Noah-noah jegyzet egy régi vers alá

 

Sóhaj

(Recsk, 1951)

Atlasz súlyától görnyed a vers.
Úristen, miért, hogy a földre versz?
Hogy merjen álmodni az élet?
Oda vágyom, hol az országok zöldek, füvesek,
hol a tavak tiszták, kékek.
Ahol majd virágot hordok, nem köveket.

 

Képzelt – s képzelten is csonka – találkozás

– Na nézd! Egy Gauguin-tanítvány!
Zöld fű, kék tó, virág kézben.
S Isten is fülhallásnyira!
Az élet álmodni akar?!
Hé! Ne fordulj el! Hova futsz?

– Futni e kővel?! Az őrig!
Érte, hogy beléd durrantson!

– Kísértődnek golyót kínálsz?
Hány éves vagy? Tizenhét?

– Már nagykorú! Huszonkettő.

– Azt védeted őrtornyokkal?
Ily ritka kincs az a nagykor?

– Mi ez a vizelő vének
lassúságával csorgó gúny?
Vállamról vedd át kövemet!
Hordd kicsit! Majd szóval tartalak!
Borz pofád ismerős. Ki vagy?!
Miféle mester? Házmester?!
Kiakolbólítottak?! Az
megesik. De hogy épp ide?…
S honnan is?

– A jövőből.

– A jövőből? Ne mondd! Az a
se fű, se tó, se szál virág,
se élet?! S mit akarsz?

– Élni.
Csak élni. S azt se valami
túl akaratlagosan. Csak.

– De hisz ez börtön-pszichózis.
Cellahideg kell hozzá, nem?

– Nem. Lehet villaterasz is.

– Hallod, ez nem az én jövőm!

– Nana! Még egy-két kivégzés,
s tulajdonodra ráismerhetsz.

– Már láttam eleget. Soha!

– A te kivégzéseidre
gondoltam, nem képeskönyvre!

– Enyémre? A fokról-fokra?…
Na nem! „Majd virágot hordok”!
Ha nem tévedek, tudhatod.

– Ne lobogj. Figyelj: Nincs virág.
Mert az az ország sincs sehol.
Nincs hova vágyj: „a gálya rab”.
Nincs tér: markodba zsugorul.
Nincs más idő; mert mindegyik
ugyanaz, mivel benne vagy.
Képpé teszem a szót, hogy érts.
Ismered Tantaloszt, ugye?
(Atlasz nyomán jut eszembe.)

– Tantalusként de mennyire!
Idéztem is. Ha vársz…

– Nem, nem!
Majd máskor. Most nézd Tantaloszt:
Jóféle termésű faág,
fenyőmadár-sültet termő,
vagy muskotályt kínálgató
nem nyúl be már tömlöcébe.
Nem cicáz az orra alatt
Zeusz mézesmadzagaként.
Szellő se tömíti tele
az epekedő orrlikát
berdás lakomaillattal.

– De akkor nincs Tantalus se!

– Hát ez lenne a logikus.
Csakhogy van! S mi veszi körül?
Mindenfelől sült és ital…

– Elrántják az orra elől,
mit ér az ilyen lakoma?

– Nem úgy! Sült, ital marad,
és nem kapja el a szél sem.
Van – de keretben nézhető!
Hamvasra festve a gyümölcs,
de festve! A ropogósra
sült hús így hiába csábít!
Keretből?!… Csak hülye nyúlkál.
Dacos lesz Pavlov kutyája:
kőszemet fordít a képről!
A vágy verebének mindkét
szárnyát (megtörték, megvágták)
már nem is veri a földhöz.

– S Tantalus?!… Akkor mit csinál?

– Gépszerűen lélegzik, míg
a lélegeztetőgép majd
helyettesít lélegzetet.

– Ugyan, ugyan! S mit csinálsz te?!

– Rögtön gondoltam: nem tudod.
Én Mózes vagyok. Egy hágó
ködlő útja bukik alá
a Visszavont Ígéretig.

– Az Ígéret Földje helyett?!

– Na persze olyan is Mózes!…
Ne Michelangelót képzelj!
Se Meštrovic´ teremtését!
Nevelson rekeszeit (a
kedvenc első kritikára*
hivatkoznék színed előtt;
„goethei életgyónásom”
ott fért össze békésen a
nevelsoni guberánssal),
a bearanyozott faroncs
szeméttelep-sűrűségét
képzeld magad elé, hogy láss.
S közben álld meg mosoly nélkül.

– Kővel a vállon nem nagy ügy.

– „Szigorúan formai szem-
pontból semmi különbség
Agostino di Duccio és
Nevelson szekrényei közt”,
mondta valaki Nevelson
Királyi bősége láttán;
„az összhatás domborműé.”
Ha így nézel, előtted is
az összhatás költészet lesz.
S a fej Mózesé.

– Na ne mondd!

– A legutolsó repülő
az emberi fajból – tessék!
Ha bakugrásai netán
szauruszok barátnéját
juttatnák eszedbe, a tyúk-
udvaron lépkedő pulykát,
gondold, hogy ő is csak madár,
hattyú testvére, kócsagé! –
rút és nevetséges angyal,
ki tántorogva, fejjel le,
kerékbe tört nyomát hordja,
s minden tevék púpjával telt
hátát cipeli Istenig.

– Miért nem száll le Tahitin?
Kevesebb tán Alkaiosznál,
hogy Leszbosz nem fogadja be?

– Minden bizonnyal kevesebb.

– Márpedig én!…

– Te?! Hallgatom:
márpedig te?… Ne szólj! Álmodsz.
Az élet álmodni akar.

– De hiszen te is ezt mondod!
Szerelem és álom! Igaz?!

– Igaz.

– Akkor?! Felelj: akkor?!

– Nincs hova vágyj. S ahova jutsz…
Fölidézhetnénk Szent Terézt…
…önmagunkat sem ismerjük
és nem tudjuk, mit akarunk,
s messze távolodunk attól,
ami után a vágyunk hajt.

* kedvenc első kritikára (jegyzet)

Egy noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka

Nagy Lajos a könyvesboltból
keménykalapban, savanyún,
lépcsőjére, nézi, ki lép.
Fölös csengő ajtón riog.

– Nagy úr, csak egy noah-noah!

(Kifordul az üres tenyér,
jelezni azt, hogy nincstelen.)

– Akkor hát itten mit akar?

– Március van, és hull a hó…

– Átlátszó még az ablakom.
Bámulok ki, és repülök.
Magától menten zuhanok.

– Nem, nem, hisz én is idekint,
fekete fa, a gyökerem
ezer ágbogát kivontam!
Óvatosan a Föld felé
pillantson csak: a koronám!

– Fekete lyuk és korona…
Mit hord a talpán maga most:
koronáját, vagy talpa szól?

– Szarkazmus-szárnya ép, Nagy úr!

– Remélem, az.

– S hogy észrevesz,
Magritte forog a sírba’ most.

– Kiről dünnyög orra alatt?

– Magritte festő, a szürreál…
A Belga ő, ki álmodott
felhőre hágó disputát.
Persze csekély eltérés van:
keménykalap csak ön fején;
látja, ugye, én mint vagyok.

– Látom. Magánál szebb a hó.
S amint már mondtam: fölröpít.

– Amint már mondtam: engem is;
fekete fát és gyökerét,
s gyökérszálára, mint a lány
sötét hajába gyöngyöket,
fölfűzve rög s mi benne hál:
virág, féreg, ibolyamag.
Láthatja, Nagy úr, repülünk.

– Nem csal? S ha lépcsőm emeli?

– De hol találtam volna meg
könyvesboltjának ajtaját,
ha nem repülök magam is?

– Igaz. Hogy mondta, kicsoda?

– Nevet nem mondtam én, csupán
a noah-noahságomat.

– Úgy hangzik, mint egy törzsi név…
– Szigeti szép nők illata;
óceán sutja leheli.
Egy h-t toldottam hozzá én,
az elveszettség sóhaját.

– Hát mi az, ami elveszett?

– Az „emberméltóság”, Nagy úr.
Ma már „minden nagyság emlék.”

– Jó, jó, a firhang mögé, látja,
lassan begyűltek társaim;
ürült a Föld, de nem üres!

– „Vendéghajat veszen”, Nagy úr.
Tudja: „csend… és hó… és halál.”

– Esténként hívom kénytelen
a Kenyér- s Halszaporítót:
Sokasítsd meg vaságyamat,
hajtsa rá álomba fejét,
aki csak átkelt a Folyón.

– S lám, izzó kályhacső hevít
zakók alatti szárnyat itt…

– Nincs, ki hűlő tűzhely körül
föltűrt gallérral didereg!
Se Kassák. Se Illyés. Se Füst.
Nyújtóznak lópokróc alatt.
Nyújtózik mind, a többi is.
Valóságos menedékhely
a könyvesbolt, így, éjszaka.

– Fénye kitűz az ablakon,
ezért emelt a havazás,
a márciusi hó ide.

– Lámpásom régen kialudt.
Szemem sötétje se dereng.

– Hát amit a kalapja rejt,
a takargatott glória!
Fényszálának motringjából
horgoltam szárnyam tollait.

– A hízelgő!

– Egy szó sem az.
Se hízelgés. Se kegyelet.
Csupán a kiürült akol,
P jégbordázata, a Föld
kirabolt Krisztus-mellkasa,
a keselyű kitépte szív
helyén az űr, s hogy lent az ég
nagy tüdőkék Gaál Imre-kép:
légszomj-lilán hörögve ráng,
kisistereg a semmibe,
ez vet ide, boltja elé.
S „Jégtörő Mátyás” homloka…

– Hol Valparaiso s Várad
hazámtól kopjahosszra van?
Hol a rengetegben Ábelt
sas veri?! – s maga félrenéz?!
Szúrják Áron kopjafái?!

– Két pogány közt, hogy merre van
harmadik út, hazányi kert,
ezt kérdeném, míg a kályhán
langyulna a lábmosáshoz
tenyeremben fölhozott könny.

– Ó, a könny! Stigmák véreznek,
s maga híg képmutatást hoz?!

– Koldus én, mosnám a Királyt!

– Mi volt ez? Hátsó gondolat?

– Hátsó? A Feltámadás?! Egy
noah-noah Húsvétja ez.
Itt néz a boltba, itt dadog:
’Attila, hadd mossam lábad;
„talán csendesen meg is szólalsz”.
Szegény Yorick, mit mondasz te?
Versben Bujdosó, csak ints! „Mert
mézes, ami tiltva”… „rémzöld
vadonon át” vinném igéd!
S ki „semmiért egészen” élt;
ki Berda, Sinka volt; s aki
„poklokra csavart pupillát”
és „levegőtlen présben” állt,
s mint Donatello-alakot
színarany lepedőn, Nagy úr
(pedig ön nyakas puritán),
elnézném csak, miképpen ön
ahogy agyonvert farkasa
tartja gyöngéd sarjúfényben
vérbundás szügyén a fejét.’
– – – – – – – – – – – – – – – –
– Túl sok a kínzókamra-szem
odalent, Nagy úr, s benn máglyatűz.
Hogy egyszerű legyek, mint ön,
emlékezésül, ez a Föld:
Két ágyúcső összeragadt,
köpi egymásba szüntelen,
mit beletöm két félteke.
S eves benne a töltelék.

Így, éjszaka, a Könyvesbolt
űrállomása hivogat.
Jó, hogy keménykalapja van.
Jó kályhacső-vörös a szárny.

Énekszó, a végén noah-noah párbeszéddel

Kisorosziban akkor láttam meg a gólyát,
mikor a tévében énekedbe fogtál.
Mintha Erdély magányos
sóbányavágataiba volnánk bezárva.
Olyan volt ez, mint az üresen zörgő
barna papírzacskó csücskéből
utólag kigurult kristálycukorszem
(a Kakastó körüli gyerekkor hátterével)
kormos tenyerünk s a besötétedett
remény közepén.

Éneked édességét amint elképzeltem,
az estéből merítő gólyaszárny
a Valót elkábította.
Szinte érzékeltem, ahogy a tollak
a pontos ápolónővéri mozdulatban
lehajló fehér fityulává,
s a szívós lánycsukló körül
ropogó-friss mandzsettává hasonultak.
Színeváltozásod az utonálló percet lefegyverezte.
A Költészet elbánt vele, ahogy ővele szoktak.
Nem! Úgy mégsem.
Nem vitte követ törni.
Nem hajította ki a negyedik emeletről.
Nem feszítette keresztre – holott,
ki jobban odafigyel, látja,
fekete lakájhajlásban görnyed a Pilis;
vajon mit emel sunyi alázata
erőszakosan a Kis Nővér orra alá?!
A tövisbe vert Krisztus bordó leplét,
hogy mint tőből kiöltött
vértől kövér és érdes nyelvet,
a szörnyszülött anyag robot-teste
öltse ki a Teremtésre: „Íme, Fiad!”

Egy kaptató magasáról
hirtelen fölnyílt a falu.
Látszott, óriás csótányok lepték el,
de megdermednek, holtnak tettetik maguk,
s csak a visszapillantó tükrök
sóezüst kádjaiban nyomják alá
a csöndet a Wartburgok, a Ladák;
nyomják, hogy kiserked a vére
a nyomozószögletű állak
borostás karosszériáitól.
Buta-fehéren (mint tömegsírból klórmész)
dereng fel a házfal.
Ablakaiból végképp nem lehet
az eljövendő órákba kilátni.
Emlékezetkihagyásos nagy eső
áztatja szét a Dunakanyart.

Arany János kísértő álnok bajvívója
Salamon tornyáról lógázza szellem-lábát;
panaszosan csikorog a térd-
s a bokaforgók körül a kiürült páncél,
mint a hegyvonulat mögül beindított
dömperek alatt a vízpart.
S hogy Balzac szamárbőreként
napról napra zsugorodik s elfogy
szerelmünk, Tündérkertből az anyanyelv –
július huszadikán, este kilenc után,
mikor a tévében énekelsz
s én egy gólya átváltozásaiba merülök,
az emlékezetkihagyásos nagy eső
szálaiba takaródzik
beton villanypóznán a kocsikerék-fészek.
Észre se vettem eddig, hogy a kátrányba mártott fát
rekeszes betonelemek csontváz-lábai váltották föl,
Húsvét-szigeti lábszárcsontok;
mintha ellobbant volna róluk térdtől fölfelé
a medencecsont, a koponya, a gerinc.
De énekelsz!
S kékes-ezüstös édes kísértetedtől
(a foszforeszkáló képernyő-cellán
te magad vagy kékes-ezüstös
gyöngysorból kihímzett
Gólya Kisasszony!)
magam is elkábulok.
Olyan ez, mint az egyiptomi sírkamra-éjbe
bevetülő zseblámpafény-tallér.
Elővonz a múmiakötelékből.
Két tenyerem tallér-aranylásodba bemártom.
Az íráshoz fény kell.

– Kőnek csak annyi maradtam,
amennyi egy forrás vízköpője –
szólok hozzád, mert éneked szezámja megnyit.

– Fémnek csak annyi – mondod –,
amennyi egy kürt fúvókája.

– Testnek csak annyi,
hogy rákuporodva a lélek

elvégezhesse szükségletét,
a szerelmet és az álmot – hallom,

s maga a Költészet ad
szavaidhoz saját zenét.

Színerény

A diktatúra színerény.
Bár az, aki rá kést emel,
évezrek óta csupa dög.
Két végén ég Brutus – s mit ér?!

Azt mondják, a mai lány mind
nyaka fölött gyerek marad.
A felnőttségből kivonul,
mielőtt lábát betenné.

Mint függőfolyosón vécé
lesőlyuka, oly árva vagy.
Ne tilts! Élvezz! Míg összenő
benned születés, halál.

Az ösztönökről

Ha varázslók, mit számít,
hogy a törzs nem civil?
Tudatlan énjük enyves massza?
Mit számít,
ha boldogságod ragasztják össze
porrá zúzott szilánkjáig?
Ha lelked évmillióiról
rárakódott mocska peregni kezd,
miért gombolod be magad előle állig?
Miért rossz, ha annyira jó
megszabadulni legutolsó
foncsor-tüskédtől is?
Ha már üres vagy, tárd csak széjjel!
Benne ért földet az ég.

Noah-noah lexikon 2.

 

Tegyed

Ami semmit én tanultam,
a keveset átadhatom.
Szép nem pótol szabadságot.
(A káromlás se ezt, se azt.)

Szerelmünkre legkiváltképp
illik a bírói intés,
hogy a „jog nem ismerése
nem ment fel a büntetéstől”.

A szerelmi képtelenség
nem szabadít föl a vágytól.
Befogadtad albérlődnek
a tetvesítő szimulánst.

Mézmáz, de ágyadból kirúg
a patkánytól nyüzsgő Hiány.
*
Borítson süntüske talpig:
öl vár hétszögletű fejet!

Ha nincs csont agyvelőd körül,
lesz madárfészek-meleg kéz:
tenyerébe zár! lesz csiga-
lágy valódnak csigahéja.

Elég a képből. Megérthetsz.
Fél vagy. Sorsod: legyél egész.
A fajfenntartásnál ez több.
Csak így vagy hű önmagadhoz.

A szeretet írva: ragacs.
Mossad le azzal, hogy teszed!
Ne mindenkit! Az csak semmi!
Ha nem leled: önfeled fúl.

 

Az igen és a nem

Lojális légy mindennel, mi
építve-rontva emberi.
Kis ember, ne halj nagy ügyért.
Piramissal betelt a Föld.

Ne légy irgalmas martalóc
bensőd bűneivel. Máson
ágyú-súlyú terpeszeddel:
fogdmeg fennhéjázásoddal!

Úrtól tört gerinceddel se!
Hivatalnok állkapcáddal.
Ne legyél se tank, se pondró;
se pribék, sem áldozat már!

Jövőd tán nem ellenség, de
vedd észbe: szolgája sem vagy.
Aki holnap akar élni,
az életéről lemondott.

Kerüld a szép rögeszmét is.
Neked senki se mondja meg,
mit keresel e csillagon.
Nem költő, aki hazudik.

„Ölelhess, alhass”! A haza:
hol álomra hajthatod fejed.
S rózsán a hajnali harmat
felüdít, mintha kiinnád.

(A rendőr is, ha hazaér,
gumibotot, öltönyt levet,
rózsádat nézi az ágyból,
s kellékek nélkül elalszik.)

 

Korisme

Van gonosztevő kék szemű;
oly sima, mint a politúr.
Egy ápolónő – kiderült:
megkínozza az aggokat.

Bolondok háza – kiderült:
csupa szarka és keselyű,
aranyfog-vadász, dögevő
gyógyítja ott a beteget.

És hány tévészemélyiség!
Hány hivatásos hírharang!
Hány közéleti méltóság
gyógyítja így a sebedet.

Sebesültebb már nem lehetsz.
Mert amit nem örököltél
cro-magnoni kannibáltól,
kitenyésztetted te magad.

Cigány hóhért. Ikontolvajt.
Nőd méhével futballozót.
Embersütő kemencédet.
A tigrispillantású lányt.

Patkányképű gyerekeid
becsalnak a konyhazugba:
míg az első magára von,
hátulról döf le a másik,

s kését beléd törölve szól:
„Tőle tanultam mégis ezt.
Kapjon hát esküvőnk után
sírt, koszorút – szokás szerint.”

 

Vörösmartyn túl

Hazám sírjához vársz, magyar?
Hamvába hullt csillag hantján
vakondtúrás a haza-sír.
Föld, kilyukadsz, nem betemetsz.

Egy lidércnyomásos álom
szörnyképe ébreszt; hajnal van;
nincs rigó-zizzenés, tavasz,
fölülök; kőangyal, síron.

Só-tájban elhagyott kőút
rám végével rohan: megállj!
Kifut alólam a beton:
– megöltük az indiánt, ki

bennszülött s nyomolvasó,
s az ingovány mélyeiből
történelmünknél emberibb
kezdetekhez elvezetne.

Gí fejét látom, magamat
félbevágott szerelemben;
az ifjúsággal összefont
ibolya-ágyon tetemünk.

S téged is látlak Földgolyó!
Gyermek én, gurítgattalak.
Hát jobb lett volna, ha az Úr
szelíden vesz el, golyóként.

S még szegényebbnek kölcsönad.
Csapdát telepítettem rád,
nem almafát. S nagykorú, én,
gépszárnyam most semmibe zúg.

 

Hogy éljünk?

’Mondd meg, akkor hát hogy éljünk?!’
A tizenkét éves Jézust
főpapok, fogdmegek lesik:
tagad-e Hatalmat, Eget?

A kinyomtatott vers ma már
annyi se, mint a súgott szó.
A noha-noah kertet ás,
fűmaggal vegyít versmagot.

Nem hagy el lélek, fű, míg élsz.
Moss lábat – kisebb lesz a bűz.
Meszeld ki Föld-kunyhónkat, és
szívd be mélyen: fertőtlenít.

A noah-noah nem Kerúb.
Se hipnotizőr, néptribun.
Gitárnyakú fallosza sincs;
dobogóról rád nem lövi.

De tagadja, hogy tömeg vagy.
Hogy te ítélsz „nép-nevedben”.
S: hogy nincs magad iránt irgalom.
S: virágaid fedik gyilkod.

Ahol ások: hullák lába.
Nem hiszem, hogy nincs mért sírni.
Nem hiszem, hogy ős Kajánnal
a tengerparton lovagolsz.

De benned bújt el a Szépség,
akkor is ha megkötözted,
éhezésben fölfaltad is.
Föltámadni csak benned tud.

Benned didereg a Jóság.
Hóhér-kérgű értelmedben.
Csak belőled száll fel a Hold.
Minden naplemente te vagy.

Ótvarod is Isten kertje.
Ágyúddal szétlőtt homlokod
szétporlása Memnon-zengés.
De porfelhőből hajnal kél.

Jól beváltál fenevadnak,
mégse lett bőröddé maszkod.
Énekesmadarat fojtó,
hagyd: csináljak madarat én!

Színpad a vers – téged játszik.
Előhal? – Hogy megmaradj te?!
Földrobbantó! – Katarzisod
állítsa meg a végzetünk! (?)

*

Gyerek-Jézussal kezdtem én –
hadd mutassam most madaram.
Először se vers, se ének;
fojtogatott torka csak fáj.

De vízmoraj s kavicsgörgés
ágyán hiányzó feled szól:

„Tükröd hiú. Bele ne nézz!
Bosch képén lássad meg magad:
Kereszthordó körül ki vagy?

Ne siesd el, hogy nem vagy ott.
Ne ölj meg, mert ott látlak én.
Várj! Várj! – Ha Benne láttalak?!…”

Ki lát?

Jelenthetem: vagyok?
S leszek, ha nem leszek?
Urnafal lyukja fog.
Űr? – Kísértheted.

A semmi körbeáll.
Beomlanál, homok?
A voltra mondjam: él?
Nyolcvanat ha forog.

Agyonkarcolt lemez.
Ha hallanád: vonít
a pléh jegén lemez-
telenkedő okig:

Morogva hű kutyám
bokát nem itt harap,
uszítanám, az ám,
csak nincs, ki szót fogad.

Golyónyi sár-kobak,
seholba Föld pereg.
Se Isten, se Szárny: rohad.
Nem ámit díszlete –

kopár az űri hát!
Ki zöldit lóherét
kinek? – Ha nincs, ki lát
az Istenig beléd?

Egyetlen vészkijáratot ismerek

a marcia su Rómák virághordalékán: Benito Mussolini fasiszta pártja 1922. október 31-én vonult be Rómába; azóta ezt a napot a hatalomátvétel napjának nevezték az olasz fasiszták. Versemben azért használom a többes számot, hogy emlékeztessek rá: azóta Berlintől Madridig, Lisszabontól Budapestig számos országban jutottak el a fasiszták a hatalomátvétel demonstratív díszfelvonulásáig. Napjaink is mutatják, hogy mekkora kedvvel folytatnák továbbra is.

Ugyanebben a versemben néhány sorral lejjebb található a szerb razglednica szó. Radnóti Miklósra gondoltam, és hirtelen szégyelltem volna jegyzetben magyarítani.

« vissza | ugrás a vershez »

Szalay Lajos rajza

Szalay Lajos rajza

Kakastó számig ér

’71-ben a bíróság kegyes volt fölbontani első házasságomat. Pár héttel később munkanapon, munkaidőben a P-i Városházán feleségül vettem a tolnanémedi tanítókisasszonyt, Gít – házasságunk kerek esztendős mézességével a hátunk mögött, és túl a második (csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy saját kiadású) verseskönyvön, amiért egy Zoárd nevű igen bátor ember jól lehordta az állami könyvkiadást az egyik, igaz csupán vidéki folyóiratban, hogy miért nem vállalta a sok férc helyett a Fejek felemelésének háza megjelentetését. Nagy jókedvünk támadt Gível! Kis időre megfeledkeztünk arról, hogy még mi vár ránk. Oly erővel képzeltük el a nyugalmat, hogy beköszöntött. Gí oltalma alatt és kezemben tollal (jó, hát ceruzavéggel) így talált. Ha kinéztem az Attila utcai lakás ablakán, a parkon túl a Soroksári utat láttam, azon túl a Kis-Dunát, a kettő között a téglagyárat, fönt, a bányatavak fölött. A rézsűn púposra rakott csillék vánszorogtak a kék agyaggal, a kémények és égetőkemencék mellett pedig a téglaszárító hosszú, fedett tákolmánya sötétlett, valamelyik szarufáján a kölyök Rátkay háború utáni vésetével: III. Reneszánsz. És azzal, amit én és Csillag Tibi éltünk át magunkban, míg Bandi a vésettel végzett, most mind láthatatlanul beúszott az ablakon. Rátelepedett első házasságomból maradt íróasztalomra, majd a papírosomra is. Úgy írtam le, mint az író a regényét, fenséges folyamatossággal. Gí pedig a vállamon át föléhajolva egyenletes, meleg világosságba burkolta. Nem verseket írtam Belőlük, hanem egyszerre egész könyvet. Mély áramlatokban vitt a boldogság. Nem zavarodtam meg tőle, mint a nagyon fiatal ember, kinek a versírása csupa lepkecsapongás. (S rendszerint csak mások gereblyézik össze könyvvé, sokszor: elmúlásuk után.) A negyvenen már jócskán túl, Gí ölébe raktam gyerekkoromat – az újszülöttünket. (Ezért is iktattam a Gí versek kellős közepébe a Kakastó számig ér kis kötetét.)

Nolipa illusztrációi a Kakastó számig ér verseihez

Egy öregasszony emlékére

Egy öregasszony emlékére


Nolipa István Pál (1907-1986), festő és grafikusművész, a képi krónikaíró („századunk erzsébeti szögletében működő Tinódi Lantos Sebestyén, a XX. kerület Canalettója”, amiként Losonci Miklós nevezi), kivel még rendőrkapitány korában, 1946-ban együtt jártunk Pflum Ilona erzsébeti művész-szalonjába. Sok év múlva Csillag Tibi Kosuti-beli könyves kuckójában elolvasta a Kakastó számig ér kéziratát. Később aztán, amikor Gível meghívott kis, teázással egybekötött képnézésre, megajándékozott egy apró, okker színű fotótasakkal, és benne tollrajzai sorozatának fia által készített fotóival, a Kakastó számig ér fura szereplőiről. Hármat olvasóm is megismerhet Nolipa tintavázlatai közül: az Egy öregasszony emlékére az 500., a Nagybátyám elvarázsolása 502., az Aranymadarak, szegények az 526. oldalon található vershez készült.

Aranymadarak, szegények

Aranymadarak, szegények


Nagybátyám elvarázsolása

Nagybátyám elvarázsolása

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Madárszülőmnek szárnya

Czétényi Vilmos: Kezek (vázlat)

Czétényi Vilmos: Kezek (vázlat)

Gérecz Attila recski szereplése magyarázatot kíván. Attila soha nem volt a recski tábor foglya. Magam Vácott és a márianosztrai szigorított börtönben voltam vele együtt. Mégis amikor 1977-ben „életem legfontosabb” – ciklusnyi terjedelmű – versébe fogtam (az ember egész életében mindig egyetlen verset ír, mindig A Verset; ez, azt hiszem köztudott), én is valamennyi börtönömet egyetlen színhelyre redukáltam: Recskre (mert poklaim legpokla volt), és újraosztottam versem számára az ottani történések szerepeit, méltóbbat keresve az esetleges helyett. A felejtés nagy, savas medencéiben csendesen szétoszló, számomra jelentéktelenné vált szereplőket életem, sorsom kerúbjaival, héroszaival, félig emberi-félig tündéri alakjaival váltottam föl. Itt is, másutt is gyakorta lemondtam a történelmi hűségről annak kedvéért, hogy ami a valóságban megtörtént, az a vers világában – A Versében! – úgy történjék meg, ahogy meg kellett volna történnie. Nagy szüksége van a ténynek (minden ténynek) arra, hogy igazulhasson, hogy megszentelődjék. A tényt – magát a puszta tényt –, a Recsket megszenvedett költő, Csendes Béla a költészet súlyával hitelesíti Recskről szelíden c. versében, amikor így ír: „Ám ti megértitek, kikkel közösen sanyarogtunk: / loptunk moslékot (de nagy ünnep volt, ha sikerrel) / az ávósok disznaitól, …” [Csendes Béla: Bárány Péter Tamás, versek 1940-1990, Győr, 1991], de nekem meg kellett találnom Azt, akinek ez a mosléklopás arkangyali szinten sikerülhetett, s mert hajdani recski barakktársaim másfélszáz fős csoportjában egyet se találtam, nem habozhattam Attilára osztani – vagy helyénvalóbban kifejezve magam: szerető barátsággal kérve tőle – a másoknak lopás és az éhen álmodás egymástól elválaszthatatlan nyomorúságának és megdicsőülésének elviselését.

A tengerre vetett ágy előszava és fülszövege, 1993-ból

1

Az életmű sorozat első kötetét tartja kezében az olvasó. A szerelemről szól, illendőn ahhoz, aki míg élt, szókratészi értelemben: megaláztatás nélkül a szolgája lehetett.

2

Miért keltheti fel az olvasó érdeklődését ez a könyv? A kérdés csöppet sem költői. A sikeremberek, a közszereplők életéből a vers kiszorult. „Hasznosabb” dolgokkal törődnek. A médiabűvölet áldozata, a központilag programozott ember követi példájukat. Hallani, hogy a vers holt nyelv (mint a latin). Tanulni nincs idő, pénz. Nyelvpótlék van. Verspótlék nincs. A „szerelmes” vers sem hozza izgalomba a jelen emberét. Mérhetetlenül megnőtt azok száma, akik szerelem nélkül élnek. Az aids korában a csakazértis vakmerők pedig nem viszik a költészetet magukkal az ágyba bédekkerként. E könyv kézbe vételére egyetlen érv látszik megfontolhatónak. A költő és művei negatív rekordjai. Méghozzá olyan fokon, hogy ez már föltűnhet. Kárpáti eddig háromszor annyit élt, amennyi idő általában elég ahhoz, hogy egy költő olvasói előtt ismerőssé váljék. Első ilyen időszakában politikai börtönök nyelték magukba. De neki is meghozta 1956 a szabadságot. Ám második nekifutása csúcsán meglepő címsor jelent meg róla az újságban: „A hatkötetes ismeretlen.” Ez már rekord! Valaki, aki hat kötettel a ’80-as években „ismeretlen”. A költő jelenlegi – harmadik – életszakaszában az az olvasó is tanú, aki Kárpáti előző évtizedeit már történelemnek, szülei, nagyszülei korának számítja. Tanúsíthatja, hogy sosem hallott felőle. Azaz: ma már „húszkötetes ismeretlen”. Közben volt egy rendszerváltozás. A kor, amelyik az ifjú Kárpátit börtönbe vetette, elaggottan kimúlt. De a „jég”, a csönd ettől sem tört meg. Miért? Igazán ez az egyetlen kérdés, amely senki mással össze nem hasonlítható helyzetet teremt Kárpáti körül. Ez már érdekes lehet! A ’70-es évek vége óta a vele foglalkozó írások rituálészerűen ismételgetik „a kritika mulasztásait”, de még csak bele se fogott senki e mulasztások pótlásába. Az olvasónak egy, az életművét sorozatban útjára indító ismeretlennel van dolga. (Mellesleg így, együtt ez is különleges negatív rekord.) Útfélre vetve is úgy tesznek az egymást követő költőgenerációk, mint a jobb napokban. Gyülekeznek, gúlát képeznek (hierarchia), rangsorolnak. Mekkora negatív rekord, ha valaki 50 évig a társai között ilyen üres „teljesítményjelző táblával” – nyomtalanul működik! Ami válogatott szerelmes verseit illeti, nevezték ugyan „a szerelem és szeretet költőjének”, de a kifejtés, a magyarázat itt is elmaradt. Több száz azonos tárgyú vers közül választotta ki ezt a 81-et. Kurta előszavában nem utal szempontjaira. (Hosszú utószava pedig műfaját tekintve pamflet, kihívás, hadba-vonulás. Az életmű-sorozat egészére vonatkozik, létrejöttének különös történetébe enged bepillantást. Önmaga értelmezésétől távol tartja magát.) Az olvasónak nincs könnyű dolga, mert az emberben az egzotikum és a messzeség (tengerentúli világ, idegen kontinens) általában együtt fordul elő, s csak nehezen hangolódik rá arra, hogy ott kezdődik az egzotikum a saját lépcsőházában, a szomszéd ajtó mögött. A kiadó az olvasótól kérdezi: Miért ez a csokorra való MIÉRT?

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Szalay Lajos rajza

Szalay Lajos rajza

Fehér

Gérecz Attila emléktáblája

Gérecz Attila emléktáblája

Attila lép a Klauzál téren: Gérecz Attila költőnek, az 1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottjának első, ideiglenes sírjával átellenben a Klauzál tér 9. sz. ház falán található 1992. októberi felavatása óta az emléktáblája, Rácz Edit szobrászművész Gérecz Attila-portréjával. Míves feliratán a költő versmondata:

„Az győzhet csak az utolsó hajrán, aki a sorsánál nagyobb.”

Az emlékművet a Stádium Alapítvány emeltette. Avató beszédet Göncz Árpád köztársasági elnök mondott.

« vissza | ugrás a vershez »

Fiókkönyvtár

A Dohány és Síp utca sarkán volt az ötvenes években a Szakszervezetek Országos Tanácsának (a forradalom alatt a Szabad Szakszervezetek központjának) Egressy Gábor klubja, első munkahelyem börtöneim és a szabadságharc leverése után. Igazgatója, a koreográfus Krizsán Sándor nyújtott nekem menedéket: fölfogadott könyvtárosának. Még személyi igazolványom sem volt, „refesként” rendszeresen jelentkeznem kellett a rendőrségen, de Krizsán Sándor szabad keze alatt, és a Dózsa György úti szakszervezeti központ fő-főkönyvtárosának, Kiss Istvánnak egyre hathatósabb támogatásával sikerült a kis klubban a költészet és az irodalom „lélegző szigetét” létrehoznom. Előbb a könyvtárnak kinevezett apró, tűzfalra néző odúmban, majd nem is olyan sokára a klub földszinti termeiben írók összejöveteleivel és a fiatal tehetségek tucatjait maga köré gyűjtő Jancsó Adrienn versmondóival, zene- és táncművészekkel. Végül néhány hónap kemény, de gyönyörűséges munkájával már a klub emeleti kupolatermét is uralni mertük. Megrendeztük első irodalmi estünket Szakonyi Károly, Béri Géza, Szathmáry György, Balzám István, Csillag Tibor és az én munkáimból a magyar irodalom és költészet színe-java előtt. Annyira zsúfolt volt a kör alakú terem, hogy már-már félni kellett, nem feszíti-e szét a kecses, vékony oszlopokat a visszafojtott lélegzettel figyelő tömeg, hiszen csaknem annyian álltak körben a falakhoz szorultan, ahányan székhez jutottak a nézőtéren. A Hajnali óraütések című költői est csak nyitánya lett a hasonló estek sorozatának és a Fiatal Írók Stúdiója megalakulásának. Ekkor jelentette ki Aczél György kultuszminiszter-helyettes a sajtóértekezletén, hogy „ellenforradalmi összeesküvés készülődik az Egressy Klubban”. Nehéz órák következtek az új Stúdióra is, és rám, létrehozó titkárára is, de akkora energiával telt meg a féltenyérnyi könyvtár, és olyan szerencsés volt a csillagállás, hogy nem szakadt ránk az Egressy Klub apró kupolája. Olyannyira nem, hogy amikor Kádárék sajátságos numerus claususa szellemében 1959 őszén ismét működni kezdett a Magyar Írók Szövetsége, a Fiatal Írók Stúdiójának teljes vezetősége átsétálhatott a szövetségbe. Egyes-egyedül előttem nem nyitották meg a sorompót. A kultúra minisztériuma egyik költőtársammal továbbra is szorgalmasan megfigyeltetett. Jelentéseit igen gondosan elraktározhatták, mert sok-sok évvel később, a ’90-es években műhelyem egyik kedves ifjú szerzőjének édesapja megajándékozott az ebből az időből való jelentéssel; az interneten került a szeme elé.

Gaál Imre: Husz János megégetése

Gaál Imre: Husz János megégetése

1956 utáni jóbarátom, Szakonyi Károly, a drámaíró, a magyar novella legjelesebb művelőinek egyike (akkor még első könyvének megjelenése előtt álló fiatalember) nem akart belenyugodni kirekesztésembe, és saját szakállára meghívott egyik tanácskozásukra a szövetségbe. Éreztem, hogy rossz vége lesz, mégis elmentem. Talán forradalom alatti emlékeim kábítottak el; alig keveredtem haza október végén Márianosztráról Erzsébetre, már ott voltam a Bajza utcában. Túlságig szíven találhatott, ahogy egykori barátaim akkor fogadtak; Tamási Lajos csontropogtató ölelése (ő is erzsébeti volt, ’45-ös jóbarát a külvárosi Ady Endre utcai padlásszoba szerkesztőségéből), Fodor András, a kaposvári gimnázium alagsorából még Andor-korából; a csoport közepén álló Fekete Gyula csikorgó viharkabátjában a legfrissebb híreket olvasta fel éppen, amikor a szélén Kormos Pista a cigarettafüst oszlopából fölütve a fejét, egyszercsak 12-13 év távolából meglátott minket, magát meg engem, amint eléje derengünk a Határ úton túli semmiből az itt-ott még izzó salakhegyek előtt előre-hátra kanyargó tolatóvonatokkal, két szőnyegbombázás között.

Azért láthatta börtönnyúzott képemet oly igen tisztán és élesen, megpillantva azt a két tejfölös képű suhancot Pista, mert akkor ő is Erzsébeten sanyargott, amíg hajlékát úgy telibe nem találta egy 200 kilós bomba, hogy nem maradt belőle egyéb, csak egy „fűvel sikált” vasmozsár, „meg fekete gyomrában a töretlen, felejthetetlen emlék.”

Tulajdonképpen alig múlt el pár esztendő 1956 októbere óta, amikor a szövetségben Lajossal, Bandival, Pistával börtöneim után ismét találkoztam, nem csoda, hogy kettesével ugráltam fölfelé a lépcsőn Szakonyi Karcsi hívására. Sokan várakoztak a második emeleten. Karcsi maga mellett szorított helyet. Persze nem rám várakoztak, hanem az előadóra. A Jovánra. Na nem Arany János Jovánjára az ő véres-félelmes Népdalából, hanem Jovanovics Miklósra, a leningrádi egyetemről nemrég hazatért pártemberre, akivel már a Hajnali óraütések estjén indulatosan összekülönböztem. Jován megjött, és nyomban rám ismert. Pár percnél tovább nem tudta magában tartani. „Márpedig – csapott az asztalra, saját mondatát is félbeszakítva – itt csak az maradhat, aki már letett valamit elénk, aki bizonyított! Az ellenforradalmár, a börtöntöltelék távozzon!” És rám meredt. Közben kampós ujja észrevehetetlen gyors mozdulattal kitépte belőlem a legutolsó inci-finci hangszálamat is. Fogalmam sincs, hogy penészzöld színűvé, vagy vérlila fülűvé varázsolt-e Jován, s hogy miként tud egy kitekert nyakú lekopasztott baromfi kidülöngélni egy teremből, s ráadásul tovább bukfencezni két emelet három szintjén át a kapun túl, a Bajza utca flaszterjára. De hangja a teremben helyet foglaló egykori Fiatal Írók Stúdiója, egyébként jó egészségnek örvendő elnökségi tagjainak se volt. Ragasztóba harapott szájjal ültek, kivéve barátomat, Karcsit, akinek elkeseredett, de szívós hangja egészen a kapuig utánam fénylett – talán belefogódzhattam lefelé, mint egy zseblámpafény szálába a sötét lépcsőházban.

Kemény lecke volt. Annál is keményebb, hiszen börtöneim után kaptam. Az volt a téveszmém, hogy a pokol legalsó bugyrából már kievickéltem, amikor tapasztalnom kellett, hogy lábam alatt csapóajtó nyílik, s új, még mélyebb bugyor tárul alám – csakhogy nem a dantei híres bentlakókkal (Homérosztól Vergiliusig), hanem magyar költő és író szaktársaimmal dugig telve.

Azért jegyeztem mindezt éppen itt, e szerény, apró versnél meg, mert az Összes… azon pontján található, amely magába foglalja kb. 30. évem előtt írt verseimet. Olvasóm könnyen áttekintheti, mi volt az belőlem, ami alkalmatlanná tette volna a Fiatal Írók Stúdiója elzavart titkárát a Magyar Írók szövetségére.

« vissza | ugrás a vershez »

Az Aranycipőjű

Rátkay Endre: Károly utca (részlet az Aranyikonból)

Rátkay Endre: Károly utca
(részlet az Aranyikonból)

Juhász Sándor (1934-1993) volt az Aranycipőjű. Steinbeck egyik megelevenedett kedves csirkefogója az erzsébeti Károly utcából. Lázár Judit Gaál Imre művészete c. kötetében (Stádium Kiadó, 1997) idézi Gyurkovics Tibor költőt, drámaírót, Juhász Sanyi barátját: „Elhagyva a pesterzsébeti külvárosi gyerekkort, elvégezve a dicső főiskolát, huszonöt évet átcsellengett az életéből. Lusta volt, tekergett, keresett és tékozolt, érett és érett, mint az a bizonyos rilkei dús zamatú körte. Utóbb pedig a renaissance misztikus freskóit vitte biblikus alakjaiba. Ezek a képek erősek, expresszívek, a magyar piktúra nagy darabjai lesznek. Juhász Sándor nagy úton jár. Visszafelé az emberhez. Hogy meddig jut el?… Sanyi egy interjúban minderre ezt mondta: „Ezek még csak tanulmányok, első lépések a Jákob létráján.”

Juhász Sándor: Önarckép

Juhász Sándor: Önarckép

Szeretném azt írni, hogy Sanyi, a hatodik „átlós” 1960 és ’64 között az Átlók Művészcsoportjában tette meg ezeket az „első lépéseket” a jákobi létrán fölfelé a festészetben is. De Sanyi is másképp láthatta, ha több mint negyed századdal később így fogalmazott. Sokfelé vitte el a szélrózsa minden irányába az aranycipője! De egyetlen verskötetét, a Károly utcát olvasva mégsem hinném, hogy csupa tékozlásból állt volna az ifjúsága. Sem a Gaál Imre mellett töltött famulus idő – hiszen Gyurkovics Tibor is azt vette észre, hogy festőként a renaissance misztikus freskóit vitte biblikus alakjaiba; ez azért nem akármilyen köszönetmondás az aranycipő nélkül is csavargó kedvű Gaálnak a tanítványától –, sem a filmmel meg a verssel betelt idő. Kötetének, a Károly utcának egyik legerőteljesebb csúcsverse az Egykor, 30 éves korában született; jéggel és tűzvésszel teletömött sípsorú orgonán zúgatta át szertelen halottsiratóját 1964-ben, Gaál Imre halálakor. Magányos verskötete már felében-kétharmadában kész volt, amikor ráácsolta kupolának. Tékozolt volna? Kovásznai Györgyöt épp mostanában verik föl nagy zenebonával 25 éves halálából. Csak azért említem, mert egykor kebelbarátok voltak. És úgy látom (egy 1993-ban írt ismertetőből), hogy barátságuk az Aranycipőjűt erőteljes munkára ösztönözte. Kovásznai György rendezte Sanyi első filmjét, a Balladát. A Sorompórevüt szintén. Aztán következett Dobrai György rendezésében a Munkashow, amely a pécsi filmfesztiválon különdíjas lett. Majd megszületik Juhász színes, zenés filmje szintén Dobrai György rendezésében, a Hungária. Bevallom, sosem láttam Sanyi filmjeit. De én neveztem el Aranycipőjűnek; nem, nem a halála után. A ’60-as években. Akkoriban még nem volt Sanyinak hófehér, nyitott sportautója sem. De a ’80-as években már azon hajtott lépésben a hátam mögött a villamos sínpárjával még keskenyebbé tett Vörösmarty utcán végig; akkor is ő maradt a Károly utcai kedves csirkefogó, aki élvezi, ha a járókelők egyre nagyobb csoportja nevetve nézi, amint szórakozottságomban észre sem veszem, hogy Sanyi meseautója tüntetően a nyomomban poroszkál.

« vissza | ugrás a vershez »

Juhász Sándor: Rózsadomb

Juhász Sándor: Rózsadomb

Rendhagyó óda az ifjúságról

Czétényi Vilmos (1928-2005): festő és grafikusművész, az Átlók művészcsoport alapító tagja. (Részlet az 1986. január 16-án, a művész Várszínház-beli kiállításának általam tartott megnyitójából):

Czétényi magányos jelenség kora képzőművészetében. Nem fülbemászó muzsikus. Ízei nem ismerik az édest. Mások színorgiái közepette az ő monotypiái alig-alig élnek a színekkel. Arra kell gondolnom, vajon mit szólhattak kortársai és a közvetlenül őt követő freskófestő nemzedékek Assisi templomában Cimabue egyszínű freskója láttán? Akik jártak ott, visszaemlékezhetnek, hogy Cimabue szín-nélkülisége a Simone Martinik, a Giottók sugárzó, világos színegyüttesében milyen meghökkentő hatással volt rájuk. Mekkora drámaiság és modernség áradt a grafikus szellemiségű freskóból.

Két kulcsszóhoz sikerült eljutnunk. Velük fölnyitjuk Czétényi világát. A drámaiság az egyik. A másik nem is egy szó, hanem ez a három: grafikus szellemiségű freskó. Mármint Cimabue esetében. Esetünkben ez így hangzik: Czétényi az a festő, aki grafikákat hoz létre. De ez csupán első fele az állításnak. Másik fele így szól: méghozzá olyan monotypiákat, melyek egyre lázadnak saját papíranyaguk ellen, szétfeszíteni látszanak azokat! Röviden: nem mappában érzik jól magukat, hanem murális anyagok és méretek után áhítoznak.

Czétényi Vilmos: Antik álom

Czétényi Vilmos: Antik álom

Az Átlók

Az Átlók művészcsoportot ritka szerencsétlen hat fiatal férfi alapította 1960-ban a „maga mentségére”. Közülük kettő (csekélységem és Csillag Tibor) börtönviselt volt, Rátkay-Agathont pedig nem részesítették festő diplomában a Képzőművészeti Főiskolán, mert vizsgarajza „az istenáldotta magyar nép esküdt ellenségének mutatta”. Ahogy már Kondornál is és Csernusnál is zörgött így a haraszt ifjonc korukban, csak persze nem cipelték hátukon Rátkay meg öt társa egyik legdöntőbbnek bizonyuló szerencsétlenségét: Kondorék nem Pesterzsébeten születtek és/vagy éltek.

Zsombok Tímár György (a Gaál Imre halála utáni „átlós”; mert az alapítókon túl akadt még néhány „átló” holdudvarszerűen a későbbiekben is) pontosan idézte és azonosult Csillag Tibor igen korai meglátásával: „egymással barátkozunk, a baj tán ez lehet?” Nekem most csupán a kérdőjelt kell felkiáltójellé egyenesítenem.

Csakhogy közben eltelt 48 év! Ha szétnézek magam körül, a hat alapítóból négy halott. Még csupán alig kis ideje azt éltem át, hogy Csillag Tibort (1928-2007), a holta után „hazaérkezőt” nem engedték be annak az erzsébeti intézménynek a bensejébe, amelynek homlokán ott olvasható, hogy Rátkay-Átlók Galéria. Nem! A legpesterzsébetibb költő holtában is csak az előcsarnokig juthatott, ahol összetákolt tábla állta el az útját; tábla a nevével, élete kezdő és végző évszámával, alatta egy közönséges szöggel, melyre az intézmény igazgatónője a 15 percig tartó gyászünnepség végén (amit a 17 főből álló közönségnek szék hiányában állva kellett végighallgatnia) ráakasztotta a költő emléke előtt tisztelgő erzsébeti városvezetés 20 cm-es átmérőjű (a virágboltokban legolcsóbban kapható, legkisebb méretű) egyenkoszorúját. Így emlékezett a város költő fiára.

Pár hónappal később egy másik művész, Czétényi Vilmos, az Átlók 2005-ben elhunyt alapító tagjának halála utáni első – az illendőség úgy diktálta volna, hogy retrospektív legyen, de ezt ne érintsük – kiállítására kerítettek sort (hol is máshol, mint) a Rátkay-Átlók Galériájában úgy, hogy az ünnepélyesnek szánt megnyitó közönsége egyetlen árva Czétényi művet sem láthatott maga körül. A halott mester, akit életében olyan vezető műítészek ismertek fel és el, mint Perneczky Géza, Rózsa Gyula, Vadas József, szükségmegoldásként három különböző helyen, egyszerűen: az épület mellékszobájában és folyosóin volt megtekinthető (legalábbis az a szerény számú műve, amit kiállítottak). Mindezért még csak elnézést sem kért senki, miközben a kiállítás megnyitásakor Pesterzsébet szívében, a Gaál Imre Galériában a sötétség és a hideg vasrács fogadta mindazt, aki (mint ahogy Pesterzsébet polgármestere is járt) úgy képzelte, hogy Czétényi Vilmost ott illethette volna meg halála utáni első kiállítása, ahol életében is oly sokszor kiállított.

Ha mindez nem Csillaggal és Czétényivel történik meg, hanem (mondjuk) Juhász Sándorral, aki már a ’60-as években, még Gaál Imre életében gyakran messzire kóborolt az Átlókból is és a pesterzsébeti Károly utcából is – hiszen sikeres filmforgatókönyv-író volt, nem is beszélve saját avantgárd estjeinek belvárosi, lipótvárosi sikereiről –, nem lenne olyan egyértelműen leleplező a két halott „átlós” esete. Így azonban már nem csak arról van szó, hogy néhány szerény magasságú közpolcra fölkapaszkodott, úgynevezett „egyszerű, derék ember” pár balfogásának vagyunk tanúi, hanem a kontraszelekció tombolásáról szülővárosomban.

Gaál Imre: Vadászat (részlet)

Gaál Imre: Vadászat (részlet)

Ahogy pl. Gaál Imrének (1922-1964), az Átlók egykori vezéregyéniségének életművét eltávolították a róla elkeresztelt Gaál Imre Galériából, hogy őt is – s ami ennél jóval vaskosabb hiba: az életművét! – befalazzák a megnyitása után csupán még mindig látszatéletet élő, de egyébként még csak az erzsébetiek számára is szinte teljesen bevezetetlen Rátkay-Átlók Galériába, az nem más, mint merénylet Pesterzsébet művészeti öröksége és mai művészi értékei ellen.

Nézzük előbb a súlyos igét: befalazzák. Hogy értendő ez? A Rátkay-Átlók Galériába is csak nagy ritkán téved be valaki. Az is Rátkay legkitartóbb tisztelői közé tartozik, de többnyire fogalma sincs arról, hogy amikor belép a Galéria néhai mozi-bejáratán, az egyszerűen tagolt épület nem csupán földszintből, hanem emeletből is áll. A belépőt már az előtérben lekötik – bevallom ízlésemtől alapvetően eltérően – Rátkay mester „képíró” festményei, így nyomban olvasásukba mélyed, azok pedig szépen kalauzolni kezdik az egykori mozi-nézőtér, olykor egyhuzamban 12 méteres Rátkay-képírásainak époszai elé. Honnan tudhatná, hogy Rátkay mellett Gaál is van az épületben? Fejében semmi híre, szemében semmi nyoma sincs; következtetni pedig (ha egészségesen forog az esze kereke) éppen az előtér képekkel telerakásából arra lehet, hogy itt Rátkay is nehezen fért el, ha művei már az előteret is megtöltik. De még mielőtt belépne az ajtón, erzsébeti lévén nem feledhetjük, hogy egy szépen gyökeret eresztett előítélet is átszövi bensejét: a kosuti-beli tábla, a Gaál Imre Galéria felirattal. Már két évtizede halad el előtte; kis szerencsével azt is állíthatjuk, hogy 5-10 éve még benne is megfordult (hogy kicsit olvasgassa az akkor még ott látható Rátkay-féle Aranyikon száz meg száz képmezőjét – melyről egy Habsburg Ottó mondta volt, hogy Strassburgban volna a helye –, s ami előtt Gaál Imre Csónakavatása, Vadászata, Cirkusza volt látható. Ám Pacsirtatelepen, a volt moziban semmit nem láthat Gaálból. Ami még nem lenne baj. A baj az, hogy ma már a kosutiban sem lát, ha benyit a Gaál Galériába. Talán már fertőtlenítették Gaál után. Persze Rátkay után is, de a régi, makacs ismerős vigasztalódhat a félreeső Klapka utcában. Gaál Imrét viszont az egykori mozin belül egy inkább nagyobb szobának, mint apró teremnek beillő (emeleti!) helyiség többnyire csukott ajtaja takarja. Gaált mögé dugták.

Gaál Imre, Csillag Tibor, Czétényi Vilmos, Rátkay Endre, Juhász Sándor és én, akik 10-15 éves korunkban Pesterzsébeten már egymás barátai voltunk, s akik szinte még gyerekfejjel édesítettük meg szánk szélét a háború utáni sarjú-demokrácia tünékeny szabadságával, az így-úgy eltiprott ifjúságunk férfivá érett tapasztaltságával 1960-ban nem azért hoztuk létre az Átlók művészcsoportját, hogy Pesterzsébet a diktatúrák évtizedei után húsz évvel a szellemi sötétség és visszamaradottság tetűfészke maradjon! Az volt 80-90 éve a Jutadomb oldalán homokba vájt gödörtelepével, és a Kakastó mocsara körül a szájig érő sár utcáival. De ahol a XXI. század fölszámolta az utca sarát, a díszburkolatú kosutiban és a sártenger helyén a flaszteres járdákon most mégis az ápolt hajú fejekben loccsan-fröccsen tovább a sűrű, sötét sár! Hogy lesz így Béri Géza (egykor Erzsébeten közöttünk élő költő) szép szavával ebből a „kis hazából” valaha is haza, netán egyszer még nagy haza is, más települések, lakóhelyek, otthonok példaképe, ha zsákba varrja saját művészetét, ahelyett, hogy a szívébe varrná bele?! S úgy adná tovább!…

« vissza | ugrás a vershez »

Gaál Imre: Vadászat (részlet)

Gaál Imre: Vadászat (részlet)