Summa
Esti teraszról át Teverén, fény ablaka, látszol?
Oly fura árny vagy, gondolat! – Árny csak, míg neve nem tett.
Márk esetéből, ím a tanulság. Tartsd az eszedben.
Frátered ajtón állani mért nem tud mosolyogva?
Angyalivá(?), sárrá(?) idomíts? – Sár minden erőszak.
Égi magasból, püspököm, ember látszik-e? Csak por?
Mint a folyó-felszínen a két part összeszövődött
költeni – embert: Ábel előáll Ég tenyerével.
Föl se fedezvén veszte: hiányod, Mű, a korában.
Vers, zene, kép, látod, mire kellett templomaidban!
Angyalok égből gépies-untan; Jelt figyelők. – S te?
Első rész
Esti teraszról át Teverén, fény ablaka, látszol?
Este a kőfejek űrhüvösével el-eltelek én is.
Át a vizen, keresem, hol a fényed: arany falikárpit
verné vissza kis asztalilámpád tejsugarának
csöpp violáját, kardos atyák lepedő- s takaró-nagy
képeiről? Alagút-hosszú szemezésük elaltat?
Most, hogy időm Rómán kerekül ki egészre, s egész nap
itt ücsöröghetek udvarok, ágyszagukat lehelő szo-
bák s tetejükre varázsolt csöpp pihenő-ligetek fö-
lött, magasabban a szomszéd Holt Lelkek kifakultra
pingált tornyánál is, a deszkavilág lihegése,
lent a sok útakadály, beszegelt kapu rossz paravánja
már nem ijeszt. Hova tűnt el a Város? Ül; ázik a kádban.
Retkes a szépem; igyekszik előkaparászni a rózsa
hajnali hamvát mocska alól. Meg is értem. A gőgöt
is, mikor új ezerév küszöbére evezve elönt a
büszke erő: a Hajó tovaúszik!, a Víz tehetetlen!
Vad rodeója csupán fejezet, piheperc a világó-
rán. (Az is ott ketyeg-üt mitológia-ízü csenéssel
jól elorozva a tat-trezor-aljon, a többire hányva.)
Én, ki a túlélés pocsolyáiba fulladozok; kis
tócsavizük se tudom csikorítva megúszni a partig,
gályarab-életü ( – s nem csak az ötvenes évek!, a tíz u-
tolsóról ugyanez kiderült! – ); igazán kerülök vá-
most, utonállót, pláne egy ekkora tengeri Bábelt!
Hogy s mint festene errefelé ez az Ezredeket Fa-
ló?! Összes pocsolyámnál pikkelye egy szeme is na-
gyobb! Halad ünnepin, akkor is úszna vakon zeneszóra
százezer égő lámpafüzérrel az arcom előtt, ha
én emelődnék (tán csodaszerrel) elé pocsolyámból:
kétfele nyitna az éle, akár a fatörzs derekán kap
hosszában függélyes fűrész. Muslica mázo-
lódik el így – autód üvegén százszám! – s mi se rezdül.
Második rész
Oly fura árny vagy, gondolat! – Árny csak, míg neve nem: tett
Mégis, hetvenedik tavaszom teraszán levegőzve;
függőkert, de nem ám szemirámiszi!, borrominis te-
tőm tűlábú, csak Szentlélek s az étere tartja.
Meg Magyarék szive, hogy ki ne hagyjuk a Testesülést se,
püspököm! Oly fura árny csak a gondolat: pára poháron,
mint ’szeretet’, ’haza’, ’zsarnokölés’, ’veled érzek’ s a többi.
Szó, ha hiányzik a tett: borigázta magyar bajusz ázva,
ős a pohár fenekéről; szép, lekonyult, tehetetlen.
Ám Magyarék!… Hogy is érts? – : Ha e Pár szeme-mécsese nézne
míg irogatsz, violás sugarakba köréd totyorogna
mind, s Huszon… (álmodod?) – angyali – János Atyád pocakos víg
tündérévé ifjúhodna falad levegőtlen
képsora, szökve a ráma-karámból. Táncba pörögne
Néri Fülöp lyukas ingében libegő seregük, s fü-
ledbe susogná tennivalódat, ahogy Babi bábja
római óvoda-kertben a Giulia utca füvén ta-
nítja a kisdedeket: mi a jó – magyarul. (Papom, érzem,
érted e képet: a szárnyhelyedet tapogatja körül uj-
jam sima hátadon.) Ott, puha-szép püspöklila gúnya-
mélyben igencsak előkészülhetnél te a tettre.
Harmadik rész
Márk esetéből, ím a tanulság – tartsd az eszedben
Tán e baráti tető szépsége sugallta, hogy írjak
mostani Pápa-uradnak: „Atyám! (atya? – húztam a címzést
át:) Testvérem!…” (Alig vagyok ifjabb nála.) Elég, ha
két vén így nevet össze, ha útjuk is összefut. Átö-
lelve a két agg-csont remegőn beleárad a mási-
kába, a szót is elejtve, üres lomot, élve a csönddel.
Csönd? – kapok észbe. (S a kültelek árnya is intene: „Ej, ha
főnemes írna ilyet proli Wojtyllának!… Egész jó
Márk meg a koldus együtt, ahogy épp Márkunk bugyolálja
kéregetőjét drága lepelbe, leszólva magasból:
»Testvérem!« De milyen fura íze, ha koldusa dörgö-
lődzik a Jóakaróhoz: »Húzz bele, jó bor!, igyunk cse-
rébe egyet, testvér!« S veri hátba elázva, a Szentet.”)
Negyedik rész
Frátered ajtón állani mért nem tud mosolyogva?
Hát… valahogy Neki tudnia kéne, mi bánt. De se kézcsók,
püspöki – sem ölelést mimelő, hátán bedöfő kést!…
Öntene tiszta vizet poharamba – ez izgat, egyéb nem.
Kezdve alulról: mért a legalja szemét lesi léptem
dómjaiban? Mint csordát, kordona úgy terel – épp, mert
látni akartam enyéimet?! Azt, mi tulajdonom? Erszényt
nyissak, s ez még nem elég? Megaláz kaputámogatója,
díszben a szolga! – De kétöles Árgusa laktanya-árva!
Mért katonát faragott keze rőt rögü sár-ivadékból?
Lélekölővé képzi Heródes agyatlan ölőit?!
Mészárszék-kapuvá rondított zsoldosa által
dóm-küszöböt! – Megalázott nők menetére lelátna
kulcsár Péter, egedből, püspök, s nem vakaródzna?!
Mária Hősei!, féltek egy íves-ovális öröm-vo-
naltól?! Magdolnát Donatello vén keze már nem
bünteti; fodrász műterem ajtaja leng ki-be, s rajta
tódul a Nő, aki rájött: tőle, ha szép a világ! Ne-
vetni mered, papom? Élne! S legyőzi a Szépre vakultat.
Istene boldogan üljön a péteri székben a Mennyel,
s nézze gazella-szemével az égi leánysereg mind ott:
válla zománca de harmatos-illatos, s édes a karja;
hónaljáig előtár hűs-elegáns elefántcsont
ékszerü énje mögül szabadon valamit. – Papom!, épp a
leggyönyörűbbet, amit hihetünk te is, én is: az Úr má-
sik fele, s Általa mind simulunk, kerekedve egésszé.
Ötödik rész
Angyalivá(?), sárrá(?) idomíts(?!) – Sár minden erőszak
Templomi égbe merülnék – Bernini angyala szólna,
ám e gorillák még a misét se kimélik. Urakká
mért teszi őket a Fej? Húsvét idején mosogatva
lábuk a tálban, a Száj ima-csókja se könnyit e véreb-
ösztönön?! Ülve a Szent (– hivatalból! –) hallja-e durva,
vad kikiáltóját, aki egymaga túlkiabálja
Sixtina vízzuhatag-tömegét, pedig épp neki kéne
csendbe-avatni. Ha mind idomíthat az Ördögöt adva,
tán idomíthatná Urad angyalivá a bitangot,
még mielőtt fedi pápai sarzsi a szívbe kövült bőr-
fejt! A Hajón tekereg hernyója kövéren Atyádig!
Hatodik rész
Égi magasból, püspököm, ember látszik-e? – Csak por?
Mindez azonban az Alja csupán! Az atyák neve számra
sem jöjjön! Sem lent, sem a polcon. Egyéni beállí-
tottság, vér, virtus, kicsiszolt (?), örökölt (?) dobogása
szívnek s az észnek – uram, ne tegyünk úgy, mintha nem embe-
rek volnánk! Hideg ég korom-árka mögül ne akarjuk
látni a porba-hagyottak kínkeserű menetét pok-
lok alagútján. Ott merülünk mi is abba a ködbe,
mely tűzcsipke-szegélyű s lánglobogása oly édes
arcokat, s illatot, s el sose árult drága időket
lebbent egyre a „volt valamid” kőhídjairól rád
s rám, hogy egészen elolvad az ónszinü jég, mi beburkol.
Itt a helyünk, s más tér nincs, honnan visszatekintsen
tiszta-magára az ember, mint amit önmaga nyit ma-
gában. Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán,1
s még azon is lépj nagyvonalú-szeliden tova, hogy ki
tudja, mikor nyilik új lehetőség büszke Hajód fa-
lán levakarni a szennyet. Urad (ha egyéni hibáit
nézed) esendőbb-é a „kacsintó Jézus”2-alakkal
üzletelő piacosnál szerte a Város odúin?
Szép? – Neki; csúf – nekem. Ízlés dolga. A sírgödör elföd.
* Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán • kacsintó Jézus (jegyzetek)
Hetedik rész
Mint a folyó-felszínen a két part összeszövődik…
Csakhogy nembeli kérdés ez, papom! Ábelig ég az
ösvény! Káin öl. S értsem-e: így beleülhet is Ábel
kincstárába? S mi lenne? A Föld? Hatalom? Java? Bibli-
ád magas ívű füstre gyanakszik, s Káin alul te-
kergő, gazba enyésző áldozatára. – De senkit
nem ragadott meg az Írás ős kocsiútja odáig,
hogy: hova visz! Pedig Ábel olyan lebegő, akit épp a
fény takar. Átlátszó papiros; lyukacsos anyagú; ha
lámpa elé viszed, ámulod, ékköve hány: csupa légha-
jó!, rákötve repíti föl orrod elől magasabbra,
túl azon, ó, ahol végződsz. – Káin egész lihegése
mellkasod aljáról tör elő. Az Ölő suhogó bun-
kója ver oldaladon. Csak a vérrozsdát nem akarja
hinni a szem. Hiszen Ábel oly égbeli – honnan a vére?
Annyira nincs neki, püspököm, annyira Káin az ember,
kénytelen Ábel-ölő, folyvást maga, lándzsahegyére,
puskacsövére kitűzve a benne lakó szobatársat,
azt, aki kívüle lakja, de fogni se tudja, s nem érti,
mit keres itt, ha a Túlpart lakhelye? S mint a folyó fel-
színén összeszövődik a kétfelöl áthajoló er-
dő koronája; titokzatosan; csupa vízfodor s égalj-
áramlás kaszabolta sötétből: kép csak a vízen,
tükrözet. Ábel az ottan? – akár ha tükör veri vissza
hajnali álom után képed tovatűnve, ha ellépsz.
Mégis öl: érzi a vért is, amíg a folyó kisimul, s ka-
ján mosolyával a Másik elő nem emelkedik, s úgy néz.
Elborul ettől s újra öl. S úgy, ahogy eddig is: önma-
gát. Egy iramló látszatot, átsuhanó jelenést. Mert
öccse füvet dug a cimpa-zugába, ha álmodik éppen,
s ő fölugorva vonít… a tej elfolyik, anyja csecsén le-
csurran elé, nyeli föld… magas ég ruhakékje egy örvény
fordulatával az anyját szívja magába, tejével
szökteti… S ő feketén, dágvány-zsirosan rohan Ábel
fénye után. De van ennél rosszabb pillanat is. Ha
Ábele ül sima kőlapon s int neki – sőt! le is írja,
orra elé levegőbe lefesti; egy ág derekán vi-
rágosan éneket indáz, s ujjai föl-le zenélik
azt a kicsiny valamit neki – mégse találja ki, mit a-
kart. Ez a pokla leginkább. Vérbe borulva belévág…
Nyolcadik rész
…költeni – embert: Ábel előáll ég tenyerével
Ó, ha te, püspököm, ekkor a káini düh közepén csak
úgy, ahogy ülsz, elegánsan a fordítót alakíta-
nád, aki Ábel igéjét (tán akadozva, de) érted,
vagy legalább hallsz némi harangszót; s ott valamid moc-
canna belül, s te, imán edzett hallásodon által
már tudod: Isten nyelve a csend; Vele nincs dialógus.
Kérdezel – s szólana? Ráteszi ujjad egy elfeledett „nyi-
latkozatára” a Biblia kispap-eszedbe ivódott
áradatából, s kisfiaként lovagolva a térdén,
mint a betűt tanuló, kerekíted a fölfedezett á-t?!
Népmese, püspököm. Így sose szólt a te jó Urad. Átha-
totta velőd a magadba’ talált süket űr levegőtlen
gömbje: világ, gránit közepű; se kiválni nem enged,
sem anyagod. Burok!… S ölni akarnál káinin. – Ölni?
Mit? Élettelen olmod? E dantei jármot? A Poklod?
Tán a harangra hegyes fül utat keres Ábelig ekkor.
Nincs, tudod. – Á! S ha van?… Épp lehetőségét gyakoroltad,
égszántó gyerek: Istent hívva rajongva s csalódva,
hány napon át, aki meglesi Őt remegő inait fe-
szítve oly étlen-szomjan, mint a szerelmes. S alélva,
nagy közönyében elégett is gida-kedved. A fű szí-
nét reverendád, mint temetőárny, elboritotta.
Felhők közt gyalogolni se vitt havasokba, hogy egyszer
szóba ereszkedik és veled összenevetve kicsúfol.
Tótágast álló hiteid csinosítja, s akár egy
fűszeres-ízes öreg fodrász, araszolva hajadban
pöcköli egyre az ujjahegyével odább fölös éked.
Lám, mibe bújt bele napfény, hogy korom ernyed uszályán!
Hát – tebeléd. S mi okán? Örül oktalan is, noha dúl-fúl
ép esze, hogy mily víg-felelőtlenül ugrik a fénybe.
Boldog! Jó! Szeret! Érző szív. A virág kitakart szir-
mán párzás. Keze közt leszivárog az öl-meleg illat,
magva rögökre ragasztja az ég tenyerét; azon érzi
Ábel igéjét áthullámlani. Vers? Zene? Kép? Más?
Közvetit Ábeled. Őt. Hogyan? Érteni kéne? Leírni?
Kilencedik rész
Föl se fedezvén veszte: hiányod, Mű, a korában
Inkább ott kutakodj, te miféle szerepre tehetsz szert,
püspököm, éppen a káini elborulásra keresve
írt. Ha Atyád a kufárt kiverő Jézus haragos szí-
vét valahogy kihalászná drágaköves köpenyéből,
fénye Hajód sugarazva, kitűnne: az oly tele mára
bíborló kalmárral páholya legtetején, hogy
tyúkkalit-alkuszok atka jövése-menése odább, az
oszlopok ágai közt, nem is érdekel; „Isten is alszik…”
Ennyire mégse azért! Közös éppen a káini voltuk,
püspököm! Ábel: Atyádra se néz a homály palotáján.
Tán csak egy-egy kitakart hímtag körül éled a tűz még,
és úr és ajtónálló ugyanúgy csap a légbe.
Érts: ugyanúgy! Ez a lényeges itt. Ha mesével akarnám
tölteni estünk, így szólnék: „Lucifer kicsavarta
rozsdás rostélyunk lemezét egyik éjjel. Eltörte
szerkezetünk apró elemét, s vidor apánk alagútba
dobta a csöpp töredéket; ahogy te a tört gyufaszálat.
Címeres ágyban s az árok-avarban elillan az éjjel.
Ébred az ember. Nap süt. Béborul. Ő viszi bőrét;
ad-vesz; kuncsorog; új pénzt, nőt szimatol; tele tányért
menhelyi asztalon; ótvara viszket; elázik a frakkja.
Föl se fedezte a vesztét.” Hidd: Lucifert az Atyád sem
véli valóbbnak mint te, vagy én s avarágyon a koldus:
– Baldachin árnya alá bekotorjon (?), mint szerelő a
rossz Fiat-orrba (?!), s kilopja belőlünk azt a parányt, mi
mégse parányi, de lényeg (!) – az Úr egy!, s Övé a hatalma.
Én hisz csak azt hiszem, érteni kéne: az ész hihetőt mond.
Mégis: a tény se csupán bősz Káin egérszaru füstje!
Tizedik rész
Vers, zene, kép, látod, mire kellett templomaidban!
Szégyen e század, uram, kikopás a szövés menetéből!
Ferde, akár Földünk közepében a tengely. A csorba!
Hát mi előtt hajlong? Mire? – Rossz a kerék? Biceg? Árud
nem gurul ég feketébb lyukain szét ily kocsi-tatból?
Száz szó vége: ha Isten nyelve a csend, s te tudod, hogy
nincs dialógus az Úrral; s egyetlenegy árva eset ki-
vétele tán ha van: Ábel elimbolygó kifehérült
füstje; a Nincs-S-Ha-Van-Ábel alig-lehelet repülése;
s szó-ima-vers-zene-kép köröző fonalában a szívünk
látva magát; s hogy az épp, mi nem: Ábel, az összekötő fo-
nál maga; lelke fehér füst… (– ó, ilyen ormot-ijedtet,
püspököm!, érted, e ködcsepegés-dadogás mibe szédült? –);
hogyha te látod, a Vers, Zene, Kép mire jó, s mire kellett
templomaidban a lénye – : ne verj rá rácsot, ahogy vert
klérus századokon, beszorítva Hajód maga-szabta
ácsolatába a Szárnyat; e Ház jó kőmüvesének
nézve a Géniusz és a „kacsintó Úr” keze-művét.
S úgy se, ahogy kalmár-kori századutó teszi éppen:
Fogja a Gazdag, s a kincsre lakat kerül. „Oly barom-állat!”,
mit mutogatná képe sorát, ha tulajdona lett az!
Kincse! Befekteti, s vár kamatára. – Te: vedd az agyart szem-
ügyre: barom, de mitől lesz e pénzagyu kincs-zsebelő kü-
lönb a tömegnél? Pénznek nézi, amit sose láthat
Káin, a pincelakó. Egyiké se a Mű, papom! Eltűnt.
Lórúgás ez a kor. Hamisító Bolt. Ahová be-
lépve maholnap hónod alá te ha csapva az árud
mégy ki az ajtón – ott bizony áruja, tenmagad indulsz,
káini-vadra cserélve az eddigit. Ó, nagyon elkelt
egy kis szemcsere. (Látni akarta magát.) S kiderült, hogy
sapka alá beszorítva egy emlékféle hasalt. Tán
csillag a lomb közt, s Betlehem ott, órányira, délre.
Tizenegyedik rész
Angyalok égből gépies-untan; jelt figyelők – s te?
Püspököm, átvetem – asztali lámpaburád ahol ölti
fénykoszorúját rád – kutató szememet. Vajon érzed,
túlpart lombos fái fölött a kabócazenében
angyalok ülnek a holdsugaron, s hogy a lábuk egükből
gépies-untan csüng lefelé. Gödör alja e hely tán?
S ők a jelet figyelik, s készülnek. Alig hiszik, az nincs.
Ásók csengenek. Én, rög, hallani vélem a fémet.
(Persze: bolond lyuknak szele sem más.) Rossz szemem ott, fönt
csillagot úsztat, ahogy tavaszéjen ez illene Rómán.
Mégis az ásó összeütődve üvegkezük alvó
ujjai közt, nemigen hagy elámuldozni e Város
deszka alá bedugott gyönyörű odaliszk-heverésén.
Hat szál deszka is – értesz, igaz? – milyen éjbe visz! – Élni,
püspököm, ifjan a sír kapujáig!, ezért keresem túl-
parti szobád melyik ablaka fénylene kőfejeimre.
Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével*
festeni át a Hajódat?, s Atyád se palánkja tövében
hinne neked: legyen ajtaja tárva, ha Janusa barbár
Pannoniából majd ismét idetér, s „kivirágzik”,
szól tavaszéneke, „újra Dunántúl mandulafája.”
* Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével (jegyzet)
