Terihez írt keserű vers

Csu bácsi üvegbe szentképnek térdeltet: Csu bácsi (egyik nagybátyám) kedvenc türelemjátéka volt, hogy szűk nyakán keresztül az orvosságosüvegbe egész Betlehemet vagy Golgotát épített – nagy örömére annak, akit aztán megajándékozott vele. Bár otthon olykor vihart zúdított fejére, ha tetten érték, hogy az üvegbe varázsolt jeleneteihez nagymama réges-régi német bibliájából körömollóval vágta ki a szent alakokat, hol Máriát a kisdeddel, hol Jézust két lator között a keresztfán, mégis Csu bácsi csodás orvosságosüvegét adtam emlékbe Terinek, amikor szüleivel Szentesre elköltöztek. Az üvegbe Jákob égi létráját mesterkedte bele Csu bácsi; Jákob képében éppen én iparkodtam rajta az ég felé. „Ha hiányolná az Angyalt – magyarázta nekem Csu bácsi – mondd azt, hogy te épp azért ajándékozod neki Jákobot, mert ő, Teri az Angyal, aki felé úgy igyekezel.” Így is történt. Az Angyal fogta Csu bácsi üvegét és eltűnt.

« vissza | ugrás a vershez »

Gaál Imre: Biciklizők

Gaál Imre: Biciklizők

Morgenstern kamaszkora

Christian Morgenstern: (1871-1914) költő, író. Szabó Lőrinc találó mondata róla: „Hagyatéka: kis remekművek és sok kabaréanyag.” De kamasz szemembe úgy sütött „kristálytiszta szelleme” (ezt is Szabó Lőrinc állította Morgensternről), hogy a kabarét észre se vettem. (Szeretném remélni: szerencsémre tudat alatt sem.)

« vissza | ugrás a vershez »

Gaál Imre: Múzeumrablók

Gaál Imre: Múzeumrablók

Ifjúkori verseim után, 2005-ből

1949-ben nem jelenhetett meg első verseskötetem, a Hajnali gyümölcsös. Letartóztattak, bebörtönöztek. 1956. október 28-i szabadulásom után úgy alakult az életem, hogy csupán 77 éves koromban, életműsorozatom 12. kötetében közölhettem az addig még kötetet nem látott kamaszkori verseimet. Az alábbi sorok A halhatatlanság nyomvonala Utószavát képezték:

E három ciklusba rendezett versek a múlt század első felében 1942 novembere és 1949 áprilisa között születtek, még huszadik életévem betöltése előtt. Azon a tavaszon, ’49-ben első könyvem, a Hajnali gyümölcsös megjelenésére vártam, de letartóztattak, könyvem pedig eredeti formájában sosem látott napvilágot.

A néhány újság- és folyóiratközléstől eltekintve csupán a ’70-es években fordult úgy a sorsom, hogy előbb „öt kamaszkori vers”-sel, majd a ’80-as évtizedben megjelent első válogatott verskötetemben (Ha a lónak szárnya van, Szépirodalmi Kiadó, 1984) tizenhat – válogatott – ifjúkori versemmel jelentkezhettem. A közbülső kötetek korai verseit is számítva sem igen lehetett több a számuk negyven-negyvenötnél.

Kritikai fogadtatásukról csak a ’90-es években indított életműsorozatom negyedik kötetében (A Napördög Firenzében), egy polémia kapcsán idézett néhány mondatból nyerhet képet mai olvasóm.

Csupán most, 2005-ben jutottam el odáig, hogy azzal a merőben más életre készülő költő-suhanccal szemben, aki akkor voltam, rendezhessem adósságomat. Időt és módot találtam rá – az NKA és az MKA bőkezű elutasítása közepette –, hogy vagy nyolcvan ifjúkori versemet megjelentethessem. Túlnyomó többségük most kap nyomdafestéket először. Néhány, már korábbi könyvemben, illetve az életműsorozatban is világot látott egy-két régi versemet csupán azért soroltam közéjük, hogy ismerősként segítsék fémjelzéséhez a verset és olvasóját. Egy-egy, talán már régebbről ismert vers köré könnyebben tagosítható a nagyjából ugyanakkor született többi is.

A dátumok megfelelnek a tényeknek. A szövegen javítottam – rontottam –, óvatosan ahhoz a világhoz igazítva, amelyikhez hatvan év távolából leginkább hasonlítani szerettek volna a szememben. Kedvükben akartam járni, mivel becsültem bennük azt, ami közük az utókorhoz van. (Még inkább: nincs.) Az olvasó akkor teszi a leghelyesebben, ha úgy időzik köztük, mint egy füvészkertben (melynek bokortöveiről, fatörzseiről és ágyásszegélyeiről rég lekoptak a tájékozódási táblák).

Egy iskoláslányhoz

Száz napja várom érkezésed.
Vagy százezer ős napja talán?
Lehet-e vers félelemből?
És pokol a mennyből? Kaján
pokol a mennyből?

Ki vagy te? Gyümölcsök értek
és hamvasan csüngtek a fán.
Nem csaltak meg, ha kinyúltam értük!
Porig hajolt térdük, telten, alám
porig ért a térdük

s énekeltek az ágak ott.
(Gyümölcsük kitakaró lányok.)
Futsz előlem, s szemed közben szikrázva visszavág.
Mindent kitársz – s hívásod üres ködében bujócskázok,
te tetőtől talpig paráznaság és tisztaság.

Mikor még barátom egy kutya volt
(fehérben járt, mint a királyok,
s nem költészet, hogy szeretni tudott),
nekem, apátlan fiúnak, kutyám rendezett hány mulatságot!
Körülvett, mint téged a hugod

néha-néha, ha nagy az éjjel
és bűvös csillagfény ragyog,
vagy egy késői pacsirta lassan
(a pacsirták bár alszanak éjjel) dalba fog
az elérhető magasban.

Igen, igen, akkor éjjel
sóvár lelked lélekhez tapad,
téged még holdfényes arcú rongybábud ölel,
s az Isten megül egy homályló diófa alatt,
egészen közel.

Kutya, neveddel együtt számon?
Hessents gyíkocska haragot, kígyóként sziszeg.
Állítsd meg képmásaiddal szegett álom-járásom.
Álomlátó szememre tapasztanám kezeidet.
De széjjelnyílt hajad lelép öledbe, s látom,

nehéz fonatját térded úgy emeli,
mint nyújtózó, karmos mancsokat.
Mintha macska simulna nyakad köré.
Zsákmánya vagy? Szavad övé? Fojtogat
vagy te avattad ölelőddé?

Miért nem rejtenek el még
falak, kapuk, gyerekruhák!
Padlás titka való neked, egérhizlaló kamra!
Hogy ne esnél mennyből hulló fúgák
röptével utamra.

Mint mikor hátán, szárnyán
feküdve verdes énekesmadár a porban,
így találtalak – s nem tudtam: szárnyad törött-e?
Vagy míg tréfád foncsoros léggömbje pukkan,
melléd bukom én is délszigeti rögökre?

Lábtól heversz a porban. Mégis: elérhetetlenül.
Kinőtt ruhád fércét szakítva megdöf bimbó s érem.
Kinyúltam érted. S nem tudom: félelemből?
Lelkem megrepedezett – két kezedtől? Száz repedésen
miféle ármány kavar poklot a mennyből?

Párkák

Mikor a harangokhoz címzett terembe léptél,
megbolydult közepén a tücsökföld,
fény buggyant át a százrésű deszkán,
meleg vacsorafényben úszott a kutyaugatás is,
nehéz csípőjüknél átölelte a Sorsszövőket.
Szél is volt. Lobogott benne a nagy, fehér főkötősátor.
Szitakötőszárnyból egész földnyi torlódott össze a horizonton,
mint dirib-darabra hullott templomablak.
Egy messzibb hajnal szivárgott rajta át.
Talán a tenger.
Mikor a falépcsőre ültél, egy ló hajtotta fejét öledbe:
füle hátrasimult, a nyújtott pofán az orrcimpák remegtek,
szóltak-e hozzád a beteljesülés apró jelképei?
Még jó, hogy a benti csengőzsivaj felé fordult tekinteted,
nem láttad a zöld legyek itatóját, sebes hátát,
férgek fehér rózsáját a láb fölött,
azt sem láttad, mikor a szél feldöntötte,
s kihűlő nyakán ujjaid késő üzenetével
a tücskök göröngyein nyikorgott át vele
egy huszadik kerületi kordé a csend felé.

– Nagyon öregek vagyunk mi már, mondták a Párkák,
és nézegettek nagyító szemüveggel.
– Nem tudjuk telemerni a dézsát.
Csak a gyerekkori fényképeket bújjuk,
csak a tűzfal árnyékában fogócskázunk együtt.
Fehér bort iszunk
s a hold lavórjában gyöngéden megmossuk egymást. –

És megsárgult, öreg mosolyukba öltözötten
szétszakadoznak szemed előtt, mint sziklákon a tajték.
De mégiscsak ők a Párkák!
A konyhán átfolyó patakban buzgón mossák a fölhasított márnát.
A szénapadlás-szagú ágyból kikergetik a fácánokat.
Havas zsabójú blúzban, ezüst hajukban vízhullámmal
tessékelik sorra a kérőt,
Hullatag Balázst, Kiskatona Istvánt, Szakállragasztó Pétert,
de hátuk mögül csúfolódó bagolyszemük villogtatják:
– Karácsonyra súrolókefét vesz a feleségnek!
– Egyetlen üreg a teste: feneketlen bendő!
– Ágyban heveri át a télvizet: egyszál nadrágját elitta.
– Favágó ez: fűrészelne csak látástól vakulásig!
Füled befogod a vastagabb szóra,
de bukfencet vetsz, mert megszabadultál,
s hogy: csiszi-csoszi, kísérik kapuig a fölsűlt hímfit,
te azalatt a piros párnájú hintaszékbe surransz,
s hogy ne lessenek ki platánfák fülönfüggői, a rigók,
ablakra borítod inged,
míg öled pázsitjába ejtett kézzel
fogadod a deszkafalon átérkező koraesti csillagokat.
Ha barátnőim lehetnétek!, szólsz a van és nincs közt ingva,
hintázol a lehetnében,
hiszen tudod: a Párkák rossz anyákból,
alakultak haranguszályból, gyerekhomályból,
se tücsökföld,
se patak a konyha kövében,
se arany nyelvét kidugdosó fény száz repedésben,
egyesegyedül van az álom –
hisz én is álmodom föléd borulva, mikor kinyílsz
e tengerre vetett ágyon.

Jelenés

Leszakadt a sötét a fák közé,
mint szénával rakott padlás.
Csak azt tudom, hogy mint buborék a mély fölé,
fölúsztak a dombra a gyertyák piros gömbjei,
s a távoli körmenet éneke sötét selyemzászlóként súrolta végig a kertet.
Aztán a szikrázó vörös gyöngysor közé sűrű felhő került,
nőtt és egyre sűrűbb lett, mint sötétben az árnyék,
mintha szénával rakott padlásból gurulna felém,
fülüket betapasztó falakon mozdulna egyre lejjebb,
a délelőtti szélben gereblyézett kerten kúszna tovább,
lélegzetállítón veszélyes,
tehetetlenségbe vető –
a dallam cérnaszála
a lámpák gyöngysorát rávarrta
s mint papírbabát az éles olló,
hirtelen körbevágta, hogy felismerjem.
Gitta volt.
Ahogy fölemelkedett a széna közül.

Fölöttünk ezüstöntő műhely

Ha Gitta megmutatja
Erzsébethíd-feszes ívű lábát,
s lehetetlenül édes szabállyal
hull haja két zuhatagba,

s lehunyt szemmel kiiszom,
mint kútásó az első kortyot
keze munkája után,
csengettyűző nevetését, bizony

kint lelem magam a mély
bazalt-szakadék-hallgatag éjben,
falhoz támasztom létrám
s függök, mint egy lisztes holdkaréj

tetőablakunk fölött.
Benézek az akváriumba.
Ó, a teasütemény-
szerelem bent elázik a rumban.

Gitta, gyere fel ide,
egy ezüstöntő műhely van itt!
A megcsapolt csillagok
között – mondom – találtam valamit,

és néhány titkos címert
az ablakból ölébe vetek,
s öléhez parancsolom csókom,
mint ezüstpofáju ebet.

Gyűrű (2)

Guruló szó, gyűrű, karikázik a papíron.
Hullahoppozik a tollamon egyre. Mit akar tőlem,
ki nem tűrök kézen ékszert, s a lányujj
puha ívét meztelen szeretem csak.
Meztelenül a csuklót, karperec nélkül,
és függő nélkül a fület! A nyakszirt hómezejét,
a szem-nem-látta lesiklópályát
ne tapogassa össze csecsebecse-árus láncaival!
Minek dugna melled közé szemfényvesztő ötvös medált?
Fityegő ékszer kalitkája hogyan vetekedne
két rózsaszín puha érmed ékszer bársonyával?

Még Keleten vagy Délen, igen – két halál közt,
a lélekvándorlás öszvér-ösvényein, a fogadókban,
ahol egy gyereklány kancsó teával, marék rizzsel
ágyékkötő nélkül guggol eléd, s látod:
lába nagyujján zöldköves gyűrű: aranykígyó szájában alma.
Igen, még Keleten vagy Délen – homokviharban.
Mikor föléd hajlik az utolsó csepp méreggel (?), vízzel(?)…

De itt ez a guruló szó a papíron,
elszédült tollam körül kerengő –
az ablak párkánya alól az ördög pöccinthette ide?
A szél fújhatta szemem közé
a téglaszárítók pajtáiból?
Ki veszthette el? Hogy csörög-pörög itt,
mikor magamban mondott nevedhez ér.
Nevedre, látod, azt kellene írni:
minek ide gyűrű?

Fűből fonni gyűrűt nagyon öreg lettem.
Vasból, ólomból nem volt soha kedvem.
Aranyból – zsakettben, köcsögkalapban –
szem ne lásson engem állig gombolkozva hamis szavakban.

Az ölelés

A szokásos úton jön. A lámpaernyő
sátorából lép ágyamra lába,
és elvisz engem múltam kísértetedző,
kamasszal zsúfolt mozijába.

Ismeritek? Itt a páholy babiloni
óriásasszony medencecsontja.
Rá a sötét páfránya úgy kunkorodik,
mint Gitta ölére a bolyha.

Csóktanuló extázisban egymás csipke-
idegeibe bújva szállni,
elkezdünk mi a vakító sebes térben,
mint összenőtt csípővel két sziámi.

S mint hó alól a szakadék, az édes száj
szédítő mélyen hogy felreped,
az az üvegharangzuzalék-csengés már
a páholyra dönti az eget.

Szivárványostól ömlik, tejutat vetve,
széttett-lábú pupilla tágul,
s a páholy ordasíny-bíborán remegve
elragadtatottan elájul.

Leveled tele van g-vel

1

G betűid szárán ereszkedem alá az alvilágba.
Mennyire más így, mint Dante kapuján keresztül.
Egyszerű álmot álmodom közben. Kisgyerek vagyok,
összefacsarult szívvel hiába fordítom ki zsebeimet:
minden pénzemet elszedte már a farkasvigyorú Mutatványos.
A Ligetben a művíz fehér korlátjához dőlök,
s vágyaim netovábbja, az üres kaucsuk hattyú
(pszt! az Elvarázsolt Lány ő, nehogy megsejtsék a körbeállók)
magányosan és szomorúan átnéz rajtam, át a
kiürült zsebeken. Tudja: rám nem számíthat többé.
„Hogy ti mennyire tévedtek!”, halljuk ekkor én és
ő, az ujjlenyomatoktól maszatos tollú kaucsuk hattyút.
És látok akkor egy g-t, amint mellőlem a fehér korlátról
szárát kecsesen legördíti a kék művíz fölött,
egyenesen a hattyú irányában. „Ugorj hát”, mondja a g halkan,
„kússz le a száramon érte!” A kaucsuk hattyú szeme
nyomban érti; teljesen rám néz (belőle kinéz a Lány is,
látja már a befalazott torony szellőzőnyílásához támasztott létrát,
s készül a szökésre). Ekkor én megdelejező g-d parancsára
lekúszom a szárán, és a Lányt derekánál (ó, dehogy,
a hosszú sarokba-állításoktól behorpadt nyakú hattyút)
elragadom a kalapját éppen körbekínáló Mutatványostól.

2

Aztán a Liget fekete, mohos fatörzsei jönnek.
Aztán a semmibe lógó folyosókkal az emeletes bérház.
Aztán a virágba borult hársfa
holdfényből és holdfényárnyékból összerakódó
mobil szoborfeje alatt
a szoba,
a rézgombos ágy,
a beúszó függöny által végigsimított párna.
És hol kezemből a behorpadt nyakú hattyú?
És hova tűntem én kisgyerek-álmomból?
A mennyezetről, a papírernyős lámpa helyén
egy hinta lóg alá.
De nem is hinta.
Hanem a g betűd.
Oly szelíd félhurokba gömbölyült az alja,
hogy kényelmesen beletelepedtél.
Kis, fehér nadrágon át árnyjátékot rendezett
ágyékod hajladozó füve,
én pedig öreg, fájó térdemre roskadok, s tudom,
bár nincs köztünk spanyolfal,
sem ólommal bélelt színpadi függöny,
mégis úgy látlak csak – számodra láthatatlanul –,
mintha lesőlyukon követném nyomon
egy magányos gyermek
gyanútlan mozdulatait.
S tudom, mögöttem a hárs
holdárnyékú omlatag mobil feje
virágszempilláit is lehunyja.

A lábfejrajzolás

Asztalom félhomályára telepedsz
lábad rárakod papíromra
órákon át körberajzolom
kiadnám könyvben
mint a verset

Szekrényemben
mozdulataidból
berendeztem magányom ruhatárát
vendégeim elől kisujjad
a csengő ütőjét lefogja

Pedig kereskedést nyitnék
mozdulataidból
földig érő kirakatokba kitenném
hozzád hasonlítson a világ
ha akarja hogy szeressem

Gí Világoson

Csengenek, bonganak a tó
üveghegyei.
Vízszoknyájú harangok közt
mulat kedvére Gí!

Három napja sávos, búgó
kagylók közt lakik,
homokba írt K betűje
még idéz valakit.

Halfarkú lányok ölelik
s kikötők verik
hosszú pillantásukkal rá
szempilla-szögeik.

Vízszoknyás haranggal akar
megtéveszteni:
hóharmatba táncoltatják
szép bimbó-rügyei,

hadd higgyem csak, hogy messze jár,
s villámmá reped
a semmibe vetett vágy, míg
éjjé sötétedek:

szurokfekete tószegély,
bölénykarámú…
Bár a legvadabb estet is
várja arany vályú:

a szörnynek a sás muzsikál,
a semmi sípja,
s őrzi, mint lukacsaiban
a tengert a szikla.

Ne jusson nekem ez a sors!
Helyette: ének?
A testét hozzátok Fények,
nem az öröklétet.

Ott hempereg! A holdsütött
platina szelek
karéjából néha rám vet
csípőig tárt szemet.

S nevet, nevet holdfényben is!
Vállából kiáll
az üldöző holdsugár, mint
ezernyi dárdaszál.

Hátán viszi

Ha órás lennék,
a tiktak-pihegésű idő
finom kerekeit adnám neked,
forgasd előre-hátra,
lassítsd és gyorsítsd,
ahogy akarod.

Bányászkoromban
kaptál volna három hintó szenet.
Három fölgyújtott hintót,

a parazsat,
a hamuját,
a szívemet.

Fegyenckoromban
a cellát küldtem volna,
mint bonbonos dobozt,
kopaszra nyírt lámpát,
kenderlepedőt,
a várakozást rád.

Költőként is tudom jól,
ki kellene raknom
hatvankilencből
félálom fekete lakkautóm,
tengerparti
sarokszobánkat.

De kiürült a szerencsezsák!
Leterített negyven évem,
e póruljárt vadászt
a tigrisléptű szerelem
hátán viszi neked
befejezésül.

Kékben tartott próza

A sivatag porszemeiből összeragasztott pályán döcögve
napsugárba rejtett csillagok háttere előtt
araszoltam anyám térde közül elő.

Zsáktestem madárfiókákkal volt kitömve,
képzelhetitek, mennyi dal! mennyi kék-pihe bolondság,
bukfencet vető!

Kicsipegették rajtam ablakaikat
s mint a gesztenyefa, nőtt fölém kék repkedésük lombja,
a nevettető.

De mint pléhtetőn
fehér holdsütésben
áll az áldozatára lesekedő,

örökös por-esőben negyvenegy évem
a dombok mellvédje mögül
egyre céloz és lő.

Mind a lány, ki melle kivehetetlen címerével
golyóesőben borult rám:
átlőttfejű madárfiókáim babázó nő.

Egyedül egy nevezte madárfiókáimat dögnek.
Ez a te fiókád, mondta (és gyermeket csináltunk),
ez a karonülő.

Testem már acélgolyóval van kitömve.
De neked, ki golyóesőben utolsó maradtál,
két-két szeme apró füledben lesz a függő.

A többit nyakadra fűzöm s lesz gyöngysorod.
S menyasszonyi ruhádra varrom dísznek.
Ha az éj színarany udvara néha lábunk elé vetülő,

hallgatni fogod a golyó-zsongást,
az acél harangjátékát bennem,
úgy szól, mint kék madárfióka, a tiszta kék életből repülő.

A tenger felől

Szagos orkán! Takaríts öblöt,
mólót, Téli Kikötőt!
Zuhogó virágzivatarban,
mikor fuldokló csatornatorok
telehány járdát
vastag kána-szirommal,
impalaháton
kocogok a tenger felől.
Ha megrázkódnak
a kazallá dagadt
virágdombok,
s fűrészpofájuk tátogatva
alóluk
a kajmánok kikecmeregnek,
megetetem őket földig érő lábaimmal.
(Éhező hálájuk újranöveszti!)
Később,
mint királyi fenség előtt
az orrszarvúak,
ha mellső lábbal letérdepelnek,
s zászlóhajtásként
állkapcájuk macskakövön pihentetik,
nem állhatom tovább,
hogy ne hajoljak szarvuk fölé,
s áthasítanak tüstént,
mint kő a tükröt.
(De összefoltoz nyomban
az orrszarvú öröm!)
Odább
palota kocsifelhajtón,
hol kő fölött úszik a nagykerekű hintó,
és sárarany-farkú paripán ékszer,
s gyöngyház nyél gyullad a gyilkon,
selymes állú orgyilkos
kezét rejti
kocsikárpit.
Azért csak hágcsóra hágok;
zeng-peng acélrugók
milliomos indulója.
A ló köszönt,
s egy hídon,
hol kandeláber ég lobogva,
s bronztigrisek bronzlabdával
farkasfogsor-hegy-taréjú
horizontom
nézik egyre:
bíbor mellény gomblyukába
hagyom, ha
beszalad a szomjas penge.
Innen már
autókaravánban
avenuekon hajtatok tova,
hol könyvtárfalon
pukkad a dörej – – –
üvegszilánkeső – – –
találat –
agyvelőm a kocsipárnán.
(Elefántcsontsárga havon
ilyen a pozdorjává tört tükör.)
Mikor
a halotti jegyzőkönyv lapján
áttör két rózsaszín impala-orrlik,
a boncasztal Betlehemében,
már tudom is én, mit jelent ez:
„szótagolni tessék:
Fitz-ge-rald halott.”
Hófehér frakkban
– fej körül
alig látható az arany abroncs –
San Franciscónál
sántítva szaladok az óceánig,
öregapám megölelem,
s anyám lelke
a meggyújtott borospohár fölött lebeg,
mikor a hajóhídról visszafordulok:
„Hozom, ha van,
az Új Világot!”
Aztán – – –
Impalaháton
kocogok a tenger felől.
Máglyarakások gyúlnak kánasziromtól.
Sepri a hóhér a bitófalépcsőt.
Itt nincs torony,
amibe föl ne szállhatnék!
Nincs kút, ami ne adna vizet.
Hajnal van,
százláb széles csigalépcsőn,
mit hermelinbundával szőnyegeztek végig,
arany napellenzős, arany fogantyús
Rolls Royce-on hajtatok alá,
fürdők folyosóin vitetem magam
öterkélyű sarokszobánkig.
Alszik
Gitkatamil,
szerelem-királynő,
nyitva felejtett kitakart combon
Afrika-rombusza vár.
Mikor ráborulok
szétloccsant agyvelőm
arany pántjaival,
s kajmánette lábam, hagyom,
hadd mossa hajtengerének
sötét paradicsomában,
és szénasüppedést idéző
Sz-szeivel teli nyelve
– Szeretlek-Szánlak-MegeSzlek –
ha végigtapogat
– rózsákból gyűrött spongya! –
s kitisztogat, mint szellemlakó lámpást,
s mint üvegről a vignettákat,
leáztatja golyó-sebem,
mészárszéki ökörkampók
üszkös lyukát nyakszirtemen,
s mint ahogy a betlehemi állat tette,
végül rám teríti nyelvén: szívét –
tudod már, hol vagyok, barátom!
– Már tudom, hol vagyok, barátom!
Az Isten lakatlan szívébe
a tenger felől
impalaháton bevonultam.

Ki hinne a zseblámpafénynek?

Ki hinne a zseblámpafénynek,
ha patkányszeméttel teleszórt sötétben
a pince alján élő virágra siklik?
Ágaskodó szárra,
lélekvesztő ívű levélre,
tejben szétfutó vércsepp szirompatakzására,
kelyhe felhő-húsában gyönge ölhajlatokra
s körül az illat udvarára.
Ki hinné, hogy a lámpa vézna fénynyalábja,
mind a lehetetlenül spiccelő fényszál,
hirtelen virágpor csillag-szemcséivel tele,
alul nagy gomolygás támad, mintha
lepkéket szabadítanának ki a zsákból,
és sárga szárnyú, homokporú pillangófelhőből
ereszt szakállt
a lámpát tartó kézfej.

Azt mondta nekem egy öreg faun…

Azt mondta nekem egy öreg faun: Mennyit sírtam
a padlásablak tégla-könyöklőjéhez tapasztott arccal, kisgyerek,
alul a sötétbe merült falomb
szétnyitott fekete strucctoll-legyező,
rései között szomszéd házfalak fakó csatornafénnyel,
szemöldökükön hunyorgó ablakok,
almazöld nagy lámpaernyők a szobamélyek nagymiséin,
elengedett kutya lánca egérszürke porba vetve,
és az utca! a hercegnő-arcú koldusasszony,
ahogy kerítéshez surlódva vonul esti púpja,
s a szatócsajtón a csengők fölcsipognak,
mint álmukból riasztott csibék.
Én sírok. Eláztatom a fehér téglát,
hosszú hajam közt egyre halálba szökik a könnycsepp,
kutyaszőrre, virágkehelybe, kútról igyekvő vizeskannába,
tüskétől óckodó meztelen talpak alá.
Már nem kúszok ki a kémény mögé,
elvakult szemem amúgysem látott csillagra szögezve,
mozdulatlanabbul, mint a kéményrepedés,
amíg a meg-megbicsakló akarat
fémes vonatfék-csikorgása
metszi a csendet szétdűlő darabokra.
Csak ha körmöm vérserkedésig mélyesztem tenyerembe! –
szóltam magamhoz félhalálom hajnalain,
de este ismét kúsztam a létrán,
gubbasztottam a szárny növését egyre várva,
mert: akarni kell s a szárny kinő! – hittem ebben.
Ördögöt!

Akaratom volt ájult-gyenge – vagy a kitűzött cél nevettető?
Rájöttem: nem szárny kell ide,
kéz s láb mellé még egy végtag,
viszketeg, vérzékeny, verejtékező,
kit lepipál egy mókusfarok,
megszégyenít a tigris mancsa
s a fagy jégszőre közt megüszkösödik,
mint az elhajított fáklya.
Még egy koloncot? – túl sok az is, ami van!
De, ha – például – a csavarmenet nyitjára rájöhetnél,
ahogy a kéz, a láb, a fej, a nyak,
a törzs egymással kötődik eggyé!
Ha valahogy lophatnál Lemmikejnen
anyjának testragasztó kenőcséből,
hogy a csiriz oldására rájöjj aztán,
és magadon próbálva először,
szétváló darabjaid addig négyeld,
amíg az atom burka is kétfelé lebegve,
ami végül megmaradna,
maga a repülés lehetne!
Az eget betöltő láthatatlan!
Ez fölgyújtott, mint kémény
kormát egyszer a villám.
De behelyettesült az ég hamar…

Nappal voltak civódások,
hosszú sarokba állítások,
málnalekváros sütemények,
porcukorbajusz nyalogatások,
gyomorrontások, leckeírások,
rozsdás szögbe-lépések, felnőtt-lesések,
a fáskamrában nagy szerelmi tanulmányok,
selyemnadrágba sompolygó simogatások,
a gödör, az árok,
kutyaúsztatások, trombitaszerenádok,
képmutatások, mosakodások,
csütörtököt mondott vonatrobbantások,
s hogy tanárok előtt kopaszra nyírva állok,
és koporsó után járok,
de este, jaj, nem tudom már mit csinálok.
Őrhelyemről sírva engedem ki a világot.
A fák fekete bóbitái alatt
testtelen siklik a szomszéd faláig,
elengedett kutyák között
a szatócs csengő-csibéi rárepülnek,
és minden sejtemből hiányzik,
és érzem, hogy belőle kimaradtam,
hiába verejtékeztem,
ezer történéssé hiába hasadtam,
valami ott kezdődik, ott történik nélkülem meg.
Sírok. Eláztatom a fehér téglát.
Szívdobogásom a kirekesztett
dörömbölése az ajtón.
Hiába. Így növök fel.
A csiriz oldásán töprenkedő.
Szeretnék láthatatlan lenni.
Betölteni e maréknyi tájat láthatatlanul.
A szatócs-csengők öblében függni.
Az almazöld lámpabura nagymiséjén átrepülni.
Nappali történeteinket megkerülni
– kikerülni magamat! –,
hogy az árokban rabolt csók alatt
az ő ínyével érezzem szám húsát;
hogy selyemnadrágba sompolygó simogatásom
ne ujjbegyem írja őrjítő kardiogrammá:
vaníliaszagú bőrének idegajtócskáiból ugorjak elő
a titokzatos gyönyör hullámvasútjára.
Hátha ott kezdődik az, ahol határaimba botlok egyre!
A sínek hiába futnak végtelenül,
ha énem minden irányba lehorgadt sorompó.

Estére tetőtől talpig horzsolt seb vagyok,
sajgás és vérszivárgás.
Túlságosan messzire merések,
kígyómarások, gyomorszáj alatti ütések,
érthetetlen elgyávulások, hátratapogatások,
mindent kitöltő dérgubancosodások,
jégkristályosodások, tőrvető hiányok.
Aztán az időiramlás elsodor.
Földre tapasztott füled kagylóját
megtapossa a Niagara-dübörgés.
Aztán a ráncok.
Észre se vettem – íme:
láthatatlan lettem.
Akár padlásig se kússzak érte.
Könnyem szétporlasztotta a padlásablak könyöklőjét.
Hol van az már?
És a szatócs csirip-csengettyűje – hol van az már?
S aki a tetőn szárnyat növesztett, legfőképpen:
hol van az már?
Milyen nyomorék beteljesülések:
többé észre sem vevések,
rokkant padon tenger alóli napsütések,
ingyen-ebédeltetések,
ökörnyálként foszló, szélvert
magadban-nevetések.

Tudod, mikor a naplemente
rézsút sugarai fürösztik a tájat,
s a vashidakon az alkonyat tűzpiros fényporába
berobognak a gyorsvonatok,
még egyszer-kétszer kitisztogattam
a tekintet ablaküvegét,
sőt, fiatalosan egészen kitártam,
a síptartó iszákot párkányán szépen kihajtogattam,
hisz sípjaim így, némán is
bűvöletesek lehetnek,
s az egyiket számhoz illesztve, vártam a lányra.
Kettő is jött.
Egymást csókolva suttogtak férfiakról.
Nyomban kiszemeltek, kedves kis bokruknak neveztek,
lábamhoz takaró göndörült,
hullt rá gyöngyfényű fésű,
bőrtokban tükör,
szemfestéktégely,
ezüstös olló,
törökös szandál,
magnó és fénykép és harisnyaháló –
később kicsiny, üde kikerics-csokor,
elefántcsontszínű lábról
lassan, gyöngéden lehúzott nadrág.
Ekkor én részegen és egész a
gyerekkoromból fújtam a sípom,
és nem néztem félre, mint ahogy e hitvány,
romlott erkölcs megkövetelné,
tudtam én, hogy övig bozóttá tettek az évek,
azt is tudtam, hónaljamig érnek
a pókhálóval beköpött gallyak,
talán még azt is tudtam, hogy a szakállt…
a szájat… a szarvas-érzékenységű orrlukat is…
tudtam, tudtam, de az már nem igaz, hogy szememet
a féregbábokkal bezsugorodó folyondár bemássza,
apró ágtappancsaival tekintetemre ragassza magát –
hiszen minden faun a szeméből áll!
Mi lenne más a faunság titka!?
S mindjárt,
mindjárt észre is vesznek!

Vártam.

De előbb csak az énekesmadarak
kifehéredett csontvázát láttam,
egy-egy röghöz támaszkodva hevertek a mezőn,
a fű közül derengtek tompa,
félhomálynyi fénnyel átitatódva,
mint a félbehagyott ének.