés befelé nyelt diagnózisával. Az a legrosszabb, hogy 700 éves. Végignézte Firenze hullámhegyeit és völgyeit. Már akkor százados építmény volt, bár még javában dolgoztak rajta, amikor Lorenzo de Medici édestestvérét leszúrták benne. Dantét évszázadokon át úgy olvasták és értelmezték egyik sarkában, mint a Bibliát. Strófáról strófára. Századok megszámlálhatatlannak tetsző szellemi óriása nézte a San Miniato al Monte fala mellől, amint hátán Brunelleschivel és oldalához nőve Giottóval ez a hosszan elnyúló kőóriás Firenze középpontját képezi. Onnan, a Miniato oldalából senki sem láthatja a szépnevű templomot (a Virágos Madonnának ajánlották) szörnyszülöttnek. Firenze szívének látja. A kép ékének. Goethétől Eliotig mindenki így nézte távolból. Ezra Pound se foglalta egyetlen trágár kiszólásába se bele megrökönyödését, amikor a Miniatótól beballagott a bensejébe. Vagy sosem volt bolond a küszöbét átlépni?

Valójában nem ettől éreztem magam a legrosszabbul. Mert ahogy írtam, a rosszban nem az a legrosszabb, hogy rossz, hanem ha megkövesül, úgy marad. Utóvégre Firenzében nem a nadrágszabó Volterra mocskos gatyáiról van szó (bántó, bántó, de mégiscsak porszemek Michelangelo istenkézvonásán) – a Dómban éppen fordított az arány! A jó tűnik el, befalja magába a rossz üresség feneketlen bendője. Amióta abból az igen-igen kevés jóból az elmozdíthatót átszállították a Dóm csöpp, de építészetileg szinte tökéletesen a művekhez szabott múzeumának palotácskájába (hogy kizárólag az egyházi kincstár pénzhajhász fejeseinek köszönhetően, vagy egy jóérzékű, a művészet dolgában még lépni tudó firenzei bíboros is „mentve a menthetőt”, belenyúlt a dolgok folyásába, meg nem mondhatom) – de az tény, most aztán egészen világos: századokon át sem volt eleve elrendelés, a Vak Sors muszája ez a templombelső. Ma pedig már tűrhetetlenül nem az.

Menj be a Dómba, kerüld ki a szolgák lármás hadseregének randalírozását, hagyj fel a megmaradt kevéske művészi érték, egy-két Robbia, Uccello, Castagno, néhány freskótöredék és apró szobor nézegetésével. Ülj háttal Vasari képeinek és bámuld a falak hajlatait mindaddig, amíg sürgős belső kényszert nem érzel, hogy képzeletben rúgj bele faltörő kossá duzzadt lábfejeddel a nevetséges méretű ablakok aljába-tetejébe, és el fogsz csodálkozni: ide a világ egyik legszebb temploma építhető be. Azért be, mert a gigantikus falak és minden pillér, amire súly helyezkedik, nem csupán süket-vak mozdulatlansággal kushad, hogy mikor billentik ki rossz helyéről egy köteg dinamittal, hanem – ha jobban ráfigyelsz – készséges várakozással áll, hogy a te világszép templomodat is ugyanúgy tartsa, ahogy most az üresség szörnyeteg szerkezetét. Itt építeni kellene, nem rombolni! Galériák, loggiák, kápolnák és őket összekötő többszintes oszloprendek, lépcsőzetek tömkelege hiányzik innen. Lerontani mindössze azt kellene, ami az irgalmatlan nagy teret csenevész (és rendszerint gyorsan megszakadó, sehová sem pászítható) díszítőelemeivel annyira rosszízűvé teszi. Mint pl. a falak tetején föltűnő bástyacakk-sorok se hús-se hal jelenlétét. Mintha papírkivágások lennének. Sem mívesek, sem rusztikusak. Ahhoz túl haloványak, hogy a kezdeti nagy idők stílusjegyei lennének, túl simák, hogy a középkort idézhetnék, de túl szárazak, unalmasak és nagyméretűek, hogy óvodás gyerekeink katonásdit játszhassanak alattuk. Vagyis semmire sem valók. Leverni, eltakarni, átépíteni. Az utóbbi a valódi megoldás: építeni.

Azt mondta nekem, talán 58 éve egy kőfaragó mester – aki kisgyerekkoromban az autójával elgázolt ott, ahol a Pozsony utcába torkollik a Csorba utca, de utána jóbarátságba keveredtünk –, hogy még egy kőkoporsót is barátságosra lehet faragni. És ne tessék nyugtalankodni, mert eszébe se jutottak a cirádák, a kőrózsagirlandok vagy az oroszlánszájból lógatott vasfogantyúk. A kőfaragó mester egy gyufásskatulyával és egy másik (nem tudom már, mi célt szolgáló) apró papírdobozkával adta elő, hogy minden – így a hely bensőséges (egyébiránt pedig akármilyen) légköre is – elsősorban az arányokon múlik. Mindenesetre annyi biztos, hogy a gyufásskatulyát a gyújtószerrel bevont keskeny oldalára állította, én pedig jóval később is feszengve képzelődtem: hogy ülhetnék ott, a bensejében a két fal közé préselődve. Mint egy kardot nyelt. Mint egy kardot nyelt halott. Kövér és göndörhajú ember volt ez a kőfaragó mester, csupa félgömbből készített volna róla portrét kubista korszakában Picasso is. Ez a sok íves, párnahátú vonal, amiből öszszeállt, alighanem szavai nélkül is meggyőzött volna igazáról (aminthogy meggyőzött is, hisz látható: őt lerajzolja néhány szavam, de attól tartok, fejtegető mondatai nemigen jutnak az eszembe). Sok múzeum alagsorában, kőtárában méregettem azóta is az elém kerülő szarkofágokat; okoskodása ugyan nem, de lényének csupa kerekülő barátságos mozdulata annál inkább emlékezetembe vésődött, s ha a szarkofág nemcsak merev egyenesekből állt, de még keskenyebbnek is éreztem (mondjuk, nem is volt igazán, csak fölösen megemelt magasságánál fogva az), és úgy találtam, hogy a kiflivé félbegörbülés képzete se férne bele, már léptem is előle tova. Soha nem az izgatott, hogy minek egy olyan tökmagnak, amilyen az ember, akkora kőkoporsót faragni, hogy háromszorosára is vígan kinyúlhatna benne. Hanem, hogy miként aránylik egyik síkja a másikhoz. Ez nyomban kigyújtotta vagy eloltotta az érdeklődésemet iránta. Nem is tagadom, a Dómban egyszer-egyszer Gível együtt állva az aprónak tűnő, valójában testes karácsonyfa méretű mécstartó vasállvány előtt (képzeljünk el egy fát, vagy legalábbis egy kövér bokrot, aminek minden levele hajladozó mécsláng), megjött az én kőfaragó mesterem is, és könnyen lehet, hogy amit a riasztó hodály új belső szerkezetéről, kápolnáiról, galériáiról, oszlopsorairól és három-négy szintről ívelődő-kanyaruló lépcsőzeteiről Gível összeálmodoztunk, nem is volt egyéb az ő fülbe-sugdosásainál. Csakhogy a századokkal szemben én neki adtam igazat.

² bronzoroszlán légyevő gyíkként: Soha nem vonzott igazán a heraldika, de eme gyarlóságom természetes ködén keresztül is elképedéssel láttam, hogy ez a város (mármint Firenze) milyen ellentmondásos kapcsolatban állt szimbólumaival. Ha azt mondom, hogy „oroszlán, mancsában liliommal”, alighanem előbb gondolnak a vámos Rousseau-ra (vagy a gyerekfantázia rajzba foglalására), mint Firenze címerére. Mert ebben a párosításban már benne van mindaz, amit Reverdy a szürrealizmus jó hasonlatának nevezett. (Lautréamont-nal a háta mögött.) És ez még csupán a kezdet. Vajon mit szólnánk ahhoz, ha gondtalanul elfoglalva helyünket a fővárosi cirkusz bordó (gondolom, még mindig, úgy mint hajdanán, bordó) bevonatú zsölyéjében, egyszercsak fönt, a magasban megjelenne egy kötéltáncos négylábú; oroszlán vagy tigris. Gondolom, szóhoz se jutnánk, s egy tömegpszichózis jól nevelt részeseiként elismerően csettintenénk hipnotizáltságunk felső foka miatt. Mert ugyebár négy láb egyetlen szál kötélen… A józan ész leáll. Pedig a kötél, ha imbolyog is, de legalább vízszintes. Ellenben a Palazzo Vecchio fenséges tornyán, amin fölfelé lohol az oroszlán, olyan függőleges a zászlórúd, hogy annál függélyesebb már nem is lehetne. Mégis az oroszlán folyvást lohol rajta. Rendületlenül. Mi jóval rebbenékenyebben vettük tudomásul, amikor az esti, meleget ontó merőleges falakról az erkély tetejére zavartalanul átgaloppoztak a gekkók, és hátukat-farkukat tekergetve, egész testükkel könnyed lógásban sétafikáltak a fejünk fölött. A körülöttünk röpködő apró denevérek meg (nyilván miattunk) hoppon maradtak. Ott, a tornyon az oroszlán merőleges helybenfutása közben fütyült a denevérekre, egyre csak liliomát akarta utolérni (amit a rúd zászlóján csattogtatott volna a szél, ha nem ugyanúgy bronzból lett volna, mint az oroszlán). Ha nem is hátborzongató ez az eset (mint a cirkuszban egy kötéltáncos oroszlán), de felettébb mulatságos. Nem azért, mert századunk gazdagainak helybenmozgó masináit, a szobabiciklit meg a félrőfnyi (szoba)futószalagot és rajtuk a hosszabb életért verejtékező helybenlihegőket látjuk. Ennek a lilioma után loholó függélyes oroszlánnak már az előtörténetében is föllelhető nagy adag humor. Méghozzá Firenze – s talán az egyetemes szobrásztörténelem – legszerényebb és legvisszahúzódóbb, ám legszókimondóbb, (vagyis) legkeserűbb, a felnőtt embert ábrázoló szobraiban a mulatság páráját is kikerülő zseni ős címerállatában, a Marzoccóban.

Kőből és nagynak faragta, kutyaülésben az oroszlánt, amint mancsát pajzsán nyugtatja. Pajzsán a liliom. Nézi az ember és szétömlik benne a derű. Ez az oroszlán nem négy talppal egy szál kötélen sétál, de attól még hipnotikus tüneményként viselkedik. Teste sima, sörénye parókaszerű (mintha a rokokó bukolikus parkjaiból csöppent volna vissza), komornyik ábrázata ugyan állig-gomboltságra vall, de tekintete méla, mint azé, aki ugyan ráállt, de közben igen feszélyezi libériájának kifogástalan viselése. Mindez bizarr, groteszk. Kockacukorral ugyan eszünkbe se jutna megkínálni (nem azért, mert nem kedveljük bohókás komornyik-pózát, hanem azért, mert a már beöltözött komédiást akkor sem illik a szerepével összeegyeztethetetlen viselkedésre biztatni, ha tudjuk róla, hogy – Milne-Karinthy módjára – „a világon a legeslegjobban” a kockacukrot szereti). Mit keres ez a szobor Donatello életművében? – Már ez is kérdés. De hogy lehet belőle Firenze (az okos/ságra annyit adó/, a hősi, a polgár, a józan, a kereskedő, az embert az Isten mellé ültető, majd mintha mi sem történt volna, Savonarolát is saját máglyájára rápakoló, most pedig egy hófehér szűzlány ártatlanságával szentté avatásán tüsténkedő – szóval mára: a gazdag, a hivatalnok, a papi és szocialista Firenze) címerállata? Ahogy Donatello – és éppen ő! – kőből megfaragta, majd pedig a Várost vezető Signoria fölparancsolta fémes lapos loholásra a Palazzo Vecchio zászlórúdjára, abból érzésem szerint nem csupán a művelődéstörténet parányi mellékzöngéje lenne kikerekíthető egy tanulmányban, hanem sok új mozzanattal bővülhetne az emberi lélek és főként a közlélek – így Firenze közlelkének az ismerete is.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem: Itt, Firenzében sem tud játszani a hegedűs, de rejtett magnós „zenélése” a néma vonóhuzogatás tele kalap pénzt hoz neki:

Csalók a hídon

Talán Brunónak hívták, talán Giacomónak vagy egyszerűen csak Giovanninak. Rómában láttam a Ponte Sistón, ha átballagtam a Via Giuliáról a trasteverei oldalra, a folyó túlsó partjára azon a csúf kis vashídon, amit lezártak az autók elől, s amin csak a fürge motorosok furakszanak a hídfőnél akadálynak felállított oszlopocskák között, fülsértő berregéssel kerülgetve a gyalogosokat.

Közöttük láttam meg őt, a hegedűst.

Szánalmas kis emberke volt, kitérdesedett szövetnadrágban; csíkos, átizzadt ingét széles nadrágtartó szorította hajlott hátához. A híd közepe táján állt, a korlát közelében, loboncos haját kócolta a Teveréről támadó forró szél; vastag keretű, sok-dioptriás szemüvege mögül leste a járókelőket, és játszott.

Játszott?

Amikor a közelébe értem, csupán cincogott. Vagy nem is cincogott, hanem inkább szörnyűségesen nyekergette a hegedűjét. Azt hittem, hangol, ezért húzgálja húrról-húrra a vonót, hogy „stimmelje” hangszerét. De hiába vártam, hogy valamilyen dallamba kezdjen, csak nyűtte, nyekergette a húrokat.

Távolodva hallottam, újra kezdte a hangolást, s bár szerettem volna hallani muzsikálását is, csak a cincogás és nyekergés kísért.

Jövet ismét ott találtam. Meglepett, hogy most sem játszott, csak húzgálta, tologatta a vonót, rettenetesen vinnyogtatta hegedűjét. Kissé távolabb tőle megálltam, s figyeltem. Soha nem kezdett dallamba; akkor jöttem rá, hogy ez az ember, ez a Bruno vagy Giacomo, vagy Giovanni, ez nem is tud játszani.

Dermesztő merészség!

Elképesztő csalás!

De ami még jobban meglepett, az emberek nem jöttek rá a turpisságra. Hullott a pénz a lába elé, ha nem is sok, de csurrant, cseppent. Meglehet, az éktelen lármától nem is hallhatták, muzsika szól-e vagy hangzavar. A széles, parti utakon szűntelen áramlott a forgalom, hajnaltól késő éjszakáig bőgtek a motorok, özönlöttek a járművek.

Lehet, hogy csak én vettem észre, mekkora csaló?

Nem akartam megint zavarba hozni, visszafordultam, s a Garibaldi-hídon mentem haza. De egyszer késő éjszaka megint az utamba került. Éjfél után volt, még nyüzsgött a város, nem aludt Róma. A Tevere partján jártam a hatalmas platánok alatt, s ráfordultam a kis vashídra.

Már messziről hallottam a nyekergését.

Közel merészkedtem hozzá; nekidőltem a korlátnak, figyeltem. Vajon hogyan képzeli? Nem fél, hogy leleplezik, rátámadnak, szemére hányják ezt az elképesztő kóklerkedést?

Szörnyű volt fülemnek, amit hallanom kellett, de aztán, ahogy láttam őt ráhajolni a hegedűjére, egyszercsak mintha dallammá váltak volna a disszonáns sikkantások, reccsenések.

Szállt ez a szomorú dallam a folyó felett, a víz tükrén csillanó fények felett, szállt fel a tengerről gomolygó felhőkig.

Feléje fordultam, megérezte. Riadtan tekintett rám, de észrevehette szememben a megértést, s megnyugodott. Bátrabban kezdte húzgálni a vonót, csikorgott és jajongott a megcsúfolt hangszer. Bíztatóan és cinkosan bólintottam, aztán pénzt dobtam a földre fektetett tokba. Meleg éjszaka volt; százados házak és ezredes falak lehelték a mediterrán nyár melegét; négymillió római élete lüktetett körülöttünk, s mi ketten ott álltunk ebben a nagy életben, a csaló hegedűs és én, a másik csaló, aki szánalomból szépnek és élvezetesnek kezdtem hallani a tudatlanságot.

Néhány bekezdést elhagyva jóformán idéztem az egész tárcát. Abban a reményben tettem, hogy az idézet világossá teszi az első szonett befejezését, és érzékelhetőbbé teheti a firenzei csaló hegedűs meg a római közti, no meg a római közönség és a firenzei közti lényegi különbséget. S közben talán azon is elgondolkozhatunk, hogy az író, a „másik római csaló” megirigyelt mutatványából, a szánalomból és a szívjóságból Firenze mai közegében – a világ mai közegében? – miért nem tudunk immár semmit megismételni. Rómában a hegedűs nem tudott hegedülni. Firenzében sem tud hegedülni. Rómában az örökös Tevere-parti autódübörgés fojtotta el a hegedűcincogást. Firenzében a csaló apró elemes hangerősítője fokozza fel a kazettára fölvett ragyogó muzsikát, világhírességek hegedűszólóit. Bömböl a kis készülék, a lógó hajú lomha-darabos hegedűs pedig átszellemült arcot vágva úgy tesz, mintha ő hegedülne. Nagy hajlobogtatással huzigálja a vonót, de arra igen ügyel, hogy véletlenül se cincogjon bele saját húrja a fölerősített muzsikába. A firenzei is éjjel játszik, mint a római, csak nem a Ponte Sisto nyomorúságos gyaloghídján, hanem az Uffizi árkádjai alatt, az éjszakai tárlatok látogatóira vetve ki hálóját. Ez aztán a gátlástalanság! Hinné az ember: az első este lebukik a gaz firenzeije. Mert azt is hinné az ember, hogy csupa művészértő és művészetet kedvelő emberrel lesz dolga. Aki az Uffiziba jár, az a legelőkelőbb hangversenytermek borsos áraitól sem jön zavarba – képzeli az ember, de leesik az álla, amikor éjjeli tizenegy óra körül számlálgatni kezdi, hányan is telepedtek a csaló köré egy kis mennyei hegedülést hallgatni. Százan? Kétszázan? Szemük csillog, újra és újra tapsolnak, brávóznak. Olykor már az az érzésem, annak az embernek a kellemes érintettségével telepedtek le az árkád lépcsőzetére, aki a pazar éjszaka (az Uffizi) ráadásának, a turistákkal előzékeny Firenze pótfigyelmességének érzi a bűverejű népszerű-klasszikus hegedűhang-koszorút. Úgy nyúlnak utána, mintha a bali lányok színes virágfüzére keveredne benne a gyerekkoromból ismert Vécsey utcai búcsú cérnára fűzött sárga és rózsaszín süteménytallérokból álló nyakláncával – nyilvánvaló a meghatottságuk, elérzékenyülésük és a szinte tökéletesnek mondható rászedettségük. A summázat pedig meglehetősen ijesztő: ilyen az Uffizit fölkereső turista publikum. A saját jóindulatával eltelt igénytelenség és tudatlanság szórakozik. Ez kérem, nem a XIX. századból ismert tömeg. Nem Dickens éhhalálra ítélt gyermekmunkásai és Gorkij Éjjeli menedékhely-lakói. Ez itt a „jólétiek” dehumanizálódott tömege. A kultúra deklasszáltjai. Nem csőlakók, sikátorok toprongyai, nem kéregetők – ellenkezőleg: mekkora ívben, fölénnyel röpítik ők a pénzt annak, aki kedvükre való! Csak tessék jól megfigyelni. És elkomorodni. És elgondolkozni.

² Scalán: A milánói Scalán, természetesen. És mind a többin, ahol csak megfordulhatott mind az öt világrész zenepalotáiban. (Oly süketen, amilyen vakon az Uffiziban.)

« vissza | ugrás a vershez »

¹ freskóalakjára: Az Erotikus kánikulában (Magvető, 1982), hatodik verskötetemben jelent meg a Kép fehérből. Fodor Andrásnak írtam és nekiadtam ötvenedik születésnapján. Nagyon régi kaposvári irodalmi estre emlékeztem benne, amikor még András Andor volt, érettségiző gimnazista, az est egyik – később nagy névre szert tett – szereplője. (A másik Szász Imre volt, a regényíró.) Minderre a Santa Crocéban, annak is Bardi kápolnájában emlékeztem vissza, ahová hosszú, nagyon hosszú évtizedek böjtje után jutottam el. Ott, szemközt Giotto rendbe szedett (noha így is töredékes, nagy cementsávokkal darabokra osztott) firenzei festményével, az egyik 18-20 év körüli ifjú szerzetes arcán megállapodva jutott eszembe András, nem annyira az arcvonások egyezése, inkább a nagy gyász fölé emelkedő ifjúi lélek ártatlansága és elszántsága miatt. A freskón két társa is van az ifjamnak; a halott szent lábánál szorosan egymás mellett állnak, csupán a profiljuk látszik – egymáshoz is hasonlítanak. Enyém az első, a csuhájára öltött fehér ingben. Ő a legmegilletődöttebb, a legtisztább (gyermekibb) szomorúságú. De legalább ekkora az önuralma és az eltökéltsége is. Mindhármuk marka rudat markol. A rudat is egyformán döntik előre, a halott fölé. Az arckifejezésükben van elég konokság, szótlan állásukban és rúdtartó mozdulatlanságukban elég súlyosság ahhoz, hogy a jelenetet katonás fegyelem jellemezze. Ezért neveztem el zászlótartónak az én ifjamat is. A freskó különös sérülése éppen a rudak tetejébe törölt bele, de mégsem annyira, hogy ne láthatnánk: Krisztus, Bizáncra ütő feszülete van, nem pedig zászló a rudak tetejében. Természetesen azt is tudom, hogy zászlónak és feszületnek ott, a Giotto freskón az ifjú szerzetesi marokban szinte ugyanaz a jelentése. A Kép fehérből írása óta ismét majdnem két évtized hagyott cserben.

² Bardi: Giottót sok szál fűzte Firenzéhez; Assisi és Padova mellett itt található a legtöbb munkája. A Santa Crocéban három kápolnában található Giotto: a Cappella Bardiban a legépebbek (és a legszerencsésebben restauráltak) a Szent Ferenc freskók, a Cappella Peruzziban a rosszabb állapotban lévő falképek az evangelista Szent Jánost és Keresztelő Szent Jánost örökítették meg; sajnos az egyre pergő, hulló falból tűnnek a színek is, a pusztulás feltartóztathatatlannak látszik. A Cappella Baroncelliben az alacsony, kicsiny, de ötrészes predellás oltárkép (Szűz Mária megkoronázása) Giotto műve.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Il Sodoma: a Vercelliből származó Giovanni Antonio Bazzi (1477 k.-1549) gúnyneve a „Sodoma”.

² Siena vén oratorióján: a ferencesek San Bernardino oratóriuma a San Francesco templom melletti kolostorban Sienában.

³ szeparék idilljét nyújtja a képtár: az Uffizit úgy emlegetik, hogy a világ egyik legnagyobb – és legnagyszerűbb – múzeuma. De nyugodtan emlegethetnénk úgy is, hogy világítástechnikailag az egyik leggyengébben felszerelt múzeuma. Ám a fölháborodott gúny hangja a versben (utalásom a mulatóhelyek hangulatvilágítására) nem csupán a világítás szegényességének szól. Annak is; e „világmúzeum” rongyosságának, de elsősorban annak az áporodott levegőt árasztó elhanyagoltságnak, nemtörődömségnek, mely a múzeum minden zugára annyira jellemző.

« vissza | ugrás a vershez »

vágta légbe: Három éve terrorista támadás célpontja volt az Uffizi. Bár a pusztítás mérete jelentős volt, az általam egyre összeroskadónak érzékelt palotának alapjában véve meg se kottyant a robbanás. A nyomokat – olasz mércével mérve – hihetetlenül gyorsan eltüntették, a Ponte Vecchio, illetve a Via Por S. Maria felőli épülettömb belső udvaraiban, átjáró közteseiben ugyan most is javában fúrnak-faragnak, és óriás daru kaszál lassú surrogással az alacsonyabb háztetők fölött, mintha csak azt akarná kilesni, mit dugdostak gazdáik a tetőkertek cserépbe ültetett fái, cserjéi alá, de mindez távolabbra esik a robbanás mesélt színhelyétől, ahol viszont már a kövek se mutogatnak lapjaikon újsütetű sebhelyeket. A Fölrobbantott Uffizi esetében ez a (bizonyára elsietett, elszámított, és az újságok által közzétett „hatalmas károk” ellenére is dugába dőlt) terrorakció nem versem tárgya. Legfeljebb előképe. Aki azonban A beköltözés jegyzeteibe beleolvasott, s még emlékszik a Kis Hölgyre, azt megkérem, lapozzon vissza Rubens hentespultjai c. versem idézett részleteire. Ott megtalálja a valóságban megtörtént merénylet igazibb előképét a hányó Kis Hölggyel, és a virágok helyett magára dinamitrudakat kötöző Botticelli Primaverával. A Fölrobbantott Uffizi „álarcos lányának” ők a nővérei. (Hogy a valóságos merényletnek volt-e női résztvevője, egyáltalán nem tudom.)

« vissza | ugrás a vershez »

¹ egy palack bort is kapok: Michelangelo Buonarroti 190. szonettje kezdődik így: „A cukorra, gyertyára és szamárra / ráadást: egy palack bort is kapok”… A szonett az 1550-es évek közepén születik Rómában s Vasarinak írja, Firenzébe. Michelangelo már túl van a 80. évén. Rónay György, a szonett fordítója (Michelangelo Buonarroti versei, Magyar Helikon, 1980) jegyzeteiben ennyit fűz hozzá: „ajándékait köszöni meg a szonettban. – »Most járhatok gyakorta«: a Vasari ajándékozta szamár hátán.” Giorgio Vasari 1-2 évvel előbb hívta haza Michelangelót Firenzébe, de az nem hajlott rá. Már kiszolgált négy pápát (miközben mindvégig megmaradt nyomorúságában), éppen a Carafa pápánál tarthatott a soron következő ötödik előtt; valószínűleg már eltemette Urbinót, a mindenest (tanítványát és szolgáját) is, miért moccant volna a hívásra? Érdekes feladat lenne a 190. szonett elemzése nem, vagy legalábbis nem tisztán esztétikai szemszögből. Inkább pszichológiaiból; ekkor a szonett olyan élesen, mint a Vörös-tenger az Egyiptomból menekülő zsidók előtt, válna nem is két, hanem háromfelé. Az első szakaszban, íme, előttünk a mások által megrajzolt durván nagyolt, szimpla körvonalú – populista? – Michelangelo arcmás: a mogorva, goromba, sértegető M. Akinek szájából a köszönet is szemrehányásnak hangzik.

A cukorra, gyertyára és szamárra
ráadást: egy palack bort is kapok,
s most már annyira adósod vagyok,
hogy a mércét ráhagyom Szent Mihályra.

Nincs mit tagadni: semmiségekre „ráadásnak” arcpirító semmit tetéz. A semmiségek sorát lefokozza semmire, amitől igencsak kifordul a 3. sor, hiszen ettől az „annyira adósod vagyok” nyomban „semennyire sem vagyok adósod”-dá válik, gúnyos legyintéssé, de olyan izzó indulattal töltve föl, amiben már semmiféle következménnyel sem hajlandó számot vetni. „Annyira adósod vagyok, hogy a mércét ráhagyom Szent Mihályra.” Azaz: fütyülök rá, hogy adósod vagyok-e; hajtsd be, ha tudod, a halálomon. A négy sor elkészült, s mint a fölforró tej a fazékból, az indulat kifutott belőle. De élni – Michelangelóként is, 80 évesen is – muszáj. Valahogy utat kellett találni ebből a helyzetből kifelé. Két út kínálkozott, s természetesen az első az élve égbe indulásé; a költészet magasba emelő szárnya belezúgatta a kimondhatatlan legközepébe:

Vitorlámat a szélcsend szétcibálta,
szellő híján úttalan imbolyog
gyarló hajóm, olyasformán ahogy
a dühös tengeren valami szálka.

Átfutott-e rajta, hogy ez a csúcs (mert a szonett 2. négysorosa vitathatatlanul a költőinek és a lélekállapotnak vegytiszta, s bizonyára ettől a legmagasabb szintű egybeolvadása) éppen e korszellem egyik legsikeresebb ide-oda bodorítójának szól? – Levél. Levélnek alkalmazott vers (szonettben is episztola), és nemigen lehetett kétsége felőle, hogy rendeltetése szerint nem Vittoria Colonnának szóló vallomás, de nem is Cavalierit, netán Febo di Poggiót ostromló széptevés a korábbi évtizedekből. Vasarinak ír, akinek Vite degli artistije már 1550-ben megjelent, és itt, és most nem azt a művet köszöni meg, amelyik – bármi volt is „Giorgio festőről” a véleménye előzőleg, és azt soha nem is rejtette véka alá – mégiscsak rászolgál Rónay György XX. sz-i minősítésére (ami, mellesleg, egymondatos foglalata Michelangelo 1550-es köszönő levelének: „magasabb rangot művész még aligha adott a művészettörténetnek”). Csakhát a nagy pillanat 5-6 éve elmúlt, s vele elmúlt a jó írás és benne a lángoló hódolat – félreértés ne essék: a teljes megérintettség és azonosulás hódolata – fölött érzett öröm is, saját válaszának túlzásaival, a hála túlszárnyalásra törekvő (az emberi természettel teljesen összhangban álló) viszonzás-kényszerével együtt. Michelangelo jól látta, az ő zsenije tekintélyes ismeretterjesztőjének mit fialt, s hamar visszaállt kettejük kapcsolatában a régi forma. Méghozzá mindkét részről. Michelangelóban azért, mert ismét helyén látta Vasarit, és fölismerte, hogy a Vite… az öröm kihűlte után neki, aki saját szobája falára a Halál csontvázát festette, immár nem sokat mondhat. Vasariban azért, mert éppen nagyszerű – páratlan – teljesítményétől, továbbá visszhangjától és belőle származó tekintélyétől, napról napra tapasztalt hatalmától áthatva nyugodt, sőt elégedett szívvel úgy élte meg a Vite… első kiadása óta eltelt éveket, mint aki a legtöbbet tette – tette – Michelangelóért. Sőt. Még többet is. Hiszen tette ezt úgy, hogy olyan ember hódolatát is elnyerte művével, akinek rosszkedvű véleményét saját festői (és egyéb) működéséről jól ismerte. Michelangelo lenyűgöző lelkét ő foglalta keretbe s akasztotta közszemlére kortársai elé. Így mi sem természetesebb, hogy két keze elsősorban azzal volt elfoglalva: jól tartsa maga fölé saját glóriáját. Az óriás lelkéből pedig az a hányad, ami még nem volt halhatatlan (túl a művészetin keresztényi értelemben sem, az élő öregember), nos, annak már csak némi emberies toldalék jutott: cukor, gyertya, szamár s a bor. (És a mély tisztelet, melytől a még élő magányosságát – kis megkönnyebbüléssel – nem is „merte” háborgatni.) A még élő Michelangelo „muszája” nyomja rá bélyegét a szonett harmadik részére, a két tercinára. Külső és belső formáját tekintve bármilyen ragyogóan megoldott is, a bezárult kagyló benyomását teszi, bensejében a kor immár kicsit spanyolossá (velenceivé?) vált udvariasságával, bókoló kecsességgel ellensúlyozva – vagy éppen kivillantva – mindazt, ami elpárolgott:

én uram, ha mindenestül neked
adnám is magam, puszta semmi volna

– Vasari cukráért, gyertyájáért, szamaráért? Lehet-e másnak olvasni ezt a két sort a lópokróc gorombaságú M-tól, minthogy viszonzásul, ha nehezen is, de alkalmazkodni akar és tud a konvenciókhoz?

² Giorgióra: Jóval előbb, semmint Sodoma kapcsán, mély ellenszenvvel viseltettem Vasari iránt. Telt-agyúnak neveztem a Teremtés: szabadság – szabadságteremtés c. „mellékódának” elkeresztelt, Uccello és a ravennai mozaikok ürügyén keletkezett versben.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Vecchio zászlaival köszöntött: A Ponte Vecchio, az Öreg Híd, lakásunk közvetlen közelében szeli át az Arnót (a XIV. sz-tól). Születése óta az aranyművesek, ötvösök, ékszerészek hídja és központja. Századunk elejétől közepén áll Benvenuto Cellini, „a legnagyobb ötvös” mellszobra is. Az aranyművesek és a híd ünnepe turista-látványosságnak számít, egész Firenze ünnepének. Így volt ez most, szeptember 4-én is. A híd reggeltől zászlódíszben pompázott, éjszakára pedig olyan középkori szabad lángú, nagy alakú mécslobogtatással leptek meg bennünket, amilyent előzőleg csak a Palazzo Vecchio tornyán és tetőzetén láttunk a három sorban végighúzódó bástyacakkokból hírdetve augusztus 11-én, hogy a város ünnepének éjszakája van. (Később ilyen óriás mécsekkel rakták tele a Dóm kupoláját, a Campanilét, az oromzatot és a Battisterót is a Dóm építésének 700. évfordulóján.) A hídi ünnep korai készületeire alig figyeltünk föl, hisz a hídon örökös volt az állandó tolongás, lárma. A délutánt a San Miniato al Montéban és előtte, a teraszán töltöttük, de úgy, hogy éppen a Piazzale Michelangelóra ereszkedjünk alá napnyugtakor. Erre külön okunk volt, bár a tértől egyáltalán nem voltunk elragadtatva. Mindjárt a közepén fölállított, bántóan rosszul faragott Dávid-másolat és a Medici szarkofág-alakok hasonlóan rossz másolatainak otromba együttese miatt. Meglehetősen zavaró a búcsút idéző turista-hömpölygés is, a giccsel dugig töltött bódék és sátrak tömkelege, a lámparúdra izgágán fölkúszó, poroszosan parancsolgató fényképésznő, aki éppen azért csimpaszkodott a nyaktörő magasban, hogy „meghitt emlékfotót” készítsen a (legalább 60 fős) turistacsoportról. Képzelhető, majd ki fog ráismerni önmagára a légypiszok-csöpp arc-sokaságból. De természetesen nem is ez a lényeg, hanem a háttér, a túlparti óváros pazar panorámája. Firenze a piazzaléról csakugyan lélegzetállító, mi is szívesen gyönyörködtünk benne. De méginkább a naplementében, amit afféle játékos rohanással kötöttünk egybe, bokaficam veszélyét előidézhető lefelé zúdulással a kaputoronnyal, a Porta San Niccolóval egy magasságra, ahonnan, ha győztük a süllyedő nappal az iramot, éppen azt láthattuk, hogyan merül óriás korongja el itteni „Budánk” lomb- és háztető-sziluettvonala mögött. Nos éppen akkor, a Szent Miklós Kapujának bástyatorony magasából vettük észre a gyors sötétedésben kigyúló új fényforrást, a Ponte Vecchio lobogó lángfüzérét.

Onnan mesébe illő látvány volt. Csak ennek tulajdoníthatom, hogy fölfedeztük saját külön bejáratú ünnepelnivalónkat is, házasságunk 26. évfordulóját. Összenéztünk; mindkettőnknek az jutott eszébe: ez aztán ritka pillanat! Még egyszer sem fordult elő, hogy 1971. szeptember 4-e eszünkbe jutott volna. Ez a 26-os szám éppen jó kereknek látszott ahhoz, hogy játszani kezdjük: miközben mi itt csavargunk összevissza, és fölváltva merülünk bele a San Miniato al Monte apszisának mozaikjába, a kozmata remeklés, a márványberakásos szószék és szentélyfal szépségébe, a háromszintes belső tér finom arányaiba, oszloprendjébe, a nyitott fedélszék fagerendázatának színes és mégis szolid motívumaiba (és akkor még nem is szóltam kedvenc búvóhelyünkről, a Spinello Aretino kicsit zötyögős és ügyefogyott, de néhol meghökkentő találmányokban kicsúcsosodó naiv meséjű freskóciklusáról a sekrestyében), szóval, mikor ki-be járunk a zöldre színeződött kutyatej nagyságú szöggel kivert bronzkapun, és lelógatjuk lábunkat a temetőbe, vagy egy réges-régi öblös vaspadon tréfásan fényképeszkedünk, közben pedig alaposan meghányjuk-vetjük, hogy mit művelnek a szemünk elé kerülő papocskák, akik szellőzködni, vagy éppen civilnézésre kezdik csikorgatni körülöttünk a süppedékeny, laza kavicsot, nos éppen ekkor egyre jobban fölhúzott szemöldökkel vár bebocsáttatásra a Via Bardin (majdnem szemben a szexmozival) a Signoria (XV. sz-i jelmezbe beöltözött) küldöttsége az üvegkapu előtt, hogy 26. házassági évfordulónk tiszteletére rendezett ünnepélyükre, a Ponte Vecchióra invitáljon. Hordszékkel várnak-e, vagy erre az alkalomra kétszeresre megnyújtott orrú hófehér Alfa Rómeóval, azon útközben még kicsit eldiskurálunk, s bár lent, a Bardi utcában az üvegkapu előtt a házban levő gyors ristorante megszokott rosszküllemű törzsvendégein kívül nem ácsorog senki, aki a fényes deputáció tagja lehetne, minket ez cseppet sem zavar: a liftben Gí már az estélyi ruháit, én a frakkjaimat veszem sorra. Aztán a csillogó meggyszín meg a matt fekete kombinációjából (na és persze a fémek ezüstös-nikkeles fényléséből, hogy többet ne mondjak) kialakított konyhánkban a diszkrét bárpult előtt (hja kérem, itt mi már amerikanizáltak vagyunk!) a kerek, fehér étkező vasasztalka köré telepedve a szintén fehér (és vas, és összecsukható – engem erősen kertiszékre emlékeztető) székünk vékony, de módfelett ízléses párnácskáján kapkodva végzünk sajtvacsoránkkal, és kezünkben félpohárnyi chiantival (szokásos joghurt fagylaltunkról ezúttal még Gí is megfeledkezik) kisietünk az erkélyre abban a biztos tudatban, hogy a fanfárok nyomban megzendülnek. Csakugyan megzendültek, de akkorra már teljesen elment a kedvünk a játéktól.

² Bandi: Rátkay Endre, alias Átlósutcai, számos verseskönyv (és szájról szájra kelő anekdota) szereplője, akinek festészete jó másfél évtizeden át kizárólag ugyanezen verseskönyvek borítójaként keltett általános álmélkodást, amikoris végezetül megnyílt múzeumi profán kápolnája. (Állítólag a megnyitón pulykáknak és kokasoknak öltözött be a Kossuth-díjas magyar festők dalárdája, ilyenképpen magas és mély hangon szólongatták őt maguk közé, de Rátkay igen-igen messze úszkált a Kis-Dunában, így a kísérlet meddőnek bizonyult.) Ellenben tény, hogy Bolzanóban hercegi ágyban altatták, és hercegi lakomát rendeztek a tiszteletére. (Lyukas csizmáját ebből az alkalomból kénytelen volt megtalpaltatni.) A tartományi kultuszminiszter kérte, hogy települjön át Rómába a Via Marguttára (Tóth Imre halála óta ugyanis kifejezetten üres, és állaga lakatlanságából kifolyólag egyre romlik), mire Bandi Dante XIII. sz-i nyelvén festette le a süllyedő talajú egykori soroksári köztisztasági fürdő helyén létesült műtermének délolaszosan repedezett falait, tetőablakának a norvég fjordokat utánzó jégvirágburjánzását, mellyel figyelmes hazája télről télre megajándékozza. Ekkor vendéglátói – nyilván a XIII. sz-i nyelv félreértése miatt – belátták, hogy a Via Margutta nem mérhető össze Soroksár fényűzésével. 1971-ben Rátkay volt az egyik házassági tanúm.

³ Tibornak: másik tanúja az eseménynek. Csillag Tibor költő és műfordító. Három kemény évig politikai üldözött és fogoly. Ahhoz képest, hogy három évig ült, a börtön meglehetősen hosszúra, ötödik évtizede egyre csak nyúlik: a rossz nyelvek azt beszélik, hogy valamelyik irodalmi védegyletünk 70. születésnapja táján fölvette tagjai sorába. Hát… nem siették el. Egyébként igen magasról letekintő kívülálló. Kényszerköltöztetés következtében (a ’70-es években történt) egy Csertő utcai ijesztő sorház VIII. emeletének magasáról néz le az apró magyar valóságba. Házassági tanúnak még nem ilyen messziről érkezett az erzsébeti városházára: szemben lakott vele, a Petőfi utcában. Csupán 10 percre kiugrott (egyik Shakespeare szonett fordítását függesztve föl kis időre) a földszinti lakásból, s még előbb is visszaindulhatott volna, hiszen a ceremónia igazán puritán és kurta volt (a nászindulót lefújtuk, a fotóst szélnek eresztettük, az anyakönyvvezetőt megdolgoztuk, hogy álljon el a szónoklástól), egyedül Tibor kéziratolvasó szomjának nem tudtunk parancsolni (a kézírásos anyakönyvet kéziratnak vélve ugyancsak hosszasan beletemetkezett). Mindenesetre 10 perc alatt mégiscsak végeztünk, hogy aztán a szélrózsa négy irányában loholjunk dolgunkra. Szeptemberi napsütés volt, meleg hullám, Gín szalmakalap, igen kéklő. Amúgy hétköznap, házasságunk pedig polgári. Néhány hete mondták ki a válást első feleségemtől. Mi már egy éve éltünk együtt a legboldogabb (vad) házasságban; képzelhető, hogy mit jelentett számunkra az a 10 perc. A hivatal szagát és papirosát. Visszakényszerültünk a földre 10 percre. Aztán: usgyé! iparkodtunk ismét fölfelé.

⁴ Háziúr: legmeghittebb firenzei bennszülött barátunk, aki napról napra ámulatba ejtett mára szinte már teljesen kivesző emberies jótulajdonságaival. Nem is tudom, melyiket rangsoroljam az első helyre: bámulatos tapintatát?, filozófus bölcsességét? (amit nem előadott kenetesen vagy nagyképűen, mint a klerikálisok, hanem a nap minden szakában következetesen gyakorolt); a rendről, az arányosságról, az intenzív élésről nem papolva, hanem megvalósítva. Megejtő bájjal és magabiztossággal szüntelenül művelve. És akkor még szót se szóltam a társadalmi együttélés szabályainak példamutató érvényesítéséről: az erőfölény önkéntes lemondásáról, a másság teljes elfogadásáról, a bajkeverők úriemberhez egyedül illő nagy ívű kikerüléséről. Íme, egy Rousseau-hívő! Nap-, víz- és klorofilimádó! Sodrából soha ki nem hozható úr, akkor is, ha nőnemű. Mert ő mindössze egy castorina. De Gí és az én számomra most már mindig: Castorina; megszeretett barátunk-barátnőnk – amúgy alattunk, az Arno partoldalának vízalatti villatulajdonosa, egy hód. Az olaszok nem sokat törődnek nagyvárosi folyópartjaikkal sem. Alattunk a flóra, ha nem is szűzi, de ásó vagy gereblye még sosem érte. Az persze más lapra tartozik, hogy micsoda meglepő lerakat kínálná portékáit a vadon zöldjéből egy jó szemű régi, pesti handlésnak. Tőlünk nem messze babakocsi szorult a vízből kiálló két szikla közé. A legmodernebb modell, magas, nagykerekű, egyetlen mozdulattal összecsukható. Fejvédő sátracskája nyitva maradt, mintha most is védené a benne gügyögő baba bőrét a nap tüzétől. Lehet, hogy nemcsak a csöpp paplan, hanem alatta a baba is benne volt, amikor (honnan?: a vacsórázóhely teraszáról csak úgy, két fogás közben hanyag eleganciával, vagy valamelyik tetőszaletliből) kihajították. Gyakran elnézem. A körülötte lassan áramló víztől néha ringani látszik, de a víz ring, nem a babakocsi. Erkélyünk elég magasan van ahhoz, hogy a surranó patkánynál kisebb élőlényt meg se lássuk a keskeny vadonban. Bár az is lehet, hogy nem dugja ide az orrát semmi, mivel ez Castorinánk evő és filozofáló ligete. Szép, nagyra fejlett hód a „miénk”. Bevallom, nekünk összes megnyilatkozása módfelett tetszett, kivéve… hát igen. Nehezen láttuk be, hogy félénk. Pedig a Ponte Vecchio környékének valamennyi 70 centis vagy még nagyobb méretű öreg ragadozója, ezek a naphosszat erkélyünk alatt lebzselő harcsák kegyelmes úrnak kijáró tisztelettel emeltek előtte kalapot, ha összetalálkoztak. Ilyenkor a Háziúr olyan emelt fővel, mintha kaucsuk keménygallér késztetné erre, és táblabírói nagy bajusszal (mint egy kiköpött Mikszáth-figura) végezte szokásos partközeli őrjáratát. Bundája a víztől ezüstöződő, a naptól aranyozódó barnasággal ragyogott, körülötte pedig a fekete és sötétszürke, hosszú, nagy halak úgy hatottak, mint ugrani kész, hajladozó pincérek, ha az úr int, hogy főúr, elő a cechhel! De kint, a zöldben más volt a helyzet. A Háziúr a legnagyobb óvatossággal lépett a fűre. Három-négy kedvenc csapása is volt, mindegyik vízibejáratát többször is végigszimatolta, aztán úgy tett, mintha végre az egyiken befelé indulna, de kivehetetlen gyorsasággal mást gondolt, szemünk elől veszett, s csak akkor pillantottuk meg újra, amikor kedvenc tisztásán evéshez látott. Ez az aranymedáliás úszóbajnok a parton araszolva járt, többet lapult mint haladt, s még azután is, hogy minket barátaivá fogadott (hadd hihessünk ebben), minden óvatossági rendszabályt lelkiismeretesen végigcsinált, s csak utána látott lakomájához. Ízlésünk ebben is egyezett: kényelmesen elhelyezkedett, két keze közé fogta a harapnivalót (füvet, levelet, zsenge hajtást, utóbb, amikor cimboraságunk kezdődött, a kenyérfalatot), és hosszan, szertartásosan evett. Élvezettel. Mit nem adtam volna, ha gondolataiban olvashatok. Mert kenyérmajszolás közben olyan nyilvánvalóan fölkeltette bennem a gondolkodó képzetét, mint Rodin szobra. Nemigen értettem, ennek az életszerető bölcsnek mitől kell tartania. Ennyire tökéletesen senki más nem élt együtt a környezetével, állapítottuk meg Gível, és ebbe beletartozott tökéletes kortalansága is (nana, néztem Gíre titkon, te Castorinát meg engem kezdesz öszszehasonlítgatni), de igaz, ami igaz: gondolatgazdag bölcsünk úgy élvezte a vizet, mint az egészséges csecsemő a fürdetést. Minden sikló vízcsíkkal valósággal végignyalogattatta barna bundáját, ha pedig vitette magát a vízzel, hát ez csakugyan úgy festett, mintha lassított filmfelvétele volna egy borzongatóan kéjes táncnak (mondjuk, a tangónak). Nincs mit kerülgetni: szeretnivaló volt és szerettük. Csak legutolsó firenzei napunkon derült ki, hogy „félénksége” nagyon is beletartozott bölcsességébe. Vízben, levegőben nem volt ellensége. De az ember!… Mert az biztos, hogy a Santa Maria Novella Spanyol kápolnájából nem az ördögök jöttek el az éj leple alatt, hogy a hidat megvilágító parti nagy reflektor közelében (ahol kedvenc lakomáját tálalta neki egyik alacsony, de dús csemege-bokra) agyonverjék, majd visszahajítsák a vízbe, a kövek közé. Firenze hónapok óta száraz városa szálas esőben ázott, a kis hód pedig hassal fölfelé, fehéres-sápadt üres napraforgótányérként csaknem mozdulatlanul lebegett a vízen. Én vettem észre, ahogy a hazautazástól elborult kedéllyel álltam az erkélyen, hátha fölbukkan őrjárata során a Háziúr a kihajított babakocsi magasságában, és utoljára még búcsút inthetek neki. A búcsú jelképesre sikeredett.

⁵ Cosimo de Medici: (1389-1464), a dinasztia alapítója; Lorenzo de Medici, „a legnagyobb” nagyapja. Akit Pontormo festett meg talpig pirosban, a jellegzetes toszkán piros, tányéros kalapban. Az első igazi polgár s mindjárt a „Haza Atyja”. A csupa okosság, jóság és szigorú erély firenzei Mátyás királya. Mátyás egyik konkrét tulajdonsága, könyvszeretete miatt is érdemes az összehasonlítás a Mediciekkel. „Még abban a korban is, mikor az olasz uralkodók, elsősorban az urbinói Federico de Montefeltro, V. Miklós pápa és Cosimo, majd Lorenzo de Medici egymást fölülmúlva igyekeztek újonnan alakított könyvtáraikat gazdagítani, Mátyás könyvgyűjtő szenvedélye olyan versenyt teremtett, hogy halála híre műpártoló levelező társát, a »nagyszerű« Lorenzót arra a kevésbé kegyeletes megjegyzésre indította, miszerint, ezután majd olcsóbban lehet új könyvekhez jutni a könyvpiacon.” (Idézi Jászay Magda a Párhuzamok és kereszteződések – A magyar-olasz kapcsolatok történetéből, Gondolat, 1982)

Ami pedig a verssor célzását illeti Cosimo jogarának ólmáról, annál kevésbé értendő szószerint, mert egyáltalán nem volt jogara. Így annak aranyát ólom sem súlyosbíthatta. Persze lehetett volna, ha csak a kisujját is moccantja utána. De Cosimo kezéhez jobban idomultak a kertész szerszámai meg a szemző kés, bár ezekhez is egyre ritkábban s csak kedvtelésből nyúlhatott a Város kormányzása közben. Az ólom a hatalomgyakorlás nehezét jelenti. Márpedig Cosimónak, a polgárnak gyöngéje volt a patricius családtagokkal szembeni elfogultsága. Tetteik – na és főként a „tetteik” – irgalmatlan megbosszulása Cosimón az árnyék. Cosimo egyszerű volt, természetes maradt és okos, uralkodói cím és rang nélkül is. A neve ettől fénylik máig. Csak… Ferenc József is egyszerű tábori vaságyban aludt. Sztálin kertészkedett. Mao ifjan kitűnő verselő, vénen pedig elsőrangú úszómester. Aztán mégis… Igaz, az utóbbi kettőt a Caligulák és Nerók meg a Dzsingisz Kánok sorában szokták emlegetni. A Medici-ház minden szemszögből más nagyságrend. A tér kisebb, a lépték emberibb. Az individuum éppen fölfedezi magát (azért tegyük hozzá: Istenem, már hányadszor!), és régi és új barbárok egyenemberiségétől (nota bene: a fajtól) még a Savonarola-féle kísérleteket is beszámítva, Firenze hűvösen tartotta magát távol.

⁶ ingyenevő: Szent Lőrinc ünnepének estjén már alkalmunk volt bepillantani a mai firenzei közállapotokba. Amíg a San Lorenzo körül kordon választotta el a lasagnával és görögdinnyével odacsalt ezreket, addig a hitközségi karszalagos rendezőbizottság ünnepi sötétbe öltözött tagjai (sok jámbor, korosodó iparos és tisztviselő kinézetű úr) a hatalmas gúlákból egymás után varázsolták hónuk alá a 8-10 kilós dinnyéket, s a tömegtől elzárt hitközségi kisajtón angolosan távoztak. De többet is láttunk. Közülük nem egy két óriással tűnt el a hóna alatt – hogy aztán néhány perc múlva ismét megjelenjen, újra a szépen apadó dinnyepiramishoz somfordáljon, és hóna alatt két újabb lopott dinnyével sebesen húzza kifelé a csíkot a megszokott útvonalon. Mások közben már felszelték a dinnyét, osztották a tésztát meg a bort. Ezrek egymást taposták a maradékért. Fejünk fölött a San Lorenzo olcsó giccstranszparensét apró szellő lebbentgette a tüskésedő, vakolatlan téglafalon. – De mi volt ez a lecke (az egyházi csicskások tolvajkodásával) a Ponte Vecchio mulatságához képest?! Este a hidat fél 10 körül az egyszerű halandó elől lezárták. Miután pedig a dobosok, a fanfárosok és az ősi, történelmi (városi, céhbeli és családi) zászlókat lobogtató táncosok fölvonultak a híd közepére, hogy ott, Cellini mellszobra körül előadják zászlót hajigáló táncukat (mellesleg: az egész ahhoz volt hasonló, mintha gyűszűben szeretnének berendezni egy lovardát), a Palazzo Vecchio felől, az Uffizi udvarán keresztül kikanyarodott az árkádok alól a díszbe öltözött tömeg, a firenzei elit. Szmoking szmoking mellett, ha mégsem szmoking, akkor is fekete öltöny, vakító fehér ing és amerikai ízlésű tarka nyakkendő. A hölgyek finoman fölcsippentett nagyestélyiben, vagy fönt-lent igencsak merész miniben. Rajtuk a kelme és a rárakott ékszer egyformán szikrázott. A menet lassan, sétáló tempóban ért a hídra (pedig a verejtékező dobosok mindent beleadtak, hogy daliás marsolás hangulatát keltsék), de a puccos társaság annyira belemerült saját fecsegésébe, hogy mitsem hallott a zenebonából. A hídon hosszában (kivéve a közepét) földig takarva hófehér abrosszal asztal, asztalhoz tolva. Végig megterítve roskadásig. Kis híd a világ legnagyobb svédasztalával. Lakoma a Ponte Vecchión zárt körben. Minimum ötszáz résztvevővel.

A híd „fecskefészkei”, a kis ékszerboltok hátsó szobái és az emeleti lakrészek fényben úsztak. Még mielőtt az Öreg Palotából érkező előkelőség a hídra tette volna a lábát, ékszerészéknél már tetejére ért a sürgés-forgás. Hatalmas családi tálcákra került az ínyencségek java, s a hátsó szobákban és az emeleti helyiségekben a szintén estélyibe öltözött ékszerész familiák már izgatottan várták a púpozott tálcával érkező családfőt, hogy különlakomájukat elkezdjék. Olyan volt az egész, mint a San Lorenzo körüli hitközségi karszalagos rendezők dinnyetolvajlása, csak még öncélúbb és érthetetlenebb. Hiszen ott a karszalagosok a vásárcsarnok környéki öreg, vedlett utcák sötét kapualjaiból kiözönlő szegény hívőket (meg a nem hívő, de szegény potyalesőket) lopták meg, itt azonban, mivel ők, az ékszerészek voltak az ünnep rendezői (bár a számlát nyilván közösen állták a városi elöljárósággal, vagyis a vendégek sem üres kézzel érkeztek, hanem ahogy az ínycsiklandozó ételtől-italtól roskadozó terülj-terülj asztalka-sort elnéztem, elég mélyen belenyúlhattak a köz kasszájába is), legfeljebb abból állt a helyzet sajátossága, hogy tolvajtól tolvajlott a tolvaj, s mert ők maguk is hermetikusan elkülönültek a lehúzott redőnyű Firenzétől, magam is egy kalap alá veszem őket, s nem teszek különbséget kisebb és nagyobb tolvajlók között. Jobban foglalkoztat az a számomra el nem hanyagolható körülmény, hogy Trimalchio lakomáján éneknek, táncnak, költészetnek – ha némi színleléssel és kendőzni tanult unalommal is, de: – hely jutott. Ha kényszerűségből, hát kényszerűségből. De illett hozzá jó képet vágni, elviselni, elfojtani a benső baromistálló bődüléseit és szellentéseit. Most viszont, a történelem néhány macskaugrásával odébb lódulván, már maga lett az úriasság a szmoking és a nagyestélyi, az ételhegy és a másfél kiló arany nyakban, fülön, csuklón. A „régi dicsőség”, a História néhány lyukaskezű zászlóhajigáló, néhány botfülű fúvós beöltöztetve múzeumi hacukába és néhány dobos a gyerekkorból, amikor a szív még minden baromságra rávehető. A San Lorenzo templom komor ormát elcsúfító giccs, íme megelevenedve, buffogva és röpködve. Lehetne belőle képeslap. Képeslap fotó. Tömegáru. És lehetne belőle szociológiai esettanulmány sematikus ábrája: ez az értelmiség eltömegesülése. Századvég. Ezredvég.

« vissza | ugrás a vershez »

¹Harlenoah: A menyasszony vetkőztetése c. regényem (Magvető, 1981) egyik szereplője. A versmondat érinti a regényt, rá céloz: „Már Harlenoah mese- / múltba vesző idejében is itt barnult sima, kormos / porrá vér és könny.” A regény második könyvének 20. fejezetében (112-114. o.) a közelmúlt egyik valóságos firenzei bűntényét hozza szóba az éppen Firenzébe tartó Harlenoah és Ginoah előtt velencei ismerősük, Giuseppe és felesége, Indra. A beszélgetésfoszlányból kiderül, hogy a bűntény (egy gyilkosságsorozat) színhelye éppen a San Miniato al Monte domboldala volt. Harlenoáhn, Ginoáhn kívül mi is – régebben is, most is – fölkerestük Szent Miniatus templomát. Legtöbbször a rövidebb, de elhagyatottabb részen, a tönkrement városfal kapuján át, a Golgota töredezett lépcsőfokain közelítettük meg. Ott, a lépcsőzet különösen elhanyagolt szakaszán még ma is szétoszolhatatlanul egy tömegben áll a levegőben a szívszorító hangulat, a félelem.

² Látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram: Szeléna A menyasszony vetkőztetéséből; mit tagadjuk, ahányszor végigballagtunk a Ponte Vecchión (márpedig napról napra ez többször is megesett), a regény Szelénája bennünk is minduntalan megelevenedett, s bizonyára jóval élénkebben, mint amire a híd boltosai valaha is képesek lehetnének. Hiszen Szeléna északi szépsége, fenséges „messzi idegensége” bármennyire is tűzbe hozta a boltjaikban ácsorgó ékszerész családapákat, néhány perc vagy óra múlva már új szépség állt sóvárogva a kirakat ékszerei előtt, hogy ugyanúgy ő is a családatyai, csillogó és némileg kigúvadó szemek kereszttüzébe kerüljön, mint az imént Szeléna. Ma már inkább a világ hídja a Ponte Vecchio, mint Firenze városáé. A világ szépei pedig itt kifejezetten érzéki csalódást keltenek. Mint a nyári égbolt csillagai: elhitetik velünk, hogy többen vannak a sötét űr tengerénél, ami körülfolyja a csillagokat. A csúnyaság hétköznapi „tengere” miközben áthömpölyög a hídon, a szépre éhes (gúvadó) szemek számára láthatatlanná válik. A Ponte Vecchio mindenkor a Szelénáké. – Talán egy mondatot érdemel Aphrodité „csöpp” jelzője is. Szeléna semmiképpen sem volt csöpp termetű. Korára nézve sem volt hátulgombolós, különösen ha figyelembe vesszük, hogy mit művelt Európa lányaival az elmúlt 50-60 évben az akceleráció. A versmondat kereskedőjének szájában a „csöpp” Aphrodité jelzőjeként inkább a gyöngéd látvány rövidségére utal, a kivételes, „isteni” pillanat csöpp időtartamára.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ A Croce szűkül – Sas Ő, s pocka volna, / egérutat nem ért!: Noha Dante kedves temploma nem a Santa Croce, hanem a Badia, a szülőház közvetlen közelében a kisgyerekkor óta otthonossá vált istenháza volt, a Santa Croce építéséhez pedig Arnolfo di Cambio csupán 1294-ben látott hozzá, mindössze nyolc évvel előbb, hogy Firenze száműzte Dantét (akkortájt a falai is csak alig látszhattak ki a földből), a versmondat mégis a templom és Dante (kései, mostani), a templomra nézve nem valami kellemes találkozásáról szól. Dante a Santa Crocéban. Mindez csupán az elszabadult költői fantázia rögtönzése, vagy többről van szó? A vers címe: Három szív. Alcíme pedig: Dantéval a Santa Crocéban. Santa Croce: Szent Szív – az egyik a három közül. Dantéé a másik. S aki Dantéval együtt tartózkodik a Crocéban, a harmadik a versrögzítőé, az enyém. – A Santa Croce nem Firenze templomai közül az egyik, hanem (némi túlzással) Firenze Sírboltja, Pantheonja. Művészetét illetően: kincstára. Kis habozás után bevallom: Gíhez és hozzám a legközelebb álló templom. Csak a Santa Maria Novella osztozhat vele vonzódásunkban. És persze: a San Miniato al Monte. Örökös visszakívánkozásunkat bele, tornyának szeretettel teli kifigurázását, templomnyi sekrestyéjében szokásos hosszadalmas ácsorgásunkat és maradéktalan rajongásunkat annyiféle rangú és értékű látnivalójáért, kérem, vegye számításba az olvasóm. Mindig adja hozzá a vers kemény ítéletéhez: olyasvalaki bűnét emlegeti a vers – valakiét? a templomét; az pedig hogy lehet valaki? hát éppen ez az!, ezt is el akarom itt mondani –, akit szeretek, szeretünk. Mintha a családban, belül, úgy folyik ez a (tetemre hívás?) találka a templomban. A Dómmal ez elő sem fordulhatna. Annyira szörnyszülött, hogy rettenetes nagyságába nem fér bele Firenze. Csak az űr. A Croce maga Firenze. Firenze csontjai, pora és szelleme. Szellemének nagysága és nyomorúsága. Firenze úgy, amilyen volt, és amilyen. És a seb rajta: Dante hiánya. A Firenze bűnét magán hordó Santa Croce. Ettől szűkül össze a versmondatban annyira, hogy amíg Dante látogató szelleme: sas („Sas Ő”), a templom (a valaki – Firenze megszemélyesedése) csupán pocok, a sassal szemben vesztes helyzetben: „egérutat nem ért.”

² Ő meg járva rajta, / kerülgeti: jó középkori őr-e / a Szív; Ő: Dante; vizsgálja, fölér-e hozzá és munkájához, amit Szent Szívnek neveztetnek; a templom, az egyházközség – tágabban a városállam, Firenze. Állja-e a templom – a templom a fenti értelemben – az elszámoltatást? Tanúsítja-e, hogy a nagy mű útmutatása szerint („kimérve grammra jót, s a rosszt dekára”) őrizte meg az emberszívet épnek, tisztának, Isten törvénye szerint valónak?

³ vagy ugra-bugra Félrevert, mi nálam?: nálam, személyes valómban, mert (1) az én mellkasomban csakugyan „ugra-bugra Félrevert” a szív, s egy éve majdnem végzetesen félre vert; de ugyanekkor (2) jóval tágabb értelemben is, a XX. sz. szív-veszítő ugrabugrálása értelmében is. A hangzás egyértelműen megvető, a tönkrementet illető. Mózesé, lefelé a hegyről; az Ő szemszögéből a „másik pocokhoz” leérkező lejtésű szóval. Innen a vers már korántsem a méltatlan Templom s a sasként egérre csapó Szellem számonkérő duója. Érvényesül a harmadik szemszög, a versrögzítőé. (De itt a „magyarázó” elhallgat. Jöjjön elő Dalmady Benő és tegye, amit tud. Én inkább saját szívére bízom az olvasót. A mi mélypontunkon is – kilencvenes évek – előbb-utóbb kiolvasható, hogy a „harmadik szív”: külön szemszög. Neméppen a pocok perspektívája. De némiképp eltér a Sasétól is. S ha a versnek a szembefordulás a lényege, akkor vállalni kell a korszerűtlent, és szemforgatás nélkül vállalni a szembefordulást. A részleteket bogarássza Dalmady.)

⁴ Homérra: Dante a Pokol IV. énekében (A Pokol tornáca) találkozik négy ókori (óriás) költő-elődjével és minden szemforgatást mellőző egyenes beszédben az ének 97-103. soraiban vezetőjével, az ötödik ókorival és önmagával így növeli hatra a halhatatlanok társaságát:

– mesterem nyájasan mosolygott ekközt –
s nyájasan fordultak felém a vének.
És megtisztelni engem minden eszközt
megragadtak, maguk közé bevéve,
hogy hatodik lettem ily szellemek közt.
(Babits Mihály fordítása)

Csupán emlékeztetőül: a „mesterem” Vergilius, Dante kalauza a Poklon keresztül. A Dantéhoz nyájasan forduló másik négy vén: „Homér”, Homérosz; „gúnyos Horác”: Horatius; Ovidius és Lukánusz (Lukainosz).

⁵ De Sír helyén, amíg homálya rázza / a templom íves oszlopát miséken: Éppen a Santa Crocéban található álsír hatalmas térfogatával kicsinyíti pocokméretűre a Dante nélküli várost s Templomot. A bántóan üres – itt aztán valóban üres! – három sírfigura (az ülő Dante és két nőalak) egy Ricci nevű szobrász műve, s csak 1829-ben került a templomba.

⁶ Így a müvészet Isten unokája: Dante a Pokol XI. énekében (A Pokol beosztása) eredetileg arról írt, aki „tudja, / hogy mi a művészetnek főszabálya: / természetet követni mint tanítvány / s így a müvészet Isten unokája.” A figyelmes olvasó láthatja, hogy a dantei sor mint minősítés egyezik, de merőben másra vonatkozik a Három szívben:

Kiköphet érte jó Uram, parázsba
kezem sem dugom én Szívem nevében.
Így a müvészet Isten unokája:
ha kint s a bent fogalma: vám s a révem.

⁷ Az Óriást e csőcselék kidobta: Dantét Firenze, amikor úgy száműzte, hogy még a házát is földig romboltatta.

⁸ Ravenna boltja vet föléje árnyat: Hát bizony nem szobrának tere, Veronában. Boltja sem a San Vitale egyik zöldarany bolthajtásával azonos. Mégis: kerengő-sarki kicsinységében bensőséges és barátságos (miért ne lehetne egy síremlék barátságos?) Dante ravennai sírja. Tudvalevő, hogy a firenzeiek mai napig hiába kérik Ravennától Dante porát. Hogy nem kapták meg a Santa Croce-beli álsír XIX. sz-i felállításáig, annak ezer és egy oka lehetett (nem mélyültem el köztük). De 1829 óta elég ok a tetem vissza nem adására az álsír puszta létezése is. Nem sírhely az, hanem szégyenpad. Üljön csak rajta a költő helyett Firenze. Aki nem vak, jól látja ott.

⁹ S nem itt – harangos éjt ragyog be szobra: Az olasz földön túl is számos köztéri szobra van Danténak. Zacconi 1865-ben Veronában fölállított szobra nem remekmű, de a Piazza dei Signori fenséges csönd-szigetének közepén, sehol a világon nem lehetne tökéletesebb helye, mint a Scaligeriek középkori palotája előtt. (A della Scala-ház otthona volt a száműzött Danténak, miután éppen az első – és legnagyobb, legkedveltebb Scaligeri – a Can Grande vette pártfogásába. Be is jutott a Mennybe, legalábbis a költő Il Paradisója XII. énekének tanúsága szerint. A szobor elhelyezésénél a XIX. sz-i látványtervező volt az igazán nagy, amikor Dante alakját e csodálatos tér közepére álmodta, Zacconi pedig semmit nem követett el, ami az álom valóraváltásának árthatott volna. Ritka-jól sikerült minden. Elsősorban a méret. A kis teret uralja a méltóságteljesen nyugodt és egyszerű alak. Ha az ember a Loggia del Consiglio quattrocento kőlépcsőzetén üldögél, nem a históriával, pláne nem a historizmussal bíbelődik, hanem csönddel töltődik föl, és az abból támadó parttalan muzsikával. Lehet hogy a Dante tercinák hangja is beleszivárog, de mi legtöbbször a Dóm harangjátékának előző esti élményét hoztuk felszínre magunkból. És a sóvárgást utána, a készülődést aznap-esti szenzációnkra, amikor majd ismét a Ponte Pietra hídján, az Adige fölött várjuk, hogy megzendüljön az első harang, s mi a hídfőház kapuján át percek alatt – egy meghökkentően mexikói kinézetű terecske közbeiktatásával – a Dóm szentélyfalához ragasztott tetőtlen tornyához érjünk. A levegő érzékelhető örvényléssel hullámzik majd a fejünk körül, a nyitott harangfészekből pedig óriásbegyű madarakként egyre merészebben lendülnek a mély fölé a harangok. Elragadtatásunk tetőpontján már-már azt várjuk: egyikük nemcsak kilendül, hanem fölragad magával, s beköltözünk oda, fejünk fölött a groteszk „kopasz” toronytetővel, ahonnan – mi másból is tehetnék? – gyökereiken át harangzúgásból merítik életnedvüket a kinőtt cserjék, vidám bozótok. Igaz a Piazza dei Signori kicsiny teréről semmi sem látszik a Dómból, de az egész éjszaka (az elmúlt is, az eljövő is) odaképzelhető a csöndet kormányozó Dante köré. – Firenzében, éppen a Santa Croce sarkán is áll egy Dante. Hasonlóan reménytelen eset, mint bent a Riccié. Bizony igen-igen nagy kő. Mint a Város mulasztása.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Snàporaz voltam s még húsz év rajta: Federico Fellini 1980-as filmjének, A nők városának főszereplője az ötvenes tanár, Snàporaz, aki egy utazás (álmodott vagy valódi? – oly mindegy) kalandjai során találja meg és veszti el olthatatlan nőimádatának egyenes következményét s betetőzését, Donatellát. Persze: hatvankilenc évesen jószerivel apja vagy legalábbis majdnem apja lehetnék Snàporáznak. Ez pedig (meghagyván olvasómat ismeretlenségem békés természetű kályhameleg közegében) akkor is szembeszökő korbeli különbség, ha Snàporáznak csupán Donatellájához képest mellékes egyéb körülményeit (mondjuk: tanári hivatását és mindazt, ami ebből adódik) vetjük össze a vers, a Rómába érkezés „Snàporázának” körülményeivel. Attól tartok, meglehetősen szabálytalan, ritka eset, hogy valakit hatvanas évei legvégén a légszomj, az ellentétek mindegyre feszesebbé válása és az az alapélmény tartson életben – húzza magába vissza –, amit egy ifjúkori vers (Magasban) megidézésével körvonalazhatok. A váci börtönben huszonévesen született vers lelkiállapotát ez a négy sor bizonyára érthetővé teszi: „Ím, egy kis halál ez. Tán / próba. Közel a végzet. / Nem érek rá jó verset / írni – jó: ami kész lett.” E régebbi versben található ez a kép:

Hátgerincen vonaglik,
sajdul már a pillanat,
hogy mint két hajló nyírre
kötözött test széthasad

(ott legalább ifjú zöldön
diadalmas vér lobog!),
majd széthasad a lélek
s énem! s nem vet több lobot

se vers, se csók, se álom.

Az utolsó sorért elnézést kérek. A vers nagyobb ívű, jóval teherbíróbb, mint ahogy ez a sor mutatja; másként is hat valódi környezetében (amiből valami remélhetőleg megcsillant az idézet zárójeles két sorából). De e „valódi környezethez” hozzátartozik az is, hogy közel ötven éve született. Más kor, más életkor és más vers szülötte. A mai rendhagyó helyzet körvonalazásához csupán annyiban járul hozzá, hogy ott, a börtönben először bukkan föl „a két hajló nyírre kötözött test széthasadása” előtti közvetlen pillanat, a két nyírre kötözöttség képe.

Rövidre zárva a magyarázatot, a Rómába (vissza)érkező Snàporaz öregsége nem más, mint ennek a képnek, helyzetnek (a két szétcsapódó fára kötözöttségnek) újra meg újra élt, „végtelenített” élménye. A pszichében testet öltött filmtechnika: a kivégzési ceremónia végén a főbelőtt föláll és újra főbe lövik, majd minden kezdődik előről. A vers Snàporázának szinte valamennyi körülménye kaleidoszkópszerű összeállásban és széthullásban folytonosan így viselkedik, legfeljebb a történés érzékelésében van módosulás. Erre utaltam, amikor „az ellentétek egyre feszesebbé válásáról” írtam. Az ellentét pólusai egyre távolabbra kerülnek egymástól. Olyasmi ez, mintha mindegyre nagyobb méretű expander markolója között feszülne a táv. De miért?, kérdezheti most az olvasó. De miért?, kérdezte a kiadóm is életműsorozatom első kötetének borítóján (1993-ban). Ugyanezt kérdezi (illetve már nem is kérdezi) „Snàporaz”, aki úgy kél útra, mint a menekült; úgy él otthon, mint Mikes Kelemen Rodostóban. S ha már szóba került Fellini Snàporázának tanársága, mindössze a hasonlat szintjén a Rómába érkező névtárs úgy „tanár”, hogy nincs katedrája, se fizetése, se hallgatósága. Hogy miért? Sejtésem szerint valamennyi még hiányzó adatért, körülmény-ismeretért forduljon vissza olvasóm a Római kúthoz. Ismételt olvasása kulcsot adhat a kezébe.

² nem pedig Arthur, a szökevény: „A XX. sz-i francia irodalom számos nagy tekintélye benne látja a szimbolizmus éltető központját… belőle indul ki a modern francia költészet, Claudel éppúgy, mint a különböző izmusoké” – írta Arthur Rimbaud-ról Szerb Antal. Rá gondoltam; ő az az Arthur, aki semmiképpen sem lehetek 1998-ban Rómában. Akkor sem, ha a Szerb A.-i mondat országhatárai mára leomlottak; jórészt már akkor sem álltak, amikor Szerb a mondatát leírta, hiszen volt már magyar Rimbaud (legjobb fordítóink tolmácsolásában), s Európa és Amerika-szerte Baudelaire után vagy mellett a modern költészet kútfőjének számított. Mára pedig már nem annyira a katolicizmushoz megtért kölyöksátán Arthur, a tulajdonképpeni Angyal, akinek Szerb Claudel-idézetei mutatják, s amellyel egy másik, közben jól megszürkült francia (Aragon), a racionalista heves vitában állt. Ma inkább az egyetemes újrakezdés védangyala, semmint a modernizmusé; akit nem minden szakítás végén, inkább azon a szakadékony, de mégiscsak kifeszülő kötélen egyensúlyozó kamasznak (angyalnak) szeretnek látni, aki a múltból a jövő kapujáig a szakadék fölött átjutott, s ezzel mintegy föloldotta (föltöltötte) a szakadék (kényszer?)képzetét. Szerb sokévtizedes Rimbaud-képe óta is állandóan változik Arthur-képünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban az itteni verssoroknál, melyek szerint a Szerb Antal-i nőgyűlölő: „lányajkak skarlát nyomától mintás / lihegő tapéta-tejbőrű suhanc.” Bár lophatnám magam a tejbőrébe! De ha ez már Snàporaz esetében is fanyar különbségtevésre késztetett, nála végképp befuccsolna. (A fene se gondolt ilyen pátriárka-kórt megélni.)

³ várt Borromini loggiája: Francesco Borromini (1599-1667) Bernini mellett a kor legnagyobb építésze. Bár a Falconieri palota (a Magyar Akadémia, római otthonunk), melyet részben ő tervezett, így háromárkádos loggiáját is, nem vetekszik legnagyszerűbb építményeivel, a San Carlino és a Sant Ivo templomokkal, a loggia Tevere-parti látványa vagy a Giulia utca fölé magasodó teraszsarkának férfi-nő jánuszfejei lenyűgözőek.

⁴ forrón s vékonyan a csigalépcső: Azt hiszem, kisgyerekkorom óta úgy vagyok a csigalépcsővel, mint pap a kegytárgyával. Az emelkedés, a följutás szertartásának titkos-bűvös eszköze lett. S talán a Borromini loggiája mellett a tetejére fölkanyargó is éppen azért gyakorolt rám annyira igéző hatást, mert életem első csigalépcsője (a Vörösváry és Tsa magkereskedésben, ahol fiatal édesanyám dolgozott) szintén feketére festett vascsőből és finom, vékony vascikkelyekből állt. Mindössze egy (persze régi-pesti) emeletre kígyózott föl egy mindig félhomályos, tárolópultokkal, ládákkal, zsákhalmokkal fantasztikusan összevissza árnyékolt raktárhelyiségből föl az irodába, ahol többnyire senki sem tartózkodott, elsősorban Vörösváry és Társa úr soha, pedig akkora bőrdívány is állt benne, hogy otthon az egész család elfért volna rajta. Igaz, a bőre mindenütt cserepes volt, mint a szikes föld, de így is, és egy fakó rózsaszín-galambszürke csíkos spanyolfal által félig eltakartan is vonzódtam hozzá, rajzolgattam rajta, miközben azon tűnődtem, hogyan hozhatták föl a keskeny csigalépcsőn és át azon a szűk, kerek lyukon, ahol kibukkant az ember feje az iroda parkettájával egy magasságban. Egész idő alatt olyan érzésem volt, mintha addig egy zöldes borosüvegben kanyarogtam volna fölfelé, nyilván a raktár folytonos zöld lámpaernyős félhomálya és a lépcsőfok-cikkelyek gyerekszemmel is gyors elvékonyodása miatt. Hogy képzelhetsz ilyesmit?, nevetett anyám, amikor beavattam töprengésembe, és az iroda udvari falára mutatott. Nem két ablak volt rajta, ahogy az ember először hitte, hanem két hatalmas vasajtó, a fejemtől fölfelé vékony vasrámájú sok apró ablakkal. Az egész, mint két gyárablak. Az alsó vasfalat azért sem lehetett látni, mert előtte állt félig egymás felé fordítva az íróasztal nagyságú két bőrfotel. A kicserepesedéstől inkább piszkos sárgásszürke volt mindkettő. Megvakult fémszögekkel sűrűn kiverték az éleiket, ettől szögletessé és harapóssá váltak, pedig valójában akkora bőrbarlang volt mindegyik, hogy anyám és Nusi néni, engem is közrefogva, elüldögélhetett volna benne napestig. Hogy nem a csigalépcsőn emelték föl a nagy darab bőrgarnitúrát, egyáltalán nem okozott csalódást. Még örültem is. Mintha megkönnyebbültem volna; ettől pedig még bizalmasabb viszonyba kerültem a csigalépcsővel. Csodálatos volt lekuporogni a parkettára és föntről tekinteni le a raktármélybe. A lépcsőfokok (lélegzésem szerint) süllyedni és emelkedni kezdtek, a teljesen elhagyatott raktár árnyalakjai egyszercsak megelevenedtek. Csak nem az egereket keresed?, pillantott föl rám anyám; a zöld lámpaernyőt mintha kalapként viselte volna. Erre nevetni kezdtem. Na jó, húzta föl a vállát, csak le ne szédülj valahogy! – A római csigalépcső (alighanem életem legutolsója), úgy gondolom, ha 1994-es találkozásunk verslenyomatával idézem olvasóm elé, jobban kifejezi, mitől vált öregkorom szertartásainak eszközévé, mintha jegyzetet írnék róla.

⁵ a tetőmellvéd ikerfejei: Borrimini összenőtt férfi-nő szoborfejei mai, omladozó állapotukban is, különösen közelről, rendkívüli hatásúak. Túlfűtött szenvedélyű vagy éppen a szkepszis legmélyebb állapotát kifejező személyességük, tragikumuk annyira fölszólító jellegű, hogy a legfásultabb laikus sem tekinti őket puszta ornamensnek, balusztrád figurának. Komor fájdalmuk, meggyötörtségük előrevetíti a Berninivel szemben alulmaradt Borromini öngyilkosságát. E kötet oly sok sarkából tűnnek elő ezek a klasszikustól annyira elütő, személyes, egyszer-volt kínjukat, szenvedésüket hordozó (igencsak málladozó) fejek, de csak én is utólag, amikor a kötet fejezetei körvonalazódtak, ismertem rá jelenlétük átható erejére. Holott ’98 nyarán éppen egyikük alatt lévén ágyunk, „a ferde ablakon át” Gível minden éjjel az ő tekintetével aludtunk el.

⁶ mint Buonarroti a harisnyába: Egyik előző könyvemben, A tűzevő öregkorában Sodoma művészetének méltatlan elhallgatása kapcsán már ejtek szót Vasarinak erről a Michelangelo-pletykájáról. Nyilvánvaló, hogy Vasari hatására került versembe a hasonlat. (Úgy látszik, utólag még – legalább ezért – hálásnak kell lennem sokat szidalmazott Giorgiónknak.) Hogy miért kerülhetett versembe? Gondolom, ugyanazért, amiért A tűzevő öregkorában úgy elítéltem e bőrharisnya-anekdota emlegetését: Vasari Michelangelo öregkori szerelmének fénykorában tálalta. Amiként versem hasonlata is Sába idejében született. Mintha nem is annyira a bőrharisnya volna az, amibe az ember oly kínosan-keservesen és takargatnivalóan „beleragadt”, hanem a vénülés sokkal eszeveszettebb, mert bőröstől együtt is immár lenyúzhatatlan harisnyájába.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Caravaggio hiábavaló olajába ivódva: Hogy az olaj Michelangelója Caravaggio, ismert állítás. De amíg eredetiben nem láttam, nem hittem. Mióta láttam, tudom: Caravaggio az olaj utolérhetetlen varázslója. Az a fény, ami sötét olajrétegeinek szemcséi alól-mögül áttör, nem csupán az olaj titkának egyedül általa birtokolt tudásáról vall; többről. Nem az anyag fénylik ott, ahogy Michelangelónál sem a freskó vakolata s mészpáncélja. Minél világosabb lett ez, annál riasztóbb, ami kezdeti idegenkedésem oka is volt: a reprodukálhatatlansága. A mi modern technikánk nem adja vissza Caravaggio titkos ragyogását, ettől pedig éppen Caravaggio (s benne a michelangelói nagyság) válik láthatatlanná. Most, amikor gazdagszik a gazdag és szegényedik a szegény, s így egyre inkább kétfelé osztódik az emberiség itt is, ott is félemberré válva, gyötrelmesen foglalkoztat a művészet nélküli világ holnapja. A gazdagok fölvásárolják és elrejtik a művészetet a széfbe, a szegény pedig saját nyomorának rabjává válik – vajon nem a jövőnk merül el (nem utolsósorban olcsó és tömeges sokszorosíthatatlansága miatt) Caravaggio „hiábavaló olajába ivódva”?!

² Ez sok a jóból Dalmadyéknak: Dalmady Benő először szálmagában jött világra. Sok-sok évvel azután, hogy még a börtönben eljutottam Dalmady Győző szinte páratlannak nevezhető rosszaságának a felfedezéséig, Pesten egy utcatábla alatt találtam magamat: elhűlve olvastam rajta a legrosszabb magyar költő nevét. A honatyákról azelőtt se volt hízelgő véleményem, ezúttal azonban fölvillanyozóan hatott rám a bornírtságnak ez a foka. Nyomban megszületett bennem az ötlet, hogy a kritikusi kar akkoriban igen futtatott tagját keresztelem Dalmady Benőre (keresztnevét illetően csupán a rím kedvéért változtatván Győzőből Benőt), mivel akkoriban a költészet még nem állt olyan csehül, mint napjainkban, és méltán remélhettem, hogy kitűnő beszélő nevet sikerült létrehoznom. Az eleje, a legrosszabb költőt felidézve, világossá teszi, hogy értékmérője a mi kritikusunknak; a Benő pedig csak finomít a dolgon, amennyiben válaszoló rím jellegénél fogva pontosan rávall az illetőre. Vagyis ekkor még, bár szimbolikusnak szántam, névválasztásomat nem tekintettem gyűjtőfogalomnak. Mindez igencsak régen volt, jól benn a Kádár-kor sáriszapjában. Hogy Dalmadyékról és a dalmadyzmusról beszélhessek, szükség volt a ’80-as évek végének hazai politikai földrengés-sorozatára, és arra a mindmáig még korántsem teljes mélységében-összetettségében föltárt jelenség lejátszódására, mely a rendszerváltoztatás első 3-4 éve alatt létrejött, kibontakozott és megszilárdult káprázó szemem előtt. Végignéztem, hogy a diktatúrabeli irodalmi hierarchia a szélrózsa minden irányába történő szétröppenése, majd a centrumába visszaáramlása, vagyis megejtően sokszínű mozgása-változása közben lényegében ugyanaz maradt és döntő helyzetekben ugyanúgy viselkedik. Helycserék, a posztokon történő – tagadhatatlan – változások ellenére is. Számos keserves személyes természetű tapasztalat sűrítette aztán a Dalmadyékról kialakult véleményemet az életműsorozat harmadik kötetének (A Napördög Firenzében) utószavában a következő mondatokba:

„A dalmadyság olyasmi, mint a kőrák. Katedrálisainkat, szobormásainkat már javában zabáló technikai civilizációnk. Szó sincs arról, hogy én Dalmady Benőt összetéveszteném őrült hazámfiával, aki Rómában nekiesett Jézus márványkarjának, vagy a többi templomi és múzeumi magányos merénylővel. Bárcsak ilyennek láthatnám! Festményszemek magányos kiszúrójának, márványfej tördelőnek. Évtizedenként egy-kettő, ha akad belőlük! Én nem róluk beszélek. Kőrákról beszélek, általános romlásról, esetünkben egy szakma tagjainak általános »századvégi viselkedési formájáról«. Kicsiben bár, mégis »tömegjelenségről«. Mindenfajta jóakaratú óvással ellentétben, miszerint »ne általánosítsunk!« én ma már úgy látom, hogy éppen az a legveszedelmesebb az egész dalmadyságban, ami általános benne. Mert az a legközepe: a kemény mag. Már-már egyre megy, hogy mellesleg viperafajzat is vagy barátságos természetű derék honfitárs. Noha Dalmady létezhetett a XV. században is, manapság az a legveszedelmesebb belőle, ami azelőtt soha nem lehetett. Hogy többes száma futószalagon gyarapszik, mint az autó. És olyan szervezetten is; szinte japánosan, mint egy porosz hadsereg valamikor. Ellenszenv, utálat, rosszakarat, aljaskodás mindig létezett. Hát még a hatalmaskodás! És sorra lelkünk-szellemünk többi nyomorúsága. A mindenféle percember is. De a dalmadyság egészen újkeletű hibridje valamennyi régi rossz tulajdonságunknak. Az öszszeolvadt minden rosszon túl épp az a szembeszökően veszedelmes új tulajdonsága, hogy egy bizonyos ponton levet magáról minden más karakterjegyet, és jót és rosszat, nagyot és kicsit egyaránt sablonosít. Az arcvonások szétoszlanak, és ott előttünk Dalmady tízszereződve, százszorozódva, mint a képernyőről egy televíziós trükk-kép: egy se eleje-se vége lépcsőkorlát uniformizált fagolyó-sora.”

« vissza | ugrás a vershez »

…Ne mondj le semmiről…:

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.
(Babits Mihály: Ne mondj le semmiről)

Gí, még tizenévesen kétszer is megnyerte a Babits Mihály Szavalóversenyt Szekszárdon – aztán azóta immár három évtizede nyeri, és végig első helyezettként zsinórban, a mi közös életünkért, és életünk közös gyümölcse, a munkám megteremtődéséért folytatott (valamivel keményebb szó kell ide egy országos szavalóversenynél:) újra és újra prolongált vesszőfutását. Egyik 1994-es római versemet így ajánlottam feleségemnek: A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek. Akkor is ifjúkhoz méltó emelkedett hangulatban éltünk itt – végeredményben ugyanitt, a Giulia utca 1. szám alatt –, ahol a Palazzinában az írószövetség még rendelkezett egy földszinti lakrésszel, és azt életemben először (mindössze 65 éves voltam) kiutalták nekünk egy havi nyári tartózkodásra. Amiből – a nyári kánikula csúcspontja lévén a 40-50 fokos hőség időszakában más idekívánkozó kolléga hiányában – határtalan boldogságunkra hat hét kerekedett. Ebben az ifjúkorian boldog nyárban aztán egyszer, amikor ifjonti hévvel vágtunk keresztül a Lungoteverén, hogy a folyópart elbűvölő platánsora alatt folytassuk csavargásunkat, egy nyilván igen unatkozó bennszülött autózó fölvillanyozódva, hogy kissé megfuttathat bennünket, rátaposott a gázra és szinte röpülő masinájával ránk kanyarodott. A rátaposás túlságig jól sikerült, az unaloműző embervadászat majdnem tragédiába torkollott – kizárólag Gí szemfülessége, jókora balatoni úszásokban edzett fizikai ereje és gyorsasága mentett meg minket a gázolástól. Ez a közvetlen előzménye az Üdvözlégy c. versnek, amelyben aztán magam is megkíséreltem, ami Gínek a Lungoteverén olyan nagyszerűen sikerült: ahogy ő szárnyra lelt erővel, egyetlen jó ugrással fölmenekített minket két platán közé a járdára, úgy menekítettem át a pillanat szférájából a verset arra a maradandóbb síkra, amire erőmből futotta.

« vissza | ugrás a vershez »

(Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve): Amíg a szülők, Fanczár bácsinak, a budai szabómesternek (aki kizárólag atillákat és díszmagyarokat készített a többnyire ’48-as eszméikhez hű rangos-módos vevőinek) elkényeztetett lánya és férje, a szintén tehetős kereskedelmi utazó, a nagyszebeni posztógyár képviselője az Operaházban vagy valamelyik színházban töltötte az estét, a szobalányra bízott kisfiúval megtörtént a baj. A kisfiút már lefektették, a szobalány az ágy mellett az éjjelilámpa fénykörében horgolt. Ekkor meghallotta kedvese csöngetését. A horgolást tűvel és gombolyaggal együtt az ágy mellé, a szőnyegre tette s rohant ajtót nyitni. A horgolásról megfeledkezett. Csak a kisfiú sírására-jajgatására rohantak be a szobába. Az álmából fölriadt gyermek belelépett a horgolótűbe. Bár a tű a bokájába tört, a vérzés hamar elállt, a kisfiú babusgatás közben ismét elaludt, a seb alig volt látható. A horgolótű maradékát eldobták, a szerető távozott, a hazatérő szülők – anyai nagyanyám, nagyapám – álomra tértek anélkül, hogy bármiről értesültek volna. Másnap a kisfiú bokája csúnyán földagadt, nem tudott ráállni, házilag fogtak a gyógyításhoz. A cselédlány néma maradt. Amikor végre orvoshoz vitték a kisfiút, a hetekkel később kioperált horgolótű már megtette a magáét: Csu bácsi bokája deformálódott és örökösen sánta maradt. Csu bácsiból órás lett (az első világháború elfújta a gondtalan éveket), majd ezermester (nőtestvéreinek olyan cipőket készített, hogy Dedeó úr, a már végleg deklasszálódott família erzsébeti cipész barátja is el volt tőlük ragadtatva). Végül pedig valóságos türelem-mester lett belőle, aki – egyre súlyosabb betegségeibe befalazódva – orvosságosüvegekbe épített Golgotáival és Betlehemeivel tette (az utcánkban) nevezetessé magát. Ekkor, már túl a hatvanon, találkozott a szerelemmel. Lujza nem a nyilvánosházban, hanem förtelmes férje és nem kevésbé iszákos házibarátja (magyarán: a fölhajtója) oldalán űzte az ősi ipart – akkoriban már kissé őszen és elhanyagoltan, de Csu bácsi szemében még mirtuszkoszorús szépen és fiatalon. Csu bácsi is, kis pénze is napról napra ott folydogált el Lujza alacsony ablakú sarokvityillójában, míg aztán egy kenesei szanatóriumi beutalása során az elkésett szerelem is csöndesen kifolydogált belőle. Többé egy szó sem jött ki a száján Lujzáról. Bármiféle tanulságról még kevésbé. Ilyesmi el-elakadozva csupán bennem fogalmazgatódik, bár nem is gondolnánk, hogy csip-csup életvitele, mindennapi apróságai mennyire megakadályozhatják az embert a végiggondolásban. Mindenesetre kissé megcsappan a jókedvem, ha látom magamat fölcseperedésem eme egyik korai lejtőjén, ahogy egy követ fújva az utcabeliekkel (Istenem, pedig azok nálam mennyivel felnőttebbek voltak!) önfeledt kárörömmel nevezem Csu bácsit hibbantnak, eszementnek, az utca bolondjának – közben pedig kedvenc unokaöccse lévén éppen én voltam legbizalmasabb hallgatósága szerelmes idejében. De még valóságos íródeákja is, már ami a Lujzát kérlelő és dicsőítő versikék szerzőségét illeti. Ám késő bánat eb gondolat. A Holdból jött öreg szerelmeseknél léteznek öregebbek is. (S még csak íródeákjuk sincs… ők maguk azok.)

« vissza | ugrás a vershez »

a templom előtt saruját leveti: Se anapesztussá, se spondeusszá nem tudtam a nevét alakítani, másfajta versláb pedig nincs a versben. Nem akármilyen templomról van szó (ahogy a terasz sem akármilyen, ahol a vers álma – vagy talán nem is az álma – lepergett). A templom a Falconieri palota mellé, szinte azzal egybeépített, műtörténeti szempontból jelentéktelen barokk templomocska. A Borromini-féle loggia ikerszobros teteje bizony helyes kis tornyára föntről lát lefelé. Az a terasz pedig, amelyik a vers helyszíne, annyira ránőtt a tetejére, hogy az itt is dúvadként viselkedő hazai diktatúra jónak látta öregujj-vastag többméteres vasráccsal elsáncolni magát a templomtetőzet kissé üregesen bámuló ablakaitól. (Talán feledékenységből, de a ronda rács ma is ott csúfoskodik.) Ha az ember heteken, hónapokon át ezen a fenyegető szuronyrácsozaton át nézi a velünk összenőtt templomtetőt, és gyakorta a mi csillagunk (a Hajnalcsillag, a Vénusz) az ágáló vasrudak közül szökik esti pályájára, hogy elrúgva magát a templomtornyocskától egyre magasabbra hágjon, szomszédunk akkor is szinte tartózkodási helyünkké válik, ha csaknem mindig zárt ajtaja lent, a mélyben a Giulia utcában megakadályoz, hogy szétnézzünk benne. Nekem naponta órákon át rátapadt a tekintetem, különösen munka közben. A legérdekesebbet a Holt Lelkek Templomáról Magyar Babika mesélte. Amikor a Corte Savella, a X. Ince pápa által építtetett börtön (szintén a „mi” utcánkban) elkészült, a kivégzetteket, láb alól eltetteket egyszerűen behajigálták a Teverébe. Valamivel arrébb a vízparton (ahol most a Magyar Akadémia áll) volt ugyan egy nagy temető, de gyorsabb és kényelmesebb megoldásnak ígérkezett a víziút. Lehet, hogy a Corte Savellának nem is volt elég hullaszállító taligája. A Tevere kéznél volt és mindent megoldani látszott. Csakhogy a Tevere medre olyan, mintha egy sivatagi csörgőkígyó mozgásának nyoma volna. Ilyen szeszélyes-indulatos tekergőzés mellett egyre sűrűbben vetődtek partra a messzebb útra szánt hullák. Bűzlöttek és elcsúfították Isten legszebb zugait. Mégsem állhatott le az igazságosztó hullatermelés a pápai börtönben. Egyebet kellett kitalálni. Egy irgalmas rendet találtak ki, emberhalászokat (csak nem bibliai értelmében), akik aztán a bennük fölgyülemlett jótevő gondoskodást hullák csáklyázásának, a zsombokon fönnakadt tetemek csöndes eltakarításának szentelték. Ahogy nőtt a munkájuk, úgy nőtt irgalmasságuk fontossága is, mígnem lerakhatták rendjük templomának alapkövét. Szomszédunk kinőtt a földből, és áll ma is. Ahogy a rend is. Szép ebben a barokk történetecskében az ésszerűség a munkamegosztásban. A börtön hullát termelt, a rend pedig irgalmat; elegyengetett felszínű, mélyében jól megtrágyázott termőföldet. De néhány atomnyi biztató elem még szebbé teszi napjainkban. A Corte Savella már rég nem börtön. Csupán a múzeuma. Az apró Holt Lelkek Templomának irgalmas rendje túlélte. Most, a 2000. évre készülőben a Holt Lelkek Templomára is rájárt a rúd. Kifestették a homlokzatát. Elég rosszul áll neki. Mintha egy kis, koszos, de helyes kutyát nullásgéppel a bőréig lenyírtak volna. Fakó lett, mint egy teverei hulla. De túléli. Nemsokára ismét olyan lesz, mint Róma: ütött-kopott – és gyönyörű.

« vissza | ugrás a vershez »

¹zuáv: afrikai (gyarmati) huszár. Csákója turbán vagy kepiként használt kendő. Lova: teve. Sztálinék azt mondták volna rá: élkatona. A törökök, hogy janicsár. A NATO-ban: mindenütt bevethető elit alakulatbeli. Ez korántsem jelenti, hogy testőröm volna. Sajnos, csupán képzeletemben tevegel. Igaz, úgy tökéletesen teljesíti amit várok tőle; pl.: „emelve előttem, mint egy fehér kancsót…” stb. stb.

² Harmincnégy év híján / kétezer éves lesz / deszka közt a rémtett – / van mit ünnepelni / betlehemi pajtán.: Tudom én, hogy 2032-ben is a panem et circenses jegyében fogják kormányozni a világot akkori hatalmasságai. És semmi kétségem sincs afelől, hogy a katolikus egyház feje és legfőbb irányítói közöttük lesznek. Azt is tudom, hogy globalizáció ide, globalizáció oda, az eljövendő harmincegynéhány év minden valószínűség szerint az emberiségnek nem legboldogabb, hanem legkeményebb kihívásokkal terhes, válságos vagy éppenséggel katasztrofális korszaka lesz. Mégis – és kétségtelenül: éppen ezért –, ha én lennék a katolikus egyház, a harmadik ezredév beköszöntét másképp ünnepelném. Róma bedeszkázása, ez a versekben gyakran visszatérő kitétel magától értetődően elsősorban az egyház minden mértéket nélkülöző tömeges templom (és más egyházi intézmény) felújításával azonos. A katolikusságára mindig is sokat adó olasz állam szemmel láthatóan csak a példát követi az olasz pszichéből egyenesen következő csillogás-vággyal, villogni akarással. Az olasz mindig is színpadi díszletek között imád létezni leginkább. Ebből következik lényének utolérhetetlen bája egyfelől, másfelől bohémiája, sőt jellemének néhány igazán hosszan elnyúló árnya is. Nos, a bedeszkázás során lehetetlen nem észrevenni az önimádat, a gőg, a kétezer éves fennállásból eredő mámoros elbizakodottság olyan megnyilvánulásait, melyek – csak példaként említem – kicsiben otthon egyes fiatal újhatalmasok esetében még életkori sajátosságként, az ifjú hetvenkedésével és még egészen ki nem nőtt könyörtelenségével úgy-ahogy megmagyarázhatók. (Hiszen bármennyire horribile dictu, a mai lélekkutatás egyértelművé tette, hogy nincs érzéketlenebb, kegyetlenebb gonoszság a gyermekinél.) Ám kétezer év fölhalmozódó tudása és tapasztaltsága erre nem szolgál magyarázattal. Ellenkezőleg, a vészcsengő csörömpölésével zajong, amiért az irgalmatlanul hosszú időmúlás minden tudása sem változtat semmit azon a tényen, hogy a kétezer év legvégén álló nemzedéknek ugyanúgy mindent előről kell kezdenie ahhoz, hogy emberből emberebb emberré váljék, mint a kétezer év elején élt nemzedéknek.

A hatalom ragyogása természetesen nem csupán rossz valami. Ezrével romosodnak az egyház templomai, és ebben nem csupán az időmúlás és az anyag mulandósága a ludas, hanem az emberi gondatlanság, lustaság; az a meztelen igazság, hogy hajcsári erőfeszítéssel lehet kikényszeríteni az emberi lélekből a megmoccanást, a változtatni tudást. Az egyházközösségek hamar hervadásnak indulnak, ellomposodnak, ha nincs ellenőrzés, amely a maga ünnepélyességéhez méltó körülmények visszaállítására nem serkenti papját és szolgáját. Ennek igazához kétség nem fér. Nincs kiábrándítóbb, ha az ember még egy kiemeltebb templomban szétnézve is azt tapasztalja, hogy az árvaságában is úgy-ahogy rendben tartott főoltáron és a láthatóan mindennapos használatnak kitett egy-két kápolnán kívül a legtöbb templomzug, kápolnasarok piszkos, pókhálós, használaton kívüli tárgyak lomtárává züllött; a megszokottá vált nemtörődömség bántó lelőhelye lett. De mindaz, ami Róma templomaiban most folyik, éppen a másik véglet miatt visszás. Pl. a San Pietro in Vincolit (ahol Michelangelo Mózese található) az elmúlt húsz évben szinte állandóan tatarozták. Sötét deszkalabirintuson át volt megközelíthető a Mózes is. Néhány éve végre eltűnt a rettenetes állványerdő. Ettől ugyan a Vincoli nem lett építészeti remeklés, de legalább kitakarodott belőle a testre-lélekre ránehezedő gerendatömeg, pallórengeteg. Fény támadt, tágasság és jobb levegő. Csakhogy föltűnt a láthatáron 2000. A templomot ismét elborította a rendberakás lázas igyekezete. Ugyan mitől ez a fölfordulás a már fölújított Vincoliban? Attól, hogy restaurátor-tanoncokat szabadítottak rá az ősrégi kőoszlopok fejére, törzsére: dörzsölik, csiszolják rajtuk az ezeréves csorbákat. Ezt azért már túlzásnak véli az ember, mi tagadás, a tudatlanság pöffeszkedésének, hiszen éppen a mai restaurálás bevett gyakorlata, hogy nem egészítik ki a művet letört, elveszett darabjaival, de még a festmények esetében is a legminimálisabbra csökkent a belefestés; megelégszenek a tisztogatással. Nevetséges bíbelődni egy gránitoszlop apró töréseivel, hacsak nem olyan bajról van szó, ami az oszlop összeroppanásával fenyeget. Erre viszont már rég kitalálták a vasabroncsot; mára már ősi elemmé, szinte dísszé vált. A Vincoli (egyébként nagyon szép) húsz himetiszi antik márványoszlopa egy ablakmosó brigád alapos lemosó munkáját bizonyára igen, de főiskolás restaurátorok hónapokig tartó pepecselését semmiképpen sem indokolta.

A Vincoli hosszú évekig tartó felújítása során láthatóan senki sem gondolt a szentély freskóinak restaurálására. Jó állapotban voltak, különben pedig szolid művészi értéket képviselnek. Most azonban aggályos szemek észrevették nagy elhanyagoltságukat és fölhúzták eléjük az állványerdőt. Mi ebben a módfelett visszás? Kit érdekelhetnek a Vincoli jelentéktelen szentély-képei? Mégis ez az apróság valamire igencsak rávilágít: az egyház és a művészet nem egyszerűen tisztázatlan, hanem az idők folyamán egyre tisztázatlanabbá váló viszonyára. Már régóta nem csupán a művészet és a giccs templomokban tapasztalható békés egymásmellettiségéről van szó, hanem arról, hogy a giccs kártékony burjánzása szinte teljesen benőtte és eltakarja a művészetet, amit évszázadok óta amúgy sem önértéke, hanem hitelvű gyakorlatias fölhasználhatósága mértékében tűrnek meg a templomokban. Méghozzá növekvő idegességgel, türelmetlenséggel, igen nyilvánvalóan azért, mert a „központi direktívák” szempontjai és előírásai még ma is többnyire egy Gabriele Paleotti kardinális szűk koponyájú kegyes utilitarizmusaként hatnak (mintha közben el se folydogált volna három évszázad), s mert ez már önmagában sugallja, hogy a „központ” a művészetről szólván maga is illetékes, és ilyen ügyről kívánt nyilatkozni, a „beosztottak” pedig a világ legkényelmesebbnek bizonyuló magatartásával, „az egyik fülemen be, a másikon ki” mozdulatával fordulnak el tőle. Ettől fogva aztán szabad az út a templom vezetőjének vagy valamelyik szorosabban kapcsolódó elöljárójának egyéni beállítottsága és ízlése szerint bánni a művészettel. Anélkül, hogy a személyes vonzalom vagy műértés jó oldaláról megfeledkeznék, azt kell tapasztalnom, hogy még olyan kedvenc templomom is, amilyen a Popolo (hogy a Vincoliból ide is átugorjunk egy percre), a művészetnek ez a ritka összhatású derűs perzsavására, magának Bernininek és a Bernini műhelynek forgatagot s egyszersmind hazai jóérzést, otthonlevést teremtő közreműködésével, az egyháznak a művészethez való tarthatatlan viszonyáról elkeserítő és fölháborító látlelettel szolgál.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ zord temetőkép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng: Erzsébeten a Lázár utcai elemiben a legelőkelőbb arcú, testtartású, modorú kisfiú a másodikos Halka Gyuri volt. Olyan jelenség, amilyennek neve, a kedvesen becéző formájú halkság (Halka) mutatta. Elsőben én betegeskedtem hosszan, különben pedig Kemény Miklós volt a padtársam (a Trombitás Ali trilógia doktor Kemény Miklósa), így másodikban szinte ismeretlenek voltunk egymás számára, amikor padtársak lettünk. Mindössze néhány hónapig voltunk jópajtások: Gyurka padja hamarosan üres maradt. Megbetegedett, meghalt. Az egész osztály ott volt a temetésén. Később is, ám egyre ritkulóbb időközökben kilátogattunk a sírhoz, de negyedikben ezek a látogatások is elmaradtak. Gyuri izgékony-mozgékony, vidámságra termett látogató csapatunkat is olyan „halkan”, a föld alatt is előzékeny tartózkodással fogadta, hogy többet gyönyörködtünk a virágokban, lepkék, méhek, katicabogarak röpködésében, mint amennyit őrá gondoltunk. Engem is meglepett, hogy éppen Rómában és éppen ebben a Sába-versben találkoztunk egymással újból. „A vers felejtés”, írtam fiatalon (egy másik temetés, a nagyapámé, akkor már tízéves emlékének a hatása alatt) és Rómában sem gondoltam másképp. A kevés pozitívum egyike, amit a magam formálásáról leírhatok éppen a következetes ragaszkodás volt ahhoz, hogy éveimet, korszakaimat mindig kerekké téve magam zárjam be magam után. Ez volt az első, immár nagyon késői eset, amikor Halka Gyuri versembe lépegetése láttán átsuhant rajtam: talán kár volt a felejtés kulcsát ennyire a magam kezében szorongatni mindvégig; hiszen ha annyi mindenben rábíztam magam a gondviselésre, ezt a kulcsot is rábízhattam volna.

² Fürdeni két kád – öble családi – várja a jöttét: A Farnese palota előtti két kádról van szó; pápa állíttatta föl újra Rómában, miután Caracalla fürdőjéből idecipeltette. (Bíborosként őt hívták cardinale gonellának – alsószoknya bíborosnak –, pápaként III. Pál lett.) Szememben semmiképpen nem csak az az érdeme, hogy kisöccse volt Farnese Júliának, VI. Sándor pápa szeretőjének. Városépítő merészségét legalább ennyire becsülöm. A két ókori kád elhelyezése a Farnese palota előtt anynyira vakmerő ötlet, hogy bár nem néztem utána, cseppet sem lepne meg, ha Giordano Bruno hagyatékában (akinek szobrát Róma városa a Farnese palotától egy ugrásnyira, a virágpiac közepére helyezte) valamilyen szabadszájú dicsőítő szonettfélére bukkannának, melyben leszedi III. Pálról a gonellaságot, s mint ahogy minden női alsószoknyát olykor mosásra ítélnek, fényesre mosná az egyik Farnese kád vizében. Így tisztogatva meg Pált a gúnynevétől. Magam gyakran elidőztem már e két kád mellett III. Pál iránti elismeréssel, és csakugyan azért, amiért városépítészeti merészségnek neveztem a két – mérete miatt óriásoknak tervezett – gránitkád kirakását a paloták övezte térre. A „nem oda való” sarkalatos törvény, s akik ezt áthágták, mondjuk Borrominitől Gaudíig, kaptak is érte eleget a fejükre. Nekem, amikor először pillantottam meg a két pucér kádat (úgy értem: a kádat mint főszereplőt) rögvest Duchamp jutott eszembe, persze szívből lesajnálva, jóleső kárörvendezéssel: mit lihegtél annyira te, sakkozó, szivarbűzű szegény, munkakerülő fotográfus a földet rengetőnek kikiáltott ötleteiddel (a vécédeklire meg a köcsögtartóra gondoltam), amikor gonella Pál már 1550 előtt lepipált ezzel a két cívispukkasztó gránit monstrummal! Lepipált? De még milyen nagyvonalúan, „örök” időkre érvényesen. Pápánk csakugyan újat teremtett városépítészetben és látványtervezésben. Bebizonyította, hogy a „nem oda illő” minden szabályosnál odaillőbb lehet.

« vissza | ugrás a vershez »

Királyleány! A kíséret előkerült: A Pamphilj pápa (XI. Ince) kegyeiért való versengésből Bernini és Borromini győzelemmel fölérő döntetlennel került ki: Borromini megépíthette a S. Agnese templomot, Bernini pedig a térre két szökőkutat is építhetett-mintázhatott, egyet a Pamphilj palota elé, egyet a készülő Borromini templom elé. Az utóbbi Bernini egyik legmerészebb fantáziájú, vakmerően mozgalmas-látványos, méreteiben is hatalmas remeklése, a Fontana dei Fiumi, a folyamok kútja. Rajta helyezte el a Dunát, a Nílust, a Gangeszt és a Rio de la Platát megszemélyesítő négy óriás alakot. Kőből faragott pálmafájával, a barlangból előlépő vízivó oroszlánjával, obeliszkjével az egzotikumot varázsolta a legnépszerűbb római tér közepére, világszimbólumot teremtve, páratlan népszerűségűt anélkül, hogy művészetének magas mércéjéből jottányit is engedett volna. A Bernini-kút köré teremtett számos legenda éppenséggel nem a római polgár értetlenségét vagy idegenségét mutatja Bernini merészen újító nagyságával szemben – ellenkezőleg, szeretetüket mutatja, és meglódult fantáziájuk jókedvű sziporkázását eredményezte.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár / özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár: Megszokott esti utcakép: előözönlenek a virágárus lányok ölnyi rózsahalommal és nincs az a férfi-nő páros, ha fiatal, ha öreg, akit meg ne környékeznének. A századvégen ők a commedia dell’arte megújítói, leleménnyel, ravaszsággal, bámulatos emberismerettel és pompás színjátszó kedvvel lótják-futják végig az éjszakát. Egy-egy estén talán százszor is előadják röpke egyfelvonásukat, s amilyen merészen, olyan eredményesen is; én legalábbis még nem találkoztam fölsült római virágárusnővel. Már messziről kiszemeli „áldozatát”, ragyogó mosollyal közelíti meg, már-már hercegnői nagyvonalúsággal kezébe nyom egy rózsát, és a legcsábosabb gesztusokkal biztosítja az illetőt (a kiszemelt természetesen férfi, karján a hölgyével), hogy fogadja nyugodtan el, tekintse ajándéknak. Ha netán még ennyi sem elég, következnek a fülbe sugdosott bókok, cirógató haj és arcérintések a perc sugallata szerinti mirtuszosan-kislányosan rajongó vagy útszélien bizalmaskodó kacérsággal – és mit tesz a férfiúi hiúság? Egy-két fülbe sugdosott szócska, s az áldozat már nyúl is a pénztárcája után. Többször szemtanúja voltam, hogy még az is, aki kis ideig ellenállt s ideges-erélyes mozdulatokkal próbált az elhamarkodottan kézbe vett rózsától megszabadulni, végül megadta magát a sorsának (pl. hölgyének csalódottan lebiggyedt ajka láttán) és beleizzadva, de fizetett. Ezek az esti-éjszakai rózsák azonban olykor igen rövid életűek. A római éjszakák forrók, fülledtek. Szál rózsával a kezében kinek van kedve, türelme végigkalandozni az éjszakát? Előbb-utóbb a rózsa útban van. Egyszer csak a hölgy, aki kapta, visszaadja lovagjának, hogy fogja meg egy percre. Aztán ottfelejti. Ilyenkor rendszerint kitör a vásárlási komédia késleltetett reakciója. A vásárlás helyszínétől már messze jár, tanú nincs, különben is a hölgye is kifejezésre juttatta, hogy már megunta. Egy gyors mozdulat, hopp! – s szegény rózsaszál, ha szerencsés, valamelyik római kút kőmedencéjébe pottyan. (Ha nem az utcakövön fejezi be röpke tündöklését.)

² De ekkor egy kút vizén: Csak a történelmi hitelesség kedvéért: a Fontana delle Tartarughe, a teknősbékák kútja volt, amelyik a szűk Piazza Mattein áll, amióta Giacomo della Porta megrajzolta, Taddeo Landini pedig megmintázta a mára igen-igen pikkelyesre-vízfolyásos bőrűre maródott négy csupasz, de kecses bronzfiút, akik teknősbékát akarnak meglehetősen táncos mozdulattal ivóvízhez juttatni a fejük fölötti kis medencéből. A rózsák a lábuk alatti nagy medencében, bordó szirmaikra az apró vízbuborékok egész gyöngysorát tapasztva díszül, lassan, álomszerű szépséggel úsztak…

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Péternél: A Bazilikában Sz. Péter fényesre dörzsölt és csókolt lábú ős-szobrának közelében vezet le az ívelődő lépcső a grottákba, pápák, császárok síremlékei közé.

² Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr!: Ahogy e kötetben is olvasható az 1994-es Toronyzenében: „S az ó-bazilika / pápatemetőjén a szolga megaláz.” Nem emlékszem, hogy látogatásunkat a Sz. Péter Bazilikában valaha is megúsztam volna oda nem illő, fölkavaró jelenet, kisebb-nagyobb incidens nélkül. Természetesen távolról sem mind velünk esett meg, sőt: ha jól belegondolok, még szerencsésnek érezhettem magamat és Gít, mert a legkirívóbb eseteknek csupán közelebbi-távolabbi tanúi voltunk. De azért valamit tükrözhet lelkiállapotomból, hogy amikor már átjutottunk az előcsarnok testes-termetes őreinek sorfalán, önkéntelenül és mindig Recsk jutott eszembe. Ugyanazt a megkönnyebbülést éreztem, mint amikor egy-egy kőcipelés során jelentéktelen külsőmnek és apró termetemnek köszönhetően elkerültem, hogy az ÁVH-s legények velem külön „foglalkozzanak”. Itt is legszívesebben láthatatlanná húztuk volna össze magunkat. Amikor pedig ez a Recsken edzett lapulási reflex valamiért kihagyott (mondjuk: fölszabadított néhány perc erejéig egy régvárt találkozás valamilyen képzőművészeti remekléssel), abban a pillanatban magam is kellemetlen helyzetbe kerültem.

³ Ansuino da Forli: János ő: Huszonharmadik János körül lépten-nyomon valami nincs rendben. Láttam egy olasz kamionsofőr fülkéjét. Alaposan ki volt tapétázva női fél és egész aktokkal. Semmi bajom vele: nem az ördög szülte őket, akármilyen szépek és pucérak. Ott azonban már nyeltem egyet, amikor megpillantottam ennek a húsos orrú, kopasz öregembernek a tündöklő ábrázatát közöttük. De hiszen egykor Velence pátriárkája volt, a vizek és hidak városáé! Mit keres egy ilyen vízi ember a kamionsofőr lelki útitársai között? (Hiszen a kitakart keblek és combhajlatok éppen viruló testiségükkel érdemesültek a lelki útitárs szerepre.) De ez csupán egyetlen furcsaság a sok közül. A jókat, boldogokat, szentéletűeket állítólag mindenféle szokatlan és csodálatos dolgok övezik, stigmák, levegőben röpködések és ehhez hasonlók. Hát a kamionsofőr esete vajon nem sorolható közéjük? Csak, ha valaki megolvasztja a követ és az folyni kezd? Egy ilyen kamionsofőr lelkiéletéhez képest a kő kenhető, mint a kenősajt. Nézem a sztrádák szélén emelt kereszteket. Egy-két évig roskadnak a virágtól. Aztán már csak egyre kevesebb és egyre ritkábban odakerülő virág szárad a kereszten. Huszonharmadik Jánost valami titok folytán nem felejtik el. Huszonharmadik János ma is megkínálhatná…

⁴ Mária: …Szűz Mária szarvasát, a magyar kápolna oltárszobrának két oldalán az arany vagy aranybevonatú lemezdomborítású Kő Pál-féle szarvasok valamelyikét. Vagy mindegyiket. Nem a virágokon múlik. Huszonharmadik János kápolnaközeli sírjára most is annyi virágot hordanának az emlékezetével betelt lelkek, hogy mindegyik szarvas-dombormű jóllakhatna belőlük naponta. (Persze: láthatatlanul – időzöm elképzelésemnél, hogy János láthatatlan sírvirágainak illatával és színpompájával szorítsam ki tenyérnyi kápolnánkból a didergető magányosságot, az embernélküliséget.)

⁵István: Sz. István, amilyennek korunk másik szobrásza, Varga Imre mintázta. Meglepő helyzetben, lépcsőre térdepeltette szobrát. Néhány lépcsőfokkal föntebb pillantunk rá először, s ahogy lelépegetünk a magyar kápolna mélyebben fekvő pádimentumáig, ott megyünk mellette el. Kényszerülünk rá, hogy kikerülésével süllyedő ívű látószögből fokozatosan körbejárjuk. A hatás lenyűgöző. Élményem hasonlít a S. Ceciliában Cavallini Utolsó Ítéletének Krisztusával való szembeállásomra másfél-kétméteres távolságból a támlás, faragott széksoron kissé áthajolva. Hasonlít, de ez itt megejtőbb. Részben rongyos elfogódottságból. Magyar is, korunkbeli is amit látunk. Szeretjük-e a mestert? Nem szeretjük. Mit szeressünk rajta? Ő fönt (hogy királyi többesből magamra váltsak:) én lent. Ő kegyenc (volt), aki úgy élt, ahogy egy ilyen tehetségű szobrásznak dukált. S mert nem csak kegyenc volt, hanem közben keményen dolgozott is, amíg neki világolni fog az élet, lesz mindig annyi élnivalója, ahogy az egy ilyen szobrászhoz illik. Nehéz a kegyencség mázát, akár a legjobb művel szembekerülve is, felületéről levakarni. Nos, ahányszor alkalmam volt Sz. Istvánt megpillantani, nem tenyérnyi, hanem kondéraljnyi darabokban hullt le a műről a kegyencmáz. A hírnév káprázata. Maradt a jó mű. Pedig valójában Istvánt sem szeretem. A szobrászét sem és a valódit sem. Idegenkedek attól az apától, aki túléli fiát. Attól is, aki véres kezű. A mellette szóló érvek nagy részét szív szerint meg sem értem. Nagyságát belátom; mások, akiket szeretni is tudok, erről meggyőztek. De a belátás nem szeretet – lojalitás. Tisztelet egy más értékrend iránt. Hogy a szobor kettős portré, már említettem; a maga hasonlatosságára is szülte teremtője; karakterjegyei ennek felismerését kikerülhetetlenné teszik. Csakhogy az élmény mégsem ebből áll. Egyikből sem áll. A találkozásból áll, a megrendülésből, a köszönésből – neki, és abból, ahogy István eltűr, majd fölenged, összekapcsolódik velem. Szeretnék vele maradni. A jó csöndben. (Ki kellett egészítenem ezzel a pápatemetőn fogant versemet, mert ez az én különbejáratú másik csodám ott, István szobrával, miközben Gí Huszonharmadik Jánossá tudta varázsolni a hádeszi ebet, a templomszolgát.)

« vissza | ugrás a vershez »

Vajon őrzi-e vénülő / szív a titok jeleit, / elénk-hasadt eget Orvietó fölött?: Ha valaki vette volna a fáradságot (Dalmady Benő kasztjából), hogy sok évtizedes hátránnyal ugyan, de legalább az öregedő K. K. versvilágát a legkézenfekvőbb módon, egy-egy kimagasló értékű munkája köré csoportosítsa, vizsgálódása lett volna bármilyen szemszögű is, az első itáliai versválogatásból (A Napördög Firenzében, Cserépfalvi-Stádium, 1994) két verset mindenképpen kiemelt volna, a Himnusz Piero della Francescához és a Pávaszemszárnyú érkezés címűt. Piero della Francesca, akivel első „élőben” folyó találkozásaim megrázó erővel hatottak rám, nevelője, mestere volt Lucának, ahogy Signorelli legnagyobb tehetségű tanítványa lett Pierónak. Az 1982-es Magvető kötetemben, az Erotikus kánikulában a találkozásról így számoltam be Képeslap c. prózaversemben: „A pusztulás angyala döng itt [itt = Arezzo], dühödött Francesca-lény maga is. Súlyos csontú. Jól szájon törült a szárnyhegyével. Nagyon kellett is. Azt hiszem, hogy erre kellett Arezzo nekem.” Az említett két verset már az is összeköti, hogy Piero della Francescának köszönhetem Signorelli-élményemet. De ahogy Dalmady Benő magabiztos állításaival szemben egyetlen képzőművészeti művel foglalkozó versem sem csupán arra kísérlet, hogy egy-egy műalkotást adaptáljak a költészetbe; méghozzá kétszeresen nem az, mert hiszen verseimben soha nem úgy nyúltam egy műhöz, hogy azt az életből desztilláljam, hanem mindig az élet legmagasabb rendű megélésének, tettének tekintve, méghozzá úgy, hogy ebből az életből én magamat teljes személyességemmel szintén soha nem vontam ki. Éppen ellenkezőleg: saját kérdéseimre kerestem feleletet, kínjaimra gyógyírt, vargabetűimből kiutat. Mivel pedig még mindig hathat némelyik tudós olvasómra a diktatúrák idejében az ént akkurátusan magánemberre és közösségi, társadalmi lényre kettéosztó ideológia „berlini fal”-maradéka, szeretném hangsúlyozni azt is: munkám tanúsítja a legjobban, hogy miként a börtönévek nem „szigeteltek el” az ország valóságától, mind a mai napig tartó kirekesztésem korom költészetéből csupán a mai olvasót rekesztette és rekeszti ki az én versvilágomból, de sem e versvilág létrejöttét nem akadályozhatta meg, sem engem nem fosztott meg társadalmi érdeklődésemtől és magyarság-tudatomtól. A két vers bőven szolgál ezt tanúsító mozzanatokkal is. Miután a születésük közti idő nem csupán az én életemben volt sorsdöntő, hanem a diktatúra végelgyengülésének és a politikai rendszerváltásnak is az ideje, már a kiragadott két versvég összevetése is felettébb elgondolkodtató eredménnyel zárult volna, s zárulhatna mind a mai napig, ha nem a dalmadyzmus nyomná rá a bélyegét szakmánk állapotára.

Közhely, hogy a halál nem egy pillanat műve (bármennyire is fohászkodunk érte), ugyanennyire közismert az is, hogy a harmincas Füst Milán már shakespeare-i ünnepélyességgel (és színvonalon) nyitotta meg haldoklásának hosszú évtizedeit. Mégis meglepődünk – és olykor viszolyogtatóan –, ha a hosszú halál szakaszai szemünk előtt határolódnak körül. Amíg a Himnusz Piero della Francescához utolsó szakaszában

… istálló templomod lépcsőin,
míg Arezzóba lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.

– vagyis az 1988-as nyári vers Pierótól Arezzóba „lépegetett” (igazán nem akarok nádpálcás tanmester lenni, de azért pajeszt huzogáló kedvem támad, hogy süketet tettetőinkre kiáltsak: Marhák, hát mi a fenének a szimbóluma ez, ha nem az élésnek?!), addig a Pávaszemszárnyú érkezés c. 1992-es vers utolsó szakasza így szól:

S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
pávaszemszárnyú angyal ültet minket,
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.

Szembeszökő a két versvég közti különbség. Az utóbbi tipikus „utolsó” vers, amiről persze eszembe jut, hogy egyik régi költő cimborám, amikor néhány éve így neveztem legújabb versét, szerényen elmosolyodott: „Ó, én az utóbbi években kizárólag »utolsó« verset írok.” Valóban nehezen képzelhető el, hogy miközben a halál bekopogtat a költőhöz, még sebtében frakkba-klakkba vágja magát s hőn szeretett olvasójának papírra veti hattyúénekét. Mégis, éppen az erkölcsi konzekvenciájával szembesülhetünk a Sába bemutatása Signorellinek kiemelt kérdésében: „vajon őrzi-e vénülő / szív a titok jeleit, / elénk-hasadt eget Orvietó fölött?” Magyarán: mi maradt meg s mi módosult belőle (ha egyáltalán módosult) a Pávaszemszárnyú érkezésből? S annak legutolsó akkordjából?

Akinek megadatik, hogy Rómában időzhet, sajnálja, ha távozni kell onnan. Kényszerűségből megy, ha megy. Annak esetében pedig, aki költő is és nagyon fiatal is, és először időzhet Rómában, kétszeres (vagy többszörös) súllyal esik latba, hogy bármilyen megszakítás fölérhet-e az ott-tartózkodással. Száz közül én kilencvenkilencben nemmel felelnék. Orvieto a századik eset. Mindenképpen az, Signorelli miatt. Amibe beletartozik a mi (Gí és én) különleges viszonyunk az ő festészetéhez. (A Signorelli vers utolsó szakaszára gondolok.) A Mindenséggel mérd magad, tanácsolta egyszer egy fiatal költő; mi pedig jónak láttuk ezt kiegészíteni azzal, hogy magunkat a jövőhöz mérjük.

És még egy, jóllehet, magánadalék. Amikor a Pávaszemszárnyú érkezés íródott, Signorellit a restaurátorok elvágták a külvilágtól. Akármilyen becsben tartom is őket, nyilván elfogultan, de dühös voltam rájuk. Kezdetben azért, mert tapasztalatból tudtuk, hogy milyen hosszú időt vesznek igénybe az olyan előkészületek, melyeknek nincs sok közük a freskók felújításához. Nincs mit tagadni: „előkészítés” címén olykor évszámra (!) semmi sem moccan a gondosan elrekesztett képek körül. Ez is egyik oka, hogy a határidők rendszeresen 2-3-4 évet is csúsznak. Miközben ezen bosszankodtunk, hamar gyanút fogtam, hogy valami másról is szó lehet, nem csupán a Signorelli és a Fra Angelico freskók felújításáról. Hiszen azok viszonylagos (és természetesen csupán látható) jó állapotáról meg voltunk győződve. Ami a két nagymester mennyezetfreskóit illeti, azok legalább olyan jó állapotban voltak, mint Fra Angelico vatikáni freskói. De Signorelli is többé-kevésbé épnek látszott. (Látszott, ismétlem, mert szemünk sok vonatkozásban egészen vak; nagy bennünk a hajlandóság, hogy csupán azt lássuk meg, amit nekünk megmutatnak.) Tény, hogy a restaurálásnak köszönhetjük a S. Brizio kápolnáról eddig kiadott legszínvonalasabb könyvet. Signorelli legjobb reprodukcióit benne találhatjuk. Különösen a kinagyítások, a részletek sikerültek. S mert speciális kötetről van szó, abban a szerencsében részesít, hogy számos helyen egymás mellett közli a freskórészletet régi és felújított állapotában. A Michelangelo freskók restaurálása körül kirobbant igen hangos vitában a gyors egymásutánban megjelentetett vaskos albumok, ha a vitát nem is hallgattatták el, a szennyeződés tapintható számos bizonyítéka láttán legalább a legalpáribb hangokat kiszűrték. Jót tett ez az egész vitának, mert azok is, akik a „régi” Michelangelóra esküdtek és azok is, akik az „újra”, iparkodtak mélyebben, gondolatgazdagabban érvelni, egyszersmind mindkét tábor jól érzékelhető módon elkülönült a mindannyiunkban ott lapuló közönséges maraditól is, meg a soha nem pihenő sötétség bérenceitől is, Lodovico Dolce és Aretino mai megfelelőitől, akik bizony a legillatosítottabb ultramodern mezen át bűzlenek az orrunk alá. Signorelli itt-ott valóban javításra szorult (bizonyítja a könyv), az évszázadokra ráfért egy alaposabb lemosdatás is. Bár ehhez is hozzá kell tenni: azért Orvieto „hegyi” levegője Rómáéhoz képest kristálytiszta, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az évszázadok folyamán sosem kormozta a falakat annyi fáklya, gyertya, mécs füstje, mint a Sixtinában, ahol mindig igen nagy volt a sürgés-forgás. Vagyis a jó reprodukciókkal teli könyv forgatása után sem értettük, miért húzódott el a restaurálás nyolc évre? Amikor végre megnyílt a S. Brizio kápolna, nyomban megoldódott a rejtély: szinte az egész kápolnabelsőt kicserélték és fölújították. Csaknem négyzetcentiméterenként. Erre vonatkozik a Sába bemutatása Signorellinek 3. részében ez a részlet: „Ám vicepüspök előtt / se fényesebb tele tála, kehely bora, / mint ahová beesünk! Mily ékszerész-csiszolásba ködült a múlt! / – Jó Signorelli, kilátsz a dísz közül?…” Csakugyan nyolc hosszú év után az volt az ember érzése, hogy a rézkilincs agyonszidolozott dicsfénye olyannyira öncéllá vált, ami már-már árnyékot vet Signorellire. Ez bizonyára túlzás; a találkozás nagy öröme bolondozásba csaphat át, nekünk pedig igazán volt min örvendeznünk. (A vers erről szól.)

« vissza | ugrás a vershez »

Hatodik rész

¹Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán: Michelangelo öregkorára a Sixtina freskói, elsősorban az oltárkép, az Utolsó Ítélet meztelenségei ellen föllángolt az elvetemültségben és ostobaságban minden előzőt meghaladó támadás. (Nem utolsósorban azért, mert a Carafa pápa, IV. Pál készséges partnernek mutatkozott.) Michelangelo egykori – tehetsége folytán erre egyáltalán nem érdemtelen – barátja vállalkozott rá, hogy az Utolsó Ítélet „szégyenfoltjait” átfesti. Leplezni fogja, „gatyásítani” Michelangelo heroikus aktjait. Mivel igen komoly formában fölmerült az egész mű leverésének esélye is, Volterra vállalkozását felemásan ítéli meg az utókor. Vannak, akik a freskó megmentőjének tekintik, mások a szabadság és a művészet (és legnagyobb megtestesítője, Michelangelo) árulójának tartják. Az utóbbiak vannak többségben, de az igazsághoz tartozik, hogy Volterra kényszeredett, lassú beavatkozása tartalmaz néhány mentőkörülményt. 1: Lassúsága arra mutat, mintha maga is várta volna közben a pápai parancs visszavonását. 2: A munkát „hebehurgyán” végezte, a fontossági sorrend ellentmondásai között lavírozva; ennek köszönhetően számos Michelangelo akt megmenekült. 3: A legdöntőbb mentőérvet a festés módja jelenti Volterrának: a freskóból egyetlen négyzetcentit se vert le, csupán igen vékony és könnyen eltávolítható (lemosható) temperafestést alkalmazott. Jóval később, a XVII. sz-ban az eredetileg teljesen ruhátlan Sz. Katalint és Sz. Biagiót csaknem egészen leverték a falról; hogy kik, máig sem tisztázott; több név is fölmerült – Fano, Carnevali, legújabban Matteo Lecce és Hendrick van der Broeck –, valamelyikük kezétől csakugyan jóvátehetetlen kárt szenvedett Michelangelo, mert nemcsak az állig fölöltöztetett két alak, hanem Biagio arca sem tőle származik. (Volterra ebben azonban vétlen.)

¹ „kacsintó Jézus”-alakkal: A vatikáni államiságot jelképező falakkal szemben és a Bernini colonnádból Mussolini nyitotta sugárút mindkét oldalát elborítják a kegytárgy árusok. E giccsbazárok minden divathullámot kiálló portékája a „kacsintó Jézus” portré, különböző méretben és olcsóbb-drágább keretben. Mennyiségük kifogyhatatlannak látszik. A „kacsintó” képek az ’50-es, ’60-as években még csupán moziszínésznőket ábrázoltak; aszerint, hogyan mozdítja kezünk a képet, a szemek megmoccannak, kinyílnak és becsukódnak, jobbra-balra tekintenek; fő attrakcióként kacsintanak is. A ’70-es évek óta a Vatikán környékét a filmcsillagok helyett elöntötték a „kacsintó Jézus” egyenportrék. (A pápákra még nem került sor.)

« vissza | ugrás a vershez »

Tizenegyedik rész

Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével: A vers így folytatódik: „festeni át a Hajódat”. Azaz: átfesteni az egyház „hajóját”. Fra Angelico szentferenci értelemben a legkatolikusabb nagymester a festészetben. (Annyira szentferenci értelemben, hogy éppen ettől szinte már láthatatlanná vált festő nagymestersége is.) Soha senki nem volt Európában festészetével ennyire a keresztény hit – és kizárólag vegytisztán, fráteri naivságban és ártatlanságban a hit festője. Alakja – leginkább pedig ecsetvonásaiban megőrzött szellemisége – odakívánkozik a még élő Jézus első tanítványai, háza népe közé. Valójában ott is élt, nem pedig a firenzei San Marco kolostorban, vagy III. Pál pápa udvarában. Ő annak a gyermeki egyháznak a megtestesítője, aki még az emberi alakot öltött Isten neveltetésében és személyes példaadásában részesült; nem olyan szülőkében, akik saját romlottságukat egyre csak gyermekükben hatványoztatják (mint ahogy az ember legkritikusabb periódusaiban – ilyen mostani századfordulónk is – ez annyira kegyetlenül kirajzolódik). Az egyházat pattanásig feszült helyzetbe hozza, hogy peremén, alsóbb régióiban szüntelenül forrong, hánykódik, az újjáválás 40 fokos lázában gyötrődik, amíg fönt, a magasán, a centrumában a kerék elé vetés – ördögnek ajándékozott – heroizmusával fékezné meg a kerék előregördülését; nagyjából egyazon iramban reagálva a modernizálás követeléseire és egy szentté-avatási pör kérvényezőire. Az inkvizíció masinériája múzeumi tárggyá szelídült, ám reinkarnálódása maga lett ez a belső feszülés. Úgy is működik, mint az eleven test fokozatos szétszakítására szerkesztett kínpad. Soha nem volt időszerűbb az emberiség számára a vissza! parancsa, mint a mi időnkben. Vissza a természethez, vissza a művészethez, stb. Az egyháznak föl kellene ismernie, hogy a vissza!, nem kitérőt, hanem a legrövidebbre levágott utat jelentheti az egyház és az ember számára egyaránt. Fra Angelico ecsetje szál-magában szentebb – értsd: hitelesebb nagyszerűséggel emberibb – a Kúriánál és valamennyi fölszentelt tisztviselőjénél. A Hajó „átfestése” Fra Angelico szellemében a kereszténység újrakezdését jelenthetné.

« vissza | ugrás a vershez »

¹ Ó, „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved / nagy delején, „oktondi” diák: Kabdebó Tamás a Danubius Danubia első kötetében, az Árapályban az 58. oldalon (majd a 62.-en is) rendhagyó módon saját személyében jelenik meg a regényfolyamatban. Vagyis kétszeresen „kottyan közbe”; szó szerint is az egyik műegyetemi gyűlésen, ahogy az alábbiakban idézem, és az annyira rá jellemző rendhagyással egyszerre a nagysodrású regénykölteményben a főhős Dé mellett (olykor közvetlen közelében, szinte a háta mögött) és egy villanásnyi időre beleszövi magát a cselekménybe:

„»És az urán?« (A kérdés a második sorból pattant ki, kesehajú, oktondi fiatalember volt a kérdező, Dé felismerte benne a sporttársát, a mellúszó Kabdebó Tamást. Befoghatná a száját, gondolta.)”

² hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat / fölvonulót: „A mészárlás után egy órával érkező bölcsész diák, Kabdebó Tamás a Rákóczi-szobor talpazatánál, szobányi területen hat vérbe fagyott áldozatot fotózott le.”

³ (lépcseje vérzik?): Egy elképzelt parlamenti díszünnepségen (fantáziám szerint éppen Kabdebó Tamás tiszteletére rendezték) nekivágva az Országház vörös szőnyeggel beborított lépcsősorának, Tamásban elindul az emlékezés – talán a futószőnyeg ünnepélyes vörös színétől („lépcseje vérzik?”). Hogy mire emlékezik, az Árapályból, a Danubius Danubia trilógia első könyvéből idézem:

„A gyűlés felbomlott, száznyi résztvevője tucat helyre bogárzott szét. A jobb oroszosok és néhány szlavista fehér zászlókra orosz nyelvű feliratokat írtak, s óvatosan megközelítették a körúti tankokat. Az egyik masztodon döglötten hevert, a másik beindította a motorját, elcsörtetett, a harmadikon kinyílt a páncélkupak, és megkezdődött a bratyizásba hajló érintkezés a magyar diákok és az orosz katonák között. Ezenközben menet közeledett, fegyvertelenek békés fölvonulása; a mellékutcákból egyre hatalmasabbra duzzadt, a Parlament felé tartott. Füles és Ali fölmásztak a valóban barátinak mutatkozó orosz tankra, melynek tornyára a menetelők kitűzték a lukas trikolórt; Füles boldogan, kézzel-lábbal magyarázott a T 34-es parancsnokának, Ali elcserélte posztósapkáját egy szovjet tankos fülvédős fejfedőjével, Dé – óvatosabb és bizalmatlanabb lévén – három lépéssel a tank mögött, a menetbe vegyülve követte őket. A Parlament előtt hét orosz tank és három harckocsi állt mozdulatlanul. Az ország néma háza előtt egy kóbor kutya végezte dolgát. A menetoszlop eleje harminc, a fuvart szolgáló tank hatvan méterre lehetett a főbejárattól; a
T 34-es mögött valaki a vonulók közül énekelni kezdte a Boldogasszony anyánkat. Néhányan bekapcsolódtak, már nem sokan tudták a vallásos ének szövegét.

Ra-ta-ta-ta-ta-ta-ta-prrr-prrr, ra-ta-tttt-ta-prf fjú-fjú-pr Jajajj! prrr-Jaj!… -ta-ta-ttt… Miért? Mi? Hol? Rohanj!!! Golyószórók, géppuskák, géppisztolyok és karabélyok köpködtek, szórták kínt és halált hozó átkukat, az imént még rendezett, most már fölbomlott, összecsukló, hanyatt vágódó, tántorgó, megzavarodott, fejvesztetten menekülő felvonulókra. Az ország süketnéma házával szemben a karéjban álló paloták legfelsőbb ablakait foglalta el az a janicsár különítmény, mely saját fizetése és defterdárjai kiváltságának érdekében vérrel borította be a Kossuth teret. Dőzsölés volt ez a javából: golyó- és vérontás.

A Dé mellett álló magas férfi térdre esett, felnyögött, balról tőle egy zöld szoknyájú lány nyúlugrásokkal futamodott a Széchenyi rakpart felé. Elkaszálták. Szendrő is nekiiramodott, bal lábán ütést érzett, nadrágja a bal combján kilukadt. Fájdalmat alig észlelt, bár lábszárán buzgón csorgott le a vér. A baráti tank utasaiból a hátul állókat lelőtték, az elöl utazók, köztük Füles és Ali, leugráltak, s megpillantván a Duna felé iszkoló Dét, utána eredtek. A tér sarkában, a síneken, fölborított autó meredeztette négy kerekét az égnek – mögé bújtak. »Mulatozásból öldösnek bennünket?«, kérdezte Füles félhangon, Shakespeare-rel, de nem válaszolt senki.

A baráti tank, elvesztve kísérőit és magyar zászlaját, ágyúcsövét a tetőkről támadók felé irányítva lőni kezdett, mire az Országház előtt az addig hallgató tankágyúk is megszólaltak, és a magyarbarát T-34-est kilőtték. A felvonuló tömeg nagyobb része, egymás hegyén-hátán, sikítva, ordítva, az Alkotmány utcán, a Nádor és Báthori utcán egérutat nyert, míg a leterítettek, több százan a téren hevertek, a még élők saját iszamos vérükben csúsztak, fetrengtek. Kegyesek voltak a fenti fegyveresek: addig szórták a mozgó testekbe a golyót, míg azok elnyúltak nyitott szájjal, kilógó nyelvvel, vicsorgó fogakkal, égnek meredő ujjakkal a piros kövezeten.

A magyar forradalom első felvonásának legvéresebb jelenete tizenöt perc alatt lezajlott. A baráti tank egyetlen életben maradt katonáját az orosz páncélosok elfogták, később kivégezték. Az államvédelem vitézei, részint egyenruhában, részint civilben, megindultak a pártház, illetve a szovjet követség felé, hogy az ott csoportosuló elvtársaktól beszerezzék új utasításaikat.”

⁴ Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig: „A három barát kivárta, míg elhallgatnak a fegyverek. Akkor megindultak a Duna-part felé. A hallgató Parlament lépcsőinél figyelmesek lettek egy emberi testekkel megrakott kézikocsira, melynek tartalmát egykedvű húzóik, egymás után az áradó vízbe csúsztatták. Alkalmi rámpán derékig betolták a kocsit a vízbe, a sodor a hátára kapta a tetemeket, melyeket egy hosszú rúddal még beljebb is taszítottak.

Vajh a lustaság vezette a kézikocsit húzókat-tolókat? Vagy alkalmi »szanitécek« voltak azok oldalán, akik a bűnjeleket eltüntetni, számukat csökkenteni igyekeztek?

Az októbervégi hideg Duna közömbösen himbálta a rigor mortisban megmerevedett holtakat; fajsúlyuk a víznél könnyebb lett volna, de ruháik átáztak, s így mint a kábult halak, vízközt lebegtek lefelé.”

⁵ s emberevővé hal-lakomától senki se lesz Szek- / csőn: „E percben gyűlölni tudta volna imádott folyóját, a Dunát. Haleledelre bontja a halottakat, gondolta undorral, és öklendezni kezdett. A megkezdett gondolat tovább áramlott feldúlt agyában. Lent, Szekcsőnél, kifogják majd a cafatokat begyomrolt harcsákat, e hulladéktetemfalókat eladják a piacon, közvetett emberevők lesznek a jámbor vevőkből. (Az élet legfélelmetesebb titkai közé tartoznak az átváltozások és az anyagcserék. A szerves anyagokat fölbontja a hatalmas élő szervezet, a Duna, a szervetlenekkel őt magát is meg lehet ölni.)

A természetnek ezt a semlegesítő képességét már Marcus Aurelius is megsejtette. »A bomlás az élet lényege«, írja, »víz, por, csontok, mocsok; egyéb változatok: márvány, a föld gyomrának aranya, ezüstje, a lerakódások, a hajcsomók, a ruha, a lila festőanyagok, a vér, minden ugyanúgy viselkedik.« (Vajh Babits is innen kapta az Esti kérdés egyik indítását?)” (A részletek Kabdebó Tamás Danubius Danubiájából valók)

⁶ Dalmady: Sok sírásója volt és van az 1956-os forradalomnak. A sokadalomban előkelő hely illeti meg Dalmady Benőt, illetve a kasztot, melynek jelképes figurája; az irodalomelméletistákat két okból is. 1: Az ’56-ot megelőző évtized miatt, melyben Rákosiék szolgálatkész végrehajtóiként összeállították a párttól kívánt szájkosarat és belenyomorították az egész irodalmat. Az akkor induló fiatalok elkábítása, megmételyezése különösen nagy bűnük. 2: ’56 leverése után elsők voltak a „kiegyezésben” a Kádár-féle hatalommal. Szekértáboronként más és más módon (a népiesek is, az urbánosok is a maguk módján), de egyforma halvérűséggel hallgattak ’56-ról, és ismét rászolgálva az immár Aczél által képviselt „szabadabb”, „franciásabb” pártvonal dicséretére, változatos módszerekkel – testre szabottan –, de ismét ott volt az egyetemes szájkosár a magyar irodalmon. Ahogy a pesti utcáról eltűnt az egyenlóden, irodalomtudósaink gomblyukából is eltűnt a pártjelvény, szájukon ritkábban jött ki az „elvtárs”; föltűntek az angol szövetöltönybe öltözött író urak és tudós urak a Váci utcában. Sőtér István pl. egyre fölhevültebb lelkesedéssel számolt be az amerikai egyetemeken szerzett tapasztalatairól. Egy Rimbaud-tanulmány, ami nem hangsúlyozta agyon Rimbaud részvételét a párizsi kommünben, már fölért egy ellenállással. Amikor Örkény István a ’70-es években (a rendszer egyik „kihagyásakor”) a televízióban kijelentette, hogy ő sosem mondta a forradalmat ellenforradalomnak, számos tudorunktól kapott megrovó telefont, amiért „vigyázatlansága mindenkit bajba sodorhat”, egy másik nagyszerű kartárs pedig állva (mivel így szokott írni) holtsápadtan belefogott levelébe (na kinek?), hogy „mélységes fölháborodással elhatárolom magam…”

⁷ írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén: Ki írja? Még mindig Dalmady. Előző jegyzetemben csupán két okát ismertettem, amiért a magyar forradalom sírásói között van a helye. De van harmadik oka is. Vajon mit tett Dalmady (és természetesen a kasztja) ’56-ért az utolsó 10 esztendőben? Egyre mélyebb elszigeteltségem most kapóra jön, hogy sokfélét és hosszan ne szóljak itt. Megöregedtem, a szemem rossz, de ilyen állapotában is új szokásokat vesz föl az ember. Én is. Pl. háttal állok azoknak, akik nekem annyi évtizeden át a hátukat mutogatták. Ha helyettük Signorellit vagy Michelangelót nézhetem, végül is talán nem tévedek olyan nagyot, amikor ezt egészen jó fordulatnak vélem. Csupán röviden jegyzem meg itt, hogy 1999-ben lenne 70 éves a forradalom egyetlen hősi halott költője, Gérecz Attila. Béri Géza pedig, egy másik „füveskerti” költőnk, éppen húsz esztendeje, 1979 karácsonyestjén végzett magával – többnyire ugyanazoknak a védelmét és becsülését hiába várva, akik ma is abban a helyzetben vannak, hogy a költő emlékezetére tehetnének valamit. Az egyik Dalmady (mert sok élősdit tart el az irodalom magán még ebben az elesett állapotban is) az öngyilkos költőt egyszerűen leszarháziszta anélkül, hogy hagyatékát ismerné. De hogy visszatérjek az „újság egy napig élő rossz lepedőjéhez”, az a Dalmady, aki tudós férfiú létére helyre kis újságcikket írt a forradalom hősi halottjáról 1991-ben, 1996-ig – mint tudós – 6 nyomorúságos flekket is csak úgy tudott öszszetoldozni-foldozni Gérecz Attiláról, hogy beleegyengette hajdani újságcikkét is. Hát ennyire rokonítható a két műforma? A tudós tanulmánya meg a kis színes?

⁸ Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.: „Este a parlament előtt Nagy Imrére vártukban, az újságpapírfáklyák ellobbanása után egyik évfolyamtársa Dé kezébe zászlót nyomott. »Csak egy pillanatra«, mondta, »pisilnem kell.« A pillanatból néhány félóra lett. Dé állt, a zászlót támasztotta, csupán egyetlen jelszót kiabált: Minden ország katonája / menjen saját hazájába! Ez az alfa és az ómega. A többi rendre megoldódhat. Forgatta a zászlót, hallgatta a megszeppent, szabódó, cvikkeres-bajuszos Nagy Imrét. A lobogóban benne tarkállott még a sarlós állami címer. Éles zsebkésével kimetszette, a címerrel kifújta az orrát.” (Kabdebó Tamás Danubius Danubiájának részlete.)

« vissza | ugrás a vershez »

¹ a két fal: Giorgio Vasari írja, hogy „Michelangelo válogatott és jól kiégett téglákból rézsútos réteget rakott a kápolna eredetileg függőleges falára olyan formán, hogy a mennyezetnél egy fél rőf volt az eltérés; ezzel akarta elkerülni, hogy a por vagy másféle piszok megtapadjon a freskón.”

² Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt: Lukács Evangyéliuma 22. 23.: „Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást! (19) Ki a városban lett valami lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe. (24) És Pilátus megítélé, hogy meglegyen a mit kérnek vala. (25) És elbocsáta nékik azt a ki lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe, a kit kérték vala; Jézust pedig kiszolgáltatná az ő akaratuknak.

« vissza | ugrás a vershez »