A legvidámabb írisz csukódott
össze legelőbb.
Hja, nem is olyan könnyű itt az éj.
Mint a lepedőt
a bozontos, jéghideg fénybe most,
te buta virág,
téged is kifüggeszthetnélek, meg
a csúf karikát
szemem körül, meg sajgó szívem szűk
barlangereit.
Kifüggesztve ott felejtenélek,
s könnyebbülve így,
telne vágyam, mitől álmomban is
sírás fojtogat:
meglesném mind, mind az immár üveg-
testű dolgokat.
Átnéznék rajtuk. Még a mélyükön
sem ülne homály.
(Álmomból ilyenkor felocsúdom
s remegni muszáj,
s valakit vagy valamit szánni, csak
úgy, magam helyett.)
Bolond dolog azt álmodni, ami
az élet lehet.

Valaha üldözői ketten voltunk.
Majd egész csapat! És most? Öreg,
szélütötte, mocsáron tűnő szarvas,
csak magányos alakom követ.

Olykor megállok. Lidérc ül s félhomály.
Kiálthatok – kísértet kacag.
S mint sikos kígyón a vérező holdfény,
csönd, siklanak rólad a szavak.

Horzsolt levél súg: „Erre! Agancsa ért!…”
S – Láttad-e társam? – kérdem egyre.
S már nem tudom: ő csal, vagy társaimért
török a néma rengetegbe.

(Babits tíz éve halott)

A nagy, a szörnyű toroklobbos,
a zordon Jónás – Atyánk, halott.
Platánok néma lombja s bokros
kökény közt, hol a forrás ragyog

és verset írt, ott tudja minden:
most „elzengtek Szapphó dalai”.
Átkos a sors, mely porrá törte,
s ki gyáva porára hajlani.

Forró szájjal kiáltom neved.
Rózsák nyílottak sírod kövén.
Tavasz van. Virágsziromhullás.
Emberek helyett sír a kökény.

Ó, fekete vaságy! Elvarázsolt nimfa!
Röpíts ma éjjel szalmakoporsó!
Bál van. Oda hát! Zuhanj koppanva, ingva
a lámpák alá! Legyen csók-oltó

hideg s diadallal jöjjön a jégvirág,
termek perzsa pázsitján rianó!
S majd addig maradunk, párom, vaságy,
míg kristályával szívükre ül ki a hó.

De nem! Mégsem! Maradj te, elvarázsolt ágy.
Ez csak dölyfös, beteg hazugság volt.
Valahol gyertyák gyúlnak most karácsonytájt.
Éljenek… Melegítsék a Jászolt.

Szilánkjaira hullt a fagy.
Jeges, pókhálóvékony ujjain
tótágast állt a rácsok között.
Tágult szemekbe szökött a kín.

Bennem is a tolvaj árnyak
az öröm lugasát összetörték.
Medúza fejére illő
gyöngyként pattog az eső szét

az ablaküvegen. „Látod,
így fröccsen köddé ez a pillanat,
amint az utakra támadt
árral elhagyod árnyamat,

és úszol, nem nyíló vízi-
folyandár te, úszik tajték-harangod,
s mit tudod már, hogy valaha
tested karom közt aranylott?”

Szóltam. (Vagy szólhattam volna?)
Asszonyi volt az éjjel. Álmatag.
Puhán ejtette ránk a fagyot,
mint fényét egy gyémánt kirakat.

Ilyenkor jártam a határt.
Kutyám kisért. A hó hevert.
A helység füstje elrepült.
Csönd volt, talán szivem se vert.
Lám, megfagyott, mint gyenge fürj,
megfagyott az egész határ.

Előttem puszták, jegenyék.
Sötét és csillogástalan
ágyán kikel a jég: a szél
szétdobálja gyönge szavam,
fák titkos ágain zenél.
Dermednek puszták, jegenyék.

És nincsen, nincsen ember itt.
A lány, akinek bíborát
meggyűrtem – fogtam: széthasadt,
a szétvonagló száj borát,
nem csókolhatod rám magad!
Nélküled minden emberibb.

És nincsen, nincsen ember itt,
a cserzett agg, a pipafüst
kénes kígyói közt a szent!
Te álpróféta! színezüst
díványoddal de messze lengsz!
S nélküled minden emberibb.

És nincsen, nincsen ember itt!
Apám, a sápadt katona.
Kökény-szemében napsugár.
Maszkját nem vette le soha.
Hamuját hordja aszu nyár,
s nélküle minden emberibb.

Lehel a puszta, süt a hó.
Még kit tagadjon meg a vad?
Bársony ölü pillanatok,
kiszakítom magamat:
ne kössön se kéz, se kapocs!
Lehel a puszta, süt a hó,

kutyám kisér, a tél hever.
Nem koporsó! Nem ravatal!
Sötétlő mélyén titkait,
ezért a vágy, a szárny, a dal,
megoldja már a láz, a hit.
Kutyám kisér, a tél hever.

A szél seper, s csak jegenyék
hordják a munkás kéz nyomát,
emberi álmot, vágyakat,
míg álmodva tárom a brokát
végtelenbe szárnyamat,
s néznek utánam jegenyék.

Tó habját látom. S azon túl
tavaszt, menyasszony-fáival.
Szőlőt kapáló lány nevet,
találkozom egy férfival,
apámnál bölcsebb, délcegebb.
Domb alját látom aranyból.

Tornyok alatt a szüretet.
S édesanyám a rózsafák
alatt fekszik a heverőn –
hulljon az édes rózsa rád!
fiút szül majd a szeretőm,
hajamba túró gyereket.

Így álmodom. S ha riadok,
a pusztaság fehérbe vont
földjén zokogás a dalom.
S ki megtagad, s átkozva ront,
vágyom hozzád, Társadalom.
Kutyám vonyít, fölriadok.

Megtalállak, Paradicsom!
Hej, vissza! Pattog, süt a hó.
Ott vár a véres, szép tavasz!
Ne a semmin légy hóditó!
Ott izzó tömbben hűl a vas,
és épül a Paradicsom.

Ilyenkor repültem vissza.
A helység füstje lebegett.
Az ablakokból fény áradt.
Szépnek daloltam szennyedet.
Beteljesültek a vágyak.
Szívetekig szálltam vissza.

Mostanában Bartalisra gondolok
s olyan az emlék, mint a friss, meleg kenyér,
vagy hegyi ér vize, ha asszonytenyér
meríti meg, s a fény tetején lobog.

És látom Bartalis, kis magyar paraszt,
jó kese lovával vidáman kocog,
hegy gerincén lapul a tapsi, pocok
gyémánt szeme tüzel, kigyúl a haraszt.

S hol a violaszín tengerszem buzog,
s aranyfátyolú köd hol sose foszlik,
Bartalis roskadt kunyhója piroslik.
Ikrásabb a méz s ízesebb a hus ott!

Még tündérek lesnek, sápatag borok
ha eliramlanak vérünkön tova.
Nincs álom teljesíthetetlen. Soha
nem hallgat a szél, forró holdfény csorog.

Még a fák hegye is csupa, csupa láng!
És tüzek siklanak a bérci havon
(ó, e képhez hogyan hajlítsam dalom?),
illatos folyondárt hordoz a palánk.

Júliusban lucskos, barna körte ver. S
óriás, színes pávafark, az ég szétterül,
mind aki ölel, harmatos fűre dűl,
fényes harmatban mosakszik itt a vers!

…Politika vadja dög a veremben.
Berzsenyi sorsa, bartalisi élet,
embersűrűbe vitt, ami enyém lett.
Magányotok kőpántja véd-e engem?!

Rokonom, kit lenyakaztak, Chenier.
Nézd, saját forradalma ölte meg őt!
Szegény jó Blake is rokonom… S tetők
fölött én is lógok éjfél felé.

Azt hittem nálam sohasem lesz
egyetlen csapzott, megsárgult jelző.
Se kép, mire a Jóska gyerek
rávágná, hogy az ház! ez felhő!

Azt hittem egy ilyen rossz verssor,
mint tigris alatt a lombcsapda,
beleránt a ragadós földbe –
s csak jajom temetésem papja.

Azt hittem olyan lesz a hangom,
saját anyám úgy véli: tenger
elvesző, rojtos hullámait
hallja. Hattyút tán? – Nem is embert.

Azt hittem ember és tenger, bíz
csapnivaló, tilalmas rímpár.
(Künn kereket hány a forgószél,
fűz, tóba hullt fejjel kalimpál.)

Micsoda parasztos hangulat-
keltés! Ilyet sohasem írok!
Azt hittem legalábbis… Most mégsem
leszek laza, rossz vers a bíród.

Mint mikor a sötét fölszakad,
a didergő hajnali őrszem
forró szemmel öleli át a
távol őrködő társat – zölden

nevet a halványuló égbolt,
vállukra ül s a félelmeket
derűs erővé gyújtja a fény –
körém is ilyen hajnal lebeg,

s egy ősi nyugalmú őrlánc néz
felém. Magyar? Nyilazó hun tán?
Az ég tükrében nézem meg magunk,
s megtisztul arcom ködök múltán.

Mint a bajvívó, ki csak tetteti
a lomhát, ilyen lusta-laza
a szó egymáshoz odavetve.
Meg-megakad a darabosa.

Egy hang sincs, ami kötekedne.
Magányos, gőgös hegyi szőlők
fénye látszatra ilyen hóka –
szó, szürke szó, de csak a bőröd!

Sokáig nem értettem (na de
azt sem ám, hogy meredt őr vagyok!)
a nagyságot miért vetik csak
panyókára a régi magyarok?

S hogyan lehet csak úgy, lassan
fölrepülni, mintha nem repülne?
S hogy micsoda erő van egy-egy
megbotlásban, széttört rímbe gyűrve.

Megfeketedett már almáim
magja – világosabb a szemem.
Nem csoda, ha cinkos mosollyal
int öcs a bátynak: megérkezem.

És érti már az ősi játék
szépsége mért oly kimondhatatlan;
semmi szónak hogy lesz oly gyümölcse,
miért az ember nyála csurran.

Úgy írom én most ezt a verset,
Bolond Istók jobbra s Jónás,
majd Ady úr a Léda balján
s Attilával Vitéz nótáz.

Azaz, bennem gyullad az a
vers ki, míg Vörösmarty Mihály a
napfénybe emeli homlokát,
mint a rőthavú Himalája.

S zúg a Kórus. Bánom is, hogy
ez a vers véres-rosszul indul!
Arany úr átszól: Öcsém, néha
rejtőzve szólunk álmainkrul.

Kik Isten arcát kőbe zárták,
tán a görögöknek volt ily kedvük,
rossz versek köpenyébe is, öcsém,
fajtánk örök-arcát rejtettük.

Fekszenek ketten szép nyoszolyákon.
Izzik a lepel csípőjük haván.
Bűneik édes gyümölcsösében
siklott az éjből gyúrt csillag alám.

Lakta-e ember valaha ezt is?
Nyílhat-e leány mocsara mélyén?
Fekete, sűrű éjszaka nyomja,
fénytelen lángok csüngnek szegélyén.

Forr, bugyog, mállik egyre az anyag.
Formába rándul sikamló röge.
Készül a mélyén, ködlik száz torzó.
Ki, aki játszik? Isten? Ördög-e?

Látom anyámat. Áll, mint a bűnös.
Kérdezem tőle, miért oly öreg?
„Fekete lettem, mint fa a tűzben.”
Mosolya, mint a szétpattant üveg.

Feketén suhanna árnyával körül,
de repedéstelen, vak falat talál.
S fújtató, foltos bivalyon ülve
vessző kezű apám utamba áll.

Hajában rőten levelek ülnek.
Szemében kékell gúnyjának szine.
Szép így, amilyen lehettem volna,
ha szelídebb földet teremt ő ide.

Hamuszín arccal roskad anyácskám.
Fejét fölfogni ki hajlik fölé?
Lakatlan csillagon vasba vert
pribékem. Kié? Istené? Ördögé?

Rossz szél hátadra, rács közé vetett.
Temetést rendezek egy bogárnak.
Volt-e, ki megértette életed?
Néma tébollyal táncodat jártad.
Nem ringatnak több foszlató szelek.
Ravatal-tenyerem most az ágyad.

Mily törvények útján ért az öröm,
hogy fénykörű bolygód szállt magasba?
Zenehajó sötét csillagközön,
mennyig a tested így ki ragadta? –
míg isten fia, én, magam töröm,
ha nem dőlök rögre, szájra, vasra.

Íme a kevélyek pávatolla,
szaggatott kócú boszorkányseprű.
Gőgünkre szökell a báva bolha –
amíg téped, megbocsát a szegfű –
nem úgy hallgat, mintha néma volna,
csak a szótlan istenekhez lett hű.

A málna mézes bokrában ébredt.
Táncolt. Csatázott. Holtra sebesült.
Tudott szeretni? – Akkor mért féreg?
Szárnyán ég tüze tükröz, sose hűl.
Hömpölygetik őt milliárd évek,
fektetett nyolca ring, végtelenül.

Tenger az isten – én hullám vagyok.
Ádám megadó mosolya éled,
és elborult homlokomra rakod,
Teremtő Ujj, szelíd érintésed.
Csak az én világom végét hagyod
magad mögött, szárnyas angyal-féreg.

Csapdában sínylődő Fény, te,
ó, szökellj elő a mélyből!
Szakadj ki már a sanyarú
kövek gonosz rejtekéből.
Estté nőnek ott az árnyak,
homállyá hűl az aranyad,
világítottál, mint rózsák,
repülj elő, mint madarak.

Hűvös szárnyát teríti rám,
szökell elém régi emlék,
mintha kertünk almáiból
gyermekkézzel újra vennék,
az égnél mélyebb ég tör át,
a csillagok úgy fénylenek!
Madár repül fel tétován
s lebegve áll fejem felett.

De volt már valami ebben
az édes örömben fanyar,
csípő füst fedte a fényt, mint
ősszel, ha meggyűl az avar.
Valahogy mögém kerültem,
akár a fenyő, feketén,
akár a barlang, kincs helyett
űrrel ásító rejtekén.

Szél ingatott fonnyadt kórót,
fenyőkre szúrta fellegét,
álmaim, mint piros holdak
görögtek már a földre szét,
borzolódott már az éjjel
és villogott a félelem,
s verdesett a vállaimon,
mint lámpafény fent késeken.

Valahogy mögém kerültem,
mint rácsok közt az éjszaka.
S lecsukló fejjel, mint a gyermek,
ki nem találhat már haza.
Állt a világ s a csillagok
suhanása hallhatóvá
lassúdott künn az űr körül,
s jött egy tündér, s hamu hullt rá.

Jött egy tündér s de szeretett!
Közelített s ide nem ért.
S jött egy másik szamócával.
Ő se volt, csak kísértő kép.
Nyúltam utánuk s száradott,
görcsös faággá vált karom,
ahova léptek: tó terült –
villódzó ágam lógatom

föléjük, s beszél a víz,
örvényét ringatja, bontja,
arcnélküli kedvesem hull,
magányom fekete kontya.
Beszél a víz, s bennem is
százágú patakok riadt
lihegő futással mentik
fény-nem-látta álmaikat.

Ekkor már minden menekül.
Mint havasok közt a falvak
lábrakaptak s futottak, míg
a hómezőn mind meghaltak.
Mire kibukott a hajnal
a hágón, ott már csodaszép
rózsaszín szőnyegen látta
a holtak szétvert seregét.

Menekülés és pusztulás.
Roppan, süpped a hó. Lelkem
egy percre botjára dől, mint
öreganyó az ősz kerten.
Süpped a hó és hol az út?
Tündérek lábnyoma hol van?
Utánuk-nyúlt kezem faág.
Megkövült árnyam a hóban.

Csapdában sínylődő Fény, te,
ó, szökellj elő a mélyből!
Szakadj ki már a sanyarú
kövek gonosz rejtekéből!
Mind betelt a rossz jövőből,
amit csak vállam hordhatott,
csapdádból, ó, törj elő már!
Süsd be a horgas holnapot.

Egy ősi, gyémántlevelű, őszi
erdő az ablaküvegen,
didergő testünk harmatától
kinyílt, s mesélt, mesélt nekem.

A görcsös fatörzsek (fürge erecskék
a lehelet-lombok alatt)
önfeledt panasszal egyre keresték
a tűztollú madarakat.

S én, míg elképzeltem képzelt vágyukat
s átéltem a sosemvolt kínt,
s magát dicsérve trónolt a lágy tudat
erényein, szóval amint

úgy lelkendeztem, mint szépségén Nárcisz,
két rács között furcsa álmot,
dehogy álmot, valódi fehér pillét,
csapongó pillangót látok!

Képzeljétek, november van! Az első
hó a tetőről idetűz!
S mégis e csapzott, dermedt, őrült lélek,
egy pille kísértete űz

velem tréfát? Meleget és fényt akar?
– Nézzétek! – hívom társaim.
Jönnek, hogy most már hárman nézzük… sárga,
tört fény csurog a szárnyain,

a gyémántlevelű, lombos üvegen
jajongva néz át, könyörög.
Miből áll az ablakot fölrántani?
Hadd hulljon be az üldözött!

Hadd tapadjon a fakó kis folt köré,
mely a zárka boltján lapul.
– Ugyan, növeld zárkánk létszámát négyre
csöndben, simán, zajtalanul!,

sürget egy hang. Mégsem mozdul idebent
semmi… semmi… csak a szárnya
ver árkokat némán, némán szivemen,
ha szétcsapja, ki- s kitárja.

…És aztán eltűnt. Mintha az Isten már
megunta volna a próbát.
Megmértek. Éreztem könnyű voltomat.
Szép Nárcisz Nárciszt, a rondát.

1

Nincs ember, ki ne hordaná az Édent
szorongva, lopva, ezer kín között.

2

S nincs ember, ki önnön Édenében járt.
Csak hordani! S róla álmodni szabad.
Zöldlángú bazaltból rakott kapu zár
elsüllyedt kertjéhez simuló utat.

Láttad-e? A rőt folyosók útján, hol rácsok
lángra gyúlt árnya ég, mint a freskók,
két rács közt esőcsepp-világegyetem csillan:
háló és benne a keresztespók.

Börtönharang. Lélekharang.
Halálpiros, lázas álom.
Semmivé lett tiszta fészek,
mint mesékben, utad járom.

Fut, ágazik tornyaidra,
termed falán, ágyad alatt
csipkerózsaszirom s inda.
Csipkerózsa te magad vagy.

Így pihensz ott. S olyan tiszta
szád ívén a néma éjjel.
Kékbe-szegett mosolyával
csak az élet hullik széjjel.

Mint egy súlyos csipkefátyol,
csipkerózsa mit se tud már.
Törött-korsó-derekából
álom ömlik ama kútnál.

Tudtad? Alszik csipkerózsa.
S te magad vagy, aki ömlesz.
De hiába, álmod nem fogy.
Herceg sem vagy. Kőszörny csönd lesz.

Szétszakadt szívem egy nagy, piros virág.
Ahány a szirma, én annyi voltam itt.
Barbár ha voltam, elűztek szent libák,
s barbároktól óvtam Róma falait.
De végül is engem igazán ki lát?
Ó, csak szemetek csöndje nyugtalanít.

Mert tudjátok meg, addig meg se halhat
létező, míg halló fülre nem talál.
Egyet, egyetlenegyet aki hallhat –
tenyerében tiszta vízzel telt pohár,
s kopónak se int, míg a vándor hallgat
a súly alatt, mellyel nem bírt a halál.

Halljátok, hiába rángok kötélen!
És hiába rejt a temetőgödör.
Majd túl a homályon, túl a nagy éjen
árnyam a fullatag városokba tör,
s mélységes álmú telihold fényében
kulcsra zárt ajtókat ver az ököl.

És megláttok izzó felismeréssel,
tárul a ház, a tűz rőzsébe harap,
ott döfjetek át kenyérszelő késsel,
hogy kezetekből vegyem nyugalmamat.
Míg el nem nehezültem ennyi fénnyel,
érzett a hús s egyre új sebe fakadt.

Egy jázminág alatt a Föld elmerül.
Gyermekké újul minden fáradt ízem.
Körém a holtak családi köre gyűl,
szomjú tánc alá szárnyas hárfa zizzen.
Boldog halál, már nem vagyok egyedül.
Menyasszonyok közt jön a szelíd Isten.

Aranysápadt liliomház,
édes tejü anyaemlő!
Nem csitul a szomjú vágyam!
Hív a gyermek, kószál… felnő.

Zöld moszatu sok, sok felhő,
villám szele összemartak.
Vad vagyok a szeretetre,
udvarlásom mégis halljad.

Régi éjek holdja sejlő
álmaimban visszafordul.
Gyermek vagyok. Anyám eljő
s forró keble számra csordul.

és a vége ez volt: Városod kutyái
a kisfolyón, a kishidon átugatnak.
Öt év leszakad, mint jégcsapról egy csepp víz,
súlyától meg se rezzen füvön a harmat.