Határ Győzőnek

Az MZ-ben, az elsőn, a „könyökön” túl,
még ki se hűlt H. Gy. – mondták – s I. P. helye.
Tavaly együtt szívtuk – mondtam – F. Gy. és én
a recski levegőt. Látszik pofámon, pajtás?! –

s hogy egyik vasárnap kimosdottam, mint ő,
s egy nagyétkű srácnak küldve fél kenyerem,
jó tett helyébe várva jóra, dörzsöltem
csizmám F. barakkja előtt a sárkaparón.

Találkozásunk mégis elmaradt, mivel
ő egyfolytában szólt, de senkit nem figyelt.
Láttam, ifjakból volt már udvara, s noha
mindannyian mínium-csíkos zubbonyt hordtunk,

láttam, ki képzelt frakkban röppen, ki csillár
alatt állt – s F. Gy-t, tengeren túli háza
balkonán, három fényesre fésült ebbel.
Helyén hát mind! A képből csak én maradtam ki.

Érdes e hang, nagy Londoni? – Huszonéves.
„Mint keménymosolyú kard megtöretvén a
porban” – ily képtől zúgott. Figyelemre várt.
Tudta: máglyán verse „aklában mellkasának”

s: „márványba zárt szobrok döngetik öklükkel
a csillámló hideg poklot” így! – Kinek? Tán
a börtön borbélyának? Ember, hát tudtad,
a vakondok járatai tele énekkel?! – – –

Kibontakoztattál-e hóhérkötélből
ötvenes években kivégzett gyermeket?
Gyereklányt? S rám gondolsz? Hogyan? A padlórés
villanyfénnyel űzött férgei ágyunk alatt?! – – –

A soklábú puhatestek a lepedőmön?! – – –
Surranók dzsiggelése, hol félig lelóg
az alvilágba a takaró?! (Mint rólunk
lenyúzott Tavasz üres bőre.) – – – Mondd, Gí hajnal-

arca körül láttál temetőbogarat?! – – –
De: „ilyenkor az odú utcává nyílik,
jövevény érinti falhoz szárnya szálát,
mint fodrász ezüstre a frizurákat, befúj.

S tart a világ, amíg a Föld, vén angyal ki-
fordul, s forog, amíg csak Zrínyi utca lesz”,
mondtam én ott negyvenkét éves koromban.
A londoni kerekasztal ebből mit hallott?

Ötvenhatodik évemben P-ben, testvér,
tán nem is neked, csak világvégi kőre
hadd faraghassam tisztelettel, mint ifjabb:
térdelj le a kerekasztal alá: gyerekkor!

Hát nem gyerekkorunkban volt menedékünk?!
Éva selyemnadrágocskája lehúzva.
Hiszen mondtad te is, mint én: „jobbik énem
szállt hulláma közé gyönyörrel, kínnal” – s kérted,

hisz „egyetlen vészkijáratot” ismersz tán
te is, mint én: „hazátlan az óhazában
hagyott kincsekig, hozzá találjak, s holdas
térdeit romolhatatlan nyissa rám széjjel.”

Bújjunk a süket asztallap alá! Onnan
Dalmady Benőhöz egyforma messze van
London és P! Veled se hazudhat nyitást!
(Mert báránycsengettyű-hiszékeny az utókor.)

Ha szereted James Lloydot, ott majd mutatok.
Nézzük együtt, amíg képei nem leszünk.
Asztal alatt ott ám a gyerek-éles szem:
s a költők nem hitchcocki csoportos madarak!

Babitsiak! Még akkor is, ha megesett,
ami rólam a fentiekből kiderül.
Jövevények, szárnyunk behúzva, középen,
te Londonból, én egy ország padlója alól,

rakjunk ki, kölykök, lopott kanalat, madár-
tojást, halottainkat, éneklő anyánk.
Fölöttünk kerekasztal. Abrakadabra.
Alul rés: férgek s fiókaszívű föld. Lüktet.

Egy szegfű néma vonalában lehetnek
oly vad törések, hogy láng a rajz,
s titkos röpcédulákként gyújt fel azzal,
amit szemedbe tár.

Jobb egy festő árokban, részegen, ha
keze könyékig sár,
nem teper le Orrszarvú Had! Téged
nehéz és drága értelem, föl nem ajz.

Galambosi Lászlónak

1

Ülünk. A sétányról nézve: két úr napoz a teraszán.
Két naplopó úr (még mindig a járda széléről nézve)
emel sötét, pezsgő italt a hársfaágak magasán,
felékszerezett nőik nélkül merengve messzeségbe.
Félmeztelenségük zsakettszabású, sőt, már frakkszerű,
mint virágvasárnap a püspök, ötszázforintos-lilák,
vesd versed bombáját rájuk! lök fölfelé egy ifjú Illyést az unt revü,
a nép fiát, az ápolt kert alá a leintett világ.
Mint vágóhídon a villanytagló, ront rám e látomás:
ülünk a Kacsalábonforgó Várban Galambosival,
lábunknál kétnapos éhsége zászlóvillanás
Illyés markában, és átszegez zászlója villámaival.
Ó, a harmincas évek gyaloglói, e Bombavetők!
Puskaporuk Kanári-szigetté szóródott a mában.
A világmegváltásból kikerekült pár villatető,
s én, később kelő? – villaerkélyen nyújtózik nyugágyam.
Bókol a hársfagally sárga csokrával szívem fölött:
a sétányról nézve (s belülről is) e kép arcukba vág,
akik elől odább röpül a Huszadik Század, örök
epiktétoszi égből mintázva csak káprázat-hazát.

2

Ülünk. Hogyan hevert bárói ágyban József, tünődöm,
ha kastély húsz kéményéből fonódott rá a füst, a tél,
s a forradalom kölcsönvett színéből zeke a nőkön,
s vadászó urak frakkja a parkban, mint véres kaszaél…
S az ijedelem, hol átsuhant a fenyőfákon, esett
fellegformájú csomókban szűzi hóra még szűzibb hó,
s finom virág-lábnyomuk vágták bele izgatott ebek –
ott milyen vendég lehet az ezüst világukra tipró?
Mikor a vascímeres kapu zárja mögötte kattant
s a kabátzsebben cincogni kezdett némi útravaló,
a párnapuhány vendégséget megváltoztathatatlan
tehervonat-közeledéssel metszette át a való.

3

Ülünk. Belülről nézve: két nincstelen a vendégségben.
Vendég a Balaton-szag s a verőfény barna lazúrja
mellkasunkon – s az émelyítő tudatnál egyebünk sincsen,
hogy miért hasonlítunk mi annyira éppen két úrra?!
Miért nem két bronzvörös szoborra? Szfinxoltár-kövekre?
Nem! Az ifjú Illyés nótája kipusztíthatatlan itt
(itt belül!), kapaszkodik föl a rododendron-övezte
kacsalábra, s kapaszkodik tovább úri álarcomig.
Hát ne mondja ki, amit mi frissebb élményből tudhatunk!
Botunk, kalapunk nincs: annál gyorsabban menjünk, barátom!
„A tündöklés másnak virít! Nekünk sár alatt van Napunk.”
Ütközz át rajtunk szegénység, vértünk, ez álarcosbálon!

Fodor Andrásnak

Ott, Katmandúban ami megesett,
a költővel mindennap megesik.

Vállból, combtőből metszett végtagú
torzó a Margit-szigeti kosárban.

Nyelvét kényura nyomban kitépte,
mihelyt első gyanútlan verse kelt.

Irkalap-fehérként szamárfülét
kiszúrt szemébe begyűrte az űr.

Már nem nézhet vissza eltökélten
képmásunk taszigálva Istenig,
ki jászolágy szénáján könyökölt,
s oly képpé vált kinek-kinek: vágyunk
tengerár erejű betelte lett.

Értelmünk majomház-rácsa olvadt,
és jászolágy szénáján sötétlő
testnyomunk gödrével összeérve
a szárnyas nyom, sarkunkig borító
szárnytollaink árnyék-corpusa:
ránk bizonyította, hogy megölelt.

De Katmandúban ami megesett,
a költővel mindennap megesik.

Öngyilkosok akváriumában
kék-vörös csövek kígyói szegzik
pokláig fülelő műszerekhez.

Fekete frakkjuk alá rejtik esti
bőregér-szárnyuk a porkolábok.

Lesik papucsban csoszogva körül
– ők már a medve bőrére ittak! –,
vajon a keselyűknek vetett máj,
a szelindek-pofaszőrt befestő
véres szív helyett még meddig lüktet
csillagok hajszálerein függve?

És az üresen sugárzó kasból
a vers kiszól. Zizeg, mint jászolágy.

Bőregér-hártya vinnyogva olvad.
Szeneszsák-fekete frakkjuk reped.

Sírásó lapátja röpít rögöt.
S látszik két testnyom! S mindegyik szárnyas!

Onts rájuk kloákát! Rakj tömegsírt!
A Föld felét zárd rájuk szögesdróttal:

fejtől bokáig szárnnyal betakart
testnyomuk gödre rögön átmélyül.

Ahol a folyosó megtörik,
meghitten, mintha kályhacsövünk
könyökbordái között lógna,
csupasz lámpa ég éjfél után,
egyhelyben, mint horgász a parton.
Hálóját az árny kikerüli,
gyötrelmes ölelés-szomja az
ajtók szűk bemélyedéseit
rántja csak magára, ott liheg.
Egyszer a mélység pezsegni kezd,
mintha sórög kerülne vízbe,
a kopár űr sűrűvé válik:
éjszaka-igézetében jön
a festő s a reménytelenség,
mint szétázott szárny súrol padlót:
nyögdécselő beteg falépcsőn
lopakodik állványa elé,
hol a Henry Moore-másolatok
únják idézőjelnélküliségük.
Nem értem, miért nem lesed meg
asszonyodat, ki fölkelő hold
vállaira semmit se vetve,
egészen kinyílt mellrózsával
rozscipó-meleg keble csúcsán
mezítláb oson a szőnyegen.
És tanulhatnál nagylányodtól:
szívét markolja inge alatt,
verdesi szagos szénaszállal
köldökétől lábujjtövéig
a lámpa ezüst vízesése.
Mosdani indult. Ráismerhetsz
kádjában a Giorgione-képre;
a magas fürdőablakon át
az éj trapézáról benyúlik
szájoncsókolni az Alkalom.
Te kétségbeesetten festesz.
Fölfelé jövet lámpát oltasz.
Épp elmulasztod, mikor lányod
lélegzése nyárfalombjában
kész az Új Kép. Csak festenéd meg!

Molnár Gézának

A gazdagok utcájába olykor
a káromkodással teli bálna,
a hercegi rangot kapott sofőr
fenyegetőző ácsorgásaival
(és műszempillájú egyenruhás
indiai szépséggel a trónon),
farán 23-as bálna-számmal
elvezethet a mi utcánkból is.

A nyolcvanezerforintos bunda
minden szőrszála villanó ékszer,
mint kristály a villanyégőt, ára
belső tökélyét megsokszorozza.
Az ékszerésznél százezret fizet
a gyűrűért, mely kisujjára jó,
a hétméteres autójú Dáma,
és nemzeti büszkeségünk, Clara,
költőink között a leggazdagabb,
áttetsző versformát szab a nőkre.

Óriáskerék tetején a bál
kacskaringó színarany szalagját
bámuljuk a kipárnázott utcán.
A földigérő kirakattükrök
lángot hányó ékszertartók közé
betördelik ázó alakunkat
és kiütközik sötétből a hold,
keskeny pengéje az utcába lóg,
mint az elfelejtett rendőrkardlap.

Az ágy sötét dereglyéjén ébren heverve
(álmom takaróját lerántotta a macskajaj),
sok kivilágított vonatablak elröpül,
kopasz villanykörte alatt én és barátaim,
én és szerelmeim, foglárok, nők, kisfiam.
Föl kell most állnom! Ajtóm elé ki kéne lépni!
Az áttetsző sötétben Ellenségem liheg.
Harmonikázó durva zsákja megnyitva, ő meg
verejtékben úszva kapkod a múltam után.
Kinevetném őt: alatta késhegyek tarlója,
elhízott, szakállas teste ettől csiklandós.
Mikor a gubancos szárnyú, leitatott fácán
– csőrében ólomnehezékkel szökne a múlt –
nekiütődik nagy melle szőrrengetegének,
ujja markolja begyén át s dobja a zsákba;
az egész zsák részeg, merő madárkotyogás már.
Ó, annyiszor akartam túljárni eszén én!
Este a késtarló minden pengéjét megfentem,
vékony, szívós szálból horgoltam én is zsákot,
hogy – egér a csapdába – majd gyanútlan besétál.
Mikor a kivilágított vonatablakok
(én s barátaim, én s szerelmeim) megindultak,
pányván, irgalom nélkül kiemeltem mindet,
széklábhoz kötöttem, vasrácsaimhoz, az ágyhoz,
te fogsz részeg fácánként zsákomban kotyogni,
hittem erősen, s azzal fölszakítottam ajtóm:
csontomba ólom csordult, s ólomketrecéből
dobbant a szív: Nincs! És visszamenőleg hiányzik!
Mint boszorkányos ügyességgel lerántott
terítő fölött a semmiben még ép kártyavár,
pillanatig minden kipányvázott képem élt:
lóúsztató királyfi korunk, négyes lóherénk.
De hova tűntek, mondd, Ellenségemmel együtt?

Allende
Chiléjének
emléke-
zete

Ó
habzó
szirteken
tört reggelem!
Az éj lugasát
tartó oszlophegyek
mélyük alján förtelmet
láttak, s ledőltek. A repedt
keretben a tenger tükre fenn,
fenn, mint a lángok tűzpiros lepelben,
mint a repülő lángok a kivégzés
gyermeksikolyokkal teli hajnalain!…
Szempillájukon vagy borostás álluk hegyén,
mikor megrándul a rőtarany reggel… Karmazsin
poroszlók vad-ezüst tornyok árnyékából kilépnek – Hé!
Minden szem odafordul a viharzó lovasok felé,
nagy hirtelen ott úsznak már a város és a hegyek fellegein.
Az egész ország lázat álmodott s az égő lelkiismeret
már úgy húzza vissza az embert az éjbe, mint szurok a kőlapot
odaköti az út fekete alapjába… Tudsz vadabb reggeleket
mondani tán? A lovasokon olyan fénnyel csorog az üvegkupola-
égbolt hó-csillagaival, mint a kivégzett asszonyok mosolya.
Hajladozó kislányhangok – gyöngyöző ének –
áttetszőn, mint kék hegyek esőn keresztül,
ömlenek, ömlenek, harangvirág-koszorúba. Rémek
lobogtatják ablakuk szárnyát, de énekük zendül,
koszorúba simul homlokukon, s a kötélen,
mint az elkékült ajkak, rázkódnak a szirmok,
amikor a test már elveszti a Szépet,
(a lovak lépte az udvaron ingott)
az apokalipszis jövevényei
mögött pár őz szeme kezd fényleni;
a ludak is nyakuk bemártják a
sárba, ami, mint a vér – – –
A megfojtott szemébe
még ez is belefér.
Tükrözi onnan.
Hideg anyag.
Azt hinnéd,
te vagy,
magad.

Feslett kelméid közé már nem kívánkozom.
Mint a leértékelt áru, hidegen hagy.
Ez voltál? Miért? Minek? Mi közöm volt ahhoz, aki
karom vaskarikákhoz kötötte szolid szorgalommal,
s gondos szakértelemmel hátamra térdelt, amíg
társa éppily egyszerű mozdulattal vasbavert.

Düledező házak tetejéből egy cserép kipendül,
a padlásablak tégla-elválasztója pezsegni kezd,
s ott vagy Vak Lány, Idő, a mennyezet alatt laksz,
vacsorát főzöl nagyapónak – s ugyan mi köze ahhoz,
hogy karomat vaskarikákhoz kötötte szolid szorgalommal
s gondos szakértelemmel hátamra térdelt egykor, amíg
társa éppily egyszerű mozdulattal vasbavert.

Düledező házak megrohadt zsindelye szabadul akasztószegétől,
hétrét görnyed forgószélben, de aranya egyszerre kiolvad,
hullik alá, mint fénycsóvás tallér
az ő temetőjén, az én temetőmre,
ahol Vak Lány, Idő, teszed a dolgod, söpröd a kertet,
s madárka-válladhoz ütődve, sorba,
utolsó fényünk is kialszik.

Úgy álltak föl, mint a kerítés.
(Gyermekkézben furulya őrjöng.)
Vízparti szél loncot futtatott.
Befutott pince-ősz börtönt.
Ők álltak ott. Tölgyfahomlokuk
rovásai megfeketedtek.
Hallgatásuk torkon ragadott.
Látszott kérdésnek, feleletnek.

Nézzük a hegyet órák hosszat.
Alul a hal-lila víz hullámocskái
menyegzőn felcsengőzött sörényű csikók,
hancúroznak a sziklák között,
az ajándék díszpárnákat szétcincálják,
rojtjuk, bojtjuk ide-oda esengve dűl,
puha pamutjuk rongyosodik,
lyukad a párnabársony – hát kopasz kő mind.
Kőcipó vagy koponyakő; arcra esett
gályarabok szöktek a hegy irányából,
durva, mohazöld hajkoronásak, dohány-
levél szakállba temetkezők,
vitorlacsikorgás-korbács csapta válluk,
s amerre a hegyárny éket ver a tóba,
a Tebenned bíztunk eleitől fogva
zsoltárütemére úsztak Somogy felé.
Ó, de megvirradt idő előtt!
S a hajnal oly gyorsan távozott, hogy harmat
se hullt a földre, s a reggel, mint elkésett
takarítónő, csak alágyújtott s futott –
ezer szempár gyémántélébe
csapódtak így aztán part helyett.
Majdnem meztelen és szép ember-erdő – tán
nőink nem tudták megint, hogy mi a dolguk?
Fiaink riasztó szépsége volt az ok?
A borotvapenge szem s békasó szívünk?
Határoztak, s mint akikbe villám sújtott,
arcra estek a lábunk előtt.
S nézzük a hegyet órák hosszat.

Úgy jön ez az idei Kikelet, tántorogva.
Hármas sújtásra se hullott feje le a porba.

Ház mögötti lihegéséből úgy hallom, félig
még alszik – álmodd csak a bakó sújtását végig.

Azt álmodja, hogy föl-le pattog feje a lejtőn.
Vérvirág a völgyi toronyhoz dűlő Teremtőn.

Vérpettyet ejt hófehér szmokingja hajtókáján
– súrolná, mosná! –, de nem ér ő oda a lábán,

nincs karja, hogy a hófehér Urat átkarolja;
hófelhő szívvel áll Az, egéhez támaszkodva.

A csillár se leng ki, a hívők is énekelnek.
„Észre se vették – álmodja ő –, hogy lefejeztek.”

Pedig már itt van! Árnyéka kúszik küszöbfára,
mint délnek lejtő gyümölcsös virághavát rázza.

Ahogy megújult fűz hordja sarjú-füzéreit,
hajából arcunkba fű, ibolya keveredik.

Dülöngve húz maga után karján tekeredve
menyasszonyfa-uszályt – a Tejutat, földre ejtve.

Forrás, illatos ér szökdös falon át lázongva – – –
Bele ne ütközzél a vérszöges husángokba!

Lánykéz oldja le rémálmod kendőjét szemedről!
Ne: „Lázár!” – mondja: „Sámson!”, ha karodba veszed föl.