Mint üszkösre perzselt
legelőn a bárány,
kit csíkozott tigris
megnyalint pofáján,
anyacsecs-sorához
odahúz a mancsa,
ha elaltat, fölkel
– álarcos Kasszandra –
húsába nyelt Holddal,
denevér-vert éjben
fölgyújtja a házat,
a mátka bennégjen;
fiúja képébe
hullámzó lófarkat,
felejtés-vízesést
szívére ráhajtat,
hogy mikor a hat szál
koporsófa törve,
a beszögelt ölből
kezd hullani kölyke;
a katafalk-bársony
bölcsőt már formázhat,
ködtől ázó bundát
rá ebes fák ráznak;
Ő már abban lépked,
elhullt kutyaszőrben,
„ide honnan jöttem,
ide miért jöttem?!”
Holdat elnyelt hassal
akkor a királylány
– nézi az Ősrossz, s szól:
„jobb, mintha csinálnám” –
csipkefán fennakad,
burukkol galambként,
szétnyíló köd mögül
látni a haranglényt;
tüskeszög-sebeit
gyógyítgatja szája,
csókja bolyhot keltett,
lesz tigris bundája,
csíkozott tigris lesz,
Holdját kiokádja –
hozzám eltaláljon,
ahhoz kell a lámpa.

Épp az a barátom, kit kedvtelve hasonlítottam Hozzád könyve után,
fejmosást kapott a költészet vitézlő őrtállóitól otthonában,
miért nem alakítgatta Csokonai című versét A Reményhez vagy
Estvéd idoma szerint. Rossz kölyök! nem tett papír alá sorvezetőnek!
Elgondolni se jó, mennyivel keményebb lenne leckém, ha egyáltalán
lehetne leckéztető Erzsébeten is, e nyögvenyelős sorok láttán.
Sóvárgott hajcibálás! ó, nem több, csak a gimnázium önképzőköri
(színvonalú) indulata! tanáros nem!-ek, verselő tanácstag-vétók!
Jövőnk, kit Te (somogyi iskolamester), oly sokféleképp szólítgattál,
idestova két évszázad vér-verejtéke árán se jutott idáig
– nálunk! … Hát irigylem barátomat, nem is értem, mért nem hallgat a szóra.
Hol közügy Csokonai megkövetése, ha rossz is a mérce: valami!
Már inkább az alattomos kutya boka-felé-kapását, mint a Semmit!
Iskolakerülő koromban, a Kis-Duna jegét kővel hajigálva,
órák – évek! évtizedek! – úsztak velem a semmi jégtábláival el.
Órák – s még annyi szaguk sincs így utólag, mint a kitépett fűcsomónak.
De jött egy perc, s ez aztán nehéz, mintha gaz helyett aranya van a zsáknak.
Kutya bukkant ki a télből, méteres magas: tépett bundája lehet,
hogy mocsokba ragadt szőr helyett jégcsapból állt: lóállkapcája nyakát lehúzta,
alulról figyelt, a hóbuckák közül parázslott szemgolyója föl. S morgott.
Ha gyermek tudna a Halálhoz beszélni, sietve kértem volna kegyét:
nyissa a földet meg alattam, vagy jegenye-légycsapója töröljön el,
de csak azt láttam, amint madárcsontjaim szájából kétfelől kilógnak;
a régi anyakutya-harapás kézfejemen sisteregve kiújult;
alattomos, monoton morgása már-már szétrobbantotta fejem – ekkor
eszembe jutott a tízóraim: kitéptem táskámból s elé vetettem.
Kolbászkarikák, sajtdarabok, kenyérszeletek – esküszöm, nyerítve falt!
Odadobtam elé kolbász-szagú füzeteimet, és usgyé! hogy tudtam futni!
Rövid az élet, nem hosszabb egy közepesen megfizetett sírbeszédnél.
A szerelem lehetőségeit latolgatva akartam Hozzád szólni,
valami babitsi kép is kísértett (hogy kedvese ujjacskáit szegzi a
háborúnak), és a Szeplő, a tejfehér mellcsúcs alatt a leánytörzsön,
Te első, tündöklő Erotikusunk (nemcsak garabonciás és klasszikus),
hódolni Néked, Mihály, én ezért akartam, de lásd e kutya-gondolat
felfalta, mint kolbászkarikát a hóról, nőink édes dicséretét.
Ennyi balesettel egyetlen megszólalásban, már csak azt kérem Tőled,
ha éhes kutyám valahol fönt utolér, etesd meg jól. S tiszteltetem.

Mikor fekete gömb a kialudt lámpa
s a hószikrázásban lassan ingani kezd,
láng macskái jönnek s nyelvüket a kályha-
ajtón kiöltik. Jó nézni hajnalig ezt.

Néztem, mint egy király legelső palástját.
Rakétacsóvámat, mikor vállamon gyúl.
Tűzpofácskájuk majd’ szétverték a kályhát,
macskahaduk szökdelt körbe rám azontúl.

Doromboltak egyre, s azóta is hallom
kis női fülecskék mögül, hajtincs alól,
hogy szurok- s szénaszín erdőn macskahangon
az a tűz ég: arany láng-orral megszagol.

Vasajtón szökell ki; a tűztér csupa hang,
s én ugyanazt érzem, mint kisfiu-szívem:
hosszú ezüstszáron zúg cseppkövü harang –
s a tűz ablakából kilépek szelíden.

De jó lesz, szökevény tűz, fényedben állni,
s füstkosaras kémény fölé vetni magam,
vállamon, tűz, királypalástod csodálni,
hosszú utcán boldogra találni – ha van.

Az üvegen át megolvasztott jég mögül
a hóesésben még szállni látszó szobák,
hol egymásba nyílnak – szívem köztük röpül;
mint pelyhet, űzik a fölfújt aranypofák.

Kunkorodó vastag farkuk, mint az ütők
a tollaslabdát, úgy pattintgat szüntelen,
hogy pehely tudatom törje szét az időt,
mikor szállván, a tűz magvait szétvetem.

Lámpaingás neszez? Szárnyverés a múlt ott?
Mintha a sarokból fölrepülne az éj.
Aranyat fújva rőt ketrecéhez kullog,
elalszik a tűz, mint virradva holdkaréj.

Zuhog a tűlevél a fáról,
nyakunkba ömlik, mint a zápor.
Mikor liftakna-mély az este,
lent megtöretik a fa teste.
Ablakon át zuhant odáig,
letaszítottuk, le, a sárig,
lépcsőn lopakodom utána,
vonszoljam még mélyebb sírjába.
Fénnyel színültig minden ablak,
házak nyakukba gyöngyöt raknak,
egymás fölé tíz sort, mert este
bálba mennek fölékszerezve.
Fal tövén ő bogár-sötéten
beborít szárnyával egészen,
hátamba gyökeret eresztve
át akar költözni a lelke.
– – – Ha szárnya rajtam megfoganhat,
szállanék vissza madaradnak,
szájra tett kézzel megijednél,
aztán mégiscsak felismernél.
Ablakot nyitnál, befogadnál.
Te is zöld szárnyam közt laknál – – –
Torpan a vonszoló s a vonszolt.
Ágkarja hiába koloncolt,
tűje hiába döfött: „ébredj!”
Sötét a perc, gyásszal telt mély seb.
Kidobott fenyők közé értünk.
Egy még tűlomb-fa-madár vértünk.
Földre ejtem. Nem tud hörögni.
De suhog fölöttünk a többi.
Sötét mennyükbe betaszítják!
S fölszáll! Pedig úgy hasonlít rád.
Mikor ajtónkat átallépem,
messzebb, mögöttem áll az énem,
mint aki félig vele maradt.
Rá magas erdők szaga szakad.

A hegyoldal puha padján,
10 perce (fiú-koromban)
Tikki-Takki-Banzáj
idomait figyeltem.
Banzájt mondok?
Euridikét akartam!
Vadmargarétasárga rigómat!
Rachelt! Ariadnét!
– Hát nem olyan volt az előbb még,
mint jégmező, a rigólány?
Fehér kőpad alján
artemiszing,
múmiapólyás öl.
Aztán: sötét vízből
világító hajókajüt.
Szikráztak, mint lámpaüveg
a megmeztelenedett mellek
búvárharangjai.
Hótéglából rakott kunyhók,
ha jéggé olvadnak,
üveggé átfagynak:
testünket láttam bennük
fürdő után.
– Átizzó, heves
és megviselt Test, Anyag!
Rigóm ruhája! Napom palástja!
Ami nekem minden foghatót
és nézhetőt adott,
most, hogy a Szemet Kifolyató Fénynek
öltözéke lesz már,
takaró a Világosságon,
selyem szájkosár a Tűz fogsorán,
ki-begyűrt szakadó ágypaplan
trillió hőfokú térden, lábfejen,
a hétalvó Istenen;
a szorongattatott,
kiszakadt tánckacat,
Isten füléig húzott
korom-üveg-lepel,
trágya és homály
az alvó Isten bütykein és talpán,
eltörölt Jutadomb
királydinnyéi között,
viola-katolikumban legelő
angyalnyájakkal szemközt
(jaj, ha fölzabálnak!)
vonszolom
(előre? hova?!)
a rigófütty-kő-
karácsony-fapad-
napút-medvetalpamat.

Nézzed a Napot, a tűznarancs-sörényűt!
Puhán billeg macskatalpán
tükre elé, a tóhoz.
Színekben játszó hártya-uszálya
aranyba csomagol falombot,
fülkesort, falépcső fokait.
A ház arany pattanásai
rózsaként belőle kinyílnak,
az aranyba mártott szemétdomb
kényes, lompos hasához simul,
árnyéktalan, kecses aranyfüst-lábai
arany zsákba burkolva döngnek a szíveden.
Lobog a falmellvéd,
s diónyi arany görcsei,
mintha a deszkát
fényes szeggel verték volna ki,
vagy mohó szemek verték volna át,
idomainak lágy mozgását tágulva lesik,
negyvenkét fok lehelete
lángkoronát gyújt a trágya fölé.
Tomporának arany tigrissávjai
rések az időben.
Rotyogó aranykád-szemében
szűk macskakoponya-kazamatáiból
ezüstkori képet vonszol magával:

Feketébe süppedt mezőn
egy holdtól átsütött,
eltévedt léggömb repül.

Most patakzik fény és orgonasár van,
a Nap részeg, százfejű léggömbrakása igéz,

de fekete boglya tetején viharzik
a villogó begyű szárnyas,

s ijedt szembogarunk araszolva
menekül a fény tűpárnáiról.

Áthatolhatatlan gazdagságod,
a szegények karácsonyfája nevet,
kékké vált szélrózsa szemed.
Szagos fenyőbozontból
hirtelen kisütő
nyitott ajak,
ijedt gyerek,
üvegfoncsorral álcázott
üveglabdába rejtőző
kastélyrengeteged,
a tekinteted.

Himbálózik,
mint hintalófejek.
Hintaló az óceánban:
festett patáin kagylók,
medúzák,
térdig tapos tajtékot,
jeget,
tintakék posztótakarón
comblenyomatokban utazó
delfin lebeg.
Durván faragott sörényén
egy fárosz
szakadó hálója bőrzik.
A part.
Az emlékezet.