Nagy útra szánt lábu lovam
tükrös kocsiba hajtja fejét.
S a halott az éjben olyan,
mint üvegcserepekben e kép:
fiatal anyánk ahogyan
fölnyitotta ránk virág-szemét.

Nem tudtad? Egy féreg ízelt lába surlódik egyre
nevetése kerékpárküllői közé.

Ki tudná egy régi késről, hol lett csorba?
Keresztleveledet kár volt írnod porba.

Tíz-tíz ház az oldaladon s egy vályogvár,
emeletes fején körben csatornasál,

begombolt öregúr-hasán ócskán lelóg,
kifut belőle egy napozni fürge pók.

A többi háznál vaskosabb és testesebb,
öreg zsandár-arca van, csúf és csupa-seb.

Nem láttad se te, se én, hogy ki lakik ott.
Bagolyvárnak nevezetük, s hogy miért? Titok.

1

Mint ezüstkanál a homokban,
elvesztem. Sok apró bajom van.

2

Nézd: egérfogukkal a máglyát
a lángok egészen megrágják.

3

A lámpa: éjjeli kápolna-ajtó.
Körül az éj lepi. Zokog a rabló.

Faházban, tó fölött, hegyen,
pokrócba csavarva, mint a
régi rab, várom a napot,
s augusztus napraforgó-
sárga deléről álmodom.
Javíthatatlan az élő.
A fekete ablakon át
szemközt velem a világ,
a rám mindig vak szemű, és
fülkagylójában a dugó
(mint aki fél, hogy fölébred),
és pimasz közöny a száján.
A Nő szerint: szeretni kell.
Bűnhődik, aki nem szeret.
Visszakapja kamatostul.
Én tanítottam erre is.
Szeretni kell! Szeretni kell!,
kiáltoztam, mint az őrült.
S ki hallotta? Csak a kutyák,
hóban szaglászva nyomomat.
Mikor velem szemben fölállt
a Jutadombon a világ,
tizenhárom éves voltam.
Felhőkörvonalai, haja
szivárványa lánycombjáig,
templomhajó-szembogara,
mit sem változtat az első
felismerés jéghidegén:
megmászhatatlan kőorom,
csapóajtó alatti út,
járhatatlan lépcső, döggel
eltorlaszolt sárga ajtó,
és huzatos szoba-sorok,
koporsót ló vontat bennük,
kétoldalt tó, ahogy írtam,
s végezetül a cementkád
kopár szobában egymaga,
a lúgkőoldat és a gép
gyantás fából, a fakerék,
amibe önként beletörsz.
Erzsébet, piszkos jégkocka,
olvadozott a domb tövén,
a belőle induló út
a Magashoz érve kornyadt,
s a világ így mozdulatlan
kitárta magát, mint a nő:
jól nézzem meg, ami másé.

Lóállkapcájú szúnyogok
a Fertő felől rajzanak,
s a negyvenéves arc mögött,
a hegyi konyha-ablakon
a rám mindig vak szemű
(s fülkagylójában a dugó),
bár szivárványhajú most is,
s úgy tud hívni, mint a nászágy –
a világ csak ugyanaz.
A pokróc vörös mintája
beborítja didergésem,
augusztus napraforgó-
sárga napja felhők fölött,
gőgös hajó, már messze jár.
Egyetlen aranyszigonya
felöklelné bennem az űrt,
zászlóit tűzné a tűz rám!
Ó, láz! Láz! Hagyj most magamra.
A világ nem vegyül velem.
Egyre kirekeszt magából.
Költészet! feküdj hamuba,
formák!… – E képben sorsomat
a gyermek is felismeri:
Vérzek, mint a fölszabdalt őz.
Szép arcok közelebb lépnek.
Szép arcok fölöttem állnak.
Szép arccal átlépnek rajtam.
Szemük mindent átvilágít,
keresik a fölszabdalt őzt.
Megmosnák és bekötöznék,
távozóban ezt éneklik.

Nem tudom miért, ha lektort látok,
szemem szelíden hunyorít rá,
mióta körbefogtak pénteken
(lehettek hárman is ők)
e derék, klottkönyöklős irodalmi dolgozók,
s mint betanított bolhák,
pattogó érvük úgy csipdesett,
hogy sörényes-bundásan keltem én fel,
bozótszőrzetből döfő metszőfog-mosollyal,
és: hamm!, bekaptam őket!
Szegények. Azóta hunyorítok,
s ha gazdag lennék, mazsolával
ragadósra pettyezném lelkük ingét,
rontsák el hasukat valami jóval is már,
kiknek a lusta és koszos Szépség kis nadrágja jut csak néha,
s adogatják kézről kézre, míg bozontos farkas-testem
szerelmének gyűrűjéből kiszökik meg visszahull.

Jéghegy, zömök-tömött halál, hajófaló,
úszik és körémfagy a téli való.

Húz fehér, áttetsző kesztyűt ágra a fagy,
legyen higénikus a műtét alatt.

Fa, vaskút-fogantyú, fönt a vérrőt cserép
hidegség gyöngyeivel mossa kezét.

Most válik a lehető és a sosem-lesz.
Élet, könnyelmű anyám, most elengedsz.

Mint régi, homályos tükör fiatalít,
hiányod megvillant bennem valamit.

Talán csak varázslókéz összevarrta rügy.
Nem, nem is rügy. Ágról már gyümölcse függ.

Már a magház kastélyágyaiban a mag.
Mag? Csak egy gyereknek-maradt pillanat.

Varratát bontva, ki varázsát megtöri,
bent: télire eltett szemed bűvöli.

Cseresznyepálinka-csönddel most elkábít.
Szívemig érintett, metszi halálig.

(Utolsó kedvesének)

1

Mint pincében tartott fillér,
fénytelen volt a szerelem már.
Böjt az odaadónak. Rács
és árnya a csatornalétrán.
Mintha a halál lengetne
felétek fekete lobogót,
az egyre sűrűbb árnyék
csorogni kezdett, mint az eső.

2

Combjának belseje olyan volt,
mint a görbe északi tűzfal
hideg esők koromsötét
kiütéseivel a téglán.

Már szétrohadt a Margit-híd
esőtől hólyagos íve alatt.

3

Erre fa való, föld, növényzet,
megnyugtató hangyajárás,
bábon mosdó nedves pille,
melletted aki kitart, míg
évek múltán egyre ritkább
látogatásod ér a sírnál.

4

S már csurran-cseppen az emlék méze.
Arany kötőanyagában
borzongató kéjjel pillantsz
combjainak belsejére.

A hús rojtjai alól a csontok
időtlenségbe mosdatottan
visszaverik pillantásod.
Magával megtelt. Körré vált.
Egyedülvaló és megértett,
s te, asszony, játékká váltott fillér,
fal felé fordíthatod párnád:

Végérvényesen tied immár
a görbe északi tűzfal-comb,
a másénál romlandóbb testrész –

mert a költő, látod, nemcsak böjt.
Fején addig másznak elő férgek,
míg tiszta kövű szobád falán
képe körül szétrepülve
fehér szalag mind, aranybetűkkel.

Kitámolyog a folyó fölé.
Milyen iszonyú a mozgás, motyogja a részeg.
Utcácska kerítésén, mint a sörhab,
fehéren izzik a komló.
Sok kicsi néger egy-fürtbe ragadva repül,
üde és haragos hullámvasútjuk:
magasra futtatott fekete szőlő.
Íme, a szelíd kis utca. Mikor rálép,
meredek púpot tornyoz
felemelt lába alá a járda.
Kiegyenesedik hát, kidöfi melle sírdombját,
sáros bokáját a púp felé löki –
de a púp nem púp: szédítő akna,
jéghideg szakadék!
Egy pillanat! Nyaktörő nagyot lép,
gyűrött kicsi teste könnyű papírként lebeg,
s hanyatt esik a sercenő salakon.
Szájára csapzott gyásszal bomol a haj szét,
mint magában égő szamócaszemre, zörgő bokrán,
a téli erdő fekete-fehér
vezeklő tórája csapódik.

Az utca elején volt egy bombatölcsér.
Volt a Jutadomb.
Voltam húszéves.
Ő kávébarna cigány kicsi kút.
A bombatölcsér alja meleg
rózsaszín-barna kapunyílás.
A kavics kékesen ezüst.
S a mohazöld árnyék átható csörgedezését
hallani kellett fejünk mellett,
mint a patakot.

1

Itt fogtok állni valahányszor, ha
e bokrokkal ölelt tisztásra lépek,
némán, soványan és többen görbén,
törpe sorfal, kérdőjel-csigákkal?
Közétek csavarodik este, mint
összekuszált kék s rózsaszínű háló
a heverő testből kitört ideg,
s a képzelet harangsora hangzik
eltévedt állatok sírásaként
lándzsatestetek hidegéből. Rátok
az se hat már, ha az ég vitorla-
siklással merül hegyek közé,
a csúcson nőtt fa nem varázsol,
a vén trombitalomb, az éjszakállú,
míg rászakad erőtlen mellkasomra,
hogy felröpítse, mint halászhálót,
szétterjessze, földre, égre csapja,
hogy megmerítse és körbezárja
a bukó, kopoltyús hal-napot.

2

Lábujjhegyen lepi meg a hajnal.
Áll csak – a kertnek vagy az égnek háttal?
Széttört fokain üldözött állat
vagy öngyilkos teste hagyta görbületét?

Az elsüllyedt hajókból város támadt.
Tréfából hordták egy helyre a szörnyek
mind a lusta roncsot, vasmacskát s följebb,
lenge korláton akadt koponyámat?!…

Most utcái vannak, s éjszaka sápadt
villódzás jelzi: száll, s villamos csönget.
A víz üvegkockái meg sem törnek,
bongnak, amíg a furcsa utazás tart.

De éjfél után lassúdan meglazul
s a süllyedt város hangjaira hull
pár tégla a tenger kék tömegéből.

Már látni az eget! – S egy alvó állat,
bár kristállyá álmodta magát, szárnyat
talál testén, és ő is fölfelé tör.

Azt gondoltam, hogy Mirjam: óra.
Ő ráadásul érkezett. Be
volt csomagolva harangszóba,
és bedobva a sárga kertbe.

Bámulhattam volna, mint Rembrandt
orvostanoncai a leckét,
amit professzori rekedt hang
majd anatómiává szed szét.

Magyarázat – titkaid helyett?
Az éjt rád szabó ruhádból
két foszforos mutatóhegyed,
cipőtlen lábfejed kitáncol.

Piros lábszárral harcban a tél.
Izzó kályhacső-hajlatait
két piros, almaillatú térd
nyitja tűzpiros kagyló-lakig.

Künn a hidegek szele kürtöl.
Éj, diófákba akadt uszály,
didergést borít ránk az űrből.
Óránk mutatója körbejár.

Pirosharisnyás lába egyre
mutatóként űz maga előtt:
mint szobraink köré a kertben,
deszkázzuk körénk a jóidőt!

Ez a sápadt, szőke kislány George.
Szurokba ragadt pénzként les Mokaszin.
Mint rézszínű az engedékeny konyak
s vízruhát vesz titkos testére a gin.

Igaz-e, hogy a fájdalom vad lugas?!
Hétszer hét sövényén fekete termés.
A sebes kín kristállyá kövül.
S jövőm, a homloklüktetés
kék huzalaiba kötött,
úgy összezsugorodik tőle,
mint egy szénné égett,
csecsemő-apróságú katona.

„A Délszaki Fényhez címzett sárga napozót
homlokom eldeszkásítva megközelítettem.
S csakugyan délszaki fény vetkőztetett nőket,
kavics-baziliszkuszok derengtek talpuk alól.
De eltestetlenedtek, mint lámpázott tojás.
Ópiumfehér csontjukról oldódni kezdtek.
Már betonná bunkósodott a lábam értük.
Már kerítésoszloppá bénult mind a két kezem.
De ketten visszamaradtak, hogy deszkacsomó-
szememet befedjék. Aztán mind elpárologtak.”

Ki adott neked nőket?
Hát nőket is kaptál?
Kézfejük zászlóként nyúlik
a Túl felől.
Olyanok, mint az enciánok:
kékek.
Mi történt velük,
hogy üvegből valók?
Hisz az őröltpaprika-fakó Időpor
kis piramisából
valami alvilági
belőlük vert szemed közé:
épp a karcolás,
szemérempárnájuk, ahogy
rózsaszín-barna
futóhomok-hajlatokban
ugrásra kész.
Mint vadmacskaszív
a karmos prém alatt.

Mikor madárcsont-vállukról
a teremtés
legutolsó
porszeme is lepergett,
annyiféle öv tövében
hát nem ugyanaz a
repkedő moszat száradt?
Ugyanaz a sóstengeri zsálya
kapaszkodott ikrás bőrén
a só mézével feléd.

Talán ezüstveretű övből
kiugató pisztoly
golyója vágta el csókod?
A Féltékenyé?
Vagy lósörény sárga
szomorúfűz-sátora
borul rád
s szétvert-csövü fegyvered fölé –
a Párbaj után?
És őrjöng
véres bőringed fölött
a szoknyáját
kidőlt szívedbe tömködő
Szerelem?!

Szó sem igaz az egészből!
Nap, napra hullt,
mint fölfűrészelt hulla a zsákban.
Pincebogarak
fölzabálták a tűzfalat
s holdfénybe gabalyodva
nyögve aludtak,
de papucstalan lábuk
fölöttük csupaszon surrant
lámpásodig.
És májusi nimfa-arcuk,
és tengeri csillagok szemük helyén,
szakadék szájuk, és
sárkánytaréjú lángkastélyuk
sárga ágyán a sírás,
meztelen gyermek ibolyája
körülvett,
mint tetemet a vadvirágok,
mint holdfényes margaréták
gyermekkorodat.

Olyanok voltak,
mint egy felhő,
mely tengerből támadt,
s megzöldült gályákat emel
fejed fölé.
Kivált a lelkük:

csaholó cápák közé
fürdeni merült a hold;
előbb
fehér orrhegyükön volt
billegő labda,
majd hajók közé szorult,
de átfonta mindet
lompos sugarával,
pamut-puha fénye
kormánykerékre simult,
és fölrepült ismét
az éjszakai ég
hideg magasába,
gyémánt tál arcában
ügyetlen bukdosó
fekete hajókkal,
szívszakadt sellőkkel,
fenségesen.

Ki veszi észre titkukat azonnal?
Hancúrozásuk szökőkút-kürtjei
sűrűn lövelltek szemed közé,
„körhinta nálad a szerelem”,
szóltak hátracsavarult fejjel
szőlőfürt-édes
lábujjon ingva,
de Legbensejük
világtalan szemmel aludt,
mint fény-nem-érte bábu,
s olyan volt így,
mint vízszintesre rémült
gyertyaláng a barlang előtt.

Ha valaki
a világvégi szélvész
síplyukait kezével befogná!
Ha valaki
láncra verné a hajnalt,
amint az utcán
ittasan nyújtózkodik
s beletörli száját
egy maneken-blúzba!
Ha valaki
viadukt közepén cikázó
expresszre markolná a Földet!
S a Virág Benedek utcán
a Seholsincs Temetőt
kezébe venné,
mint egy szál vadkaport,
a szívdobbanás nélküli csend
sírdombja alatt
odaérkezne Hozzá.

Minden ölelés
annyit ér,
amennyit
törleszt a halálból.
Enciánok, nők!
Üljetek sorba
az Átlós utcai zsámolyokra,
a hajóhinta ülőkékre,
szüzek,
rakjátok vékony lábatokat
fehér ágyatok rézgombja köré!
Terpeszben állva
a zuhanyzó rózsája alatt,
a biciklinyeregben,
nevessetek
esőcsepp-szakállú
dáliafejek alól,
mert nékem a nevetés a gyengém!
Mondjátok:
„Hótéglájú eszkimó-palotasor
összevissza dülöng szádban,
vérben, tűzvészben jéghegyek
eszterláncot járnak,
guggoló jéglámpák
övezik a bíborhátú bálnát,
koszorúzzák
meztelen testű nyelved.”

De vajon ki hív
e tankönyvbe illő percben
Legbensejének
múmiapólyái közé?
Nélküle a kis nő olyan,
mint magmáját vesztő Földgolyó:
vonzódik csak összevissza.
Miféle játékszer
egy üres csillag?
Bezúzzák, mint kirakatot
zsákmányért a rabló,
de a holdsütötte
puha porban
csak az ékszer
hideg helye sötétlik.

Hogy jár,
kit megdelejez futballista?
Spiccel, sarkal,
fejel vele.
Neki labda az élet,
labda a nő.

S szemét se rebbentve
a Tüzértiszt
rovancsoláskor az Arzenálba
ágyúgolyónak besorolja,
ha épp hiánya van.

A lemezjátszóra
feltesznek
egy olajba sütött rózsát
muzsikának.
A Matróz
s a jogtanácsos,
a Rövidlátó
s az Adolf-bajszú
alsónadrágban virít,
és évák-évája,
kármin redőnyt eresztve szemére
az ingből kilép.
Fehér lepedőn
összesűrűsödik
az elefántcsont csípő
rejtett világítása,
a sörszőke domb,
a Nyelvszánkó,
Csók-ól,
mindössze
falatnyi máglyarakás.
Miért rontják el vele
mégis a gyomruk?
Egyszerre
Adolfnak sem jó,
ami csak neki jó.
Eltörik a lemezeket,
összeroppantják a gyűrűt,
a poharat,
az ágy lejteni kezd,
a Matróz-Zsák
káromkodva hempereg odább:
tüskés galagonyához ért.

A magány tekergő macskái közt
(bronzszőrük felborzolt vércsepp),
a kislánykori ágy szagából,
vécéablak opáljából,
a kertvégi gödör
szivárgó homokjából
rászabott pizsamába
állig gombolkozik ő,
korunk megrendítő
üres csodája,
éva, a Nő.
Hacsak
nem lett belőle szülőgép.
S az elnököknek
még nem ajándékozott ikreket.
Tíz gyermek után
a becsületrend
lovagi szalagja
zöldell mellén.
Háborúban
lohol fia után,
s leukoplaszttal
visszaragasztja
nyakára fejét.

Mi hát a végeredmény?
A kövér, köpködő Usellini
festett egy púpos szabót,
amint a befüggönyözött műhely alján
a próbababának gitározik.
Te is ezt választod?
Soha?
Ami a púpot illeti,
amúgy is már a válladra szállt.
A gitárszó édes volna ide.
Molnár-arcodban
nem lejt vízikerék.
Szétmállt, puha kőzet,
nem mosolyog.
Gödreiben
csak a vízmosás csillog:
a szemed.

Azt mondják,
gyermekkorodban
arcodon egy fiatal lány
néha átsuhant.
S ugyanő volt,
kinek kezét,
mint kecses kesztyűt,
felhúztad olykor.
Azt hiszem,
megoldhatom a rejtélyt.
Egy elhagyott mosolyt
láttak az árgusok,
az Emmiét.
Verandájuk színes ablaka alatt
találtad nyolcéves korodban,
mikor este
veranda-ajtón át
a kék szobáig lopakodtál,
sértődötten,
zivatart hordó
faun-szemekkel.
Bent
vaníliás kiflit rágcsált Emmi,
tükre előtt haját leengedte,
apja s egy férfi
térde között táncolt,
fésűjével egyszer hajadba túrt,
és egy hosszú csomaggal kezében
örökre elment.

Tele voltál
nadrágocskája emlékével,
málna- s tejszín-illatával,
ágyán
a falhoz támasztott lábfej
ágaskodásával,
liszt-tapintású
combjaival.
A színes verandaablakban,
mint a méhek
még epres fények dongtak,
s alig hallhatón
téglalépcsőben
a mély kopás
tele volt Emmi lépteivel.
Álltál ott,
négyfelé nyitottan,
mint szénával behordott fészer.
Fény-nem-látta arcú bábu:
mosolya ekkor
szívedbe feküdt.
Hisz Föld is,
Ég is a kisfiú,
lány is, fiú is.
Azóta,
mint vízjáró suhanc
vontat maga után
napernyős papírcsónakot
(benne ködfülke
függőágyán fekszik),
hordoztad őt,
és együtt éltetek.

Ez az emlék
egyetlen fűszál a mezőből,
hol az ég tűzvésze kéklett,
s gyermekkorod
félredőlt pagodái,
virágok,
arcodba öntözték a tavaszt.
Most hogy a nők
a Túl felől
kézfejükkel búcsút intnek,
mint csillagövet,
mint új Androméda-palástot,
e fűszálat visszainted
boldogságunk arcmásával.

Mint hajósinas
az árboc tövén,
toporzékoltam
szégyenemben én,
hogy dobál a víz,
a hajó borul –
és nem értettem,
ha máshoz simul,
és víz és hajó
engedelmesen
más kézre játszott,
haragban velem.
A duzzadó szél,
tajtékzó vihar
befogva dőlt, mint
járomba bivaly,
s széles szügyére
lenézőn köpött,
ki – hajszálon múlt
és hajótörött.

Ma, mint a hajós,
úgy, koravénen,
az árbocokat
szinte csak nézem,
a szelet szemmel
kötélbe fogom,
a tárgyak kedvét
mindegyre tudom.
Olajat tűznek.
Posztót bikának.
Ennyi haszna volt
az inas korának.

Minél vadabbul
törsz Rinocérosz,
bennem a mindegy
nyugalma céloz.