(Egy dzsessz-zongorista halálára)

Fekszik egy hulla az erdőn.
Dühödt álla majd szétreped.
Füstölög, mint revolvercső
a vérbe fagyott perc felett.

Messziről: kidöntött korom.
A szél beleveri a gazt.
De koromzakó se rejti
most már a lélekig csupaszt.

Megnézte sorban halottkém,
rendőr, az Átlósutcai.
Nem volt mit megbocsátani.
És nem volt kit megváltani.

Kordéra kapják kocsisok.
A hídon át nyikorognak,
de dülledt kerekük sorba
az árokba kifordulna.

Úszik alul egy zongora.
Egész a halottasházig.
Halott miatt? Zenétől-e?
A menet berúg, elázik.

Borotválják állát kékre.
De ő már csak viaszodik.
Hamuingéről egy rózsa
vérhullatva iramodik.

A függöny beúszott az asztal fölé.
Lobbot vetett. Szélben nőtestet láttam.
Jött a piszkos alsóneműs kisasszony.
Orrom előtt sétált pisis nadrágban.

Felébredt Gí. Szemünk előtt
fekete-kék-zöld ejtőernyő
gombája billegett a víz fölé.
Előbb azt hittem az Átlósutcai
festette az égre képeslapnak,
de aranyszegélyű trikóban
felismerni véltük Tímárt:
ragyogva nőtt az űrből,
mint néma zenekar fölé
a szóló trombita.

Amint intett, mászni kezdtük az eget.
Nem vittünk magunkkal nagy, csatos övet,
bukósapkát, se érszorítót,
szégyelltük volna azt képzelni,
hogy itt valahol a kéklő égoldalban
nem kapaszkodhatunk ernyőddel együtt
a szélben lassan süllyedő Napig.
De alig tettünk szárnyunkkal két arasznyit,
a dőlt sugáron hajóként ingó
régi veranda küszöbénél
ernyőd a szél alól kifordult,
s mint korommal teli nagy csepp,
lepergett az égből a vízen,
mint szétpattanás előtt a kifutó tej,
aztán a kacarászó apró vízhullámzás
ragadta magával, partig.

Hogyan is hihettem, hogy
aranyszegélyű fehér trikóban,
mint egy Rátkay-festmény,
fekete-kék-zöld ejtőernyőn
itt terem Tímár!?
Ó, Nap, ki hónaljáig érő
vörös kesztyűbe bújtatod
Gí karját,
áttetsző-omlatag toll-sugarakba,
mikor végiggurulsz a parton,
a káprázatnak is vége.

(1975)

Az Átlósutcai néha feláll,
s a fekete antilopcipőorr puhán behatol
a lakkfényű Ikonoszauruszba.
Ám Artemisz az IL 18
szarvassá vált szélörvényét megülve terem itt,
s a hosszú-vékony-barna-rózsaszín-erős-hűvös kéz
ezüstfestékben hempergett csókaként esik a szakállnak.
Ezüstös őszület – terjed a pofonok csókja.
Az erdőárnnyal teli szemrés előtt
forgószél-búgócsigán emeli
hajsátra fölé
kupoláját szombat,
lábainál mennybemenetelt rendez
egy pincéből szökő léggömb,
s az Átlós utca négyszöge fölött
tengerkék inge a téli fű hátán seper még,
mikor az éjféli órák üvegütése
átszegzi
a madárbegymeleg alvilágból felbukkanót.
Egy percig az időtlenség arany teknője csobban,
krúgatnak s totyogják körül az ég kalózai,
vakkantva enni kérnek sasok és repülőgépek,
tengerszoroson a Hold átpörgeti karikáját,
és minden égtáj felől az egymáshoz futó lábak,
a levegőszínű szárnyak egymáson dörzsölődnek,
sötét hegy mögül kibukkan a fehér viharfelhő,
gyöngyöket görget le torkán a cserjés szél csörögve,
a Hold arcnélküli fehér maszkját az égről lefújja,
míg holdcsatakos, kamillaszagú combja
az Ikonoszaurusz feneketlen rekeszein átég.
Az Átlósutcai
a vékony csíkú torreádorszabású nadrágban
nekivág a kagylót öklelő haboknak,
vitorlások rohannak egymásnak a láthatáron,
a káprázat fehér mészkőszikláin lángokban állnak a létrák,
a tornyok beleverik az égbe trombitáik,
s Mindnyájunk Anyja,
vakon és félig bokáig a tengerben áll,
s a kicsiny ördöggolyó-koponyából,
mint mentőautón jajgató lámpás,
négykézláb bukdácsol a Lélek a Fiú után.

Ha
(mintha gyermekanyakéz ütne
a csibész fenekére újból)
kinyúl egy gyönge kéz a szélből,
kinek nem csordul a nyála,
aki az anyatest jászolában
valaha álomra hajthatta kölyökfejét?

Összezárt öklét feje fölé emelve, ha fázik,
imbolyog a hegykoszorúkon,
imbolyog fenyők szárnyai alatt,
az anyahónalj aranyvályút keresi Cs. T.

Egy fiú meg egy lány két végén megkapja,
lesz kezükben háló,
pávafarkú lepke,
leterítik fűre,
sárga selyemhúrok siklanak a fűben,
lesz belőle hárfa,
homlokát rászorítja Föld, Ég,
fölkapják a fűből,
ott a sárga húrok
vérpiros kendővé szövődnek a szélben,
dögszívű kalóznők föltűzik hajókra,
belebugyolálnak vágóhíd-keblet,
tenger malachadától megszopott sziklák
Cs. T.-ből lila karikát csinálnak,
s ha tengerparti eső
függönyszoknyában táncol a kő közt,
megmossa a vékony, farkas fogú fickó
elvadult parkban
málló villa
arcát.

Negyven vagyok. Péternek kéne írni verseket.
Pataki Gabikának levelet.
Anyámnak zöldpaprikát küldeni, paradicsomot,
a tüdőszanatóriumba csomagot.
Az Átlósutcaihoz „Bajnokkal” beállítani,
az ágy lábánál őt csak felállítani,
s mint aki a semmiből szerkezetét kitapogatta,
fejük fölé az órát kitenni a Napba.
A külső szobán asztalt megteríteni,
az üvegveranda végén ülhetne Emmi,
amikor a hold alacsonyan fabimbót legel,
a konyha gőzéből bukdácsolni öléig el.
Közben minden fedő alá bepillantani,
porlepte, zúzott lábukat meggyógyítani,
térdelni előttük,
mint lábmosó tállal húsvét napján a király,
amíg csak szívükből az ezüst nyílvessző kiáll.
Szelíd vonakodással végül, mikor asztalra vetik,
s a halottak is, ügyetlenül, magukat elnevetik,
hogy menekül mellük földrengéséből a temetőbogár,
akkor megszólal a zene, kezdődhet a bál.
Hajnalra lukas lehetne minden papucs és saru.
Verandám lépcsőin aludhat a meleg-hajlatú,
tűzvész-szőkesége végighullámozhat a füvön.
Slim fekete zakóban a küszöbről köszön.
A nagy üvegveranda erre szétreped.
A műterem a Marx Károly utcába lebeg.
Dakáék konyhája a Csorba utca felé száll.
A rómahegyi fatornác a helyére sétál.

Kibontom arcom e gyűrött papírból.
Túl a negyvenen.
Nagy üvegverandámból, istenem,
ez maradt nekem.

Nolipa István Pálnak

A petróleumlámpa
magát nagy útra szánta.

Mit ér az üvegkémény
az asztal terítékén?

Mit ér az üvegkazán
egy csendélet abroszán?

Eleped a réztányér
egy vidám kondulásér’.

A lángja vörös gömbjét,
mint dinnyét osztja önként,

s szökő madárként, sárga
fejékben száll a lámpa.

Annyi minden hívja ki.
A Kosuti tükrei.

A néma templomóra.
Hogy csille néz a tóba.

Magasabb, mint a tűzfal
a szoba-ablak sóhaj.

Amiért érdemes lesz
(mégis, hogy ne feledhess!),

ha nézed: a tóra száll.
Partján biciklista vár.

Dermedten, mint a táj s a
parton alvó kötélpálya,

fakerék, meg csillesor,
mit a sötét éj beszór

fémes, hűs holdsugárral,
szemközt a téglagyárral.

A biciklista áll csak.
Mit mondhat egy lámpásnak?

Nem kérdi, mit keres itt,
felkapja ecseteit,

fehér mappáját fogja,
a lámpa lángba fonja,

s ő is repül, oda száll,
hol a hajnal rátalál.

Magyarország, Magyarország
hallottál-e kosfejű Gaálról?
Most már a temetőben vár
Lacházán. Odaint magához.

Fehér erdőn sas ugat csak.
Ballag Átlósutcai András
szemközt véres napnyugatnak.
Fekete lépte mind hegyomlás.

Mártély jegén, Tiszaháton
Aranycipőjű Juhász Sanyi.
Kondája üveges hóban
letelepszik fiadzani.

Ildikónak keble közé
bevetek, Gaál, temetőföldet.
Vetés alján fekszik a lány.
Két cicijén két harmat-könnycsepp.

Gélamot, Olgát, Katalint
lehajtom egy-egy könyöklőre:
csapjon meg a hóesésben
András, faruk szamovár-hője.

Cecíliának pelyhe sincs.
Ló hátán szeret hanyatlani.
Fut a ló, fut a farkas-éj.
Csinálj babát nyergében Sanyi!

Szent Ildikó-Olga-Cecil,
nem süppedsz hóba, Magyarország.
Félig élt, félholt hátakon
lógázza lábát a mennyország.

Remegnek a füvek, cikáznak a hangyák.
A Mas d’Asil-i nyerítésben
tornyozzák a Willendorfi Vénusz kontyát.
Egyszer ő lesz a feleségem.
Hol Pattadakal Erzsébettel határos,
élek e vasalatlan ingben,
huszadik századi dolgom semmi sincsen,
hasonlítok egy napszítta, rózsaszín kopáshoz.

A végtelenség fű, hangya szövetében
súrlódott egy Nap-hatalmú kéz,
s e fakó horzsolás úgy ül az Egészben,
mintha éppen itt nem lenne kész.
Rajzik a változatlan díszítőelem.
Nyoma sincs itt más izgalomnak:
e rózsaszín üresség, honnan kikoptak,
legyen fű és hangya, s a kép zavartalan legyen.

Finom selymes állú orgyilkosok útban
fától fáig lopózva jönnek,
a gondolatok mélyek, mint kő a kútban,
gyászbojtjuk van, pedig megölnek.
A Mas d’Asil-i lófej nyerít utánam
és Willendorf mutatja kontyát,
és Huszadik Század, megmásznak a hangyák,
mint napszítta kopást a fű barbár folyamában.

(Czibor János halálára)

Újság nem jár. A rádió néma. Élek a hegyen.
Barátot nem hoz szombat délben a hajó; ha lesem,
a vad sziget mögül mint libeg elő emeletes
fehér palota a habon; hátha ott engem keres
a korlátra hajolva valaki – kémlelő szemek
hajtják fenyők bozontját félre, vagy látcső mered
arcomba. Leengedem kavicsot hajító karom,
míg hajó elől futó hullám loccsan a kavicsokon,
és minden kődarab megpendül sorban, egymásután,
aztán a zengő, szürke víztömegben felfut puhán,
közel a parthoz a tarajokra valami titok:
fehér husú faág, vagy elsodort állat, vagy kidob
a borzongó ágak alá a Duna most valakit?
…Egy groteszk sportzakós halott a zöld társalgóba nyit,
s a háttal állók kacaja, mint egy habzó viráglugas
ring és összenő a vállán, s csak áll, hogy helyet mutass,
s nem lehet kikerülni! fuss – ő a toronyig követ!
mint aki tud rólad valamit. – Vagy álom is lehet?
Vagy lomha füstkabát? – nyaralásod szelíd hetén vacog?
Ha fölhasítod, kibuggyannak a tündöklő napok:
a nyugágy hosszanti lángcsíkjai; a méz rothatag
szénából illatozik, lappang az asszonyi hajtő alatt,
An’ szikrázó haja beleázik, szivárog nyakán,
s csecsemő szagú bőre párás, mint ölelés után;
szeme, mint egy tűzbe hullott akvárium, lángba kap,
rőt, függélyes orsókként táncolnak benne a halak,
mikor az árnyék is kékszegélyű rózsaszín pokol,
s a kigyúlt gazból egyre a szerelem vad tücske szól.
Vagy mégsem álom? Mégsem füstkabát? Jéggé hűlt folyam
vetette ki magából? … Feláll. Indul tajtékosan.
Szikkadó habu víz csorog a föveny köveire.
Vajon a zöld társalgó kacajait széttöri-e?
Meghajol. De, hogy boldog vagyok, megkérdi-e vajon?
Lépked, s a hold rézsű sugarain ott marad a nyom.
…Asszonyom faggat, hogy hol jártam, és honnan e hideg?
– Barátaimat vártam, hogy úgy töltsük be a hetet,
kép és dal között, míg aranyszínű szombatunk kihuny,
mint odahaza. S lapos kavicsot szöktettem bizony,
mint egy gyerek, de sehogysem siklott vizen a kavics!
Kőre hajigáltam, de tíz közül, ha egy célba vitt.
A napsugár fénylő kártyalapjait is elnéztem,
hogy lökte fel a szél a pillangóvárat egészen
egy pillanat alatt! S hogy újra felépült, s ugyanott!
Felhőben zizzent kalászként – egy szálat nyakamba dob! –
vártam behunyt szemmel sárga szalmaszálát a fénynek.
S nem jött a hajó. Tudtam, ma már ide sem érnek.

Újság nem jár. A rádió néma. Rám híre talált:
groteszk sportzakójában, barátok helyett a halál.
Hogy reményem benne süllyedjen el, mint levert harang.
(Tudnád, a halálnak hány atmoszféra nyomása van?)
S zsákmánya, a rábízott teremtés, mint ördöggolyó,
(faraghattam, s hiába, hogy elefántcsontból való!)
verődhet a semmire szálló lélek oldalának.
Meghalt. Meghalt, mielőtt szavai kimondanának.

A semmi ritkás facsoportján bolyong keresztül ő.
Mint a New-Yorkban, kóbor lelkek közt múlat az idő;
éteri habú sörrel nem bírván szomját oltani,
felidéz, míg csillagpor-plasztronú lakáj dobja ki,
s a semmi süppedő sarán botolva színjózanul,
felsuhan, mint homályos lift, mi űri aknába hull,
rosszcsont óriás játékaként, szeme előtt a Föld,
a pesti agglegény-ágy, ahová utoljára dőlt,
s ravaszul, tömlöcfalakon át a lelkiismeret
(hisz csak akard! Földig vissza telefonzsinór vezet!)
hát mondja, mondja, s dallam és kép rekedt jelzéssel fut!
Még soha ilyen cet-nagy szavakat! ily tengertarajút!

A semmi ritkás facsoportján mégsem tör át soha.
Salétrommezőkön eső lesz, s lesz belőle moha,
a bolyongó bokáján vénecske szakállat terít,

míg kerülgeti az Isten pórusait, a semmi krátereit.

Bensőm azt mondja: Írd, írd meg a (tá-ti-ti tam-tam…)
De hiszen, mondom én, tulajdonképpen már megírtam.
Tulajdonképpen, mondja ő, utánozhatatlan szóvéggel.
Ez a hangsúly úgy szól, mintha bírák a pálcát törik.
Az ajtónálló hangja ez, akit felhatalmaztak,
maga döntsön, kit enged a trónus elé.
Azt akarod?… – Ó, mi mást is akarnék tőled?
S a kérdőjel sokáig lebegve áll a szájon,
mint betegápolóén, kit a túladagolt türelem
a reményvesztettség árkába taszít.
– Tiéd ez a délután. Az opálos nap. (S most
rám zúdítja az apró megfigyelések egész sorát.)
Vágj keresztül az erdőn, ahol a nap süti;
egyáltalán, mindig a nap alá heverj, a tisztásokon,
ahol kék-fehér-zöld hópelyhekből állnak össze a virágernyők.
Menj végig a fasoron. S ha a nád közé érsz,
ne próbálj félrelépni – arany özönben ott sem érhet baj!
A rókalyuk, persze már lakatlan, de a lapos sziklapad
szinte puhává mállik a fénytől. A kőfejtő kútjára
kimásznak az alvilágból, és sütkéreznek a lekaszált foglyok,
bátran szólítsd meg napból visszaverődő árnyékukat.
S madárszemek követnek a fák koronáiból,
ha tovább kószálsz.
Mert az egyformára szabott börtönablakok előtted
pupilla nélküli vak szemek a napsugárban.
Tudvalevő, hogy szigorúan tilos kinézni rajtuk.
Az őrök őrtornyaikban háttal állnak, mit nekik
az aranylavórját szikráztató nagylány, a hegyi tó!
Pedig ropogós, fehér mandzsettával nyúl,
mint a pedikűrös kisasszony,
az erdő föld-alsószoknyája alól szégyenlősen kibújó
ezer lábujj után,
s illatos habszivacsával, körömollóját villogtatva,
lábsói gyémántkásáját pakolva széjjel,
vidám munkába mélyed.
És mit nekik te, felkerekedett apró madárijesztő!
Hiszen arcodat még bentről ismerik;
felőlük bármikor visszatérhetsz:
háromlábú széked és északi ablakod alatt a vonító eb
testvérként fogad,
s a szumán öltöny*, vérfoltjait rejtegetve, a folyosó
kőboltjaiba verdesi
lompos ujját, ahogy magától jön eléd. (Hát nem kedves tőle?)

De egyszerűbb, ha jobbra fordulsz. Ott, az árokszélen ül
a Törtkarú Kislány; a puha föld
betüremkedik lábujjai közé.
Ha megszólítod, átvisz a házon. Kézen fogva imbolyogtok.
Levéllegyező suhogás: zsenge kukoricabajusz csiklandozását
érzed ágyékodon. Mint forró homokviharban
a földhöz tapadó sejt kétfelől két csupasz, égő sivatagi dűnét,
érzed kétfelől az ágaskodó combot,
izma feszülését, lábujja görcsös földbe-markolását,
azt is, ahogy virágvér tapad talpa redőihez.
Rövidebb úton vezet a ház elé vissza, anyja kosarait
megszedi barackkal
(tört kézzel, gondold el), és messzire elkísér ép karját
derekadra fűzve, gubancos,
virágomladék-szemetes fejét szívedre tapasztva.
Ő veszi észre, ha kiemelkednek mocsaraikból
a lóállkapcájú szúnyogok
s megrohamozzák a nyitva felejtett ablakot.
Ő nyom kezedbe fegyvert, füstölgő nádbuzogányt,
és úgy válik el tőled a hídon, állva középen,
mintha fehér, szent szobrocska volna.
(Régi kis szent jótevő szobra, lám, a karja is törött már.)

Most aztán vesd el magad, s szüntelen hadakozva
a vérszívó haddal,
bukj be védett szobádba, elő a papírt, a tollat!
Lement a nap kint – most jön föl benned:
világít, hogy fényén törleszd tartozásod.

* szumán öltöny (jegyzet)