Monthly Archives: június 2012

Álom a barlangbejárat-tömegről

Borzas bajusz fölött a nyerges orr
biztosan álló szirt tajtékodon,
ijesztő csizmarugdosás. Fogom
nagyapát, de álmom messze sodor.

Álom? Belőlem beszél valaki.
Előrehajolva, arca árnyban.
Fönt, falon, vergődöm kitárt szárnyban,
az égen lángfelhő kezd foszlani.

Egyik szárnyam előreránt – hátra,
taszítva elgáncsolna a másik,
s töröm magamról vérbuggyanásig,
mégse töröm le! Szúr a toll-szálka.

Köröm alá vert acéltoll-szegek,
fáj sünné tüskéző sötét tollam,
a láng szakadozva Greco-torzan
kígyózik rám, mint hegyre körmenet.

Ekkor, mint ködben barlangbejárat,
óriás vállforma testesül meg.
Mélyből, s érzem, szava mégis följebb,
hegyen ácsolt haranglábból árad.

Ólomcsuhájából pokolbeli,
a szédülés kényszerzubbonyából
– égő zsírként a magasság rám folyt –
parázs szárny közt magam vetem neki.

S mint artista háló ölelését,
a kenderfonált, bár húsába vájt,
szívom magamba – mellbimbót a száj –
e barlangbejárat-tömeg fényét.

Színjátszók

Tört, kecskelábú asztalok falnál.
Az ujjbecsípő kertiszék-sorok
guggon merednek: színpadon forog,
lábra cseréli halfarkát hablány.

Aztán lezajlik egész jelenet.
Két Guberáló gyémántot talál.
Szeméthegy sarkán Gyilkos lesbe áll.
Szó alá harmonika nyekereg.

Valahol, talán a Citadellán,
indul a Macskatekintetü Nő,
a látomást hogy betetőzze ő.
Szeméthegybe belevág a villám.

Színfal mögött láb eget mennydörög.
Két Guberáló féltérdre esik,
nehéz fejüket műszelek verik,
gyémánt bukdos csere-markuk között.

Vág szuffita-villám. S lám, a Gyilkos
karjának szőrén edzi a pengét.
Újabb mennykő – s a női jelenlét:
szoknya harangoz, didergő-titkos.

Hogy expozícióm ilyen nyújtott?
A többi majd pár sorba belefér.
A Lány jön. Választ. S szól: „A kedvemért!”
S egy Guberáló már porba sújtott.

Mint kidöntött fatörzs, felkönyököl.
„Bűnöd bocsátom, de Ő: enyém!”
Nézik: lelke szökik leheletén,
s gyémántját ejti szétnyíló ököl.

Ezzel meghal. A markolt kezecske
lerázza terhét, másikig repül.
„A nő”, szól amaz, „csak szerencsét szül”,
s nem sejti, mi suhog felette.

„Suhog a szoknyád, combod tündököl”,
szól s nőszembe gyémántot szikráztat.
Ámde a csók morfiumba áztat,
hogy hallná, hulla, éppen mit közöl?

Mert a hulla unva fatörzs-estét,
felül az árnyban és szól hallhatón:
„Vidulj cimbora, kedves altatóm,
nem csókolod végig ezt az estét.”

És csettint a Gyilkos elismerőn,
mert a Másodguberáns íme, kész.
Megfojtotta a gyöngéd női kéz.
Mint alma fáról, csüng hulla a nőn.

„Fölös gyümölcstől megszabadítom”,
búg mellből a Gyilkos és ott terem.
„Ez a kis kő itt a legjobb helyen.”
És billeg a Lány, mint ujj a sípon.

„Tied, szívem! S leszek a cseléded.
Hajammal fényesítem a cipőd!”
S szánva magát, mert ebből már kinőtt,
Gyilkos a szép macskaszembe réved.

Mint a temető sírgödre, vakon.
Mint üreg, ami tetemére vár.
A vihar elült. Sramlizene száll.
S a Lány meghal. Bár sajnálja nagyon.

„Utamba, szép lány, miért keresztbe?”
tűnődik, s hullákból rak egy kévét.
Gong jelzi a véres dráma végét.
Irtózat s könnye ül a szemekbe.

Ám ekkor szürkén, mint a Múlt Idő,
a Tanulságmondó kihirdeti:
(a hullák ruhájuk törölgetik)
„Csiszolt üveg volt csak a drágakő”.

Elárvult Gyilkost, késsel merengve
(vörös festék bőségesen csöpög)
cipelik tova színfalak között.
Három hullája sétál terembe.

Fagyökér-alagúton messze

Úgy nézem őket, mint kulcslyukon át
egy friss ravatalt. De nem! – hazudok.
Arról csak Csuék szavából tudok,
kik feltörték a halottas szobát.

Ők, nagybátyáim ereszkedtek le
portól vak ablak holdfénye alatt
(mindig közéjük csenem magamat)
a pincealji önkívületbe.

Csu azt mondta, biliárdasztalok
állnak temetőnk kellős közepén.
„…üveggolyó forog szemük helyén,
még ha nem is biliárdoznak ott.

Inkább fekszenek, mint hántolt hasáb.”
De Tuli ugyancsak elmesélte:
„Acélkorcsolyát visznek ők jégre.
Sípszóra mind illegeti magát.”

„A halottak?” „Úgy ám, a vándorok!
Fagyökér alagutakon messze,
kikanyarognak a tengerekre.
Üveggolyó szemük csak úgy ragyog.”

Jönnek festett színpadról a hullák.
Közénk leülnek. A taps jólesik.
Bűvöli Daka a Lány térdeit,
hóna alatt Füstharapó nyúl át.

Vágyódik Deutschné s egy Guberálót
állva-alvó tehénszeméhez köt.
Válogat a Lány is kérői közt,
fogja a fűtő, mint szénlapátot.

Előkerül a Gyilkos is. Biceg.
(Wimmer fodrásznál az első segéd,
„jöjj, most levágom bajuszod felét!”
ujja közt brillantin eső zizeg.)

Öleli Lóverő medveteste,
reá toronylik, isznak üvegből.
Szökve a borbély gyilkos szerepből,
gyilkos bújik cimbora szerepbe.

Vagy e víg cimborából bújt elő
a sebhedt másik – élőből: hulla?
S „hogy mesterségét kitanulja!”,
engem terel színre a Lóverő?

Ellenkezni nagyapa se merne.
Csak folyton tapsolna három színész,
s libasorban – „lám, ennyi az egész”,
a nézőtér színre menetelne.

„Akár egy bolhacsípés”, hangzana.
„Csak az első ütés fáj”, s így tovább.
És a függöny mögött hagyná fogát
fűtő, Deutschné, Füstharapó, Daka.

„S ha átsiklottam e pillanaton,
fagyökér-alagút hova vezet?”
faggatnám a fent kést, pribékemet,
válaszul tengert áhítva nagyon.

S esdve az ólombélésű Fülbe:
„Nagybátyáim engem beavattak!
A halottak élnek, ott mulatnak!”
gyilkoshoz bújnék, mint anyaölbe.

De nyakravalómnál fog nagyapa.
Hallom Deutschnét: „A szeme leragadt.”
S átjársz embergőz-meleg, kapcaszag,
Csu és a színpad mintha foszlana.

A fűtő szomszédnőjére hajol,
azt súgja: „megvagy, valódi gyémánt”.
Föláll a suszter, szigorún néz ránk.
Csend lesz. S egy mozdony belezakatol.

A tűz

Asztalt tolnak a recsegő deszkán.
Keménykalapban egy gömbölyded úr,
gyöngyös homlokú, rőt lepelbe túr,
ömlik szemünkbe vöröse eztán.

És csönd lesz, csak a terítő vérzik,
majd: „Föl, föl ti rabjai a Földnek”,
a színjátszók megtörik a csöndet,
de széksorunk némán bámul férfit.

Nagyapa egy-két sort még énekel,
ahogy néha reggel, napsütésre,
de szemhéját összehúzva résre
dünnyögő dalt a rosszkedv leteper.

Deutschné fészkelődik, Daka morog.
Lóverő bort iszik öblögetve.
A szónok sziklát görget a hegyre,
birkózik, de az vissza, ráforog.

Türelmét vesztve ekkor a kalap
„Forog a Föld! És eztán is halad!”
fejéről lerepül, asztalon csattan,
taps, röhej végre kitör a hadban.

„Forró vizet a kopasznak!”, nyerít
Lóverő, de Füstharapó kiköp:
„Tényleg nincs eszed sörkéid között.”
„Nem anya szülte, a sár, szó szerint”,

rázza a borbély is cimboráját.
„Folytassa elvtárs, nemcsak ez van itt!”
„Csak mulassunk”, fúj a szónok, „amíg
lehet! S ha jobb nincs,” – fejére rávág –

„hát ezen. Hadifogság. Szuvenír.
Jobb így, mint hajastól kettévágva,
gerezdekben rakva ki a sáncra.
Kis hajhullást az ember csak kibír!”

„Weinstock úr! Ne nézzen csőcseléket!”
Szól közbe nagyapa. „A baj nagyobb.
Forog a Föld? Ebbe biztos vagyok,
de visszaforgatják az egészet!

Forog! Csak nem előre, de hátra!
Lövészárokba húzva a világ,
amikor még Tizennégy tetve rág?!
Bújjunk megint papírbakancsába!?”

„Esernyőt nyit Chamberlain, ha esik”,
tréfál Deutschné s bólogat Daka.
„Ne siesse el drága nagyapa:
hadiüzemben a bért emelik!

S különben is hol lesz itt háború?!
Miután mindössze két pusztánk maradt!”
„A butaság a legborzalmasabb”,
hördül a szónok, „az az iszonyú,

ahogy, mint marhát a vágóhídra…”
„Mért, ha a marhának esze lenne,
sor kerülne tán a hentesekre?
Őket szolgálná fel levesembe!?

Ész! Ész! Tanulj, hogy csorba koponyád
hiú ábránddal csordultig teljen!?
Hogy: rájöjj! és érts! – de meggebedjen
ifjúságod, vesztve farkasfogát!

Tele vagyunk kékvérű hülyékkel!
Egész jól megélnek, bár fejük tök.
A puska szétloccsantja a tököt.
Nohát puskát adj! Le a beszéddel!”

Kinek zakója alatt inge sincs,
s gombos taxisofőr-sapkája van,
a színpadra lobogva felrohan:
„Bombát hozzál! Szemükbe port ne hints!”

„Ki az anarchistával! Matuska!”,
rikolt a szónok, „Spicli! Ki vele!”
Deszkán hempereg mindkettő feje.
Köp a fűtő: „Az ész meg a puska.”

„Záróra!”, fut pincér söntés felől.
Cérnahangján Béka „rendőrt!” kiált.
A lámpák ellobbant lángjainál
parázs-hasával a kályha ledől.

„Tűz van!”, sikolt Deutschné, „elveszünk!”
Epilepsziás rohama kitör.
Valaki nógat: „ugorj, te ökör!”,
és ablakon át bukfencet vetünk.

Nagyapán Dedeó suszter segít.
„No, szegény, jó ápolókat kap ma”,
motyog párkány alatt, bakot tartva,
„szegény Deutschné!” „Lehet, hogy megverik?”

„Van ezeknek istenük, fiacskám?”,
korhol a suszter sötét tudással.
„Jaj, szikrázik már a ház!” „Hisz nádfal!”
Zsírsercegésű láng fut gerendán.

Távolodó éj

Havon, mint rongyba bugyolált pata,
settenünk. Árnyként imbolygunk haza.
Csillaggyümölcsösével éjszaka
távolodik, mintha fölbomlana.

Törli, harapja arany ágait,
eb őrjöngve csillaghéjt fölhasít,
kerítés fölé úszva vonít,
de rálebbented fantom-szárnyaid.

S ahogy egy cirkusz füstben, mezőben,
a villanykörte-nyaklánc tető fenn,
emelkedsz föl ránk. Nézném merően,
s könnycsepped van lepedő-redőmben.

Megszaggatott lombod kutyaszájból,
hideg almafával teli sátor,
Éj, viszed e hóba fagyott sárról.
Csillagon vakul a harapás-sor.

Szállasz Csillagkert, tekintetünkkel,
rajtad menekül fénykép-másunk el.
Menekvő melléből tör a füst fel,
mögé bújtál ravatal-ezüsttel.

Lecsapódik ez a füst, bekerít.
Hallom, csendülnek benne vödreik,
loccsannak kannák, ahogy etetik
fújtató dögeiket égbelik.

Éhes barmok nyála, ó, a hajnal.
Anyám még kislány, fahéjszín hajjal.
Összecsurgatják hajnallal, hamvval
azok az ökrök, pehely arannyal.

Nem eszik azok ég arany ágát,
csak Béka púpját, Lóverő máját,
bakot tartó suszter szíjas hátát,
mocsarunk leégő kávéházát.

Megfagyott utak kövült húgy haván,
tébolyda-börtön lángja nyúl alám –
hogyhogy nem segít kis anyám, ha lát?
Vályúba önti gyönge magzatát.

Futok fagyott sikongás-nyalábbal,
fogam közt akadt varázsolással,
csőbe sülő százlábú jajával,
lángcsipke-kastéllyá változással.

Szikrázó égre a föld csikordul,
mintha bokám körül véreb mordul,
ég, ég a ház, nem tudom mikortól,
tűz, mint a madár száll haló porból.

Utolsó napom a régi házban

Anyácskám sem volt még harmincéves.
A ligetben óriás ácsolat.
Sikoly tekeredik rá a fákra.
Borzongat. S nevető semmivé lesz.

Puha madárkaratyból jön ismét,
cikáz a késhang. Kiszalad vérem.
Krétafehéren nézem anyámat:
lengve lép, mintha elszállna innét.

A pengehang már elolvadt, cseppen.
Cilinderbensőben selyemsötét.
Fák alatt gomolyag-moraj gurul.
Pihéjét jó lenne zsebre tennem.

Hóesés-némán hómancsú cicák
– szólnék anyámnak, de nem tekint felém –
embernagy egeret kergetnek ott!
Rámhuppan egy benti lámpavilág.

Előbb egy sátorhasíték lángol:
most bújik gallérba bent a bohóc.
Spárgát gyakorol a balerina.
Kakadúkürt fúj rám a homályból.

Dühödt pulyka lila lebernyege,
fölfuvalkodott pirosság vakít:
nádpálcával vernek bent kisfiút!
Ez a liget gonosszal van tele.

Menjünk, sírok, s anyám, jó Aranka:
„Szent Isten, merő láz ez a gyerek.”
Keskeny keze priznic-hűsen simul.
Szarvak kúsznak a fehér falakra.

Fogam vacog. Még egy sikoly kidob
fojtogató pányvát a fák alól.
S mint mikor zsúfolt tribün leszakad,
szilánkká hasad morajló titok.

Árnyékördög veri rám az ágat.
Haldoklik öregember és suttog.
Nyögve villamoslépcsőig követ.
(Télen temettük el nagyapámat.)

Otthon az oroszlánfejes dívány.
Zöld üvegpohár, rajta látkép.
Aranka, ki nincs még harmincéves.
S Iboly néni: álorcásan, ríván.

S a verandakönyöklőn nagymama.
Hamuősz hajba takarózva áll.
De hol kis néném, Szvincsák Ilona?
Máskor érzem, ha nincs is itt maga.

Máskor a ház énekében ázik.
A falak fölolvadnak, pezsegnek.
Még csak a hídon kopog a cipő,
de itt már énekel, hogy hiányzik.

Konyhában láda – félig már tele.
Ómamánk szekrénye már kiürült.
Este fuvarosok hangját hallom,
és könnyben úszik anyácskám szeme.

„Az a sikoly”, mondja, „nevetés volt.
Ha sok ember nevet: félelmetes.
A láztól képzelődtél.” Már ekkor
szeme nem szem: titokzatos rés volt.

Keserű füst kígyózott és rőzse-
pattogással égtek lovak, kutyák.
Ölébe akartam bújni! S dőltem
betonélre, lucskos utcakőre.

Belefértem volna gyűszűjébe!
Csak ne lássam, ami szeméből néz.
Másnap kiköltöztünk a házból.
Szemében már leégett az egész.

Előkészület

Kiterítettem magam elé a papírt,
mint ejtőernyős alá egy darabka
kisimított, puhára boronált földet.
Két öklöm levélnehezék-ólma mögül tekintetem
lefényképezte egy rátévedt muslinca utolsó pillanatát.
Szörnyethalt, mikor észrevette, hogy a
radírforgács alattomos szürke férgei körbekerítették.
Ahogy két szárnya a hátról végképp lecsúszott,
s hegyét a papírba döfve kimerevedett,
arra hasonlított, mikor egy fénykép szuggeráló
szeme elől a növekvő félhomályban félrefordulsz,
s elcsodálkozásoddal egy időben az okot is pontosan
érzékeled: fölsóhajtott a vázából kihajló virág.

Háborús emlék jelenéssel

(Anna és anyám)

1

(Csatatér temetetlen halottaival papírlapom hirtelen
megtelik.)
Péteri felől, oldalra dőlve égő szekér két kerékélen
robog a havon.
Mindig akad, aminek nekiütődik, házeresz, kúttető,
kapuszárny, gyümölcsfa.
Lángot fogott könyökükkel előrebukva, köröskörül
a törpebarackfák földre tenyérlő keze törik,
águjjak zsírként ropogva-sercegve égnek, s mezőnk
közepéből, honnan gyerekkézzel anyámnak pár
hete a magányos gyertyánt kiloptam,
most az erőtlen s avatatlan baltacsapástól
összemarcangolt csonkon, tört-zúzott tőkén
dörögve a rét fölé feszül a vakító lobbanású benzin
lángtörzse, lángkoronája.

2

Mintha a hadirepülőgyár szélcsatornáját láncos bomba
fölvágta volna,
akár a gyárkémény áll itt, s benne a szélgép
kattogva orkánt szív ki a földből,
csavaros-testű tornádó vijjogó spirálja
lisztté porlasztott kőesőt hullat,
s a vajúdó sebszájadék szörny újszülöttet
lökne ki magából az eltévednivaló korom éjbe.
Nem a tűz, a Háború szelleme lobog
a gyalázattal elmetélt tönkről a Köves útra,
az ezüstzöld lombú békével gömbölyült gyertyán helyett
a lángjegenyévé nyúlt facsonk tűzkígyói!
Ó, az Orgaz gróf-fejű lángfakoronát
a Mély megszakadva tolná ki magából,
s mintha a koromban nyögve, szájat harapva-szívva
feszítenének vasfogót a bábák,
a Föld méhéből kihúzott tűzgömb,
mint a mozgásba rándult víztükör képe
széthullámozva nyúlik, hegyesül tojássá,
emeletes homlokú csecsemő fejévé,
s a felkiáltójel-hosszú arcból a rémszem
sintértelepi hóban holtra s élőre mered.

3

Dermednek hiábavaló segítségkiáltozásuk szurokjában –
megközelíthetetlenül hevernek a hullák.
Kezükre lépünk. Fölhúzott térdükben tankcsapdák
betonkúpjának merevsége, ahogy tapossuk.
Vérrel bélelt kabátgallér roppanó deszkaként recseg
rogyadozó kislányléptek alatt.
Mint hajmeresztő régi tréfában kriptatető alól
kinyúl kampósbotjával az elholt, hogy
sír mellett osonó cimboráját bokában elkaszálja –
elhajított iszákról egyszerre fonódik bokánkra
a vállszíj, együtt ránt le a hóba,
a vonítás merevgörcsében megszirtesedett állú
idegen bakák közé.
A kivágott gyertyán helyén fogókkal nyomorított
csecsemőfej a tűzvészből gőgicsélve nevet,
mikor a vérszakállas katonakéz ráfordult súlya alól
kiszabadítom Annát,
s ökrendezések könnyeitől félig megvakulva,
a menekítő rémület vasmarka taszigál előbbre egyre,
mint korbácsütés a sorfal között.

4

Hinnéd-e, hogy még hajnal előtt
önként csúsztunk-másztunk oda vissza?
Buktunk a holtak közé, fúródtunk tetem mögé a hóba.
Anna szikrás-dacos sörényhajat
gémberedett ujjal gyömöszölt letépett sisak alá.
Lapultunk ott, két tetániába dermedt,
a visszafojtott levegő torkunkban akadt
jégkockájától fulladozva.
Míg horkantak a lovak az úton, brrr, brrr,
berregtek rájuk a hajtók durván,
s a nehéz katonacsizmák dühödt, gyors csikorgása
a szélső tetemek közt – jóságos Isten! – végre elakadt.

5

S hinnéd-e, hogy még hajnal előtt,
mikor a lovasokat és társzekeret
maga előtt új csapat, mint hóeke a torlaszt,
már rég tovagörget,
egy csupa sár-vér-rongy behavazott gyerek
derékszögbe zsugorodott anyókát
vonszol maga után a seregtől nyüzsgő útra.
Sintértelep palánkjából szakadnak ki,
s árkokba félrecsúszva szikrát ontó tankok elől,
Kelet felé igyekeznek,
szemben az áradással.
Az anyókafej s a botjára fonódó két kéz
mocskos gézhegybe burkolt.
A késővirradatban vörös és zöldessárga folt tör át
a pólyák fehéres-szürke rétegein,
vér és seb kenőcs-vakolat nyoma,
ahogy a kutyaólak közt a szétlőtt kötözőhely
véres vattáit és jódos gézszalagjait undorodva
tündérfejére s kezére kötöztem
a holtak fenyegető bámulása alatt.

6

A sorompónál, hol torlódás támadt, önkéntelenül
utat engedtek a hószemöldökű tatárok,
s egyikük, tán a tábori tolmács
– s talán szakasztott mása annak,
aki néhány órája éppen ott a sorompónál,
melléről Anna kabátját letépte –
idegen dallamú, de törött-szép hazai szóval
azt mondta a kisfiúnak:
Nincs messze már ide Vecsés!
Van ott kórház, iskolában.
Vidd a nénit! Csak kibírja.
S mert a két előrenyújtott pólyakéz a szőlőkarón
le, a földig tovább reszket,
s az előredőlt pólyafej is, mintha hajszál tartaná csak,
egyre lenyaklik:
Ki neked ő?, kérdez engem jászolmeleg szánalommal.
És én szeme közé meredve mondom:
Az anyám.

7

Te, anyám, ekkor vehetted észre, hogy fiad
az elesett útkövező befogadott gyermekével
nem fekszik egymásra terült hajjal, a kistestvért
kétfelől vigyázva
(hogy a Virág Benedek utcaiak tisztessége
se találjon kivetnivalót),
mégis álmukban egymáshoz érő arccal, arcbőrük
neked nyíló reggeli rózsáival.

(Egy Atlasz erőlködésével kicserélem
a muslincatetemet hordó papírt, rajta ezzel a jelenéssel.
Az új papír még tisztább, még gyűrtelenebb,
még tapintásra is selymesebb és lágyabb,
még gondosabban kiválasztott puha föld
az ejtőernyős ugrásához.)

Csalogató hasonlat

(Mint kukoricás)

Hófehér kukoricatábla. A hófehérben meglebbennek
sejtelemzöld levelei,
kivillannak a magukban-nevetés gyöngyfogsorával
a törésre érett csövek,
a jóízű, kipattogtatható csönd az arannyá
sárguló bajusz gyöngéd cirógatása között megkel,
fölgömbölyödik, mint sült-illatát, tojásarany teste
olvatagságát várva a kalács.
Nem hiszem, hogy hallja, amit gondolok,
mégis szeretném meggyőzni, amikor átszántja a semmit,
hogy nincs alkalmasabb hely a visszaérkezéshez
ennél a hallgatag papírlapnál.
Zöld és kék, és fehér ejtőernyője zajtalanul
beleveszhet majd. A csupa szélzörgésben,
örökös forgó-fickándozásban selyemhólyagú
ernyője csak káprázatnak tetszik.
Holdfényben, mikor úgy látni, mintha
puskások lopakodnak a kukoricásban,
s a csősz üres zsákként roggyanó szemhéját
kifehérült közepű szemére borítja,
hogy sötétje teremjen világot, mert csak a fénylés
és a mozgás kápráztatott oda nemlétezőt.
Ernyőd is előbb kisiklik a szemből,
mielőtt igazán lelappad,
és levéltőről levéltőre mély ráncokat vetve
hanyatlik a hátad mögé.
Mint a kötéltáncos alá kifeszített hálón,
fölnyúlnak érted bogjai,
a folyton bólogó magházbóbiták,
levélkarok, levélvállak fonódnak rád alóluk,
és egymást keresztezve hajlanak földig terheddel
a kukoricaszárak.
Mentők fölemelt hordágyadat sem tehették
óvatosabban a véghetetlen
kórházi folyosó fekete-fehér kőlapjára,
mint ahogy e zöld balerinák gyűrűjében
lassan földet érhetsz.

További hasonlatok

(Esik Világoson)

Esik. A világosi padlásszoba a felhő bálnagyomrában
összeroppanás előtti kajütfallal
– lassan rádöbbenek – a tó alá csúszott.
Az oszlopos víz a deszkarepedésben
cseppkőfürtben függeszkedik.
Mindenfelől a vízzubogás kimerevített állóképei
vesznek körül.
Ólálkodó vízfarkasok az eső egyhangú,
szálas nádasában. Zivatar-toportyánférgek.
Mennydörgéstől rázkódó ülepű viharordas
bámul rám merőn az esőcseppsorozatok
gránátrúdjai mögül.
Meddig nyer még belőlem áramot a lámpa?!
Meddig tartja vissza tekintetem a nyílt törés
ijesztő cápafogsorát a deszkafalban,
a redves szújáratokból széttüremkedő faliszt
fehér bélrózsáit
meddig tartja még össze
ez a Mindenek Ellenére Idehajlás a kisimított papírra,
ökleim ólma között, alul a fejem nagyobb
és rothadóbb göröngyével,
fölül a kőrák málló, mégis áthatolhatatlan
egével lelapítva?!

A papír üres, mint Füst Milán papírja,
aki egy sort sem írhatott anyjáról.
Üres, mint a zárka, ahonnan a kivégzés hajnalán
pribékje vállára hanyatló fejjel kilép a fogoly.
Üres, mint az Idő foszlékony angyala által
letörölt táblák az arcra dőlt sírköveken.
Üres, mint a halott anyáról verskoszorúval telenyomott
könyv a zúzda és a szennymosó gépek sorfala után.

Recsk-szülte sárkánygyík

Üresség körül szavak. Szavak, képek és gondolatok.
Ész és szív szánandó bakugrásai.
Költészet. Aranyfényű horpadt pléhe a rozsda
vöröshangyáival bemászva.
A húszéves Gérecz Attila ötliteres paradicsom-
konzerve Recskről.
Színültig tömve Böndő tizedes konyhaszögletének
moslékoshordajából.
Mákos csík és csíkos tokány egymással keveredve
hurkolódott félig kilógva
és fejjel lecsüngve a pléhdobozról,
mint Gogol száradó kísértetei a templomfalon.
A tüskésdrót között, a senkiföldjén
szélnek eresztettek minden idomított ebet
(ó, hány versben hány fénykép róluk!),
de mint a víz tetején, Attila köztük
árnyéktól-árnyékig hatolt.
Persze hogy nem járt (Istenem, hova tűntek
a biblikus napok!),
inkább csúszott-mászott hasmánt,
Recsk-szülte sárkánygyík,
százhetven centi hosszú százlábú térden és könyökön,
és negyvennyolc pár láthatatlan
páncélpikkelyes kurta karikalábbal
nyomult előre a holdsütötte barakkajtón,
a golyószóró célzókeresztjével
négyfelé hasított üregen át
a szögesdrótkerítés anya-medencecsontnyi rése felé.
Foga közt koppant az üres konzervdoboz,
de száz lábán vonagló törzzsel
alvó ávósok álomkáprázatait kikerülve
– nehogy a lapockacsontok kopasz borotvája
kárt tegyen bennük – araszolt tovább
kitóduló lélegzetük ölbeli gida- s báránycsapatja között
a konyha felé.

Mindnyájunk Anyja – anyám

(Az őr álma)

Az álmok tojásdad léggömbjei a hálótermek ablakain
sértetlenül imbolyogtak.
Papírtrombita tutulásban fölvillanyozva kattogott
a búcsúbeli gyorsfényképész masinája.
Mint csupabegy tehenek, a galambok minduntalan
ide-oda hajladoztak,
s közöttük elsuhant és átbillent a kék-piros hajóhinta.
Búcsú felett a futballpályán két angyal tartott
címerpajzsot.
A gesztenyebarna hajú karikaszájjal énekelte:
Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája.
A dióbarna hangja mély és telt volt:
Fel! Célozz jól! Tüzelj, tüzelj, tüzelj!
Ó, ó (nevetett az álomlátó,
és a sodrony megpendült alvó teste alatt),
szövi már édesanyám az angyali szájból kibukó
sok zenehangot búzavirágba, falvédővé.
Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem
– nefelejcset foszlató
régi, varrt betűk, milyen töredezett-kikoptatott
az agyonmosott cérna szála.

Mama! Hogy görnyed a teknőbe hétrét!
A disznóól széldeszka kerítésén át
a hízók kitátott, hájjal bélelt metszőfogai közé!
A kerekes kútba
a sikoly nagy ezüst uszályával közülünk,
azt mondja, mindjárt beugrik.

Amikor a föld végében a kapára ráhajoltál, a Nap felől
gesztenyebarna volt a kontyod,
észak felől mélyebb, dióbarna – hogyan,
hogy mikor a petróleumlámpa előtt
a fiadnak címzett levélből kiemeled fejed,
kontyod olyan, mint a korommal megesett hó,
mint az összevissza firkált papír, mint egy kusza,
szürke drótakadály,
szálai közt a Téllel.

Nem hallom, mit mondasz, de szád mozgásából
kiérzem, azt mondod:
Légy kisfiam jó. Eszedbe jusson, mit tanítottunk!
Állod-e becsülettel a helyed?!
(Ejnye, ejnye, csóvál fejet az alvó; tettet
felnőtt neheztelést,
de szeme sarkából keresi a vastag berlinerkendőt,
hogy a kérdőn megemelt
madárvállakra terítse, mert látja,
a fény körén túl állhatatosan havaz.)
Úgy, úgy, bólogatsz. Fejed fölött
a lesöpört padlásról hull alá a hó,
és látom, ahogy a berlinerkendő alatt
szárnyad megered, szép, széles tollai
lapjukkal kifeszülnek, és egyszer csak ott állsz
a futballpályán a csúcson,
a címerpajzs két oldalába kapaszkodva.
A gesztenyehajú angyal (és a kontyodon
nincs egy szem hó sem!) azt mondja:
Uraidnak köszönj előre! Tedd becsülettel,
amivel megbíztak!
S a dióbarna eltökélten fújja dolgom:
A rabot ne csak őrizd, hanem gyűlöld!
És messzire néz, mint az őrparancsnok.
mint gyerekkori ágyam fölött az esti imádság,
a sztálini idézet!
(S kezét szétvetve elragadtatással fordul
álmában az alvó.
Anyja szájában megédesedett a mondat.)

Ekkor a magasból a szem földre téved.
A búcsú mögött, a ház mögött,
a kémény árnyékával átszelt híd mögött,
a szomorúfüzek kifésült hosszú szálhaja mögött,
a kihunyt asztali lámpás kerek, fekete hátterében
a berlinerkendő csügg a válltalan semmi vállán.
Ó! Mama! Hát ez vagy? Ez a kis domb most?!
De ettől kezdve nem hópelyhek szállingóznak.
Minden csupa krumplivirág.
Könnye sötét sómedreit átderengi,
borosta közé lopakszik a fehér szirom.

A szögesdrótfal anyamedencecsont-­rése

A konyha moslékoshordajától araszol vissza
a sárkánygyíkifjú.
Foga közt lottyan a csurig-töltött konzervdoboz,
vonszolódó alja kavicson csörren,
ragacsos pléhnek magház ütődik, szétreped,
magvai beletapadva kitüskézik a horpadt fémet.
Háttal álló őr mögött, a szögesdrót alól nyomul
mázsányi pléhdobozával az idomított eb zónájába,
méz, kondenzált tej, pörköltszaft és káposztalé
– kátránysűrű loccsanású szagfelhőben csúszik-mászik.
Hol az eb? Az egész falka ki után liheg?
Fehér foltos, tükörfényes nőstény agár
– őrangyala? – csalja messze, titokzatos vadászatra?
Süt a hold, csillog a tartály
moslékkal telt tonna súlya.
A szögesdrótfal anyamedencecsont-résében villog.
Nem a méhig vissza, csak a fabarakkig.
Mégis, mintha a vajúdó tüskésdrótfal
új magzatot lökne ki magából.
E csontig cafatos könyökűt,
a vér-sár-iszaptól vedlő térdűt,
a moslékpofájút. Uborkasaláta tejzöld csillagaival
verejtékező halántékán fölékszerezte.
A tojássárga aranyrögeitől kutyatej-üdén
sárgállik üstöke.
Verocchio bronzánál tisztább arányú lelke:
újszülött.

Mindnyájunk Anyja – anyám

(Fogolytársam álma)

Halottmosók mozdulataival tisztába tették.
Medvekörvonalúak álomba ringatták.
Disznóárnyékok a pléhtartályt szívlapát-nyelvükkel
kívül-belül kifényesítették.
Végül rossz sarkantyúként rekedten megzendült
Attila priccse alatt.

Ő ólmosodó, engedetlen lábakkal a dobogó
legfelső lapjára fölkapaszkodott.
Tudta, két hófehér mókus tűkarma
habos-pirosra csíkozza combját,
s apró tűfoguk újra és újra csipetnyit kiharap
a térdkalácsból.
De a mókusokat eltakarta bojtos farkuk.
Selyemszőrű puha farkat a bajnok dicsősége.
A hurrá nyújtott nyakú madár-áramlása feje körül.
A hímes ruhájú lány,
ki fölnyújtott ajkának bársonypárnáján
a Stadion óriás Kohinoor-csókját szikráztatja szeme közé.
S a galambősz lord (bárd? Cook kapitány?
Saljapin a Godunovban? Torquemada hermelinben?),
ki széles szalagon lecsüngő aranyérmet ejt mellére,
benne dátum koszorúban,
s a tükörfényes felületben százezernyi királyportré:
a Stadion önarcképe.
Kétoldalt a másod- s harmadbajnok
ezüst- és bronzvigyorral vicsorít rá.

Akkor két ezüstgyűrűs fekete botra dőlve,
míg fekete-kesztyűs kézfején a fekete fátyol,
mint kövön szétszabódott, rongyolódó vízesés,
lezuhog a cipőorrig,
fekete fátyolcsokros kalapban
és fekete mandzsettagomb-villogásban
fölnéz fiára az anyja.
Anya!, mondja dobogója tetejéről a gyermek,
s józan ésszel föl nem éri,
hogyan érhetett el idáig. A térded!, szól az anyja,
indulatot kurta szóba fojtva.
Nagyon jópofák, Anya! Egész napjuk csupa játék.
Ezt mondja a mókusokról,
s a két bot koppan. S a kesztyű a fogantyúkon
megcsikordul.
Nélkülük nincs dobogó sem, súgja lassan, fejlehajtva,
s a Stadion már rég üres tér.
Mint kiszáradt ciszternában a két utolsó
vízcsepp gömbje,
reszket a dobogón ő, s anyja, két botra dőlve.
Nagyon messze a kijáratnál, honnan föltartatlan
köd hömpölyög be a gyepre,
trombitaszóló ökörnyála meg-megcsillan,
mint nagy magasból repülőszárny.
Indázódik, lopakodik – egyszerre csak
petúniatölcsére fut Anya köré.
Mikor épp a botját nyújtja, s ő bajnok-kezén
s a boton járva
– Hiszen ez nagyszerű! ez a bot jár! Anya! –,
lebotorkál a dobogóról.

S csak akkor látja, hogy otthon ünneplőn leng
a perzsaszőnyeg,
s a leterített mellvéd fölött Anya repül.
Lent a mélyben fölzászlózott
hajók úsznak, s hófehér nagy kalapjáról
eloldódik fehér fátyla,
és súlytalan csípőjét riszálva
hempereg a szélben hosszan
a bámészkodók feje fölött.
Anya!, mondja újra, s fejét a magas nyakú
blúzzal fedett vállgödörbe ejtve érzi,
mint flamingók és kócsagok, e régi képek,
mint meggyűrűzött madárlábak
fölrepülnek, elsuhognak a petúniák lugasában.
Őbelőlük, a kiürülő madárházból.

A zöld villamos utasai

1

Papírüresség körül szavak, szavak.
Költészet szemétdombja.
Gyanús csavargók, egymás titkára ragasztott mancsú
fogdmegek Cséri-telepe.
Leplezetlen kételkedés kérdezősködései
összetépdesett és összecsirizelt jegyzőkönyvoldalakon.
Gyanú: hitt Ő bennem? valaha is hitt Ő bennem?
– és vád: sohasem hallottam énekelni.
Talán jobb lett volna festő lenni?
Gaál-Rátkay-Kondor együtt? Csontváry és Gulácsy – én?
Uccello csaholó vadászebe nyomán járni erdőt,
s Piero della Francesca Sábájánál
kevesebbel nem érni be az ágyon.

2

A Wimmer fordrász síkmodorú segédje
a zöld villamos peronján csak ámuldozott:
Bámulatos, Aranka nagysád, bámulatos!
Hogy „egy vonallal”!… És tetszik látni?
Ahogy a levegőbe… Micsoda villámrajz ez!
Ugye, uram, ön is csak bámult? Ön is látja az orrot,
mint mi, egyetlen vonallal kanyarítva a semmiből itt!
Hogyne, mondta a toprongyos úr, és cserepes
sziksó-arcból ide-oda imbolygott a tekintete,
mint ő maga, robogó, vad szardíniás dobozunkban.
Hogyne ismerném föl Jumbót azonnal!
Fiacskám, ormánya kész remekmű! Még rojtos fülét is
lássuk! Hadd lám! Akkora, mint az ágyterítő, nicsak!
Már megbocsásson, de ki az a Jumbó?,
tát szájat viplafogakkal a segéd,
s csapja is elszántan össze, nehogy a légy,
ha beledongott, még kirepüljön.
A Jumbó? Hohó, zötyög a rongyos kedélyesen,
hát elefánt a Busch-cirkuszban.
Csak nem azt akarja mondani, hogy nem látta még
tisztelt felesége- s kisfiával?
Mindazonáltal szakasztott ilyen az elefántormány,
tanusíthatom!
És semmi kétség, az én kislányom nem tudná így
kimutatni, se itt, se otthon, irkájában.
Balkezes és kissé félszeg.
Mert vakmerés is kelletik így,
peronon és levegőben, nemde hölgyem?
Elefántorr!… Cirkusz!… Jumbó!…
Uraságod OTI-ban járt? Szemorvosnál?
Netán: betegsége farkasvakság? Hisz szürkület van,
kitörhetett!
Mi másra gondolhatnánk, e tisztelt hölgy a kisfiával,
s én, kit szakmám szerencséltet barátjuknak?!
Mi itt, kérem, a drága Dédi kézvonását vitatgattuk.
A Művészetet, hogy meg ne sértsem,
s ez a gyermek, ahogy látja
(nem iskolás ő még kérem), a lényeget előbb szóval,
majd levegő-rajzán tárta megteremtve szemünk elé.
A hihetetlent: elhitető „egy vonallal”.
A titkot, uram, bámulatos rajztudással.
Hát nem férj-feleség? Ó, pedig mily összeillők!,
buktatott bánatba micisapkát fejestől az utitársunk,
és a párbeszéd szép csöngetéssel megszakadt itt.
Leszálltunk a megállóban,
és sietősen, mert sötétült, megindultunk hazafelé.

3

Útközben elefántháton ültem. A cirkuszi zenekar
fölállva tormbitázott,
s páholyában dédnagymama elmerült a rajzolásban.
Wimmer úr segédje hosszú,
színarany bottal mutatott rám, és fényes-zománcú
tölcsérbe kiáltozta előkelőn:
A talentom! A talentomja!
Az első sor tele volt toprongyos utitárssal,
és rengeteg balkezes kislány ült még,
kik leesett állal lesték,
hogy dédmamára pislogatva orrokat rajzolok
– és mindet egy vonallal – a cirkusz ponyvasátorára,
hófehér elefánthátra magam köré,
s egy balkezes kislány irkájába is rajzoltam lágyan
szeplős végű, tömzsi orrot.
Egy pillanatra orraim közül kitekintve
egyszer anyámra lestem.
Nem hallotta a zenekar trombitáit.
S a párbeszédet a villamoson? Szavaimat
a dédi-rajzról? Hiszen neki mondtam!
Hitt Ő bennem? Valaha is hitt Ő bennem?
Sohasem tudott énekelni.
De legalább nevetett volna rajtunk!
A hízelkedő borbélysegéd műértésén!
A zöld villamos peronjára
vasárnapi elefántját fölléptető rongyos bácsin!
És főként rajtam! Arany zabla- s kantárhiúságon!
Peckes billegésen a két zenére!
Hát nem mindegy, hogy elefántorr vagy dédi orra?!
Kinek-kinek mi testesül:
az az övé. Azt dicséri, amit meglát.
S ki láttatom azt, anyám,
nem vagyok-e elefánton megérkező rajzolód is?
Ki zsámolyt rak a lábad alá,
és mindennap kétszer lesz ebéded,
hogy föl ne kapjon a szél, Madárkám,
az utcavégi két platánfa zegzugos
és sóhajjal telt Chambord kastély tetejére.

Antivers Kraitz Arankáról

(Adatok)

Vörös gyűrű, vörös gyűrű, Kossuth, később Lenin falva.
Élt egy nő ott, Kraitz Aranka, 70 évet.
Rokkant apja szívasztmája
(mocsár, mocsár, Brianszk fái)
Klapka utcát, Csorba utcát lázba rázza, szétzihálja.
Faltól falig űzött cinke volt az anyja.
Nagyanyámat apácái úgy nevelték,
összekötött ujjai közt papírcsíkot gyújtogatva.
Nyolc babát szült, két halottat.
Karcsi meghalt torokgyíkban.
Kis drogista-fia, Sándor s menyasszonya tüdővészben.
Iboly púpos. Csu meg sánta. Tuli bátyó,
ház szarkája, morfinista. Gyula s anyám tüdőbajos.
Harisnyagyár gépei közt élt Ibolya 40 évig. Órásinas,
susztersegéd, Csuból végül reszketegen lett egy portás.
Tuli a vad géplakatos.
Gyula zsákolt, csavargott a Dunántúlon,
őrizgette Szivonicsék teheneit.
Noufer pap dombja alatt féltenyérnyi bérelt telken
árvácskával, violával, krizantémmal kertészkedett.
Mauthnerék üzletében kiszolgáló volt az anyám.
Később hosszan, nagyon hosszan kiszolgált
a Vörösváry s Társa cégnél.
57-ben a Közértből megrokkanva menesztették.
700 forint nyugdíjával háttal ült a
gesztenyefa-pagodáknak.

Két műtét közt Tuli nősült. Menyasszony a főnővér lett.
Tőle várta mindennapi morfiumját.
Cipőgyári Szvincsák Ilon felesége lett Gyulának.
Gyermekágyi lázban halt meg a harmadik szülés után.
Halott magzat vonta földbe.
Hitelt ígért Schröder úr a koporsóra. Ravatalát
üveg zárta légmentesen.
Tűszúrásos ujjaival ha kopogtat koporsóján,
meg se halljuk,
olyan vaskos, titokzatos kristálygömbben lebegett el
szemünk elől.
Gyula nem volt harmincéves. Két gyermekét
Iboly s anyám kézen fogva kihozta a temetőből.

Anyácskámat lánykorában idegenek környékezték.
Bécsből jöttek: mosónő a rossz fiával.
Előbb lagzi várt anyámra. Buzgón cipelt anyós ágyat.
Lámpást gyújtott, mézszó pergett. Utóbb
számba tömte vad dühvel a pelenkámat.
Sírt a karján fűzfakosár, futott anyám.
Előttünk és hátunk mögött felpörögtek
portölcséres búgócsigák, szél viharzott.
Egy féllábú trafikosné – járt a híre –
tartotta ki apám később.
Hideg, barna úriasszony, féltestvérem, Jolán anyja.

Házasságot nem számítva, sem a kórház kis-halálát,
sem a tolvaj Tuli útját,
sem Gyulának jutadombi cigánygödrét,
élt a család ’18 és ’60 között, csigalassan csúszva lejjebb.
Két öreg ágy öt alvója. Nyugszékében átkuporgott
üveg-telek hava Anyán.
80 éves szekrény és ágy. 70 éves mozsár rézből.
40 éves ágyterítő, 20 éves a télikabát.
Warholcz szatócs tintával rótt számoszlopa,
hitellajstrom. S jelenetek, jelenetek.
Szentostyányi hiperbolos tablettái nagymamának,
s nem hall, nem lát: szem krumplival
működtetett fejhallgatós rádió a nagyapámon.
…S várva anyámra, szennyesládánk öreg ruháin
mindig elalszom.

Anyám-Aranka kenyéradóit híven szolgálta.
Osztályösztönből sem lopott.
Illyés époszát e tárgyban alighanem nem olvasta.
Üldöztetésben őrizte, amit rábíztak.
A Vörösváry s Társa cégnek 48-ban volt mivel hát
hiánytalan útra kelni.
Belgiumból, Luxemburgból hébe-hóba
karácsonykor csomag landolt. Hála. Hála!
Málló nagyestélyi, tollboával (elázottan).
Könyékig ér a bőrkesztyű, csipkebetét (alig rongyos).
Le-föl járó pávaszemmel kipettyezett slafrok foszlik
(fölmosónak).
És füstszínű a festett-hajszín nylonzokni,
nylonnadrág futó szemmel, sok-sok lukkal, bélésképpen.
Gyapjú ujjas? bélelt csizma? szövetkabát?
kevés kis pénz? Soha! Soha!

Kraitz Aranka ’48-ban lett közértes. Csupa ész volt,
fürge szem és szorgos ujjak.
„Érte éltek” – legalábbis most, utólag. Most utólag
tudni vélik: kiszemelték réges-régen.
’49 tavaszában kidobták az üzletekből.
Krumplit mért a csarnok mélyén. Zsákolt és mért.
S miért? Miért?! Anyja maradt bebörtönzött
gyermekének.
Tél jött. Baj lett.
Eljött érte ifjú énje, kitől fia
négyévesen holtra rémült.
Pofacsontra feszült bőrű, holdudvaros szemű nővér,
a lecsüngő tekintetű Tüdőbaj jött.
Eddig csak a jelre várt ott Törökbálint
kórházának matracain.
Orvosságszag lengte be a Klapka utcát,
leánykori köntösének bársonyát is,
azalatt, míg csont és bőr lett.
S hogy kövéren, göndörödve érkezett az Igazgató,
s jeges zsákkal birkózását szakértőként egyre nézte,
hát nem jutott eszébe ott Arankának száz erénye,
csak egyetlen egy hibája: az én anyám.
Igazgató s igazgatók kövéredtek, göndörödtek,
s lóvérvörös hazámból, hopp! – kifeledték.

Hogy lehet ez? Hova mehettek nélküle?
3 évig nem tudta Ő, fia hol van.
Aztán utazott a beszélőkre.
Vásárcsarnok – tüdőkórház.
Vásárcsarnok – börtön Vácott. Hét és fél év.
S mit meg nem ért! Fia szabad.
Szabad? Meddig?
Gyula telkén bújdokoltam, disznóólak üregébe
húzódva a téli csillag kése elől.
Hihetetlen, de megélte: újabb hét év, s kiderült már:
vak igazság baklövése voltál börtön! Ültem, és hiába ültem.
Kraitz Aranka hol feküdtél?
János-kórház jégmezőjén?
A Szabadság-hegyen vártál?
Mátraházán?
Fűzérradvány fái mögött?
Egyre hosszabb börtönei következtek: tüdőkórház,
tüdőkórház.
’73 szeptemberén, hallgatagon, szelíd szívvel
szavatolva csak megőrült.

S jött december ’75-ben. Ágya előtt ügyeletes
orvos állott.
Halálán volt.
Éheztették, szólt az orvos, böjtre fogták.
(Bizony, Hazám, igaza volt, éheztetted, böjtöltetted.)
Gyűlölte az orvosokat, kórházakat, hideg tűik,
hullaevő sirályukat – szóltam én is.
Lángba borult arccal álltunk.
Mentő vágott Szabadság-hegy dűlőjének.
Hat nap múlva anyám meghalt.

Vörös-gyűrű-Erzsébetre hamvvedrében megérkezett.
Temetőben elvadult tér törmelékkel teleszórva.
Bedugtuk az ormótlanul meredt beton
egyik nyitott almáriumfiókjába.
Szónok nem volt. Heves, vörös drapériát
képzeletem nem terített urna elé.
Hullafeszes fajankók sem roskadoztak érdemérmek,
zászlórendek nagytokájú párnáival.
Pedig dülöngélő részeg kántor énekében
gyermekedet búcsúztattad
munkásosztály, vörös gyűrű, Pesterzsébet.

Körös-körül madár az ég

1

De ha ez már úgyse vers itt! És te, versem,
úgyse kellesz!
Se fönt, se lent, se odakünn, sem hazádban,
Gaál Imréstül kiebrudalt, szülőfészked ugaráról csak a váli
rengetegbe deportáló cimboráid gyűrűjében
futva körbe, mikor a fák újra égnek!
S az uccellói kutyafalka szívbe döfő vonítással
szegi be a sintértelep szét nem oszló hóbakáit,
s kutyanyelvek melegében halottaim fölragyognak,
szemük tükre néz a tűzbe;
van mit látni: a Kosuti leszállott a sírkertekbe,
ég a régi városháza két tornyával,
szemközt meg az Uránia mozi porrá.
Ég a váli erdő mélye!
A vak Múlás betöretlen csődörének ürülékét
anonymus-arctalanul teregetik lábunk
elé szorgos kertész ördögeink.
Hímvesszőnk, mely egykor üde aranyág volt –
s lett belőle patkány füttye.
Rohadt akna, kloáka-út: sósavba lejt meredélye.
Lányöl-völgyünk, csók-ól-kagylónk,
szentségtartó lágy szelencénk –
gyűrűibe beragadtak csorba pengék, késszilánkok.
„Szívem alját dörzsöli épp csikófejed!”
Magdolna szólt – ki nem hallja?
S széthullt a szó gőzölögve, verébcsőrnek kínál magvat,
göröngyöknek férget és zsírt.
S lázpecsétünk annyi szóra!
Emlékeztek a viasz-más tribunarcra?!
Koszorúra?! Szemtüzére?!
Angyalságra esküvésben szegénységünk rózsáira?!
Nézzétek, a kivájt szemből füst kígyózik,
lángnyelv szisszen!
Nézzétek, a makacs állból kimered a
trágyahányó villafoka!
Ó, a pecsét! szívünk pajzsa! Arcképünkkel szétszóratik,
megtrágyázza gyehennánkat.

2

De ha ez már úgyse vers itt,
nem a fönt és nem a lentnek fitymálása miatt nem vers
– magam miatt, ördögeim! –,
és ha ez már olyan pénz itt – Zrínyi Miklós száz aranya!,
pénzbeváltó nem fér hozzá, csak a halál,
ha szablyaél dolmányt hasít, s szívtájon a
fölhabzó vér aranyat mos gyilkosának lába elé:
– a megölt fizet! –
cimboráim, kifehérült sárpofátok gyűrűjében
– vagyis magam – csorba sarlók, tudjátok meg,
olyan lenne Róla a vers, mint patkányevés aranytálon.
Mit beszélek? Patkány tálon?
Rongyosodó patkánytetem szőrei közt szedni meggyet
– ilyen lenne!
Émelyedem szépnek írni. „Cigány nő ez”,
mondta egykor fiam anyja, nagyvágói burzsuj-ormán.
Anyóka a Klapka utcán. Ősz bogárka.
Poros héja kerék-törött,
cipel hátán fél halált és bogárvére szivárogva
ezüstöt hány
– mint halott lány menyasszonyi hab-uszályát –
maga után.
Húsz éve is ilyen volt ő.
Harmincnégy és fél kiló csak. Cigarettás.
Füstkísértet lepleibe burkolózó.
Egyiptomi sírkamra-árny,
sakál- s féregszelidítő.
– Na, menjetek fenébe a versetekkel ékszerészek!
Pórusain kristályultak a fájdalomcsillapítók.
És halottan, a kis nővér iszonyával körécsavart
lepedőből kilátszó bőr:
olcsó, tágult kreppharisnya,
lecsúszva a testről mindjárt.
Hetven évből negyven évig csak öreg volt.
Bajtenyészet. Kéretlen és kívánatlan.
Feslő szép Hús, királynődnek ezzel vége.

3

„De a lélek!”
Csörömpöl a szemgolyótok, szemforgatók!
Mintha csak egy, nem pedig száz, száz és ezer,
80 ezer lakta város, 10 millió lelkes ország,
milliárdot hordozó Föld
apródonként tőrbe csalva, kútba ontva, csőrnek
vetve!…
Fehérbe varrt elesettek hegye sáncol,
és a Pestis száncsengői csengnek-bongnak
át a hulla-torlaszokon.
Jó anyámból nem avatunk Mákkirálynőt, gömbfenekű,
cukorsüveg-mellű csábost,
ki megszoptat ópiummal, hogy álmodozz, emberiség!
Lelke? Visszavonulás volt. Folyamatos csatavesztés.
Hullakazal alján légzés.
Rózsakert is? Valahai rózsakert is. De mikori?
Dér-előtti. Rózsafejet szelő kardok
villámával beborított – gennyesedő rózsaszárak,
megfeketült sziromszervek.
De „a lélek?”…! Nyomorultnak csak hiánya.
Szabadsága.
Hogy csalhatná tömlöcébe?
Cimborák, ti! Hát komolyan azt hiszitek,
legjobb léleknemesítő, ha valakit arcul köptök?!
S böffentve a hóhér, aki negyven évig fakereket
csavart testén, s szőlőhúsát présbe fogta,
várja most, hogy szentet préselt?!
Általános iskolások tankönyvébe illő ábrát?!
Ím, az Embert, nagybetűset.
S a lelassított kivégzőgép fogantyúját vezénylő mancs
nyitott koldustenyerével
esengi a jóvátevő sajátkezű aláírást.

4

Így tehát vers, Róla: soha!
Ó, ha élne! Kútvíz-verset, kenyér-verset,
napfény-verset, Hold énekét,
gesztenyefa-pagodából hívó csengést kéregetnék,
jó költők, ti, cimboráim, ördöngősek,
kitelne az évezredes kincsestárból egy-két verskép,
hófolt-dallam,
illatozó fenyőfaág Madonnámnak lábaihoz.

5

De ha ez az „úgyse” verse, úgyse-kell-vers,
cimboráim, tűzgyűrűtök váli mélyén
torpanjatok meg egy szóra. Mivégre volt oly kicsinyke?
Oly súlytalan, mint a széltől meglebbentett
gyöngyszürke toll?
Fészke nem volt. Szállni nem bírt. Másnak látszott?
– Két malomkő őrlete lett.
Mégis, mégis: madárszülőm szárnya rajtam.
Honnan kél a szegényember? Honnan támad?
Ó, a váli mélyben látom,
lopakodó ördögeim, mögöttetek egész sereg
ereszkedik földi rögre.
Mint korom a gyárudvarra.
Surrognak a madárszárnyak, tűzbe hullnak,
vízbe vesznek.
Egy-egy csizma sarkantyúján szétkenődhet test is, szárny is.
Levegőben gúzsbakötve, lenyakazva,
örömöket amputálva,
az éneklést kiherélve,
két kemence közti távra kifeszített futószalag
várja őket.
Pasaréti villasarkon fölbukkanva csapdos szárnyuk,
váralagút szája ontja –
madárszülők, mint az anyám. Fél szárnyuk ég,
másik csonkolt.
Benéznek a kirakatba: nézésük is szárnytoll-vesztés,
légzésük is pelyhet hullat.
De nézzétek, ördögeim: körös-körül madár az ég!
Végtelen sok szárnyat látok!

Imádság sötétben, megvilágosodásért

1

Az ész vezet engem? S Ariadnéd, értelem,
hol húzódik a zeg-zug folyosó hajlatába?
Láthatatlan, mint nappal a Hold. Ám, amint elhagy,
s szemerkélve,
majd sűrű cseppben, majd vérömlésként zuhog rám
a szuroksötét,
s benső világom hajladozó gyertyalángja társtalan
és tébolyodott
gyerekszemként átmered a kezem rácsán:
látható szép holdvilág lesz,
alászáll a sötétségbe, hágcsót hajít,
olykor egész miseruha-fénypalástot,
kicsiny lángom erre omlik, s mint a cérna
– millióból egy – öltése, beszövődik
tán az alfa hurokjába, talán feljebb, az ómega talpa alá.

2

Sírásommal, mint reflektorok körbe a repülőteret,
kivilágítottam a hófehér papírt.
Gyerekkor, kukoricásod suttog rajta érintetlen.
A cím, mint kiskapu fölött az Istenhozta,
a tizedik sor után, szegélyre róva kész volt:
Az utánad hajított ejtőernyő.
Nem, nem húzom át vastag tollal.
Szurokhordó, fejembe ürítve fenékig – ez vagyok hát?
Ki? Te hajíthatsz (!?) s épp ejtőernyőt (!?)
s épp Őutána?
Hát ki vagy te, hogy máglyára hívod, mikor szereted?
Neki adnál ugróleckét – hová?
Vissza? – sár-Erzsébet odúiba?
A kiszabadult borjúebek foltos hátát fésülgesse?
A latrina padját mossa, amíg nem kezd ezüstleni?
S az esti, görbelelkű szomszéd szenesektől
nyihogó kerekű kordét kölcsönözve
vigye ki a fiát-menyét, fia fiát Soroksárra,
és temessen zsírpapírba markolt méccsel,
szélzördített szemük közé világítva?!

3

Csakugyan te lennél, aki szólsz, és ugrik?
Nem szánnivaló hókusz-pókusz a költészet
a sírja mellett?
Gyermekdalod, csavargó! Őrületének legfakóbb jelenése
szemkioltó fényességgel ronthatna rád!
Azért, mert köpsz a szófacsarókra,
az elmeélű szóbagzóra,
a szószelidítő cirkuszosra,
az aprófa-szó hegyezőre,
már azt hiszed, hogy kiválasztódsz?
S mert „se fönt, se lent”, hát azt hiszed,
hogy elbírod az Igazságot,
míg dagadó Léger-izmok kiugratják bámulatos békáidat
– hölgyek, urak tessék, tessék! –,
és leölt bárányként gőzölög a karjaidban,
ahogy a semmiből rezzenetlen leengeded
görnyedező anyókádig,
kenyeret kiejtő keze közelébe,
a rosszul befalazott urna fülkéjéig?
„Feketedj-meg-mint-a-virágok” – sötétség van.
Képzelj el egy világot, ahol a hóesés is fekete.
Nem tudod elképzelni?
Pedig odaértél.

4

Ó, Holdam, Kivilágított Hajóm, Ariadném tekintete,
lelj meg engem a sötétben.

Az átváltozó

(Gí és anyám)

1

Másodperc az évmilliókban.
Gyertyaláng a Fény méhében.
Fű a mezőben. Fű a mezőben.
Te mindenben elveszőben, beleveszőben.
Mindent átszősz, minden porszemben lámpást gyújtasz,
elmenőben-visszaérkezőben.
Körös-körül újra égnek a fák? a Köves út?
a sintértelep? És nincs kívüle más? És nem lesz kívüle más?
Csak jön a tatár, a sorompónál áll (?)
és meggyújtott szurokfolyam a nyáj,
csupa tövis-szúrta szem,
tüskevájta száj (?)
s: Mutasd a lányt! – dobbant a láb (?)
– de kifogytam ötleteimből már.
Mérgem, gyilkom, akasztókötelem szétfoszlott már.
Nem falatnyi kenyerem, korty vizem ő –
magam vagyok: én vagyok a lány.
Hogy adhatnám testem-testét?
Szememből a kéket, szívemből a vért?
De hát kit rejteget az ifjúság? Gí kalapja, a tengerkék,
csizmája a virágos, a napsikálta fehér gallér?
Gít fogom a kisujjánál, őt viszem ott.
De sziklát zúz szét foga között,
úgy taszítja el a tatár:
„Maskarába dugtad anyád?!”
És csörgősapkát nyom fejébe, röhögése hermelinjét,
„fussál bolond”, nyit ostorával keskeny rést a jövendőbe.

2

E meg-nem-történt megtörténtet tudod te jól,
aki nem vagy.
Madárszülőm, a szárnyad érint elmenőben,
visszaérkezőben.
Ki minden porszemben lámpást gyújtasz, lámpásodtól
hogy halványulnak, ha körös-körül égnek a fák.
Vízfestmény fák?
Fekete játékerdőn játéktűzvész? játékebek?
játékholtak?
Hova nyílott, az Időnek milyen titkolt
terme nyílott meg előttem?
Ő, ki nem falatnyi kenyerem volt, hanem Testem,
énem párja – Te lettél a sorompónál:
múló percig kívánatlan anyó arcú,
menekítő álarcodban.
De itt e titkolt Idő-tisztás széles-lapu füvesében,
páfrányosán,
ahol végtisztesség patakmosott terítőjén,
mint méhedből érkezőben, pihenek az égre tártan,
ő tesz engem karjaidba, míg minden percek elperegnek,
anyaszívű asszonyi jóság,
Ő tesz engem halálomnak bölcsőjébe.

„A szentek bevonulása a városba”

 

Egy pesterzsébeti európairól

(Hódolat Gaál Imrének)

Gaál Imre! Szilvakék zakódat kitisztogattam.
Ez a vörös agyag nemcsak besároz, fest is, ha látod.
Lesz mit takargatni foltos könyöködön.

A lacházi temetőből, hova előhívlak, temető az csak.
Nincs mitől félni. Jöjj, halhatatlanok leglustábbja
csöbörből vödörbe, a mi ünnepélyünk kellős közepébe.

Huszonegy éve, télen,
mikor a köd már nem bírta az alkony moccanatlanságát,
és tömegesen akasztotta föl magát a nyirkos bőrű csupasz fákra,
s az ablakok úszni látszó tejfehér kockáiban
kóbor kutyák szemének sárga gyűrűje fölszikrázott,
és P-ből sem látszott semmi,
mintha láncosbombák söpörték volna el a Klapka utcát,
s mintha visszaúsztak volna a ködpaplan alatt
egymáshoz kulcsolódó homokdombok,
s a vad jegenyék alja, mintha disznóól elé toppant
nagybácsi verekedő árnya volna,
(s épp emiatt vaskos édességgel ágaskodott föl bennünk
múlhatatlan gyerekkorunk)
s a temetőfal az omladozó kapuoszlop mögött
mintha már nem is folytatódna,
s a harangláb alatt a tenyérnyi föld a réges-régi ingoványon
gyerekkori szigetünknek teknősbékaháta volna,
a harang pedig a Dicsőség kicsinyített mása volna,
Érctorkú, Ércuszályú Angyal, aki
hajdani ágyunk fejénél a vályogot lyukassá csákányozta,
mikor ágyunk fehér lepedőjén úszni kezdtünk,
kinézve a csillagokra.

Hát úszni akartunk!
Csillagot közelíteni! Kikötőjében ringani!
Millió lámpatükröződésben kőoroszlánok
megfagyott dühével dacolva
könnyű hidakon piros ablakok fényébe érkezni!

Feledtük ekkor szilvakék zakódat,
huszonnyolc évemet, felkelés stigmáit kalapkarimánk,
kesztyűnk, szöges lábbelink rongyától takarva,
Csillag Tibi elfeledte a P-n gubbasztó békafejet,
a Rettegést a temetőtől,
a gyerektetemekkel behavazott Földet,
mert Gaállal, Rátkayval mi négyen akkor
megpillantottuk érctorkú Angyalunk vérvörös szoknyáját
– félig kinyíló rózsává gyűrve –
a lélekharang hallgatag hüvelyében.

Gaál Imre, te harangoztál! Mint a bűvész.
Aki orrunk előtt tenyérnyi zsebkendőjét addig rázogatja,
míg lesz belőle suhogó zászló,
zászlóból harsogó Niagara-vízhegy,
Niagarából tízezer hajót széttördelt tenger
hab lófeje az Űrön.

Harang hüvelyéből kitüremlett a vérvörös rózsa.
Szoknyává nyílott. Végigúszott a szoknya a temetőfalon.
Föllebbentették a gyárkémények.
Félrehajtották a hegykoszorúk.
Csákányos régi, érctorkú Angyalunk forgott
vérvörös szoknyában a szemünk előtt!

Ezen a helyen most iskola áll.
A temető szolidan lejjebb süllyedt.
Itt van, de nyárral, gyerekszem-buta
virággal vonta be magát.
Gyere, menjünk egyenesen az ebédlőbe.
Itt lógsz, hétalvó, a falon – másolatokban kinagyítva.
Kelkáposztájuk kanalazva e lurkók
ármányos pillantása bekóborol.
Nemlátó szemmel rádfeledkeznek. Egyszer valamelyik
– ahogy tükre előtt hirtelen fölfedezte mellbimbóját –
észreveszi az egyik képen a harang hüvelyébe begyűrt rózsát.
Az elhagyott ebédlőbe később remegve visszaoson.

Gyepfejű tanára csak meg ne lássa!
Mit kuncsorog e rosszban sántikáló,
e nyakunkba varrt sületlen képsor előtt?! –
kérdezné rókaveresen lopakodva a nyomában.
De ezegyszer elaludt az éber szimatoló!

Menj, menj!
Hajolj csak a kép fölé, te vékony ujjú,
szemedben hittel csordultig teljes!
Érintsd – s belereszket a bezárult rózsa! Kifeslik!

Tovább! Tovább! Nehogy megijedj!
Májárnyékú vérvörös szoknya lobog elő,
mint gyűszűből egy árvíz! egy vérszökőár!
P. összes zászlója csak kismiska égő
kelméjéhez mérve!
Hohó, öcsikém-húgocskám, rajta, ne rettenj!
Suhogtasd bátran,
emeld az égre Gaál Imre halhatatlan,
érctorkú, csákányos Géniuszát!

 

Három hódolat Rátkay Endrének

1

Tíz, húsz, harminc év elrohant – a Feltámadásnak híre sincs.
Az üvegtetőn át két holtra lát.
Kondor s Gaál szidják persze, hogy itt ragadt.
Dühödt mutatóujjuk megelevenít haldokolni
báránybundájú széket.
A trónban vonaglani kezd a bárány,
kiütköznek a térdei, a koszkokárdás sebhelyek,
mint kitekert nyakkal futó puha pézsmák
a delírium hómezőin.
És dobolnak hozzá az üvegen át:
Mi elárverezhetnénk egész Soroksárt most!
Verik az ablaktáblák pléhlemezét, és hajba kapnak,
hogy melyikük eszelte ki alábbi csínytevésük:
Mint két kipróbált patkányfogó, az alvók udvarából
majd kicsalják álomrugózatú autóikat s a temetőbe irányítják,
honnan ugyanezen úton, s ugyane sípzenére kacsabillegéssel
lábnyomukon lépegetnek utcáinkba a családi kripták.
És ha az éj – mondják egyszerre ketten –,
ez a lukadozó színházi függöny,
ólomnehezékeivel végigdöngeti a házfalakat, ahogy a hajnal
egyetlen légypettyes kopasz
villanykörtéje kigyúl,
a mit sem sejtő ébredezők megpillantják
a kőputtókkal teleült kőlapokat
autójuk fényesre lakkozott tompora helyén.
No hiszen én meg – mosolyodik el szakáll-álarca alatt
a báránybundájú trónus mélyén kuporgó (olyan,
mint az itt-ott hamuval borított, megszenesedett fahasáb),
– én meg kilépek két szúrós kereszt közül,
csizmásan, fekete-nadrágosan rá a kőlapra hágok,
s két göndörfejű puttót, kőpintyük horgában
csizmámat megakasztva, berepítek az ablakon.
Csak úgy puffognak a hófehér kanadai medvebőrök,
csak úgy repednek a kyotói mályvaripszek
a Kis-Dunára néző hét és nyolc és tíz szobákban.
Ha ilyen a hajnal, mondom, legjobb,
ha vesztek valamit a portékámból.
Markoljatok degeszre tömött zsebeimbe!
„De hiszen egyetlen kép sincs nálad!
Tenyérnyi kép sincs a zsebedben, Mester!” –
nyöszörgik rosszat sejtve a kőkeresztek fenyegető árnya közül.
Titkon beteg, elhízott nőiknek intenek:
osonjanak tégelyeik közé,
tépjék le kislánykori bugyijuk virágmintáit
és tűzzék a szemükbe,
aranyfüsttel pácolják bőrük csillogóra,
s fekete vendéghajuk szikrázva rugózzon
a legkisebb érintésre is!
Ha ilyen a hajnal – mondom –, késő képekről fecsegni.
Délre a kőkeresztek belepik az ebédlőgarnitúrát,
a kőtáblák betapasztják az ablakokat,
s mikor beáll a kriptasötét, a holtak
lábfejcsontjai között betokosodott selyemevő féreg
fölfalja a selymeket,
a gyémántlágyító vizeletté cseppfolyósítja ékszereiteket,
s a lótuszfehér papírfaló betétkönyveitekből
gümőkórtenyészetet rögtönöz az ágy közepén.
– – – Eh! Elég!, csukja szemére keze sápadt csontkosarát,
mire a szék bélésévé cserzett bárány haldokló feje testet ölt,
s esendő nyaka hosszan Rátkay vállára hajlik.
Dologra!, emelkedik repedező szénné égett faág-öltönyében
a tetőablaknak háttal ecsetjei közé,
s a két vásott, csínytevő holt
kutyakölyök-szemmel tapaszt homlokot,
lepénnyé lapult orrot cikkanó üvegre.
Nyüszítve, nyáladzva lesik, hogy a moccanatlan fatáblán,
elájult aranyfüstlemezeken Rátkay ecsetje vérezni, havazni,
bikavérű borba merített hold sarlójaként
ezüstöződni indul.

2

Tíz, húsz, harminc év elrohant – és Soroksár trombitái?
Ugyan mit tudnak erről Soroksár trombitái?
Se karnevál, se kőfalomlás. Csak plasztronragyogás
a szerencsések dobogóin.
Fék nem csikordul. Mercedes-orr nem fúródik
káposzta- és hagymahegybe.
Szép, fekete, milliomos bárkatesttel
nem roppan meg a fűszeres súlyos ámulatától.
Gumikerék sem szisszen finnyás fintort vágva
– hiszen nincs ő.
S nincs a hentes, kinek tátott szájú pukedlizése közben
sárga kötényén szánkózik le
a vállon billegetett hasított marha,
s a láb elé érve, csupasz hátát búsan fölajánlja
pálmaág s futószőnyeg gyanánt a kocsiján érkezőnek.
Csakhogy az sincs, szép, ifjú miniszter,
a Dávid-arccal érkező sincs. Ki föltűrt ingujjal
a hódoló marhát nyaklott hentesi vállra visszarakja,
s míg a fűszereslányok egészen átédesednek,
mint sztaniolján az olvadó cukor,
ő a hosszú, keskeny udvaron lépeget végig,
hol a szemben lakók ablakukba könyökölve,
ha kissé előrehajtják a fejük,
homlokukkal éppen összeérnek.
Nem! Persze hogy nincs ő! Ki Rátkay küszöbén megállva,
így szólna illemtudón az öregebbhez:
Kiszáradt kút üregében felejtett ötven év után,
Mester, az egymásra találás ötszáz évével érkezem!
Mire az üvegtetőn át valakik lajtorját csúsztatnának le
a báránybundás székek közé.
Ne haragudj, rázná kosfejét Gaál,
az elsőnek közéjük huppanó,
s jóféle égi boroktól feltüzelve
benyúlna a Dávid-arcú inge alá:
Arkangyal komáimra esküszöm, húsból-vérből való vagy!
Pedig már azt hittem, minket, szegény holt lelkeket
csúfol ki valaki ellenkísértetesdi színjátékkal.
S a szénné égett öltöny s hamuszakáll köré
betelepedne a bundás trónusokba
Kondor és Gaál, Kormos és Nagy,
s félig a terembe belógatva lábát
Csontváry Kosztka Tivadar libanoni cédrus képében
ég-lombját kiterjesztené fejük fölé.

3

Sársejtű-eszű P-beliek, rongyosértelműek,
szülőhelyem fogyatékosai, tékozló koldusok!
Van egy verem Soroksáron, a Marx Károly utcából nyílik.
Színültig tele van arannyal. Aranynál aranyabb arannyal.
Arany aranyat szeret – hát szüntelen ott az aranynemzés.
Hogyhogy nem kaptok utána?
Hiszen egymás torkának estek egy elgurított pléhforintért!
Hazám dzsungellakói, feketéi, P-beliek!
Üveggyöngy és festett fésű szépei!
Ti, kik gumiszalagon feszítitek műanyag nyakkendőtök!
Jó dadátok, tejmamátok ásta azt a vermet mélyre!
Hiszen igen jókedvű sír- és veremásó
Butaság Mamácskánk!
Szagzó zsákszoknyájában szüntelen sürög-forog,
szemünkbe söprő fekete pehelybajsza
szüntelen csiklandós álmot ígér, s addig tentéz,
addig ringat,
míg szánkban teje szökőkút-sugarával
föl nem vakog bennünk agyarnövesztő disznóröfögésünk.
Íme! Reszelő tenyerénél fogva
csaknem harminc éve vonhatnád nődet
Rátkay elsüllyesztett műtermének tetőablakához:
Térdelj asszony! Nyiss szemet mélybe! Látod?
Nem ilyennek – olyannak akarlak!
S arra mutatnál, ki Rátkay mellől most feléd kihajlik,
fehér angyalhaj-bundája
betelt hím álombamerülésével lassan lehull,
s lesüllyeszted az ablakon át láztól reszkető tekinteted
köldökének csészéjéig.
Hallod! Reszelős tenyerénél fogva
életedet is az üveg fölé térdepeltethetnéd!
Szólhatnál hozzá, mint a nődhöz:
Térdelj, életem, térdelj! Nyisd szemed a mélyre!
Nem ilyennek – olyannak akarlak!
Én repedezett agyag-agyúm, balgám,
mákonyba szétázó fehér négerem!
Harapd le a Butaság csecsét,
hadd fusson ki a világból a Kígyótejű Néne!
Rátkay P-beli! Tagold,
hogy föld-eszedben megragadjon: P-be-li!
Soha mást nem festett,
csak ahogy az Arezzo-beli Arezzót: Téged.
Nem ilyennek.
Ahogy fölkelhetne benned a Nap.
És szabadságod lenne az aranyad.
És fölismernéd magadat.

 

Hódolat Kondor Bélának

1

A Város – ég, felhő alatta (tehát üres és szivárványter-
mészetű) – kísértethajó, önfénye nélkül.
Még egy magányos kandúrszempár éneklő stoplámpája
se bukkan elő a pléhtetők kővázáiból.
Még egy aranytallér alakú lánytalp-lenyomat se világít
a kapubolthajtás árnya alatt.
Még egy árva sülthurka-zsírcsepp sem, parázsvöröses
plazmatükrében hivogató kocsmakaréjjal.
Vagy a mindig féloldalt mosolygó legkisebb pincérlány
zárás utáni lemosakodásával – amint lested a törzsvendégnek
kijáró kulcslyukon keresztül,
mikor kicsiny, szőrtelen ágyéka kifodrozó rózsáját
mutatóujjal épp csak visszatűrve,
tűzfalba kapaszkodó csigalépcsőn siklott szökevény
látomása emeletről emeletre:
előbb, ahol a talpig érő tükrök előtt skarlát szőnyeg, s
összefogódzó madarakként suhogtak föl-le a szobapálmák,
aztán ahol a páncélszekrény szögletei fenyegető acél-
kéken szobamélyben várakoznak,
aztán ahol a megvert asszony lépcsőházban feketéllett,
aztán ahol a lepedőbe csavart holttest
csontvázkuncogása áradt:
kísérte a kórházi ágy pőre sodronyának hinta-cincogását,
aztán a folyosón, honnan az évi négyezer öngyilkos
albérlete nyílik
– míg némelyik égszínkék babatakaróban hullámzott
utána, s mint a megolvadt marcipán, édes és puha
hanglemez-zene kunkorodott elő a takarószegélyből –
végre, toronygerendák öreg szálkáit súrolva,
besurrant saját odújába.
A drótkosárban kopasz villanykörte vakult.
Ilyenkor a világ füstje, korma vadászó fekete falkában
kémények tűzüregei körül dörgött, korom-bundákba zsarát
kapott, szikra,
s farkukba harapva tűzgyűrű, tűzkígyó, sok-eres villám
V-it, O-it, sikamló S jeleit rávetette a toronyablak biblialap-
párkányára.
Ő frígiai sapkát öltött és anyaszülte meztelen látott olvasáshoz.
Hajnalig olvasta, hogy Holnap! Holnap! Holnap!
Visszhangozták a hajnali hajókürtők, a gyárszirénák, a
Hintó utcát fölverő vadpázsitba begördülő halottaskocsik.

2

– Márpedig – mondják a szentek, a szentmiklósi, iszká-
zi, lőrinci, és sokak meglepetésére köztük egy pesterzsébeti
európai, ki nem csupán a borivásban vala velük egy;
kit angyalok vadászruhában, de ősfatörzs-combja közt
tündér csiklót tartogatva kísérnek a szentek útján
(hiszen közéjük tartozó);
s ki P-t, egy egész tömlöcvárost, nagyidai államocskát
sírontúli delejének nyakörvénél fogva vonszol
hol eléjük, hol mögéjük;
s Pokol felköpte kan cirmosként sündörögni kényszeríti.
Míg az Állat a többi rongyos, ágtaposó lábtól lökve, föl-
meredő szőrrel sejti: nem segít itt lábcsók, hízelgő doromb!
Szelíd trombitások megragadják, zsákba taszítják. A szi-
billaszem, míg közönnyel félretekint, az álmatag-szemérmű
zsákszájat bekötöz szíjjal.
Maga az iszkázi!
Mert medve vállú. S Székesfehérvár kocsmája bár ide
messze, az éter se óvja meg a dühtől.
Maga a Szent Miklós falvából való!
Mert tiszta az, ki merítget tiszta forrást. De még tisztább,
kit vér sara se riaszt vissza, ha forrás-tisztaságát kell megóvni.
Maga a lőrinci!
Ki a Hamis Hatalmasság szemérmetlen párzásait s
elléseit öklendezve-átkozódva festette a közterekre:
hátha meggebed az ellő Gonosz, s az Agytalan és Lélek-
ontott, Egérkosszal Kitömött Szív önnön kézfejét leharapja!
De ismét a csőbe húzott Jézus önvérengzése adatott meg,
kampó és kereszt; fönn a fölhasított Bárány
s alul a megváltás hite – tűzön olaj – könnyű vacsora-
meleget ígért sárkányoknak.
Maga a pesterzsébeti!
(Mint a lőrinci, ő is festő), ki városának tyúkszarral telt
vaslábosából csak mocsarat ivott,
s szent voltát előbb megsejtették a pincebogarak, mint
saját Elöljárósága a Céhben
– miközben az ég színével megtömött trombiták szólnak –
megragadja a zsákot a Pokolból felköpött Döggel,
s odacsapja a csillámló Városkapun
a semmibe múlt időt levedző sziklaélhez.

3

Utoljára a zsákból halódva álhimnusz tekereg, mint nap-
szállat után a levágott kígyó.
Ó, hogy a tűzhalálba kergetettek, vízbefojtottak, magas
ablakból kitaszítottak, erdőkben agyonvertek, gumicellákba
hülyítettek, nagyidai hiszékenyek, kiheréltek cérnahangján
egyszeribe milyen emberien esdeklő a Címerállat!
Nyivákol a Mi Kis Városunk veszettül!
Mézesen miákol Asztali áldást, Hiszek egy Istent,
minden boldognak asztal fölött pezsgő serleget, sültet,
asztal alatt a toprongyos nadrággomblyukba csúszó hang-
szerbillentyű ujjat.
Szép Hercegek, szól a galamb a zsákból.
Királyfiam!, súrol-simogat anyánk szétrongyolt papucsa
dermedt konyhakövet, ahogy tüzet gyújt, ételt melegít, ha
– hűtlenek! – éjjel, a hóesésben hazatoppanunk.
Márpedig – mondják a szentek – te kívül maradsz, ha
mi egyszer bevonulunk.
A zsák minden rostja vércsepp-porontyot kölykez, de
bentről még Lorelei énekel: aranyszőke hajkígyóit szélörvény
úsztatja át a kender vérszakállán.
Ráfonódik az érpókhálós, repedezett szent bokákra.
S az irgalom sír, mint a világgá vénült pápa
Betlehem barlangja előtt.

Végül cédruscombú trombitások
meg a szentek,
bár émelyegve s szemlehunyva,
belefojtják a tiszta Mennybe,
sintér marokkal a tiszta égbe.

4

Most már utat enged az Öregisten ábrázatú kulcsár.
Kocsmatöltelék-koruk kulcslyuka országgá tágul.
Lebeg benne a sötét sarkokba mosolygó legkisebb
pincérlány anyaszült meztelen, kokárdás parázs-sisakban.
A Holnap tűzgyűrű-betűi neutronesőben
szárnyáról lobognak.
Márpedig – mondják örvendezve a tóduló szentek –
ide igyekszünk.
Hoztunk ölünkben földet, szívünkben virággyökerek
hajtása fehérlik.
S az üres mellvédre kikönyökölnek harangláb-ácsolást
nézni lámpásaik, a csillagok.

Tóth Menyhért végtisztessége

Mély álomban pihen ő a Vizek és az Ég ölén.
Két rinocérosz áll mozdulatlan ágyával ott.
Könyökét behajlítva nehéz fejének hajt párnát;
ő az! A Paradicsom almáival jóllakhatott.

Ő az! Antilopfejű rengeteg, madárliánok,
piros és kristályos-húsú hal-levelek, elefánt,
fekete szarvú kis tehenek, tőgyelő virágok,
s fekete magú dinnyeként a piros hold vele szánt.

„Színeim, kifehérültök! Ködállatok, legeltek!
Mint fejletlen csípőjű lány tisztasága, ledöntött,
amikor vékony falú korsómból mohón kiittam
az Isten tengerszeméből legurult könny-göröngyöt.”

A Két őszi csillag megjelenésére

(Montázs Végh György-sorokból, ajánlással)

A szikla-szirtbe vájt szárnyas oltár,
nem ő, a mozdulatlan, hanem te, a költője voltál.
Mint kehelynek belseje kibomlott
– nem az ő szerelme – hanem kamasz-verseid jószaga.
S a Liberátor torkán akadt a ház,
sírjából lépked elém a Csorba utca. Az óhaza.

Gyerekkorom. A tyúkketrec mögött még égszinkék festék-
pikkelyek alatt alig szuvasodott a kinőtt roller.
Még fogalmam sem lehetett róla, ki az a Paul Ver…
(nevének folytatása ezúttal, ugye elmaradhat?)
s így, amíg be nem dobta piros rózsáit az ablakon a hajnal,
Annádról töprengtem sokat, értetlen foglya szavadnak:
hogy (fenyők zúgtak) örökre eltűnt, mint a görög világ.
S ezért (büntetésül?) visszazártad párducaid közé.
És fenyők zúgtak, havason kondorodó fenyves, ezüst zenék –
s hiába tündököltem, füst voltam lenge szélben. Az ördögé.

Legalábbis ő idézett, hogy eltörött a tükröd
és reggelente nem látod magad.
Milyen bánat, adta a bankot: Nem veheti észre,
ha kormos ifjúsága elmarad.
Így súgta ő (vagy tán Auguste?), hogy törjem össze tükröm
s töprengve téged utánozzalak,
ne legyen nekem se Susanne La Roche a feleségem
– oszló rollerra kössem magamat.

Ajánlás –

avagy a végeredmény, Herceg, egészen csinosnak mondható,
míg a tréfásan előre elmetszett torkot rejtve szakállba,
tíz évre előttem, téged tessékel föl lépcsőjén a bakó,
dereng már bennem, hogy költészetem (nagyképű szómért bocsánat)
a lépcsőn végigballagni szintén jó lesz – mert épp arravaló.

A Szegény Yorick megjelenésére

Kormos Pista lovat rabol,
várja hétszög arany akól.
Hiába lő pandúrgolyó,
kipottyan a hóna alól.
Míg Ertot tortahab-ködébe vág ő s Merlotte előforog a lámpák gyöngysorával – ugyan! dehogy, miket beszélek, Istenem. Szegény Yorick azt mondja: egy reggel tízévesek leszünk és Marlotte elénk forog, és Szegény Yorick Marlotte tortahab-ködéről sem beszél, elsüllyed Ertot tejköd-habban, Yorickban csupán ennyi áll – de hopp! elő a Holdrepülést!:
kis húgom int kecses iát,
ahogy a köd tortahabjába szelek
zörgő gépemmel folyosót –
Vagy úgy!? Egymásba öltjük régi szavunkat s összetapadva pörögni kezd az ikerpár – Normandiában vagy a Mézes utcában? Hiszen
Hajó jön a tengeren – a hajókon lámpák gyöngysora,
sószag, halszag, kátrányszag s muzsika –
mondja Yorick, de a Fejek felemelésének házában
a dallam cérnaszála
a lámpák gyöngysorát rávarrta
Gí körvonalára –
pedig mindketten egyes-egyedül írjuk versünk. Egyes-egyedül? Ki lenne képes egymagában egyetlen szamárkórót úgy írni meg, hogy lila fejékével olvasónkra intsen? De hát nem láthattuk az erzsébeti lámpák fényeit elégszer, hogy gyöngysorrá fűzzük? Mi merészkedett el a töltés oldaláig a tolató vonatok hasa alatt? A Köves úton dárdahegyével mi nyúl utánunk a sintérekig? Most mindent, ami volt, beszegünk vele, a kordékat, a szamarakat, Normandiában kisütnek Erzsébet ócska lámpásai és Cecile mosakodni készül, alacsony ablak mögött, lavórban, a redves, festetlen pad fölé hajolva itthon, Erzsébeten.
Kormos Pista – – –
s megint a nyolcas, a népdal ütem. Ha testvérem lett volna, rá gondolnék így. (Ötször se találkoztunk azóta.) Miért nem István? Mindjárt ötvenéves. Miért nem István? Tiszteletadás a Hallgatásnak, aztán Yoricknak, a Megszólalásnak – Pistával?
Mikor az Átlósutcai még csak Rátkay volt, finom feddésben részesült a Rózsadomb tövében. A Biaival volt első találkozása, s beszéd közben szóba került az Iszkázi nagy, szeretve és könnyelműn úgy, mint Laci.
László – helyesbített szigorú hangsúllyal a Költő, az erzsébeti meg hazament, s ráhányta meggyulladt szívére a Jutadombot.
Pista te! Mindenki Pistája! Jézuska-terhükre néha visszaérző szamaraké! Megszólaló lila bogáncsoké! Mézes Annusé és a Mézes utcáé. A tengerhabmosta sziklaköveké. – Hommage, tólul föl belőlem, no de testvéri szó a hódolat? Idevalóbb a nyolcas, rácsukom soraimra, mint tízévesen, kakastavi csikkjeinkre a bádogdózni fedelét.
Kormos Pista lovat rabol,
várja hétszög arany akól.
Hiába lő pandúrgolyó,
kipottyan a hóna alól.

Ima a vadevezősökért

Csukás Istvánnak

Molyok? – inkább a Duna túlsó partján
lámpák közé emelkedő páralények,
alig derengve, mint sötétben a pohár,
legelik a semmit, amíg e bérház
téli kikötőjébe menekített bárkámon hallom a hírt:
ezerkilencszázhetvenhat van. Ó! Mégis!

Ezerkilencszázhetvenötben választottam anyámnak urnát.
Előtte fekete, ezüstszürke pongyolát a tűznek,
üszök-lábára ezüstutánzatú csattal csúffá tett cipőt,
az utolsó utazáshoz, amit már fekve tett meg
kórházi pincenyílásokból a szomszéd budai kemencéig.
Mint hintójában az alvó királyné a fák közt.
Míg a távolmaradó hold üregéből
a világra ömlő sötétség
kitöltötte az ágközöket,
s a torzonborz tűlevelekből
sűrű, ragacsos illatot préselt
az imbolygó hintótetőre.

Ezalatt messze, a bérház, megtelt jelekkel.
Az előszobafalnak támasztott darabka
(légszomjat keltő) ritkás hegyi égből
(homályos-kék nejlon szemétgyűjtő zsák volt,
a spanyolfal kopár hóvilágításánál
az ágy körül talált tárgyakat dobáltam bele),
az égszínű zsákból kivonszolódott
szénfekete szíján ócska karórája.
Az éjjeliszekrényen feküdt akkor,
és szemtől szemben érte a halál:
leszögezte mutatóhegyeit a pillanathoz.
Szívszélhűdéses számlapja konokul mutatta:
tizenhat óra, huszonöt perc.
Ezután nem pohár törött, mint Adamcsik néni
réges-régi szobájában, gyerekkorunkban
a meggyszínű almárium lapján – de eltört
a vidám karácsonyi ajándéknak szánt váza.
Karácsony délelőttjén a fürdőszoba
hideg kövén vízbe állított fenyő
szemünk előtt összeborzadt, s púpos kis teste
vízkereszt-csupaszon kuporgott elénk.
(Gí óvatosan a ház alá dugta.)
Este pedig, karácsonyeste
(régente még a magánzárkaház is fölrepült
pásztorénekünkből az őrtornyok közül a hold udvaráig,
seprű-cirokszál, kóc és vécépapír karácsonyfa-szárnyainkkal – – –),
mikor mint két egymáshoz szorított sírkő, Gí meg én,
az álom tavának közepéből kisötétlettünk a tollas ágyból,
a sebtében vásárolt új fenyőfa
kék gyertyáival, hunyorgó
tündérszem-bensejű gömbjeivel
kizuhant a sarokból a szoba közepére.
Mégis ezerkilencszázhetvenhat van.

Az árkádok alatt a bohócok
levették hosszú piros orruk.
Szilveszterkor még csak az eső sem esett,
hogy eldobált konfettik szétoldódó festékcsíkja
vérezte volna össze a járdát.
Csak a felhők rohantak tegnap,
s a szelek rázták veszettül
a csukott lakás ajtain a kilincset.
Parázshajtókás köpenyükben úsztak Északról a szelek,
Themze-parti fű, helsingőri ágy mennyezetéről a kárpit,
amsterdami toronyzenészek cilinderéről letépett szalag,
cseh-német tükrökből szemetelő foncsor verődik,
mint gyilkosra a bűnjel, a lobogó redőkhöz.
A park lámpáit pozdorjává zúzták,
de minket nem bántottak.
Miért? Mivégre?
Nem robogtak be tűzokádó lovukkal az ablakon,
hogy anyámat utolérjem a kemencekémény tűzkosaránál,
mikor a szétfoszló füst uszályába burkolózva
hetven éve rémei elől csillagok mögé bújik.

Bámulom a lámpák közé emelkedő lények
mozgolódását a Duna túlsó partján.
S hogy azt kérdezed: mi lesz a halál után?,
én visszakérdem: előtte mi lesz? Addig mi lesz?
Beablakozott medvefej-bárkám e bérházba tapad.
Fölöttem lakó szeplősarcú kislány
délelőtti mélyhegedű-leckéje áztatja egyre.
Lent lágyagyú kisfiú őrzi a lábtörlőrácsot:
R. P., K. I., A. B. rá ne találjon – s C. J. is
legfeljebb üveges-áttetsző sportzakós-holtan.
(Mély torokhangon mormol a Duna lent)
és ó-ízű sorokat ír egy férfi,
kinek kéklő nagymama szeme van,
és mint három – külvárosi borbélynál ondolált –
kopottas grácia, mint három vénecske
angolkisasszony (fekete kosztüm, brüsszeli zsabó),
társalog vele Börtön, Mellőzés és Rettenet;
míg csak ebédem nem hozza Gí,
és véle szabadulásom,
s a megbeszélt jelre:
játékos kölyökkutya-kaparászást utánoz az ajtón,
beengedem.

A Duna túlsó partján
lámpákhoz kötik maguk azok a lények.
Mondani akarnak valamit.
Vadevezőseid táboroznak alattuk?
A Szigeten keresnek alkalmas tisztást,
az éjszaka ösvényein bolyongnak?
Azt képzelem, beszélgettek egymással te és ők,
arról amit az ember el se mer mondani,
és a felgyorsult lélegzés párája kiúszik föléjük,
ködnimfák, kentaurpárák hemperegnek rá a sötétre,
meglengetik a sok szurokba ragadt lámpát.
Nem szívesen emlékeztetlek rá,
de kezdődik negyvenedik éved.
Sinka lábnyomában még mi következik?
A röfögő vacsora és a szuszogó nászágy óljából,
imhol tárul a templomajtó.
Elvillanó életünkhöz megérkezik időnk.

Holdrepülés

Bormanra gondolok.
Mit tesz most Lovell?
Rettegek. Hogy tudok
így aludni el?

Hétkor még, mint a zsák,
aludtam tovább.
Félnyolckor ebek
szűkölése vetett
ködös partokra ki – – –
Van ott valaki?
Istállók ablakai,
nyitott fedélszék orma,
füst és hullongó korma,
valaki követ hajít.
Pendül egy vödör ködben.
Hiszen én ott fürödtem!

Hiszen ott én aludtam,
kutyámmal versenyt futottam,
magamat hátán átvetettem,
szobrot gyúrtam, s a sutban, este,
alvó Éva lába közé tettem.
Piros szája szagát úgy szerettem.
A hóval öléig rohantam.
A nyikorgó kúttal zenéltem.
Hogy én ezt megéltem!
Hogy én ezt megéltem.

A sírás fuldoklása, vagy
számból kiömlő arany fonál
ébreszt elázva hirtelen.
Borman, Lovell, Anders nevem?

Egy biztos: kezemben a volán.
Még egyszer, mint meleg ingbe törlöm
az álom édes szagába szám.
A kapu alatt feláll apám.
A háznép kiszalad,
napsütéssel teli cicák,
öreg anyóka-bogarak,
kishugom int kecses iát,
ahogy a köd tortahabjába szelek
zörgő gépemmel folyosót,
és integetek, integetek.

Behunyom szemem karjaik után
s a támlára dőlök csókjaikból,
hisz tudom, mikor jön a kétkönyöknyi híd!
Jó lenne ölembe ültetni valakit,
aki ezen a vidéken sose járt,
megmutatni köd alatt a határt,
a haranglábat szómmal megérinteni,
a köd alól hogy mondjon valamit neki,
a szénával rakott padlások alatt,
ahogy elsuhanunk, a testnyomokat,
mutatni a létrán alvó szárnyasokat,
jó pajtásaimat, az állatokat,
boltajtón át a darálókat,
ecetes-üvegeket, fahordókat,
vaskapu leszállt szárnyait,
alacsony ablakok árnyait,
hisz alattunk döng a kétkönyöknyi híd!,
s ha nincs rajta korlát, az se baj!
Én úgy érzem magam e tájon,
mint járókában a gyerek:
el nem eshetek.
A köd égő ágpattogás, Veronka-haj.
A csendben elgurul egy gyűrű.
Kőlapra esik az acéltű.
Hallgasd, a malom őröl,
s öledbe hajlik az otthon,
mint virág a fal mögötti tőről.

A nyitott fedélszék, Lovell,
az istálló arany gerendája,
most már nem alszom én, Lovell,
mint hosszú esthajnali árny,
vetült elétek a Hold porára.
Karácsony napja van, Lovell,
Holdba tücsökszót telepíteni
az indulhat, mint te, Lovell,
ki végig a ködön, semmin át
otthonát felismeri.

Szülőfészkünk ablakai

Galambosi Lászlónak

Pesterzsébet gránit-kerék éjjel,
átforog az üstökös alatt.
Bámulom a csillár-koronákat
üveg-vérben őrző tornyokat.
(Galambosi László: Látogató)

Aki esti holdfényben érkezik, lát földi csillagot lobogni
a toronyház-ablaksorok sok-karú gyertyatartóin.
Káprázó szemű vándor mégsem gondol ravatalragyogásra.
Mint földből kiásott kincses kazetták,
gyémánttal lesózott szalonnahátak,
éhező szemébe fénylenek így a köleskásás tál gyöngyház­ szemcséi.
Puszta látásuktól megszűnik a hát borsódzása.
Bozót mögött lopakvó farkas is megkeresztelkedne,
ha aranypillangóit az ablak kiveti szimatoló orra köré.
Ó, nagyon is jól tudom én a vérpirosra lucskolt hóban,
réten, csatatér-ragadványban, csonttaposó hazamenekülésben,
agyvelők szivárvány-fehérlésű lidércével a vérivó tarlószáron,
a mindenhonnan visszajövés üvegszilánk töviseitől sünösödve
jól tudom én, hogyan fest odakintről az ablak.

Nem kopársarkú ravatalozó férges üregének (de nem ám!),
ahol négykézláb hiába reszket a fölgerjedt fénylés,
mint fogatört Pasolini-apáca a várakozás évtizedeitől
hihetetlenül hosszúra görbült vessző rézzacskós bokra előtt.
Csakhogy ezt a jános-apát-ágat nem emeli a Gazda örömlihegése.
Csupán csak holt. Mint harangtalan harangkötél, lecsüng. Rángatható:
nem tátog bociorr-rózsaszín angelusz belőle.
Nem fröcsköli tele némbere sótartóját hallelujái savával.
Megfeketedett, mint Spanyol Fülöp már királykorában;
fékeveszett benső nyüzsgését elhalálozása merevsége alá rejti.

Áttelelt, fekete trágyadomb a tavaszi vándorfű
smaragdos nyelvecskéi alatt – ennyi már.
Mit neki elzsibbadt apácája, a négykézláb sóvárgó!
Még ha nem az önnön ravatalozójának megőszült fénye volna –
hanem hancúrozó medvebocs-lányka, hánykódó köldökének harmatával,
óriás combjain éppen csak kikelt párhuzamos pehely-veteménnyel,
ki ölének kagylójában tengeralji szirmok
egymásba csavarult rózsáját mutatná,
ahányszor félresiklik bőrének párnás pajzsa róla;
s még ha egy Kőrösi Csoma zarándok-szenvedélye
tapaszt is szájat a talpán,
s a térdhajlat húsvét-havára útjának felén túl
a Himalája-meredek combból gömbölyödő oltár
Buddha-mosolya ragyogna –
akkor is, e mezőben kiterített: csak egy hulla.
Ha nem is köréje szúrták földbe
a toronyházak sok-karú gyertyatartóit.
Hanem tetemén át terpesztették mindenfelé
a házak talpát az anyaföldbe.
Még csak nem is hóna alól, lába közül ágaskodnak,
áttörték inkább melle Jutadombját, s medencecsontján
mocsárló Kakastóra betonoztak gólyalábat.

De fölbűzlik a tizedik emeletig. Körömdarabja ott úszik
a vasárnapi húsleves zsírarany lótuszlevelei között.
Borostái előkunkorodnak a frissen áthúzott vánkos tollából.
Hallani a szöget hullató, az apáról fiúra szállt rideg lábbeli
követ repesztő lépteit a lépcsőházban.
Bennünk minden emeleti fordulónál leszakad a végzetes kristálycsillár:
zuhan a gyerekkori filmhíradók bálterméből,
s a frakkok fölött oly jeges közönnyel keringő,
néma kilincseink réz-szeme előtt omlik folyosókőre.
Mint eloltott gyertyabél füstszála,
hajladozva átbotorkál a kulcslyukon.

Fölvert koromként bemocskol holdfényt.
Verejtéklucskos ingre ülepedik, ott súg-búg a fülbe:
„Látod, otthagytam őket! Megérkeztem a bálból!
Nem volt hiábavaló, ahogy a kisfiú gyöngyrekeszeim mögé benézett.”
S patkányharapdálta ujja fertőző érintéssel szemhéjat lefog.

Alszik egymással az Égi, a Földi.
Mint szövőlepkék fehér mocskával beköpdösött fáról
gyümölcs helyett,
köröttünk undorító pókhálózsákba varrt
alvó férgei himbálóznak.
Vagy mégsem?
Az ablaksorok körhinták ezer villanykörtéjét sütik
a vándor szeme közé.
Jön, jön a megtévesztett.
Lacipecsenye-szag a hullabűz.
Rohadt liliomszár szaga helyett
virágos szoknyák testszagát érzi.
Zeneszagokat.
Illatszínek árnyalatai hímezik körül a vállára kihajtott inget.
„Itt aztán szövik a jövendőt! Úgy élek itt, ahogy majd kéne” –
veri fel pacsirtáit a lélek szántóföldarany alja.
A vándor egyre közelebb lép.
Én pedig lámpát oltok.
Legalább egyetlen ablak fogadja őt igazmondó sötétséggel.