„Hozol meleget a hidegre?”
És:
„Kergetsz-e medvét a gyepre?”
– kérdezi Nóka Márciustól.
Ő most éppen éjjeliszekrény.
(Szobákat játszunk, bútorokkal;
Enő az ágy, Zsazsa kanapé,
Renáta, Hajni asztal, kancsó;
„függöny lennék! ezer szemem les!”
„én tükör! a tükör mindent lát!”
izgalmuk rózsaköde nyüzsög,
mint egy Mándy-regényben a múlt.)
Nóka négykézláb, térden,
mi meg,
transzba-esettek, a levegőt
hasunkig leszívva
fülelünk:
Kopog-e szekrényláb?
Ajtaja
láthatatlan kéztől nyílik-e?
Semmi által kihúzott fiók
rejt-e takaró-nagy ibolyát?
Szerelmespárt takar?
Halott lányt?
(S míg egy tizenegy éves gyerek
kék trikónadrágban, mezítláb,
forró tenyerét hűti padlón,
bámuljuk elragadtatottan
– hóesésen át, tücsökréten – :
Nap kalács-sárgája megkeni,
Hold cicanyelve nyalogatja.)
„Rákuporog meztelen néni.
Sír? Kuncog? Ül háttal az ágynak.
Lepedőn nyög csupaszőr bácsi;
süppedős most, mint perzsaszőnyeg.
Pedig ajtóm csak lábbal rúgja
s dúl-fúl magában
– súg a szekrény –,
ez valóságos kutyakínzó!”
Ó, de az ágy franciaágy még…
„Mire a lábam csúztól húztam,
poloska szagú szoba mélyén
teletömtek lyukas cipővel,
egerek rágtak büdös rongyot.
Hó hullt…”
– Galambtojásnyi? –
szólok közbe,
bár egy szeánszon
szigorúan tiltva fölös karaty,
de Nóka tág szembogarában
nem párásodik be a mélyút.
„Akkorák”,
súgja megbocsájtón,
s elbeszéli lába törését…
„Legvégül mikor tűzbe dobtak,
láng énekelt; táncoltam lángként.”
Nóka egyre négykézláb térdel,
mégis heverő testünkön jár;
hajában gyertyaláng-koszorú.
Láng ölének pici mohája;
láng tíz körme; hószínű bokán
tűztollú szárny szökteti fölénk.
Néz Beatrice-korú Zsazsa:
Dante is arrafelé lehet.
Renáta lovának földig ér
holdfényű farka – és ugyanott!

Aztán Nóka ismét Nóka már.
Manneken-Pis
lány-változatban;
hasat dülleszt
és vidáman szól:
„Falon fehér nőarc látható.
Körülötte zöld a növényzet.
A nő fején piros róka ül.
Annak szájában csipog egy veréb.
Hátterük sötét medvebarlang.”
– Kié e kép?! –
„Szabad a gazda?
Szász Endre: Hónapok; Fösvénység.”
S mert írunk egymásnak cetliket,
hogy ne csapjunk zajt, ha Gí tanít,
ezt írja még:
„tudod barátom,
mindegyik hónap egy női arc
s mellékalak… Kissé ilyesztők…,
elipszilonnal, de ez csak hév!
Kihagy az iskola? Hát aztán?!
Kibújt belőle, mint nyakörvből.
Cipőben nől a szög? Le vele!
– – – – – – – – – – – – – – – –

Most megdicsőülten kacsázik
a félhomályos tükör-soron;
látom, valódi a bokaszárny.

A szükség nagy úr – hallottam én.
Felkerestem. Kértem tőle egy kutyát.
Hogy hol esett ez? – Hallgatok én.
Ej, kérdezzed inkább nővérkém hugát.

Ha elárul – tied napernyőm!
Ha elárulsz: kikaparom a szemed!
És tükör-másom néz pityergőn,
míg pofát vágok s: hamm!, vad kutyám leszek.

Nővérkém húga dehogy beszél!
Még hogy ő! Tükrömből les csak vissza rám.
Eltűnik, mint házfalon a szél.
S: induljunk világgá!, szólunk, én s kutyám.

Most aztán tükröm mögött lapul;
mélázok imbolygó hátán az ebnek.
Vagy hasal az ágyán. Alkonyul,
s a hársfazenészek hozzá belesnek.

Hogy ezek ki- s mifélék? Ó, hát
azt se tudod, hársfán zenekar terem?!
Ha húzzák fülembe a nótát,
mind a húsz ujjam a függönyhöz teszem.

Függönyösen párkányon hagyom,
míg az ujjbegyek párnája mind megtelik.
Mivel? Mézzel, csacsi angyalom,
csakis mézzel!, szopogatom reggelig.

Ne kerekíts ily árgus szemet!
Elárulja, hogy kukkot sem értettél.
Hallgass inkább hárs-zenészeket.
Észre sem veszed s magad is méz lettél.

Zenéből illat, s illat e méz
– ehhez semmi abrakadabra nem kell!
Esti hársfa sűrűjébe nézz!
Nézz, míg virág-diszkója táncra nem kel.

És látod, hogy minden virágfürt
egy-egy zenekar, bár csak lepke-parány
száz hegedű s csavart-nyakú kürt.
– Hóha! Megállj, világot járó kutyám!

Reggel majd igazán elmegyünk.
Most hallgassuk együtt ezt a zenekart.
Álomba hull, összeér fejünk.
Közös takaróval a Hold betakar.

Először is: az ő neve Tref.
Nem Trefi – zárja nevét egyetlen f.
Jóban, rosszban, ha örül, ha sír,
egyedülálló név, mint királyra Sire.
Másodszor: bundája hófehér.
Tudom, öleb is van s fehér kisegér,
de ő még csak nem is lisztfehér,
sem hófehér, boltos amit zsákba mér,
se meszelt szoba, se kerti szék,
nagyapa haja se másolta le szinét,
nem, mint kék égben vadliba-ék –
ő fehér, fehér! Mert nem lehet kék.
Láttál már kék bundájú ebet?
Vagy lilát? Micsoda tünemény lehet!
Képzelj zöldet! Zöld foltját: hetet!
Hozzá remeterákász tekintetet!
S farka hogy rózsaszín!… Ó, de szép!
Képzelni lehet – csak ne vegyék neszét!
Hisz álmodhattam volna másnak:
üvegnek vagy háztetőpiros-palásnak,
abban is kék-arany mintásnak,
stráfosnak, bíbor csíkosnak, parázsnak.
Mondjuk, Holdra röpdöső ebnek.
Focikirálynak. Vagy lusta gólzsáknak.
Ájtatos, félénk szelindeknek:
dorombol ő, s a macskák legyintgetnek.
De tehettem-e? A Szigetünk
innen odáig tart csak. Semeddig se.
„Álmod káposztáskertbe kancsalit be,
ott lát kék kutyát!” És jaj nekünk!
Minden Strucctoll néni s Kucsma úr
kék vagy almazöld ebemtől dúlva-fúl,
akkor is, ha álom csak, szegény,
s nem is ők álmodták, nem ők, hanem én.
Ezért a kutyám, tudd meg: fehér.
Hátáról lábam épp a földig leér.
Igaz, nem egészen, csak az ujjhegyem.
Hogy Tref nagy lenne?! – Ne mondd nekem!
Termetre az hát! De lelke még gyerek.
Szeretem, mint a kisebbiket.

– Nóka, mondd csak, minek néked eb?
– Mert jobb szeretem, mint a sintéreket.

– Szeress engem! Én itt vagyok ám!
– Nem leszel itt, ha rád uszítom kutyám!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És akkor mégis kell valaki,
nem halacska-bujócska, de igazi,

nem kisikló, szökdelő tücsök,
kivel küszködve csak hűlt helyet ütök;

ki keringve néha elém forog –
s függönyt hullámosító semmit fogok.

Mint tengeren átkelt kismadár,
oly kimerült, ha székemre hullva száll.

Én megitatom, megetetem.
Körülszökdösöm, sosem üres kezem:

„Ez a szép ruhám, örülsz neki?”
Titkaimat szőlőként szemelgeti.

Olykor cica-magába süpped.
Cica-nyújtózással húz tiszta inget.

Szavunk néha egyformán kezdjük.
Fennkölt Szemölcs bácsit jól kinevetjük.

Könnyű vagyok: hisz tudja leckém!
Ülünk az iskolapadban kettecskén.

Kéz a kézben goromba éjben:
ha ő nem fél – Nem fél! – nincs mitől félnem.

Nagyfiúk!… Gonosz Zöldség nénik!…
ha Ellenőr-szemöldök jegyem kéri:

ha szőrös hernyó nyakamba hull –
ővele nem végződik semmi balul!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Ne mondd! Ha matekból vérzek el,
vajon helyettem a táblánál felel?

Ha Anya cipőjében lábam
nyaktörőn vacog – ő fessebb lesz nálam?

S míg dagadt bokám dörzsölgetem –
tűsarka átkopog a fiú-szemen?

S ha Lala libabőrösre néz?!
Őt egérlyuk nyeli, iszkol a merész!

Este jön – tükrömből nyelvet ölt.
Elalszom – álmával telik meg a Föld.

Még szeressem?! Miféle nő ez?!
S szól Tref: – Gyanítom, te vagy, aki ő lesz.

Nővérkém húga, Nóka nevű
(mivel nővérkémnek egy szál húga van,
hogy ki e tüneményes eszű,
találd ki – én be nem mutatom magam!),

mióta Tref a cimborája,
valóságos úrnő itt a Szigeten!
Meg se moccan Süni bokája,
ha előtte megyünk – ő köszön nekem!

S amilyen hosszú, épp akkorát
bámul utánunk „Puma” Poma Feri.
De Tref belőlük semmit se lát:
ha úrnőt én – ő a várúrt mímeli.

Vagy legalábbis medvekirályt,
ki után pányvavégen móca liheg.
De a legkisebb havasi lányt:
világszámként kürtöl ki mindenkinek.

S akkor én, bár rezzenetlenül,
míg bárányfelhővé göndörül kutyám,
s egy pacsirta trilláz legbelül,
Nap mögött szállok, mint hab csónak után.

Vontat a Nap, kicsi habruhát,
végig az égen, a bokámnál fogva,
s göndör felhőt – nem is egy kutyát! –
látnak a mélyből: repül gomolyogva.

Napsugár-aranylánc bokámon!
Lecsüngő fejem köré úszik hajam!
Tref, ujjam sem érint!, kiáltom.
Szállok! – de nyomban elszégyellem magam.

Láthatatlan napsugár: hűség
csuklómnál hordoz, s le-lebukó fejem
– látja a nefelejcs szemű ég –
ketten is őrzik, míg játszanak velem.

Kutyám és a Nap. Ők emelik
fönt, fönt! Hol föltűnik az álom-határ…
De a táj folyónkba rejtezik.
S a világszámra lent komisz móca vár.

Megijed a Nap és elmerül.
Hegyesedő füllel szimatol az eb.
Ég-szag, víz-szag, pillangó felül.
S megszólal Tref: – Bundám kifésülheted.

– Nincs is Tref! Csak a hóban pár széndarab!
S egy ugrabugráló lila cakk!
– Szén és cakk? Hát az meg mi? – Szemed a szén!
Szád a cakk, ahogy tátogat.
Hol hegyes, hol tág, mintha ő volna csak!
Hunyorítok, és nem látom én!
Jé! Már azt se látom, hogy szemed a szén!
Csak két apró korom-kődarab
ment a hóban… eltévedt… s beleragadt!
– Mi az, hogy eltévedt? A szemem? – A szén!
– A szénnek nincsen szeme! – Ó, te szegény!:
árvállik hóból harmadik szén.
– Három szem? A harmadik nem az enyém!
– Nana, ha nem is szem: a tiéd!
Mi lesz? Dugd már hó alá orrod hegyét!
– Hogy itt felejtsük? S zsebre tegyék
netán valakik?!… Gondolom, nagydarab!
– Nem elefántnyi. De az egerekét
alapul véve nem mondható
kicsinek se! Csak közepes hó-lakó.
– Inkább ágy-lakó és tál-lakó!
És jó meleg tenyeredbe bújható.
– De ki bújik, mi bújik, a hó?!
Ha egyszer nincsen Tref, csak e rét-lakó
süppedő, szikrázó takaró?!
– Ha nincsen Tref, hát ki hallja hangodat?
Mért hegyes meg tág a lila cakk?
Nemde azért, mert ő is egyre beszél,
ki válaszol a hóból, a szél?,
s játsszuk, hogy két szemem, orrom: széndarab,
s szám ugrabugráló lila cakk!
Csak abban tévedsz, hogy szénnek nincs szeme,
nincs füle! Van szíve! Mindene!
– Tref, hova szöksz?! – Nézd, itt is egy széndarab!
– Egy kismadár!… Halott? – Kérdj havat!
Mivel Tref nincsen, hallgassunk hó-szavat!
Hó-tanácsot! Szén-e? Kismadár?
– Él-e, te szamár! Picinke széncinke…
– Vedd föl! Majd zúzmara-déringe
leolvad szobánkban… S talán talpra áll.

– Miféle könyvet bújsz? – Kisütnék valamit.
Tref vállamra rakja mancsait:

– De hiszen ez vers, nem pedig szakácskönyv!
– Gurul belőle a varázsgyöngy! –

kiáltom ravaszul (vállam sajog már).
Tref kiköt mind a négy saroknál.

Nincs most ujjamnál hamisabb útjelző,
ahány sarok: gyöngyöcském rejtő

csupa cél, honnan a semmi ránevet.
Tref megunja. – Nem játszom veled!

Esdve nyelvel: – Miért nem játszunk evést?
Kisütsz inkább verscsilingelést?

– Amit itt olvastam, az nem ehető!
S már az sincs, amire tehető…

Rávetkőztetni az alma ruháját,
hol szerzünk vén, pókhasú kályhát?

Hisz kamránkban sincs, mióta kamra sincs!
Ómamák kályhája volt a kincs!

Tudd meg Tref: az volt varázsgyönggyel tele!
Mamám nézett tüzébe bele.

Kályhacsövében dorombolt macska-szél.
S duruzsolt a piros almahéj:

sült a kályhán, csiklandozta a meleg –
te ezt csak könyvből ismered?

S macskáját is?! – Csövébe bújt a komisz?!
– Még a sültalma illatot is…

– Szeretném látni, itt pisszenhetne-e?!
– Hagyj macskát! A szél volt. S éneke.

Odakint galambtojásnyi volt a hó…
– S a sültalmahéj ennivaló?

– Dehogy, Tref! Szagolni kell! – De Tref tátog:
– Könyvedben ily étket találok?!

„Kolbász, májas hurka lesz ma vacsorára!”,
ha így szólnál: állna a kályha!

Hoznám ómamástul verssorok közül.
Bánnám is, ha alma héja sül!

Ha egyszer tepsin víg hurkazsír rotyog,
keringjenek körül verssorok,

galambtojásnyi nagy hó szakadjon kint:
azért a hurkát bevágom mind!

Még hajnali fél öt óra sincs.
Házunkra dőlt, álmában horkol a köd.
Lámpa se hint fényt az útra kint.
Dér Anyó matat: inget horgol, beföd.

Cinkénk meg – számít is, hogy alszom –
gyógyulófélben már lázzal csicsereg:
– Künn, jégcsap szemöldök-bajszon
fényleni!, fényleni kezd a kikelet!

– Na most meg a fejedre repül! –
Ugrik Tref, s vele telik meg a szoba.
Cinkém párnám mögé menekül,
Dér Anyó lábujjon most oson tova.

Legalábbis paplanom alatt
azt álmodom, térdét mint húzza állig:
kirúg vele – háztetőnk szakad:
látom csillagok ferde koronáit.

Egyik épp a nyílásba szorul,
s bűvölten lesi az óriás kutyát:
Tref egyre nől, nyelve bíborul –
de bátor kis cinkém hátára fut át,

s hol Tref füle puhán megtörik,
azon a bolyhos „hegy-nyergen” csak megül.
S álmom még magasabbra szökik,
mert víg cinkeszót Tref kísér ebül.

És a csillag igen jólnevelt,
billent koronával átjön a falon,
s paplanostól engem fölemel:
– Honnan tudtátok, hogy épp ez a dalom?

Csakhogy álomképem széthasad.
Tref rég nem csinált ilyen komiszságot!
Földre ránt paplant, párnát harap:
– Nem cinkét fogtunk! Őrült fakopácsot!

Bezúzza az ablaküveget!
Szárnya úgy veri! Tán nem is volt törött?!
Nem értem, te ezt hogy tűrheted?
Csirreg, csattog, fejed körül pörög!

– Tref! Azt mondja, nyissunk ablakot!
Telet mosdat aranytócsában a Nap.
Lesikált róla havat, fagyot.
Kibújó fűben nyoma sem maradt!

Tegnap megnyílt a Céllövölde!
Száll óriás inga: hajóhinta föl-le.

Bádog kasból bodorulva fut
kétkalapnyi felhő, ehető pamut:

cukros vatta! Harapj! De mibe?!
Harapsz, csak szivárgó édes semmibe.

Tref is így járt: hitte, nagy falat!
Kaput tátott – és elhűlve úgy maradt.

– Nem nyeltem még, és üres a szám?!
Nyugtalan szaglászott füst-cukra után,

s íme fűből, az orra előtt
tükrös, szikrás lapocska szemünkbe lőtt!

Fű közül fénye így kiabált:
„Nyomban azé leszek, aki megtalált!”

Hamis vattacukrot feledünk,
szájharmonikára visszanevetünk,

mutatom Trefnek rekeszeit:
– Éjt nappá téve fújom énekeid!

– Hallottad-e már kutyák dalát? –
gyanakodna Tref, de kihúzza magát,

s előlegez egy füzetnyi dalt:
hajóhintából túlzengjük a zsivajt.

Egyszerre csönd lesz. Csak ő meg én.
Szám a harmonikán, a menny tetején,

a hinta merőleges marad:
ömlik a Szigetre ez a pillanat.

Sosem lesz vége! Csupa virág
a csíkosra festett hintán a faláb.

Este bíbor Nap gurul velünk:
ő se megy aludni, ha énekelünk.

Gyerekek, tücskök, virágfejek
koszorúja vakítva körénk lebeg.

De Tref füle jó: – Ki hüppög itt?!
Sír egy csónak, mert a hídlábhoz kötik?

Vagy a híd sír? Vagy szösznyi virág?
Gyerek keresi a szájharmonikát.

Ül a híd karfáján, csupa sár
portól és könnytől az egész arca már.

– Itt harmonikád, te szerecsen!
S vizslatja Tref: – Tán csak tudja énekem!

– Álom ül szemedben! Jó reggelt!
Megtudhatom? – Csak úgy játszottam kicsit…
– Én is játszottam, csakhogy nagyot! –
Nyújtózom. Kidugott lábam rávirít.

Tíz ujjam mind kalapot emel.
Ő meg pálmaágnyi farkával köszön.
Takaróm erre lependerül –
Tref ablakon szökik, hempereg füvön.

Futnak a rigók ímmel-ámmal,
hajnali híreik fütyülik tovább.
Tudják, Tref még az álomnál tart:
nem félik a selyemgombolyag kutyát.

A kert mindent tud mindenkiről.
S Tref álmáról, ami folytatólagos,
tudják, hogy benne pöttömnyi ő,
amolyan csöpp; alvó csigaház-magos.

Kinek feje szakajtót kitölt,
s ha két lábra áll: a kertkapun kinéz –
borjúnagy eb mért lesz kiskutyus?
Hogy érthetné sok szárnyas rigónyi ész?

Bevallom, engem is izgatott:
– Nem értem, álmodban kicsi hogy lehetsz?
Te vagy a kertben a legnagyobb!
S faggatom: – Ilyen álmon te mit szeretsz?!

Áll, fölülről néz csak lefelé:
– Te meg mindig nagy leszel! Álmodsz nagyot!
Nagy nőt, aki nem lábujjon áll,
hanem lehajol, úgy tár szét ablakot.

– Mert aki nagy, Tref, mindent elér!
– Hát ezért első dolgod reggelente
kinyújtott lábad megmérni jól:
túlnőtt-e ágyadon?! – S néz a szemembe.

– Egyik reggel úgyis túlnövöm!
S majd veszek egy nagyot, hiszik, nem hiszik!
– Ezt meg a kutyaházba lököm,
feltéve Tref, hogy összemész kicsit.

– Selyemgombolyaggá? – lopva les,
de hitetlensége jóval komolyabb.
Tessék! Itt egy nagy-nagy méla eb.
S kicsi akar lenni, mint egy gombolyag.

Ó, ó! Amíg látogatóba mentem,
befőttem Zsuzska elé tettem,
ahogy kell ilyenkor, rá is nevettem:
„gyógyulj hamar meg!”, s elsiettem,
azalatt,
hisz magammal nem vihettem,
Tref elveszett.
Sehol se leltem.
Jaj, lélekszakadva végig a kerten
semmi felvilágosítást se nyertem.
„Szólj, felhő!”
De csak száll felettem.
„Utacskám!”
S előlem elsetten.
„Súgd meg víz!”
Két tenyerembe kimertem,
s nem szól, csak
lábujjamra cseppen.

Fületlen vasbögrém kútba beejtem:
„Szólalj fel Kút Tündér,
Trefet hol leljem?”

Köszönt a Nap. Legurult telten.
Jött a Hold játszani: –
s könnyemet nyeltem.

Végül a boltos ajtajához mentem.
„Mit kérsz?” Állt fel a boltos velem szemben.
„Semmit, semmit… A kutyámat kerestem.”
„Cö-cö-cö”
göcög a nagy pocak menten,
„tán itt az uborkásüvegben?”
Rémkép:
vasketrec,
sintér van szívemben.
Vagy hogy Tref megnyírva s fületlen.

Ám egy pici kutyaláb elém lebben.
Akkorka kismacska kutya csak:
orra fönn,
füle lenn,
majdnem semmisem,
csöpp, hogy kisebbik zsebembe elviszem.
Szőre nyírt,
szeme pötty,
hidegen
vakkant, hogy
(még ilyet! ez is oly vékony, fura vakk):
kutyámat vihetem!
„Vigyem is!”,
ajánlja sebtiben.
„Ki kér ily gavallért?! Senki sem!
A híd alatt kushad, igen kiverten.
El nem viseli, hogy el nem viseltem”,
szól, s elhordja orrát emelten.

„Tref! Mit szerettél ezen az öntelten?”
Tartom nagy buksiját már a kezemben.
„Föl nem rémlik oka”, sóhajt, „nekem sem”.
Csalfa bűntudattal néz a kerek szem:
„Nem tetszett néki, hogy én így növekszem”.

Mottó:
„Mikor még barátom egy kutya volt,
fehérben járt, mint a királyok,
s nem költészet, hogy szeretni tudott”

Hajóval kezdtük. Csak aztán fogattal.
Végül
beérjük lábunkkal, a hattal.
Mikor a bársony hegy elém ül
foszló felhőből puha, nagy kalappal,
zöld erdő-szakálla előttünk,
s fönn, a tág semmiben
csak az ég kékül.

– Most aztán megjöttünk!

„Mi meg már itt voltunk!
Itt voltunk!”
(Szól egy hang,
hal tíz hang.)

– Ők szóltak?
Mi szóltunk?
Mi ez az ijesztő?

– A Visszhang!

– Visszhang?

(Barlangszáj, szakállat eresztő,
fényvesztő.
Cserepes medrében víz pang.)

– Ki gördít hordókat a hegy hasában?

– Te hallod?

– Én hallom.

(Bús baglyok
sűrűből huhognak utánam.)

Bevallom:
– Fává változtam!
Suhogok talpig zöld csipkeruhában!

(Mindig ezt álmodtam.)
– Nézd! Ezüstös fatörzzsé nyúlt a testem!

– Nahát, hogy rajtad mennyi madárház van!

– Majd hattyú érkezik az egyik esten.

– Hattyú nem lakik fán!

– De, ha épp nekünk hoz valamit…

– Akkor se!
Vagy csak igen ritkán.
Mondjuk, négylábú
társad is, ha lombpalotádban lakik.

– Te?
Meg egy kétágú
rézágyú!
Hihihi…

– Ha nem, nem!
Egész erdő hív: benne madarásszam.
Ég áldjon!
El kell sietnem!
Nem ily lik-luk magason,
széllel bélelt házban!
Még hogy kiessem!

– Tref, hova futsz?!
Jönnek a rókák!
Farkasok! Medvék!

„Rókák!
Nem ismerik a mókát!
A rókák
a mókát!”

– Te hívtál?
Hallod ezt?

„Jönnek a medvék!”

– Én?
Én nem!
Várj csak!
Valamit hallottam,
Visszhanghoz szólottam,
ő mondta:

„Tref jön lobogva, robogva,
medvékre kirontva!
Ne félj! Ő megvéd!”

– Fusson hat lábunk!

– Nincs róka, se medve!

(Kalapot billentve
hegy néz utánunk.)

Tref azt játssza fönt a dombtetőn: szobor.
Napfényes szélzúgás bundáján kotor,

fülét borzolja, farkába kap –
orrára ültet madarakat,

vagy ha nem is ültet (csak én képzelem,
hogy csőrt fennek orrán kék-mellényesen),

küld köré darazsat, pillangót,
s föl-le, hátán járja a tangót,

de Tref: moccanatlan kő, talapzaton.
Szél se megy többre, mintha csiklandozom.

Jól van, légy szobor! Egérutat
talál magának, aki kutat!

Agyő, Tref! Én innen most legurulok!
Légy te csak öntvény, nyomjon fehér burok!

Nekem is segíts, szél! Kicsi szánt,
csúsztass a lejtőn toronyiránt!

Úgyse hall ő most, ha csak süket szobor.
Hints szemébe virágport, rezgő bokor!

Rejts előle fű, nőlj magasra! – – –
S fut rám a mély lélekszakadva.

Ront alulról föl a mély: agyaras orr!
Szembe velem fut a mély: sárkányostól!

Fű takarta púpjain dobál
a domb, mint rázkódó csontu váll.

Mint gonosz szamár fölkap s újra levet,
tüskéje tépi térdem, tenyeremet.

Gyermekláncfű-fej – agyonnyomom! –
kap utánam – én mibe kapaszkodom?!

Virágba, göröngybe, s az zuhan velem!
Véres térdem még ki sem nevethetem!

Sáros orrom se! – nyilall belém.
Nem lesz kedvem a bánya legfenekén.

Ijedtségem nálam is jobban robog,
szinte leér! – épp, mikor átkulcsolok

egy napfényű, bozontos fejet,
s még egyet – Treffel – bukfencezek,

aztán – rajta már – csak nyakam nyújtom át,
nézem a szakadék-pocsolyát:

a rög még hull, csobban, elmerül – – –
Tref zászlónyi nyelve megnyal kétfelől.