Mintha trópusi éj volna

Olyan az éjszaka, hogy minden lehet.
A Dél lángfarkú csillagai csüngnek,
közel, hogy rájuk vethetnénk ingünket.
Kábító stoplámpák a macskaszemek.

Pattognak, mint kivilágított bolhák.
S ahol az árny krokodil-foltja mered,
fölül a lián-dús rézfonál-veret:
rajta ezerlábú, kéklángú pont hág.

A kert vörös és rózsaszín. Rögökkel,
fekete-kék kaviccsal telt az útja.
Mélyén a fehér vaspad úgy röhög fel,

mint ágáló vad ló sörénye-bojtja.
Minden szétlobban. Éj, nyugalmad hol van?
Gyémánttal kivert kígyó-oszlopokban.

Néger bölcsődal

Az újszülöttre nyíltak a liánok,
nehéz röptű afrikai sirályok,
óriás szárnyú fekete bogarak,
az öreg halak és az oroszlánok.

Újszülöttbe ivódott a virágvér,
kígyók siklottak a lassúbb csigákért,
smaragd színű pókok fonaluk adták,
fokhagyma gyógyító feje hozzá ért.

És minden élő az újba költözött,
a gyermek liliomba törülközött,
s a lábatlan fák s szépfényű kövek
lelküket emelték a feje fölött.

Málló kőalak

Szentendrén autónkba intő
kisfiú volt olyan, mint ő.

Ágyamon térdel. Csak merengő
kis madara, szeme zengő.

Egyébként néma. Ijesztően
úgy ül, mint a temetőben:

kőangyal, kifaragott. Örök
mosolya befelé törött,

ahogy róla lassan lemáll…
Babázni tanul, ringat halál.

Puha tetemű szó

Szó! Puha tetemű, levágott Vad, kinek
mutathatom: gőzöl, él, vonaglik szived,

s nem kell több, csak gyulladt-szemű lámpás vesse
himbálózó fényét horgadó ereszre

s már úgy futok alája, zárt kapujáig,
mint aki hirtelen édenére rányit.

A lelkem rigó-felhő s egy bokor füttyhang
szakad ki számból – de kutyák kara vakkant,

aztán a sikongó, sárga boszorkagép,
fönn villamos szikrázik, az ablaka ég,

nyöszördül sín, híd döng, a pap-fejű lámpák
mintha inganának, még füttyömet várják,

de – Szép bujdosóm, égbelim ne röpülj! – így
őrizem madaram. A tél kijózanít.

A fonák balladája

A gombáról lehullott egy pettye.
Az üvegpoháron megéretten
hullni kész az üveg-szőlőminta.
Nőt is láthatsz: kecses lábairól
fut a topánná fajult krokodil.
Az ékszerész egy zöld követ dörzsölt
és agancsa nőtt a szarvasbőrnek.
Mondják, az ártézikutak most már
fuldokolva nyelik a vizeket,
s a fák ijedt csipkelángja kigyúl
minden este időben elégni.
A lámpák szórnak éjszaka-mélyet,
fekete gömbjük, mint a gömbakác –
ó, és fölöttük hallom a tengert,
fönt, fönt, egy medúza-gályát, siklót,
csikorognak a vitorlatartók,
hadak menekülnek tengeren át.
Fönt, fönt, elérhetetlen hallani,
tengerparti hegyek énekelnek,
pirossas-barnák rőt erdeikkel,
ivó szarvasként hajolnak vízig,
ó, hallani a tengeren túlról
régi versünk képében szívemet!

A tű fokán fennakadva

Mióta? S meddig? A tű foka elmetsz
s két-gödrű sírba két serpenyőd lehull?
Mindkettőben mégis drága volt a súly:
földnek az ég. S az égnek az, hogy élhetsz…

Drága volt a mérleg – kis üdvök veszte –,
rémes föl-alá, naiv adóvevőgép,
hogy a Föld rajta fölnyúló tenyérként
szívét a mindenség ölébe vesse.

Szarkofágfelirat

Mint borostás-markú hintás
gorilla-erővel
ráz szét rongyszoknyát nőjén,
és róka-szájuk csucsorítva
a sípcsont-sovány hintán leállnak,
gyűrűbe fogják a hóhér jelenetet:
a bicskába csimpaszkodó sikolyt,
a hullát,
így
szétrepedt órád
vérröghöz hasonló porszemeit
most fölzabálja
körülálló sokaságod:
a Mindenki Senki Sivataga.
Vércsíkos testét
körré nyújtja kínjában
a szétvert fejű macska:
lebombázott horizontod.
Vékonyszárú
fekete nadrágod alján
már megjelentek az apró lángok,
mellényed gomblyukait,
mint az aranka,
véreres levelekkel
összeszemeteli a tűz,
fallá sűrűdő ég ajtókeretei
eltávolodott tájat
szeletelnek darabokra.
Egy-egy seszínű, sefényű
Nap-konzerv szeletet löknek eléd,
de a bombaomlás peremére
éhesen lohol a csont-és-bőr tigris,
s már fakó-szakállú,
vizes-tekintetű
oroszlánok arénáznak.
Itt a besötétedett imaházak
köhécselésével telemert köd.
Legyező-szétcsapódás
egér-surranásával
végigszökdel a karodon,
arcodat megérinti,
mint a gyerekkabátról letépett,
ázott szőrmegallér.
Olyan a tér,
egyre inkább olyan a tér,
mint Slim körül az erdő:
egy darab
leszakadt
holdkaréj
aranylásával gaz közül világít
a makacs áll.
Kioltott világosság
és emlékműve:
e kutya-mozdulat.
Állkapocs között
a szétharapott sors.

– Hát feszítsd ki most
ocsmány mellkasod,
mely szakasztott oly szép,
mint Praxitelész szobrain,
és a szakadékok túlsó partjának
zergenyáját tükröző szemeddel
vedd jól szemügyre
a két üres üvegkalitkát:
időd elrepült, mint fülemüleszó.
Amit teszel, már szarkofágfelirat.
Óceán alatti hajnalnak szól.

A Meglékelt Homokóra

Mint hóhegyek
szikrázó hermelin uszályán
egy gyűrődésbe
befészkel a tenger…

Szép, szép, de ki beszél
a Meglékelt Homokóráról?!
Ahhoz a hülye is ért,
hogy a fönt lent legyen
s mint majom a figyelem résén át
elcsenje amit megkívánt.
Szakállas mutatvány,
ahogy a kéz
fortéllyal
a két gömbön fordít egyet!
De mikor keletkezett
e hajszál karcolás?!

Ez itt!
És hogyhogy repedéssé öregedett?!
Hova tűnt ezer és ezer nap-homokszem?
Nem gömbből gömbbe
– gömb alá zuhog!

Ki vagy?

Dalmadynak

Mit nekem a száj! Ismerj tisztább beszédet!
Mit tud a száj? Akkor szeretem, ha néma.
Tán Michelangelo Éje heverészett
életem legszebb száján. Egy szótlan lény a

menny földre tévedt titkai közül. Árnyék.
Zárt a férfiszáj! A baráté is. Erről
ráismerek fecsegők közt, aki vár még.
De kit ismerek a te hiúz-szemedből?

Ebnek gyengét, ha tolvaj csalétke hívja.
Úrnak senkit, ki épp a semmibe araszol.
Körbe-tűzfalat – minden visszhang a sírja.
Nekem szemed, szád: barlang, rossz farkas-akol.

Dalmady!

Mióta megfenyítettél,
megrezesült harcost,
a szerelem üvegházába menekítettél,
megvallom,
igen hideg
varázskastélyba tettél.
Pedig kölyökkoromra több jó szavad volt:
Kassák és Kormos színarany napjával süttettél.
Ó, mert rekedésig kiáltoztam,
hogy „kitakart Föld, megölellek”,
míg csak börtönömre szakadt a süket tél.
Akkor te az ilyen-olyan meghívottak
vasárnapi dalai közül kivettél.
De ’56-ig szóló obsitommal,
helyemben, Benő,
te is mire mennél?
Európaiatlanul rímelnél?
Panyókára hanyagul vetett forma
verdesné vállad
s hideget, meleget egyszerre éreznél.
Mint amputált
a táncos láb után
a véradók vendég vérével is
egyre csak utánam véreznél.

Csütörtök

Láttam, „a szél kövér macskafarka
belekampóz” Dalmady Benő szemébe.
Láttam: tízegynéhány közös évünk „csupa nyílt törés,
csupa csontig leszakadt sebhely”.
Eszembe jutott a koraősz, mikor a Dunaparton
karikázott lámpapózna-mereven.
Nagy teste ellenére megrepedt üveg
törékenységével hatott rám.
Alatta nyögve nevettek-lihegtek a küllők.
Szeme már abban a napsütésben is
kásás vízben bukdácsoló jégdarabot hordott,
s asszonyomtól, ki az idegennek kijáró
első mosollyal fogadta, fakón tudakolta:
mi oly nevettető? Bár nem viselt frakkot,
angolnyi termetéről sütött a hóhideg ingmell.
Csak nem hord fűzőt alatta?
Elképedve néztünk össze Gível,
s kívántuk, bár karikázna tovább.
Most rajtam a sor, hogy kereket oldjak.

Nem! Dalmady Benő a Kis Hölgy „száncsengő
ringású cicijét” nem tudta „kettős holdnak venni”.
S végképp megpecsételődött sorsom, mikor „a mező
angyalhaj-ótvarain” – versemben – „a zsák-
testű Óév nagyanyain” vajúdni kezdett.
S a többi kifogásolt részlet! … Egytől-egyig
csupa érzékletes, erős kép, tanúsíthatom;
alakok, tárgyak, megszemélyesült fogalmak.
Körülöttük fenyőszagú a levegő és almaharapás-
zamatú, mint a Kis Hölgy körül, aki
úgy tud aludni, hogy „közben testének
tündöklés-sejtjei osztódva alusznak”.
Dalmady Benőnek mindez dísz, üggyel-bajjal
aggatva versre. Láttam, a jóidő Dalmady
jégszínű homlokáról átszökik egy üres
asztallapra.

– – – Hirtelen az orvietói dóm
megcsonkított domborműveit találtam
magam előtt. (Úgy látszik, meg nem tagadhatom
képzettársításom kárhoztatott „manierista”
vakvágányait.) A társába kapaszkodó angyal
nyaka, állhegye még megvolt, de szája, arca,
koponyája helyén csak a kőseb fehér vére, a falra
fölcsapódó meszesgödör-loccsanat bőrösödött.
Más fejet úgy csapott le a kalapács,
hogy fejebúbjáig a tarkó ép maradt. De csak az!
A tizennegyedik században faragott arc helyén
a merénylő fantom-lenyomata dermedt. Miért?
Múzeumok kiszúrt szemű arcmásai évtizedek
óta kísértenek. (Vesd össze A kopasz
fodrászlány
-nyal, az Ördöggolyó-ból.)
Miért szúrták ki a szemük? A kettőzött
őrség ellenére rendre megjön
az ujjai közt borotvapengét rejtő:
valami nem kell neki. Az ókonzervatív
vagy az ultramodern? A Monalisa – vagy a
vastag bajusz rajta? Valami csúnya –
amiért szép? Csúnya – mert más? Más,
mint szőke hitlerájban egy füstös cigány?
Miért nem kell neki? Kell a falvédő-
sugárzású költő, verses újságcikkeivel
a csavarember. Kell a Kis Hitterjesztő
tömjénillata. Kell a lábszagú pornó.
De az az egyetlenegy soha! Orvietóban
az Angyal, Rómában a Pietà Szerelmespárja,
az Éjjeli őrjárat nagymellényű kecske-
szakállasai. (És a Kis Hölgy száncsengő
ringású cicijének kettős holdja.)
Ez már minden mértéken túljutott.

Ah! Ah! De aki ennyire rosszul van,
miért nem fekszik ágyba, szegény?
Miért nem hajol a fürdőszoba mosdójába?
Vegyen be aszpirint, hashajtót! Dőljön hanyatt
a pszichológus fehér műbőr pamlagára,
s kora-gyerekkori frusztrációit, mint
virágokat szokás, préselje szárazra
testsúlyával!
Csakhogy őneki sokkalta
aktívabb ambíciói vannak! Övé Torquemada
igazsága! S azzal Orvietóban pőrén
az Őskritikus csupán figyelmet támaszt,
jelzést ad, megment a Pokol hívó mosolyától.
Kalapácsa tulajdonképpen az Írást ütötte
kőbe: Mene, tekel, ufarszin.
Láttam,
Dalmady Benő kásás szemében is a bukdácsoló
jégdarabnak ez a rendeltetése: vésse
homlokomra.
„Ez férfimunka volt”,
mondta Orvietóban a Kalapácsos is.
Én pedig, mielőtt e könyvbe az Év végi
napsütés
kéziratát végleges helyére tenném,
üres papírt csúsztatok a gépbe
s lemásolom újra, hogy Dalmady ujj-
lenyomataitól a szöveget megkíméljem.

A Helsinki út

Most nézz ki az ablakon. A szürkület kettémetszve.
Most kezdődik a rózsaszín uralma.
Soha illanékonyabb uralkodást! És mégis…
Egész nap ezt a percet vártad – nézz ki az ablakon!
Ahol legtágabb a távlat,
a szürkület sávjaiból ott emelkedik elém,
onnan már csakugyan karnyújtásnyira a földön,
a rózsaszín uralma.
Egy csík. Vízszintesen.
Cezúra a szürkület rétegei között.
Mélység nélküli szakadék.
Meder nélküli folyam.
Ég a földön.
Rózsaszín szalag, amint átköti
az ablak alatti ajándékcsomag-földet,
ezt a ketrecalja-földet,
P. tébolydasarkát.
A siratófalú toronyházak között (mint a
postás gallérja alól) dereng,
olyan, mint üres hegedűtokhoz hasonló előszoba
kopár sarkába dugott meglepetés,
miközben az ünnep estjére vár.
Rózsaszín – semmi köze a rózsasziromhoz.
Semmi köze a színhez.
A szín alatta is szürke.
Az úttest.

Év végi napsütés

Év végi napsütés kültelki máza alatt még a
téglaégető hűlt helye is arannyal rakott véka.
Még a fekete ravatalozó mező is fakó
ezüst-szeméttől hemperdül, bolydul a zöld maradéka,
mintha csak Karácsonyból kivetkőztetve a fenyőt
belerázta volna egy tizedik emeleti lakó,
s a rongy angyalhajból zöld sünök gömbölyödtek volna,
s tűlevél-tüskéik körül a Kis-Duna könnye folyna.

Csupa nyílt törés, csupa csontig leszakadt sebhely, de
a szél kövér macskafarka belekampóz a menhelybe,
hol meghúzza magát az öregasszony Óév, puffadt
hasa az ágyból szemlátomást fúvódik föl, mint léggömb.

Hó tonnáiban, kristály hercegségben szebb a szélcsönd.

Bár sikló szánt húsz éve nem láttam, s az se csengett-bongott,
a száncsengő, ha képzeli az ember, lajtorjává
válhat. Ha minden csengés: lépés – lesz Isten jókedvévé.
Puszta kézzel elejtett szarvassá. Házzá. Angyallá.
Puszta szemmel megejtett Kis Hölggyé. Gyönggyé. Kagylóvá.
Kurvát is a hó tonnáiból könnyű tisztába tenni,
száncsengő ringású cicijét kettős holdnak venni,
mikor a téglaszárítók közül csak hópelyhek úsznak,
s testének tündöklés-sejtjei osztódva alusznak.
Fekete dongájú dézsában fürdetni Szűzzé, Kirkét.
Ágyékmozgású Hintó, elhullámzik velem innét.
Most a téglaszárítók közül gyilkos se settenhetne.
Szél papírállatkái hintik az űrt üresebbre.
Géz-békák, rongy-gyíkok a mező angyalhaj-ótvarain.
Menhelyén zsáktestű Óév vajúdik nagyanyain.

Reped a léggömb-has, össze többé sohase forrad.
Babafürösztés. Újév. Halleluja-függönyös vérpad.
Átalver az őszi messziből idáig tüzet hányó.
Micsoda év jön: aranyban érkezik!
– Ó, hómező,
varjúláb titokírása csipkézne… Száncsengő… Szánnyom.

Levél Z-be

Déli hegyekbe kóborolva
északi folyamkanyar jéghideg
nyárestjébe burkolom magam,
pedig a fát piros hold vérzi meg.

Mint sátor csattogó ponyvája,
arcon vert hátadig érő hajad.
Bokrok, didergő zenészek közt
szám melegített virág-talpakat.

Viharlámpában vízszint suhogó
lángnyelv világított öledig.
Irgalmat esdő szememet-számat
a lángok selymére szögelik.

Függönyből, fatörzs mögül a szél
kipenderít – dőlsz – utánad kapok,
de a semmi csontig hasító
tüskéin fönnakad mozdulatod.

Pisztráng-villanású percek – délen
borítottam szememet velük –
mégis talpad viráglenyomata
jegesedik a fűben mindenütt.

Fürdő lány Z-ben

1

Szemed
széltől hátrafújt függöny,
alatta becsúszó tekintetem a kádig,
a víz utolsó buborékja a lefolyó torkán
veled egyszerre sóhajt,
s a zománc tengerében
besötétedik meztelenséged Húsvét-szigete.

2

Szemem
tükör, amit fürdés után lábad közé teszel,
hogy láthasd: sötét kerteden ejtett holdsarlóvágás
a gömbölyű világon majdnem körbeér.

Aranyhajú téli alkony

A parkettából fű, ibolya nyílik.
A falban nem ablak – mézes üveg áll.
Nem láthatsz ki – de ellátsz elmúlt napba.
Csak azt ne hidd, hogy ez tout ègal.

Mintha a Kis Hölgy haja tekeredne
lekopaszítva, végbe göngyölítve.
Ponyván kínálták – meg senki se vette.
Dühvel vágták vissza e sittre.

Hitted volna: sárgulni fog, mint befőtt
üvegbe romlott, nyírt napkitörése?
De hol alóla, amit egykor benőtt:
pillantásának repkedése?

Széfből a kincs, mint csatornába hólé,
a légneművé vált páncélból kihull.
S mint cellaajtót betölti a hóhér:
mindent kirekeszt ez az idol.

Ez az önmagát kitépett aranyhaj.
E látnivalóra lehúzott szemhéj.
Száj – elillant jelentésű szavakkal.
Priapuszokkal telt szentély.

Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat?!

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságában ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.

Fű, ibolya… És a falban nem ablak.
Hanem mint vérben útonálló rög:
magva trombózis-gyanús alkonyatnak
aranyra fest szárnyas lódögöt.

Tél, szerelem, fél híd

Azt montad nevezzelek ∪– nak, ne ingereljük az ördögöt,
legyek jó zsidód, ki istene nevét nem veszi szájára semmi pénzért.
Elégedjünk meg ennyi csodával: az orrszarvúak
mozdulatlanul kérődznek, míg kinőtt, kockás gyerekkabátban,
kötött sapkádból Pallasz Athéne sisakot formálva,
mézszínű hajzuhatagod tarkóvédő idegenlégiós kepijét hátul
szabadon lobogtatod a hidegben, s fázós ujjaidat
markom szájzáras buldogfejében, kabátzsebem legmélyén melengeted.
Hát ennyi nem elég? Úgy lépkedünk, mint egy egészen apró medve
egy még apróbb őzsutával összenőve. A zöld és sárga lámpák
émelyítő konfetti csíkjaikkal a betonút sártócsáiban remegnek,
az elénk kanyarodó reflektorok világító fehér mázba vonják
a gumikerék fröcskölő sárbombáit: repülnek, mint az angyalok.
Minden alattomosan fénylik a sötétben – csak a Fél Híd feketül.
Felének építését, úgy látszik, jobb időkre tartogatják.
Estéről estére – oszlopok megfagyott verejtékével alul,
s hogy íve épp a legmagasabb pontján esztelenül
abbamaradt, kibuggyant óriás vasdrótbeleivel fölül –
mint fölfeszített állú titokzatos állat, utánunk vonít.
Álmodom-e, hogy fellopakodom rá veled,
s el nem készült leszálló ívén indulunk (mint egy fájó,
lábbütyök-csomókkal teli padláslétrán) a gyerekkoromba?
Mikor bársonyruhád rejtelmes nyílásába kezemet becsúsztatod,
önkéntelenül a kamrafalhoz döntött zsák
hűvös lisztjét éri másik kezem,
ó, igen: hozzád képest durva kőreszelék, csikorgó murvaöntet.
Szédület émelyít – lehetne ez új költészet pillanata!
Új szavakból a hasonlíthatatlan lüktet,
mint kivehetetlen árnyalatú kék erek ágyékodon,
de a vonító hídon maradt a vers is ∪∪, ∪ – m,
itt zacskó száraz dió s fokhagymafüzér moccan a szögön,
s réssel teli rejtekajtón a reflektorok késével átvert hó zuhog.
Hogyan hihettem, én, fölfeszített állú, titokzatos állat, Fél Híd,
ki legmagasabb pontján esztelenül abbamaradtam,
hogyan is hihettem szerelmem, Kis Hölgy, kihalt múlt időmről,
hogy szörnyeinket kötőtűi alá heverő
mohazöld gyapjúmotringokká szelidíti!?

Viszont

Csak öt percre futottál volna át,
ha patkánytetem jeges szőreként borzolódik
a téli fű a parkban.
Kifehérült szád körül tilalmak ketrec-árnyékával
lihegve csak egy percre estél volna be az ajtón.
Erőtlenebbül, hogy a szoba közepén magadban állni tudj.
Vágytalanabbul, hogy didergő ajkad benső rózsaszínével
megitass.
Kopasz nyakú, tollatlan szeretlekjeid
tudatlan madárfióka-csipogása nélkül,
miután ígérgetéseid elapadtak,
s apró színjátszó-trükkjeid leszivárogtak a szőnyeg alá,
mint a lassan kivérző seb a fölnyitott csuklón s bokán,
csak a pilláid közül csurgó ónos esőcseppekkel
lett volna arcod behintve,
s annyi időre csak,
amit az óra másodpercekkel mér,
amit az ilyen tiltott találkák vámszedői,
a kulcslyukra tapasztott házmester-szemek föl se fognak,
éreztem volna, amit soha a selyemszőrme sárga ágyon,
a viszonzást.

Becsukódás

Állig gombolt meztelenségbe
ő felöltözik, ha levetkezik.
Túlságig nagyra nőtt lábfejét be-
terpeszti tükre tengerébe.
Ágy, sivataggá porladt mocsár
gőzöl. A cserge sárga lángja
testnyomából parazsat eszik,
mégsem lobog föl. Tüzét, mint hasa
a bezabált tigrist, lehúzza,
hever, macskafarkat kunkorít.
Ágyából, a cserge szőrzetébe
tövig beverve ácskapoccsal,
nézek utána én, kirabolt,
mint üstökös uszályközepébe.
Célzókörökkel furcsára festett
tekintet nélküli tárgy a szem,
idegen hátát hiába lesi.
Túlságig nagyra nőtt idő előtt?
Ide-oda ütődik benne,
mint a karácsonyesti tréfa,
a nagyobb dobozba rejtett
kisebb skatulya titka: egy szem
tarka bab vagy ruhacsipesz – a
lélek. Tarkóján, haja alól,
mint mocskos mosókonyha-firhang,
ezért az a lecsúszó árnyék.
Szakadt szivárvány maradéka.

Dia Kis Hölgy

1

Hó szakadt rá. Már négyszer. Hó.
Térdig. Ölig. Mellig. Állig.
Karcsú suhanc, ki odacsalt.
Kazalba dugott.
Fölgyújtotta rád.

Hol szemed égett:
gyémántozódik
fölötte most a tonna hó.
Hajlunk föléd, kutunkra mi.
S metszve tőből, fölvérzel még.

Síkon púpra púp: hegyre hegy.
Tengerszem verdes ránc közé.
Fák, hóba feketedjetek!
Virágos ingben
táncol falakon.

P-ből nőtt hegyi tájamon.
Como tavamon. Adrián!
A naplemente
csóvája, Kis Hölgy,
elsötétül a válladon.

Te! Becsukódó kapuszárny.
Félhomály. Derengj sötétből.
Váza önfénye
örök sarokból.
Csillagtalan ég mélye sejt.

2

De fordított e ravatal!
Nekem kéne nyújtóznom itt.
Tenger üres táncparkettja.
Szél. Hold. S két össze-
hajlott női fej.

Világvégi tekintetük
hálója rácsoz
azúr-ibolyát.
Tengerbe vert cölöperdőn
lámpafüzér fut semmibe.

És mégis ott a semmiből,
szívükből és a messziből
az ég alá hányt
marionettet,
kihalásznak, rám lehelnek.

Átölelve üres rongyot
– föltámasztjuk! – pattannak föl.
S madárcsináló,
visszaérkezem.
Röpdös a csíz, a pitypalatty.

Mosott hajuk illatából
készül kezem közt a szárnytoll.
S tetemem, lábtól, zizeg, mint
gyerekszáj, fésűn:
– Játsszunk még egyet!

3

Bársony ládikában mégis
– színes diák – te fekszel itt.
Várkastély a Kárpátokban.
Szakadék. Medvék.
Csillag fagy. Te jössz.

Csaló szeánszunk hív elő.
„Attila utca nyolc?” – kopogsz.
„Ez P?” – A lélegzeted is…
„Báthory Erzsi
kerget kis szüzet.”

– Nem nyitunk ajtót soha már!
„Száncsengő-virtuóznak se?”
– Meghízott erdőnk; csöngjön ott!
„Forog molnárlány
vízikeréken!

Fáj neki!” – Mi meg itt fájunk.
„Kőszívek! Én vagyok Kis Hölgy!”
Két régvolt moziszenésznek
néma kép alá
így cincog szivünk.

Árvácskabársony tenyered
fehérre festett sík falon.
Domborulása
párnácska szádnak,
mint gyilkosaid: testtelen.

A Kis Hölgy aranyhaja fölött szemem a jövőbe néz

Mikor harisnyás lábfejemre borult szombaton,
s a fapapucs fehér bőrpántját kikerülve csókolta ujjamat,
s Gí és én fölötte összenéztünk, mint két meredek sziklapart,
s ő szakadék folyójaként, üvegbe zárt holdsugár, világított a bőrén keresztül,
s a haján át erdőmély ibolyarengetege lélegzett kezünk madarait kívánva,
William Butler Yeats a fejét ingatta:
Hogy is adhatnám össze vele vadon nőtt ötven évedet?
Arthur Rimbaud amputált lábát dörzsölte kielégítetlenül,
s csak félig figyelve dünnyögött:
Lehet-e, hogy megbocsássad Őneki a folyton elnyomott szándékokat,
könnyed befejezés tegye jóvá a nyomorúság korszakait?

De Ezra Pound azt mondta: Amit szeretsz, az megmarad – a többi: sár.
S García Lorca szamárral kaptatott föl a lépcsőn,
szamárnyereg felhőhajójából leszólt nekem:
Lába között felejted ajkad – mondta.
S tudtam: így van. Így lesz már. Fölkapja Őt az idő,
mint kerti ünnepélyre törő szélvihar a papírlampiont,
s üvegbe zárt holdsugarától
a szomjas sötétség még sötétebb lesz.

A Medvefogó

A cirkuszi medve, ki fagolyón billeg
és zúzmarás szemmel hegedül, hegedül,
Gyarmat porán végig, kerek börtön alól
szárnyaló gúnárok, ebek közt menekül.

Vad börtönoromnak magasában aztán
dombi erdő tarolt málnásán elhever.
Csalják mézzel, bottal, cifra tűzoltóval,
de kopogni illőn – medvénél? – ki se mer.

Megy ekkor egy asszony virágos ruhában.
Nincsen szúró botja, se tüze – szeme nagy.
S látjátok?! A medve szelíden nyomában!
Jönnek! S köztük én is: anyám szive alatt.