Szemed le-lefüggönyzöd hajad zuhatagával, Erzsi.
– Divatból csak –, mosolyogsz, pedig jobb okod van rá:
védekezel.

Mint antik papnők ujjuk arany rostélyával a lángot,
tűzrabló széltől óvod, hogy nekünk maradj, kik
szeretünk.

1

Maszkját levette Harlekin,
a hosszú nyakú lófejet.
A Gyöngykisasszony, lába közt
átdugott fejjel ránevet:
– Ne haragudj, de valamit
nem vettél le! A szemeket!
És csakugyan a félredűlt
lófejen látsz két üreget.
Előránt tükröt Harlekin
és csakugyan lát lószemet,
s a Gyöngykisasszony, lába közt
átdugott fejjel csak nevet.
– Ki hiszi majd, hogy ennyire
testedre szabott a szerep!
Ó, Harlekin, hát csakugyan
csupáncsak lóvá tettelek!?

2

Maszkját fölvette Harlekin,
a hosszú nyakú lófejet.
– Kopaszodom. Hajam helyett
folyatom rád sörényemet.
Gitársörényt és lóherét
lábujjaid közé vetek.
Nincs annál szebb és szomorúbb,
lónyak hídja csípőd felett.

3

– Nincs annál szebb a télben kint,
tűzablakot kerülgetek,
elhányom négy kényes patám,
emberlábon beléphetek.
Tükör ezüst hala: homály
és dézsagőz köszöntenek,
s kinyitom az emlékeid,
tövig tömött szekrényedet.
Picur beáll két ágy közé,
térdre letolt nadrág rebeg,
magán széthúzott ing alól
mutat liliomszögletet.
Tükör előtt egy széken ül
Mari, Odette. A többiek
fejük dugják székláb közül.
Ágyadról Nap süt Hold helyett.
Picur, Mari, Odette nézi
négykézlábon hátsófeled,
olyan kerek, mint a halál
gömbölyű hóhegy közeped.
Megszelt kenyér melegébe
jóllakni éhes fascesed,
virágcsokrod beletűzöd,
szerelmesen öt ujjhegyed.

4

A Gyöngykisasszony így nevet:
– Nem vetted le a lófejed!
Napgömbű popsija alól
(mivel ángolnaként hajol)
kiinteget, majd kézre áll.
És legördül a képzelet.
Harlekin ló. Ő a huszár.
Ó, gyerekkor! Illemhelyek!…

„Ágyam karfáján
ömlésig lovagoltam
kéjem kantárján.”

Hát ki gondolta volna?
Kurdi bikaistállóban
Tá-ti-kából valóságos
Marie Poumeyrol festmény lett!

Rózsás füléhez hajlott
nagyapád hízó bikája:
„Anatómiámból Zeusz,
nemde, benned is fölrémlett?!”

„Jupiterre, de még hogy!”
szól ti-tá-ti lányka nyomban;
szeme jár-kel izgatottan,
s mér, mér, mint egy húsmérleg.

(Mértéket vesz nagy titokban.
Gonddal választ. – Kit?! – Férjet?!)

Clara velem randevúzott.
A földön egy halott hízott.
Míg a nap szemükbe tűzött,
Clara a halottnak főzött.

Higgyem, fölcsap szakácsnénak?
Viaszarcú pincérnőnek?
Falt a halott, majd’ megfulladt:
„Sosem ettem zsengébb sültet.”

Clara sürgött: „Szomjas a holt!”
Nyögött az, hogy „kemény a Föld!”
Én a képből kiosontam.
Étlen, szomjan – ám nem holtan.

Tartománnyi máglya gyenge leánytörzsből.
Elveszett fejeik hajerdeje gőzöl.

Szemük üres körvonala tán lepke lett,
tearózsa-sápadt csuklójuk elpereg.

Gyerekkorukba bújt Párkák? Csak űri ég.
Ujjaik közt elvándorolt csillagvidék.

Ha már asztráltestű leszek,
esti lámpák arany boglyáinál ritkább nemű,
póznabúgásból még kiszökhetek,
óraütésből kicsúszhatok,
fűből csomózott árnyékbetű.

Még becsönghetek ágylábakon.
Lábujjakon. Ahogy fűszál-csúszdáján egy csepp víz.
Mi az nekem, ha harisnyakötő-csatban lakom!
Gázöngyújtó lánghajlaton
vadmargaréta-szárral szád sarkában, hallom, hívsz.

Némán. Mikor a tükörbe nézel.
És – félig elfolyt aranyszobor –
a holdfény megtelik erdőlihegéssel,
s állatszarvon beúszó ökörnyál-remegéssel
ezüstöződik vázádban a virágcsokor.

S a Hold aranypénz: rávertem Salamon király
udvarából kimenekült királylány-arcéledet.
S ahogy a vízcsepp követ is kiváj,
a rád kövült Időt kivájtam, hogy örökre szállj
a versben, ha már asztráltestű leszek.

Az el nem táncolható tánc:
mint holdsütésben a zománc…
Mint ponyvává fűzött románc…
Nincs benne dallam – nevetés, zokogás?
Nincs benne telt rím, csak asszonánc.

A zegzug folyosón kitárt
ajtó mögül hallod a gitárt,
mégis, mégis csak kivárt!
Nem emberujj veri, nem húrja bong
(az ősz gitáros alszik legkivált).

A pincék alja mégis megtelik
(a vén gitáros alhat) reggelig:
„fölér talán a térdemig”,
azt mondod, „föl az ölemig!”
Zenét virágzik a férges padló.
Fölér – ámulsz – a lelkedig.

Ó, mint tükör előtt soha
– testedre öntve a ruha,
a hársvirágszirom puha,
mint esti lámpa részeg fényköde.
Nem is ruha,
csak hajnali harmattól nedves nyoma.

A tánc, mint ezüstöt folyat
csiga az ágon…
Tapogat.
Rád tapad. Lósörény-puhán cirogat.
Maga elé emel át a világon,
átlépsz pislogó csillagokat.

Vizeken át szájában visz tovább.
(Az ősz gitáros alhatik tovább.)
Az el nem táncolt tánc fog át.
Ujjad rácsa alól öledből dobog.
Hallgatod soká.

Lábuk fölhúzva hegyes háromszög-vonalzó
szemükben éles tavi horizont
a lebukó nappal
szájuk sarkán
mosoly kunkorodik
ahogy borpincék
bejárata fölött a cégér

Két elsötétült cégtábla
a telitalálatok
apró lukacsain átsugárzó éggel

Egy forradalom sem foghatja végül
veremsötétjét régvolt finomakra.
A te képed sivatagban talált kő.
Félig betemetett szád félig sincs kimetszve.
Öklödből alig válnak ujjaid széjjel.
Ujjak! Csikorgó csuklód alatt ez az ólmos bunkó
egy fecskefiókát se tud fészkébe emelni!
A Nap protuberancia-erdejébe
előbb száll le a Kék Madár énekelve,
mint hogy megpillantsd a komló bozontján túl
virágcsokrával ágyára fekvő
pucér szomszédnődet, kitárt ablakában.

Ráchel úgy ül,
mint aki megfulladt Zamárdiban az első szájon.
Köldökéig lángba borította a Nap.
Föl, öléig, a víznek álcázott tűz végzett vele.
Bőre alatt a gőte rémpirosa
liftezik rézsút,
vízipók korcsolyázik a bokán.
Hófehér combhajlata
(csupasz, ijedt levelibéka)
ananász-szeletekkel örvénylik,
mint szénsav a pohárban.
Ráchel két combja, csípője
színültig tele a Balatonnal.

Vérhányó.
Vércseppkőbarlang-oszlopokkal csigázik arcomból a Föld szakálla.
Aggastyánakt.
Bütykös, szétterpedt katonaláb, fekete erekkel.
Hídkő.
Hamutűz-lapjain megkövült kilenc japáni árny áll örökre.
Harangöl.
Gyerekhangbörtön. Őz-sírás. Magpergés. Ágvacogásban csigatemetés.
Aulikusok.
Aranyló, telt hasú négyes piros hegedűkön játszik vazul-fülekkel.
Szonáta.
A selyem kivégzett lányokon zizzen.
Észbontó öléig ér le a loknizott haj a hullán.
Sonatina! Sonatina!
Ez a paradicsomkerti rokolya de nagyon táncol!
Szarkaláb színű tavaszi szoknya!
Csengőcsobogás az ing!
(Mint a sírkő,
a kivégzettek ülnek, állnak, fekszenek.)
És a selyem jön-megy.
A ruhaváll oly keccsel járja!
Aulikus hegedűszó.
Paradicsom-idézetek.
Ibolyacsipkébe öltözötten látom a hajnalt:
kényeskedőn hátat fordít.

*

Katonahússzövet.
Munkáshát-cserge,
proletár anyatenger.
Koponyasivatagban fényüket vesztett páros bogarak,
vakká szúrt szemek.
A szemetek!
Pilla-lábuk körül potrohuk hallgatag fehérjét mutatók.
Héja-tört didergő tojások.
Ó, nem, nem tavirózsák, melyekből kikel a tóra a Szépség.
Lou térdeinek költészete
nem emelkedik onnan
rátok
elő.

Áll tükrök kismestere, utcafi,
míg hosszú lótusz combú ágyasa
tevéjét sivatagba hajtja ki.

S hogy nyeregben mester s ágy vasa,
s a holdfénnyel telt lepedőn a nyál
barlangi cseppkővé száradva cseng,

zenéje mindent titokká abál,
és Goya úszó kísértetévé
nőttön nő tevén, bár alva a szent.

Világosul a csont, mint éji tévé.
Átüt a húson, ami lefoszlik.
Ím, a Pusztulás Eleganciája:

testük rőt uszálya utánuk piroslik,
míg betevegelnek a nagymesterségbe
ágyasa és láb közt doromboló cicája.

A félig még szőrtelen,
szivárgó üdvösségbe,
s berendezkednek, mint
hegy alatti szobába.

Juditnak

Mikor? Holnap? Holnapután?
Kettétörik egy amulett.
Két összenőtt arc széthasad.
Két összeforrt váll puha seb.

Fél amulettel két leány.
Testvérek ők (nem vér szerint).
Fárosz-szemük sugarán múlt
percek égnek: Mikor megint?…

Különös részvét és gyöngédség Magának!
Szíve megsemmisült az ijedelemtől?
Elefántcsorda ezer lába – vers, vers, vers,
segítenék Magának – s gyermekrabló-rengeteg liheg.

Mit tegyek? Hajócska szíve nem vet itt horgonyt.
Ez itt mind egyiptomi terpedt oszlopláb, láb, láb,
elefántcsorda ezer lába: falloszerdő a szűznek!
A Maga angyalai nem itt vannak.

Elefántháton angyalnapozó, azúr. Hol a
pénztáros, a rózsaszín sarujú szépséges rémség,
a Szerelem adhat csak jelet,
hogy a fehér elefántok trombitariogással
s a kövér hímek gyöngéd íveléssel
emeljék Magát, s finom, barna combját
egy friss, aligzsendült ajkú angyal
angyalivá bélyegezze.

Marinak

Úgy őrizlek meg, ahogy
fehér szirmaidba szőve
szélsikálta lámpafény
emelt – nem is léptél kőre!

Úgy jöttél, mint a hullám
taraján virágzik a hab.
Virághajladozású
verssé ringott a derekad.

Nevedhez (Yvette) párizsi sanzon illene.
A szerelem is (először) franciául illett volna hozzád.
Izombékáit rádugrató rabló
liszteszsák-faru asszonya lehetsz utóbb is!
Előbb kiröppenni kéne hálóing-fehérben a padlásablakon.
(Amikor) fejed kidugva a szomszéd padláslakó függönyéig
nézni kezded: lepedőjén mily édesen tölti idejét Odette
(azáltal), hogy padlásablakod lenyesett rolettarongyain át
éppen rézgombos ágyad nézi: – hogy négykézláb állsz,
és ablakán fejed bedugod, Yvette.
Selymes, szomorú lófejéből
kibújik Harlekin azonnal,
sarokba hajított lónyak
üres tölcsére kiénekel ablakodból.
Nézi Odette (hogy) az Yvette törzséből bukdosó csöpp almát
ujjak hevenyészett kosarukba szedjék,
(hogy) az ágyék szirmait széthajtó ajkak
sót, osztriga-vonaglást érnek
(s azt is, hogy) kiröppensz
– éppen kiröppentél a padlásablakon.

Úszol az ég menyasszonycsokrával a külvároson végig.
(És visszafelé, ha) szivárgó, halk trombitaszó vagy
Odette, Harlekin alvásába lopakvó,
egérke-aprón a kandúr éjszaka-morgás
nyaktörő hegyi szerpentinjén tipegsz,
s hol Odette behúzott-karmú macskatalp csendjében alszik,
indáztatsz köréje lugast,
kikeleti aranyból kisodorsz levelet.
Trombitaszólamod selymét Harlekin
legombolyítja Odette derekáról,
s mint ökörnyál úszik Odette után eltévedt zenéje.
Yvette, szól Harlekin, mint egy babához, Y-vette.
Tetszik az álom élőinek, hogy itt van Yvette.
Ő az emlék.

Nehéz kék köd a keritésen,
mint pálcáján a vattacukor.
Fölsír s reszketve veti ében
ágait szét a nyári bokor.

A füttynek ezüstszegélyű árnya van.
Hajókürt-hangnak lila uszálya van.
S madár ha szállt, mint egy szobornegatív,
lebegve fölötted áll – sokáig hív.

Megfoghatatlan, de nyoma van,
ami csak moccan körülötted,
s benső világunk, nézd, boldogan
eléd lép, mint az újszülötted.

A szilva esése közben fennakad.
Túlért szilvaként omlik szét fél szavad.
S túlért gyümölcs bőreként derekad
kezem kosarából lágyan kihasad.

Csend. Üvegpengés az ág-zene,
mi most felemelkedünk bele.
Fölöttünk a madárnegatív
titokkal telt lebegése hív.

A tér mindenestől alszik.
Alvó tükrökben sokszorozódol,
míg előrehajlottan,
ahogy szoktál, ágyadba visszatérsz.

Reggel Vénusz beül az iskolapadba,
10 órakor a vécén
leszív egy-két
könyörtelen slukkot,
szeme árkos,
s még ő maga sem tudja,
hogy ölének
kicsi füveséből
szikrázik

a tenger sója.

1

Harlekin két hete sóvárgott Réka után. Réka bőszárú sortban hevert, s a combhajlat ütköző erdejéből egy picinyke páfrány kikapaszkodott az önmagára visszaroggyant, fakó nadrágocska-szárra.
Ha Réka – kalapban – kagylókat gyűjtött, széles karimájú fehér vászonkalapja orra nyergére sűrű árnyékrolettát gördített magából, tekintete beletakaródzott, mögüle leste, mit vált ki lábujjain a kerek körömágy ápolatlan tökéletessége.
Harlekin – mint mindig – kővé meredt, a strand kő teknősbékájához hasonlón, téglából rakott betört orrú fóka, farka rozsdás vashuzaláról lassan lemálló betondelfin. Vállát világfaló kis fickók egymásba akaszkodva tiporják, babszemnyi
kislány végül elmélyülten megkoronázza: mint kőpad lábához – tövébe pisil.

2

Réka magasan nyíló ablak mögött lakott, tükre elé feküdt, jobb keze édes Meridián volt, bal keze fekete Szagla. Dideregve tűrte, mikor vetkőztetni kezdték – ujjai a hársfát bevontatták az ablakon. Amint a szél betüremléseivel teli függöny fátylából kibontják, ott liheg fölötte madárfióka-pehely tapintású lombja, csillagok messzi fényével átitatódik suttogása.
Harlekin állt az udvaron, nekidőlt a hársnak. Mint Csontváry zarándokai, lejtették körbe fehérlő táncuk a kimosott ruhák. Behajtva fejét is a fa hónaljába, vöröslő hangyák birtokba vették arcvonásait. Fülledt kéregrepedésből rohantak a ráncok árkaiba, föl-le, fűtől fáig.
Mikor Réka tükre elé feküdt, minden ízében reszketni kezdett a hárs is. Mint akit pányvával vonnak, párkány fölött lombja a szobába nyomult. Harlekin is – egyszer – fejjel lefelé belekapaszkodott a repülőbe, de Réka rászólt: Szagla, mi repült be az ablakon? Ó, az alva csüggő csúfság, mondta Szagla, egy denevér, s mint szobalány a porrongyot, a fából kirázta a mélybe.
Mit tehetett Harlekin? A fej nélküli törzsre fölkuporodott, úgy tett, mintha ő volna a hárs, rágömbölyödve.

3

Végül eljött szombat éjjel. Szülei között Réka éjszakai előadásra vonult.
Harlekin tudta, hajnalban lefokozzák. Menesztik kofahajóra jegyszedőnek. A tat szélfogó kasában spárgán lógó mandolinnal tyúkketrecek közé szorul. Dél van, kifehérült napfény habzik a bozóton, s fiúján térdeplő lányka néz föl nagy fehér mellén annak kezével, mikor a hajósíp a víz közepéről gorombán rikolt.
Harlekin ekkor földlökést érez. Tömeg közepében, Réka mögött. A szomszédok arca, mint öreg kútkáva, márvány vízköpő kiszögellése, moccanatlan ázik a vetítés vízesés-sugarában. Csak Réka kuporog úgy, mint nyugvó fotelból kiütköző forgószéken. Mint a fodrásznál pörgött kislány korában, aranyhajszálak siklottak válla hóhegyéről az olajos padló férges réseibe.
Meridián és Szagla a süppedő székoldalba csípve. Lába nagyujját szőnyeg virágcsokrába fúrta. A combív megfeszül, a darázs döfte száj megduzzad, kifeslik, érzi. Harlekin átnéz a hátán, Réka, búgja rekedten, és forgószék pördül, mintha erre a búgásra járna, Harlekin lába elé.
A vasárnap első pillanatában a mélyben kofahajó füstöl.
Alvajáró gyermek lépked a lépcsőn. Melle között Meridiánja szombati éjből valamit markol. Viszi az ágyba, viszi szobából szobába. Évről évre. Lányunokái se kaparintják meg kézcsókjaikkal.

Mikor lebukott már a Nap,
csak akkor kezdett bíborodni.
Végigömlött a lift
tízemeletnyi falán a láng
s a 42-es lábú kislány,
a Nofreté’ szemű Audrey
hiába fürdött – bámulni kezdtük
az izgatóbb délutánt.
Mert ropogott kint az ablak,
s karácsonyfánkon az üveggömb
mind megnyúlt s remegett könnyként,
mintha arcáról folydogálna;
tévénk tükrébe tejköd települt,
és őt kellett követnünk,
kinek a Rákóczi téren át
épp a Dunába ért a lába.

Életem legszebb száján (húszéves koromban)
Michelangelo Éje napfürdőzve heverészett.

Életem legszebb száján (harmincéves voltam)
Ildikó királylány mézes nyelvének nyoma fénylett.

Életem legszebb száján (negyvenegy évem múlt)
célzó keresztjük közepébe fogtak fejlövészek.

A Kosfejű egyszer egy kék szobába tévedt.
Kék volt díványpárnán a rojt, képen a ráma.
Kék a függönybe fűzött szalag – s a ruhája!…
Vedlett kék tálcán rakott elé kék csészéket.

Ott még a teagőz is kék volt. A cukra kék!
És kék selyemből mint a hó, sütött a válla.
Mint alpesi holdsütésben egy ródlipálya.
A festő megborzongott. Azt mondta: Aludnék.

A fák mögül a vak homály
sötét, puha állatbundája domborul.
Hallhatón lélegzik fűben a fej.
Félálmában a vaskilincs után kinyúl.

Bársonyból meresztett karma
ajtón végighanyatlik, deszkán kaparász,
megcsobbannak a levélsajkák,
s esőcsepp-kiütéssel didereg a ház.

Menj ki hát érte, talpra segítsd!
Jártányi ereje sincs már ablakodig.
Szentjánosbogarak áznak,
hol kecskeszakálla mellkasára folyik.

„Cigánylány-ágyba, apó!
– mondd neki gyengéden-durván – kemencébe,
rossz csontodat mért nem dugtad
ölének gyógyfüvü rétje közepébe?

Zárt combjának melegétől
leolvadt volna rólad áruló karmod!
Állatbundád bársonyából
kivájjon – nem is kellett volna akarnod:

pamlagotok lett volna így
hosszú szőrbundád, képzeld, selymes terítő!
S emberként láthattad volna,
mikor folyó- s hegy-lelked szélbe veti ő.

S szemed tenyerébe csukva,
minden ami benned szárnyas: útnak ered,
míg tested térde közé vonva
gyöngyfogu hercegi purdék apja lehet.

S bár hercegségük: seholnap,
mégis faunságodnál csak jobb a tűzhely!
Bogyó-koszorú helyett is
teleaggat könny-atkával, perc-tetűvel.

Halhatatlan síplyukaid
jobb ott betapasztva sáros sarka alatt!”
Mindenből kifosztott isten:
ember, márts faun-szivébe tőrt – szavadat!

De örök-kék szeme ködén
halál előtti mosoly – újjászült remény?
S egyesegyedül magadat láttad
sötét ablakod vakult közepén.

Mögötte gazdátlan ló. S tűz nő.
Néz, mint háborús emlékgyűrű.
Néz, mint a vaskarika
beégve holtak ujjaiba.

Fényes kályhacső törzzsel a fenyők
nem nyelik többé el az esőt.
Erdő alja nappal ezüst-sötét:
nyakadba rázza vizes ümmögét.
Lehetnél, aki rázza, te magad,
nem a vicsorgó gyöngébb kutya csak;
nem tűz s víz kényére hagyott szérű –
de maga a villám-meredélyű!
Eh! eb ugat! amit az képzeleg…
Az áram megszökött. A ház hideg.
Padló alól csörgőkígyó-patak
a fák közt tóvá, tengerré dagad;
a tenger hátán köd, ködből felhő,
erdőkre fehéren letérdeplő,
sötétbe oltott mész, fehér ragály –
zsákba kötözött patája kapál.
Orrlikaiból a gőz idecsap,
szád besötétült nyomat szine csak,
ha felhasad s kibuknak a szavak,
folyamsötétben hallhatod magad:
„Csak az asszonyi csípő kenyerét
a Mindent Elvivő ne vigye még!”

Ilmarinen (persze, csak ő)
ment az éjben vaspöröllyel.
Bronzfején a holdfény-sisak,
arca, mint a bronz homokkő.
Aztán jöttek görbe utcák.
(Eladó a cseresznyés kert.)
Gimnázium és a szobra.
Tündérien szép majomsor:
lányok fönn egy kerítésen.
Léptem, hova Ilmarinen.
Ahány lépés, bomlott csokrok
annyi csésze mérge hullt rám,
kiömlöttek nyakszirtemre –
lánynézőbe, nőt faragni,
ezüstcombú nagy Dunához
ereszkedtem gyíkos fűbe,
mint egy kamasz fogvacogva
térdre, karra ereszkedik
fejjel nagyobb asszonyára.

Ilmarinen, messze, kalapált.
Pörölycsengése négy tóra szállt.
Fújtatóból tüze kivirult,
érctömbből a forró fej kivált.

Forró aranytömbből a szelíd
lánymellek csúcsuk kiemelik,
isten hüvelyke nyomta volna,
olyan a köldök, fénnyel telik.

Futkosnak az őzbak csillagok,
kerülgetik a négy ablakot,
eszterláncban káprázó szemük
lesi az arany-szült lány-Napot.

Ilmarinen némán azalatt
kikalapálja a lábakat.
Ütése egyre gyöngül, lágyul,
ahogy a térden tovább halad.

Az aranyverő talpig remeg,
mikor az ölhöz érint kezet –
lám! kenyérbél-puha lesz az érc,
úgy ível hajlat-szeleteket.

És szólok én szegény, új és nyomorult
Ilmarinen:
Piros keselyű-ujjaid tépték,
aranyból öntöm ki a szivem.

A férfi végül mind magára marad.
Pohljolából
csupa céda leány jött csak,
mióta kiszakadtam jó anyámból.

Uram, új szív kell! Csak hangja szálljon!
Őre: lakat!
Szűk ketreceibe még én se férjek.
Soha több szelíd pillanat!

Te Katica ágyában bukfencet vetsz.
Én Olaszi Babának misézek.
Csütörtök Gizu megtanított: öle
tűfokán hogy hajtsam át tevémet.

1

Gyerekkor, hatalmad

Palackban emlék:
„Hágtam én gyerekágy-fám!
Vágy, vertelek szét.”

2

Öreg szeretőnél álmodozik

Milyen jó lesz majd
éjjel nála… S nappal itt
kéjem alhatik.

3

Számítgat

Bearanyozlak,
mint tisztást a fény! Csak hagyd,
amíg kifosztlak.

4

Ifjú szeretőhöz

Törj szét, mint a fát!
Telt makkod szívemig verd!
Döfd le ott Apát.

5

Ifjának igazat mond

Lábam szétteszed?
Várj, míg kibukkan fejed!
Lásd: én szültelek.

6

Kettőjüket összeméri

Öregem kértem:
„Dörzsölj, hogy égjek!” – Hágsz te,
s tüzelek térden!

7

Öreg szeretőhöz

Kunnilingválnál?
Sót kéne keresned. Jobb
az a márványnál.

8

Kopogtat öregénél

Mint a vízcsobaj,
elaludt a bűn. Apó!
Itt a hó. S a baj.

9

Panaszszó ifjához

Vérezek hét nap.
Erős vagy nekem! Bűn csak!
Hóinget ég ad.

10

Szél dudál

Véres tunika.
„Kikapartak már babám!
Ég a klinika!”

11

Öreg szerető sír

Mottó:
„Lett áramszünet.
Míg gyertyát hoznak, fölgyúj-
tom mindenüket.”

Kivárt sötétet!
Rám gyújt házat. – Leégett.
S fut, hogy kivégzett.

12

Öreg szerető vallomása

Mottó:
„Vígy az Istenig
a hátadon!” – S lelöktem,
amint hegyre vitt.

Istenig vittem
hátamon. – De lelökött,
s mély nyelt. Ez minden.

13

O. örök szerelme

„Apám vert, bezárt.
Sírtam az égből esve.
Róma visszavárt.”