Írd, ahogy csak jön a kép.
Csupa dúvad jön elébb.
Tántorog a medve és
madártalan rebbenés,
szarvas nélkül iramlás,
két fa szétlép rohanvást,
mély bokor szétnyit, ág zeng,
látatlan alabárd peng,
ha látatlan pajzsot ér.
Pezseg a szamócavér.

A vaddisznó agyaras.
Kényes csülke agyagos.
Fekete szőrön agyag,
pipitér, meg iszalag,
egy félfejű kankalin
egyre rí „csingilin, csingilin”
láthatatlan vére hopp!
csingilín elpárolog.
Csupa fénylő kis sajka,
evezős a tárt napba.
Aranyeső holtakból,
a vaddisznó megtapsol,
aztán egy rőt labdával,
labdázik egy gombával.

Nád, szalma, újságpapír.
Csapdos a szél, betör, ha bír.
A nád csupa tört síphang,
a szalmán, papíron kis lant-
fogsorú puha egér
cini-cincog, velem elél.
Sötétség vize felett,
a nádmuzsikán heverek.

E magtalan, kisdarab
telken túl, ha sikoltanak
üvegkolompú hajók,
egek, bronz harangszót szabók,
fényszóró éj hegye hold,
kutya bozontján zene folyt,
a macska loppan, alig
hallt hang porozza, ha lapít,
a síneken jön nehéz
brummogással mély dobverés,
s a villamoshuzalon
szikra szikrát csókol agyon.

Kőburkom repedező
falán rést nyit ez az erő,
szárnya csapdos: – Jöjj! Sebes
szárnyamon át hangmélybe less!
Jönnek. Elefántjaik
törik kövem árkádjait.

Jönnek. Tevekoponya
sisak alól süt vigyora
a fogoly halálnak,
kit omló arcomba vágnak,
mint zászlót, mint eleven
diadalt! Jönnek. Szerelem
hóhér szüzei – vagy húsz
arany nyílhegyű kis fallosz
kard helyett mered – s zöldláng
hattyúcska húzza a szűzlányt.

Jön egész ajaksereg.
Leányszájak, pihétlenek.
Fogukon foszló tudás,
ősanya-örökség, parázs
nyelvükön édes ecet,
buja kenet éget sebet.
És jön kézujj s lábujj-had,
lázszáraz és párás ujjak,
kézujj- s csöpp lábujj-tövek,
nyíló, záruló álölek,
honnan tíz tele comb nő,
kitakart, parányi combtő;
ujjak hegyén a körmök
csúcsíves hajnali tükrök,
vénuszhajlatra húznak
szemérmes, parázna ujjak,
többet sejtet az árnyék,
míg árnypelyhű bőrön áll még,
fiú-íny-csóktól fedve
mélyútba kisujj szánt egyre;
bíbor csigaként rajta
szerető kővévált ajka.

Mint kút kávája csorbult
peremén tüzesre fordult
lángvizű sárkány-zuhany,
ez az ömlő pokol zuhan,
éhező csupa-bársony
bibeszájjal tapad, átfon,
csupa tűz lesz a barlang,
talpuktól olvad a kőhant,
ömlik az oszlop, kőbolt,
ömlik, ömlik, pedig kő volt!

1

Torkolattűz és rézfényű
füst lobog itt.
Muzsika csak ragadozók
szőrbe vont talpán sejlik,
tigrisén,
fekete ősmacska mancsán,
ha sompolyognak
a lándzsalevelek közt.
Csíkos liliomszár,
mintha százfelé szabdalná őket.

2

Egy korán lekókadt vörös liliomfej
a tigrisszügy éjszaka-bársonyából
szíveként kezd lüktetni feléd.

3

Legcédábbak a legnarancsosabbak.
Az árnyból ömlik a ragadós krapplakk.

Leánder vázája lábujjhegynyi szűk,
csak nem virágföldjét hordaná cipőd?

Csak nem veled szeretkezett a szirma?
Eszelős szépségét hozod kinyílva.

Miféle zegzugos sikátor ez,
alagsor,
oldalfal nélküli röppálya
a Nap háta mögötti térben?

Platina hordalék söpör,
V alakban hever a föld,
vézna gyerekszoknya forog a saroglyán,
szél siklatja a róla lepergő
pókháló csipkét,
szádat súrolja, mint ökörnyál,
kezed befonja,
mint részeg a bár
függönyén keresztül,
rajta át nézel.

Szénán száradó szandál
megavasodott ánizscukorja,
mint látomás
a hosszú ujjú lábfej
szemedbe fehérlik,
emelődik-süllyed
szénán a tücsökszó.

*

Bestia-körvonalú tavon
úszik a föld köldökében
szilvalekvár cirommal száján
az Ökörszemű.

*

A spiritusztartály égben
néhány embrió-faág hintáz.
X-lábú szamarat csinál a csődör,
fehér sörénye föllángol
a megszíntelenített kánikulában.
Az asztal szétveti lábát,
nyikorogva kifut a fiók.

A Nap oldaláról
egy szétrobbant farkú repülőgép
a fiók-tenyérbe esik éppen.

Héra szemű ökrök előtt meztelen
tenyérnyi tónak partján ültem, isten.
Téged csipkebokor nyúlt lángjainál
nézhettelek – bottá merevült kígyóm.
Ha vándoroltam, fejem fölé szúrtam.
Ha ütöttem vele, villámot vetett.
Fűmagot szórtam vele sivatagon.
De ha hívtál, hangodnak nem volt szája.

Süllyedt szigetek ó-muzsikája.
Ritmusa:
szélben lassan kifordul pálmalevél –
ágyékkötő is mereven, lassan csusszan
a földre –
pelyhetlen vajsima hullámzó has és köldök,
benne tengeri, parazsas gyöngyszem zenél.
Ujjait hajlítja hátra,
még –
még –
keze fejére fordítva csukja,
nyulánk puhán faragott lába
s szét –
szét –
holdfényű közökkel mered tíz ujja.
Tövükbe belehajlanak nedves földdarabok,
olvadó szuronyú fűkatonák,
ő térdeit szétnyitva hidal –
leomlik reájuk,
öle lejtőin hajlanak tovább.

Ha hullámok forrósodnak,
köréd forrnak, mint a láva,
apró füled lótuszklipsze
látom, olvad belemártva.

Gerincre kap a gőzlő víz:
fekete lószügyű tűz,
hasonlítasz hátán hullám-
dobálta üres gyűszűhöz.

Sodródsz fakókék saroglyán,
rajtad a művirág sikolt
(egyetlen – tigrismozgású
testeden – fehér, ami volt.)

Fekete a szád pirosa,
emlő-csengőid feketék,
mézes fullánkú csecseid
(füstmaradék, ránckeverék) –

feketék voltak útjaid,
barnák, mint az alvadt bíbor.
Merőleges nap ver merőn.
Olyan, mint a megtelt sírbolt.

Ildikó haja párducrejtek.
Lopva berácsoz sávjaival.
Derekam szavanna-bozótját
ittas feje forrásért túrja.
Kitenyészt, fölhizlal a hentes?
Ólban visongok, Kirke számlál.

1

Idegeim rózsaszín s hófehér
liánja engem is, téged is összekötött.
Dobolás gyermek- s üvegszívünkben
ingatag patával valamit összetörött.
Késélen kaptató lovam vonzzák
olvatag, fekete pillék a szemed fölött.

2

Így találtuk a lebegö menny
lámpás buborék köveiben
(déresés tűsarkú cipői puhán kopogtak)
iszony-párunk, egymásnak háttal,
kőbordámat kezed nyomával,
ó, a két egymás keze által kitaszitottat.

3

Ingaként az ég kapujában
lebbenő örömünk elnehezült.
Domborulatunkra az árnyék
– ijedt gyászhuszár a bakra – felült.
– Kocsis, vissza! A Földre velünk!
Oda, hol egymás holdja leszünk.

4

Ismeretlen fekete arcán a Földnek
leejtett minket a muzsika szárnya.
De négy szemünk most egyszerre látott mindent:
– Itt az Éden! Tigrise, Eufrátja,
kiáltoztuk (s jó volt partjain heverni).
Ormos fa érett rőt almát teremni.

5

Isten lépteit halljuk a fügefaerdőn.
Lélegzetfojtva bújnánk csalánszőnyegén.
Dideregve, láztól dobogsz fölhasított föld,
ijesztő mélyből ömlik a szíved át belém.
Korom maradt csak, hol kétfelé válik a szánk.
Óvó madárszülőmnek szárnya arcomba szánt.

Csiga
béka
hal
kagyló kavics
vadlibatoll
üveg
színes-
papír
emlékeztető csomók
a tépett füvön
ázott címkében gyerekrajz
aranyszínű
konzervdoboz
lenyakazott
sörös-
palack

Agyagba taposott magnószalag
a szerelem

Hogy a Mézes utcában nem leltelek,
a Süllő utcába nem hívtalak.
A tó közepén hangraforgó úszott,
a nádfolyosón egy keménykalap.

S hogy a hangraforgó rólad énekelt,
hallgattuk én és a keménykalap,
és egyre jobban fájt, hogy nem leltelek,
s a Süllő utcába nem hívtalak.

Szoknyáját föltűrt hajnal jött a vízen,
bámulták buborékszemű halak,
esetlen, fekete rózsaként úszott,
nyomában úszott a keménykalap.

1

Hó-puha lépés.
Fény, zene porzik.
Vadak agancsán
hajnali vízcsepp.
Füstölgő forrás,
párolgó szikra.
Ilyenkor jársz itt,
ilyenkor lépkedsz
Öröm-kísértet.

2

Olyan, mint húszezer méter magasban repülőraj.
Olykor súlyos tócsaként a fekete pontok
felragyognak, mintha az ég kapna lángra.
De a közelibb fekete pont:
pettyes-csónakú katicabogár
vézna segédmotorján eléje zümmög. És elfedi.

3

Volt-nincs. Kísértet.
Ő maga sohasem.
Sohasem egészen.
Helyette bámulhatsz
bogarat, férget.

4

És mégis, mint szitakötő hidroplán, leszálló,
a víziszán-lábú, amikor újra a vizet szabja,
a kikötőben a mozdulatlan oszlopok
árammal telítődnek, száguldás ritmusával,
s mindegyik e csillagtáncban liheg,
a mély, agyagba vert falábtól
az üszkösödő oszlopfőig.

A portól roskadt könyvsorok elé
kopár villanykörte vet árnytalan homályt.
Ablak keretje lenne még fehér,
reves tűzfal dönti rá homlokát.
Levegő alig van. Ha rágyújt egy vendég,
a mozdulatlan dohányfüst kihűl,
ködképpé tömörül. Mint veszélyes
folyó elveszett tutajt, hömpölyög körül.

* Fiókkönyvtár (jegyzet)

A tető alámerült már.
Gőzölög a hűlő cserép.
Csak a kémény döfi a fénybe
nyúlánk termetét.

Kimondhatatlan messze a
felhő. Már terebélyesül
itt, mélyben a homály. Megülök
sziklaegyedül.

A tárgyakról szökik a fény.
Szökik belőlük a meleg.
Hallgasd velem a muzsikáját,
míg szárnya lebeg

csuklóm körül, hová állam
súlyos göröngye nehezül.
Szökő fény vagy sötétlő föld az,
ami hegedül.

Az élet tűfokán
tevevalója fönnakadt.
Kigyúlva így a magoson
tőrbe csalt vérevő vadat.
Üveghegy élein
siklott ő, fürge hal.
Szétszaggatta az üveg-él?
Most mind a száz énje dal.

Milliót ér az arzenál, őriz fegyvert,
pénzed, vakhiteket.
Piszoár-rőt gáztartályok sorfala közt
hajtom énekemet.

Úgy nézek széjjel, mint akit Kelet és
Nyugat is tőrbe csalt.
Rámátlan vakablak: reggel. Megjön.
Sötétlő napra hajt.

Anyám rám emeli a szemét.
Naponta két kocsi krumplit rakott le a piacon.
Lerakta és kimérte aznap.
S egy éven keresztül.
Hajnalban kezdte:
a dögnehéz bugris zsák hajnali ötkor
már vadul harapdálta a törékeny kis kéz
inaszakadt, véres ujjait.
Ebédet nem evett.
Nem telt rá.
Húsz éve nem volt negyven kiló.
(Törékeny, gyermeknyi anyám ő,
kit fél kézzel vihetnék messzire.)

Öreg este kerítéslécekbe kapaszkodva ért hazáig.
Harapós kutyák megnyaldosták
a lécre fonódó csupa seb kezet.
Tündérlányujjak azok, tudták.
Valódi úrnő! kiáltott a kutyanyelv kerttől, kertig.
Ő pedig ment, ment –
oly alacsony volt, mint egy tízéves kislány
(hónapok óta nem tudott egyenesen járni),
s a hajnali fagy
másnap úgy tapadt köréje,
csapzott, megfakult hajára,
koraöregség ólomszürke redőire,
tüdőbaj gyilkos rózsáira,
mint a megőrző borostyán
egy tört szárnyú
bogárra kövül.

Ő hordóhasára vékonycsíkú fecskét
ragasztva, három pikáns francia lappal,
négyszög napszemüveggel, Nivea-szaggal
lepi meg tüstént a telt keblű menyecskét.

Szép ez az asszony, még ha fehérje már-már
megsápadt, mint egy elefántcsont golyóbis
(hisz színtelen fénytől sűrű most a tó is),
szemöldöke sötétlila szarkalábszál.

Az uzsonnarom, zsírpapír, kihűlt szivar,
mered a félig-ürült konzerv a tóra,
míg barlangi rajz irammal fut hajóra,
fut bronzfoltos nyakán nője ujjaival.

Most húzzam össze sárga trikómat fázón?
Ej, egy nagycsontú, csöpp ölü bakfis nehéz,
olajos kacajába fulladt az egész
pillanat-bánat. Mosoly csikland a számon,

s mint idegen szobában a villanygyújtó
ijedt és zavarodott, s a tettenérés
izgalma közben valaki helyet kér – és
cigarettát tart felém egy vékony csukló.

Tüzet? Tűzkérő asszony, majd a szám, a szám!
És nagyon mélyen, nagyon hangosan kacag
a szívem ibolyakék bánata alatt
valami. Röhögő képpel guggol alám,

s pálmaerdőbe, galoppban, Paradicsom,
már indulni kéne, mint a hordóhasú!
Nejjel hajózva, hogy többé ne falhass bú!
S nyomor, ne páváskodj többé vállaimon!

Ragyog a halvány uborkaszínű égbolt,
s érzem: a Paradicsom örökre fuccs lett.
A hűvös csukló sem ért kezemhez többet.
Tevehullámzású járása oly szép volt!

Végül vigasztaló, hogy okosan persze,
vers, te, elrendeződsz, mint tógán a redők.
Helyére kerül a strand már, s a temetőt
rajzolja a bánat növő esti mersze.

Kiharangozzák fönt a halotti inget,
harangok ráborítják sárga trikómra,
és nyikorgó, szomjas, kerekes kutunkra
árnynélküli, öreg vándorok ülnek.

Mindig így volt. Már régóta látom így.
Mint Chagall szamarában a magzat,
egy nagy, félelmes Anyában anyácskám.
Jaj, fáj ez a termékeny alakzat.

Mozdulatlan ő – sosem változó.
Átforognak rajta Föld és a Nap.
S nem ő – a csillagok fáradnak bele,
hogy tömbjébe sugarat ontsanak.

Egy nagy, félelmes Anyában anyácskám.
Befejezettebb, mint egy kő Buddha.
Zártabb a magába ölelt körnél.
Ötvenhárom éves. Pszt! Hátha nem tudja.

Hamutündérek.
Régóta ismerem őket.
Alájuk gördül
mind a futóhomokszőnyeg.

Ahogy egy volt domb
a síkon púpjával dereng
– álomviziló,
perecet kér s vízbe leleng;

és mint egy volt tó
a házsorok közé bugyog,
– úszik a teknő,
min Ali trombitát fuvott;

és mint egy volt ház,
s lépcső, köd-emeletéig,
oly hatalmasok,
amint dolgaimat nézik.

Előhozzák a
régi lámpakosarakat,
a borbélytányért
megpendítik hónuk alatt,

s ha jókedvük van,
mint berúgott fuvarosok,
sült kolbászt esznek,
s hány tepsi hurka rotyog!

Mekkora réztál
van tele pottyadt eperrel!
Ugrik a tallér,
ej, te, kötődbe seperd el!

Mások azt mondják:
nincsenek is. Lyukas lavór
kacér zománcot
a szemétre szikrázva szór

– de csak a semmi
mossa meg benne a haját.
Csak tudj nevetni! –
néznek merőn a maskarák.

Szemük se rebben.
Legfeljebb a pálinkakorty
csobban a szájban,
(mind ó-hasú üveggel hord).

Aztán 10 után
a Kassa utcában pengve
pattan a horpadt
szelence alakú EMKE,

s a pódiumra,
mint egy óratolvaj belép
gyermekkoromból
hány elmosódott színü kép.

Ezer felvonás
állóképsora lepereg.
A kirakatból
Wolf Feri mellszobra nevet.

Az eltemetett
kisfiúk az elemiből
minden bukásom
kijavítják. Fújják. Miből?

S míg e kávéház
négy fala, mint egy rossz tévé
szikráz, s elenyész,
ők megkötik, mint egy kévét.

Erzsébet holdfényben olyan,
mint halom borosüvegcserép.
Sűrű zsáktestével rohan
a sötét rá, fölnyalni szeszét.

Menekül halezüst folyam,
a szamártövislevél szemét,
s Erzsébet holdfényben olyan,
mint tengelyéről levert kerék.

A csukott veranda üvegfalán át
láttam Zeppelin gróf kövér szivarját.
Erzsébet kékké vált füstjében úszott.
Néztem, néztem, míg bálnafarka támadt.

A Bábel-trafik előtt a repülő
– hullámlemezből volt a szögletes test –
földön feküdt, mint haldokló gallus.
Véres pilótája sírt. Félelmetes.

Ali mindig léghajóról álmodott.
Egyszer majd léghajó-kikötője lesz.
Pihen fehér elefántormányokon
a sok gömb… Már tudtam, honnan lopok.

S hogy a Jutadomb talpevő homokján
egyszer megláttam fakó és csupa ránc
hólyagját rojtosan: megszünt a románc.
A csillagot kéne felkantározni.

Az Ünnep című képeslapban is volt
csillaghajó (kilencszázharmincötben?).
A Strángosék melletti telken fogtam
a sárkány madzagját és álmodoztam.

Később egy lányt láttam, aki a karfán
a fahidat kecsesen végiglépte.
S megálmodtam, hogy feje köré szány nő,
selyem szárny közül bukkan ki a térde.

Meghívom ekkor a piacra egy nap
s míg a hurkasütők jó vásárt csapnak,
bokájára is szárnyat lehelek én.
Sírok, nevetek mennybemenetelén.

A konyhaajtóba belelóg a Tündérláb.
Térdhajlatából puha testszag esőz,
szökőkútpermet gömbarany esője.
Zsugorodott szívvel alszanak a házban.
A konyhatetőn oboafénypompa dagad.
Itt bemélyed. Itt kölykezik a hold.
Lábujjain vadszőlőinda: Bim-bam,
szikrázás suhan lábfeje körül,
puha hátú kecskék nyája hajózik,
arany darával lepett szőrük
hízelkedik talpához.

És a keskeny konyhaajtó!
És a keskeny konyhaajtó!
Mint álmodból kövi kocsidörgés,
kutyával teli vasabroncsú sintérkordé.
A rothatag ajtókeret pattan, mint kék mérgű üveg,
kidülled, púposodik, kitérdel a falból.
Halottak szeretkezése, két összedűlt koporsó
közé szorul a Tündérláb.
Tündér jajgatása: éjjel.

Lehunyt szemű arcán lassan átvonul a hold.
A kis vacsora, mint zárt koporsó
hever a szűk gyomorban.
Csonttörő zsibbadásban alszik a kéz, a hát.
Csak a lélek csapdos kitört s levágott szárnyaival.

A sarkokat bor locsolja minálunk.
Kutyáknak való karóból korlát.
Lépcsőn túl a kecskelábu homályból
Pál a villamossínre botorkál.

Meszelt falak, mint fürdőbeli ingek,
puha hóval várnak, ha berúgtál,
de Pálnak a sín holdfényrúdja tetszett,
és hosszú arany ágyban aludt Pál.

Aludt, mint fürdő után tisztán, párban.
Aludt, mint altató anyja térdén.
S mit meg nem ért!… Kapott papírpalástot,
s vitték, mint egy királyt. Vitték görbén.

A kocsma tengerfenekéről
halfarkú puha asszonylények,
mint korsókból kinőtt óriás
buborék, bozontos mellet érnek.

Labdáznak a vad mosolyokkal.
S az első szénhordó már érzi:
korsója sárga öblében ül
s hajat bont, akiért ő vérzik.

Sörszínű szikrás hajfonatán
észbontó vízhullám most készül.
S a kocsma szétfalcolt asztalán
szirénölben alszik el végül.

Mint fölöttem áll a sorsom,
úgy álltam én a föld fölött.
Szárnyaim hajló üvegét, mint a sorsom,
taposta lábam a rögöt.
Mögöttem, mint a tűzbehulltak,
őrült reménnyel szökellt kémény és torony,
de fogta mind a kő, a malter,
fű, fa, kövesült iszony.
Ahol az út: lámparúd kiált az égig,
de dróthúrok: nyakában pányva.
Egyetlen ember repülne itt csak az égig,
ha nem betonkereszt volna a lába.
Mögöttem ennyi. Alul a bánya.
És tó. És valahol hegyek.
Mint zsákoló az ólmos zsákot,
elém inaszakadt, nagy árnyékot vetek.

Tetőn kátránypapír. Szürke rece-hátán
a megsérült hold szikrázó hólyaga leng.
Rőt disznósajtnak véli a véreb – fel rá
fogai tőrsora villog: marásra fent.
Az udvar két omló oszlopa közt árnyék.
Az árnyék pelyhein két egérfogo dög.
Olykor tüzes dzsungelből omló liánként
vetül az éj le, s két nyávogás között
morran, fú rá a tigris, s a tökvirág-szem
résén a halál átloppan gerincemen.

Az udvar mély. Fekete, mint a kút.
Fája nincs. S kutyája? – Ördög az!
Fölül a hold. S a hold s a ház között
limbuszi rívás – két macska az.
A hold s a ház között, úgy mint a köd,
leteperőn s illanásra kész
úszik szerelmük, míg kutya vonyít,
fény nyila rezdül, s nyomuk se lész.
Míg a hold fény-nyila rezdül, a kút
átkos száján hihetetlenül
felduzzadt hideg hegedű-testtel
mélyek tündére, egy béka ül.

A kordék háza néha megáztatja farát a tóban,
ha az az óra jön el, mikor szuszogva alszanak a kordék,
mikor az eltaposott kutyatej szára a kerékről
sietve lép az égbe, mint egy lány, aki édes szénát hord szét.

A borosüveg mögé tolt lámpa a borban ég tovább,
a vén, horkoló kocsisok felállnak a lángba borult bakra,
s a széna-holdfény kazlaira dőlnek le, ha már
verejtékük gyöngysorait krőzusi kedvük a tűznek adta.

A vak ló az istállóban két lábra áll várakozva.
Egy kisfiú a vajpuha nagymama-karhoz bújva figyel.
Milyen lehet a lovak szárnya? Nem tudja kisfiú azt.
De a vak ló a nyitott ablakon át ránéz mély szemeivel.

Tavaly még elevenen került a versbe a néni.
Míg csupasz kézzel raktam pincébe a darabos szenet,
megszánt, futott a szomszédba lapátért. Hallom, meghalt.
Megyek befűteni, néni! Várjanak jó meleg egek!