Szoba a kilencediken

Na most elképzelem a szobádat. A kilencediken
ablakodon legfeljebb a madár ha beláthat.
De kinézhetsz az égre: fény és szél, szivem,
és lábaidnál hever a távlat.

Az ég a párkányodnál kezdődik. Nincs űr – a teste ez.
Hát nem hasonlít rád, ahogy öltözik-vetkőzik?
Mondd, nem szemeddel néz vissza, ha este lesz?
És sosem ér véget, csak kezdődik.

Ha szobádba váratlanul belép és szárnytolla vakít,
egy-egy tollat titkon mindig ott felejt. Csak lapul,
míg szárnnyá alakul: majd hordják vállaid
fénytől markolva fönn, s éj tart alul.

Az unalom nem őrület

„Az unalom olyan, mint a súly,
ami tüdődet a hátadon
kipréseli”, írtad, s én: Lazulj
rémkép, csak rossz álom láza nyom.

Hideg téboly holdja az égen.
Ő sugározhat ilyen örvényt:
hínárerdőkbe merülj önként,
nehogy a Vágy rózsádhoz érjen.

Hogy csukott-szépségű lant legyél.
Érintetlenségében zenél
medúzák alól suttogása.

De az őrület ajtót nyitott.
Mezítláb várt és csengő titok
lépcsőd fölött virágos ágya.

A gipszben lakó lény

(A tört bokájúnak)

Júniusvég, júniusvég,
hidegek az esték.
Elmúlt pünkösd, rég volt húsvét.
Fehér hold-bokádat
gipsz-bilincsbe verték.

A gipszben tettető-álnok
lény féreg-pórázt fog.
Vár, Nagyonfáj elaludjon,
hónod alá nyúljon
óvatosan álmod.

Ekkor, mint lakáj a parkban
vérebeit elereszti,
tündéreid elijeszti,
lángban áll a paplan!
Jobb lenne jég közé veszni.

Csupa véreb-orrlik érint.
Húzódnál – nincs hova.
Hajszálereid tétova
patakmedre ég, mint
a Mennyt elálló tű foka.

Bekerít szimatoló nyüzsgés.
Föl, bokádra matat,
nyaldos vagy harap?
Gipsz rág, mint a féreg,
kaparnád a falat!

Kívül: súny. Csöndben csak koszlik.
Nem érez, nem jó, nem rossz itt.
Nincs semmije. Anyag.
Csupán a közönye.
Hogy porkoláb-lakat.

Recept a távolinak

Képzeletünk
játszótársunkkal elénk hajóz.
Hogy jól láthasd:
roppantul fontos hozzá a póz.

A kéz-, a láb-
tartás, és az abszolút magány!
Egyedül légy,
mikor a Vágy néz végig magán.

S hová a szem
szomjasan úszik, ujjad betedd;
fodrozódik
ujjadra méz és só és meleg.

Mintha húrok
csillannának kéz-, s lábujj között:
édes a kín,
ha feszülsz rá, ha gúzsba kötöz;

ha lélegzet-
vesztve tüdőd pattanni akar,
s íjként feszít,
hogy: Ne! Még korán!, s forrsz, hogy: Hamar!

S hogy tetőtől
talpig elönt az édes gyönyör:
lélegzeted
lassul. Alszol. Arcod tündököl.

A jövevény sötétség

Tündéreink lettek kísértetekké?
Milyen tavaszvég ez a június?
Tavon túl kétlábra jegesmedve áll.
Mint aki a tavaszba épp benyit.

Hófehérre mosta bozontját a Nap –
ki félne tőle fényár-teraszon?
Pohár csillan, csendül a kés: Gí terít
fényben fürdő asztalt vacsorához.

Kőágyából a petúniaarc is
ártatlanul néz a jövevényre.
Ág nem moccan, csak az ég baldachinja
lebbenget, mint a Farnesina-ágy.

Bujócskázik Sodoma puttója mind,
Roxana fölött a mennyezeten –
s ez is csak azt jelenti: pohárcsengés
torkoll az ég gyerekkacajába.

Így, virágszemmel várjuk mindannyian,
hogy a vendég asztalunkhoz lépjen.
Jön is az! De mint aki a kárpitba
késsel belevág! Úgy nyomul fölénk.

Hirtelenül az ég tetejébe tép
szemverő csőrrel, kövér taréjjal;
tűzgyűrű szemből ugrik a sötét ránk!
(Max Ernst lányt dermesztett vele kővé.)

Itt van a Kakasláb! Baldachin rongyát:
csíkokká szaggatott eget hurcol.
Tudtad, hogy az égszínkék belül vérzés?
Kibuggyan, s a szemközti hegyre csurran?!

Hogy a platánlevelek denevérként
lepnek terítőt a mennydörgésben?!
Nyitok borítékot: mélykelyhű virág,
origamid hull a lábam alá.

Gyújtok lámpát: árama szakadozna;
lent a kertben már suhogva esik,
nádas eső körmöseit osztogatja
lepkekikötő levelek között.

Utolsó rózsafejünk a homályban
most oltja ki magát. Illata tűnt.
Fölfúvódott, mint ki folyóba veszett.
Gyűrt szirmai – egyszerre – lehullnak.

Néztem, mert téged láttalak. Nyílása
hozzád hasonlított: kuporgásod
a rút fotelban; szót nem lelt tündér, ki
félredöntött fejjel térdén pihen,

s előtte kalitkájában az Idő.
Magam is, mint a csend kettőzése,
nézem ahogy köztünk berácsozódik,
s mézes ujjaddal szórt szénán elül.

Hamar fölébredt! Most ő rácsoz téged:
tört testtel fekszel – villámlás vakít.
Nem tudod, pedig a Koromtoll-Gatyás
matat a hátad mögött! Sót hint szét,

hol föld alá taposott barna fotelt;
s amit te aranyozgattál, a keddi nap,
fényjárta lugasával porig leég.
Tündéreink szétfutnak világgá.

Mulandók, menthetünk-e múlhatatlant?
Egymás vállán a rablók benéznek:
bűverejük a lábam leragasztja.
S a számat, nehogy bokádra hulljon.

Jancsi szonettje

Ha Jancsi nem regényhős, most szonettet írna:
A Csorba utca álomerdő-holdvilágba
beburkolódzva várna, s lábhegyén leingva
a mába – zöld zenébe öltöző madár, ha

szemed taván repül – követnéd alva, mint a
tetőn, cserép kúpsoron át a holdba hágva
(ahogy csak égbe száll, ha vissza nem, a hinta),
s beköltöznél asztal alá egy nagykabátra.

Ott már szükség se volna holmi trombitára.
A kintet megszűrné zöld abroszunk szitája
padlóig érve körül asztalunk, s csak inna

– kiszáradt itatós a tintát, s hiába –,
a szám csak szomjasabb maradna még utána,
ha kislány-kezed rejtekünkön újraírna.

Pünkösdi holdhimnusz

Egy tövön két szín: fehér s rózsaszín
pünkösdirózsa az almafa alól (amin
tavaly ősszel akkora termés ért)
tiszta és üres arccal lesi, hogy mellé érj.

Mintha lakodalom után most ébredezne,
kavargó álom még szirma selyme,
gyűrődik, mint aki éjszaka végig táncolt –
minden rózsafej álmos leány most.

Hosszúlábú, a csípője vékony,
ingén még az égi bálból hintó-keréknyom.
Boldogsága elgázolta – s érintetlenül
hitte közben, hogy bensejében ül.

Felhőfölötti ott mind a tájkép.
Itt, itt a világosi dombon legkiváltképp.
Nem is az égben, csak ha az erkélyen állok,
túlpartig én is átszivárványlok.

Kedvesem itt égből súgó Chagall-lány lenne.
Ahogy a trapézán kedvvel lengne,
mézes ujjú kicsi kezétől lábujjáig
a fehér hold haján átviláglik.

Ő pedig az összement világegyetemre
nyulánk és áttetsző hídba menne;
íves, könnyű híd lett hajlékony derekából.
Ajka közt pünkösdirózsa lángol.

Ki lesné meg, mikor a gondolat testet ölt?
Süllyedő-emelkedő csöpp szive, melle föld.
Előbb, mint kék agyag: sűrű! – S porló
homokóra-porrá omlasz, torzó.

Előbb héja alól süt a meztelen szemrés;
benne tükrére hajló teremtés,
de titka, mikor szám szomjasan rátapadna,
fehér homok, a szél fölragadja.

Az imádott homlok, orrtő, süldő Sába-ajak:
papírból olló-vágta sziluett-vonalad.
S kérésre a mester szemet is vág;
nézd keresztül rajta tenger piszkát.

A köveket, ha lapjukon elcsúszik a nap,
s az indigókék árnyékból kél patkánycsapat,
a napozók helyét elözönli –
s a suhogó korzó csupa kölni.

És zöldes lámpafény, mitől az arcod gipszes
halotti maszk lesz – és mennyi szfinx les;
lecsüngő ezüst fülbevalójuk bókol rád…
Pálmák közt vének ropnak vén polkát.

S mint gumiarábikum, a percnyi zene köt.
A sápadt Sziluettvágó mellé kövülök.
Míg boszorkányos ollója mindent széthasít,
csak nézem, nézem túl, Fiume lámpásait.

Papiros szemnyílásokon át nézve, fények,
kisfiú vagyok, aki a zárt kertbe nézett,
a kapun túl csillogott a kavics;
fán zöld lelkek csüngtek – s várt valakit.

Miként boltban a ruhák, zöld lelkek, nehezek,
amikor bent játszottam teveled,
amikor a szobamélyből kongó óra szórt
a lámpabúra-szivárgásra sót.

Kősót, fehéret, gyanús-merevet.
Éppen bokádon kergetett szájam ereket,
lüktetésükkel vitette magát,
s te fűvér-nyálazta talppal szökkentél tovább.

És kétoldalt a korsó alakú
korlát mögött lila zokniban pár marabú
csőrösen, lila-zoknisan, gombos cipőben
tollászkodott két tisztelendő fenn.

Csosszant, de nem szólta el magát a lépcső sem.
És akkor, és akkor mégis elvitték tőlem.
Elvittek! Elvittek tőlem, ó! Elvitték őt.
Csöpp köldökéből zsebre vágták tűzszín égkőnk!

Talpán a virágvért, szájam nyomát,
ujján a mézet, fehér holddal hosszú haját;
imádott homlok, szemrés, süldő Sába-ajak –
füvön lila-zoknis paphad halad.

Gombos cipő csikorog sóban; hóban. Télben.
Vittek tőlem kabátjuk zsebében.
És fagyottnak láttam mézes ujjad;
és rácson át a kertet. S életem lebujnak.

És zárva meredt a kert. A kert zárt.
Zöld lelkeiből egész boltnyi fedett szempárt.
Suhogó lelkek, mint a fogason
a ruhák, a selymek, hogy: Nem adom! Nem adom!

Mint az uzsorás a nagyítóval,
kertfalon át, ágakon zúgtak: Siratófal!
Mögötte sivatag, hiéna őr.
Szügyig kiemelkedett Opatia-öböl.

A part rőt kövein végzetes test.
Fennakadt, kivérzett. Kiáltom: Mit lesekedsz?!
Tengermocsokból örvénykoszorú:
fél szobor, félig patkányharapdált idomú.

És mégis, és mégis erkélyen, fenn,
a túlpartra nézek, s mondom: Nem! Nem!
Az almafa kerek növésű lombja fölött
hűvösen húzod fel ívelő szemöldököd.

Mintha mézes ujjad hajtotta volna ide,
gyűrten aludva bál után kifolyt a szive
hajnali fénybe, s a nap hogy lehull,
égitest nélküli ég lesz vigaszul.

Hányadik díszletben hányadik kor?
Akasztókötélen himbálódsz, por.
S százezer éves lelkem bolygva itt,
majd csipegeti kezed magvait.

Érzi, hogy tenyereden mindet mézbe forgatod.
S lábujj-tövedből kihajló füvön alhatok.
Az imádott orrtő, Sába-ajak –
örökkévaló múlt perce fakad:

reszkető szirmú, testtelenségű rózsatő,
fehér és rózsaszín pár rózsanő;
s ami a színnél is törékenyebb átmenet:
olyan egy ittléted s hogy nem lehet.

De mi az a nem lehet? Hét illat, hét kenet?
Tíz ujjon hét gyűrű, vagy koporsón szép veret?
S mi az az ittlét, ha Opatia
öblében se tudott omlania.

Fiume tenger-dobálta lámpásain túl
a zárt kerti fal, mikor körben úgy alkonyul,
hogy csengők a házból özönlenek,
tündérré válnak a kísértetek,

s a Klapka utcában álló gyerek
kavicson lépked és tündöklenek,
ahol bokrok mögé visznek a lábnyomaid,
és fehér hold derengi át, hol semmid vakít.

Mintha mézes ujjaiddal befogod szemem
s én előre, előre terád emlékezem.
Emlékezem, hogy imádni fogom:
alvó rózsalány lesz Világoson,

pünkösdi rózsatő, rózsaszín s gyűrött-fehér.
A lesz elgázol – a volt mind elér.
Míg levelén nyugszik alvó feje,
a lassú fehér hold mivelünk érik tele.

Hova lett?

Most, hogy írom ezt a pár sort,
hó helyett bámulom a záport.
Feketén fürdik január –
s retkes zuhéja ezután.

Mint egy leégett alagút.
Bennrekedt a kocsi, a vasút.
Csorogni kezd rá korom ég,
olyan a tél, mint a pokol épp.

Velence fénye itt: havam.
Csak bennem fehérlik, ha van.
Miracoli hídján mi ott
észre se vettük: világitott,

s világítottunk vissza rá,
fény a fényre. – Hova tűnt, hová?
Irsád, Sába, mondd, hova lett?
Maharadzsád meg a baronett?

Azúr alatt a vaporett?
A ringás a vízen hamu lett?
Kilencszázkilencvenkilenc –
nézek rá, mint égre a fegyenc.

S míg írok a könyved elején,
szívem, téli eső-feketén
hiábavaló, jól tudom.
Átsuhantam már a sorsomon.

A pünkösdirózsák elnyíltak

Gí ollója levágta fejük. Földig lenyomott volt
már három hete mind! Rohadó szirmuk fele széthullt.

Lány, arcod körül ingatag erdőlomb-hajad is tűnt
Erdősor heverőjén. – Frufrud nőtt ki, redőnyként
zárná homlokodat! Minek is tárnád, ami más volt,
mint egy kócbaba átlagos ékessége? Apád most
hálás lesz nagyon: az vagy, kit szive várt haza! Nyugtasd:
ráütsz, tükrözöd őt, tucatősöd. Cinkosa voltál? –
folytathatja amit kieszelt! Húz, képmutató lány,
csábít vissza: előbb lebujok tangóira pördülj,
s presszók féldecijén, aki átnyúl érted, az első
gyűrűzzön be a rögbe! – Szabadság? Hess! – Ki ne röppenj,
így vagy jó! Tucatarc. Belül egy kis kín. De a sors már
kattant rád lakatot. Ha az álom még el-elkábít
is – perc csak! Nyikorog heverőd, s rájössz: ki a vendég.
Mint maltert a fal, érzi a tested: köt kihülő mád;
megdermedt anyagát sose zúzzák isteneid szét.

Most, kusza lány, te, a szárnyad tűnt. A szived holt.

Az Angyal leírása

Nem kifordult szentkép.
Ördöggé sem züllött.
Ha megkéred, elkísér Napról a Holdba.
Mint kíváncsi gyermek, nézz körül rajtuk.
S vissza is nézz, hol árnyékod hordtad.
Égi rangban a madarak is mindjárt
őutána jönnek (csak a fák állnak előtte).
Ha sokáig nézlek,
apró fénypontjaikból összerakódtok.
Egy ég alatt bucskáztok a vízbe,
vízpergető szárnyad is megvan.
Még azelőtt, hogy „utcaszínűvé” lettél,
nagyvárosi árnyék, emlékezetből kieső
virág- s madárkor.
Ha elmentél magad mellett,
nem találhatsz senkire sem.
Pedig a fű nem győzi elnyelni
tengervíztocsogású lábnyomodat.
A kagylót, honnan ide kiértél,
még vissza se vette a tenger.

És még valami:
Szemedet ne mossad köddel.

A tavasz illata

A tavasz illata? Légy őszinte!
Először a föld. Az ásónyom.
Kerítés mögül fehér gyökerek
párolgása a lazult rög alól.
Aztán minden ami zárt ajtód
s a föld közé került. S amit
úgy átformál, mint a kárpitos
a rossz rugójú díványt, ha új
huzatba vonja. Illata van a
holdsütésnek, s az árnyék,
mint a szőlővel rakott puttony,
csillagokig szagzik. Teadélután ez,
lehet. De hajnaltól hajnalig tartó.
Illetlen táncú, kitakaródzó,
magát mutató. Este az ágyban
veled keveredik. Télből kihámoz.
Nem les. Nem kacsint. Tágra nyílt
szemmel néz. Ablakot nyit.
S a paradicsommadár hosszú
farktolla végigsúrol, ahogy
fejed fölött elhelyezkedik.

Episztola Bertalan Gergely haláláról

Barbarának

Nem ismerted őt. Csak novelláit olvashatod A sivatag…-ban.
Bertalan Gergely… Egy nyurga srác, kit rajztábla-sánca mögött hagytam
tizenöt éve, Morvayéknál. Szaracén arcél, szárnyas gesztusok,
sűrű rácsú szem. De milyen szépszál mosoly szól, hogy fogd meg, ha tudod!
Szolgálatkész és mindig földobott. Több, mint amit a tábla mutat;
a rajz szárazgally-hangon még ropog – szálkái nem lelik szárnyukat.
Nem is találom hosszú évekig. Aztán egyszercsak előttem terem.
Megnőtt. Szeme szempillasepreit ejtve kerüli tekintetem.
Sovány. Nagy ádámcsutkája rándul; túlcsavartak az idegei.
Semmi kisgyerek. Vad. Kiábrándult. Papírját egyre rezzentgeti:
nagyra nőtt keze finoman remeg. Majd a Stádiumban debütál:
Remegés a cím… (Lám, megértheted.) – Jó! – Rándul a keskeny sebü váll:
vérével írta, hogyne volna az! Gyanúsan sok benne a fehér,
mocsoknyomú hó: semmi sincs vigasz, mire az est szívéig elér.
Csak egy patika az idegenben. Üvegablakfény. Tégely ragyog.
A Menny előőrse vele szemben. (Szívverésén át olvashatod.)
Jótevő űrállomás a hóban. Tűz duruzsol. A Lány gyanutlan.
Hogy hamis a recept? De hiszen jól van ott minden a tündéri zugban.
Az est mocsoknyomával kintrekedt. A Lány szemében csak a lámpák
sokszorozzák meg gyöngyös fényüket. – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Lyukas szívén a gyönyör átvág,
ahogy a zsákmánnyal markában robog: vakká vált szemben fáklya lángol,
majd a gyanús-fehér fürdőkád imbolyog, s tűz lobban a vécéfajánszról.
És a szárítókötélen mintha fehér hollók tollászkodnának.
De aztán repülni kezd a hinta, min gyerekkorában annyit szálltak.
Ő s a többiek! Ő s a lányok is! S míg a tű rejtekhelyre kerül,
az egyik pántos cipőjű zoknis, szőlőt szemelve ölébe ül.

S míg nem érti, hogy lehet egy fürtön ennyiféle ízű, húsu szem,
nyitja ezer ajtaját a börtön s ezer arccal jön érte Sosem.
Sosem. A szél suttogása bennünk? Hogy önmagunkból süt lampion?
Nem. Csak a halál. Hogy kell temetnünk. Kandeláberen a lángszirom.
Sosem. Mint thai lány, engedő. Szótalan, mint a táncos árnya.
Huszonnyolc évét batyuba szedő: fölmálházta a Túlvilágra.
Szaracén arcél, és hozzá bánat. És néhány novellában a mag.
De nem bírta kivárni: a fának lombárnya nő, s ő ül az alatt.
Csak a katafalk, csak a katafalk. (Üvegesülő, föl! ne habozz!)
Még közénk jön egyszer – fogadta. Majd!… Az új antológiába hoz
új novellákat, esküdött minap. De nem olvas ő már kritikát,
s hallgat, kire a tengerár kicsap. Már gyanús-fehéren viszik át
a Nap jupiterégője által sziluett-fénybe vont hegyélen –
őt, aki szembement a világgal. Szíve még ki se hűlt egészen.

Nem tudom, ott vagy-e, ha temetik? Kriszta és Cilik, Ivett és te?
Nagy állóhinta veletek telik, majd pára-cimborái lengetik.
Suhogtassátok, ahogy a sarokvasak engedik!
Mosolyt s pár virágszálat hajítsatok Rá a mélybe.

Vénuszoltár

Szakonyi Karcsinak és Gerdának

 

Születése

Előbb a köd. A tintába csurgó tej.
Vattába pólyált kutyamorgás-homály.
Aztán a hideg tapintású kagyló,
a nyitott, a szétdobált. Semmi kétség:
összefogdosott üresség: Övé vagy.
Minket nem hagy cserben vadász-szimatunk.
Ezer küszöb közül kiválasztani.
A parton ékszer-szemete – óvatos
vízmozgás hajnalban visszaveszi majd,
s a homok-szürcsögés s a hab virága
megfejthetetlen, ha kérdik, ki járt itt.
Ő szoknyát húz addig, s nyitja az ajtót.

 

Tudása

Willendorf óta egyre tanulatlan
hordja a kéj: tücsökmuzsika paplan.
Nem húzza magára, ráhemperedik.
Tenger csiszolta kéje sebhelyeit.
Nincs rajta egy sem. – Irigyelt Simaság,
mi görcsökbe rángva zuhanunk alád.
Csillag-robbanás tetőnkön meghalunk,
ahányszor kiszakad csípőnkből magunk.
Anyaként fog Ő, kísért lehetetlent:
– Újszülötted, heverünk mély öledben.
Willendorf óta egyre, szakadatlan
halálunkból nemzett Halhatatlan.

 

Esküvője

Úgy szeressen Ő, ahogy Gít szeretem.
Úgy szeresd Őt, ahogy engem Gí szeret.
Ez is tücsökszó, egymást váltó két hang.
– Tél jön – füvével teletömtem ingemet.
Íme a Fűember, a Rétember, ó,
akinek zsákjából hull a tücsökszó,
viszi, hordja körbe a nyugati szél.
– Hullám, az Óceánba visszavigyél!
Sugár, röpíts vissza szülő Napomba!
Veled a Földet szorítom karomba! –
Ezt hajtogatja. S, hogy ne légy sose zár!
Mindennek nyitja, a Szárnyunk maradjál!

Szabadon ritmizált kifejlet

A temető közvetlen közeléből menekült el ő.
Húsból faragott angyal, fél, bár halott az a temető.
De visszafut és rám talál – még szerencsére a számok
szögön függnek vaskapunkon, s az éj nem tesz több csúfságot.
Mi lett volna, ha a házszám olyan meggondolatlanul
kibújik a szögek alól s a Kakastó alá lapul?
Mi lett volna, ha a kapu kerítést emel vasából –
rácsain át inal múltunk minden édessége, alul,
s a rezsónk sem izzik ránk, ha babahajú öle alól
a vágya se nem dorombol, se nem világol…

Mennyi az egész? – négy negyed

Gérecz Attila halálának napja: 1956 november 7

 

Nyakán nyitott az ing

Fiam-korú államtitkár. Nyitott az ing,
vidám a mellény, pergő nyelve is vidám;
a kézfogása is kedvemre volt, amint
bucsúzva szólt (eszem járt már Itálián):

– Ha visszatérsz, leülve hárman (semmi flanc!),
helyére tesszük Attilát. (Miniszterét
igérve, s értve: zöld utat.) Nevét a lonc
e szélütött sok év után ne lepje még!

– De addig is, míg kint vagyok, ha kell, keress!
– De még hogy! Én számítok rád!… – Azóta itt,
ha Róma éje pestin csillagszekerez,

s a Göncöl összeköt hazám, veled megint,
a hangja él… Talán ma hív. (Ujjongna Gí.)
Fiam-korú volt, higgy! Nyakán nyitott az ing…

(1999, Róma)

 

Már nem nyitott rajta az ing

Fiam-korú államtitkár… Mi van megint?
Ahány a hónap, annyi az üres, silány
igérgetősdi – s vargabetűzöl le (mint
kisiskolás, ha „fát” kapott) lépcsőn, lilán.

– Megállj! Hová, hová?… – Te meg lapítsz. S kibontsz
elém egy új mesét; kiáltod új nevét,
„ki: érti majd… de most sietsz”… Mint a tolonc,
kifosztva, nézem, mi vesz körül, mily vidék.

Te futsz. Felöltőd csap… Ha dél volt, hát most veres
verőerekkel átszövött est lett ez itt!
Hazámban állok? Prérin (?), átvert „ószeres”,

költőt kínálgató handlés – végzet szerint?
S kisiskolás, te?! – Hangra lelt kufár, akit
hatalma veszt! (Már nem nyitott rajta az ing.)

(1999, Budapest)

 

Átvert megint

Fiam-korú?… s államtitkár! – A szív meging,
dobálni kezd, s ocsúdsz: Ne! Gyötröd!… Kis hiján
bocsánatát kivánnám. (Orvos így tapint
beteg zuzára: „kést belé!”) – Időhiány,

a sok teher lenyúz!, s szidom magam: „grabanc-
eszű, vakult!, mit látsz belé ficsúrt, herét?!
Baján segíts, ha tudsz! Ne légy nyakán kolonc!
Első szavadra hív, kínálja reggelét!”

Na végre! Mint éve, összehoz (szív repes)
a józan ész!… A lift suhan. Fönt: takarít
egy ősz mamus. Kövön fölmosórongy legyez,

a csík dereng. Az ajtó zárt. Csak perceink
peregnek szét a friss kövön; tisztán vakít.
Inalt egy óra – becstelen! Átvert megint.

(2000, Budapest)

 

Fölkél, hogy élj…

Fiam-korú államtitkár… Hajnalaink
egyik találkozóján történt, hogy Zsazsám
elébe állt, s „beszélni kéne” – így, amint
szemébe nézne, ő fölényesen csupán

szemöldökét nyilazza, mint tornyán a bonc:
„megint arról a Géreczről?” – ejtvén nevét
magas lován Zsazsára így. – Ócska lobonc!,
te senki! – jól érzem most, míg történetét

Zsazsám bevégzi, s hallgat. Arca könny-eres.
Középszer ötvenhat sírja – hozzád, akit
megóvtam volna tőle, írtam. Végzetes,

miként te épp zászlólyukból ránk tekintsz:
nem látsz! Így árt az úr-szerep? Élsz? – rög lapít!
S a holt, kit sírba rúgsz: fölkél!, hogy élj megint.

(2000, Róma)

Kadarkuti Richárd utcai lámpái*

1

Tócsák hercege,
kátrányba mártott
lámpaoszlop;
kültelki éjben
szél rázta fénylő
kalitka fog.
Gyöngéd-szorgosan
mosdatod szurtos
Erzsébetet,
fényeddel súrolsz,
s oldódik róla
tündér, retek.

2

Hogy Ablak nyílik,
csillagszegecses
szárnyát veri,
éjben úszó
villamos-csöngés
leszól neki,
s Mennyből az Úr is:
„Jöjj hát! Fogom!”
S tartja, míg mássza
égig a létrát
száz élű penge
lépcsőfokon.

3

Kadarkuti! Kadarkuti!
Fényboglya-lámpád
Erzsébeten
úgy úszik itt, mint
karácsonyfád
festményeden.
Hírt hoz a mennyből:
„Áss csak a mélybe,
szívedbe jól!
Aranykor kútja
itt oltja szomjad,
másutt sehol!”

* Kadarkuti Richárd utcai lámpái (jegyzet)

Nolipa lámpa-csendéletére

Nekem, ha nagy a borulat,
ha áll alá kötött csuklyám az ég,
lóvontatta csöngetés hoz utat:
kockás terítőn lámpa ég.

Petróleumból jő lángja.
Alig libeg már – mocsári vidék
sárba fordult szekerén hunyt lámpa:
huny, de a tócsát szegi még.

Fiatalon, ezredesen
Nolipa kazán-szivén bokra rég:
miként egy ház! s az autodafék!

Ahogy ő is: csendesedem.
Pista, lecsavarom a fény felét.
Kószálni veled egyet épp elég.

Miniatúrafestő

Két tenyérnyi, féltenyérnyi,
muszáj az égnek beleférni,
muszáj az égben ott repülni,
pedig az ég épp csak tűnyi.

Nem ahogy a fű csak fűnyi,
a hegy meg hegynyi s mind csak tűri –
ki tudná magát átrepülni?
Tű fokába beleülni,

űrt hallgatni hegedülni,
a tű fokán átpenderülni,
a Tű Fokán Túlt megkerülni,
csillagnyájba elvegyülni,

bolyongani, bolygó lenni,
ibolyát szedni, ahol semmi,
a Semmi tág szemébe lesni:
„Ó, te árva”, kézbe venni,

fodros fehér álmot vetni
s ha seprűs szempilláit ejti,
a Végtelent pólyába tenni –
megfesteni, vele telni.

„Hajó a hegyen”*

(J. A. századik évére)
Szondi Györgynek
(Velence)

Kétezeröt, te hazug! Húzom időm (ami nincs),
mert ki akarna, zsivaj, most besorolni közéd?!
Tűnj, lefolyó sebe, Szennyév! Te – a századik?! Bőr
vedlete! Ótvara! Lúghabba kevert lehető-
ség!
Ki igérte magát rossz január kanapé-
ján kitanult szeretőnknek? „Takaró fügefánk
ága a szánkba lelóg” – hallani félkopasz ő-
rült motyogást, s a zománckád, ime, itt a valónk:
kétezeröt közepén lyuk, s hajahullt – ami lett.
Századik „ünnepe”? Bár semmi jelét (hogy a bűn
épp te lehetsz) ne találják duguló lefolyón,
népmosodán, szutyokalj tetve után kotorá-
szók – bizony: undoritasz! Torkomon, év, elakadsz!
Kardalaid! Lihegő könyvkiadásod! A Vers
– rácsod mögött! Üleped széfe alól! – „kiosont”?
Ujjnyomaiddal „osont”, gégetörötten inalt!
S holt! (Vagy az istenek élesztgetik újra szavát?)
Ej, te meg azt hiszed épp: Juj de kinőttük a hold-
fényes időt! Bevizelt álmainak kora múlt;
serdül az ember – imé: Istene sincs! „Se Athén
gyermeki kék tunikáját pocakomra ne húzd,
szétreped! – írta le Marx –, emberiség, kinövéd!”
S éppen ez évben a KÖNYV „nagyvonalú” kabaréd
ál-Danaéja – borítván aranyaddal a színt.
Bámul a publikum: itt, Harry után ez az új
lelkesedés, mire csengsz? Olvas a nép, s gyerekünk?!
Csak az a baj vele, hogy látom, amint a forint
szertefolyik! Fizetett írnokaid meg a té-
vé mosodája mit is készit elő? Fakopács
úr (s neje) versenyezik, hogy mi a leggyönyörűbb
könyve, ha szót kap. Előbb: hányta a sutba, de most
közfigyelem sugarában Fakopács elidőz:
Jókai Annus-imát röptet a Mennybe idén,
vagy kibetűzve nevét, Pottere győz – s e világ?
Kocsmaröhejbe az esztrád bukik, ám aki át-
vert, Okos Úr, tüzijáték-felelősöd a slep-
pel viszi már a dohányt. Lám, kitalálta, mi kell:
hirdeti Őt, meg a Könyv-Sztár Ügető Befutó-
ját – ily együtt – a betű! Mekkora ötlet ez így!
Mért? Az idén augusztus derekáig a KÖNYV
– már, ha az ebben az évben születődne, az új
összese sem
kunyerált arcpiritó dadogás,
lábtörölés szurok-árán se ki többet a pénz
állami zsákjaiból,
mint ami EGY miniszteri össz.-bér
NÉGY kerek év idején.
– Számolod-é az ARÁNYT?!
Hogy mire mennyi jut itt! Vers? Ide számologép
kell csak a kézbe, s hogy ész hassa keresztül a mát:
közbutaság – kutyasors!
Állami rendbe a vers mért ne simuljon, amint
pénzpiac, üzlet, ipar mind belefér – csak az Ő
szelleme teng alamizsnán?! – Sose bánod a bűnt?
Hajnali séta jövőnk „mesteri útjain” át
pöcköli gőgöd „eszét”? Ez hiszi: teljesedett,
„majd, ha az emberi felnő…” – s babonád e növés?!

Balga, hihettem a két ezred elúszta után:
Frakkban is úr lehet ész! Nagyban is él a szikár
önbecsülés: Ne akard sepreni árnyad a más
lába elé, mig a kősúlyu homály kiterít
önmaga lába alá, szád betapasztja, legyűrt.
Balga, ha vágysz, hogy azértis fölemelne a Szép?!
S nem született gaz az úr, dölyfteli kétszinüség.
Jó szeme tettre való (kétezer év kitanít!)
s emberi szívre, Hazám! Mérce a volt – le nem ejt!
Mégis e kép az enyém: Ő kopogásra a zá-
rat kinyitotta, s Köré gyűl, aki némi zavart
küzd le a frissre sikált gőzösön; arca sötét
önmaga csődjeitől, s gőgje csikoríttat önt-
vény-szigorú szemezést Véle. – De óra üt ó-
rát, kigyul árbocon esthajnali csillag, egy ujj
angyala Bankfira, Sziklára, le Gyáros elé
festve ezüstöl – s az Ő homloka, mint az övék.
…Mért ne lehetne ez így? kérdem, s a vízio: zutty!
Kétezeröt, szanaszét foszlatod te csak Őt.

Hát, vak eszű, a hajóját se tudod, hova tedd?!
Roncsa se érdemesült, hogy kalapálva egy ács
restaurálja utóbb, hisz vonatát se – kerék
vérnyomait lepucolgatva se! – tette elénk
senki! De Néki se járt éveken át, csak a zöld,
lágy libafosra pirosló gyalogút; a sötét,
elhanyagolt szoba emlék-lehelése; az ág
dérszövevénye alól kertre a Semmi meredt,
látogatója a szárszói végen sose volt.
S Ő? – Csak a ködben aludt (nagy, befagyott vizekén).
Szónoki hév ugyan élt volna belőle, de ház,
múzeumának – ugyan! Föl se fogod, mi veszett!
– Hogy’ toporogna a láb, kétezeröt, e hajón?!
Pláne, ha itt az a Száz Év, ideforog, eléd!
Ünnepe (volna), ha gyúl, s rád süt a tény: Vele jobb
volt!
Gödön is. Noha onnét kizavarta az alj.
– Tartozol érte!
…Hajóhíd ki-kilengne cipőd
súlya alatt. Elegáns öltönyös úr, igazít
Bankfi a bajsza hegyén, s Gyáros is Őfele int;
megy vele Tóga s a Bölcs, Jog s Tudomány, csak azért,
hogy legyen áthidaló két okos ember a szó-
bokrosodáson – ügyét önmaga ellen is úgy
védeni, mintha Noé gyűjtene most együvé
bárkaderékba jövőt: új erejével EGÉSZT.
Védeni önmaga ellen? Ha muszáj! – Odasóz
Ő vitatűzben! Igát nyelve nem állt, ne feledd!
Horthy ügyésze uszúlt? Félrebeszélt-e ezért
bármikor? Állta sarát, arcba ha köpte a társ
(pártja, a nője)?! S ha új vers, szerelem, szabad elv
sértve: a száj, a „pörös” zárta-e szép igazát?
Most, vad idő, neked bókolna, ha döngsz a hajón?
Megkeserült tömeg és tisztviselő-pereputty
forgat elénk csupa molyrágta igét. Ezen ám
(új ezer év elején!) mégse aludhat az ész!
Mert, ime, itt az idő: fénybe, jövőre a fél
százada vérbe borult Forradalom kel elő
mészbe-rugása helyén, s nézi, nem értve: kikelt
már a vetése fölénk, kétfele tört a bilincs,
ránk települne a Nap – míg Európa bevált
tág egü álmodozást: tengere mind ölel, vár,
ó, magyar!
Így igaz. – Ám (kérdezi Ő szigorún)
mit teszel épp? Marakodsz? Egy haza népe két ól
torz röfögője, ha így, aljas agyart növel ép-
sége helyett, s szive csak fojtogatásra serény!
Dunyha alá behenyél, únna, világ, s bedögölt
béke, jövő lehetősége?! Eladta magát,
s ördöge most teszi füstté repülő magasát?
Zongora búg? (S csak a vers?) Mert ez a kéz (vagy a kés?)
most belevág, s töri szét harmoniád, te suhanc
„felszabadult” hatalom? – Fel? Mi alól? (ez az Ő
vers-szava lesz, Uraink. Élc helye nincs e hajón.
Sem csevejé. Csak az ország sora. Emberi sors.)

Ismered Őt, s nagyapát? Régi fotójukat értsd
(értheted, albuma vár): félhülye az az ős.
Állati ól szaga dől… áll a Fiú, s szeme néz
rád, te, jövője, szegény nagypapa-pilla alól:
„Hegy tetején ez a gyűlés! Ne Dunán, a sikált
ócska hajókajüt ablakkeretébe’ kutass
arcuk után! – Ararát-sors ez a szirt tetején.
Hátul az ólkerités, s nézd: elöl ágaz az út
ködbe, Homály szakadékszáj parazsába, s kerék-
forgatagú özön indázza elő ugyanazt:
körbe a, körbe a kép váltakozott – de mivé?!
Én s nagyapám, a szegény; ól, s emelődne Fiú –
bár kitörés Ariadné fonalán soha nincs!
[Tréfa-e Zampano lánc-tépve? Nyakán tör a lánc –
mégse szakad meg az ősátok: övé lelegelt
végzete.]
Jön nagyapám, ópium olvad erén,
s félhülye, zöld unokákban kikel illatod, ól.”

Képzelet osztja elém: Ő a Dunán. (Ez a kép.)
S kétezer év magasán (filmen ez két jelenés
átvetülése együtt) várja: kopog a jövő.
Kétezeröt,
vígy koszorúdba tudást, összehajolva kigyúlt
fölfedezést:
ez az út.
Nélküle Holdra makogsz,
s Földbe a tél temetőférge befúrja magát.

* „Hajó a hegyen” (jegyzet)

Episztola az Eleven csónak Jánosának

Szentmártoni Jánosnak

János, e pár sor aligha lehet hazanyaklani-hullt-csont,
ablakodon bezörögve ijesztő Lény, kerek églyuk,
ködszita-porhüvely árnytalan ingadozása, kisértet!
Frászt! Ha figyelsz, ez a hangagyökérre simítva: időm. Csak
jött befejezni – mit úgy kifizettél jóval előbb, há-
romnegyedéből látva előre a Hold-kerek könyvet –,
most kinöveszti a fényt az egészre! Csupán a papírfo-
gyást kell jól adagolni, nehogy szaladó soraim vén
asztalom sebhelyes orcáján futakodjanak égig!
Hinne-e bárki, ha nincs papiros bizonyítani: kész van!
Szóval: iparkodom.
Ám egy-egy apró szóközi percig
csak könyökölve magamból át a jelen közegén túl,
mintha csak itt vetekedne Szakács Eszter megürült he-
lyén Sivatag-hadatok gyalogolni a semmi födőjén
– hát kupolának akarta mutatni előbb az egész had!
(Bertalan is, hova lett, mondd?!) – S úgy gyalogolt nyomotokban
két Cili Barbival át köteted lebegő magasáig,
mint ahogy ott, a galamb-kalitok s Gaál csónakon álló
ős-amazonja, s a part heverői közé jelenésed
röpte felívelt!
Barbara? Rajzolt ketrece foglya;
Nagy Cili? „stoppal” száguld „vérszagu” vad „kamionban”;
„unkahasu csuklón” babonázva Cecília épp ámul
abban a percben…
S a fönt repülő?!
Fuvarozza az utcán
régi szobáját, menti magát! Terebélyesedett ágy
s rajta a rózsa növése befonja Csepelt! Akadozna
ló, kocsi! Rózsasziromtól púposul út! Pata csúszkál!
Nászmuzsikába kocsis nyög: az ágy, meg a rózsa növése
lökte a bakról! Lófarat üt, töri, izzik! Utóbb még
lángba borít az egész rakomány?! Hova mentheted át?!
Nézd:
úgy forog fönn a te angyalod: vermem alá bevilágít,
átemelődik a múlt: Eleven csónak, hozod ölben!
S itt Sivatag-csapatod repül, egymást lelt kötelékként.