Egy festő-Chatterton, ki Petőfit tisztelettel…

Az Eremitaniban,1
’78-ban,
Gível s fiammal oldalamon,
német turisták
perselybe dobott pénzén
én is bámultalak
a kétpercig tartó fényben.
Nagyot fordult a világ, hallod!
Csontjaimban
betonfogdák lisztharmata,
arcomat egy új Arcimboldo,2
az idő,
sikkanó fűrészgéppel szelt
rönkkarikákból rakta ki.
Különösen szemem körül
ügyelt az évgyűrűk
Tisza-kanyaraira,
hogy az elhalt rostok
haránt-kanyonjaiban
a csaknem öt évtized
lánctalp-lenyomata
oly értelmesen olvasható legyen,
mint csillagásznak
a rakétáról továbbított
Vénusz-fénykép.

Előttem viszont egy tizenhét-
tizennyolc éves ifjú áll,
magyar bezártságomhoz illőn
vadonatúj,
ki freskói után se lesz több
huszonhétnél,
egy festő Chatterton!3
Egy falfestő Rimbaud4
a reneszánszból!
Ki eddig halott Krisztusának
öregapja volt szememben,
és Goethe csillagköpenye alatt
a békasó
(ahogy Petőfink mondta róla).
Pedig Petőfit ez az ifjú
hitetlenkedő tisztelettel
bátyámuramozta volna egyre,
s erős, ártatlan lelke mélyén
maga sem tudta volna,
hogy a 6-8 évvel idősebb hangját

nem veszi-e egy őrült,
rémülésteli, zavart ész
meséjének?5

Noha jóval előbb
a mindent eldöntő budai kézfogásnál
(ami Vörösmarty
és Petőfi között esett,
s a téli Magyarországot átgyaloglót
újságpapirostul fölragadta!),
ez az ifjú az Ovetari szűkös falán
1448 és ’57 közt
például egy római tiszt hátívében
(e festett vonal himnuszában)
oly régiót tett láthatóvá,
melyben örökifjú a harci program,
s romolhatatlan világszabadság,
beteljesülsz!

* Eremitani, Arcimboldo, Chatterton, Rimbaud, Petőfi-idézet (jegyzetek)

Föltámadás

Ha ott ülsz az Eremitaniban,
pislogsz vaksin a mély homályban
s a súlyos kaput a fénybe érő
turistakéz rádcsapatja,
hidd el:
nem az lesz a képtelenség,
hogy minden ténnyel ellenkezve
azt gondoltad: öröklétű.
Hanem a tények válnak képtelenné:
a fehér szegélyű fekete
keresztes vagy körjelű repülőgép.
A bomba oldva.
S a föld Mantegna-szívkamráját,
hogy találat veti szét!
A fedélszék kiégve.
A kő lábazatára
leroggyant
templomfal.
S hogy a római tiszt
hátíve körül a freskó
szóródik
gyerekkörömház-apró
hordalékká.
Mintha istennyi öregember
lépkedne végig
az egérfogú lánggal
beborított hajóban:
derekára csavart kötélövbe
fölfog kötényt,
s mint szántóvető magvát,
súlyos parasztmarokkal
egyenletesen veti
a rombolás sóját,
a kő kövön nem marad
csírátlan sómagvait.

S fehérek lévén, azok
szüntelen fölragyognak,
mint az Utolsó Ítélet
kvarcszemcséi egyszer
a Napja-Holdja vesztett
sivatag földön.

De a sóval
s Mantegna
freskószilánkjaival
behintett kő közt
ismét az Ovetariban
ülhetsz.
S a tizenkilencedik
századi találmány
– a fénykép –
az újra felhúzott falon
míg néhány évtized alatt
emberarcként vénül,
s mint hályogos szemben a köd,
s mint leeresztett
jeremiásszakáll
homályában
elrejtett szív,
sárgulnak
kihagyó
dobbanásai,
a tények –
addig a több-méter magas kő,
tégla, vakolat-
szemétdombból
– állj föl, ha ülsz! –
fölhordatott ismét a falra
három félezeréves
Mantegna-kép!

Egy hangyafaj: a restaurátor

1

Tanultál közönséges fekete hangyákról,
kik hársfád törzsét,
ablakig hajló ágát
megszállták olykor, nagy esők hírhozóiként.

Hallhattál vörös hangyákról,
kik hófehér csontvázzá tisztítják ellenséged,
neked nincs is más tennivalód,
csak kötözd a hangyabolyra.

Na és a titkos termeszek, kik Indiában
évszázados fákat falnak föl úgy,
hogy a falu hosszú hónapokig észre sem veszi?!…

Méltósággal tartja ágerdejét a fa.
Ősidők óta lombba nem borult szent,

de törzsén – és mindig földközelben! –,
mint egy odatapadt selymes pillangó,

új hajtás kezd rajta levelezni.
Vélhetnék hát igazán halottnak?

Álltában elaludt,
lónak álmodja magát,

vélik róla, mígnem egy öszvérhajcsár
nagy útja felezőpontjához érve alatta,
magányos hátát a
száraz bölcs törzséhez veti.

E percben a kéreg beomlott.
S nem telt bele több egy jajnál,
a fa, mint részeg látomása,
ellobbant vörhenyes-lilás porfelhőként.

A benseje már oly üres volt.
A termeszek már úgy fölették.
Héja volt csak a megszokásnak.
S nem vastagabb a rézmetsző egy vonalánál.
Az volt: levegő-rajzolat csak,
míg a hajcsár neki nem dőlt.

Ám attól kezdve kénsárgán ég,
katasztrófa-lombja lángol,
magasabb a Hallgatás Tornyainál,
viharövezte szirti fárosz.

2

De restaurátor hangyákról nem tanultál.
Mint a termesz: szervezettek s észrevétlenek.
Mint a termesz: belül, rejtőzve munkálnak.
A szú, ha összezár vele a csend: perceg.
Társad épp a belőle áradó csend űzi szólni.
A restaurátor-hangya nem töri meg a csendet.
Talán nem is saját erényéből,
mint inkább mások hibájából él.
A lánctalpak dübörgése,
a belsőégésű motorok állandó robbanásai,
a golyózizegés,
az örökös temetőgödör-ásás,
az örökös emberbőr-nyúzás,
a bőséges vérlocsolás a körutakon,
megölt felebarátod
rosszul emészthető szemgolyója,
ha farkasszemet néz veled
önnön vastagbeled
csipkefodrain keresztül:
hangosabb a restaurátor-hangya szöszmölésnél
még akkor is, ha izgalmi állapotba jön.
Az a fennsík, ahova meztelen kiszalad
(még fürdőlepedőjét is vesztve futás közben),
szinte már a senki földje. Heurékája
a Hold túlsó felén elhalt kiáltás.
Kivált e századvégen a Hábornok
(ejtsd: tábornoknak) nem arra jár,
s a Politicon Zoon legkisebb gondja sem,
hogy tudatába beemelje.

3

A restaurátori hangyaszorgalom?…
Ne ints rá, hogy az emberiség-nagy
Cséri-telepen
néhány meszesgödör-agy,
pár guberáns.
A sic itur ad astra szemkápráztató
rivaldájának fonákján
egy ganémosó.
Pár, két lábon járó trágya-regiszter.
Néhány ürülék-enciklopeditőr.

Félrebeszélsz!
Így még a méla
vicc se kerekedik ki belőled,
a gilisztáé,
mely elülső végét a földből kidugván
az ugyancsak kitűrődő hátsó végben
a magányt megosztó Másikra talált.

Ha ilyen csökönyösen
egyvégű akarsz lenni,
hát hogy s mint araszolsz?

Ha a Földet kirobbantod hasad alól,
fémkesztyűs tűzszerészem,
egy közelítő szép napon
H. G. Wells naiv kis víziója benned
ugyancsak furcsa testet ölt
jövőd még üres csillagán.
Mr. Wells* (ha emlékszel még)
fejnek álmodott.
Attól gyulladt be: babakacsódtól,
cserépdugvánnyi lábfejedtől,
pólyáspopsid mindegyre csökkenő kerületétől,
angolkórjába,
mint egy csésze forró teába
belepuhuló
madeleine-keksz hátgerincedtől
(jaj, egy percre sem érthető félre
római hátívnek már!),
a szívvel és a nemiszervvel ékes törzsed
szemétlapátnyi
áttetsző csirkecsontjától,
melyből Sziszüphosz ijesztő
óriás kődarabjaként
rettenetes naggyá vált fejed
a mélybe legördül.
Ilyen riasztó véget jósolt
a derék nyárspolgár Mr. Wells.
Nem a tudásét, de tudósit.
S én kelletlenül reprodukálom
ezt a joviális fantomot,
hogy meglásd,
milyen susztermunka a váteszi!
Én futószalagon nőtt Hasfelmetszőm!
Uniformizált Kékszakállúm,
Tűzszerészem,
hiszen dehogy csupálódtál le
egyszál fejjé!
Fejednek épphogy nyoma sincs,
mikor megpillantlak
jövőd még üres csillagán.

4

Jövendőnk ürességéhez mérve
csakugyan összement válladon
vasgolyóbist láttat velem az óra,
fej-nagyot, sötétet!
Lám, a beidegzett
rossz szokás hatalma:
önkéntelen visszacsatol
a börtönévek közepébe,
hiszen először
a bokabilincs
láncának ölben hordott
tömör vasgolyóját
fedeztem föl
fejed helyén.
De hogy lehetne ez igaz?
Magyarországon a rab koloncát
hatályon kívül helyezték
az ötvenes évek.
(– Óh, azok a vasgolyótlanodó
ötvenes évek!…
Noha a svédek
már a múlt században
kiiktatták életükből.)

Látod, rólad, az első benyomásomban
csak régi börtön-félelmem volt igazi.
A valóság ennél
– úgyszólván –
robbanékonyabb:
Pokolgép nőtt a válladra,
abba dugtad tövig a fejed.
S lelked mindössze az a szikra
– volt (?), lesz (?) –,
mely üres
jövődbe
szétveti.

* Mr. Wells (jegyzet)

Gyerekkori tucat-szentkép: Kristóf

Kristófot, az óriást
nagyon szerettem
kisfiú koromban.
Kezében bot helyett
pálmafa volt,
nyakában ült
a gyermekisten,
s ő példás
buzgalommal
vitte
a folyón
keresztül.
Mennyi világoskék,
pálmazöld
és szőkés, rőtes
aranybarna
volt e képben:
gyerekkel játszó
szelíd óriás,
gyermekszemből néző
szelíd isten.
Fönt kék, lent kék,
s középen az édeni pár.
Gyermekbizalom
s medve erejű
boldog béke.

Kor-különbség

Babától, Emmitől, Annától
kölcsönzött kezem,
Mantegna, kétszer
belefért volna
vasmarkodba,
de kötve hiszem,
hogy csontgumóid,
lapátkörmöd,
szíjjal-tömött,
husáng-kemény
tenyérpárnád
épp emiatt telt tökéllyel
(mint szűz, malaszttal).
Nem kezünké, alighanem a
kor-különbség
röppentette orrom elől –
„Kakukkváron” (s P-ben, P-ben!)
nincs! s nem lehetne Ovetari.
Ott a tüzér és a rozs honos.
S mint szülőszigeteden
a szürkés-sárgás partoldalból
a Brenta-kimosta fűzgyökér omlik
félig eltemetett fejekhez hasonlóan,
itt a futóhomok-dűnék
szélmarkolta oldalából vicsorognak
(’47-től? ’48-tól kezdve?)
lepattogzott azúrszemmel,
fehér falisztjük folyató
elrákosult fekete szájgödörrel,
kékes, pomádés őserdő-üstökük
trágyának kiteregetve
az ifjúságunknak mondott
ötvenes évek.
Suhanckorunk:
lángszóró-koszorús, ágyútorkú.
A dögtemető gödreibe belelökött
piros-fehér-zöld kokárdás.
Kiontott vére,
mint a légyfogó sárga ragacsa
elkapta május léggömbjeit.

A két Mária

Mantegna, Mantegna,
te benősültél Velencébe.1
Mantovában fölépült házad
jómódú úrnak mutat.2
Büsztöd3 a Brenta szigetén
szíjarcú parasztnak.
Kisfiú-koromban féltem Máriádtól:
de kemény asszony!
Krisztusod
rövidülésének
nem örvendeztem.
Álltam halott nagyapám lábánál:
ő is rövidült.
De hiába volt Máriád
egykorú nagyanyámmal,
férfiarcában
egyetlen virág
árnya sem rezzent.
A Csorba utcában a
Madonna della Seggiola
filléres olajnyomata
nézett rám üveg alól,
blondelkeretből.
(Az első világháború
után nagyapa
reprodukciókkal házalt,
de Kossuthfalván
azazhogy P-ben4,
ki a csodának
adhatta volna el a
Fontainebleau-i Dianát
s Raffaello Madonnáját?!)
Így, az ómama-szekrény
faragott
alsó
rekeszében
százával illatoztak
az eladhatatlan nyomatok,
a Seggiolából is több tucat –
ezért hát óvatosan
közelről is
jól megnézegettem,
ha egyedül
maradtam a szobában.
Hármat, négyet a rongyosodó
szőnyegre kiraktam,
s félig lesütött szemmel lestem,
hogy állhatatosan
hátam mögül is
arcomba néz.
Összeszorult a szívem:
Gizura úgy hasonlított.
S mégis egész más Gizu volt:
amilyet csak elképzeltem.
Hogy egyszer így fog nézni,
amikor a lavorba lép,
s vállára
bádogkannából
Emmi
Ingres-forrást folyat.
(Az is megvolt,
A forrás.
„Festője akkora”,
szólt hozzám Iboly néném,
„hogy a rajzpapírt is
róla nevezték el”.)
S mikor Emmi
– megunva testvért, kisfiút –
magunkra hagy,
Gizu az ágyterítőn,
dunyha gödrébe
magához húz.

Nyári estén, amikor
nehezen várva sötétlik,
s ha besötétedett,
föllobbantja mindjárt a függönyt
az ezüstös Hold,
néha rajtakaptak,
hogy két ágy között
– hol vánkosom: fejpárnám,
derékaljam –
én lábtól fekszem,
alig kivehető
szemébe
nézek,
s ő a mélyből,
üveglap
holdfénytől sárgás
pocsolyája alól
szemmel tart.
De azt már nem tudták,
hogy ki mindenki
szemével néz.
Emmiével,
kinek sötétpuhájú
ujja nyomban
fölhajtotta a dunyhát,
s félig alvó idegeim
billentyűzetén
– a blondelkeretből
kihajolva –
orgonázott.
Éviével,
Babáéval,
a Tamás-lányokéval,
kik háromkerekű
jó bicajomon
felváltva karikáztak,
s a tágszárú,
lyukas
bugyin át
megszámolhatatlan
változatban sötétlett, izzott
és körül már mohosodott
a félig
behorpadt
rózsa.

Mantegna! Kaptam volna én
Máriádtól lábtól-fekvést!
Égő papírt,
összekötött
kezem közé.
Böjtre böjtöt.
A nyomtató ló igáját.
Magasba kaptató szamár
málhatartó merev nyergét.
„Hé! Hozd a lovat,
mindjárt pirkad!
Hé! Törd a követ!
Csillagfénynél
is törheted!”,
mondta volna
s törte volna,
s nagy arcának verejtékét,
szem-igája csontgumóit,
csontgörbéit
– Szervátiusz Dózsa-vázát:
nézhettem volna szikes állát;
olyan mint az
egy-tagba állt
ekenyom-föld;
féreglakója menekül,
a barázdabillegető átugorja.
Mantegna! Ettől bizony
nagyon féltem,
s félte más is,
mert az a Krisztus
túl halott volt,
s fölötte az az Asszony
túlságosan arra gondolt:
napszállatig
mennyit
szánthat.

(Hát tudtam én,
hogy tenyeréből
búzaszemek
csíráznak ki?!)

* benősültél Velencébe, házad jómódú úrnak mutat, büsztöd, P (jegyzet)

Suttyó-keze szögletes, gyászkörmű ujjaival

Mantegna!
Órákig néztünk
Gível és fiammal.
Előbb csak turista-fényben,
később a homályban is.
Láttunk is, nem is.
Évszázados
és modern kopás,
mint két papucsa
a tébolyodott táncosnőnek,
Pusztulásnak,
hallod, fölszántott jócskán
itt is, ott is.
Fölülbélyegzett
Téged a semmi!
Pörgette ringyója papucsorrát
festett vakolatban.
S ha papucsa szétfoszlott,
csupasz lábujja tördelte tovább
nyögő repedésed,
mígnem a felbőgő gép
ártatlan szörnyetege
vasfarkú bombáival
nem aprózta tovább a gonoszt:
egyetlen rántással
faladról letépett!
Nézlek – legalább azt,
amit a „hangyák”
belőled visszahordtak.
Nézünk – elhűlve
kölyök-voltodtól.
Tizennyolcévesen
én mit csináltam?
P. M. színművésznő
szeretője
voltam
akkor.
Cukros-citromos lencse-evő.
Röhögtető „szerkesztő úr”,
disznóhúsra
likőrivó.
Éjfélkor
vacsorázó.
Hajnali hatkor
másnapos
szilvaevő.
Egy kárpitossegédből
lett
alispán
levetett
alsóneműjében
se szolga, se úr –
egy fordított
biciklista,
fölfelé taposó –
nevetséges,
bokáig lecsüngő
álmodozásából
fának csapódó.
Délelőtt, alkonytájt
hegyi házba hazalopakvó,
ablaka alatti fűben
alvást színlelő,
a szobaasszony nevelte gyermek
papírbabáit
előbb kifestő,
később extázis-oktató,
kicsavart végtagú
szerelmi
próbabábu.
Minden paradicsombozóton
átvetett pillantás
nekem szólt,
a sírgödör
túlsó oldaláról is
kampósította
mutatóujját Éva,
a szemöldöke is
lépesmézből volt.
Rossz verseimből
rossz cikkeimbe,
körbegépeltem őt
a gálosfai erdő
levélsűrűjébe –

De hol volt számomra
egy Ovetari?!
És csupasz gótikája?!
A tizenhárom
üres
falmező
misztikus
röntgensugárzásban,
hogy az érettebbek,
Pizzolo,
Ansuino da Forlì,1
Bono da Ferrara2
hét megkezdett
vagy versengve
együtt készült
fali síkja
épp e benső fénylés
árnyékától
szövődjék
mély sötétségbe,
míg suhancszemem előtt
kitárul
a rakott kő
mások elől
rejtett tökélye,
a legbelülről
kiütköző képsor
(a lélek legbenseje,
mintegy a kő
napfény-nem-járta
legközepéből),
készen,
megmásíthatatlan színben
és szerkezetben,
mint kisgyermeknek
a kifestő-minta!
Hogy vaksötétben is
felhordhassam
festék-vakolat rétegeim,
hiszen a falsík
kifestő-könyvem csupán.
Jól megtanultam,
hogy festékemmel
vonal közt maradjak,
ami pedig a színt illeti,
mintám nemcsak előírja:
kékre kéket,
rőtre vöröst –
nem, nem!
A csoda itt kezdődik:
lehetetlen,
tanulatlan,
keveretlen,
érleletlen,
elkapkodott,
összezagyvált
kékem a kéken átlényegül,
kékké válik,
vizenyőjét elfolyatja,
mocsár-árnya fölszívódik –
nem értem hogy,
csak imádom,
ahogy tőgyet rántó,
sövényszövő,
tetvet, férget szétmorzsoló,
hímvesszőmet szorongató,
vasbaltámmal fát hasító,
kutyám Brentán megúsztató,
farönk alá kulcsolódó
vaskos, vörös suttyó-kezem
szögletes és gyászos körmű
ujjaival
fest az Isten.

* Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara (jegyzetek)

Egy római hátív tüzetes leírása

Sajnos, Jakab1
és a vértanúság
– s a római tiszt
hátgerince
szintén benne,
a huszonéves divinális
halhatatlan szemszögéből –
még mindig (az elszállított)
többméteres romhordalék
málló
titka.
Szunnyad, mint egy meddőhányó
aljába szórt marék gyémánt.
Pedig az a hátív megmutatta
(s volt ott más rész
igen bőven):
gyerekfejjel
kész benne
a Halott Krisztus.
Nem jött ő rá – csak
így látta.
S kinevetve,
ki természetes látásmódját
matézisi studiumok
gyümölcsének vélte volna.
Squarcionénak, a féltékeny
pártfogónak?2
Vagy Nicolosia nevet? –
hiszen a család3, 4
kisujjából is kiérlelt
művészetet szop a „pásztor”.
Mért nem mindjárt
Pizzoliból,5
a jól felkészült
versenytársból,
ki a szembe-falat
ékíthette?!
Ugyan, ugyan,
te is csak rövidülésben látod,
ha elnyúlik előtted
társad teste,
s tornyodból rádhajolva
borzongató jól
vagy rosszul
hatni fog a furcsa szemszög,
s a kiismert forma fényét,
a tér elmoccant síkját
lentről
te is szokatlannak találod.
A kérdés nem a rövidülés –
a perspektíva mindenkié.
A kérdés:
a többlet
túlnan.
Nem a szemszög –
a hozadéka.
Nem maga a római hátív –
hanem hogy éppen
ívelése
lesz a kulcsod.
Ebből a nézetből kinyílik
és teljes egészében látható lesz,
ami minden más szögből
ködlő semmi,
vagy csupán a sűrű leplet
meglebbentő fuvallat
a derengésben.
Hogy derék ember ez a főtiszt.
És hisz, ha látja.
És hisz, amíg lát.
Vért utáló katona ő.
Hosszú útján érett ezzé.
Előkelő
széptartású
úriember,
ki zenét hallgat –
ím, a finom kéztartása!
Alig akad némi híja,
hogy elfedje
a pilátusi
kifejezést.
Ismételi
Jakab áldó
mozdulatát,
s mégis, talán mert ujjait
össze nem zárta,
s kezét az égi fénylés
valósággal
kettévágja,
kiütközik rajta
a gyönge
„semmit sem
tehetek
érted”.
S hogy a magát
nem sokra tartó lélek
nem ugorhat tűzbe
– megég.
A sisak, az arcél,
a váll, a kézfej,
a könyök mögötti
s a csupasz combon
végigsötétlő pinceárnyék:
mind lemondás.
Bár ahogy áll,
a fény-öntözte
hátív s gerinc,
s alatta a bal láb a súlyt
– a mártír előtt térdeplőből
kisugárzó ellenfényben –
egy gyönyörű állat,
egy lángléptű ló
feszülő erejével
telítve tartja.
És leengedett
jobb csípője,
s jobb térde is,
behajlítva,
és megemelt bokája
a levegőben
– végig fényben! –
mintha a döntő lépést
már csak
lépni
kéne.
Ahogy fénylő fele
szinte lebegve áll,
oly nemes és egyszerű, hogy
azt gondolnád,
a következő pillanatban
Jakabhoz lép
s átöleli
roskadt vállát.
Boltozatos mellkasával
egy légiós
a háttérben vár.
Két kezét hűvösíti
levélmintás
karcsú pajzsán.
Félig germán,
félig néger
arca tele
mélabúval.
De most leplét
lobbantva int
az ádámcsutkás,
mindig éhes,
korán aszódó
bezupáltnak,
ki a tót
menyasszony
szelídségű
fiú-társra
mordul nyomban,
s bár a
szívalakú
sisakmélyből
két ártatlanul
mit sem értő
asszonyszem néz
a vakvilágba,
a kar erős,
a mellkas széles,
s az ékes lábszárvédős,
sarus lábfej
kilép ha kell,
ha társa vonzza,
ha a főtiszt
Jakab lábához leborul,
s bár nincs égi jel,
s Vitruvius6
kőboltozatján
a birodalom
gőgje sem reped
(hiába, Mantegna
Rómát visszahoztad!
),7
ő meg ő, meg ő,
az összes zsoldos
kilép ha kell,
kardot is ránt,
míg az
egyensúlyát
vesztett
bírósági hivatalnok
kezéből hull a vessző,
úgy elámul,
hogy Jakab s a tiszt
s kik az imént
vaddá vált arccal
még egymást taszigálták,
a zsoldosok
a söpredékkel
félig berúgva,
dülöngélve,
félig lebegve
szinte angyalokként,
egy sosem
tapasztalt
ünnepélynek
óceánnyi fürdőjéből,
a vesztőhelytől
egyre messzebb,
úsznak köré
a horizontra.

* Jakab, Squarcione, Nicolosia, Bellini család, Pizzoli, Vitruvius, Mantegna Rómát visszahoztad! (jegyzetek)

Mellénk ül Gaál Imre, negyediknek

A San Cristoforo
nézésének
önkívületében
(vélve, hogy látogatásunk
Padovában az utolsó,
búcsúnk napját reggeltől
hol a Giotto-
Arena körül a kertben,
hol a lebombázott Eremitani
kápolnájában töltjük)
egyszercsak Gaál Imre
mellénk ül negyediknek.
Pedig tizennégy éve halott volt.
Úgy ült itt,
mint Harasztin,
a stégen,
lábát keresztbe rakva.
Magas rüsztű,
vastag
medvetappancs.
Mintha kalodában
duzzadt volna a lábfej
idáig.
Gumibot kelesztette volna.
Rossz érzés töltött el,
ahogy néztem.
(Talán ilyen vonszolódó
parasztlábat látott
maga előtt Kodály,
mikor a Kállai kettőst írta.)
A Cristoforo láttán Gí
egyetlen párhuzamra bukkant:
Gaálra.1
Vajon a nagypéntek-sorsú freskó
húsvéthétfői állapota miatt?
A keresztre feszített kép
viharvert föltámadásának
nyomai miatt?
A képzeletét meglódító
őshüllő-lábnyomok
tengerszem-pocsolyái miatt?
A falon átvonszolt has és farok
csikorgó páncélzatú
pikkely-lapátjainak
„tereprendezése” okán?
Mint a beásott katonát
a föléje gördülő
hernyótalp,
széttaposta
a megkötözött
óriás mártírt,
s jó felét
vagy kétharmadát
ledörzsölte
Cristoforo
földön
vonszolt
tetemének.
Semmi kétség, e mű,
így, ahogy van,
huszadik századi alkotás is.
Mantegna, aki
a festéket fölrakta,
megkapta késői társát,
a vakfoltgyártót,
a vakablak-személyiségűt,
a nagasaki fotográfust,
aki élő, néző szemgolyókat
fényképez le
a bugyborékoló láva
masszatömegében.
– Na de Gaált is?!
Kézenfekvő volna a vallomás itt,
hogy tudatlanságunk volt a
csapda(?), verem(?), árok(?), melyből
szemfényvesztő hirtelenséggel
(mint júniusi
olasz hegyek
mimózabozontjai)
kiözönlött
ernyősvirágú
balfogásunk.
És nemcsak nyílott –
dühöngő kéjjel
ömlött illata is
(mint ezer hárs Mantovában),
mi tehát káprázó szemmel
költöttük át,
azaz, hogy félre
Cristoforo-freskónk
egész bal oldalát.
Le is írtam később, hogy
Mantegna „utcai táncosaival”
voltunk betelve,
holott képzeletünk szülte őket,
s az, amiért Gaál is leült
padunkra itt, negyediknek:
Gaál földet sem érő,
a súly törvényének fittyet hányó,
delíriumos táncosai.
S e táncosok
titokzatos
eleganciája.
Csakhogy e táncosok Mantegnánál
nyilazó pribékek,
hóhérlegények,
s legfeljebb
ilyen minőségben
utcaiak.
Ámbátor ördögien elegánsak.
Kék, vörös és szürke színben
ragyognak át
az őshüllőnyom
kopásokon.

Hja!
Ha Cristoforo,
az oszlophoz kötött,
végképp átadta helyét
ötszáz év
és a huszadik századi bombázó
pusztító démonának,
akkor bizony az íjat szegző
kecses kéztartása
(az ölés eszköze helyett)
mindjárt egy hosszú nyakú, szép
pengetős hangszert
képzeltet velünk
a vakfolt helyén.

S mondjam még tovább is?

Hja!
Ha több mint harminc éve
kobozták el Károli Bibliámat
(Nietzsche Zarathustrája
s Voltaire Candide-ja
volt jobb s bal felől)
és azóta is hiányzik könyvtárból,
boltból,
iskolából!…
Hja!
Ha mind a mai napig Goethétől tudom
a legtöbbet Mantegnáról
(mindössze néhány oldalt,
de a szószaporítók nem bírnak vele),
mivel Charles de Tolnay2 Boschtól
Michelangelóig araszolván,
útközben Mantegnát kikerülte.

De legfőképpen: Hja!
Ha az ember Padovába
P-ből érkezik!
És ameddig a szemem ellát,
sehol a famíliában
(kiskoromban, nagykoromban)
egy lila cingulus,
egy mediatizált
zsidó
selyemárus,
egy galambősszé szelidült
öreg magánzó,
sehol egy lázterjesztő
bacilusgazda,
ki herezacskóig süpped a mocsárban
(például a Kakastóban),
de abszolút fehér
csokornyakkendőben s
(a vállgödrében
finom, fehér
összehajtogatott
kendővirulással)
előjátszotta volna
hegedűjén
a sorsom!
A fontosat belőle!
Az utazást Padovába
(Firenzébe, Sienába).
Ugyan! Ezt várni P-ben?

Volt egy gyorsan szétvert,
r-gárdásított MADISZ,
még gyorsabban szétvert
népi kollégium.
És P-ből
senki nem jutott
Padovába.
Janus Pannonius
Mantegna utolsó
magyar barátja.
Állapotára nézve püspök inkább,
mint P-beli mocsár-fiú.

Ha három évi gyaloglással
nagyapa nem jut haza
a brianszki rengetegből
szívasztmásan,
ha ő, az eltördelt lábú deres táltos,
kinek bőr-sebesítő csontkosarában
nem volt többé nemzőkedvű játék,
ha ő, akiből mintha
a Halál-cipelte ruhafogas
szélben vacogó rongyaiból
szállt volna föl az elhaló sóhaj,
mikor így szólt:
„a világ legnagyobb festőit árulom,
vegyen Raffaellót,
Mantegnát,
Leonardót” –
szóval, ha nagyapa
eladhatatlan olajnyomatai
nem töltötték volna meg
az ómama-szekrény alját,
Mantegna nekem is
csak annyi marad,
mint mindenkinek,
ebben a mi derék
P-énkben.

* Gaál Imre, Charles de Tolnay (jegyzetek)

Fiamnak

Mikor imaginárius az erkölcs,
hiszen a tett is az; esti tévétorna;
intézményesített felnőttoktatás,
szamárlétrád következő foka: csillag,
s abból, hogy a tudás hatalom, csupán
annyi látszik: a Hatalom eltartása;

mikor óriás aggastyánok hullnak
az emlékezet Ördög-szigeteire,
hol börtönőrként te még állva alhatsz;
alhatsz – hisz egyre elnémultabb a ketrec,
fugákba igyekszik menekíteni,
föld alá magát a szellem; él? Férget rág!

Mikor a te fiad s unokaöcséd
már nem szegődik trópusra porkolábnak,
marsolnak a kilencvenes évek, s ő
azt se tudja, hogy Kassák, Füst Milán ki volt,
Költészet, minek őrizné beomlott
cellád? Porladnak Dreyfus kapitányaid,

Jékely után Illyés is, a most halt,
s a garabonciás Kormos légnemű már.
Pár, Hatalommal fényesre dörzsölt név
kifakulva repedezik bele Magritte1
világgá váló kő-csendéletébe.
S Költészet, cumaei jósnő, a michel-

angelói vénség meg nem menekül.2
Új kőbalta: fiad fia bunkózza le.
Európa eső után.3 S a kövült
zászlótartó, a mitológiai Bika-test,
a picassói ló nyakán hurcolt lány4
kövült szemérem-kelyhe: hóhér s áldozat,

az egymásba torkolló kőerekben
csak egy névtelen bolygó hátgerince már.
Mikor strázsádon alszol, s százlábúak
selyemzizzenése béleli puhábbá
az elfelejtett verssorokból kikelt
sivatag-éjt, meddő-e szólni: Fiam!

Lehetek-e Jézus Krisztus szupersztár
kopaszodva, hang nélkül – botláb s kacsatánc! –,
s te szegény Lázár,5 Jairus6 lánya,
hogy azt mondhassam: Kelj fel és járj! Kapaszkodj
erősen Mantegna övébe, fiú!
Szégyen, nem szégyen, huzasd ki magad innen!

Akár halomba kötött hasított fát.
Mint a harkába fogott száraz ágakat
erdőből cipeltem ki a vízmosás
holdbéli sárga vágataiba bújva,
s rejtegettem az ég ezüstös halál-
madarai elől zölddé vált szívemet.7

Két tizenéves szót érthet egymással.
Közös a nyelv. A fészekből kivető sors.
Közös a világ rosszasága – s az út,
melyen magad zúzod be kéklő szárnyadat.
Rácsodnak vélted, gyár vasablakának.
S ha épp kukoricatáblában botorkálsz

s fú a kozák, s pikája már sistereg,
úgy még elkerülöd az orrodba fűzött
karikát, s hogy kiszámíthatatlan lassan
célba vedd eléd vetülő önmagad, és
lelődd, mint egy lomha-nagy polgári lég-
hajót. Önnön tömegkatasztrófád, fiú,

tán egyetlen módon mégis elmarad:
ha átcsap rajtad farkashányadék idő,
mint rossz fedélközön viharzó hullám,
hagyd gépeiden az óraketyegést!
Ovetaridat kutasd, kopár tűzfalát,
benső homályban mered vakolatlanul.

Ha rongyod még ótvarodat sem fedi,
ha bérencek óvják frakkba bújt hájadat,
ha köldököd alá is rendjel legyez,
Lennon elárverezett zongorájára8
mondom, egyetlen koncert nem ég csonkig:
Heisenberg hegedűséé.9 A Mantegnáké.

* Magritte, michelangeloi vénség, Európa eső után, picassói ló nyakán hurcolt lány, Lázár, Jairus, harka, Lennon elárverezett zongorája, Heisenberg (jegyzetek)

Meghitt beszéd egy öregemberhez

(A padovai reneszánsz Luigi Cornaróhoz)

Tavasszal és ősszel nekem örökké hiányoztak az enganei hegyek.
S hogy sem lábaiknál, sem folyóvíz mellett Padovában, sem lent a síkon
soha nem lelte urát bennem három házam – tán ez vált nálam ilyen végzetessé.
Hol azelőtt csak mocsár s rossz levegő volt… s inkább kígyó,
mikor is mondhattam volna veled, hogy én voltam, ki a vizeket elvezette!
Születni kell ehhez Apó, mint szép leánynak! Birtokolni, hogy hegyeid
a tavasz almazöld libériájában köszöntsenek reggel, ha akarod.
Ki minden dolgod a maga idejében vitted végbe, s kényelmes, szép otthonodban
A MÉRTÉKLETES ÉLETRŐL akkor értekeztél, ősz és tavasz között
(mert utazásaidon eszedbe sem jutott írni: a tájék helységei szépségükkel ragadtak magukkal),
mikor rangbeli bölcs, tudós, kitűnő barátaid nem voltak veled,
s tizenegy unokád se, egy apának s egy anyának gyermekei…
mind egészséges, mint a makk, mind tehetséges… s a jó erkölcsre hajlamos,
s közöttük a te kis bohócod, s a nagyobbak közt már a társaid, pompás hangú énekesek…
Mikor vörös kövekből rakott palotádat házi muzsikájuk feltöltötte,
mint parti sziklák pórusait hold-dagálykor a tengervíz,
így izenhettél értük: Jöjjetek, nézzétek meg, milyen jól vagyok!
Segítség nélkül ülök lóra, lépcsőkön, dombokon futok fölfelé, s az öröm és a béke el nem hágy.

Ó, nagyúr, legyen szabad itt megjegyezni, hogy mise után,
ha meg nem gyengült szemed az Utolsó Ítélet freskóján kalandozott,
a Scrovegni suhogó angyaldandárai alatt száradó ágra akasztottakban
ismerhettél volna társaimra. Széltaposó dzsiggelésük éppenséggel
nem mutat ott minket fölszálló páva-fiúknak.

És ha mások unokái között csellengek (valamennyien Gí bábos buffoncellói),
én, a réges-régen kiürült madárház – ajtaja törött szárnnyal csapkod,
elhagyott fürdőtégelye kidöntve, s belőle a csipkésre csípett halcsont
száradt kísértete fehérlik – még örülök is, hogy nem az enyémek:
nemlétező három házam melyikében jöhetnénk össze házizenére?
A nincstelen kifordult tenyere, uram, neked holdbéli táj, a Hold túlsó fele.
Nem dicsekedhet, mint te, hogy az én életem eleven élet,
mert élete jórészt nem is övé volt.
Ez az a csöpp egérlyuk a tökéletesség kristálygömbjébe vájva,
amin át kiözönlöttek nálamnál nagyobbra hízott egereim,
házadnyi egereim, az enganei hegyekké vált egereim:
a meg nem születő szabadság óráiból a mindent szétrágó évek.
Tömlöceimnek sosem voltam oly gazdája,
mint te a hegyeidnek, házaidnak, unokáidnak.
P-n a Brentának egy hatalmas ága sem folyik keresztül,
s ha korai halálom (a halál mindig korai; csupán 49 éves,
hozzád képest siheder vagyok, uram) mákszemapróságomat P-ből kifújja,
még az a szerencse sem érhet, hogy szép tájak fölött tengerekig visz a szél.
Gyárfalnak csap, gáztartály vörös köpenyének, villamoshuzaloknak.
Íme, itt hát az árok-töltet, a szemétlerakat-tömeg emel süveget előtted,
a Scrovegni félnadrág akasztottjai, s úgy általában a világtalanság,
tiszteletre méltó öregember, kit a félrefordult fejű Fortuna
98 éves korodig fönt, napsütéses térdein lovagoltatott.

A noah-noah „Vénusz születése”

1

Mit mondhat neked egy nagyon öreg noah-noah ember?
Noah-noah felesége így szólt hozzá
az Isola di Mantegnán átsuhanó helyi járaton:
„Már megint kiszőrösödött a füled! Na és az orrod!…”
Hát azért üljön a lábad elé,
hogy kicsi ollód megilletődve nyesse
a fül kopár bozótját?!…

2

Mit mondjon neked egy noah-noah kisfiú?
Aki ha gondol egyet,
noah-noah játszótársával
Monselice toronyteraszainak
sötét bélésű boltívei alól
szökdös át egymáshoz,
s ha az est
a zöld kúphegyek közé
leereszkedik,
az istállóajtók fényének dőlt kévéiből
szálanként kötik csokorba
a pipacsokat.

3

Vagy ne mondjon semmit,
csak noah-noah társával együtt
toppanjon be hozzád
a közömbös, hideg csillagképek alatt?
A fürdő zugában rádtalálva
a félig lehúzott halványlila harisnyaszár
lágy tekergőzéssel úszik utánad,
mint szövegek az ikonokon.
Bebarnult mennyezet helyettesít röpülő eget,
virágcsempéjű kád a kagylót,
s a kádból,
a tenger tenyérnyi végtelenjéből kilépve
talpad hajlataira a Föld
vastag, meleg, barna szája tapad.

4

Vagyis mit mondjon neked egy noah-noah, ha költő?
Hogy látta, amint az Isten
festette a virágokat Mantovában?
Hogy Parmában ő volt
a Battistero felől érkező muzsika;
a könyvüzletbe betoppanó egyszál dudás,
hátán dobbal, cintányérral,
s hogy a koldus zenéje úgy vonult végig Parmán,
csengve, édes és gőgös szökőkút-csobogással,
mint egy sivatagi királynő
tevehátra ültetett
délibáb-zenekara?…

5

Az öregember-öregasszony-kisfiú-kislány
noah-noah vers,
ha egyszer úgy tud szólni,
mint Padovában reggel a harangjáték,
megíratlanul is hallani fogod:
fölülsz az ágyban,
az ablakhoz lépsz,
s bár minden a régi,
te tudod: semmi sem az.
Már minden noah-noah élet.

Közjáték Padovában

Első levél Csillag Tibornak

Mivel még minden ízemben remegek, mint a karórából
kitépett hajszálrugó, szakadékony, egymásba gubancolódott
betűimet figyelem s pontosság hideg présében csillapítom…

Tehát itt esett meg, a Scrovegni kertjétől néhány percre.
Verőfényben. Az Il Bo ökörtürelmű kőtömbje mögött.
A Salone kopár hombárjába csukott Fa-ló közelében.
(Mindent végignézve se nyerített át a Tarkamacskához
segítségért a sikátoron. Báthory István és Szobieszki János,
az ős-Il Bo-beli két diák szobráig sem a Prato della Valle
patakmosta oválisához.)

A gyümölcspiac egyetlen rágós narancsként töppedt.
Nem mutatta az időt a rég elporladt velencei kormányzók
keleties óratornya. Sűrű, tömör feketeség töltötte ki
a Loggia del Consiglio oszlopközeit, mintha az utcák
ablakaiból a feketére festett súlyos fatáblákat ide átszerelték volna.
Most látom, utólag, s nincs mit kerülgetni, leírom: lépcsőzete
mögött a Loggia feketeingesek száradó ingével volt beborítva
– láthattuk volna messziről. Sötétlett, mint ruhaszárító kötélen
egy egész különítmény csöpögő inge. Arcunkba vágta a hely
szellemét, akár cégér a kocsmát, ahogy a drapériába vont fal
a ravatalozót.

De a tizenhét éves Mantegna utcai táncosaival volt tele a
szemünk. Gíé elragadtatással. Fiamé gyanútlansággal.
A lépcsőn szép bennszülöttek (egytől egyig északolasz fiúk)
ácsorogtak. Az Il Bo polgárai? Apolló-vonásúak, Júnó-szeműek,
bársonyos szempillájúak. Egy kis, mozdulatlanná finomult dolce
vita – Gobineau, esetleg a fiatal Sztálin s a vén
Mao Ce-Tung szövegeinek fáradalmai után?

De miért nem gondolt a vándor a Mein Kampf-ra is?
Csak most, utólag jut eszébe? Pedig a nadrágom élét súrolva
fröccsent át a lábfejemen s terült el lapos, fekete pacában
a forró kövön a habos köpés. Nem, nem a paca: foszlány
azokból a régi (fekete) ingekből. Giottóhoz jöttem,
de a feketeingesek (most) vörös brigádja üdvözölt.
Kinek látszottam hát?

Legkevésbé sem érdekes, hogy K. K-nak; egy öregasszony-kicsi,
már enyhén rosszul látó, rosszul öltöző, maholnap ötvenes
pasasnak az ifjú hitves s az arcmás-fiú társaságában.
(Kiből elárusítónő anyám, P hercegnője semmit sem kérő
kezét mindenki felé kinyújtja, a hetedíziglen elnyomottak
várakozásával szemeiben).

Hanem látszom inkább Dino Buzzati öregének,
az ő szemükben, kik talán Buzzati hajtóvadászai?
De hol az öreg alól az ifjúságot bőszítő Rolls Royce?
Ez a tükörfényes ülepű vándor látszana bitorló
elnyomónak?

Vagy pogromra érett odesszai kis zsidónak (Síp utcainak,
potsdaminak, varsóinak)? Fehér bőrű feketének?
Mint ahogy 1951-ben Recsken papnövendéknek,
hadapródnak, bárónak látszott? És ’45-ben
– már ’45-ben! – P kellős közepén odapottyant
kosztolányis úrifiúnak – fehér sállal, fekete télikabátján
prémgallérral.

Barátom, csillapodott reszketésem. A habos nyál nyomát
a vászon-élről fölszippantotta a Nap.
Túl vagyok a szabadság üdvözletén.

„Táncol néked, mint negyedfü szarvas”

Második levél Csillag Tibornak

Garázda Borbála fia, János
az Il Bo-ból Mantegnához menet
(e rekedt dalt el sem küldöm neked)
egy sötét fiút intett magához.

És repült az, s az utcasarokra
hunyt szemmel is rálelt volna bizony,
„Csak megtudom, mi áll a papiron!”
Behúzta magát árnyék-laposra
s olvasta így: Komámasszony Magda!
Szánj meg, mert az eszemet veszítem
Piroskáért!
Hát ehhez segítsen? –
vadalma-vigyort vetett a lapra.
S a „medvetejivó” Janust,
kiről az a hír járt, hogy még „tiszta”,
(hisz püspöknek megy majd Pécsre vissza)
képzelt szemelni szőlőt, leányhúst.
Ó tudom, hogy hozzád jár naponta,
Táncol néked, mint negyedfü szarvas
Ó de szép!, fogott tüzet, míg olvas
s kísérőzenét súg a csatorna.
Meg nem tagad semmit, ha te kéred,
Játszik véled, sétál és mosakszik –
jaj! már elmerészkedett az aktig:
a vékonylábú kádból kilépett,
bolyhos, zöld ruhákkal letörlik,
s visszahúzódtak a néma szolgák.
Piroska táncol s Magda szór lágy
selymeket magáról le a földig.
Komámasszony Magda kérve-kérlek
És könyörgöm hozzád nyomorultul –
liheg a levél, hogy majdnem megfúl,
de rá a vágy sujtott siketséget.
És olvadt gerincében a velő,
alájuk ágynak képzelve magát.
Szükségét végző vadállat? – A vágy
is ugyanúgy védtelenné tevő.
Se hall, se lát! Száraz faként lobog:
Az Il Bo és Mantegna között
bizony nem látott senki ördögöt!
E kapun saját nevében kopog!
Híres Magdolna, a kerítőnő,
Janus menjen a Barbaricumba!
Ő vérbeborult szívvel megmondja:
véle kezdjék táncuk legelőről.

Nem húzom el tovább, hiszen tudott:
e „postás” Janus nevében zörgött.
Magda nevetett, Piroska fürdött.
Ő köszönt s ment. De tudod az okot?
Janus verséből egy sor. Hatalmas
hangú, világot teremtő zene:
Táncol néked, mint negyedfü szarvas,
s a latin sor magyar lélegzete.
Egy ilyen fiút intett magához,
északolaszt, mint aki leköpött,
csakhogy ez tudta, a vers nála több:
Csillag. Mint Pannoniai János.
S tőle ő, lézengő unatkozó,
kis kalandor, ki ily verssort nem ér:
„A Pó vizén a hab galambkövér”,
oly időbe lép, ahol örök a szó.

Egy Mantegna-freskó talányos alakjához, Janus Pannoniushoz

Mantegnám, ki teremtett? Így
kérdezted lobogva Janus1
(reneszánszunk Petőfije
Mantegna-bátyjaurától),

s fesd ki a menny (…) kupoláját,
kérted versben, bőrödből majd’
kiugorva. Jupiterré
növelte lám, Mantegnádat

a három év korkülönbség:
már festők istensége lett.
– – – – – – – – – – – – – –
Mi az Eremitániban:
„ki volt a pusztítód?”, kérdjük,

s nem nézünk egymásra Gível.
Sem csöndes fiamra. Kéklik
szeme, mint egy ENSZ-lobogó.
És Pannóniai János

hűlt helye a falból lassan
szivárgó télbe beborít.
Ó, Tűnt Diák, ránk fújnál te,
mint ágyad melletti mécsre.

Mint vad szeretkezők testén
– e csillagtalan tengeren –
napod ha eleget dobált,
s kiégve vágytál már haza.

Dőlve ágyadba ruhástul,
a húnyó mécslobbanás egy
dunántúli mandulafán
nyitott csodaszép rügyeket,

de zuzmarára hó tömült
a korán tárt virágölbe,
s világ, téli fakoronád
– mint a mécsláng – már kialudt.

Mondd, álmodban hallottál-e
földet rázkódtató rengést?
Koporsó-ágyig ért morajt?
A bomba négyágú farkát

abroncsba fogó üvöltést,
a tőből kiszakadt karú
angyalok sikoltásait,
mikor kezük együtt zuhant,

s bombába vájva ujj s köröm –
de égfestő Jupitered
se menthette meg templomát.
Égtetek a tűzvészben bent.
– – – – – – – – – – – – – –

Ötszáz évig a bunkó állt
Jakab fölött, levegőben.
S te egyre nézted a hóhért,
ötszáz évig nézted, aki

Marsilio Pazzo-arccal2
feszült szinte pattanásig.
Ismerted hát, mint a többit:
jó Bonramino lovagot,

Girolamo dalla Vallét,
Mantegnádnak barátait,
jogtudóst, ötvöst, orvosát,
s a pocakos lándzsásban is

nem Squarcionét nevetted ki?!
Mind csillogó volt, s igazi
fényes, fehér páncél rajtuk.
Mantegnán is feszül, hiszen

közétek festette magát,
s te karcsú vagy és törékeny,
medveföldi angyalfiú.
– – – – – – – – – – – –
Bár igazán nem is tudom,

hogy a három szelíd lovag
melyike vagy, magyar püspök.
Messziről szinte lányosak,
már-már Szent Imre hercegek.

S az is lehet, hogy Vasari
megintcsak költött valamit,3
s lehet, hogy a kápolnafal
mélyéből arcunkba nem fújsz

zúzmarát; s hogy dunántúli
mandulafád télbe-fagyott
koronáját én képzelem
beteljesült sorsunknak most.

* Janus, Marsilio Pazzo, Vasari (jegyzetek)

„Emlékfantomok”

A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel ritkásan megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.
Mikor a kőfalat, mint ragályos kiütés, beborítja
az elkényeztetett utókor cifrasága,
dél van.
Az „…elmebeteg nő naplójából”
föltűnik Gizella kisasszony Napördöge,
s merőlegesen döf át pikájával,
mint kozák a foglyát,
a fölé magasodó stégről.
Pika és döfés?
Ó, talán csak húrként feszülő zsinór
a Bábmozgató ujjmoccanásainak
műszelében pengve énekel,
angyalszárny-suhogást utánoz,
vagy legalábbis vadgalambokat,
hisz fehér kőcsigák árnyékos hónaljában
pihegnek moccanatlanul.
Csak karikaszemük sárga gyűrűje vibrál,
mint a Ponte Vecchio
fecskefészek-bódéiból
az ékszerek.
Igen, Igen! Csak húr, csak zsinór,
Napkezek ahogy rángatják hahotázva,
s a Napördög,
kinek napvihar-üstökét
Giotto elvékonyuló kiáltása, a Campanile,
innen távoltartotta még,
most a dóm rózsaablakát arcának kövér körével
gyönyörködve teljesen kitölti.
– Meglásd, gyűrűs tokája túlduzzad nyakán!
Feje a rózsaablakba beszorul! –
nyújtja rá olvadt cukortól fénylő nyelvét
a nyelvöltő Kis Hölgy,
de a Dóm előtti népvándorlást letaposva,
mintha csak rotyogó Napteste
szorította volna ki a dómhajóból,
a Firenzei Köztársaság hanyatt-homlok zúdul elő,
mint elaludt balettkar a vészcsengőre.
Vad riadalom kinyíló csatokkal,
hosszan kígyózó fűzőzsinórokkal,
festetlenül, vendéghaj nélkül,
csontgolyó-kopaszon az aranyifjú,
s Beatrice, a kilencéves,
mint Fortuna a karneválon:
homloka körül paradicsomkerti sugarakkal,
tarkóján tövig nyesett haj helyével.
A penész zöld-fehér rétegei
arcuk aszaltszilva-ráncaiban.
Gí és a Kis Hölgy – őrizőim –
tavaszszagú ujjukkal szememet befogják.
– Semmi, semmi – mondják nyugtalanul.
– Csak Uccello falra kent lovasszobra
kegyetlen patával szikrázott át a küszöbön.
Ő hajt harapós tekintettel maga előtt
ekkora tömeget.

De nem!
„Mindenünnen fehér márvány
álomhomlokzatok bukkannak elő,
(Charles de Tolnay, ha jól idézem Önt)
az emberi élet gyötrelmeitől
megszabadult emlékfantomok”
a Napördög pányváin ránk uszulnak.

Azaz csak én, magam.
Gí és én – magam.
Csak Kis Hölgy és mi – állunk itt alul.
Fölül Gizella Napördöge.
S e soha vissza nem térő görögtűz,
a minden pillanatban mást mutató
kaleidoszkóp-látomány.
Izzadó csöve körül
naiv gyerekkezem akarnok rántásaiból
ötvenedik évem sunyi reszketegségévé
vénül az idő,
s a képek szótlanul születnek,
szótlanul kihunynak,
nem figyelmeztettek semmire.

Római ló

Hallom én, Mars lova nyerít, a márvány!
Parti toronyból a vízbe vetett,
sárhabból csigákon újra kiemelt bálvány,
vízcseppjeit szikráztatja a holdfény
éjféli sörényén,
csillársörényesen, áll baljóslatun.
Kigömbölyülő szeme
hideg márványmetszetéből
süt az idő
leigázatlan hómezeje.

Hídomlás

Ezerháromszáznégy május elseje.
Ezerszereplős élőkép tűzből,
kínzóeszközök tárlatából:
az Arno bárkáin állványra tűzve
úszik a Pokol.
Kőkorlátot döntenek ki az iszonyodók,
a Ponte alla Carraia
lebunkózott fehér ökörként roggyant térdre.
Mint szárnyas hangyák vagy vérszopó bögölyhad
megtört állatnyakról,
fürtbe, oszloppá ragadva
csapódik a habzó, sárvető vízbe a tömeg.
Ím, „az ötödik elem”!
(Így hívta VIII. Bonifác Firenzét.)
Cipel az Arno nyögve Poklot,
dögnehéz úszó lélekkohókat,
fuldoklók fekete-kék kormos testét
begyűjti moszatszakállas hajófenék,
s elúsznak pokoli kotlós, csibéivel.

Savonarola keresztesei

Tornyok között szarkák, csókák csatája dúl.
Farsang utolsó napja van.
Savonarola saját ízlésű Pokla
szorgos gyerekkezek közt nő a Téren:
könyv és festmény.
Csigáshajú suhanc, kinek
utóda, rá ötszáz évvel,
épp Boccaccióval csigázza magát
édes magömlésig,
betűre betűt, Boccaccio fölé
Petrarcát, Pulcit untan hajít,
ám némely kép előtt
formás hátsóját zavartan kitolva
árnyékos has alá rejteni igyekszik
fölmeredt vesszőt:
szép Bencina összefogott melle közé
Viscontiak idomított párducaként
szökkenne nyulászni.
Pedig csak festmény.
Akárcsak Lena Moralla,
kire ő a szemét se merte vetni,
ha felöltözötten sétált a túloldalon,
csupán a Dóm-homályban,
a kórus suhancai közé bújva
gondolt rá erősen, szomszédjával
unaloműző játékba fogva
a karing alatt.
Most látni róla:
osonna a dómhajóba,
beállna a társa mellé,
s míg Moralla ködteste kiszállna
markuk izzó foglalatából,
a Nap aranypont-sűrűdése
rajzolna nyíló-csukódó térdet,
leomló szurokszín függönyt
táruló titkok földcsuszamlás-ritmusára.

Egyetlen tűzpont az autodaféból.
Mutáló keresztes.
Majd tisztes aggokat botoz
s lányszobák tükreit töri.
Ki látná őt, mikor Morgante
hadverő harangnyelve se tart féken
lánghadakat,
s Margutte csudás szörnye
vele együtt omlik hamuvá.
Faustina lába is kigyúl,
Bencina melle
fekete füstbe csavart lánggal sziszeg,
sziszeg a huszonkétezer aranyat érő gúla,
s öklét tehetetlen a Városra rázza
az épeszű kalmár,
ki hiába ígért aranyat bigottnak
képért és betűért.
Ropog, pattog a máglya, mintha
Lorenzo Magnifico föld alól kihangzó
farsangi verse volna:
„Milyen szép a fiatalság!
Mégis elszalad!”

Aranykor halála

– Csak Aranykor nem szaladt el. Nem tudott.
– Aranykor? – suttogja Gí s a Kis Hölgy kétfelől –
kiről beszélsz?
– Hát róla! – kiált a szemfüles Kis Hölgy,
s egy Arany Fiút a tömegben fölfedez.
– Mintha csak az elveszett fénykép volna,
amit sohasem tudtatok nekem megmutatni.
Fiatalkori arcmásod! A tiéd!
Mert „az orr s a fül porca között
kilencven fokos volt a szög”… ott is, itt is.
– Csakugyan azt hiszed, hogy jelent ez valamit? –
kérdezem tőle, s ő, ahogy szokta,
fehérbőrű szerecsen dívaként vonogat vállat,
oda sem figyel, értékéről mit sem tudva,
sápadt kavicsként nyújt át színarany rögöt.
– Aranykor sohasem volt aranykor – szólok később. –
Csak egy bearanyozott kisfiú volt.
Megtestesíteni az Aranykort
neki kellett volna az Ünnepen.
De a bearanyozásba belehalt.
Most higgyem el, hogy hasonlít rám?

Orgona szól. Gravicembalo. Clavicembalo.
Hegedű és hegedű.

Arlotto példázata

Gí kihajlik a Battistero kőárnyából,
s szépen vasalt bársonykönyvet
Lorenzo Medici hóna alól
két ujjal kicsippent.
– Talán boldogabb varázslat ez – mondja, s olvas: –
Arlotto elindul, hogy megkeresse szomjúságát! –
– Te is itt vagy, hogy megkeressed szomjúságod! –
kiáltja Kis Hölgy, kilesve, Gí mire gondol,
de Gí olvasó szeme már visszahőköl:
zöldbársonyú könyve keze közül kimászik.
– Jobb is. Arlotto póruljár.
Heringet, szardellát, kolbászt, sajtot
magára aggat, útnak indul.
Verejtékében mind megfő rajta.
Csak célba nem ér.

Koszorú Leótól

Az ember lehet „onore volemente tristo”*.
Lehet? Csakugyan?
Könyvgyűjtő Leo bár lorgnonját lobbantja szemembe,
jó, hogy ezernégyszázkilencvennégy óta
csak a könyvtár, a Könyvtár, A Könyvtár
visszavásárlásával foglalja el magát.
Nem húz pajeszon kedvenc Pietro Bembo
széllel-bélelt átköltése végett.
Nem ragad karon Baraballájaként,
hogy szuszogva kövessem, mint elefánt
a messzi Angyalvár hídján lecövekelve,
míg lorgnonjának napablaka
gonosz-derűsen matat ormányomon,
s „Koszorút neked, költők királya, Baraballa!”
veti le rám a pápai Kossuth-díjat.
Ármányos Bibbiena
olajos pillantással hunyorít a hátam mögött,
s a két gézengúz agg,
a hófehér sovány meg a bíborszín kövér
(mivel minden firenzei tréfakedvelő)
a trónus körül
kissé nyikorgó térddel játszik fogót,
s a bíboros lapátszabású parasztkezéhez
gyerekvirgoncan dörzsölődik
a gótikus csúcsú Medici-kéz.

* „onore volemente tristo” (jegyzet)

Buonarroti lábnyomában

Közeli sakál könnyen takar távoli oroszlánt.
Leót Lorenzino, az álltalan.
Tréfamestert a tőrvető.
S ki Michelangelót futtatta bele a vakvilágba,
Malatesta Baglioni egyszerre mindent eltakar.
Vadállat-ravaszság süt a pofacsonton,
páncélcsizmája töri a tér kőlapját,
véres késének hideg villogása
Gí angyalfeje körül holdudvaroz.
Még jó, hogy a Kis Hölgy – táncukat
szemhéjunkon tanuló – lábujjain
sértetlenül ingadozhat
ekkora kés-zúgású cselvetésben.

Mikor Nagy Mintaképem,
ó, Firenze,
már csupa P-beli utcazsarnokból állsz csak,
s besúgóiddal lesüllyedsz modern kockakő-tömeggé
– s hogy kikerülhetetlen a meghasonlás –,
elhagylak.
Kietlen déli óra színtelen lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.

Az Arno

Partja között lépkedett.
Olyasmit láttam, mintha
belülről világló golyók
gurultak volna lába alól.
Álmot hozó éj volt maga is,
izmos lába köveket tördelt,
öblös szájjal mennydörgés érkezett,
lába alatt végeérhetetlen rengett
friss temetőivel terhesen a föld.

Fölötte fényszóró-koszorú ringott
és megkétszereződött a holdsütés.
Ő lefeküdt a vizen át. Feje alá
parti könyvbódékból rakott könyveket.
Feküdt meztelen, mozdulatlanul.
Fölhúzott térdű lábát széttárta.
A fénylés sötét alakká körvonalazódott.
Szárnyas-bokájú lábfejek satujában
olvadni látszott a manna-puha test.
Közelebb kúsztam, tiltott gyümölcsre éhes,
láncos kövek közé ékeltem be magam,
s ő keresztül-kasul fénylett Firenzén,
mint sebesült fején a tiszta gézkötés.

Fiorentinók virága

Három hét óta virágot csak akkor láthatunk,
ha lábára mért apró csókjainkkal
lecsiklandozzuk vállunk hordszékéről lábunk elé,
a kutyaszeméttől förtelmes korcsolyapályává
megrontott kövekre.
Bár ő a képzeletünk szülötte csak,
nem vennénk lelkünkre, hogy képzeletbeli lába,
popsija s lapockája a kutyasár umbráit
csupaszon megérintse.
Mint zarándok az imádsághoz,
a kánikula motorbőgető dzsinnei között,
százlirás esőköpenyünket kiterítjük
az egyetemes árnyékszékre,
s ha mérhetetlenül sorvasztó szomjjá nő a vágyunk
egyetlen virágkehely látása iránt,
magunk is letérdeplünk a köpenycsillogás csücskeire,
és széttesszük szelíden szabódó lábát,
hogy a Simone Martini angyalához hajló liliomot,
s Botticelli erdősötétből kivilágító lányszem-virágát
hajlatai mélyén megpillantsuk.

Urnát Dávid hamvainak!

1

Ó, miért nem telepedtünk rá a San Marco-kolostor cédrusára?
Megbújva a nyitott fedélszék barna gerendáin,
miért nem vártuk ki, magunk is szekerce-sebhelyes gerendák,
hogy alattunk a világ szétrezeg,
mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi?
Üstökünknél fogva miért ragadtál tovább
az Accademia Rabszolgái között
a megöblösödő kupoláig?!
Kis Hölgy! Hát nem mutogattuk neked végig
megbízható kiadványok kőtábla-terjedelmű mappáiban
Dávid minden részletét, minden nézetből újra és újra?
Hát nem ismerted lecsüngő kézfején
az alázúduló, vértágította ereket?
Ifjú szemének ijesztő távolba meredését,
azt a ködöt, ami egy kerti ünnepélyen túl
fiatal férfiak és lovak
temetetlen tetemére ereszkedik alá?
S orra tövében a márvány arcizomba vésett árkot:
a tiszta undorát a vértől,
amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!?
Nem láttad, milyen rossz órában érkeztünk?
A falat vetted volna szemügyre inkább!
Évszázados, néma kő-nyögésben, éjjel,
a gyerekderekú szellőztetőn
bejuthattunk volna a Rabszolgákig,
s tébolyodott vénülésük márványtömbjei alatt
négykézláb,
ahogy korunk képviselőihez ez egyedül illik,
a vörös pádimentum vaktükörén
elkúszhattunk volna a lába elé.

2

Talán szemet cseréltél Dáviddal, s érzéketlen kőszemmel most
megindulás nélkül tükrözöd a kőfaló hangyabolyt?
Helyette –
masinára görnyedt fényképész fekete elefántfej-takaróját.
A tömeg árvíztaraján kikeményítve imbolygó apácafőkötőket.
Egy angol úr rinocéroszülepét,
hétágú gyertyaként ágaskodik ártatlan családja fölötte,
míg ő mélységes meghajlással keresi a talapzaton – mit?
A műnemet? Mihály Angyalt? A vésett tudnivalót?
Ó, és tükrözöd fölnagyítva a Dior-modellt!
Kalapja fényes, fekete szalmacsipkéjét –
a fényes, fekete szalmamellényt –
tágszemű horgolásán babaökölnyi keble döf át
izgatott, merev bimbót –,
finom, érzékenyráncú bőrnadrágját – kétoldalt
keskeny holdsarlónyílásokból villog elő a bőre –,
s a combközépig érő fehér, tűsarkú csizmát –
könnyű, mint a hattyútoll, hosszú, mint a hattyúnyak.
Kalapkarimája alól zöld vízesés:
fátyol omlik a fekete-fehérségre.
Alóla takaródzik ki csigatalp-nedvet eresztő
kispap-tekintetek elé.

Vagy – vérében gyújtózsinór-lánggal – éppen a hippilányt
mutatod:
fekszik a tömeg ezer tappancsú lába között,
lehunyt szemét Dávid ágyékára szegzi,
s verejtékétől, tikkadt dolomitporától
harangfallá keményedett szoknya alá
erős ujja a márványt berántja.

Fejük, válluk, viharos kézerdejük fölött nézed-e őt is? Dávidot?

3

De nem nézted már,
mint kerítés fölött
a lebukó nap aranyába mártott teniszezőket
a tömegen át.
Nem is ágaskodtál.
Arany folyandárhajad Gí melle közé folyattad szótlanul.

Csak akkor mondtad el, kint már,
mikor az utca láva-levegőjén hányódtunk besötétített
szobánk felé,
hová halványzöld félhomályból
a zuhanyzó rózsája bezizeg majd,
s ágyunkból
dérlepte bozótot látunk, s a völgyben fehértetőjű házakat –
Hőgyészt és Z-t talán? És piros csizmád nyomát a hóban,
s egy ágról ránk csirreg vidám,
gyapjúból kötött Pallasz Athéné sisakod.
És diót tör megszelidített rókád a galambdúc alatt,
s hiába fintorogsz, Gí meg én megbarnult hecsedlibort iszunk.
Lerészegedve, én Uccello léggömb-lovai közé lefekszem,
Gí szeme gyöngyszürke ködön átsütő fényforrás felettem.
Akkor már hallhatom!
Sündisznó tüskegolyója, feketedem a havon.
Új bolygó leszek, ha levegőbe röpít a század – csak elvigyorodom.
Hogy Dávidot, Kis Hölgy,
szemed előtt fojtotta meg a kipufogógáz? –
Hogy megcsuszamlott az elszíneződés márvány izomkötegein? –
Mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi,
föllazulva, alkatelemei szétrezegtek? –
S hogy – homokórapor a betört üvegből,
szétcsurgott némán a lábuk alá –
ezen már csak úgy ütődöm meg, mint saját halálomon.

Az éj pirañái

Éjszaka a Kis Hölgy,
halványzöld márvány fénylő tócsáiból
a benti, ötven fok melegben
közénk kuporog a firenzei ágyra.
Azt súgja: Játsszunk hóesést! S mindjárt hozzá is fog
a hópehelyfejlesztő manőverezéshez.
Hajunk tövénél kezdi, orrcimpánkon, szánk peremén.
Forró, lüktető ujjhegyéből sugárzik, mint régi
fogorvosi fagyasztó, a mentolízű jegesség.
Kisujja mellünkön szánkázva csúszkál,
mint pohár mellé ejtett jégdarab a tálcán.
Megakad a köldökünkben, kuncogva segíti lejjebb,
hol hirtelen mindkettőnk kertjét teleaggatja
nyújtózni kezdő hűvös vízcseppekkel.
Mintha olvadó hómező csurgatná
csípőnkre kunkorodó hajszál-vízereit.
Mire hópehely-szállingózása megdagadt bokánkig ér,
már azt álmodom, hogy Gí alvó lélegzését lesem,
és azt, hogy szibilla-arca kibukik a párna mellől,
s alig súrolva állhegyével fenyvesalji homályú
hegyoldalunk,
mintha puha, sötét hajába göngyölt feje
sítalpon siklana a számig!…
S a puha, néma csók közben Gí is aggódva lesi:
egyenletes-e a lélegzésem, alszom-e már?
Gí álmodik engem, álmodja a mozdulatot, ahogy
fölé emelkedő fejemet szájára húzza.
Ő, a Kis Hölgy alszik már ekkor,
melléig hajába takaródzva Gí vállgödrében piheg,
tündöklését testvérien szétosztja rajtunk.
Hat emelet mélyben alul
folyik a páncéldöngető orrszarvú csorda!
Korlát közé szorult fejjel bömböl
a negyedik emelet szelindekje a mélybe:
egymásba ragadt gépkocsikígyó dühét visszasziszegi.
Kísértetváll alatt nyög a törékeny erkélyajtó.
Ellenállása utolsó pillanatában
homorít a sikoltó üveg.
Alszunk, mikor az éj piráñái, szúnyogok,
őrjöngő felhőjük tonnasúlyával
mindhármunkig benyomulnak.

Egy találkozás története

Micsoda szél volt, guggoló, földbe markoló.
Levegőt gyűrő manóálla térdéig se ért föl, ott csüngött alul,
testvére kinőtt bársonynadrágját harapdálta róla.
De csak lentről lesett föl rá,
a zöldséges és a könyvesbódé között
kutyamorgással is félig láthatatlanul,
mint papírról a vízjel.
És micsoda napsugárzás volt a szél fölött.
Késsel kiszabott! Térdétől föl a melléig
fakóarany priznicbe csavarta.
Ó ez a fénysáv rajta! E sápadt csalás!
Úgy volt égi, hogy színházat juttatott eszembe:
a lassan kattogó reflektorok fényuszályait,
amint ragadós fehérjük a köbre emelt anyagot
szétrezegteti látomássá.
De kibontott hajából köd szivárgott a fény fölött,
s alacsony felhők vitorlaárnyába takaródzott
a tekintete.

Talán az egész napfényjáték
a viseltes nadrág rossz cipzárja miatt támadt:
hogy-hogynem illetlenül szétnyílt a bársony,
s a háromszög-hasítékban
ritkás bokorárny-lilák között
lélegzett a fehérnemű hamva –
a tengervíz csillanás-fehérlés?
s benne Burano rózsaszín házsorai?
Valami Égi Tolvaj
– hasított képzeletembe, mint kurta, széles pengéjű kés –
orrom előtt akarja fényszál-zsinegén,
fényből kalapált horgán kirántani
gondtalan ficánkoló aranyhalát
a kölcsönvett nadrág tengersötétjéből?!

Mire lesz neki jó az esővíztömlők mellvédjein?
Hát rabló istenének bőrvarró tűje is van?
S platinapárlatból hajszálvékony operációs kapcsa,
mellyel rég kinézett ökörszemű angyalára
majd feltűzheti ezt a frissen zsákmányolt magánvalót,
a Földet, a Kis Hölgy
földnemű szentségtartó rombuszát?!

Mi lesz így velem, vele?!
szerettem volna elkiáltani magam,
de micsoda időjárás volt mellétől, mellemtől fölfelé!
Vörös porával borított Dolomit
barlangból barlangba beomló falait,
árnyékvitorlások sehova-billegő csúcsait láttam.
És porcelánporlást.
Talárfeketeséget.
Ködzsákba dugta őt.
A nyári, kilyukadt orrú klumpa klaffogását.
A visszhangzó seholt.