A kislány szereti a homokot szitálni.
Kövekre arcokat képzel.
Áhítva szagol fűszálat, gyomot,
anyja kamilla-szagú szurok-haját.
Figyelés közben keserű-zöld levelet rágcsál.
Virágszár tejét lenyalja húga tenyeréről,
mikor üvegszőrű, nagy lila virágból kötnek csokrot.
Este siet húgát is levetkőztetni tetőtől talpig,
ráfekteti a lámpafény-szegélyű diófa-ágyra:
galambszárny-fehér vánkosokon besötétült
olajfestmény-körvonalára hajol.

Kint ablak alá lopakodott
s lüktető halántékát a házfalhoz nyomva alszik az est,
mint elcsigázott vándor,
ki ételt s italt remélt a benti fénytől
s most szomjan álmodik.

1

Egy asszony a parti dombon.
A tó, mintha könnye volna.
Hideg és sós pillantással
hegyek közé kapaszkodik.
Egy tó, amelyik hátat fordít.
Csak a nap közeleg egyfolytában:
méreggel tömött zsákja
ide-oda himbálózik,
rotyog platinája, ki-kiloccsan,
de az asszony szeme meg se látja.

Pedig nyitva, mint két öblös istállóajtó.
Küszöbe még tele patkószeggel,
ajtószárnya a deszkák szálkás
húsában akadt lószőr-selyemmel.
Ahol kitódultak, sűrű homálya
még orrluktágulással,
ökölnyi lószemek szikráival.
Tele van, eleven boldogság
üres öntőformád,
az elkószált ménes nyomával.

2

Az asszony elé ekkor odaér
a kislány, a húga s fiú barátjuk.
A kisfiúszemre mindjárt pánt kerül
óvatos kislánykezekből.
Tűri. Hallgat csak mélyen.
Szívét a sajgás beszövi jégvirágszirommal,
de fejében, mint eldugott lámpa, kigyúl
s különös módon ott áll előtte
az ősvízi kagyló legyező-héján
a fénylő idomú asszony.
Bőrén a homok forró szemcséit
kinagyítva látja
mint puskasörétet,
lábfeje ötfelé szétágazó
tófenék-lenyomatát
a teremtés ködétől követheti nyomon,
s újra, újra őt, akit már soha többé
ilyen metsző, éles fényben:
az égbe néző asszony testét.

3

A kislány fején simuló, kurta sisak-hajacska.
Kerek, tózöld szemekben
szeszélyes ollóval vágott csillagrés;
amögött fél lábbal lavórban ágaskodik
– csupa szappanszag, vízcsillogás
ez a vasgyúró gyerekvénusz –
a tapadószívű naivság.
Röpdöső karjában mindig
integetés árama reszket,
szája körül (persze, ő sohasem tudja)
ikrás szamóca-rúzs:
dzsemes üvegek viszonzás-csókja,
megfeledkezve magáról vígan maszatolódik –
arca mégis visszarettentő tiszta,
mint drága könyvek merített papírja
(hogy ujjunkat ruhánkon sikáljuk előtte,
illetni mégis csak élénél merjük).
Csak saját szeme hány fittyet az egészre,
mint a tó hullámzáskor, csobogni kezd
s gátlástalanul teleszeplőzi fénypacákkal.
A komolyság tündére ettől ugyan hátrább rebben
(vele amúgy sincs sűrű kapcsolatban),
de fölényes könyvlap-tisztasága töretlen ragyog.
Mint fényképészkirakatban elsőáldozó képe:
az utca közepéig ható liliomszagömlés
s valódi falusi szárnyacskák a háttérhomályban.
S ha hozzávesszük, hogy a térde olyan gömbölyű,
mint magasságuknál szélesebbé kövéredő almák,
s hogy a nyár igazán kedvtelve gondozta combját,
mint háziasszony a vasárnapi asztalra szánt
mazsolás kalácsot (tojássárgával előbb
gazdagon bekente, s úgy dugta sütőbe,
hogy aranyos-barna bőre most fény-nyalta sima),
érthető, ha az asszony nem akar hinni a szemének –
álmából nevet rá ez a falat ennivaló?

4

Elneveti magát az asszony.
Mosolya alámerül a dombra, mint egy sátor.
Ponyvája a kisfiút egyszerűen betakarja.
Alágurul a kisebbik lány is
pitypang-ejtőernyőket bocsátva tó fölé.
Nevet az asszony lódobogás-nevetéssel,
patacsattogás-nevetéssel – lovaival!
A tó ezüstté összeállt darabjait
a kislányra szügyükről vetik,
suhan a ménes édes fején át,
vízgyöngyös pofájuk dörzsölik nyakához,
nedves sörényük lesöpri
az ing maradék havát is,
fekete-arany zászlónyi farkukkal
felszántják ruháját –
s elnyeli őket tárt istállóajtó.
Az asszonyszem benső homálya:
jászolaranylás.
Nevetése szénaszagömlés.
Nevetése: lovaim esznek!
Nevetése: kristálytiszta víz itatóba ömlik!
Istállóajtó-szem szögletéből nézés.
Nedves, arany ragasztóval bevonva a szemrés.

5

A fiú elaludt.
Baldachin rúdját tartotta kezében.
Két kézzel fogta, de így is nehéz volt.
Lepkék tévedtek a rúd közelébe.
Először apró káposztalepkék, majdnem fehérek,
aztán barnák, fekete-sárgák, lila sávosak, folttalan kékek,
egyre nagyobbak, végül erdőalj-sötétek,
holdfényben megcsillant ablaküveg-derengésűek,
sötétzöld, redős orvosságosüveg-mélyek,
aztán egyre lomhábbak,
virágkehely-hanyatlásúak,
hideg tollseprű-érintésűek,
végül már nem is repültek,
szemére, szájára tapadtak
– pattanó tüdővel felköhögte
a torkára tódult szárnytörmeléket,
és hirtelen vakító fényű repülés közben ébredt.
Előbb a suhanást,
csak aztán az ide-oda ingást,
a füvet majdnem súroló barátságos lengést,
érezte aztán ujjuk lüktető bilincsét csuklóján, bokáján.
Nem szédült, nem félt.
Ilyen jóra még sohasem ébredt.

6

Az égbe néző asszony
elkísérte őket hazáig.
A lehempergett fű szagát árasztó
hajónyi tomporon végig
üde esthajnal folyondár:
kislánykar virágzott.
A révületben,
a félig szétnyíló gyerekszájon
tejben úszó rózsasziromra
rárajzolódtak a sixtusi szibillavonások.
Úgy feküdt arca az asszonyváll puha gödrén
a másik fejének árnyékában,
mint sötét tokjában a pihenő hangszer,
végig az úton, hazáig.

1

Egyetlen vészkijáratot ismerek a Labirintusból:
a szerelmen át.
Szerelem nélküli közösség –
akárki mondja: csak rabszolgatartó lehet.
Az Egyházközség oszthatatlanságára ügyel,
az elnyomás csillagszár-szuronyaival
döfi szívünkbe.
Állj föl:
minek az emberiség,
ha kurta életedben
a boldogságot nem ismerheted?
Caesar azt mondja: összefogatom a gyávát
és harcban oroszlánszívű hadammá kovácsolom!
Tudja ő, mit mond, tapasztalt hadfi, hihettek neki.
De aki azt mondja: Ti egyénieskedők,
magatokba gubózó szerelmesek,
elég volt ezekből az önző félrehúzódásokból!
Még egy kis áldozatot, s unokáink áldani fognak! –
ne hallgassatok rá, még ha tulajdon apátok is.
Mert a félelem-üllőn kovácsolhatsz
gyáva egyénből hős hadsereget,
de boldog emberek nélkül
soha nem lesz boldog emberiség.
Minden áldozatot kér – kér? – követel tőled:
csonkítsd magad, rejtsd hátad mögé,
mint Hamupipőke mostohanővére a lábujjdarabját,
ó, te Kékszakállú Árnyék, mint feldarabolt hullát,
cipelheted ezt meg azt múltad
alkóvfüggönyei közül a szemétbe.
Egyedül a szerelem akar téged: azt, aki vagy.
Hozza cipődet,
amibe kés nélkül dughatod lábad.
Egyedül szemében vagy te a keresett királylány,
te rumhordó tengeri medve,
tetves szemöldökű szegény Lázár,
fidélsapkájú katamarántulaj,
állja szagodat, büdös ízedet,
csontgumós, hosszú majomkezed,
repedt sarkad a bizonyíték rá,
hogy téged szerethet.

2

Mi mindent megtanulunk.
És mindent megtanítunk valamire.
A delfint énekelni.
A majmot késsel és villával enni.
A négyéves kisfiút (önvédelmi)
lábkitépő csapdaállításra.
A szülő nőt a fájdalmat apróra szétvető
légzés ütemére,
a vérdolmányos fenevadat arra,
hogy gyermekünket a tudósítók gyűrűjében
(a Marcia su Rómák* virághordalékán)
valahogy fel ne falja,
fogja csak nagyapa-lágyan,
amíg a blende zárul.
A foglyot, hogy fejét lehajtsa.
A költőt, hogyan kell csillét tolni
a lassított omlás vágatában,
patkányfüttyben,
razglednicát fogalmazva.
Csak a szerelemre nem tanítjuk meg
kislányainkat, kisfiainkat.
Elképedve, összerántott szemhéj mögül lessük
az akcelerált nemzedéket,
agyaglábú óriásainkat,
ápolatlan ösztöneik talponállóit,
csókjaik sárkányleheletét,
a négylábú boxer hústépő szájzárát idegeikben.
Vénuszok lepik el a vízpartokat,
de meztelenségük gyöngyházfényű páncélrostélyát
föl ne rántsd:
nincs ott egyéb a templom egerénél.
És a sok Hűlász, Alkibiádész,
sőt nem egyszer Páris, ápolt, tömött szakállal,
a nőies-puhára álcázott szikla-vállon
patakzó erdő: haj és virágok –
nézzétek meg őket figyelmesen:
lábon járó diorámák:
szemükbe tekintve feldereng a krétakori tájék
s benne a sárkánygyík fiatalúr.

3

Se szeri, se száma, mi mindent bélyegzünk betegnek.
Azon kezdve, aki egyszerre két asszonyt szeret,
addig, aki egyet se átall,
röpködnek itt mások fejére
a lefordított hüvelykujjak.
Kolongya anyó, például, ha királynő lehetne,
megtiltaná a bakfisok naponkénti
felesleges lavórba-ülését,
nem is beszélve az úriasabb fürdőszobák bidéinek
szigorúan ellenőrzött leszereléséről,
s tekintet nélkül a szülők anyagi helyzetére,
havonta egyszeri fürdést
nyilvánítana kívánatosnak,
mivel most, hogy nem királynő,
unokái előtt következetesen kifejti,
nem egyszer vékony hangon,
ami heves indulatának tulajdonítható,
és a hajcibálásokig elfajult helyzetekben,
hogy a langyos víz – hát még csobogtatva! –
bűnös gerjedelmeket okoz.
A királyok különben is
előszeretettel foglalkoztak
alattvalóik nemi életével,
s kegyelettel őrizgetjük e jó szokást.
Éppen csak azt nem értem,
ha ennyi megvetés, kiátkozás jut
a szerelem annyiféle rosszul tudójának,
miért ússzák meg szárazon
az egyáltalán-nem-tudók?
Ki vonja felelősségre
a szokásnak tessék-lássék engedelmeskedő
komputer-szülöttet?
A szeretet nélkül nemzeni tudót?
És a szülőgépet, aki az anyaság
fennkölt szólamaival se feledteti,
hogy az örömtelenség ágyasaként
a tűzfaltekintetűek visszatértét
készíti elő az algasíkra.
De hiszen, ha veszedelmesebbek a leprásoknál,
hol állítottak fel számukra karantént?
Nemünk eleven öngyilkosainak,
akik a legértelmetlenebb halálnemet gyakorolják,
a látszatélést,
hol szerveztek elvonókúrát?
Hol állítanak iskolákat
a szerelem felnőtt analfabétáinak?
Bérük emelésével hol ösztönzik
jobb osztályzatok megszerzésére
a szerelem csőcselékét?

Egyetlen vészkijáratot
ismerek a Labirintusból:
a szerelmen át.
A világot meg kell változtatni,
de csak a szerelmen át lehet.

* a Marcia su Rómák virághordalékán (jegyzet)

A szél lesiklik a hegyi lejtőn, parton toppant s úgy ugrik a hajóorrig.
Csattog a zászló. Szoknyádról felugrálnak a virágminták,
örvénylenek, hanyatt-homlok vízbe buknak.
A szél körülvett ezüst habverőkkel, neki semmi sem drága,
naptól elragadt pallosokkal hasogatja inged össze,
súlytalan csapódó csíkokra szabja a szoknyád!
Tornászünnepély ez a javából! –
Az ég elviselhetetlenül kék brokátból,
itt-ott rojtosan s hanyagul bár,
de káprázatosra kárpitozott páholy.
S a vízen át az olajpocsolya-napfény – már egyre bizonyosabb –
felderengeti Strángosékat, Deutschnét, Bábel Arankát,
a jegyszedőket, a székekhez tessékelő púderes arcú nénit,
látom, szinte fénylőn, mint egy kitisztuló csoportképet,
ahogy a pára fölszáll csavart réztrombitámról,
ami, szintén csak úgy az égből, kezembe tévedt.
Szakasztott úgy zajlik minden, mint a régi tornaünnepélyek.
A bojtok bóbitái szép lófejek sörényén libegnek,
a szalagok kígyózva édes nevek írásaként kötözik át a szívünk,
s a lányok lóugrása (kifogyhatatlan csapatban)
tökéletesen szemléltetett filozófiai képlet:
a változatlan örökkévaló változékonysága nyújt
lélegzetállító látnivalót.
A szél lesiklik a hegyi lejtőn (mint egy tornász),
a mólón még toppant egyet, s így repül fel nyitott szájjal, fénybe harapva.
Felhúzott könyökéről előbb kétértelmű mozdulat tündököl:
húzza a levegőt, mint hegymászó a pányvát,
de tolja is maga elől, mint útjából sziszifuszi sziklát.
Aztán az ugrás csúcsán lesúrlódik törzséről trikója
(ez az, ami csak képzeletünkben súrlódott le régen),
s ahogy a hajóorr szertefröccsen
a gyönyör pillanatában feszes lábujjaitól,
s önmaga következő ugrása elől
előreejtett vállal kecsesen félreszökken,
mi hirtelen megtelünk a hegy leheletével,
a mellén szétsajtolt vadvirágporral,
hempergés közben fönt, a hegytetőn
lónyakként szélesült combjára rálövellt
mézcseppek szagával.
S én rádöbbenek, hogy mindez csak bevezető itt:
a szél kifogyhatatlan lóugrása,
a hajóorr örökös kaleidoszkóp-szilánk rebbenése.
Ezüsthabverőkkel oldalában ez a hajó
korlátjai fehér csipkefonadékával,
csókolózókat rejtő kápolnáival a vízszint alatt:
mutatványunkra vár.
Szeretlek, mondom.
De ki szeret, kit? – fúj bele a szél is trombitámba.
Én, őt.
Én, én, de melyik én? És melyik őt?
A víz tükre alatt Strángoséknak frissítőt szolgálnak fel a nénik.
Egyik bácsi lábmosáshoz készülődik. Másik bácsi
(vasárnap van, szúnyoghálón túl a kertben
hullott barack gurul füvön)
kigombolt nadrággal díványra dőlve ilyenkor,
díszpárnaselyem alá kezét meleg homályba bedugja
s a hófehér, kékszemű cicákra ejti szürkülő fejét.

Szünet van.
A víz megtelik éggel.
A hajó német szóval, sörrel és szeméttel.
A szél elült.
Szoknyádon a csapkodó csíkok összeszövődtek.

Nem a ruhádat vetted le
– előbb kilenc közös évünk.
S lett a tolnanémedi
tanárlány-fényképed: nénéd.
S még lehullott további négy,
mire a tizennégyéves,
a matrózblúzos kilépett
a fa aranyló gizgazából.

Ki hitte volna, ez a
tucat-fényképezőgép
rossz, tanulatlan kezem között
nem üvegszemével bámult,
s hogy rögzít Biblia-képet?!
Hogy távolság-beosztója
s fénymérője fölrobbantja
a húsunkba ráncosodó
évek ólomketreceit,
Világost hetvennyolcban,
s a vihartördelte,
csüngő almáktól hajolt fa
fésületlen boglyájában
a Földön először látlak:

Smaragd fűben a lekaszált sárkányfejek.
Sárkányülep hegy lesz, bevirágosodik.
S mint fácánkakas tollvégi lángja szikráz,
örömcsöngők, almabolygók fejed körül.

Ideg nélküli üvegszem,
hal-bámulású,
tizennégy éved meztelen
kenyér-ágyékával láttat,
s te időtlenül bemosolygod
(befuttatod ezüstöddel)
e költővé lett objektívet.

Hajnal van, falombon madárneszezés.
Reggelre viszontláthatlak újra?
Becsukódik a világ elől, mint az ölelés
a szív, tapad rád megnémulva.

Minek a szó, mind valahova máshova vezet.
Szemérmetlenül kitárt ajtó.
Lelki újgazdagok borzongjanak vele.
Ha sírok, ments ki a bajból.

De hogy menthetnél ki, te nálam is gyengébb!
Bajunkon kívül létezne más?
Hogyne, mellszobor-gyűjtemény: csupa jelszó, leckék
a butaságból. Üres igeragozás.

Az előttünk járók gipszöntvényei
egérlakta talapzatokon
csalogatnak, de mohó markukban a semmi!
Ezt örökíti ránk a jó rokon.

Hajnal van. Tengelyére csavarodva forgok.
Ami kirajzolódik, magával egy.
A világ vagy képeskönyv – vagy saját sorsod.
Légtornász vagy – vagy bámulsz: kezedben belépőjegy.

A szerelemnek nincs koreográfiája,
bármit béget tízezer éve a nyáj.
Vagy kitáncolod – vagy dermedve roskadsz alája.
Vagy élni tudsz – vagy csupán hiánya fáj.

Hogy csavar legyél, az alkalom, ijesztőn időszerű.
Kész csavarmenetbe csikorogni be.
Hát nem látod emberiség-apádat, Lehunytszemű,
betapasztva a Piramis köveibe!?

Vissza aki fordul, maga is kő közé ragad.
Nem rémülsz meg, ha a szél arcodba veri
– te minden ősanyádnál jobb és emberibb –, szégyelled-e magad,
ha égre írnak a krematóriumok kéményei!?

Ez hát a minden századnál szelídebb huszadik?
Mikor a nyáréjben a szerelmes hívja párját –
még mindig közelebb a majmokig, mint a szókratészi Ablakig,
amin a tíz-, a százezredik század lát át.

Innen odáig: dobogtasson csak mást meg a röppálya.
Magamban hittem. S magamban se – megtanították.
Recsken, Vácon, Nosztrán fordított vissza a sejtsokadalom bójája.
Most már a kezem is csak ott él, ahol ujjaid fogták.

A szemem is csak úgy lát, ha visszanézel bele.
Ebben a konyhaszagú, szamár szolipszizmusomban
könyörtelen határt szab életünk pár évtizede.
Pótlék-túlvilágunk magamból kitakarítottam.

Köd előttem, köd utánam. De a sírgödörig
azért felelek, hogy lakható legyen ez a század.
Nappá, Földdé, Föld-formájú gömbbé alakítsz,
csak tapaszd szememre szemed, vállamhoz vállad.

1

Hortenziát kisfiú-koromban itt láttam először. A papi kertben.
Fák alatt a föld, mintha átitatódott volna sötétséggel, zsírosfekete volt.
És szemcsés, mintha vastagon megkenték volna hangyapotrohákkal.
Kaviárral, mondanám, ha ilyennek látnám most is. Találóbb volna,
s talán nem keltene rossz benyomást a bámészkodó kisfiúról,
ki az öregasszonyok uzsonnái közben el-elsomfordált a kertkapuig.
Orrát két idő-szálkázta kapuléc közé nyomva kívülről nézte egérszürke
palatetőn a tujafaringást, s a meszelt fal zöld bogárszegecseit.
És a hortenziákat! Azt hiszem, hűvös aggyal most krémszínűnek látom őket,
mert egy cukrászmester veje is voltam jó ideig, s a tejszínnel kevert
gyümölcs-elve (ananász-banán) fehérsége alól áttűnő lényére ismernék bennük,
holott a hortenziák tulajdonságai közül az első éppen az volt,
hogy kézzel foghatatlanok! – bár hallottam például, hogy lélegeznek:
nem növényi – szellemi lényük zizzent a fák alól. Színük csupán a felhők
s a Nap elmozdulásainak visszfénye volt; színesnek látott álom;
és a jobbik énemé, mert rögtön tudtam: csakis anyám virágai lehetnek.
„Egyszer széthajoltok, s anyám kitárja karját: ki szalad a házamba?”
S az egész hortenzia-grupp együtt, sziromarcaival felsöpörve
a likacsos kőutat, mint papírlampionokból összeragadt játékkígyó,
elsiklott máskor a bejáratig. Ajtó mögött lila cingulusban
mindig vacsoráztak. (Bent a lakkcipőnek lila bokazokni a folytatása,
még a gomblyukak is lilán, lefojtva parázslanak a tömjénszagú férfiszoknyán.)
De akkor a hortenziák gyermekien bekísértek a tornyos házba,
s kiderült: pap lakója nincs is egy se! Az egész csak hallomás volt. Ijesztgetés.
Mint mikor a kéményseprő lekiált a kémény torkán a háztetőről,
s ti dermedt velővel hallgatjátok bent a szobazugban, mikor – Rossz gyerek
nem lakik itt! – int neki vissza „még ez egyszer” füllentő nagyanyátok,
s szemeteket is behunyjátok, pedig a kéményseprő csak énekelt fönt,
láncos golyóbisával döngette a kéményfalat, s már régen ellebegett
a téglaerdő szélcibálta többi kéményéhez a varjak liftjén.
Lám, lám! A nagy ijedtség után kiderül, hogy otthon vagyok. Kertünk bentről
bársony mohaterítővel van beborítva, fénylenek rajta a feketerigók.

2

Ebben a házban – ami kisfiú koromban keret nélküli kép volt,
az ég szalonjában függött, az azúr falán; a Más-Világ, adhatnám meg a címét is
utólag, elérhetetlenségét mintegy összegezve –, ebben a házban halt meg nagymama.
Ebből a házból rohantam ki a hajnali ködbe, puskadörgésre riadva.
A moha bolyhán (kidobott menyasszony-uszályként gyűrten dermedt rá némi dér is)
madár merevgörcsbe kövült szárnya sötétlett. Vére, mint a rögös só,
mint az üveggyöngy, szinte már ragyogni látszott, s a madárvadász,
a pap fiúja, eszeveszett dühöm elől hátrálva fölbukott a lépcsőn.
Első házasságom szobafalára itt meszelt lilát Rátkay.
Itt tömte síró szájába öklét Gaál Imre ároklé-, árokgaz-foltos zakóban.
Ez a ház, miután becipeltem a vállamon söpredékségem bűnjeleit,
vagyis egyszerűen csak a poklot, s az öreg pappal házilag készült pálinkából
áldomást ittunk a nagy alkalomra, ez a ház úgy illett hozzám,
mint egyik végtaghoz a három másik, s én úgy őhozzá, mint a cipóból
kihasított szelet, ha helyére visszadugják. De hortenziája nem volt.

3

Keret nélküli kép az ég szalonjából (de negyvenöt éves fejjel hátsó
világítóaknának is nevezhető) belóg az orrom elé, ha e házba lépek.
Kint egyszerre nyílnak a gesztenyefa pagodái s ringnak a platánon csüngő függők.
Egyszerre esteledik s hajnalodik. Az utánam szaglászó kopó topog a hóban,
és sötét szolgálatát, mint föltámasztott koporsót, nekidöntve a nyári hőnek
ő is a Kis-Dunára iszkol; foltos kutyájával inkább versenyt úszik.
De semmi baj. Amúgy sem tartozna rá a mi féltett – percnyi – összeesküvésünk.
Képzeld, anyám (ki ebben a házban megőrültél), míg tiszta tekinteted ránk nyitottad,
és kortyolgattad Gí jószagú húslevesét, a megállás nélkül lóduló
zárt marhavagon – igen! igen! hallottuk mi is! – kidübörgött a szobádból.
Gí térült-fordult, s mintha az ablakon át az ásott föld szaga tódulna be,
s mintha mögöttünk mosolyogna, váratlanul hortenziákkal van tele
széked körül a korhadt padló. Egykori asztalom fölött a boltív
árnyék-karjából szelíden kibontakozva, Gí teremtő
kertész-ujjairól még potyog a virágföld, a gyerekkori.

Ne haragudj Gí, ha konyhacsempék között ragyogtat
a versből kifelé bukó szó. Tudom én, vásári fényképész háttér,
festett tündöklés lukkal: abba dugtam holdlány-fejed,
átírtam szemed arany rostélya mögött lelked jajveszékelését,
arcod fegyelmezett aranyfüst-derűjében bízva,
lényed pompás kis örökasszonyi jelszóvá érett: Jöjj, terítve van!
Ha egyszer vers, hogy három hétig e villa konyhája
leereszkedett eléd, mint színpadra a függöny két felvonás között,
hol fiamat anyjánál édesebb szavakkal hívtad
vacsorázni – s közben tízszer is tártad-csuktad a hűtőszekrényajtót:
kedvtelve forogtál egy szem gyümölccsel. Vendég voltál.

Mint ahányszor autóból kiszálltam. És páholyba beültem.
S hosszú borvörös lepellel borított emelvény bikafej-magasán
szavaim vér helyett folytak. Szállodák csiszolt tükreiben
helyére csúsztattam szikrázó nyakkendőm, s a tapsra
fölemeltem nőktől kölcsönkért kezem: Elég, hisz egymás között vagyunk!
Csakugyan? Otthonukból érkeztek az egybegyűltek.
Én ócska utazótáskámmal túl az Óperenciáról. A küldött.
Ó, szerkesztő úr, mondta a főispán Kaposváron ezerkilenc-
száznegyvenhétben mosolya gyárablak-félhomályában,
de a csillár üveg kösöntyűi hamis kacsintás-szeletekre
szabták a pillanatot hátam mögött, míg belém karolt.
Az ő oldalán pálmafák álltak. Szőnyegen lépdelt,
mint aki lakkcipőben sajtol szegfűk futószőnyegéből illatot.
Az én oldalamon P sara sehogy sem ért véget, széllel-
bélelt nadrágom szíját csontmarkukban tartották halottaim.

Ahol neki süppedő kókusz, nekem csapóajtó. Ahol
metszett pohárban a bor forr, s havon borókafenyves,
nekem ott csillámló, elkékült hegy s a szél epilepsziája.
Éjszaka beszállingózó hó számon szétolvadt csillaga megitat,
álmomban látom, Ifjúság, meztelen fiú szobra, csúszik alá
a hordalék-rétegekben; orrtalan, kartalan; csorbult
kő-mosolyával bányamély cicomázza föl magát; lábfeje
göröngye (az ujjak már lerepedeztek) csillét tart féken.

Ne haragudj, ha kezedet fogva ez jut eszembe.
Csak azt mondhatom el: kisebesedett, tisztogatva
a szemétre hányt fiú-törmeléket,
s szétdarabolódott, amikor szobrát összerakta:
vállcsontját átültette, bordáit megfelezte, hűs virágbőrével
tetőtől talpig bevonta – mind, mind a szorgos kis kéz!
Olyan, mint az anyaföld: engem hordott. Egyszavas
vers vagy: Föld. Föld! Földem.
S két szó leszünk a fejfán: Vendégek voltak. Kétszavas vers.
Akkor végül, mint ritka felhő szétoszlik néhány félreértés
– hogy az út egyik oldaláról hiányoztak a pálmafák,
s leggazdagabb éveinkben is egyetlen otthonnal kevesebb készült.
Ó, majd P mocsarán is emeletesek a korzók,
s gyöngyházba foglalt állótükrök között vezetnek lépcsők teraszokra.
Szárszón, a sínen lefüggönyözött óriás leányfej:
fárosz áll. S szárnyalva indul gyűjtés további fároszokra.

Gínek

Én: te. Te: a világ! A világ, aki előbb voltam, mint én.
Rohanjunk le a kékszőrű tó-állatot megsimogatni!
Már lobogó lánggal égnek a Nappal szemben
Badacsony házainak kigyulladt ablakai.
Elmondom nekik és a tó fölé ágaskodó
fehérre meszelt templomoknak, én: te! Te: a világ!
A világ, aki előbb voltam, mint én.

Kisfiam a padlás zárt ajtajain lesett keresztül.
Gí csemperagyogásban jégkockát gyártott a konyhán.
A többiek beleolvadtak rajzaikba, sehol
se voltak. A teraszon könyököltem s Ő jött fölfelé.
Azaz: a teraszon könyökölt Ő, mikor megérkeztem.
Föl az úton, mintha függönyök súrlódtak volna hozzám:
szinte elszíneződött a levegő a hársak nehéz
illatuszályában. A lépcsőn nevethetnékem támadt:
milyen tolvaj-riadalmat dajkáló öreg szerkezet!,
tetszett nagyon házőrző csínytevése – kell is, ahol az
ajtó kitárva áll. Ő visszafordult a könyöklőről,
virágja maradék sárga csokrával vette körül
a fa, s csillámló homállyal, mint az árnyékos tófenék,
(mondom, teraszon állt) óceán tornyosult fölénk égből.
Megindultunk egymás felé. Mint a vízbefúlt, gondoltam.
Mert kövér volt, mint az ezüstté taposott sár Hárságyon
a putrik körül, s mintha a mi dzsipünk gumimintái
kaszabolták volna össze, üres arcának sarában
vad kerékvágatokat hagyott az elrobogó idő.
Azaz, ki tudná, ki, mit gondolt, s miért, hogy a ragozás
elmebeteg logikával csapong emitt – hisz szememmel
követtem, amint a kertkaput nyitotta, s az alsó ház
fénylő fekete tábláját mormolva olvasni kezdte:
Művészeti Alkotóház, s a gereblyéző kertésztől
nevem hiába tudakolva, fehérbe öltözött nők
igazították kedvesen útba, amire megindult.
Számoltam lépéseit a lépcsőn, és éreztem kezét
a hideg fogantyún, mielőtt halkan lenyomta volna,
és az ajtótárulással együtt fordultam feléje,
eget, virágzó lombot tudva mögöttem jó kötésként,
s alattam e balkon szintjét. Csak haja szénaboglyáját
néztem; nyakánál a kihajtott ing gallérrepdesését,
mintha az elveszített fénykép sovány fiúja jönne,
az, aki merőn a lencse közepébe nézett akkor
a rózsaszínű jövő bámészkodóit venni célba,
s a kezében tartott tekegolyó egyszerre pokolgép
s a megmaradt hatalom király-almája, színaranyból.
S lehet, hogy mögötte Erdei kézigránátot dugdos,
és Waldmann a tányéraknát padlóra csúsztatja éppen,
s Kellner egész tankot rejt mosolya alá, amint békés
tekecsapatnak álcázva fújják, hogy ez a harc lesz a…
Te szegény, gondolom magamban, hol hagytad cimboráid?
Úgy állsz itt hosszú hajaddal, akár egy mai fiatal.
Szól is a gitár a nyitott ajtó mögül, kopaszodva
is hallom, tanulatlan is táncolni kezd rá az ideg,
muzsika pezsgő tóvizébe merül a halfarkú sejt,
vígan csapdos, orsózik s hasát mutogatja a sziklán,
én nézlek, s te merőn visszanézel huszonöt évnyi köd
alól. – Jöjj, (mint falun, régen) táncol egymással két férfi,
látod a mólót? azon végig! látod a vizet? rajta,
látod a víz közepén a két magányos széket? odáig.
Pszt! Ne mondd, hogy huszonöt évet jöttél s most csak ennyi vár.
Egy koldus, aki hegyeket mutogat s hársszagot áraszt.
S a szék, amelyen hellyel kínál, sem az övé. Te szamár!
Hosszú hajú gitárodat átkapcsoltam orgonára.
Jégkockái közül elindult már az én Penáteszem,
jön, hadd mutatom be neked Gít. A víz körül ő a part.
A Föld, fiam, amely ölében ringatja óceánját.
S gyermekem is vedd jobban szemügyre, mintha bátyja lennél,
(mit számít az a nyolc év korkülönbség) kezdd csak előről
a kanóc meggyújtását, pokolgépes álmodozásod,
elfértek egy széken ketten. S mi együtt, valamennyien.
– Így szólt hozzám Ő a terasz könyöklőjébe fogózva,
s a fák a tavat s közepén a két széket eltakarták,
ha ugyan voltak ott székek – gólyalábon?…

Fától fáig lopakszik az erdőn.
Kenyérbél arca ablakrácsomra tapad.
A fák derékig sötétben várják,
de lombjuk aggastyánszakáll-csigáiban
már rejtőző üvegmedencék éle fénylik.
A gyermekek még távoli ágyaikban
egymás csípőjén felejtik kezük,
s csak álmukban futnak itt a gyíknyelvű füvön,
a napközi otthon kihalt udvarában.
(A hársak fölött az ég szeméremrése,
ahogy a völgy, oly hosszan kifeszül.)
Majd szétiramodnak a rengeteg-aljba,
labda vagy csalóka kísértetfoszlány
meleg kenyérkaréj arca után,
hol folyandárok sűrűjén a lábuk
felnőtt szem nem látta csapásokra fordul.
Itt a füvelő tisztás: fehér ing selymén
átütő pázsit – mit a szeszélyes nagylány,
nem tudhatod, most eltakar vagy kitakar,
míg a három erdő határolta völgyben
folyhat a Rousseau-festette labdajáték,
hol Gí vállán félig, először elalszom.

A hársba behúzódott a mi éjszakánk,
a ti éjszakátok, Vogelweidéé, és
sietve a reggel elől összekapart
néhány csillag bekerült, mint jégszekrénybe,
mint összeomlás elől széfbe pár gyémánt.
Hiszen a fű harmatkásája már hűvös
bokaszárnyak surlódásától lúdbőrzik:
jön lefelé a Hajnal, szerelmesétől
mint akit elűztek: nem látó szem, hosszú
kamaszhaj alá temetett bánat, s a kéz,
(amelynek mozdulata kivehetetlen)
amint szívébe döfi vagy épp kirántja
a legelső vöröslő napsugár-lándzsát.
Ilyenkor derül ki, mit tudhat a hársfa!
Kettényílhat, ha a baj komolynak látszik,
ha olvadt platina-tekintetükkel a
foltos agarak minden irányból jönnek,
s maradék erejét összegyűjtve szegény
Szárnyas Bokájú sánta ugráshoz készül,
kiderül: a Hajnal is befér a hársba.
S a kéregkapu közönséges bogártáj:
eltéved rajta szimatoló agárorr.
Ágak közül egy-két gyöngyszürke vadgalamb
álma zsinórján magasabb ágra röppen,
ettől a néma lomb rezgésbe jön, gyöngéd
lehelet-kuncogás támad tetejéig,
mintha egy öreg, sötét templom megtelne
nefelejcs-szemű gyereklány-suttogással.
Egyszer ha baj lesz, e hárs minket is elrejt.
Te elférsz Vogelweide kedvese mellett,
és én is elalszom öreg gyökerein.

Történt, mikor fejed a lábamon pihent a kövön,
s a szél léglökései elől a földhöz tapadtunk,
s a viharos víz tajtékfókái esetlenül
összetaposták a napsugarat, hogy
föllapoztuk egymást, mint régóta
gyűjtött fényképalbumot, s már azt se tudtam,
emlékeink aranyfakó lapjairól hogyan
kerültünk ide? Tán a hullámállatok
vetettek partra? – kerestem az ismerős
tómélyt tekintetedben. Labdáztak vígan,
és a labda partra gurult? Most azért e
tajtékhánykódás, hullámszemük sóvár
pásztázása rajtad, mert visszavinni jönnek
édes játékukat? Közben te elaludtál
vagy éppen ébredeztél, mikor a szétborzolt,
zöld füvön végiglépkedett egy férfi, nagyon
öreg volt, legalább ötvenkét éves, s kötve magához,
karjával nagy, puha keretbe szorítva (mintha
a vásznon Ingres Odaliszkja állt volna föl,
hogy karját lazán karba öltse), nálad
tíz évvel öregebb hitvese repkedett elő
az oldalából. Képzeld, legalább harmincéves.
A hullámállatok hasuk alá húzott farokkal
bámultak utánuk. Boglyafejük pulisörénye alól
előbb őket vizslatták, azután minket.
Mennyi ezüst szóródott köréjük egyre, s külön
mezsgye nyúlt a korban összeillők szél alá bújt
tömegén át, mégis észrevették szülőanyánk buksi
puli-hullámai, hogy tíz évvel későbbi ezüstben
mi lépkedünk ott, miközben fejed a lábamon pihen.

Hány évesek vagyunk ezerkilencszázhetvenháromban?
Ketten hatvanhat évesek! – Bocsássad meg, ha kimondom.
Lehet, hogy így is csaltunk valamit, s hibásan számoltam.
Duplán fojt hány kurtavas év, míg orromba tömi sorsom
a tetszhalált. Most kloroform-ködébe bebábozódunk,
mint kórházi ágyon, sötét éjfélkor apáca-ölbe.
Számoltad-e, hogy siettem: hét és fél éves a lózung:
hét börtönév… S mint szarzsák bankárt, nyakam hordozza föl-le.
És számoltuk-e a szőnyeg alá söpört házasságot,
mikor az erdő ibolya-alja rőt lett, elváltozott
s összeragadt vörös poloskák sivatagának vágott
a harmincnégy éves férfi – csikorgó foga közt homok.
Ha ezt mind összeadom, már elmúltunk nyolcvan, mi ketten.
S hol még Szolnok s Keszthely közt a két év várakozás rád?
A vízszintesen zúgó esők Világoson – s a szívemben.
A félig kész, üres házban érted dadogott imádság.
Nyolcvannégy máris, ha tudni akarod! S a többi börtön?
Hány év múlt ötvenhattól a Juhásztól érkező levélig?
Attól, hogy „ha rajtam múlna… változtatás nélkül… rögtön…”
addig, hogy így írt: … „kiadjuk könyved… az idő beérik…”
Ha a közlés nélkül elmúlt évek duplán számítanak:
észrevétlen elmúltunk száz! S még csak meg se ünnepeltük!
Száztíz! S ha megfelezzük, épp most veszed föl nyugdíjadat!
De hol hát, amit naponta gyomlálsz, veteményes kertünk?
És hol kövér cicád, míg villog kezedben a kötőtű?
S hol az érmelegítő? S hol az olajzöld kötöttkabát?
Duruzsol-e a díszpárna-világ? Vagy kicsit kinőttük?
Tűnődöm, s lám, csak képzelt hintaszéket csúsztatok alád.
Csakhogy, ha mindent fölszámolok is, s minden a fejemre gyűl,
lánykorod fényével mégsem dédunoka-messze!
Mások szerint huszonkettő a negyvennéggyel se vegyül,
s akkor jössz te, duplázott éveim tűzvészből cipelve.
Hát ettől olyanok, mint a középkori állatszobrok?!…
Csókolózunk a buszban, s mint hurok a torkon, a tömeg
fojtogat, szorít! Ó, megfontolt, bölcs maszkok, mind elkoptok!
Itt a segglukbozontú Irigy! S nincs több könyörület.
A szem? Izzó kokilla s ülepig öblösödő löveg!
A Bosch-rajzolta gnóm hallja a kürtszót. Vérszag lengi be.
Mint békési bicska: a száj. Dübörögnek az agykövek.
S kizuhan belőlünk a fölkoncolt Angyal a semmibe!

Nem érted, nem érted, nem érted!
Az utak egyre rövidebbek,
tengervíz-cseppek, percek,
végleg kimértek.

Fél sóhajtások, fél szívverések.
Hajnalok, arany meszelések
még soha befejezetlenebbek.
Összecsapott istenkéz-véset.

Mikor a piros búra a fehérre festett függő alján kialszik,
a szomszéd odúk sebhelyes, rózsatövisű hangzavarába,
ki ilyenkor az éjjel szemben fekszik, lát a szűk ablakon át
beleragadni csillagot, mint szurokba süppedt sápadt lábat.

S mintha a fogoly valaki remegése lenne a sötétség,
és elektromos érintésű hajsátora lenne az idő,
fogoly bokára látja hajlani az ezüstből öntött testet,
s fedetlen melle a holdsütésben csüngő virágával kinő.

És elindul hozzá odúk hátáról a csorba kés-zúgásban,
bár Gí úgy hajlik el róla, mint egy-szárán ha két virág pihen.
Gubancos lábú szamárra száll, kisgyerek-karral csügg nyakában,
elhagynak odú-szitkokat, tar gallyt törnek égi szerpentinen.

Hirtelen hófúvás befalaz Holdat. Álmában Gí vacogni kezd.
De az állat bogár-szemében, mint világító, messzi bóját,
egyre látni a szurokba süppedt sápadt lábat, látni
tőrbe csalt melegség, fájdalomtól megfeketült könnyed sóját.

Nagy, fehér komondorok, a hó kutyái, gyilkos-játékosan
mikor szétszaggatják az éj mutatvánnyal teli cirkuszsátrát,
s a hajnali villamos, a nyomor ékszerszelencéje indul,
végre kezétől rózsaszínesedik a szurokhoz ért lábszár.

Végre ő sepri össze a megfeketült sugarakat, s azok,
amint a kiszabadult lábujjak közé tűzi, mind kigyúlnak,
ragyognak pehely fészek-melegével térd puha hajlatából,
pórusokból tündökölnek s vissza, simuló kezébe hullnak.

Vissza, édes-fájva cirógató tekintetébe lövellnek.
Üveggyöngy tűzfüggöny siklik, éhes szem előtt fényporrá robban.
Aztán csak hó van, hó van, hó van… De a gubancos, néma állat
szemében, mint izzó fénykép, a pillanat még makacsul ott van.

Vissza az üres szerpentinen lefelé, és mindig csak hó közt,
gyerekkézzel csügg az állat nyakán, s benéz szemén, mint ablakon.
– Még mindig ott van a Csillagom! – mondja, s örül, míg meg nem állnak.
– Gí, ha ébred, a fényképet, bizonyítékként, megmutathatom.

Akkorra már a borosták kék temetőkert-sövények.
A magzatok visszalopakodnak fogamzás előtti csöndig.
Felejteni anyjuk hátán a szíjat, ökrendő apjuk öklét.
Szamárfej sem fér be az ablakon, Gínek szép reggelt köszönni.

A madarak fástól, ágastól fölröpültek.
Nincs húsvéti zászló selymesebb, ahogy a
hajszálgyökerek rózsaszín fehér csigái
a kőkerítésen csak átgöndörültek.

És bekötötték a szememet, a szemedet.
Mint fekete bársonyba bújt légtornász a
fénytörő küllők kerekén, a kötélen,
vállamhoz vittem madaramat, a kezedet.

Nem tudtam: szobrokhoz ütődöm – cölöphegyhez?
Vagy a kivégző osztagon most tiporna
virágos-mellű tavaszunk? De az álom
legkékebb útja nem illik a vesztőhelyhez.

Szorítottam hát magamhoz, számból itattam,
sodortatva is csak a kötélen lépve
madaramat, nyakam körül a kezedet,
a csillagok fehér csigáival hajadban.

1

Nem tudom miért,
az éjjel úgy eltűnődtem:
sok, sok a várakozás rám nagyon?
Álarcosan,
mint üres szobában az állólámpa,
s félálomban,
akár köpeny alatt a tornyos kalitka
énekesmadarai – ?

Nem értem – magadra hagylak?
Az ablak alatt a hársból kilépek;
a sarokszent talapzatkövének
kiürült fugáiból bújok elő,
azt mondod, még mosolygok is.
Ilyenkor azt hiszed, itt vagyok újra,
megfésülhetsz,
átkarolhatod térdem,
s mint pillangók menyasszonycsokra,
kibontott, hosszú, fehér szalagokkal
szemembe szédülsz.
De én útnak indulok megint.

2

Gí, én nem tudom azt,
ahogy szeretlek téged.
Ha nem fáj, nem tudom,
hogy lüktet a szívem.
Azt sem tudom, ha lélegzik tüdőm.
Magamat se tudom, amikor élek,
csak ha hiányzom belőle.

Mikor suhan az expressz
és kacajod
lámpafüzér-könnycseppjei
hegyi utunkról szétgurulnak,
s hajókkal találkozunk a híd alatt
s vizibíbor hegyárny a mélyben –
és zenekar a havason –
akkor megpillantom,
ahova nem ültem le,
a helyemet,
mint tó fölött
a teljes holdtányéron
egy megdermedt szarvasbogarat,
megpillantom,
mert nem vagyok ott,
magamat.
S eszembe jut,
mint szeplős homlokú kamaszcsíny,
(röhejt pukkasztó jó zrí, fiúk!)
eszembe jut, aki
az utazásból kimaradt,
s hogy Recsken megköveztük,
Vác alagsorába falaztuk,
Tatabánya alatt rossz kövű barna szénné kimértük,
s végül a Zrínyi utca odúiban feledjük,
erzsébeti holdsütésben,
árnyékképű patkányfogók
durva sípfutamaival együtt.
A hiányom juttat eszembe,
nem a jelenlétem.
Szerelmemet sem tudom,
hanem élem.

3

A sötétség jászlában
megszülöd a hajnalt,
hogy szemedből rám
visszanézek.

Bolyongok fekete parton egymagam.
Lélekvesztő keskeny út vízbe csúszó betontábláin
mintha fehér saruszíjon zseblámpafény megvillogna.
A lábujjak önfénye, a széltestű bokaderengés
bántatlan siklik a szurok-ezüst hullám-kalapácsok
szilánkokká zúzott kőkupacára.
Várj, most majd utólérlek, kiáltom,
amikor a tó kettéharapja saját partját
s ormótlan fekete bikateste
hangtalan sűrű kátrányfolyással
medréből utánad gördül.

Szemben velem az egérszínű cserépfedél.
Tetején vörös téglasor,
e percben elhagyatott macskasétány.
Mögüle nem az ég:
fénytelen nylonzsákba gyömöszölt esővíz
fenyegető fürdője csobog.
Legmélyén derengő fényudvar.
Süss fel Nap, titokzatos!
Csönd szúrós szövetéből
mindig előketyegő masinám!

Szellőző ablakaim – éjjel:
rakétaágyúcsövek.
Mikor az ég: ég. (S azonfelül néhány csillag is süt.)
Augusztusban itt is lefuthat egy.
Pusztulása hosszú ezüstsikolyán zuhan alá.
Az éjszaka itt olyan, mint
összefogódzó, pusmogó tűlevelű bokrok.
A holdfényt mindig egymás képébe rázzák,
mert nem is bokrok, hanem
fölhúzott fogínyük ragyogtató,
holddal labdázó kutyák.

Kilövöm magam közéjük,
olykor Gível,
s térdig gázolunk a város szikravető tetői fölött
a mélyen alvók szívdobajában.

De ablakaim nappal
csak magosra helyezett világító rések,
bár szűk marokkal adagolják a napot,
mint sáros kocsilámpa a világot.
Akkorák csak, hogy két szenesember tenyere befödné,
a szemöldökfa fölött akaszkodnak meg a falban,
mint őszre váltó, hulló hajban kislánykori párta.
Nem oda valók. Hát te idevaló vagy?
Hol vagy te? Hova kerültél?

A szülővárosomban. A Zrínyi utca 24-ben.
Innen nem látható, de hallható a ház.
Ablakaim nappal nem rakétaágyúcsövek – fülkagylók.
Csukott táblákkal is egyre kimerik az udvart.
Ülök odúm mélyén
s talán, ahogy vakító égből lecsap zsákmányára a sas,
(régi gyerekkori emlék) közel hozzánk,
hogy nagybátyám fejéről kalapja hátraperdül,
s fölugorva, káprázó szeme a jelenésre mered,
olyan váratlanul kerülök más tér és idő síkjára hirtelen,
nem is én, hanem a rikítóra festett pléhpojáca:

Bent csupa zötyögő fogaskerék és villanykörte,
színes füstöt szivárogtató festett szemgolyó,
és a tátogóra pingált száj mögött egy furcsán
ki-be türemlő kicsi tömlő, sóhajokkal és jajokkal teletömve:
vásáraink kedvence, a szenvedő bádog hóhér!
Gyermek és igásló kikorbácsolt halálába gyönyörködők
dagadó, szőrös szavára kézhez áll a gomb,
s pénz után nyüszít a trágyalelkek ítéletvégrehajtóján a nyílás:
2 forint ellenében kívánt mértékig megőrli az áldozatot,
felnégyeli, égő üvegfóliába csavart velőt készít belőle,
csak a 2 forint dobandó be a hasába,
csak a kivégzésnem lehelendő a fülébe,
s megy minden rendelés szerint,
színes füst kígyózik a szemgolyóból elő,
s az áldozat bárány-nyöszörgése felerősödve
kanális zuhatagban tör fel a bádogtorokból.

Itt mindenki kiszúrja valaki szemét, lábakat tördel,
vitriolt önt a szomszédnő a kedvesnek talált arcba,
nem tér és idő másik síkján, vásárok forgatagában,
ahol pléhfejem megtelik emberöléssel,
mint fészek a tojással,
hanem magasra rakott ablakunk alatt az udvaron.
Itt tavon-úszó-szirom-szemű kislányok is
napon sütkérező krokodilusok,
s az egymásra vetett cápatekintetek halálosak,
mint kabát alól kirántott kések.

Gível úgy élünk itt, mint egy
(Rouault is megfesthette volna) bohócpár.
Az idősebbik mindig bemenekül a fiatalabbikba.
A fiatalabbik mindig befogadja.
A szerelem sűrű aranyzsírpettyes anyatej is.
Olykor a gyermekkorú lesz a negyvennégy éves férfi anyja.
Olykor a férfi vállal magára megmentő anyaságot.
Régebben – főleg éjszakánként – ez egyszerűbb volt.
Mikor a küszöbig érő barna függönyt összehúzták
az ajtón,
s a lámapoltás ideje eljött,
és megszokott esti varázslatukba belefogtak:
vörös kis heverőjükből előcsalták
villogó havú vánkossal teli ágyuk,
valaki mindig megkocogtatta az üveget az ajtón,
a barna függönyök szétváltak maguktól,
s a félig anyafarkas – félig lányisten
nesztelenül ágyukra huppant.
Az idősebb tudta: nem más, mint Romulus anyja,
s félig: egy lépegető templom,
(ahogy a szenegál táncosnőt régen leírta),
s bőrének sötét aranyszínével az ágyat megtöltve,
míg fürkésző, szomorú farkastekintetét
egyiktől másikig emelte,
ők szomjasan melle kúpsorát keresték.
A kisebbik úgy látta:
földre sorba rakott harangok.
S az idősebbik álmodni kezdte: várost épít,
tavon-úszó-szirom szemével a kislány
kikel a napon sütkérező krokodilból,
s a kedvesnek talált arcba a szomszédnő
saját arcának hómezejéből kap fel igéző rózsát.
Mióta az idősebb tudja,
nem épít ő már semmiféle várost,
farkasistennőjük sem kopogtat többé.
S ha kancsuka-szélben este érkezik s szól:
– Ma kissé nehéz lesz,
és csupaseb arcát szégyenkezve tartja
a fiatalabbik tapogató nyelve elé,
társa gyógyító olajként rásimítja tekintetét.
Egymást karjukba veszik és hallgatnak Róla.

Gínek

Ide nem jött velem senki más.
Ő jött velem. A szél sodorta.
A vasalószemből hullt parázs.
A tőből kicsavart vitorla.

Vaskályhatetőig nő fel a tűz apró bokra.
Ilyenkor az odú utcává nyílik,
bíborban lejt a porond közepére.
Üveggömböt könnyez a sötét gordonka lopva.

K. meg ír, ír. G. a nyári víz halcikanását
feje köré horgolja lonc-kalappá,
s víz-bársonyú kosztümöt szab magára,
mikor jövevény érinti falhoz szárnya szálát.

De keskeny trojkának az utcánk, a hó-bogárhát:
padlás málladékán havaz fölénk,
mint fodrász ezüstre a frizurákat,
befúj ezüstre a ló-orr. Tartjuk csak pohárkánk.

Aztán Dosztojevszkij kibontja az alvó Szonját,
s K. elvágódik a dédanya-kendőn,
hernyóvastag fekete sörény-rojtját
hempergőzve hányja magára, így oltja szomját.

A kucsmás kisfiún, egyszerre ott a nyúlprém kabát,
s hátán a fa hagymakupolák nyögnek,
s a templom-nagybácsi toporzékol,
de ablakig ágaskodik – nem szégyelli magát.

Bent húgát Szonja fadézsában mossa (aki G.),
persze, hogy ő, ki más kuncogna így fel,
mikor az üvegre nyomott krumplicskán,
Szonja mögött K. orráig jár szeme örökké.

S tart a világ, amíg a Föld, vén angyal, kifordul.
S forog, amíg csak a Zrínyi utca lesz.
S a ház fölött Dosztojevszkij, a trojkás,
jelt ad jégben hált lovának, s a csengő fölkondul.

K. majd megmutatja az ablakpánt kereszt-sebét.
Írás közben törzsén kirajzolódott.
G. a hóesésben ablakán kiszól,
s ráönti gyógyító olajként a tekintetét.

Mint mikor fasor vezet a végállomásig,
s az állomáson túl egy másik,
mintha az életen túl húzódna a platánsor
a tó megsárgult tajtékjával vakult házig,
hol a málló napfény rojtja az emelet,
és pórusain át botorkálok a szádig,
és rejtőző falüreg madárhang-verdesése helyett
tó tör elő – a fasor beletérdel, benne térdig ázik.

Hol a kapu két oldalán,
mint növendék kamarakórus,
vízszínű szoknyát suhogtatva szél bujócskázik,
hátad mögül az árnyból kihajol,
s mutogat rózsaszín érmés süldő melleket,
ott a fénylő üres ég
a kecskeszarvú hullámmiriádig
előbb végez veled,
aztán az öröklétbe állít.

A keskeny ágyon
farkasszemet nézek
az utolsó fonyódi éjjel.
Odú-fekete,
ritka-csillagú.
Ilyenkor
a bokrok
sörényes
állatok
lesznek.
Addig sompolyognak,
amíg hátukra vesznek.

Azt hiszem, utánad visznek.

A Rouault festhette-volna bohócpár
hetvenháromban este, lámpagyújtáskor
szélrohamozta arcuk tűsebeit
lemosta egymás csókjával, mint máskor.

– Tudja a polgármester, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
– Ugyan férjecském, húszévesen honnan tudjam, mi a polgár­mester?
Miért tudná éppen ő, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
Te sem veszed észre, ha a Költöztető Kocsi megáll itt egyszer.
– Beszélj nekem róla! Húszéves vagy, sosem látott képeid közé
állítsd be őt, amint a Jókai Mór utcából lassan érkezik.
Nem is tudom milyen kerekeken a cigány gödrök között nyekeg.
A földbe süppedt ablakokra ölükből kimásznak a tetveik,
bolhák a kutyaszőr hegyén lábbujjhegyre emelkednek s nézik őt,
csak én nem tudom már, milyen is, ha egyszer betoppan. Fújtat a ló?
Remegő orrból pára dől, s gyermekszem lesi: tán angyal születik?
S pára-szárnyba rejtett teste a kéményfüstben majd bekormozódik?
Akkor kézen fogják? A legkisebb székére ültetik? Etetik?
Kézről-kézre adják, mint talált gyereket: Kis koszos! Közénk való!
Mígnem a lánygyerekek nem lelnek dundi lába közt puha metszést,
s korom alól nem hallanak csiklandós nevetést sem, mikor fogják,
s reggelig kialusszák, mint álmot, a megfoghatatlan teremtést. – – –

– Ne szólj most. Józan a hangod. Tudom, mind a négy lábát törte a ló.
Mikor a mozdony a töltésről zuhant, tengelyei szétgurultak.
A mi utcánkban föl-le hömpölyögtek, lovak lábát elkaszálták.
Úgy félt tőlük a postásautó, hogy csavart kürtjei kinyúltak.
– Már emlékszem. Húzatlan jön a kocsi. Hátán a ló. Sörénye ég.
A vén szikrahányó tolatóvonatok dobtak rá parazsakat.
Kedves kis feleségem, még soha nem láttam ilyen szépet én.
Olyan jó étvággyal evett a tűz, ropogott szájában a falat!
A bakról hosszú kardvirágként ágazott a láng! És suttogott.
Mintha bajba jutott csöpp gyerek csücsörített szája szólna hozzám.

Mintha mézeskalács-házat találtak volna a koldusgyerekek:
hipp-hopp, összedugták nyelvük a fölfalt csokoládé-kocsi-tortán.
– Csak azt nem értem, miért szólsz a fogdmegeknek? Indulás? Most? Hova?
A pincék fölött vállakon himbálózik a bordó ágy, a két szék.
Mi vár a rakományra – lángok fogsora? S a „soha-sehova” – ránk?
Selyem korommá bomlik az égett rózsa, egy matrózblúzos fénykép.
– Igen. Előtte nagy telek voltak. A ló szügyig gázolt a hóban.
A letaposott hó is kapunk fölött méterrel magasabban állt.
Fentről, mint verembe, megfagyott madarak csúsztak az udvarba le.
A Szent Imre utcán eget két fa zúzmara-székesegyháza zárt.
Onnan, egyenesen onnan jött a kocsi értünk, a hótornyokból.
Nem is kocsi volt. Hanem szán. De bogárhátú lett a sok jég alatt.
Csengői öblét a jég betömte. Elébünk suhant hát hallgatag,
de szán alá csúszott a rakomány. Nem köthetsz mást rá, csak magadat.
Akkor minden egyszerre megolvad, az égő szekér nézi magát,
nézi magát a rengeteg vízben, és mozdulatlan az, mint a tó.
Tudom, a mi utcánkban egyszerre ennyi fény még sohasem égett.
Mégis, írd le nekem e képet: a pálmákat, a kigyújtott hajót.
Nem is lehetne más: hajó csak! Jön! Legalsó pincéjébe gyűjti
kislány szurtos masnijából a tetvet, kullancsot a kisfiúból.
Szigorúan szétválasztja bolhát a kiskutyától, s szemet húny, ha
a négylábúak fedélzetére felugrálnak a bolhák újból.
Aztán az utca kentaurjai, cigányok, prolik, háttal, farral…
Halfarkú lányok, kiknek fényes, barna lábszáruk nőtt, csak a lelkük
miákol, nyerít, a sarokba vetett harmonikahanggal halva –
mi a fedélközt hullócsillagaikkal színültig telemertük.

Meg is süppedt a hajó, mintha ólmot szállítana. Van még egy hely?
Hogyan birkózhattok meg a felhőkarcolók sikos lépcsőivel?
Kormos kutyák a jólét kimosdott ebeivel? – Feleségem!
Hallod-e már a zajt, mit a Költöztető Kocsi az utcán felver?

Tudom én, szólni kéne a fuvarosnak!
Az ágyat bordó függöny rejti, alszik Gí,
de mi csak pakoljuk föl egy haragos nap,
az a tűz a falból hiába kandit ki.

Mikor Gí felnéz, álljon nagy, tükrös ablak
s dajka-keblein mutasson egy kis Budát.
S míg a kerten a fácánok áthaladnak,
szóljak: Mi sem lakhattunk odúkban tovább.

A város se úgy ébredt, mint régi áprilisban.
Fű, fa elinalt – és maradt sok hűlt-helyű korona-üreg.
De nem álmodtam én, hogy kerekemről többé nem akarok leszállni!
Tarts életem, amíg kötélen billegő kerekem hossza tart!
Amíg röpít e gyöngyházbensejű vakság.
S jószagú áramlás fésülgette, szemünkre lebegtette
a repülő tölgyek, hársak szivárványos, fehér hajszálgyökereit.
Nyomban tele lett velünk egy felhőemelet.
Majdnem elfelejtem mondani: a tulipánok
– éreztem a gyöngyházbensejű homályban –
visszaszitálták hagymáikról a földet a mélybe.
Lehet, hogy egy híd volt, lehet hogy egy egész város
tigrissávos fölszökellése utolért.
De nem veszíthettem Őt el, tudtam, inkább magamat.
Végig, szemünkről a gyökérujjak le sem kerültek.
Guruló tavaszi esőcseppek, föld-gőz,
vakságunk vázahomálya bepólyált.
Hevülten suttogott:
Mindig csak arra, amerre ők repülnek!

És karikázva a madárzene semmin,
nem tudva, a halálnak szól-e repülésünk,
mutatványomból kiúszva hevertünk
az ég barázdáiból kiszántott csillagok közé.

Végül is illene hozzánk a nyaktörő
kerék nyergével együtt égni a magasban.

Mindig virágos ingben képzeltem halálunk.
Csak fúrd át az ingem édes madárcsivittel
s rakj bele fészket.

Jöjj kicsi Gí, mutatóujjad tartsd készenlétben,
tapaszd a számra, ha fölösleges szóra nyitom.
Verseimre keleti szőnyeget vetettem régen,
mint Piero della Francesca lovain látod,
fejüket én is fölékszereztem, hogy a tenger
titokzatos, tördelt fénye vibráljon róluk,
míg hátuk a szénhordót is uralkodni hordta.
De büdös nekik a szárny szaga lepel alól is,
bordalt dudál a kocsma Jövendő, nem szárnyzenét!
Megbízhatóbb a sarát hullató muraközi,
még a rendőrló is jobb volt, mint egy szárnyas kanca!
Szőnyegeimről csak az derült ki, hogy csupa rongy,
ékszereimről csak az, hogy valamennyi bandzsa kő,
ettől még a mi utcánkban is gazdát találna,
de kiderült égi kapcsolata is a lónak,
erre aztán bezárult minden istállószeglet.
Lehet, hogy van olyan szurok-éjszakám is, ahol
a csillagtalan égnek taszított lábbal hever,
megüvegesedett szemének sárga holdján kép:
gyerekarcom nyakához tapad indulás előtt.
S nincs egyebem már, mint egy-két gyerekkori limlom.
Lehet, hogy van ilyen óra: kongatja az időt,
s virággal benőtt szembogarad előtt, csak neked,
a levegő hátára vetem szőnyegeimet,
mint szárnya tövére kővel kirakott takaróm,
levegőből formálok fejet titkos fejéknek,
s mikor virágaid szemedből ki-kihajolnak,
s nem láthatsz mást, mint a szirmok közt hempergő Napot,
így szólok hozzád: Nézd kicsi Gí szárnyas lovamat!
Ugye szereted? S elhúzom előtted a semmit,
ravaszul, hosszú madzagon, mint falovát gyermek.
Aztán azt is tudom: magam álmokkal áltatom.
Futva, a szurok-éjszakába csak te botoltál:
teteméről fölragadtál szőnyeget, fejéket
s szóltál álmomban hozzám: Szállj fel lovadra alvó
Szerelmem! – – – Az álmok szememből mind kihajoltak,
tarkán egymásba szerelmesedtek, úgy csapongtak,
te pedig felkantároztad a levegő-semmit,
s ravaszul, hosszú madzagon elhúztad előttem.
Így tartjuk egymásban a lelket. De az is lehet,
hol felhő színű patak ered a viskók szélén,
a hópelyhekkel terhes vad márciusi nappal
szárnytollait fésülteti s repülésre gondol.
A posztófenekűekre a mi utcánkból meg – – –
Hallgatok már. Mutatóujjad pecsétje számon.

1.

Télből a lobogó hasáb
s a nyári vízringás te vagy.
Megérkeztem színed elé
s lekéstem a halálomat.
Van, van egy Hetedik Földrész,
veled én odaindulok.
Bent és kint vízringás: fogom
a kezed s kezemet fogod.
(Gí könyvébe, 1971)

2.

Elmondanám, mire emlékszem feleségemből.
Hallgatag borosüveg nélkül – magamnak.
Nem kérdi senki. Nem mondom senkinek.
Az Átlósutcait s Cs. T-t már régóta
nem faggatom. Csupán két gyanúsan közhelyes
metafora jár a fejemben: a pompei őré,
s elveszve is a naplóját író sarkkutatóé.

Örülhetek, hogy ennyire nem ismer(te)tek:
nem fakaszthat hahotára ez a párhuzam.
Sosem létezett bennem semmi katonaerény,
hegymászó hajlam, sarkkutatói hevület.
Sántaságomból hiányzott Héphaisztosz, az isten,
Byron férfi-szépsége, s még a sántaság is!
Homlokomból nem nőtt ki cédrus – se szem, se szarv.
Az orr nem Casanováé; a finnyás nyelv se rőf.

Idő, Vak Lány, adta és visszavette a nőket.
(Így is világmindenség volt valahány.)
P. M. értem hagyta el herkulestagú husosát –
ám kezemről lecsapta a Kis Hölgyet egy kamasz.
Hogy mire emlékszem feleségemből mégis?…
Versnek manapság obszcén ez az emlék.
Úgy hasonlított egymáshoz a többi, hogy tudtam:
tizennégy éves őrangyalát Isten küldte el.

De harminchat éves, férj és apa voltam.
A tizennégy előtt hogy lett volna ez kimondható?
Hiába, ötvenhatban se lett puskaporos
a tenyerem; mihaszna, gyenge kéz, ócska test,
jobb, ha kussol. Ha azt mondja: Költészete vagyok!
Ha Angyalt emleget, s kimondja, amit gondol,
zárt osztályra vagy újra Vácig ragadja vissza szíj,
bilincs. Régi nóta: telhetetlen fogdmeg a lakáj.

Most ötvenhét éves vagyok. Cellaszakértő. S tudom:
nácibb a kápó, s álcáiban lelke helyett nem egy
ávós-halhatatlanságát menti át új éjszaka-
korszakokba. Míg Gí kocsija Tirol szikrázó
fenyvesein átsuhan. Kiszállt belőlem – s csakugyan:
mint testből a lélek! Hát nincs az a versperzekutor,
ki elnémíthatná tetőtől talpig nyílt sebemet:
nekem a Túlnan kínálkozott benne feleségül.

Nem tudom, mivégre, kezemet kezébe adták.
S amíg ő úgy vélte: én vezetem,
porrá vált sár, nélküle holt, megnevezem a tényt:
rajtam az ő szárnya suhogott.
Huszonegy éve szeretem – ez magánügy.
De hogy hol repültünk, a közeg, már nem az.
(Mint Danténál a Pokol.) A padló alatt-ban.
Koporsók szintjénél valamivel följebb.
S lejjebb a hizlalt útonállón a csizmatalpnál.

3.

Ez a szárny nem Fra Angelico ecsetjétől ragyog.
Nem a leonardói repülő. Se toll, se ég.
Anyaga: kettőnk története. S a leírása?
A puhatestűek padlórés-özönlésén
átvágni készült – és vele sikerült!

Mikor az embert fölfalják a tetvek,
szét csak a front-sárban hullik csontjaira.
Máskor óriás tetűvé duzzad s teletojja
petéivel a Szerelem, Szabadság fanszőrzetét.

De ő csillagokká bűvölte belém tokosult
tetveim, és szárnyhegye vitte első áldozásra.
S hogy ez a szárny még mire készült? Ezen a
magányos márciusi éjen azért ehhez-ahhoz
elküldeném a régi verklidallam bújt igéjét.
Például azt, hogy „megérkezve színe elé”
– bizonyisten! – „lekéstem a halálomat!”
És azt is, hogy „van, van egy Hetedik Földrész,
ahol bent és kint vízringás.” Kívüle mostan
milyen kézzelfogható az asszony-alakját
fölvett föld és levegő hiánya! Testnyomod, élet!

4.

Ki vonaglik meg a ráismeréstől?
Hogy a tetszhalott Tremendum lábán agyag repedez.
Vízszintes, mint a tenger. Riasztó, mint a sivatag.
Vízszintes fül bozótos járatait
formázza kopáran. De süppedő
homok-sejtjeiben rejt egy kagylót.
Ő kell, hogy napról napra kikeljen belőle.
Hajnal-köpenyegét vállamra teríti,
s az elveszett országba velem visszatér.

5.

Mondják, a milliárdos az angol várkastélyt
kőről kőre fölrakja ismét a Vadnyugaton.
Tornyában angol kísértet bolyong, s az erdő
VIII. Henrik levágott fejű asszonyai
szavát suttogja, ha jön az orkán – :
ez a Pénz! Az aranytéglákból rakott hegység.

Hogy még jobban ne menjen tönkre az Állam
a börtönében nekem osztott káposztától,
s mert méregdrága gumiszobán a sokkolás ám!
S az öngyilkosok alagsoraiban se érje csőd
szükséglet-végeztető gépem
közpénzt faló villanyszámláitól – :
ez a Szárny! Segít a köznek. S még váltót se írat.

6.

Legvégül mire emlékezem feleségemből?
A szárnysuhogás hiányát hallgatom. Magamnak
hallgatag mondom: minden Ő, amire emlékezem.
A vers hátsólépcsőjén lehúzódom
a szenespince-tompa csillogásba,
hol patkányvisításban az árnyék
szülése folyik; első tipegése; iskolája;
alaki kiképzése – kivégeztetéseim sora.

Nem hiszek a túlélésben, s hogy fönt valaki
nálam jobbá teheti, ami él.
Húsvét utáni keddig nem csipogtatom
félbemaradt madaraimat.
Akkor már Gí kocsija visszafelé suhan!
Tirol fenyvesei alatt – kimenőjéből –
Velencét csókolt szemmel érkezik. Csak fejemen
lesz még némi hó-mocsok, de átsüti a Nap.
Bár a kocsik fölöttünk átrobognak,
páncélosan rajtunk keresztüliramodnak –
ott nyílegyenes a szakadék. S a csönd fölső céjét
üvegesen recegteti a rianó halál.
Mi Gelsomina paradicsom-palántáit
(ki emlékszik Gelsomina paradicsom-
palántáira? – nevetek hangtalan magamon)
bedugdossuk a sárba, a tüzelő homokba,
összetört urnák kidőlt hamujába, pólyakorcba.
A palánta kiég, megfagy, fölzabálja a féreg.
Nem baj. Mikor már ékes bokorrá zsendül,
ráültetem meg nem csinált madaraimat,
akiket elgázoltak a sómezőkön.
Nem énekelnek, tudom én azt. Nem röpülnek.
De előreszaladó emlékem feleségemről
előképezi nekem szamizdat jövőmet.
De jó lesz! Szárnya tetőtől talpig beburkol,
én farigcsálok benne a föld alatt,
madarakat farigcsálok belőle,
s ő kisuhogtatja torkukból énekemet.