Atlasz súlyától görnyed a vers.
Úristen, miért, hogy a földre versz?
Hogy merjen álmodni az élet?
Odavágyom, hol az országok zöldek, füvesek,
hol a tavak tiszták, kékek.
Ahol majd virágot hordok, nem köveket.

Húszéves voltam s Genovában
Neróra várt a Khedivével*
egy zsidó lány. Dús ajakában
láztól karmosan s bíbor vérrel,
méztől ragadós ajakában
Libanon lombján várt hány éjjel!

S húszéves voltam, mikor Irén
barnábban a pásztorfiúknál,
vad mosollyal szép szája ívén,
életemből kitárt kapun szállt,
kötöztem volna telt csípőjén én,
s nem több ma egy emléksziromnál.

S élhettem volna Firenzében!
Arcom köré a megszülető
tavaszt festve, ha szüzen érem
a fénnyel teli tenger verő
taréjain!… – S nézd önarcképem
háttere Recsk lesz. Köd. Temető.

Egy öreg este… Itt-ott sírnak.
Vállam Bandi öleli féltve.
„Halottak Napja”, szól. „Kibírtad.”
Kilépünk a hegy gerincére,
s mit iszonyú mély egyre ringat,
ránk köszön a temető égve.

Oly közel van, hogy szinte fognám!
Lobogó mécse idehozza.
„Toluljatok mindnyájan hozzám!”
Sötét mámorom kiáltozza.
S vágyódik minden a hegy hosszán,
jó, avar-ágyu sírdombokra.

Mint szentjánosbogár a hullán…
Hát így lobbanhat csak a dallam?
Hány éve volt ez? Ó, ha tudnám!
Csak azt tudom, nem így akartam.
Fénnyel teli Jövendő bukj rám,
mosd szét a múlt rögét magamban!

* Néróra várt a Khedivével (jegyzet)

Ó, most elrepülni kéne,
vagy kiégetni a szivem.
De tiszta helyettem a hó
s én rügyes mosolyom viszem.

Viszem, mint egy parasztfiú.
Hátán a hold, s Nagykarácsony,
feje fölött angyalokkal
úgy örül, mint száj a szájon.

S megy és megy a hómezőkön.
Róka surran – oda se néz.
Farkas villan, medve dörren,
s megy és megy, és oda se néz.

Falu fut el falu után
s a feszületen nincs a bús
tövises úr a temetőn:
anyja ölén alszik Jézus.

S megy tenger s föld közt, mint akit
a csillagok uszálya ér.
S a vége – bárhogy is kereszt –
Betlehem lesz. Ő odaér.

Hej, gigantikus szárnyú az öröm!
A rőt est lobogva gyúlt a szájon,
a görcsbe dermedt kéz repül, köszön,
s úgy lódul a hang, hogy zengve szálljon.

Megmenekült… s itt maradhatott.
Csöpp esze volna, széttekintene.
Lent, ezüst mélyben Recsk falva halott,
s lila fátyla közt holt az ég szeme.
Hófoltok hátán szédülő rabok.
A fényes hasú szél: sírok szele.

Vigyorgó bajszuk úgy hullong fölém,
mint nyájas nagyapó régi télen.
Mert nem ők rángtak a halál ölén,
most tíz, száz segítő kéz a bérem.
S titokzatos ívem repülöm én
élet s halál közt, borotvaélen.

Táncosan szökik a vér. Hazafut.
Meleg van. Nyár van. Anna és anyám.
Zsuzsanna húgom nyitja a kaput,
s már ülök a kert zöld ravatalán.
„Piros alma a halottnak csak jut?”
Anna szalad, s a kert tüze nyakán.

De nagyobb dolgok is történnek ott.
Zsámolyán ül nagyanyám s megbocsát.
Köztük minden évet sorra lakok,
kútban hűtjük Iboly gyümölcsborát.
És él a gyermek, múlnak a napok,
Annának nyakláncot adok, korállt.

Éjjel, ha nagy, puha nesszel oson,
40 fok lázat mutat a koráll.
Kialszik a lámpa asztalomon,
menyasszonyfátylú szél ágyunkra száll.
Hajnali inge elrejti nyomom,
aranyló válla, a szelíd ovál.

De az öröm, a barbár szőrbe bújt,
lándzsát vet rám Zsuzsanna kapuján.
Hóval mosnak. Karjuk szinte megfojt.
Cirógatnak, hogy nó!…nó!… Azután
világos minden: rám hétmázsás kő hullt.
Megöl? Ki fut haza egy őzsután?

Kőlapban véres tavasz-lenyomat.
(Csak a kövek közt vérző patak zúg.)
Ha derekam most nyomorék marad,
hóférges ágyban jobb ott alattuk.
Csend támad. Múlnak morajló szavak.
Kéjnek, halálnak csend a foglalatjuk.

Hófoltok hátán hagynak a rabok.
Ülök. Szívemből egy kép száll tova.
Kővé válok. Robajlanak napok.
Majd mord sörénnyel övez a moha.
Így óriás s emberfaló vagyok.
Csak gyermek én már nem leszek soha.

Az Isten háta fekete
vak koporsónak látszik itt.
Kimondhatatlan messze áll,
inkább csak guggol három ház,
füstjük sem ér a drótokig.
Isten ül a hegyen föntebb,
a háta, a háta látszik itt.

Ó, ha széltől veres estben
latrinának rúdján csüggünk,
állattá vált tagok, kezek,
iszonyodva egyre látom:
aki csak él, hull a próbán.
Soha embert kínja nem fog,
csak dögévé, sárrá tenni.
Jobb lett volna a bitófán.

De furcsa madarat láttam ma!
A Galyára tárt ablakban ült.
Bíbor fejével mintha intne.
Egyszercsak minden elmerült.

Remegéssel és foszladozva
merült alá a napfényes nap,
s a bíbor madár újra bíztat,
gyolcsaidból kibontsalak.

Habot hányó piros kutyák
éles foggal húznak elébem.
Fiú-csókkal mandulaszín
szemhéjadat hiába érem.

Sovány karod hiába fognám.
Lecsuklik, mint a hattyú feje,
ha az ég pántját megrepeszti
halottan úszó szárnya nesze.

Nem sírok. Átkozódom, anyám.
Megölném a bíbor madarat.
Bűvös szeme már nem mered rám.
Könnyre lakatlan ég fakad.

Nyüszít a szél a drótokon,
néma isten háta mögül.
Jöttek széparcú ördögök:
jól fonott korbács ha röpül,
a sújtást hagyják örökül.

Mi voltunk vagy ezren a nyáj,
tízmillióból összevert.
Mikor kapuján beléptünk:
szikla és krisztus – férfiak!
Most nézd e nyájt, hogy kínt legelt!

Élet voltunk kapujában.
Aztán lettünk ördögöknek
agyagául sár és sár csak.
Boldog halott! Neki könnyebb,
mert ki él, csak állva görbed,

betöltve, mily jövőt sorsolt:
mészfehér domború gödör.
S boldogtalanabbat erre…
Mintha tojáshéj repedne,
a színjava úgy kiömöl.

A foszfor csipke-klastroma,
a mellkas és az orgona,
a mennyrepesztő jó tüdő,
a fej s a kar a lábbal mind –
csak lelked nem jut át soha.

Ha a lélek nem jöhet át,
most aki él, mire él már?
Lesz ezentúl: tojás héja,
üres háza roppanékony,
késleltetett halál, szél-vár.

Egy ifjú hadnagy jött az úton. Vállán kócsagok
tollát utánzó hó hevert. Szeméből ördögök
hada a sápadt arc lázas rózsáin röpdösött,
lila völgyből hófúvást hozott és jégcsapot.
Kőszobor – benne epéből kevert szív lapult.
Ez a puha száj siklott és rándult, mint a féreg.
Csúcsíves-körmű könnyű kezéből a véreb
rohant a hegyi hóra. Piroslón alkonyult.
Néztük mögötte az ijesztő napkorongot,
s barátom így beszélt: – Úgy járunk majd, mint a festő,
ki igazat fest, s nem hiszik, „nincs ily szín, se felhő!”
Ilyen hadnagyok sincsenek. – Ilyesmit mondott.

A hegyárnyékban áll. Kísértetes. Ő volt.
Recsk. Az erdő egyetlen nyíló vadrózsatő most.

(Forrás mögül fehér hasával kibukkanva már
édes homályban sugdolódzik a gyertyán és a nyár.)

Ő volt. Társam vére terjed, ágazódik. Gyémánt.
Oly könnyen ölte, mint aki két méheszárnyat szétránt.

Halott. Virrasztok fölötte, mint a sárga
rózsáit vesztett kőszál.
Isten! Tört nyilú! Miért fogtál teremtéshez,
ha ilyen gyönge voltál!?

Oly víg legény lehetne társam
finom kis lányok csipke-rétjén.
Súlyos szemhéja leeresztett.
Mosom pelyhes szája zugán a vért én.

Rőt sziklák szarkofágján fekszik.
Ritka köd foszladozik rajta.
S hogy mindent elzáró köd körül,
lecsuklón hajt a semmi fölé karja.

Felhúzott térddel ágyékára
erős jobb combja temetve dűl.
Mint hulla a mélyben, alján a
fallosz kioltott, sápadt gerezdje hűl.

Olyan ő így, mint a Sixtus
vén falára festett Ádám.
Vénhedt,
alvadt fekete muzsikával
beszőtte őt a végzet.

Repedések
iszonyával.

Föld, szalma, magányos férfitestem
összetapadtunk takaróddá.
Aludj mibennünk e hűvös esten.

Oldott hajjal két halott, szegény.
Lágyan simulunk mi a porhoz.
Véres fejünk süt a hold helyén.
A balta zúg, a sas rikoltoz,
de szánk gödréből zúg a remény
mély kürtjén a haldoklóhoz.

Oldott hajjal hevertünk este…
A fénynek csak kósza fodra ért.
Hűs dalt a forrás hangja csengve
sikos part kövén csak lopva mért.
Már közelnek tűnt mind a messze.
S csillagok hajoltak ajkamért.

Égő csípővel nyiladoztak,
epedő szirmuk hullt a fáknak,
míg testünk körül kiragyogtak,
gyöngyház-kelyhét nézd a virágnak!
– Forró páránkban ringadozz csak!
Mi Tavaszt hozunk a világnak!

Oldott hajjal ért még a végzet.
Lecsaptak. Vittek a halálba.
Azóta ott a forrás kékebb
s nyomunk a vándor megtalálja.
Talán az Isten kőbe vésett…
Csókunk fészkén ring s ég a mályva.

– Két szerelemre oldott gyermek!
szólt a Halál, de rossz fogás van!
S mint akit balga tette kerget,
sápadtnak tűnt a ragyogásban.
– Hát szálljatok ti Egybetettek!
S villámmá váltunk, mint az áram.

Így szálltunk a hegy homlokára,
hol balta zúg és sas rikoltoz,
hol csókunk ért a kínhalálra,
az embereknek szíve hordoz,
és szétmállt testünk zöld sarára
fátylat örök szél könnye fodroz.

S mint vihar-hozta sebes gályák,
hol a bányák lámpái lengnek,
mi feltéptük az est homályát,
tajtékos, boldog dalunk csengett,
dalunk felverte mind a bányát,
szomjaz – s szépül, aki szenved!

– Szeressetek minket tavasszal,
ha sziromhajtó szél kiáltoz!
Véres tetemünk? Sorsunk? Azzal
lettünk hasonlók a virághoz!
S hogy megtörtek izzó vasakkal?
Hiszen száll szívünk a világhoz!

Mondjátok azt, hogy újra hiszek!
Szeretni vágyom mind, aki ölt.
Tegyétek össze kezeitek,
fiatalodni így fog a Föld.
Nászt muzsikálnak sebes vizek.
Lábunk alatt minden csupa zöld.

A balta zúg, a sas rikolthat.
Virága hull a körtefának…
Kik szerettek, sosem halottak,
kötöm csokrát a legendának.
(Látod Kedves, így kidalollak.
Mi Tavaszt hoztunk a világnak!)

Nekem volnál szelíd vers
utolsó menedékem?
Tiszta formák labirint
útján kopott el térdem.

Táncoltam én, mint Kató
fehérharisnyás lába.
Nagy, tüzes szőlőfürtök
hajoltak lábnyomára.

Lassúdott lépés: botlás.
Elég volt virtuskodni.
Szemem gyűlő homályát
virággal teleszórni.

Rájuk mondani: napok,
s e világra: végtelen?
Robajló látomása
az éjnek ég szívemen.

S ha feléget, hát úgy kell!
Hangod már nem tép sebet!
Felszaggatom a sziklát!
Sírt ástál? Én is neked!

Alvó tündérmás! Sárnak
tenyerén: magad égi.
Paradicsommadaram! –
utamat végig-égi.

Hozzám így lehajoltál?
Még engem is szerettél?
Hiába mosolyodsz már.
Megettél. Eltemettél.

1

Magam voltam. Az éji csönd
lándzsákat ránt, lábához dönt.
Eleven kígyó-kötélre
függeszt a bánya hegyére.

S hogy függök ott, mélylő mocsár,
mérgedt tűzliliom nevet,
tigrismancsát nyújtja a nyár
szétszórni porrá véremet.

Égen lobog annyi felhő,
de gyomra lángjától dagad.
Ha elcsordul, csak új sebem nő,
cipeljem sülő hátamat!

A húst, amelyben olvatag
csontok közt ijedve lapul
ez a torz, se tigris-se nyúl;
angyal! hol hagytad szárnyadat?!

2

Hogy függök ott, s imádkozom,
orkánkar zúg: elkárhozom.
Nézd, mocsári mélyben lenn a
világ vár vissza, Gyehenna.

Mert maradt pár tollam is ép.
S ami fő: kulacsnyi élet.
Sasnak tolla?! – Repülök majd,
gúnyjául a repülésnek.

Könnynek, vérnek vége.
Vak tava kiszáradt.
Kiáradt folyónak
hűlt helye: csontfehér
kőmeder. Ez vagyunk.
Habsárga hajókat
ringat a zöld homály
messze, messze, messze.
Jézusom, meghalunk.
Jönnek a hóhérok.

Jaj, olyanok, mint mi.
Suhognak felettünk.
Leütött fejű fény,
körgallér elé buksz.
Arcélük s a kemény
sziklafal összefolyt –
kő moccan, kő zuhog –
szög hatol csontomba.
Kereszten, Jézusom,
nyaka-tört fejem függ.

Mint nyúzott nyúl, fáról.
Péntek van. Szurok-Nap.
Fejjel le függőhöz
verbénák nyújtóznak
hajfürtöm közé be.
Nincs itt semmi múló,
hóváró hervadás!
Újra, újra nyílnak
nevedre, Jézusom,
verbéna-verseim.

Játszik a temető
lampionos kertje,
korai szeder szám:
izzik az erdő-ég.
Mikor a római
lándzsája átaldöf,
Jézusom, Jézusom,
hajszálgyökerecskék
vérünket szétvetik
éji csillagképpé.

Égszínkék kupola:
holt Jézus alatta.
Tücsökszó léptű, te –
mosolyban vőlegény!
Ott lenn! Ott lenn, ott lenn
kő nyílik szülésre,
s anyaméh-édes Fény
színarany kapuján
ujjunk hogy összeér,
felkelünk Vasárnap!

Korán eltévedt csillagszekér.
Meghaltunk, paradicsommadaram?
Szomjas őzek húznak át a völgyön,
a forrásnak szőke haja van.

Búg a tiszta, meztelen áram,
és édes vizek, mint a leányszem
kéklenek kőmedrük husában.
Részeg, s nem úr rajtunk a halál sem.

Hullám csókolják szarkalábok.
Csípőmre szomjas őzek hajolnak.
Korbáccsal vertek s meghaltam tán.
Helyettem tovább csillagok szólnak.

Még elmondom ronggyá foszlott szájjal,
az ördögnek is van ám paradicsomkertje.
S várom, vénné elvarázsolt gyermek,
hogy a végzet karmos lánggal előseperje.

Fekete ország kő-vetéséből,
sziklák réséből kikelnek kígyótojások,
hol a határon szakállát rázó Isten
köpönyegébe rejti a világot.

Annyi fény szivárog át a rongyán,
ami hideg poroszlókézzel előre lök.
Rostélyos bagolyszemek forognak,
a hajamba szántó alacsony üstökösök.

És számítgatom magamban, őrült,
mire a köpeny túlsó szegélye kienged,
a koromban szorongatott kézből,
kesztyűtlenített csont, pereceid kilesnek,

s e hiéna-emésztőszerv-mélyből
kitalálva egyszer, a nyikorgó temető
előtt jön a mezőben ekével,
s beszánt tavasz-szagú földbe a szántóvető.

Augusztus hó koravén, vemhes,
csillagok kezdenek hullni.
Ha halál az ár, jöjjön a kedves,
meg kell innen szabadulni.

Agusztus, mint a bábut, célba vett.
Hajít rám ezer görbe tőrt.
Hátam mögött liheg már céda Recsk,
s tíz hulla hó, mi összetört.

Hol hóhérok halálos mentés
hada jött, szöktem mennybe-vágyón.
Elhal a kő- s pöröly-pengés.
Szakadj élet, mint húr a gitáron!

Százszor jaj annak, ki a végtelen
hűs gyümölcsösébe vágyott!
Amit élet nem adtál meg nekem,
halálban érjem a lángot!

Bánom is én, hogy Istené a láng!
Ellopom, s lobog majd a tűz!
Mátra mögül s az égről szökell ránk!
Minden kínt, gyönyört betetőz.