Teletelni zenével, dallal,
egy szellős, nagy, nyitott koporsót
kibélelni puha avarral.
Szerettelek, kísért a szájad.
Ne vesd nekem többé ruhádat,
ne hordd nekem a karcsú korsót
harsanó, hamvas, édes karral.

Bokádnál járnak a viharok?
Lábad nyomában füstöl a tűz?
Csak nyugalommal bontsd rám karod.
Szerettelek – szádon hal vágyad?
Mint a hegy, mit barlangok vájnak,
elénk dőlnek tavasz és az ősz:
jöjjenek a nyomtalan napok.

Teletelni zenével, dallal.
Egy szellős, nagy nyitott koporsót
kibélelni puha avarral.
Tudjuk, szemünk rá ha téved:
öléig tart, rövid az élet.
Fogd velem! Csípd fülén a forgót,
s vágd vissza: istené a kardal!

Ma erő kell a nevetéshez.
De még inkább, hogy ne zokogjak.
Aki koponyák fölött táncol,
végül koponyák közé roskad.
Mit ér sok piros sátor, sípszó,
hajtóvadászat a halottnak?

A hazám ez. Egében csak szél
nem paskol zöld marhahólyagot.
De albatroszt utánzó gépek
szárnyán az új Középkor vacog.
Fönt, fönt csillagközi réten
járnak a rakéta-angyalok.

S alább, az alsóbb rétegekből
rendre kifogytok tünde élők:
vadlibák magos citerái,
pacsirta-fúgák, s tudom, később
barlangok, denevérek,
lepkék s bogarak, éjjel égők.

Pillék kopaszra nyírt hajadnál?
Rettegve bújnak, ha kikeltek.
Hold árnyában kísértet
sugároz rád fojtó szerelmet.
Befelé hallgatózó! Messzi
detonáció repedeztet.

A balta, mint a farkas foga fényes.
S az ember arcán hogy komor gond terül,
„Szomjamoltó voltál” szól, s a fán is át-
nyilall: „Szomjadoltó voltam.” És ledűl.

Porzik az éjjel, mint egy avas bunda.
Csordában járnak körbe künn a szelek.
Mintha az éjjel meglőtt medve volna,
kihűlt, puha mancsán álmodom veled.

Elmentél. Fényes pára visz szét.
Te ülsz tán harmatcseppjén ringva.
Hol tűntél, lábnyomodból innék,
de hol vagy? Illansz… S vállaimra
fejed helyett majd dér hull ismét.

Az új toronyról olykor elválik,
ha fénye húny s vihartól remeg,
a hegyek közt mintha üveg törne,
roppanva tapad ágra ág – s mi
megindulunk ketten egy szamáron.

Elhoztam mindent, ami még enyém,
suttogtam, s nevet: Majd ügetünk.
Az ágak vadabbul csapják arcom.
Kicsípett hús, homlok világol,
vércsíkos zászlóm vállon.

Jönnek sosemlátott fekete holdak.
Gyermekek akasztott teste
fehérlik szélben, amerre járunk.
Csontjaim dobálom ki a nyeregből.

Amikor semmi sem maradt meg,
csak az új torony lángolt megint,
hajnali fáradtság lepte s így szólt:
Térj a kövek közé. Fölkel a nap.

Mint akit szégyen bánt,
szálltam le mögüle.
Ujjaim közül kihullt a mag.
A sáron tengelyig-süllyedt
kerék nyoma fogta. Ujjongtam
és féltem: megfogant.

Dávid – palástja nélkül! Hárfátlan Dávid!
Dávid berekedten. Szerelem nélkül.
Ó, az ifjúság színezüst lépcsőjére
Dávid felkapaszkodna a Télből.

Hempereg a tűzvész fénye a szemében.
Ajkait a rókák barlangnak nézik.
A nyakszirt kék erein farkasok
farkuk csóváit emelik égig.

Bárányganéval van teli a korona!
Dávid sarujába kölykeznek a kutyák.
Az énekek vadját megmásszák a vadak.
Lerágták róla tetvek a ruhát.

Nincsen még sötétség, de naptalan idő,
amikor a tarlón mászik a kupac:
a bíbor mellény, az imasál, a tömjén
kis bőrzacskója lángfalak alatt.

Gyermekcsontocskák, ha beléjük akadnak,
körbecsavarják a vékonyka bokát,
és vonszolják szeméremcsontok keresztjét,
mint ikonokat tolvaj katonák.

Csak Dávid marad ott a hómező fölött.
Bordáira feszült vitorlák: sebek.
Két tót falu koszorúgerendáival
vállán üresen világít eget.

„Ha a nőnek teste volt csak
– lángnyelvek közt hancúzz, állat! –
kilendült a szemöldökfa,
rikoltott a vörös kakas,
felgyújtottam rá a házat.

Koponyáját, a fehéret
szárnyast-riasztó haraggal
löktem a füstölgő égnek,
míg lehullt az est ijedten
s megteltem rémes magammal.

A gyermekünk, kis pitypalatty,
üvöltve nyalta föl a vért,
szirmos ujjával makacsul
átfonta kihűlt melleit,
lenyúltam hát a gyerekért.

Az az éj égett csípőn, mely
homályt gyilkosokra szór.
Rándultak roppant vállaim,
s felvágtam őt, hogy mi terem
a rózsás húsban, hány pokol?

Itt, a Végzet ujja lássék,
a szörnyű tettben értelem.
Felfaltam a jövő időt.
Sáros hússal, íme halott.
Rajta át vezetsz, Végtelen.”

(a hét év után hazatérő fiúról)

Majd legalább heten érkezünk.
Szemem ablakán legalább hét
zöldszemü, zöldlángu, karcsu és konok
fiúnak tűnő mosolya ég.

Kit akarsz anyám kényeztetni?
Egy: – rőt vitorlákkal száll előled el.
Vacsorád nem kell, s ó, jaj, csillagközi
álmaitól félsz majd! S nem emel.

A másik szüntelen csak épít.
Fekete erekkel szántott homlokát
kebleden becézheted – hűs kövekhez
szokott! Majd sértené a brokát.

Amelyik meg egyre kérdi: hét perce
élnék? hét napja? hete? – Öcsém.
Egyszerűen megőrült az. „Nyiss kaput!”
szól, s nem osztozol az örömén.

Ó, közülünk majd kit szerethetsz?
Karjaidba kit szoríthatsz, mondd nekem.
Hol a régi? jársz előttünk, sírdogálsz
és – vállunkat vonjuk rá heten.

Aki a Fagy kékeres arca láttán
azt mondja: nincsen több tavasz –
őrült vagy pipogya, vagy bűzlő ártány
orrával jön s hazudik az.

(A társam rám néz.) Hát tarts eszelősnek!
Engem ha semmi, semmi más,
az öröm napjai ha teleszőnek,
dúsan, mint ma a zokogás;

engem ha senki, senki más nem, csak ő,
a Dávid-arcmású jövő
igazolni fog az ólakra hágva,
kezében a parittyakő.

Nincs égetőbb hát, mint hogy Róla szóljak!
(Mint a föld, tompa, fénytelen
éjszaka, hej, ugyan kik válaszolnak?)
Hadd törjem rácsod, Értelem!

Vadító rácsát a Tapasztalatnak!
S ahol a Körhinta forog,
hadd törjem báva srófját falovadnak,
fahintódnak, hogy lerobog

Történelem, pojáca-kordéd a tág
földevő órjás semmibe.
Tudd: csillagokig emelheti magát,
akinek nincs már semmije.

(És társam rám néz: De ez csak őrület!)
Egy szál lélek! Pendelye sincs!
Az apokaliptikus horda üget,
kopó űz, de te vagy a kincs!

Meztelen szívedben, mint a tükörben
a Mindenség, nézd, mosolyog.
Nem látják ezt sem képletek, sem körben-
fülelő mérlegek, kopott

érzékszerveink segédei, derék
és tudományos eszközök,
de láthatatlan kezek felemelték
arcod a csillagok között.

(Társam rám néz: Lázas nyavalya ráz csak.
Felébredsz, majd szégyenkezel.)
Arccal a földön a Huszadik Század.
Halljad hát! – Senki nem felel.

Lukas májú Károly,
nyelved mint a ráspoly,
mit reszelne rajtam
ilyen tömlöcaljban?

„Értelem meg ép ész” –
hátha úgy jössz: épp mész?!
Nem érted a nyitját:
virágibb, ha ritkább.

Ki tudná, mi józan,
ami forgandó van?
Nem józan – de bűvös:
magad rakd a tűzhöz.

Vers? – Szültödig lámpáz.
Visszanyúl, jó rámpás:
zsákolnak a képek
(daróc, s madárfészek!),

zsákra zsák csak hízik,
százig-e vagy tízig –
nézve nézd csak mindet
– réttel tömi inged.

Nem, nem a láng – mása:
teletöm parázsa.
Mit tehet a foglár?
Látná, hogy – Nap volnál?

S gömb, gurulsz a fénytől.
Versből állsz meg én-ből.
Föld fölött sötétből.
De följebb: az égből.

Ez a tavasz felleges arcú.
Mély, fekete háttérből lép ki.
Remegés a levél. Rügy sincs.
Szél rohant ág közül kitépni.

Mint a zöld, úgy remeg bennem is,
tavasz, jöttödkor minden bánat.
Becsukom vöröslő szemeim.
Fekete élű késsé számat.

Amihez értem, szúr, sebet ejt.
A fájdalom lassan megkövül.
Fellegverő siratófallal
nyolcszor-rab tavaszom vesz körül.

Mint a halott
elhallgatok.
Viaszodok,
mint a halott.

Virág vagyok.
Néma. Ahogy
lombosodok,
úgy hallgatok.

Széttépetett
virág? Lehet.
Egy hallgatag
angyallakat.

Harapja csak
saját vasát.
Mi van belül,
ki nem derül.

Őriz. Hogy kit?
Ne kérd, ne sejtsd.
Utamon zár,
kapumra vert.

Fekete fugájú siratófal.
Kivégző osztagok eltévedt golyóival.
Földszéli fal!
Kofahajófüst széncsillámaival.
Útvégi fal!
Halott súlya alatt nyekegő szekér
fölcsapott sártócsáival.
Zsákutcafal.
Ázó felirataival.
Véres ujjal, undorodással teletömött fal.
Börtönfal.
Hová mered sívó tekinteted, fal?
Hová nézel síró álablakaiddal?

Küldd csak háborgó angyalod, ki
szökőkúttá tépi szét szivem!
Ahol a cédrus törzse törik,
ott is csak föl, tehozzád viszem.
Fegyencet, sebem tesz erőssé.
Véremben mossad széppé hitem.

Hegyek háta sorra elmaradt.
Patakággal kerített falvak.
Gyérül a fákon a gyümölcs – és
sötétedik szárnya a dalnak.
Szembejövők a ködöt merik,
már mind gyerekkoromba haltak.

Ki szembejön, hogy megüssön, csak
kődobó suhanchoz hasonló.
Köve, ha sérti is a felszínt,
érintetlen belül a korsó,
lesiklasz róla – mert gyorsvonat
sebes a kín! Följebb iramló!

Nincs is tán olyan, ki szeretve
azt adná, ami úgyse éget.
Csak holtak szemében ütköztök
vaspántokba így, kísértések.
A szerelem itt van már belül.
Minden belül. Élet, egészed.

S emelem hozzád magammal,
ki átaléltem szörnyű titkod:
hogy kettőnek vagy csak eggye te,
s a másikba kell mártsad gyilkod!
Kellett, hogy ketrecbe zárd magad.
S törvény, hogy rácsod sorra irtod.

Már tátogok, mint hal homokban.
Lázad bennem az emberi faj!
Másod is emelné homlokát:
arcéle fölött almafagally,
és ég, kékezüst koronádban
levágottan is, szárnyaival!

Hasítson ketté, ami lázadt?!
Kemény a sár? – Majd összetöröm!
Véres sebeim kapujából
keresztüllépj, lépj börtönömön!
Tudom, hogy tőledvaló. S tudom,
Földről túl ér, ha ér az öröm.

Képzeljétek, most ezt az éneket
írtam az Úr angyalához:
– Ragadj el engem olajfaágú!
Világ-nevű! Öles vállú!

Most hallgatom egyre, hogy mit felel
a Sebesröptű gyümölcsös ajka.
(Nem a Gábor s nem a Mihály!)
Eljött a perc. Leszáll. Leszáll.

Száz kés megtépte hamucsuhámban
sebeim forró tulipánjai,
mint a lámpák állnak eléd, Öröm,
érkezésed megvilágítani.

Kincses hegyem szikláira
a magasság kötött gyolcsot.
E gödör a fordított hegy.
Képzeld, mennyi kincsem volt ott.

Rühes próféta vagyok én,
hiába hegedű-érett.
Nyelvem hétzárú kazetta,
átizzik, ha hozzáérek,
s nem nyílik meg nekik, Uram.

Ó, vannak nékem kulcsaim
rongyomon egy karikában,
van ilyen tánc, én ismerem,
csörgésükre dűlöng lábam,
de mutatványom leköpik.

Mit mondhatok én nyomorult,
üveghídon átörjöngő,
a drágamívű paloták
beleivel tömült tömlő,
én, kirakatok szemete!

A Bombák pestis-szobrai
kockára nyírt tájak fölött
aranylanak alkonyatkor.
Csikorogva álluk röhög.
Ördögmosolyuk lecsap ránk.

Ollókkal, késekkel üveg-
ruhában futnak a lányok.
Kosfejükre vet füzért
szép ujjuk ott, míg én hányok,
és koldus lelkem vonszolom.

S bár ágyékuk mind duzzadó,
s mellük kosara kőkemény,
Uram, foszlik a redves perc,
s ha magam vetem földre én,
számban papagájnyelv forog.

Áramoddal leütöttél,
kutyatálak karimáján
a megkövesült piszkokat
nyújtottad, mint szilvát szárán,
vizeletük sugarában.

Megetted az édesanyám.
A csontkazal most vigyorog
s ujjpereccel teleszórja
az álom rétjét. Meglopott
vénné faragsz te már, Uram.

A szerelem ágya himbál,
holdig szökő áron bárka.
A rózsaszín hússal úszik.
Romlott hús, mit madárszájba
lassan osztasz a tengeren.

Jaj, a vers, hogy csak költeni
adatik a dadogónak,
mint zeneszerszám a szögön,
zeng, ha tőlem távozó vagy,
magától és érintetlen.

De fölugat, ha hajszolom!
Rothadó ringyó, a sápadt
holdsugarakban vet elém
kazalnyi liliomszárat,
állatszájból, fejetlenül.

Ím, csörgetem a kulcsaim,
a múlás kongó termeit
rüheimmel megfertőztem.
Erdő féreg tör szememig.
Megrágnak, mint a falevélt.

Csak szót nem adsz, amit kéne!
Dalt, mi erős, mint a hegylánc!
„Menjetek az asszonyokhoz!
Lány, te könnyű citerát szánts!
S te ereszkedj rá, mint a hold!”

A Bombák pestis-szobrait
törd össze, te szó, te: béke!
Rühes prófétád mért vagyok,
ha a béke istenébe
nem vethetem meg lábamat!

Koldus szüretünkre tündéri ősz jön.
Szemem kivájták, fülemet átdöfték,
mégis látom, mégis hallom, ha itt jár.

Fogoly nyolc évre sívó falat húztak.
Számláljuk csak, kövei közt, rajta, hány
befalazott pillanatunk piroslik!

Kőre vetett nyolc évem termése, nézd!
Nézd e kő- és habarcskáromkodást!
Barbár tetőjén a Börzsöny szele fúj.

Holnap a mélyből kilépnek a hüllők.
S széthasadunk csillagokig, hószemig,
kristályokig, fogalmakig, le s tovább,

le s egyre lejjebb! Széthasadunk létlen
havazássá, míg csak nem lesz nyoma több,
hol vakon s magamban brummogtam, ember.

Ó, de ez a tündér ősz még minket illet!
E kőre vetett múltunkból sarjadt ma!
Omolnia kell a Kőtestnek elénk!

Külön, vesztétől a széthullt világnak,
vakon is, fekete penésszel rajtunk,
s ha új évet kell újra kőre vetni,

de földdé kell vernünk málló köveit,
de tűzbe kell mártsuk jeges tetőjét,
mert ünnep ha lesz még, romjain lehet!

Drága, nehéz szavakra gerjedj,
vártuk, de mint a medve, haj, csak
mogorva tűzzel bújt odvába lelked.

Úgy jártál, mint a vak, amikor
hályoga hull s a sóvárgott fény
vakító lobogása szemein forr.

Nem látsz. Nem hallasz. Nyelved dagadt.
Mint kinek izzó csípő nyeste,
véres, görcsös teste ráng – s néma marad.

Ölünkbe loptad gyümölcseit,
pedig csak csillagok közt sejlett
jövőnk – s most nincs szavad, hogy megközelít?

Torkomba bedagadt a zeneszó,
s szemem bogara a hús piros homályába fordul.
Most két lefelé vetett fáklya a szem.
Feldöntött kandeláber. Zuhantában megcsikordul.
Sarkában még vörös karmu lángja láng,
de nehéz, nagy fonatot alkottak a denevérek,
s a szemem behunyom megadón inkább,
mint hogy bársonyuk közül nézzem végig temetésed.
Torkomba bedagadt a zeneszó. Hát
rekedt a hangom, s repedezik, mint cserép tűzben.
S tán szétreped, mielőtt kimondhatnám,
hogy nem voltam hozzád – halljad, halott! – sohasem hűtlen!
Én nem tudom, miféle istenekkel
kötődtél sorsomhoz, hogy legyek zeneszerszám-ajkad?!
Ismertem volna nálam annyi jobbat,
akik csipkebokorban kutattak s nélküled haltak.
Én nem tudom, mivel is érdemeltem
iszonyú kínom, hogy jaj, belőlem fognak kitépni!
Az őrült kéjt, az iszonyatost, hogy test!
koponyasár! belőled metszik ki azt, ami égi!

…S belőlem téptek, mint méhből magzatot,
s mint rossz kőből élni tudó márványt a szobrász kiüt.
Kívánták, hogy késükre mosolyogj,
de amikor fénylő véred kihullt, kihűlt a szivük.
Ó, hogy szégyellték mellük a jég miatt!
A kitépett, ázott piros izmot, mely olvadt – s újra nőtt:
tetemed körül milliók szíve van!
Az ember mellkasában szív helyett csak rakéta bőg?
Lehet? Csak téged kellett jégre tenni,
hogy a Hold lenyúló horgán most felakasszuk magunk?!
Lehet? Csak téged kellett széttépetni,
hogy csillagok nílusi sarába vessük a magunk?!
Hideg szájjal, mint a vas, hallgatagon,
így állnak itt… Maholnap állni se tud a repülő!
Amíg csak két csigolya moccan, két perc,
fekete űrnek előre-hátra hajtja az idő!
Szív helyett gép, és kar helyett a fémszárny,
amely nem köt, nem markol, sárból vályogot nem vethet!
Tudták? A csillag csak messziről csillag.
Tudták? Sivatag és tűzhegy, ha felé közelednek.
Én nem voltam más, csak kiáltozások:
Repülve ne abba a Vadként leső űrbe rohanj!
Jaj a Szerelem-út! A Szeretet-tér!
A Hegedű-tó!… S szavam nem vethette vissza Tihany.

…A börtön pinceszobáján zöld a fal.
Salétrom-fényképe a felakasztottnak egyre néz.
És mint a mák, nagy, nehéz lobbanattal,
ha nyílik az este, vetkőztetni kezd a nemlevés.
A rács között az éji szél belódít
kulcscsontropogást, csigolyasípon horkanó hangot.
Soha nem azt, hogy egy lány a fal alatt,
a fal alatt elment, s ránk zúdított gyöngysor-harangot.
Soha nem azt, hogy anyánk!… hortenziák!…
csak kettétört gerincét az örömnek, csak a hamut.
Köldökig tűzbe léphet a kísértet
s üvegvállán citerázik, vonít a kínunk, ha fut.

…Hegyek, kékellő ködből magasodván
a lázas kürtszót egymásnak hajítják, mint a labdát.
Ó, sohasem az én kiáltozásom!
És csillagemberek ragyognak, mint a fénylő labdák.
Oly súlytalan szakadnak tetemedtől:
műszemekkel nézik a láthatót a Mindenségben.
Aranyhalak vagy bárgyú réti pillék?
Megfejtett képletek csak. Szerelem se, bűn se, szégyen.
A Tigris hulláma semmit sem mondhat.
Liliom nyelve hallgatag lett. Paradicsom nincsen.
Ma kétszeresen holtak a halottak.
Nélküled. Mellükben rakéta van. Hát ki segítsen?
Az én torkomban rekedt muzsika. Hörgés?
Halott vagy – és nem láthatlak, csak mindig elevenen.
Befelé zúdult a szem. Testvérem nincs.
De árulót, ha fémszárnyukra tűznek – maradj nekem!
Ha két fémszárnyú majd kétfelé lökődik,
s közöttük, mint a gőzölgő kenyér, megszelten vérzek,
maradj szemembe zárt! s ha új özönvíz
után kérges kéz nyit, szemem, az Örömöt hordja kéked!

A hangszálakat metszhetik,
a gégefőt széttörhetik
– véres fülbe iszapot tömj:
e muzsika csak ünnepibb!

Az ének lesz csak lebegőbb
– ne némulj Hang, ó, ne előbb!
A torkodat bár metszhetik,
e barlang nem lesz temetőd!

Itassa bár a szomjazó
rögöt a vér, s a csorda – ó,
agancsemelő csoda-gím
iszonyúszép, vad, horkanó

pofájában e keserű
vérszaggal új s új legelő
selymén ha vérben hempereg:
nem némulhat e Hegedű.

Nem némulhat és fellobog!
S ha szétmetszve ráng száj s torok,
a csorda gímből egy, majd egy
felvágja fejét s ustorok

vérszomjú módján beleüt,
s e megszállott hang mindenütt
tovább, tovább, tovább rohan!
Nem hökkent gát ily erejűt.

Heverhet test és csont s a haj
fonódhat gaz szálaival,
a hang, a Hang átzúg, tovább,
a csodagím csorda-robaj.

Habár páncél, kőház, mellvéd,
ez a dal még alga-emlék.
Iszonyúszép jelenése
égő szárnnyal csap le melléd.

Rozsdás, rőt fényben a mezőn szalad
egy pásztor s tűz-ajka most ajkadul
nyílik és hirdet. – Mutasd meg magad!

Ó, szállj fel, miként a Hold a hegyről:
áldozatként, lelkével száll felé
a farkast altató csendü erdő.

Jöttöd bár volna gyermekistené.
Ne véreznéd ujjad – gallyt a mennyből –
míg gonosz fejünk megérintené.

A fülkesor a fallal fordul
itt láncon lóg a megállt óra
a késfényű tető kicsorbult
nem emlékszel a fordulóra
a fülkesorra ott azon túl
a nyírtkoponyájú lakóra

Itt szétette a szó a selymet
itt megette a nap a bőrön
a fülkesor a sarkig elmegy
a szőrehulló arany őszön
megég a fű míg kőre ejted
tenger kopás az elmenőkön

A tekebábu csupaszságon
szén hátuk alatt csontfehérig
lesúrlódott innen az álom
a szem istállószegletéig
ott maradt csak mint széna nyáron
egy kiscsomó zöld tűz az égig