Fény, szép, szelíd lény, Isten mosolya,
arany meleg, égess a magányban!
Sok kövem közé nap se jut soha,
nagy telem alá rejtőzött szárnyam.
Fagyva ne érjen halál sompolya!
Búvik a vég jégcsapú szakállban.
Számon ne kérd, mi tett ily hideggé.
Rózsaszín lapja is van a kőnek,
ha fény ölel éjt asszonyi reggé
s rá vetkőződő sugarak dőlnek.
Haj, csak rózsák színével mart sebbé
forrott csókja rajtam az időnek.
De jön a Csönd az ő meséivel.
Bohó! Hol maradt Tűzberek bája?
Hol egy sötét erdő árnya ível
gyémánt havába rejtőző tájra,
s kamaszkorod téli regéivel
szökött szerelmed szép vadlibája.
Utolsó órán jön a jóbarát:
mert jó Csönd, a költészetet hozza.
Fény, arany lény, míg nyílik a világ,
zsendülő versek sorát lapozza.
(Azúr tengerre ring így jéghegy át,
s a zord magányt déli szél orozza.)
S míg úszik a jéghegy élő habon,
s muzsikája zendül a mélyben,
az ember bús, bolond maszkját hagyom,
hagyom az ős óceán ölében.
És úgy csügg az öröm kitárt karon,
mint csillagfürt az éj szőlőjében,
Álom – s igazabb minden valónál.
A vers: felejtés – kagylón kelt tavasz.
Szívetek mérgedt lombján haló ág:
utolsó jel… A jégbe fagyott gaz
síkjain, ha ijedt fényszál kószál,
selymén hajnalok pírja, hamva az.
Elhulló nyarak tüze, ha havaz.
Fény, mi ónos esők pásztáin szállt.
A ház… A kert… A nagymama… S a vas-
kerék alatt alkony árnya hintált.
Nyúlt, nyúlt az árnyék, libbenő magas,
hogy bután hökkenjen meg a sírnál.
Aztán a sírból nagy, nagy zene szólt,
s anyámat vitték roskadó gyászban.
Nem állta, ahogy rögre, rög hajolt,
átkuk zúgták minden dobbanásban.
S rá morajló koporsó válaszolt.
S lila ágyán szelíd nagyapám van.
Ősi szerelmet gágogó libák,
míg húztak a temető fölött el,
s lobbantak fáklyák, betegek, lilák,
bennem valami akkor törött el,
s ijedtem akkor, kisgyerek, virág,
mit tegyek majd azzal a töröttel?
Most, hogy a föld hűlni kezd alattam,
csak most tudom: egy üvegkapu volt.
Túl tenger. S azóta szakadatlan
tenger tör át az üvegkapuból.
S már dehogy bánom, hogy leszakadtan
csügg kapuszárny és üveg kapubolt.
„Vagy ki tudja? Tán ez is gúny nálad?”
int a Csönd. „Ez az üvegkapurím.
Délről a jéghegy Északnak szállhat,
hol nem kísért Nap tüzes hajóin.
Hol csak a jégbazilikák várnak.
Jegyesed legyen jeges jajú kín!”
Örömöm! Ki akar kifosztani?
Most jönnek el csak a legszebb szépek!
Mikor fárad az ősz piroslani,
piros partjában lesz a tó mélyebb.
S fehérebb a hattyú, ha sóhajnyi
szárnyára a rétek köde lépett.
Csak, hogy tűnt, nyílik bűve a percnek.
Anyám öreg szemére gondolok:
égő lányszemekben nyílnak-e szebb,
érintetlen tűzben a jázminok?
Mi nagyobb? Muzsikánk, vagy hogy csend lett,
hulló dallamát hordó csend nagyobb?
