Fönt, majdnem a domb gerincén áll a ház. Háta mögött Hőgyész.
Jobbra, más dombhajlat alján nyújtózik eléd a csicsói torony.
Sugártalan, vörös a Nap, s mint megszállás után kopaszra nyírt
francia lány, bukdos alá a pincébe tűnő lépcsősoron.
Te is pincébe ereszkednél beljebb – amíg a fakó fény.
Gí a vállalkozóbb, hangját hallod, de a bátor vállat csak sejted.
Egyszer-kétszer rebben kisbunda-ujjból az Ariadné-kéz,
de mi lesz vele s veled, ha fonalát villámsújtottan elejted?!
Ha a pince szűk alagútboltjából a Minótaurosz
előhajolva újra, kőbordáival majd nyakadba szakad?!
Olyan Ő, mint rossz szokásod: kettévágtad? – mögüled ront rád.
Hinnéd: szívét metszed – s vére vörös kádjába fojtott patkánya vagy.
És kapura szögez a kimeríthetetlen Alakváltó,
s a kapun túl minden kinyújtott kéz hiába utolsó szalmaszál.
Ariadnéd kövér özvegyasszony, szélvert fekete ballon,
fölhasogatva semmibe zizegő bála fátyol, rongykarnevál.
Hogy itt jártál a pince mély kerengőinek egyikében,
s hídláb alatt lesütötték szemüket előtted az oroszlánok,
hiheti-e, ki kívülről kerülgeti a bejárást csak,
tisztes távolban terítve családjának – hol ti is boroznátok?…
E dombhajlat rubin levével tele volna pohár, a száj,
a terítő pokrócban folytatódna, s az: alkony-fésülte fűben.
És a fű erdővé nőve csipkebokorban folytatódna,
s a Göncöl kigyúlva szekerezne fönt, a kiterített időben,
mert ki volna nyitva, mint egy mappa, kiterítve, mint atlasz,
tűre szúrt pille, ha nem verdes már, lábujjatoktól érne égig.
Nem mutatná, hogy rab, csak azt mutatná, hogy gyűszűtökbe fért,
vörös borodban szikrázna tovább – határtalan e Semmiékig.
S ahogy leszáll a borszint a pohárban, emelődne a Hold.
S amíg összeérne a szátok, közelmerészkednének a nimfák.
Karon ragadnának, s te elbotladoznál a Bejáratig.
Angyallihegést tömne a szél füledbe, csapna szemedbe indát,
zöldbab-színű lósörényként folyna a zsálya lábad közé.
Nem is te lépnél, lóhát-hullámzással ragadna magával a föld,
de rátalálva, ott te is csak hitetlenkedve megállnál,
s hátracsavarult fejjel keresnéd, fűben a helyed hol tündökölt?
Ott, szembesülve lógó magaddal – maroknyi patkányálca,
mely saját farkán felszögelve csüng – hinnéd: a hős az, aki voltál?
Ariadnédra ismernél kapu előtt pár gyászos rongyban
a guanóba fojtott sárga fákon?… S kire a fűbe hajoltál?…
Gí a bor rubin foltjával száján nyitott szemmel elaludt?
Végleg elrekesztett kerengőn nem az ő vörös fonala ragyog?
Nem ő az, ki ijesztő kanyar mögül kirepül, s levágott
vadállatfejek közt talál toszkán eget – lázadnak Kijáratot?!
S hű kopói, az oroszlánok tátott torkában mészfehér
est előtti sugárzásban lebeg a sávos dóm Orvietóban.
Canova ajtónálló óriás angyala hagyja Rómát,
s Umbria zöldjébe kivágtok, érett ölén ringva, mint hajóban.
Suttog nektek Kis Hölgy-koráról, amikor még Z-ben fürdött.
S mint az öregedő Magritte ecsetjén, hússá változik a márvány!
Víz veri gyémánt szegecseit hosszúdad kőülepére,
de testszagú hajszálér-ringás a tükörfényű kő, szádat forró húsára zárván.
S lesz aranysápadt, mint az Arany Bikában
éjjel a suttogó lámpanyalábban, a suttogó-vizü kádban – – –
És nincs többé vége, nem lehet vége már,
széttépettek ösvényén szárny gyúl a bokán, ahol jártatok hárman.
Repül Ariadnédhoz, mint szomszéd falra esti lámpafény.
S oly esttel telik a Pince, mikor: „Batyuba kössetek!”, akarta.
Csergebozontból bontogatva ízenként lesd meg újra!
S ahogy éled, fényesítse ízenként ki a nyelved színaranyra!
Ragadjátok vállán, bokáján ketten! És hintáztassátok,
hogy parkba guruljon a nevetése, tollpehelybe zárt szelence.
Messze, ágy közepébe hajítsátok, hol lepedődön ég,
s gyöngyfényű a pórusok láza, mint félig kész festményen a kence.
Könyörögjön: még! Még! Örök dolgok közé legyen beszőve.
Halálról szólva arca mindig elszürkült, mint égetés előtt az agyag.
Ariadnéddal akarta összefonni a lélegzetét,
szemed kék falába zárni, mikor először oltotta szomjadat.
Örök, de csak dolgok voltatok. „Ki-be ugrálhatok! Mint a
süppedő fotel, nyitott ágy, vár szerelmetek!”, hetvenkedett sokat.
Azt hitte, talpához csirizelt a magasba rántott kötél!
Mért ne hajítsa magát mélybe, ha alátartjátok ponyvátokat?!
Ha festett csupán a szakadék s a zuhanás jópofa trükk! – – –
De érintésétől akolszagú lett ólommal bélelt tenyered.
S láttad az ördög előrenyomult alsóajkát – rajta!
És borzadva döntöttél: e vastag lábfejű szajhát nem ismered!
Santa Maria degli Angeli kísértet-albergóján,
mint lomb közül szélvihar a tücsköt, végigúsztatta meztelenül.
Rab szigetén, szenesedő erdők tűlevelén még vérzett.
S hogy végül kővé vált, most ajtót őriz. De lidérce szemedbe ül.
Hát Isten veled, Canova „szobra”! S Róma! Átlépve újra,
mi egyszer is halálos, köszönsz a múltnak s lépsz előre. Nőd vezet.
S lassan eszmélsz, hogy a valónál valódibb e látomásod,
a mit sem sejtő hegyi ház, a bor csak felszín, tört fény – képzelet.
Jut még eztán is pincetorok, honnan a lépcső mélybe visz,
s közben Leonardo madárszárny-gépeként surrog a szél mögötted,
Március, az összetört repülő ismét csak toronyba lép,
s tavasz, tavasz akar lenni a lezuhant szárny alatt, ki üszök, seb.
Röggel teletömött szája kiénekli a hóvirágot.
Az összetört gép tollát ezüstöződő pillangók beborítják.
Hegyen a hóolvadástól megcsobban a bor a pohárban.
Árokban oszló csavargón kristály vizek mosnak inget, harisnyát.
Aranyeső kezd sárgállni tarkója elhányt üstökéből,
tavasz, tavasz akar lenni Március! Vak lovadnak új a szárnya!
Rég, Olaszi Babával virágszirmok alá temetődni
nem semmiért kellett – fénye beszövődött Ariadnéd fonalába.
Velencében a Frari cserfes puttója majd eljátssza,
hogy a Csorba utcai kerek asztal alatt gondoláztunk ketten,
s Gí velencei fényképe azért sugárzik oly titkosan,
mert mögötte a himbáló üres gondolaorr mivelünk lebben.
Gí már csak azért ül ott, mert kikötötték benne az estet.
Kinyújtott karként átöleli a víz lámpasora az éjszakát.
S mert égnek és földnek ő a találkozási pontja, benne
a megvolt, a nemvolt, a tegnap, a holnap: tükrébe s egymásba lát.
A lámpasorok, a csillagképek rávetítik, ami voltál.
Elnehezült mosolyából a recski kő, mint lejtőn, az égbe zuhan.
Egy málló teremből tű villog – életed ott összevarrják,
szorosan egymáshoz tapasztott arccal, szerelmesen, szomoruan.
Mindenki fehér ruhában van ott. És kéz a kézben járnak
föl-alá e tengerparton ülő nőben. S mint világítótorony
minden szintje, lépcsőfordulója megtelik izzó suttogással.
Korty vizet isznak, bújnak tiszta ágyba. – S hullámzanak a rőt boron,
e pohárnyi vörös óceánban, melyre napszállat tüzel,
s legutolsó káprázatul a téli görcsből kisimuló tőkék
sorfala közt ámuló szemed bekússza a smaragd mezőt,
s fölötte elhúz Márciussal a leonardói repülőgép.
Persze: tátott oroszlánszájban, mint Canova szobra s Kis Hölgy.
És Ariadnéd eldobja fonalát: „A Minótaurosz liheg!”
Örök-sötét falakon át – érzi – baltacsapású a fény,
szíve füstöl és beleszédül. – Ti ketten! Ti, ti megölhetitek!
S felejted, hogy olyan Ő, mint a rossz szokásod: kettévágod,
de te csak kiömlő vére vörös kádjába fojtott patkánya vagy.
És elfelejted, hogy kapura szögez majd az Alakváltó,
s özvegyed fölhasogatva csupán bála fátyol: űz madarakat.
Nem! Te csak azt tudod: Ariadnéddal most szembeszegültök!
S a dombhajlat rubin levétől már nem téveszted össze a helyed.
Mint a Kis Hölgy s Canova-mása, s a Frari puttó: állomás
ez a dombháti pohár bor. Hogy vehess néhány jó mély lélegzetet.
De mint útmenti kút vagy benzintartály zsugorodnak gyorsan.
Sötét iramtól lobbannak ki, mint mutatványos bódén a neon.
S futsz Ariadnéddal a Március vérével kötött pályán,
amíg Minótaurosz az istenek kedvére végleg földre nyom.
