Himnusz

1

Sokáig tűrtem a börtön odvait, puhány,
homorú hasu vén közt
gyerek, ki épp kitalál a zöld homály elé,
hol a játszva kivágott
piciny szivet Szerelem nevű folyóba öntsd
s belemerj: kihalászva é-
dened lesz újra, s telíbb madárcsivitje, mint
mielőtt kaszabolt a Vágy;
hol halni jó, s lehetetlen; földig ér az ég,
ki-be repdes a szárnya, s még
az sem világos: a szárnyad. Árnya hűvösen
fed el, azt hiszed: óv majd.

2

Ha már kivágva a kőre, lépcsején gurulsz,
helye mar; csupa vér borít,
a csonk sebén rögösül, s te érzed végre: volt,
s mire volt, lehetett volna ott
repülve orgonazúgató egekbe föl
– Tefeléd az a toll szállt! –,
akár a síplyukon illegő zenére mind,
tolakodva a cickány
előszökell üregéből, úgy özönli be
zugomat tömegével
a Város, őszbe-csavart fejemre vak rögöm,
s belereng: csupa szárny borít!

3

Mi reng belé? Se a tengerár, se part. Hiá-
ba a kert füve-selymén,
ha végiggördül a napsugár s kitáncolnak
levegőbe a rózsák.
Öreg, ki már beleszórta vízbe mind a bű-
völetét, s lehajolva vár,
hagyom, vigyék, ami nincs; a csonk se mar-sajog,
simogatja a kéz, ha ér.
Kifosztva, mind milyen egyformák leszünk! A szárny
helye bennem, a csonkolt,
s a képzelődve kitárt a hátatok hegyén.
Elemelve varázsunk.

Nyílsuhanás időnk

Ház tetején itt, esteledőben
nappali ablak hány egü ajtó?
Megjön a csillag; tudja: mi várjuk;
lép, ahogy otthon fákra lehajló
szép jelenése jött.

Suppie Carlo (úr s szoba-szellem)
macskabarát árny, jómodorú holt,
hátra becsosszan, s majd’ töri lábát.
Víg idejében nem homorú volt,
s szétrepedő e kő!

Éjszaka tócsát ringat a holdfény
tört közepén: ott isznak a férgek
hold-levet! Angyal szút itat-ápol:
körme alól húz görbe fakérget.
Pincebogár sor áll.

S szomjasan indul majd lefelé mind.
Vissza, ahonnét vándorol egyre;
fába szorul bús járatot ásni,
szétszedi napját száz izületre –
s éj-idejére vár.

Csúszna a lépcsőn négy emeletnyit,
újra ihasson: várja sorát csak.
Szembe az ablak négyszöge nől még –
épp idefér mind! Angyala szárnyal.
– Hátha a perc kibont?!

S Suppie Carlo? Mért csoszog erre?
Háta mögött már rég ez a Föld, nem?
Mit keres itt még? Téved-e? Kortyra
les – ki a fényt csak dönti az égben?!
Részegen így bolyong?

És mi? Mi aztán rejtelem! Árva
két kirekesztett – két boldog gödény!
Isszuk a spongyán, fent, ecetünk – s be-
lőle lecsurran ránk, szomjba a fény,
nyílsuhanás időnk.

Zeng a szobánk! Négy szárnya van! Éjre
tárva az ablak hogy tele éggel!
Hold leve fodroz, kőlapon ömlik,
s mind idezúdul, mind beletérdel
égbeli s föld-szivünk.

A „Kertes Asszony” feddése

Signorám! Szivacsos lény, Európa há-
tán hal-forma s ravasz! Torlaszoló hiú
kasszirnő, te, sötét! Jöjj ki a hídra! Hold
süteményt ha a vízbe szór,

csupa tátogató gyöngy, buborék: eléd
úszik másolatát szépen idézve. Néz,
s tőgyedig lehajol csillagos éganyánk,
nevelőd. Jegyet itt ki kér?

Pénzmocskú kezed oszt titkosan égető
bélyeget kitakart popsi-cipóra? Hát
szót se szólj! Kimonó szárnya japáni lány
apró hó-derekán kinyílt?

Arcából veti rád pilla alól szivét?
S gyöngykagyló nevetés szélbe lopódzva súg?
Honnan hallani? Fogd – s érzed-e: távolabb
kuncog Isten szakáll-ködén.

Számolod vagyonát s őrzöd a mézfolyót.
Városod: maga fény, megvakitó Szeráf.
Ezer éve a lángcsóva: lobogva nyí-
lik hajók arany ablakán.

Ő a mű! – Na de mű, ókori szem szerint,
fala közt van-e még? Durva beszéd ez itt?
Tenger árja fenyít kétezer éve már:
jól vesszőz, de te nem tanulsz!

Életed ragyogás – elfolyik, és mi vár?
Pillanat-tömegét ontja beléd a Föld,
s csak a pénz csörög? Épp érme-rakása lesz
belépőjegy a Fénybe, föl?

Periklész kora hány év? Ki se mondd! S közén,
az idő-lakozás tornyaiból lenéz
miránk. Szobrai csönd-ülte fehér zenét
játszanak; szelekét. Az űr

csavargó szava szól. Isteneké? Anyám
teszi párna alá ujjait, s így becéz?
Pszükhé vár, furulyáz, s én pici hangszerén
ugyanazt neki játszanám.

– Süllyedő! Iszapár karmaiból kihúz
a világ! Lehet-é űr, ahol égretárt
drágakő-dobozod ring meleg éjszakán?
Látogat – s szive bőkezű:

Emlék… Márk tere… tánc… gondola trónja víg!
Gyönyörű, ha az est tűzsugarába vont
összedőlt Fenicét1 őrzi a filmtekercs,
s duruzslása elálmosít.

Így: vagy. S még leszel így! Műrohadást a pénz
teremt új palotán, helybe. S harangot önt
ezredév küszöbén klérusod, úgy kiált:
Hallelúja! E föld tiéd!

S Carminében az ős-oszlop alá begyúrt
vursli-Mária-trónt – vedd, mi vagyunk! E giccs
kaucsug-Szüze és tüllbe csavart Fiú-
kisdedünk kacarász terád!

Ej, Dámám, retinád áporodott egén
mély sötét – s te: Nap, azt képzeled! Átkozott
Giardinid2 sivatag-láp: homok, ám lehúz-
ta magába a tank vasát

Tobruknál, s csatatér holtja ma: nincs! A sír
helye sincs! Szaharát túrhat a gyermek, ás:
csak omló homok ing (tengeri habtaréj?) –
Mars apád sose lép elő.

Ahogy láp-bugyorod túrva a múlt után
sosem bukkan elő nő-szemü Ősidő;
harangarc, egeké; ősmosoly – átködült;
guruló aranyalma-csönd.

Európa szeméthegy-büdösét, Madame,
ócskavastelepét, én csak az űr porát,
galambszar kenetét láttam a verniszá-
zson havazni, mi szarkofág

formájú ugyan – ó, csak ne akard!, ne nyisd!
Párnáján zizegő semmi pereg miránk.
S mint por-lápban a holt, úgy veszik el szivünk.
Elnyelő homokár a Kert.

Erre szól a jegyed. S bár aranyékszerű
szép ujjad levegőég szine-múlta már,
és nincs Mű, ami majd holnap előszökell,
hogy erős apa-szellemét

kivetítse a rémtettei erdején
eltévedt eszement század elé, s fiát
üstökén ragadó marka kihúzza, még-
egyszer
téve szivét alá –

Európa szivén, legközepébe szült,
nem kalmár ugyan, ám recski, ha mond e név
bármit még Nyugaton, megtanulom, meg én:
nem csupán haza-sír, mi vár.

* Fenicét, Giardinid (jegyzet)

Az örökség

Gérecz Attilának

Lent, aulában kertbe vivő mély
ó-kapulábon penge sötétlik.
Régi, bebarnult, rozsda-harapta
markolatán hord címeres arcmást –
Téged idéz e kard.

Nosztra faláról rám esik árnyék.
Látok a mélyén két heves ifjút.
Téged, a vívót; tánclebegésü
kéz; levegő-kard; szúrva halálos
mégis a pengeél!

S látom az ámult, tágszemű gyarlót,
bal, suta társad, térdemen arccal.
Néha kinézel vad viadalból:
műszavat ontasz, „lám, ez a…” S hulló
csillag a szód! Kihúny

dézsa-fejemben. Most te csodálnál
ekkora zöldfült. Vállt vonogatsz rám;
s hűlve a láz, hogy vívni tanítgass;
ugrani lóval, s döfni a szívig –
„Írni te tudsz! Te jössz!” –

sóhajod itt húz; mély denevér-perc.
Nosztrai est hull, korma a lépcsőn.
Számkivetésben furcsa a hangod:
negyven egész év függönye leplez.
Vastag ezüstje rejt.

Tudd: Eumolpus (rég – se? – élt költő)
– nagykegyü rang s pénz (fő hatalom!) járt
írni-tudónak (hány ezer éve?
kérdj okosabbat!) – holta utánra,
Fellini-filmben, így

dönt: Aki pénzt vár tőle, a húsán
osztozik ádáz más örökössel!
Rágja a máját, lábon az ínt szét!
Óvatos-értő fásli-lebontást
végez el rajta, jó

hentesi munkát, s gyomra ha áll is
ily lakomát, hát birtoka légyen
s pénze övé, mind! Vén Eumolpus
ördögi bíró? – isteni bölcs volt?
Tudta: milyen fajunk!

Téged a sortűz ősze tejesbá-
rány fiatalság zöld tavaszán ért.
Mellkason ón vert; vérre eső; no-
vemberi orkán tett csatakossá
szép tetemű halott.

Végakarat? Pénz? Költeni tudtál
bocskorosan „csak”, Tankleterítő!
Kétszeres átkú lett a halálod
szolgaszemekben: vers lobogódon,
s zsarnokölésedért!

Ezt örököltük; két csuda-mércéd.
Lélek a tett! – szól –, s kínai-szanszkrit
nyelve az öszvér-fülbe nem érhet!
Hisz parizernek lelke kimérve,
s tettelen ingadoz,

két tilos álom, földbe lesüllyedt,
két el se képzelt rothadozó közt.
– Üld ki a párnát rongyra a székben,
élve az ólban, fald szeszed: égjünk
bús röfögésbe mind! –

több szava sincs már ordasuló, vén
századutónak. Most Eumolpus
fáslija tűnnék szélsebesen rá-
gós teteméről! Bűz se taszít: légy
falnivaló, harács!

Hóba takar, míg süllyed a nemzet,
mély gödörűbb, mint csöpp Klauzál tér
sarka Tiéddel. Mért teszi? Fél! Fél!
Fél a szemedtől! Nem hiszi Húsvét
Betlehemét, te, Vers!

Örökségherdálás

1

Esőd, Uram, takarodni látszik, áthajolt
keleten, nyugaton, nyakán
maradt vizét belecsapta nyúlt pofánkba mind.
Kitöröltük a fröccsét.
Szemünkbe véresen ékelődik: ég a ház!
A miénk! A Tiéd! A Menny!
Velence – lám, melyikünk akarta? – úgy lobog,
ahogy átitatott rongy!
A múlt? Velence tetűi csípnek? Ó, Uram,
dehogyis! Vörösen riszál
meszelt falon telefonzsinór – holott a szél
se akaszkodik ajtón,
viharkabátja se csügg a víz felett; se-hí-
re Miracolin át inal! –
kezem vadult! Lecsapott a készülékre, mint-
ha a szájra! Azért ráng!
Az otthon újra elért! Tokajt1 pirult az arc,
a fiús, csupa jóra kész:
nevembe kérte „barát” szavát a két fi, s lett
lapuló kibuvás, s „Nem!”
„Nem illenék ide Attilánk.” E rókanyelv
sima fondora árulás!
Hisz arra ád szavat ő nekem barátin: úgy
teszi, „mert kötelesség!”
S kiássa földbe dugott Szivét, a tiszta dalt;
s ravatalra a Szárnyát
a tetszhalottra ragasztja: majd kiszáll e té-
velyedett, csupaseb s köd-ült,
ki negyven éve se érti: jobbik énje vár
beledöntve a sírba ott!
Kiszáll, s teremt közös ég alá közös hazát
Európa bozótján.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De várj, Uram! Ki is értené e rángató
dühöt itt, remegő imám?!
Ha kezdeném elején, világosabb lehet
keserű verem-éjfél.
Miféle düh nyom? Uram! Hisz Attilát megint
temetik! S vele mindent.
Lenyúzva, Forradalom nyakon rohad. Kivág-
ta szivét e vakond-Idő,
s a seb, jövőnk lyuka tárva ingovány-ölét
a hazára: beszippant.

2

Ölelt előbb a „barát”? – Ha annyi éven át
kitörölt a korodból,
gyanús lehetne a pezsdülő barátkozás! –
Te se küldted ily Angyalod,
a fejmosót le! Miért ne hittem volna mind
melegét s javuló eszét,
ha esküdött, s közös ügybe szőttük Attilát?!
Noha már tavaly érett:
világa más; simulékony, ám szivét ne nyisd:
mutatós feketét visel,
de ünnepibb a vizelde nála, s emberibb
a golyó, az a hét, mind
november ég-kapujában Attilába lőtt!2
Nem a lélek – a test zuhant.
De itt az ősz – s Tokajon vesződik holnapunk?
Jön a Lelke – s kié még?
Feláll Szentmártoni János. Kérdi: Géreczünk?
Az ki?! Válaszol így a köz.
Feláll a társ, Oravecz Péter: Miért e csönd?
Mire vélje egy ifjú?
Ragyogna két arany-élü név: a Kántoré
(telefonba betűzte mind
a két bus Attila-díjas) és Lászlóffyé
„Uram! Áldd meg e Kettőt!
(Kabát alá becsavarva légy a zászlajuk
gyerek-Attila, légy a Szárny!)
…, akik kinyúlva a két lekókadó fejét
apa-lágyan emelték
az égbe tábori dermedésen, s Attilát
hazavinni akarja mind. –
Miközben úgy telehallgatott betelt nyarat
a „barát”, s kitenyésző
heréi, udvari söpredéke Róla, hogy
Uram, égbe-kiáltozott
meráni kuss ez a csönd! Dög-illatát, lehét
viharod veri tán rám?
Holott előle futottam épp idáig én:
vigye lelkem e Bárka-ház
erőt meríteni csillagóceánod’ úsz-
va Velence egén túl;
Csodák Terén3 könyörögve-átkozódva szám-
kivetetten ezért bolyong
az árnyam: otthoni Sorsra készül itt kötél,
suhogó hurok – s válasz!

3

Viszem, viszem haza itten ért élményemet!
Jelenése örökre szól.
A férfit (templomi szolga ő Crisostomód4
koraesti homályán),
ki fölcsavarta a villany rengetegét ránk,
s aranyég-misefénybe várt
a kép, az orgona szárnya, s rajta Piombo
„magyarokra”, le, ámult.
Miért? Nagy Imre, Maléter arca benne él
kicsi srác-kora óta – szólt.
„Ha fényre vágyik a bú, előkerül fakult
papiron fakuló kép.”
S elénk is ott, Uram! Ázva, rongyolódva s ég-
ve időtlenül! Égve még!
„Azóta mind arany
(állva néztük, sírva könny-
telen) forradalom s magyar!”
„Arany” szavát Tokaj értené-e úgy, ahogy
vizi templomi csöndbe szólt?
S „barátja, Attila tisztelője”, hal-szavú
csukaszáj, irodalmár,
a század égve ha végzi, árulója csak?!
De ki súg neki? Jobb-e, bal-
-e röffen rá vakaródzva iddogálgató
borulat-szakadékból?
Mily egy, ha kétszavu látszat is! Behúz a cső-
be, te, ágra se ért fiú!
Fiú-magyar, jövevény-korú, következő
az Idő folyamában. Ó,
miféle kincs nehezít iszákot? Életed?
Hagyogatsz feledő rossz
hazát; a föld rögös ágya sincs! S elveszt a szó.
– Uram, égbe megyünk mi már.

* Tokajt, Attilába lőtt, Csodák Terén, Crisostomód (jegyzetek)

A Dühödt

Magas ég! Ülök itten vakaródzva, bár
szélcibált cserepét még nem emeltem el
Suppiék tetejéről – noha úgy a kár
bennem és a tetőn nagyobb!

Illőbb volna az óbiblia képeként
lenni Jób; türelem szobra e ház fölött?
Sírhely? Fájdalomé? Kínra mosolyt remélt
sebesült; könyökére dőlt,

ki magába merült s onnan az égbe lát?
Tudja: várja a trónszék aranyába már
sok tűrés befelé nyelve?! – Gebébb e hát,
ami rég kijelölte őt!

Meg a kéz! A fekély-mart csupaseb! Leránt
egy tetődarabot – még oda sem figyel –,
olyan mély vakaródzás dühe ád, Uram,
enyhe éjet, ahogy kikel

a tenger fenekéről, ahol úgy aludt,
mint gyerekkori kertünkbe ha Éva vitt
át bokrunk akadályán, s kutyaól elé
terítette a combjait.

Mély, mély, mély dühe kell! Ház tetejébe túrt
markolás, rohanó mozdulat, új cserép!
S újra új, fakadó nyílt sebein kifent
holdkaréj-sikolyú, a húst

pengeéles erős innyel evő! – De: szép!
Különben belereszket sütemény-hason
a holdfény, s kirepül máris a balga lány:
gomolygó sebes űrbe lép.

Így mit ér, Uram, orvul ha lehetne Jób
belőlem? Szava-nincs tört tetem, ágyra-varrt?
Hát én nem köszönöm meg rühöm, ótvarom!
Vakaródzva a kárt, a bajt

hogy állnám? – „türelemmel”, mit okoztam itt,
e serény nobilék gyöngyberakott helyén!
Nekem illene háztól toronyig s tovább
tetőt rakni – arany-lakit?

Hisz kéményei vérrőt cserepét is én
faltam volt föl, Uram, szórakozott öreg,
míg vakarva beteg lelkemet, én, szegény,
valék fényre szemelt üreg

a horgászbotodon, árba merült. S a víz
titok-ír-öle mélyén tele telt edény.
Vakaródzva, ha marnék Uram, ám enyém
türelmetlenül is a Fény.

Élsz és írsz

(Csendes Béla halálhírére)

Hallom halálod, Béla! Kiütve kéz
kosarából fióka-tavasz, a vers?
Peregve omlik hegyre az ég.
Legázol jó csapást, veteményt,

ujjad fonását, dőlt keritésedét;
belecsúszott nyomodba gyom és tetű.
Ki ád a Kóbornak lakomát (?),
ha villog tűje s varrna terád

országnyi díszmentét, madarast, urast;
s csalogány-éjszakába merülve hív:
legyél megint ifjú, legyen új
tető, míg ágyra vonja fejed.

Számít ez? Asztalt képzelek én eléd.
Csupa Kóbort, ki itt feleség se volt;
s nyomát se látom bűnbeesés
mocsokfoltjának ágyatokon.

Szép bűnben élsz, írsz – ördögöt árny se tár:
ilyen ott nincs! Lenézve miránk – ha látsz.
Az is talán ember, bekötött
szemű, hát rossz. De jó lesz odább.

Könyvbolt az Orgyilkosok utcájában

Antikvárium, ó-bolt, tele zsebrevág-
nivalóval az Orgyilkosok utcamé-
lye végén. Zivatar zúg. A kutyák is úsz-
nak, csüng nyakra való színarany érme (még
cseng-peng). Macska nyakán fénylene gyöngyszem, ám
nem bolond egy is; ül párnahegyén; az ú-
szás szamártudomány; tátod a szájad és
ázott hártyauszállyal belepottyan é-
des combocska-tövével pihe-lepkelány;
családostul esik rózsaszirom szinű
macskanyelvre. Alig győzi a kapkodást
kellő keccsel a párnán. De e percben úgy,
mintha gyilkosok orv lelke zuhogna rá-
juk, Csontváry-taréjú jeges ár bedönt
Nippon lányaiból gondola-aljt telí-
tő nagy társulatot, színdarabot ki épp
előadna az antik, levegőtlen á-
ruda-mélyben. Először lekerült a ló-
tusz-vállról üveges selyme. Utóbb eseng-
ve a csend, a homály bolyhosa szoknyarést,
tengeralji derengést kitakarva lát-
tat. Mély balthusi fülkék1 „török” ágya ter-
ped. Padlón lopakodhat lesekedve é-
deni lány, Lilith-arcú, selyem ágyra. Fer-
devágásu szeméből csalogány tetők
rengeteg-közepén énekel. Ujja pár-
nacsücskét beszorította ölébe; orr-
cimpáján veriték gyöngysora gőzölög.
L’Oiseau bleu2 lefüggönyzi az ágy sötét
pázsitján heverő Éjt. Fele hattyuszárny
alatt álmodik, ám szája a vérpad est-
jével hallgat a titkos szerelembe zár-
va. Rouault bezománcozta a Kékmadár
szájszögébe a poklok nefelejcsszinű
változásait – s Istent, mosolyogva rá.
Tombol künn zivatar, szél veri szét nyarunk.
Bent Crepax3 pedofil csábulatát lapoz-
va Mauro4 modelljébe helyettesült
be Szeléne – elejtvén a gyufát –, a Hold.
Pentecoste5 – betűzném csakugyan? Vagy őt
így énekli elém foszladozó haván
kis Csigécu-Ni6, hűs lampionarcu é-
des színész, aki Sábát imitál tavaly-
ról. (Vasari leejtett kicsi könyve ned-
ves lábán pihen.) Ő s én hajolunk együtt.
És érintve együtt, ujjai közt legott
rézhenger muzsikál, agg zenegép, fehér
szakáll tán, ha nem épp gépi a lelke. Így
csak vérfoltosan ázott tükörébe néz-
ve látom, csigalépcsője hová visz. Oly
ifjú Hold!… Leszakíthatsz!, nevet. Angyalarc.
Gyerek – térdig a rét lágy füve harmatoz.
Antikvárium, ó-bolt, tele zsebrevág-
nivalóval az Orgyilkosok utca-mé-
lye végén. Szakadó ég. Kialudt a vil-
lany. Egymást letörölték, sarok-éjben áll-
nak, könyvvel takaróznak. Tenyerük vasa-
lójával simogatják remegő kolomp-
mellük. Színdarabukból ki se hagytak ők.

* balthusi fülkék, L'Oiseau bleu, Crepax, Mauro, Pentecoste, Csigécu-ni (jegyzetek)

Egy szép halála

Mi virágzik? Előhuzogatni ha jő szobaszellem
s nyitogat rebegő hasitékot a fal közepén,
valamim kiszakad – heverő szivem elleng –
fele itt maga, másika átlebeg én-tetemén;

a szobán, a rión, puha víz-ruha illatu kerten
kiszitál; a halál – elegáns Huri – várja. Serény
kezü kínai lány kimerülve, tükröt csigaselymen
feled, s ér bele párna-puhája halál peremén.

Aluvásba a lány – suhan égbe. Időm hava ellen
keze lágy tapadással a hajnal alá feketén
ha simít pici sást, bababőre kisértete bennem
emelődik a végzet elé. Kicsi kínai lány, tünemény:

ha Michéle beúszik, s a kórterem ordasa szemben
csupa hó – takarót igazít, mosoly őrzi, szemén
befelé simuló: betakar lepedő-fala nyelven
sosem-ért imaszót, gyönyörét… S elalél tükörén.

A barát miatyánkja verébcsirip, elhal a mennyben.
Mosogatva a holtat – – – a tükre! – – – Ez ám esemény!
Körülállja az égbe-röpültet… s ölén a szem: enyven.
Sose enged el, kínai lány!, ölel ámulat és a remény.

A hullamosó

Csónakig indít, holt, kocsiján nyúlt,
hagyva a földút vak töretését,
füttyszavu lomb nyers sárgarigóját;
kedveli ő, víz, énekes égmás
kórház kapuján ha csengsz.

Vidd csak a terhét! S lám, kocsin illeg:
– Méghogy a Menny bús bodra alá tolt
mást? Igazán nem! Visz lepedőt, kór-
ház szemetével négy kerekén ziz-
zen (így göcög itt tovább),

ám lila lábfejt sárga körömmel!
Gézbe lapult test?!… Fölszeletelt hús-
-csont?!… Tasak alján hűlt?!… El se bírna
gyönge kerék ily súlyt! S ki nem áll bűzt.
Még szép temetést se néz.

Mért? Babonás bíz. Képzeletében
kőfalon átlát. Ott meredélyt szánt
sírba kapart telt képpel a kalmár.
Lopta suhancként – rossz inas –, az meg
jön, s tízszeres árat mér.

Víjjog a fán, s ő tartja a hátát.
Zsáktetemével nyakba vetül s gyúl.
Kong az Elégett Utca alól vé-
gig, s hol a bűzben Sporca homálylik,
szól: „Jössz te, adós, s fizetsz!”

…Reggel az asszonyt frász töri, oly zöld.
Fürdeti: s zöldebb! Ám olaszéknál
arcra az álarc fölkerül egyből.
Fénylik a csengőgomb, üvegajtó.
S jó hullatoló kilép.

Csónakig indít, holt, az csupán perc!
Víz, csacsogó, már vár kapulábnál.
Bőg a motor. Vízcsepp koszorún ég.
Szép igazán ott. Háta ha nem lát.
Nem hullatoló, igaz?

Csodátlan

Közelről, Uram, épp itt, a tetőre mért
villámlásodon át hallak. Ijedt a sirály.
Szédülök. Korom, égett szag szivárog. Ó,
félni kéne, de nincs bennem lehelleted.

Időben kirepült? S most valahol Mila-
no vak szobrai közt foszlana Dóm-tetőn?
Megmásztuk mi magos lépcseit egyszer, s én
fölírnám oda: Húsvét. Az is volt, ijedt

napsütés, korakék ég, de a tél se múlt,
fényből fent vakitó szíj hasogatta, szél
a hátunk. Nevető Gíre kibontva, rá-
képzeltem köpenyem; zúgva a szélverőt,

amint fölkap az ég tél-tavasz óriás
búrájába – s elillant az a két kizárt…
Uram, épp csak a ballonköpeny ott se volt!
S képzelgés fogasán függve a Dóm fakó

gerincére ragadtunk. Pedig onnan az
ég csak egy sima ugrás repülő madár-
kabátban! – ha igaz volna. De itt az ott.
S láthatod: ki-be járt, ám csoda nem akadt.

Húsvét! Szédülök, annyit mutogattad őt
útvesztőd zugain. Míg Fenicéd kiég,
s talpig-égve a fal kőfoka: bordaváz.
Estély lámpasorával szegi. Ott teríts

lakomára nekem! Szívközepem, hol áll,
Velencében a lyuk. Tükre, ahogy hazám
börtön lámpasorával szegi éveim.
Fogj, s mint én: öregedj! Míg tova múl a perc.

Mire kellenél

Szerető Atyaként, lám, csomagot csinált.
Jóerős doboz átkötve aranyzsinór-
ral, mélyén veled, áll ládahomályban. Úgy
hitted egykoron, ünnepnap elővesz Ő.

Ajándék leszel, azt hitted előbb. Kevés
kétellyel sokat álmodtad a perc havát:
fenyveszöld lesz az est, üstökös átröpül,
szán húz majd, s gyerek-ének fut a szán elé.

Nincs ünnep? S ki ajándékcsomagot kibont?
Koraest dere szikrát ha vet ágy mögé,
lábujjon lopakodnak – becsapott a vágy –
csomót bontani, hámozni nagy, óceán-

kék szemmel. Valakit majd kitalál az Úr,
ha már átkötözött s ládahomályba tett –
képzelődve betöltött, mire kellenél.
S kitalált valakit jó Urad: összevarrt

vele. Ládahomály ágya azóta úsz-
tat (Miracoli alján iszapos rión).
De ős-rajz vonalából tudod: Angyalát
régen Ő nem a kősír üregébe zár-

ta: péntek tetemét vonja ölébe! – Várt!
Vasárnap kövön ült, honnan a Fény kitört,
s: szárnyas énekes, ujjongva a hírt, a Mennyt
korbácsként Jeruzsálemre suhintva szállt.

Rég történt. Nagyapád könyvlapozó kezét,
kisfiú, ne feledd mégse. Nem Úr ez így!
Szerető Atyaként, lám, csomagot csinált?
S őrangyalt kötözött rád – ugyanő? Gyanús!

Kicipelt ide, s zsákját bevetette hí-
nár s hal nélküli holt víz közepébe? – Ő?!
Jó Atyád?!… De ha fordítva esett ez itt?
Majomház a világ. Únta. S bedöntve sár-

víz iszapja alá, Márk toronyoszlopát
undorodva belédöfte a féregu-
szadék-bolyba! – Eközben veletek betelt
az Idő. Töredékfény mutogat, s kivánsz

Sábát? Szűz tavaly-éjt? Filmet a fénytörés
csillagról levetít: Margheritán haránt-
sugárzás kicsi zsonglőr öle mágnesét
villogtatja; sebes gondola zsámolyán

Szávitrit szemed ámítva követ? – Nem é-
rinthetők! Olyan épp mind, aminő a kép
szavaddá kötözött háza; vakablakárny:
Jóerős doboz átkötve aranyzsinór-

ral, mélyén veled, s ünnepnap elővesz Ő.
Őrszeráf ül a ládán, keze csenget. – Ó,
ajándék leszel, azt hitted előbb. Kevés
kétellyel sokat álmodtad. S a többit is.

Hívás

Szív, dobozolsz? Tán sziszegő, vén
négy kerekét vágyod, a csöndet
rajta, föléd géz-puha sátort,
alja sötét víz, s belecsönget
néha az Isten. Int

távoli ház sarka mögűl. Ott
– játszva hunyót – orrtöve gyöngyös
izzado volt. Szétmaszatolt nedv,
érzed-e most? Nem? Te, közömbös,
hisz te lehetsz megint.

Készülünk

Miracolink elején szelíd istenszobor
menteget, ókori ház
(Lombardo Pietrót,
kőfaragó tudományt,
naggyá álmodott csöpp
ékszeres égi dobozt;
kétszeres égbe-lesést):
„Nem rejti semmi, mi szent!”
Hisz ókor és reneszánsz együtt alkotva itt
kőbe csodát, kitalált
– hajtani rád fejemet.

Ha napsugár-zuhogás után kőíved ég,
s megtelik elszabadult
erkélyek virágpor-
görgetegével, az ég
tükrét, fönt, repedt rés
vágja koromra, kihúnyt
fényre – kever takaró-
színt: hűs ezüstje betölt.
Kitárva nappali-ablak: innen készülünk.
S vár, ami múltba merült;
ködlene rám: „Nosza, lépsz?!”

*

…Kredenc a konyhasarokba vont ámult szemet:
rézmozsarunk a világ;
torz – s mélyebb, igézőbb.
Fordul a képeivel;
jön, jön szorgosan mind.
Félem-e? Álom ömölt.
Lobban a kép – de hová?
S míly új jelet hoz elém?
A semmi törli le. Voltja: nincs. Gördül így…
s várom, anyám jön-e már?
Veszni ne hagyja fiát!

E láda elnehezült kicsiny testem guban-
cával egész puha ágy!
Szennyesláda. Deszkán
gőzölög ing; üregét
színig tölti két hét
fájdalom-alj. Savanyú
szárnyait átveti rám.
Nőtt álma, foltjaiból.
S poloska szívta ki bőrömre hólyagát, míg
mélyen aludt elalélt
gyermeki társam, a Hold.

Ha fölriadva anyám se jött még, mélyülő
táncba merült a magány.
Százlábú irammal
vágva homályba elém:
bűzlő rongya fojtott.
S míg ki-be ugrana kút-
mély aluvás peremén,
megnyúz, mi vár. S betetőz.
A lámpa szelleme gúnyosan tár szét lakást:
nem jön a várt! A hiány
pikkelyeződik; a Nincs.

*

Ha mostan átszökik, át a lelkem, Láda, rád,
s domborodásodon int,
onnan int: „Ugortok?!”
Ketten vagyunk, íme, tudd:
négy kéz, láb, e hús-vér
két fej, a földbe bevert.
Így vagyok: mink. Telehold-
társam belém felesült.
Ölelve ládatetőd, ahogy rég, telj be, Sors.
Majd tetem ékszere, Föld,
két szivem. Néz. S beborít.

A hajó

Talán az éj felén ha állt a Hold, mi-
kor át a tábla-résen izgató
delejjel óriás sugárnyaláb e-
sik ágy elé: bebámul egy hajó.

Ezer szemével mind a húsz piani.
S olyan zúgással, mintha egy bukott
hajós fülébe búgatnák harangjuk
a Szkülla-Karübdisz-közbe jutók.

A Suppiék falában (ugrom-én!) zi-
zeg, s omlanék négy évszázad idő.
Nem értitek, hisz én se értem itt, e
hajó ahogy búg, és fölém kinő.

A tér a mélyben óceán! S a bűz a
rión, a hugyszagú hidak tövén?
A víz alól gyöngyöt bugyogva hány, a-
lul, oszlopos león aranysörény.

Na várj! Az este ágyad itt, Miraco-
li angyalára még lenézve állt.
Magasban, fenn, tetők felett. Utóbb el-
repít innét (mondtad) majd egy sirály!

S zavart, ha rojtja csüng a szádig, úgy szi-
pogott a szél-ugatta nagykabát-
felhő (a nyár helyett). – Mégsem hiába
nézted fentről a templom angyalát?!

Hajó, a húsz szintű úszik, s benéz a
szobánkba ágyig; lélekig vakít!
Ha vég jön, Illést tűzszekér helyett a-
vitt kordé tán? – ragadsz mennyig, Ladik!

Te elnyelő! Falat ropogtató! A
Hajó! Velence óceánba fúlt
fehér halott alul – de bárka úszik,
s a benn ülő sarkán porlik a múlt.

Ugorjunk át az ablakán, ha vár!, mon-
danám, de alszik Gí. S ki keltené?
Betöltve ketten azt a nagy hajót, ka-
romba viszem fel őt az Úr elé.

A tűzevő öregkora

Gí: tágra nyílt szem. Szájra tapasztva ujj
szétvágja hangját. Rémület, ámulat.
Szorítja csuklóm, mintha éppen
– fölrepülő madarát – lefogná.

Föl? Most? A kősó súlya ragaszt e kő-
laphoz! Szemet hunyt vak szobor, állok így.
A csürhe lökdös, hallanám is,
hogy liheg, áll csak elém, felöklel.

Számít-e most ez? Vézna, lepusztuló
izmát se rejtő férfi, kivetve ránk
vízmély-nyugalmat, vénülése
éveiből kitekint az éjbe.

Mint messze égen hályog: esőverés,
hajlik nyalábja, szél lapogatja, ing,
testén a lámpa fénye átsüt.
S ő szakadozva a kört befutja.

Miféle kört fut? – Tűzlobogás, eléd
görnyeszti törzsét: fald! harapásod át-
roppantsa torkát! Horpadó has
ráncai tűzbe borulva gyúlnak.

Képzelje bámész: hecc ez a vén inú
félhulla férfi! Mit neki láng, parázs –
lábujjba csípett!… S szájon!… ínyen!…
Látnivaló: kitanult a módja!

Bohóckodik! Nézd: készül a ráadás!
Üvegszilánkból törve sötét szemét.
Egész apáca-házfal állhat
védve e cápafogú cseréppel.

Dombbá kotorja, majd dagadó farú
gömbölyded asszonyt kap az ölébe – és:
túl-telt kenyérként tárva ránk, csak
várja, a csönd kitapintható-e.

Ekkor mezítlen talpa a tört rakás
palackra ugrik, s tartja tovább a nőt –
míg lágyan ejti földre, s ő is
– lépve utána – eléje térdel.

Honnan kerül szál vérszinü jószagú
szegfű kezébe? Bókol a nő felé
úgy, mintha benne nyílna Mennye
s föllebegő sokasága védi

szárnyként – ha talpán vére se ömlik s ér
csatorna-rácsig!… S nem tapad egy cipő
se kockakőhöz vérben ázva!…
Lábfejük, illatozó ruhájuk

se puffad s oszlik vérbe kövült kemény
burokba fojtva… – míg csak elejtve ősz
tekintetét, s föl sem emelve
rájuk, a füstös apóka köd lesz.

Szemhéjon át még látom a távol-ég
ormán. Szakadt árny: lengedező eső.
Gível ha tudjuk: háttal állva
így mosogatja sebét az éggel.

A beköltözés

Nincs a nyakunkban a Kis Hölgy,1 s buszra Szeléna2 se süt le;
déli, fehérlő Holdja az éggel együtt inal otthon.
„Felhő árnya, ha tízenegy éve…” – tünődöm a járda
összerepedt kőlapján húzva batyunkat utánam
újra Firenzében, s végig tüzelő Nap alatt – de
hatvannyolcadik évem alá gumiként simulóan
süppedező szőnyeg kerül, s ím évődve dobálna,
mint gyerekét: Mi a tízenegy év, ha azóta Szeléna
lába hegyével a csillagokon pörög, s el kicsi Hölgyem
árnya is úszva, Signoria tízenegy éve üres, ki-
halt tere húny csak3 – s nincs, aki intene, útban a hídon.
Gíre Roberto s vén irodistát játszva a Párka,
nyári ruhásan a Sors tündére nevet kapualjban.
Lift suhan. Ajtó tárul elénk s küszöbünkre behajlik,
mintha előttünk nőne az első ház tetejére,
dóm kupolája s üdén Giottója4 elénk magasodva
rőten a Vén Palotából egymutatós kerek óra-
lappal a bástya-fejékü torony levegőzik az égen.
Hívna Roberto: „Páholy az erkély, ülj ide, látod?”
S mintha az Úr (vagy az Ördög?) igézne kölyökhevü percben
túlra, Teremtés-láz (Tagadás-gőg?) révületében
észre se vette az Ég kapuját; hogy jobbra a vízen
színpada nyílna, s Gi súgja fülembe: „Hisz Orsolya zöldje
ömlik az alján!, s messzi vitorla repülve a Mendi-
canti rióról,
este az Arnón fölvonul, itt lesz!,
itthon vagy! Gyere, nézzük a Sors öregecske Anyója
mit mutat?”
Ázik aranyban a két szoba összehajolva,
víg mosolyú ívben kerekült fala közt puha minden.
Csillog a képüveg? Alján szárnyasok illegetik fa-
roktolluk, s gyöngyökként ránkgurul appenin ég s a
Napja – habár csupa festmény sok madarunk! Csivogásuk
titkokat árul el; tűlevelek szaga-íze a szánkban.
Tárja ölét a fotel?, nosza, ülj bele: erdei holdas
tisztás vesz körül; éjjeli nőszirom ejti tenyérbe
mézteli kelyhét. Harmat esett ide, nézd!, tele mind a
két heverő meggyszínű párnarakása ezüsttel!
…Új boltív mögül ágyas aranylás: sárga mezőben
kúszva sötétkék, csöppnyi virágneszezés: pihe nimfa
hemperedése az ágytakaró! Éjkék huzatával
ível az ágy feje: dajka-szelíden ölében az álom.

Vissza, előtér kőboltíve alá, hol a konyha
tág szoba-mérete Gíre hat ingerlő nevetéssel.
Styxi homálya (az ablaka aknaüregbe tekintget)
fényűző ragyogású századom élni-tudása:
szentségtartóként ömöl nikkeli felszerelése
fénye miránk: hűtőbensője ezüstje, akárcsak
mágnesen: ékszer az olló, kés, sima bárd; s gyilok úszik
jéghidegen, tele formatudással elő a jövőnkből.

Innen is nyílik egy ajtó: lányszoba tán? Üde ágya
húzza a képet a kék vonalú mintás folyamára:
hajlani kezdene csíkja, ha Sába heverne fehéren.
Bőre alól míg ömlene fénye, akár a bicikli-
lámpasugár a bozótra, a kék szinü sávok az ágyon
erdei tó-gyürüzésbe sietve simulnak utána. – S
máris e kép: levegő… suhan át a kalitka-lakáson.
Kérdi Robertónk: „Hát meg se nézed a hölgyet a kádban?”
Persze csak ugrat. A csempe ragyog: zuhanyán üres emlék
bús-külön áll; odatartozik: ágyhoz, a holdtalan esthez.

Furcsa! Mi koppan? A konyhaköd? S: itt a madár – üvegében!
Mint elöl, érett fénysugarába fürödve a többi.
Itt is a mély csupa morze. A képkeret érti, mi dolga:
préseli, mint a gyerek nefelejcsét, Hang, a te fényed.

Párka s Roberto mögött becsukódik a négy retesz. „Álom?” –
néz velem össze Gi. Hegykoszorúja alól teraszunkra
hömpölyödött az egész nyár, s lent a folyam tükörével
épp az esik meg, amit Cocteau szeretett:5 belelépve
tárul a függönyös út-mögi táj, s Eurídike táncol.

* Kis Hölgy • Szeléna • Signora tízenegy éve üres, kihalt tere húny csak • üde Giottója • lent a folyam tükörével épp az esik meg, amit Cocteau szeretett (jegyzetek)

Kétprofilú portré Firenzével

Mint kit gáztartály kigyúlt uszálya görget,
sűrű, zsíros korma kente maszkom.
Lőporfüst? disznóol? agg vizelde-tört seb?
Vonszolnám jövőnk a szőre-hullt haraszton.

Súgja Gí: Repülj föl! Morgok kútba: Tűrjed.
Bús madárijesztőn vért rozsdáll a plasztron.
Angyalok hadának rontsak én? – Kerülnek!
Híd, folyó zsong. Osztozzunk a hasznon.

Giottón, fönt, Brunelleschin,1 s hol rúdra csörtet
bronzoroszlán légyevő gyíkként:2 ragasztom
rá a múltam. – Hogy gázlóba fojtva ölt eb?

S vékony lába háztetőkön át előtted
csüngve csillárfényben ottmaradjon?
Majd kiszárad. S nem vonyít fülembe többet.

* Giottón fönt, Brunelleschin • bronzoroszlán légyevő gyíkként (jegyzet)

Mire éj lesz

Koppány Zsoltnak

Rózsaszín palástba öltözött a házfal.
Gyöngyház ég körívén szél sodorta vékony
szép, törékeny felhő. Sok sötét sirállyal.
Úszik, mint e hónap: arca köd, salétrom.

Úszik, mint a tegnap. Itt járt? Csak keréknyom.
Hintajában ültem? Vagy csak űztem s láz falt?
Térdig ért homokból éjbe holdkaréj vont?
Mit se bánd! Sirály húz hófehér hasával.

Egy meg száz rikoltoz. Mennyi pólya szárnyal!
Hunyt szemmel ha hallod: füttyögő fazékon
sustorog, gügyög – kigőgicsélsz, hugyos madárdal.

Herkules-jövő? Oly hős? Vagy báva? Kínod: éh nyom
ágyra – vagy jön Isten, s Földig ér palástja?
Éj, ereszkedik hidunkra már a démon.

Két éj két hegedűse

(Szakonyi Károlynak, egyik római tárcájára emlékezve)1

1

Nem a Trasteverét, sem a hídját –
hegedűsödet itt sose látnánk.
Kaparón se vonója vonít át:
könyörülj te fejére szivárványt.

Zúg, túl, Uffizi. Nézz oda: mit látsz?
Páholy-süppedezést csal a látvány.
Erkélyt zúg körül. – Itt zene-indát
hangszórós hegedűs imitál, lám.

Ámulsz? Gépzene rejtheti titkát?
Becsapott tömeg ing az uszályán?
Húr ráng – s néma! S a szobrok!… S a hídláb!…

Hallnék bár nyöszörűt! S a világ, tán
úgy, mint akkor a hídra te szállván,
burkolná aranyába be inkább.

2

Karcsi! Kik keze tapsol az árkád
alagút-feketéje alól, ott?
Rolls Royce, Ferrari s fénylik az ég fenn?
Tévés sztár, öleb, s ő, a sudár lány

ringva ér le a térre. Kitárták,
s nézd, az Éjjeli Tárlat akól most.
Juhhodály! Csak a birka szügyén szenny-
nyüzsgés, nem pedig égi szivárvány!

De ott úgy ömöl, ékszerek árját
fülén, melle haván kirakó bolt
pultjaként ez a krém, tele szétkent
Botticelli-mosollyal a száján,

mint nemrég aluvón a Scalán;2
szép, sötét esze: kő. Szive: zárvány.

3

Most húzd rá, ha cigány vagy s a mersz még
nem lobbant el, a gyermeki emlék!

Ha csaló kirepít, s milyen bestén!
Így állunk te meg én, ilyen estén.

Csupasz szál egyedül, mig a rest ég
hidegen ragyog. Tán csak a festék.

Ólomboltozatukra kifestvén
csüggnek képzeletünk suta Mennyén.

Tűnt Szépség temetője: veszettség.
Híd vár Trasteverén, ha te mersz még!

Menjünk hát közepére – keresztény
alkonyán Európa, a mezsgyén.

Tombold, húr, amit – Isten – üzentél!
Két űr közt, kötelén, haza menjél.

* Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem • Scalán (jegyzet)

Másodszor is Giotto egyik freskóalakjára1

(Fodor András halálhírére)

Bandi, a Bardi2 kitárva: Falán halovány fiatal csu-
hás. Szirom-arca a zászló selyme alatt szelid
vázahomályba begyűjtött kínt s henye könnyeik,
kik ravatal körül ágyra borultak, amíg szive alku

nélkül az óarany égi keresztre repült, agyag arcu
Jézus, eléd. Szabadító indulatú, pedig
kés alig érte gyerekállát – de lobog, repit,
s Érted: erős a halálig. Elszánt. Szava vers. S aranyajku.

Ötvenedik nyaramon se fakult ez a kép. S noha hajdu-
hallgatag állta, ha Giotto kéznyoma ráesik –
két haza nincs, s hite bár lehet ó vagy uj, Istene, az csu-

pán egy eget boritott ránk; s szívbe a fényeit.
Bardiba, hulltod után is elhoz – repedő puha pajzsu –
egykori képzelet. Állsz és hívsz? S a fal égbe nyit.

* freskóalakjára • Bardi (jegyzetek)

A Politika balladája

Láttuk a Rend vad, rőt kocsiját ma mind.
Elmúlt az est rég. Éjszaka lett, akár
tegnap. A lépcsőn elmosódva
nagy tömeg ült, gyerekarca volt.

Az éj tehette – spongya alól kibújt
tekintetük tán, hogy zizegően ál-
hasonlatosság fogta őket
távoli rét keretébe most.

Mért látna rémet bárki a Dóm tövén,
míg mellre csüggedt állal az árny kidől
a sarki kőből, s folyni indul,
hogy belegázol a Rossz?!… S hogy így,

álarcosan jön: oltani tűzbe vert
otthont! S a létrát, mint siető kerub
hátán a szárnyat, légben úszva
röpteti címereként közénk.

Mily észrevétlen (– járt a motor talán?)
settent elő! Úgy várt, hason. Álcaként
egyenruhában gép s ki bent ül;
menteni, tűzbe robogni kész!

Csakhogy ez égő lámpaszemet kitát,
s helyből-ugorva sztráda-iramra gyúlt
bőgő motorral ront a tömegbe!
Futna, ki bírna! Baromfiól

rikácsolását ontja a Téboly! S ő
tűkanyarokból vágja a rendet! Irt
svábbogarat – fojt förtelembe,
szent s szabad! Úgy hiszi: ő legyűr!

Patkányvadászás – érti magát –, az ám!
Villog egyengomb. Hordaruhája most
teljhatalommá fújva duzzad.
– Olt tüzet? Fölfogadod: s megöl.

Bigallói apokrif

Sok éj talált miránk a nyolcszögű
keresztelő körül. Sötéten állt,
holott az angyalok kövét, ha hűlt,
finom suhintó szél legyezte fönt.

E szél madár neszébe öltözött
Bigallón és a bíboros falán,
de itt Salome várta Jánosát,
s Heródiás fejét levágva ők

együtt táncolnak át a tűfokon.
Csak egyszerűbb e kép, a „tű foka”,
ezért a versem így jelenti most
(de bíboros falán a Menny is ott,

aranyfonállal, s esküszöm, Salo-
me Jánosát a lába közt repí-
ti rajta még tovább, a Menny fölé!)
amíg spanyolfalát a hugyszag itt

Bigallo-sarki testre nem veti:
– Ne nézzük őt!… Elnyúlt fiú, üveg-
szemével égbe bámuló. A száj
tövén talán Salome csókja: hó-

pehely, lefolyni kész, s a vér, a vér
Heródiás szökőerén szökött,
ahogy Salome kardra tűzte fel?!…
Fecskendőtű-kazalban álmodik.

Visszaút Sienába

Kaptatunk föl, s emlegetünk nagy ívű
víg időket. „Otthoni szélbe szippantsz?” –
lessük egyre másikon érve lázunk,
mint a gyerekkort.

Hát pedig fiam felesége élt tíz
éve itt: tanult, s mi csak őt követtük
– völgybe ámuló szobaablakából
nézve Sienát –,

ötvenes pasas meg az istenujjú;
s lépve, mint a Parthenon-ormon égő
kentaur s szeráf lepidája, csókká
váltjuk a küzdést:

vénülésemet leseperve számról,
mintha negyven évet az életemből
Recskre hagyva erdeiben, lehetnék
hajnali füttyhang!

S városodra szórva a fényemet már,
mint a tárt kapun bejövőt dicsőség,
színarany köpenybe borítva talpig,
várna jövőm még!

Kaptatunk, de hirtelen elveszel, múlt.
„Hol vagyunk?” – keresztbe ledőlt a tíz év,
torlasz, utcakő, idegen fal áll föl,
négyszöge szűkül.

Járt-e itt e holdbeli tájon árnyunk
kéz a kézben? S úgy iramodva dombján
otthon-ízzel átmelegedve szívtájt,
mintha a Kis Hölgy

lesne át Sodoma-zenében ázott
kék szemével esteli templomajtón:
Hagyjuk ott a víg koszorú ölén még,
táncra tanítják!

Ránk borult a lámpasugár a Campón?
S mint bezárul, alszik az esti kagyló,
párok ezre – ajkuk a lábig – így zárt
Tér legyezőjén

fekve rézsűn. Földmeleg édenünkké
összemosva ők s mi egyetlen ágyban
tükröződnénk távoli csillagon, s lent,
Quercia vizéből?

Mintha szétszakadna Siena! Felhők
rontanak kabátra lecsüngve – pápák
kőmadár-csapása talált a Dómból?!
Dördül a villám.

S hív az Angyal. Úgy, akadozva, fájón
(mint anyám az orvosi rendelőből
Klapka utca fái alatt karolt rég,
míg hazaértünk),

Gíre dőlve inti: Kövessük! S egymást
tartva, ősz bogárka-nyomán a ködből
– bár szemünkbe folyt, s kitörölte tíz év –
visszataláltunk

titkaidba: Szent Katalin Sodomát
hívja esti kőterasz-árnyba; vérző
nyíl-sebét ha ujja simítja, gyógyul!
S nézi Sebestyén.

Nézi lány, fiú; szögön inge – s Kis Hölgy.
Ő, igézve: Mit tud e nő a freskón!…
Úgy szeretné – jár a fejében – köztük
tartani szívünk.

Ég és Föld köze: Szépség

(Sodoma: Mária bemutatása a templomban)

Galambosi Lászlónak

Isten a hálót fogta erősen.
Még ha szakállat s jó atya-képet
róla a szívem megpihenőben
sem menekít – alaktalan éget.

Tán a közelben rám lebegő szem
kék mosolyától tágul az élet.
Csak belenézek, s elveszi tőlem
kínom okát az orgonaének.

Mária, hálód fogja erősen –
hogy besötétül csöpp imaházad!…
Kékleni tárd miránk ruha-kéked.

Nem szabadít itt egymaga Ő sem!
Kell a Te tested, szép egü ágyad:
ráhever s összeér, ami épp Egy.

Éjszakai tárlat

Il Sodoma.1 Szem, szomorún benéz rád.
Vagy mögéd. Vagy át, keserű, begörcsölt
árnyon. Orrod vaksin előmered, már
szinte az arcán.

Tükröződne nagy szeme vén szemedből
vissza Gíre? Ketten együtt, s mi szintén
összenőve egynek, előbbre jutnánk
erdei s erdőnk

hőkölő-keskeny szakadék-szegélyén?
Izzna válasz lámpa-homály alól ránk?
Mert – „Szodóma?!” – úgy harap össze fogsort
láda-sötétség,

mintha hulla bűzlene benne, s félő,
hogy kikunkorodna a száj szögéből,
mint a mákostészta, mohón a kígyó:
„Jobb, ha te hallgatsz.”

„Kit? Szodómát?” – néz, s nyeli nyársra nyelvét;
áll, s a kérdezőt takarítja útból
cingulus-lilán a pap. – Útba van! – int,
kulcsaival hajt,

művirág karján. Lakatol vasajtót.
Fönt, Siena vén oratorióján2
árva képeslap se került elébünk:
„Nincs!” – Noha: Mennyük!

S mind Firenze boltosa (ó, te, könyvbolt!,
kazlad áll, Bábeltorony, elvakító),
tárva karját vállt vonogat csak: „Épp ő
kellene? – Hát nincs!”

Ólom-est, szemét kövesül Firenzén.
Jézusát a lámpa se éri tisztán.
(Féhomály a sikk; szeparék idilljét
nyújtja a képtár;3

Fabriano hercege – s pávasétány;
tündököl kis Gozzoli: mily növendék-
égitest nagy zordak, epét ivók közt
öntve ezüstjét.)

Mink meg állunk. Szemben s együtt. Sodomát?
– Jézusát is kikerülve bámész
nyáj fut, orrán rézkarikája: lát s hall?
Sorvezetőjét

el nem ejti. Jó a karámban! Úgy döng
lába Uffizin, sima édenén, mint
durva korlát közt terelődve bunkós
végre a csordák!

* Il Sodoma • Siena vén oratorióján • szeparék idilljét nyújtja a képtár (jegyzetek)

Fölrobbantott Uffizi

Álom életem? Az Arno mélye lent
méteres halával ingadoz, zavart,
mintha nem tudná, Vasari mit habart
túlfelén, s az íveit mily szakrament

vágta légbe.* – Álarcos lány?, vén Jelent
újitó terror? Babrálva míg csavart
aknagyújtón, vulvaszájra ujj kereng.
Millió ehült lovas tiport avart

Nofretét utánzó szép fejébe’ bent,
úgy robbant a Föld, egyszerre ő s a part.
Mélyen, méteres halban mégis dereng

mindkettőből tán egy pillanat, s bazalt-
kő kemény a kód, amit most eltakart
telt ágyában gyöngyöző Arno, s e csend.

* vágta légbe (jegyzet)

Egy Giorgio-hasonmás hídfő-szoborra

1

„A cukorra, gyertyára és szamárra
ráadást: egy palack bort is kapok.”1
Hallod te, Hídfő, nem termett királyra
álruhám! – Nincs is. Csak magam vagyok.

Nem mint te: fél mezben. – De takaratlan,
legfeljebb, bohó agg, kőszemedben
látszom úgy, mint Mercato-sarki vadkan.
(Szőre úgy fénylik, hogy szinte rebben.)

Csakhát azt is tudom, hogy mire zár a
tág szemed, öreg, ily mohón magába:
Mint idegen, majd nem játszom vakot!,

és lenyűgöz, Évszázados Fedetlen,
hogy – átnéznek rajtad bár – ernyedetlen,
kő-kitartón magad mutogatod.

2

Hasonlítsunk Giorgióra2 s a szamárra
(mit Michelangelo őtőle kapott),
nem, nem mulatok rajtad én magamban.

Vén vágyainak nevetség az ára.
Törtorrúval3 megegyezünk mi abban:
szükségünk van e föld chiantijára.

Hogy kő-szívvel kellesd magad hiába;
s mert perverziódban legyűr egy vadkan
(bár kétségtelen: Cellini csinálta).

S hogy Városodnak kihivón kiáltsam:
Fürdesd aggodat Napod aranyában,
míg Benvenuto kanját simogatod.

* egy palack bort is kapok • Giorgóra • Törtorrú (jegyzetek)