Nehéz még nyolcvanhármat írni.
Nehéz, hogy betelik az ötvennegyedik.
Készül undok vénember-maszkod.
Képernyő a világ – befogja szemeid.
Bár perverz minden ezredik lány
(ám ha tévednél, csak minden tízezredik),
a nagyapa-térden lovaglást,
ki kagylójában őrzi, ha szeretkezik.
És tévéből nemcsak kitekint,
hanem vad egyiptomi sorscsapásodat,
síkdimenzióját áttöri,
s elképedt világ előtt sarkall, mint lovat!
Lótetű-helyt, féregjáratot,
átrepül krepp-papír zörgésű álmokat,
s székláb körül vedlett bőr helyén,
a ruganyos sarjún hempergés lenyomat.
Ó szép, mint koponya fogsorán
elképzelni tömött-húsú súlyos ajkat,
hogy a tízezredik bíborán
még ama tiszta forrásra bukhat ajkad,
lesz hóbaba-fehér a bőre
s hegyitó-kék szeme napot nyelő ablak –
de síkidomú tél csak, fantom,
szikrázó testén vakon verdeső varjak.
Ha ezredik, ha tízezredik,
sanyarú tévédobozodból ha kilép,
rövidlátó szemed rózsája:
tetűpete-kóró – „nem illik rá a minét”,
csúszkál az ing a háta púpján,
lapátkörművé fűrészelt Hölgy a tiéd!
Disznóól szagú! Rózsaromlás!
Csipás hajlatait – kerüld el azt a spinét!
Meztelen: csupasz kakukkfiók.
Állig-gomboltan: összeragadt meszelő.
Éjszakás nővér! Szemfehérjén
ágytálad holdsütése – hova vezet ő?!
Inge olyan szögleteket rejt,
mint kórházi ágy köré húzott lepedő,
lélegeztetőgép-vezeték
ujjaival tüdődbe pumpál temetőt.
Elég! Elég! Neked, te barom,
csak a kilencszázkilencvenkilencedik,
vagy a kilencezerkilencszáz-
kilencvenkilencedik – csak az kellhetik!
Hajszálra legyen olyan, mint a
kilencvenkilencedik s a kilencedik,
s cserélhesd nyolcra! hétre! hatra!
Visszaszámolsz, pajtás? – Közben esteledik.
Vállon királypalást-napsütés,
mert kikeletet imitál ez az este.
Feljő a Hold, s az ég ibolyás
húsoslevelű virágmezőnek festve.
Most rügyeket bont rád január,
tűzgolyóját hegyekből gurítja Pestre:
hajszesz sűrítse gyér üstököd,
s csitriknek sikáld csontvázad kellemesre!