Mentünk utána csikorgó hóban.
Pihent vakablakú koporsóban,
és nem törődött velünk.
Csönd volt, beleborzadt a délután,
tántorogtunk gőzszárnyú ló után,
és csak a pap motyogott.
A sír szája messziről sötétlett,
s közeledve már fönt is sötét lett,
mikorra odaértünk.
A sárga halott is az.
Óriási nagy titok.
Kezében számtábla.
Rávésve számotok.
Fehér számjegyekkel
áll fekete oldalon
a féreg-dicsőség,
a féreg-alkalom.
Sárga halott leszek,
majd mindent kitanulok.
Kezemben számtábla.
Titkot írni tudok.
„Vigyázz, a pohár összetört, összetört!
A rum kifolyt, a drága rum!”
A csönd leszáll és nagyanyám
nézi mint folyik, folyik a drága rum.
Két napja csak, hogy anyu hozta, karcsú
üvegje félig volt tele.
A kredencen állt s a hátsó
mozsáron szikrázott a tekintete.
„Valaki meghal. Talán majd én leszek.
A rum kifolyt, a drága rum!” –
mondja nagyanyám. Azt hiszi
pohár jelzi, szép pohár, ha meghalunk.
Tartok csak föl, föl, egyedül.
Cipőm, a lábam már rég elázott.
Zápor és szél arcomba csap
millió fehér almavirágot.
Te únsz fönt, romokban heversz.
Múltad-e jövőm, ha rád találok?
Menj ősszel s heverj végig a vöröslő tájon,
találj egy hársra, ülj le az alatt,
majd merőn csak nézz túl a tátongó világon,
gyanakvó agyadból míg semmi sem marad.
Ómama-szekrény alvó tetejéről
addig viháncoltak ránk az almák,
míg vékony héjuk piros, mint a vértől,
s száll illat-lelkük sustorgó kályhán.
Öreg szekrényünk poros tetejéről
addig viháncoltak ránk az almák,
míg vékony héjuk piros kígyóival
kiraktuk sustorgó kályhánk lapját.
Eljöttél? Fehér, sok fehér magvat vetettél.
Már ki se látszik a tulipán fél szive.
Mint szemen zöld hályog, kendővé áll össze a gyász.
Tavasz helyett bemeszelődünk télire.
Mit félsz? Ég alján játszó villámok
csak piros madarak!
Kalitkádba fogd be őket, vándor.
Hátadon játsszanak!
Féllek
ha feldúlt szádból tör elő
kacajod óriás madara
Mankókkal jár a rokkant trafikos.
Koppan, kitüntetése cseng bele,
régi napsugár fakó rezével,
mint avarral ősz, a melle úgy tele.
Foltos katonazubbonya alól,
látom, harctér mászik ki a napra.
Nem írták fölé, hogy sír, csak trafik.
Kopog a hős. Két mankója tartja.
Várok rád ablakomban.
Fönn üresen gomolygó felhővárak.
Békaként terül el az udvar,
tompa sötétben a kábult szörnyek: házak.
Szétlapított békára
ahogy nem lépne rá a legszelesebb lány se,
kormos ablakom mögött, érzem,
nem bukkanhatsz föl most Mátyás oldalán te.
Még egy szörnytől szétfeszül
a szűk udvar! Ennyi is több a soknál!
Mindjárt zuhogni kezd! Nem simulhatsz
nagyvállú fiúdhoz, hallod, mint folyondár!
Több szörnynek nincs hely itt!
Kagyló zugában megbúvó gyöngynek se!
Te se törheted össze ezt a
ronda tükröt! Hordom a nappalt görnyedve.
Mint aki kőtetőt tart,
szobor, kínom néma, fájásom dühít:
nem araszol el innen e béka
udvar! Én és a ház lerombolódunk rá, tövig.
(Bartalis János emlékének)*
A hó csonttá fagyva
fehéren villogott az alkonyatra.
Favágót temettek.
Fenyők között, hegyek alatt,
istenem, de jók is voltatok,
hogy vérvörös fáklyát hordtatok,
ti reszkető embermadarak!
Fenséges és égbe néző
szeme volt.
A fáklyafényben
megeredt forrása
messze folyt.
Az emberek körbefogták.
A fenyők és az emberek.
A szél jajgatva fújta
a négy koporsószegletet.
S mert lábainál ő ad
majd fekhelyet,
a szálfenyő sírt és
reszketett.
A halott a ravatalon
fáklyák tüzében
zúzmarakéken
aludt a hegyisten ölében.
A völgyben árnyak
egyre szertemálltak,
szőtték a mentét
a vonulásnak.
Fejük fölött cinke helyett szakadozó
zászlóként az árva furulyaszó
meg-meglobbant a fenyők között.
Fájdalomba törülközött.
Tízéves koromban Alival, aki akkor barátom volt, egy
júliusi este teknőbe szálltunk, amikor eső esett
és sütött a Hold, és megáradt a Kakastó.
A teknőt szürkület után a kamrából loptuk, és azt hittem,
Velencében utazom, míg buzgott a víz, himbált
minket, befolyt az állott réseken, és imbolyogva
törtünk előre a tanyák felé.
A sínek alatt alagút volt. Sötét szájában megfújta Ali
az ócska trombitát – attól még jobban zuhogott
a tejszínű eső: arcunkhoz verte a partszegély
bársony bambuszait.
A Lelovits-ház besüppedt farral térdepelt, tetején a
holdszínű folyadék százfelé fröccsent. Mi az öreg
fák lehajtott koronáit figyeltük megilletődve,
amint leveleiken végigsiklik az éjszaka fénye,
s indáik közt apró majmok guggolnak. Körülöttünk
hízó rétek túrták oldalukat a Kakastóba, krokodil-
fehér hasaalja volt a kukoricaföldnek.
Fáztam Ali mellett, aki rémülten szorongatta fakó réz-
trombitáját, és nem nézett a szemembe, mert félt.
Lúdbőrös lett a combom, és csípett a leömlő víz,
amit tejjé sűrít s alul ezüst, hideg ezüst masszává
gyúr a holdfény.
Csodaszép éjszakai kirándulás, hogy megváltozol! Majmos
fák és krokodilmeredés a földön. Mintha foguk
fennék ijedelmünkre. A teknő, amikor partra vontuk,
undok béka lett – és annyi kísértet jár-kel
körülöttünk, mint Huckleberryék Jimje körül.
Tankjukból áradt fullasztó meleg.
Mi lettél? Vérző, satnya bogár.
Utcánkban csönd figyel. Levél remeg.
Mintha a lápon katona kúszna tovább.
Belebotoltál… Felmetszett gyerek.
Körme közt árván teng a szirom.
Szétrobbant szíved ver hegynek eget.
Vaduló vad, bőgő és gyenge. Kínom iszom.
Az egész milícia a dombok közt lapult
lapos fejüknél kinőtt a kék karalábé
a pincék mélyéből vad penészszag áradt szét
vizes hajukra és szőrös mellükre zubogott
s a lankadt fán megfulladt a rejtőző őrszem
hónapokon át loholt a rekkenő halál
a hegycsúcsokon néha a tejfehér pamacs
a lompos eget sűrűn pepitázta
de a pompás kilátást nem látta senki
nem nyelte senki a fölforralt buja zamatokat
pedig éjjelente megszelídült a szorongás
a gyík szemén egy gyémánt
tört darabokra
és gyöngyözött a fű élén
sós
harmattal a holdfény
Még Varasdi doktor visz autóján.
Még a Csorba utcán vérzek.
Kátrányszagú vécén Évi fölhajtott
kombinéja előtt hajtok térdet.
De két fejjel nagyobb már, s mondja: válunk!
Ácsorog vágyón a kertbe nézve:
hortenziák mögött köd-arccal bujkálsz.
Hívsz, pedig még meg se születtél te.
(1944. szeptember 23-án)
Tábornok erre nem járt.
Piros lampasz
öt nappal később húzott át
a torkolattűzzel szegett éjben,
autón, félig alva.
Akkorra rezes fejük a dáliák
felemelték, csak úgy, mint egész nyáron át,
hajnaltól estig a napba.
A telitalálat kelyhe tárt
vasvirágszirmot nyitott
a tank toronyfalán.
A dögtemető fölött négy is állt megtorpanva,
de este ökörnyál vont köréjük uszályt,
mintha legombolyítva épp elúszna ott
a szilva hamva.
Mint két tüzet fogott part közt pókfonál
s egy csepp harmat rajta,
magába gömbölyödve pihent
Kelet s Nyugat között
Battonya falva.
Lőrinc nem tette tönkre idén a dinnyét.
Körül, a kukoricás partizán-rendje épen áll.
Hát elaludt a hűvösülő őszben,
a szabadság csücskével betakarva.
Guggolnak a réti kazlak,
szúrós szaguk torkodra száll.
Köhögtetne, de a réten
fogvacogtató éj kaszál.
Vágja a fullasztó rendet.
Villájuk döfik csillagok.
Madárijesztő zörgeti
a legutolsó ablakot.
Félve érkezik a hajnal.
Átmászik sötétség-falat.
De a bölény fellegektől
orra megnyúlik, s úgy marad.
Vernek száradt levelek
Sercegnek a cserepek
(Levelek cserepek)
Kristálytiszta rémület
Nyújtózna kémény-füled
Mögé egy árny üget
Lent mint puha zongorát
Lány az öle domborát –
Lesd billentyűsorát
Szikrázik a képzelet
Pányváján a lelkedet
Kútjába ejtheted
Ha földszintre ér erős
Hullámzó lányt félve költsz
Lemerülsz belenőlsz
Mélybe siklás erre kell
Fészek-ujja leemel
A rózsa hűse nyel
Tested renyhén ott marad
Ágyra vetették – kacat
Mint padra sár tapad
Szemed tükrös űre kő
Szád kinyílik véred bő
Pirosra dermedő
Fagyott bozót mellkason
Piros szakáll a havon
Barnul mered nagyon
Eb vonít – Zongoráján
Betelt ujj alszik hátán
Szobor áll a lábán
Bérházon át csend ugat
Kéj-halál tárd kapudat
Lebegtet a huzat
Egy részeg asszony beszélget
a szomszéd ablak ajka tárt
zöld békák úsznak a beszédből
s ablakából az ezüst
pókokkal telefőtt vad üst
kicsillog az asszonyon át
Göndörítem hajamat
a vörösset az aranyat
Mintha szívében égne az üst
száján kígyót vet ki a füst
Az utcában lakik hetvenkilenc szomszéd
ötvenezer asszonyból ötven
reggel hogy az erdőből jöttem
mind megnézte hajamat
a vörösset az aranyat
A részeg asszony beszélget
Hol ötszáz asszony ült meg tegnap
s a piacon hol ötezer
mind elpirult mint a szeder
és tapogatta kontyomat
mind az ötszáz s ötezer
És lila fülekkel ül az üst
pók fő benne színezüst
kicsillog az asszonyon át
Az utcában van harminc ház
és április vad csörgőt ráz
s már látom én hogy minden ablak
mögött vastag üstök vannak
füst füst füst színezüst
s az ablakokban asszonyok
ajánlkoznak áprilisnak
ötven ötszáz ötezer
Rozika szívét reggel
nem találta édesanyja.
Kirohant az útra rögtön.
Csak nem ott küllőzik-kerekezik
saját tulajdon húsából
az az egy darabka?!
Kirohant az útra eztán.
Kofák előtt habos szájjal megállott.
Fektetett nyolcast vet rá egyik.
Anyóka-hajába a másik
beletűz apró krumplivirágot.
A nyolcnapos szakáll vöröses lázban ég.
Beesett szememben de szép vagy Anna!
Örök szimbólumként virággal a nyomort
fölfűzöm én kerek, puha derekadra.
Úgy tűz majd rólad, mint bélyeg; ha kidöföd
hó-melled közül, mint tenger gyöngye lángol!
Bántanak? Hozzájuk, tudod te, mi közöd!
Kisujjad is isten szopogatja mától.
Derekadra a zöld Hold már fényét köti.
Mint aki a tükör titkos túloldalán
ágyát négylevelű lóherével tömi,
belőlünk az Élet így néz végig magán.
Kalapot hord ma Anna, illetlen csákót, eperszínt.
Akkor zsákcsuklyában lopakodtunk a dermedt éj után,
és szétlocsoltuk a tetveken s a nyűevett ruhán
az alvást utánzó hullák alól kilopott benzint.
Földöntött boltokon az ajtók, mint az elmenekült
angyalok szárnya. A lógás angyalságukba került.
Nyikorgó roncsszárnyat a szél nyávogva csapkod ki-be,
és nem volt amibe lemossa a vérét, semmije.
S nem volt szoknyája, amibe meztelenségét hordja,
keskenyülő arca elfogyott, mintha késsel szabnák,
elfogyott, mint éjfélre a születésnapi torta.
Tetűvirágos konttyal feküdne sírba, ha hagynák.
És nekem sem volt annyi eszem, hogy megfojtanám,
még mindig legelnivalót talált rétjén a szám.
Akkor nem voltak költők, csak mi lopództunk a szélben,
karunkon lopott kannában cipeltük a csórt löttyöt,
belocsoltuk vele az éjt, a hajnalt, néhány döglött
aknát is föltornyoztunk, hogy a tűzben észre térjen,
mert nekünk akkor (negyvennégyben) csak egy éj volt hátra.
Mondom, szétlocsoltuk a benzint a szétlőtt tanyára,
aztán hozta a gyújtóst kicsiny kezében az Anna,
félhalott örömmel lehelte nyár-szagát a szalma,
de nem lehetett ezt a nagy halált csak úgy élni át,
hogy a robbanás tűzpipacsában rongyunk csontig ég,
s boldog vigyorunk felöltve süttetjük húsunkat szét –
kihajtottuk hát az ólból legszebb ünőnk s bikánk.
Csókunk goromba kedve csapdosott, s vívtunk önfeledten
a benzinnel levizelt tanyán mi ketten.
Ó!… Mire a mámor megalvadt két nagy karikában
Anna szeme körül, a tenger sötét hullámaként
ismét nem láttam mást, csak a kagylóból kikelő lényt,
azt a jószagú lányt követte egyre sánta lábam.
Nekünk meg nem volt több bátorságunk a szálló éjen
az életből magunk kitakarítani serényen.
Lopott kéjünkkel rohantunk át a ház-temetőkön,
űzve a halált. – És ha célbavesz egy repülő fönn?
S szitává luggat félúton, befejezetlen csókkal?! –
Futunk s Anna arról beszél, hogy levágatja haját,
s arany búrában tartja hajastól tetvei raját.
– Csak egy okos tetűetető eljárást találj ki!
Szép békekorban mutogatjuk, mint mirtuszát a Tánti.
1.
Most két égitest: fél arcú éj, fél arcú nappal ragyog.
Ilyenkor dévaj lányokká válnak a banyák.
A zöld tó megkövült tajtékját hordják kemény mellükön
s mohó, termékeny holdfény öntözi a tanyát.
2.
Ilyenkor a szolga idő az árokban zokog.
Égszínkék szárnyával betakar az örökkévalóság.
Te nem egy szegény, sápadt lány vagy – és nem az enyém!
A temetőárokból kihullámzanak a rózsák.
„Ha csókollak, olyan vagy, mint a gyűrű.”
– Mint a gyűrű? Talán annyira fényes?
„Úgy hasonlítasz a végtelenséghez.”
– A végtelenséghez? Tán mint egy gyűrű?!
„Mint a gyűrű, mely önmagába hajlik,
s töprenghetsz rajta, hol indul? hova tart?”
– Hiszen kutathatnám végtelenségig!
„Addig majd karmos, víg szájam fogva tart.”
Mint részeg elefánt ha megtanult
játszani a könnyű bogárral
úgy állok én a verssel előtted
hadd hajtsam érte öledbe fejem
Jó reggelt!… Szád, a bíbor kalitka megrebben
– huss! – s rám hány bűvös kolibri száll!
Virágzó gyümölcsfa május reggel így ébred
kék, óceáni partjainál.
Ez a vers a vízé, a vízé,
a fáké, a földé, a csóké,
surran a rigóhúzta csónak,
nézünk róla szembe a méllyel.
Régi vers íze számban: majoránna… mosoly.
Kékvonalú hegyként távolból int és délceg
Gaál* karján lépsz elém Te: verset s halat hozol.
Szabadság! Piros árnyad a léckerítések
perzsaszőnyeggé mintázzák előttünk, s komoly
zászlaik csodálva emelik ránk az évek.