Tavaszi hajnal diadallal jön
sok alma rügye bomlott az éjjel
óriás fény leng madár csapong fönn
rőt ajkam villog bontott reménnyel
Mosdani hív a zöldszemű jókedv
hajnal ha fürdik lobban a pára
hajnali könnyű óriások járnak
s a Nappal vágtat versenyt a páva
Tavaszi hajnal lám mind idehoz
mosdani hív a zöldszemű tóba
tavaszi dallal rám int a gonosz
sánta a púpos rám int a fóka
Nyújtózom a csillagokkal kivert álmokon
A szalmabábok száraz szélben hajbókolnak
Olyan vidám és friss március van
Verset tépő szelek megsúrolnak
(1945. januári emlék)
Félig ágyú, félig foszló
vasból egy szörnyszülött rózsa
nőtt a ház előtt a hóra;
vegyült bent magyar s orosz szó.
Az akna kiütése most
piros parázs gyertyafényben
olyan volt a vaksötétben,
mint a falra kötözött hold.
Anna és én a lyukon át
leskelődtünk a szobába,
de nem láthattuk, hiába,
kit bántanak a katonák.
Csak elképzeltük anyánkat,
Ibolya nénin a rongyát,
s ágy fölött rejtik árnyak
az aranypapír Madonnát.
S rejtekükből át a havon
robog a zsákba bújt kislány,
s robog fiúja is, tisztán
látva a rémtettet nagyon.
Rántva ajtót, fogantyúra
egyszerre dermedeznek ők.
Nézik őket a bennlevők;
három kéz megáll a sóban.
Anyánk keze a tál fölött
a kására szórt borson áll.
Aztán gyorsan helyet talál
nekünk is két ruszki között.
A kása mellé kleba jár
s fél fej hagyma a kenyérhez.
Később, közös dunyhánkba’ már
Anna keze ér enyémhez.
Piros hold volt tegnap csak újra.
A horgas kémény nyakáról nézett,
ahogy lépkedtünk lassan és
barátnőm átkarolt. Ködök és fények
fölöttünk pásztákban lengve el
alkották a tömör misztikát,
mi lebegtünk éppen egy réten,
párálló, hófehér füzein át.
A bokrokból illat s a fákból is
kiáradt minden tartalom.
Könnyelműen lábunkhoz hullott,
sötétült a letört meggyfalomb.
1
Egy évet dobtál el, hogy őt szeresd!
Habra hajló júliust, a forrást.
A fák karában ölelkező lányok
elől szerelmet ő font rád.
2
A könnyű völgyek szerelme tied lett,
tied a körtefákon hintázó gyümölcs,
mákszirom lelkével rózsa is kellett,
merészség, hogy piros versed ölébe öntsd.
3
Alul a szél, a távlat nyújtott ujján.
Kigyúlt elméd, míg az ég ölébe vágyik,
feszít a szenvedély, ahogy egyre fújnád,
vérszomjú, aki betör téged! – az áll itt.
4
A szél lapul, a távlatok égők,
örvénylő ihletem egyszer még tiéd!
Erősebb, mint a fuldokló szellő,
menyegződ kertjében tátogó bibék!
A lángra érő halmokon imádna,
hálókon át ha lanka leng elébed,
míg karod közt a Hold leszáll a Napba,
ölelésünkből lenne, vers, az éked.
5
Királynőt, nimfát szeretni nem lehet.
Érett ajkú lány, imádlak.
Egyszerűség karján a lelked
zöld tavaszt áraszt.
Felépítettem mindent – a fekhelyed!
Nap zuhog, levegő áztat.
Vesd szalmádra, szóltam, s: védd, szeresd,
Annám imádjad.
Termékeny méhű kicsi parasztlány,
Mária, Mária, szelíd szerető.
Megjöttél, csöpp fiadat szorítva,
mögötted fenyő áll és égbe nő.
Kis parasztlány. Annának szeretlek.
Halovány hajnalú szeretőmet
látom jönni a deret hajító,
jeges tavú megfagyott mezőnek
közepéből, ha most a többiek
hívására jössz, és csodálkozol,
hogy százezer férfi eléd borul,
tömjént éget, daluk terád omol.
Mandulafánkon fehér korona.
Úgy áll, úgy száll, hogy a telihold
hintázik rajta ritka éjszaka,
és mezőnek vág a szive-holt.
Vinne kis tenyerébe gügyögve
mandulaágat, hótól cukrosat,
de ahogy mezőn ággal átalér,
markában csak csupasz váz rohad.
Csontváz, elsírta gyöngyeit. Elfolyt
csillagával hogy ékszerezze,
kit üveghasú kályhatűz becéz,
s ablakhoz lép, hogy kinevesse.
Ha, ahogy az öreg nénik mondják,
kaptáraikból kirepülve
most angyalok szánkáznak a tetőn,
mért sír valaki földre dülve?
És fönt az Úr, ha úr, mért nem segít?
Egyiküket vígasztalónak
ezüst ablakból mért nem veti le
hosszú szárnyú simogatónak?
Szikrás telihold süti a mezőt.
Mandulafánkat didergeti.
Julianna, nevednek éjjelén
dől a hó. Útját is elfedi.
Régi percnek új arcot adni jött.
Hajnal vizesen ragyogott hajában.
És szólt: ő van, Anna az almában:
óriás alma ingott a szám előtt.
És visszahulltak rám mind az évek.
Annán égett a nyári pompa habja.
Héj alól az almán átfehérlett
üveges kocsijából ő – csak halva.
„Jöjj, harapj bele, ha megkívántad!”
Szíved kivetett – a világba bújtam.
„Ajtód előtt találsz, ha kitártad” –
hallottam, s vadul az almáért nyúltam.
Anna, öled tárod az éjbe,
a hűs forrás titkát, hova
utánam szomját oltani tér be
az emberek mohó sora.
S míg az égen lobog a holdfény,
szemedben látom én a vágyat,
hogy gyereket szülj, fájj és lázadj,
s aludj el a halál kövén.
Mostan, ha nagyvágó lennék,
én olyan autót vennék,
hasa elől szemlesütve
az eső elmenekülne.
Kétfelé fésülve esne
virágra, fára, üregre,
kéményseprőre a tóban,
lelkész lányára ivóban,
gőzfürdő kövérjeire –
s nem esne csöppje se ide!
De pereg odún az ostrom,
fatetőn, nádon, szalmaroston
egérfog-szuronyok, dzsidák
pergő vize veri Dsidát,*
veri ölemben a könyvet,
hűti csontomban az enyvet.
Ágas-házas violamag,
kit a néném fölakasztgat
gerenda-kampóra érni,
ingamód se tud kitérni.
Töredező ágbog-magház
lucskosodik, esőn hintáz,
ázott szoknya suhogása,
akasztóján hideg rázza.
Nincs is itt már mit csinálni,
boglyamély szárazig ásni,
sáncot vetni rongyaimból,
azt álmodni, hogy tücsök szól.
A szigetekre mesét szövök,
más házat épít vagy kőhidat,
vagy elpipálgat, ha sok a ránc
szeme körül s a fák levelén.
A svájcisapka félrehúzva
fittyen, orra hegyén áll a hold,
csobban a víz, taraján fény csap,
éjjel egy lusta pók szőni kezd.
Hajnalkor szétfolyó köd van, így
még szebb a világ! A tejfeles
fák közt szövőszék surrog: rigók
szövik fénylő, új nappalodat.
A füvön alszom, vagy ponyva véd,
ha zuhog az esti zivatar
s a bogarak mind behajóznak
leheletemben melegedni.
Kék szememben hegy kúpja füstöl,
havasok és tengerszemek,
mezőm széljárt közepén támad
szoknyaörvényben a máglyatűz.
Eldobom a formát is, félre
a csöndes megszokással! Kecses
ívek antik üteme helyett
kitakart Föld, megölellek.
Egy sovány angyal int
a vastag kürtökön
mint tél a sülttökön
egy sovány angyal int
A Rongykirálylány áll
mázas bögre seprő
hátán mosóteknő
vasfazék fakanál
Kis lábán saru sincs
ujjai vidámak
szemei kitártak
rongyzsákja karmazsin
Fent hold idő világ
felhőraj kristálynyáj
rongyból varrt királylány
jég falán lyukat váj
Harangszó át azon
siklik az öléig
szoknyája fehérlik
beérem s elhagyom
Látom még égen ing
s fejjel le nagy hajjal
felcsavar az angyal
a nyomorra megint
1
A kutakban koncertet
száz tátott-torkú béka ad.
Észbontón látod magad,
míg fehéren teveled
vihog pár undok falevél.
A kóbor, sovány kuvasz
ha a városon átcammog,
halottad lesz már a hangod,
ne késs hát, gőggel húzass
lótnyelvű, morc harangokat.
2
A homlokod még
nem pattant hát széjjel.
A kalapács még
zuhog duzzadt érre.
Gondolatod
metszett tisztaságú,
állhatatos
és hullafehér bábu.
3
Látod te taknyos,
kint aranyat mos
a Nap keféje,
olyan pofája,
olyan a fénye,
mint még sohasem.
Ide jutottál,
mert elfutottál,
mert megijedtél.
Bolond gyerekem,
minek a kötél
fehér nyakadon?
Most még a Hold is sáros,
mikor az égre billeg.
A hajnalok az ősz
sátorába vittek.
Fröccsen zöldhabu tócsa,
a fák gyümölcse túlért.
Tűhegyű szél rázza
nyakamba a körtét.
Fonhatsz harang-alakú
levelekből (álmomban)
egész erdőt fölém
aranyból, lángokban,
ha arcod felhőfehér,
ha szemed árka sötét!
Ki volt, ki megkötözött,
s falat vert köréd?!
Le nem omló Jerikó,
ki zárta el kapuid?
Álarcoddá ki vésett
hideg lapiszlazulit?
Út sárarany tükrében
leslek, fák közé vesző.
Gyönggyel kiveri láb-
nyomod az eső.
1
Nagybátyáim már eszik vacsorájuk.
Zöld falakon dísznek rakott tányér
karimáján bókol lámpaárnyék:
por, homály alól csillan porcelán lyuk.
Milyen fojtott, szomorú a konyha!
Nappal, ha kikel a gyönge nap, futok
belőle! – Nem leszek fokhagyma-dallamok,
kredencen álló pállott fények foglya.
De este itt találkozunk mi. Leves
párolog, már tűrhető a konyhaszag,
abrosz rejti asztalon a foltokat.
Nagyanyám oszt, parancsol – Tuli beles.
Tuli, a ködbe süppedő időkből
(akkor volt kamasz) legendává nőtt fel;
csak csalt, lopott, élt morfiummal, nővel,
míg elege lett orfeumi nőkből.
Apját barátok közt addig temette,
míg egy reggel meg is halt. A ravatalt
persze elkerülte, s ami pénzt kicsalt
a könnyes rokonokból, kocsma nyelte.
És csinált még annyi csúfos galibát,
a család kizárta és fújt rá nagyon.
Most évek múltán a piszkos alkonyon
anyja nézi, nézi sápadva fiát.
Szótlanul nézi. Az sem tudna szólni.
Vénebb, mint anyján a sárga ráncok.
(Nők!… Műtétek! Morfiumcsapások!)
Reszkető kezéből hull lopott holmi.
A többi: merev arcát rejti árnyba;
lámpa ne üvöltse ki bosszúságuk,
de mint kutyák a farkas szabadságot,
érzik Tuliból, orrcimpájuk rángna!
Mit keres közöttük ez az alvilág?!
Betellő gyomruk megfekszi éjjel, és
várhatja egyiket reggel új vetés,
másikat a bolt, dühük már-már kivág:
betegek leszünk, ha ez így itt marad!
De csönd van, s a csönd fölött ül nagyanyám,
mint felhő, foszladozva. Csak homlokán
vibrál lámpánk gyenge fénye sápatag.
2
Két elátkozott fia a családnak,
ma együtt ülünk a nagybátyám meg én.
Nagyanyám szikkadó, lilás kézfején
a surranó percek mind szertemállnak.
Kerítésen túl, hol a nagy eperfa
egy fehér ággal a kék kútig benyúl,
otromba, félelmes hang lelkünkbe hull,
bagoly huhog, halálosan bever ma.
Csörtet a hold a nyögő fakoronán,
s én aláeresztem újra a szívem,
ahogy az erdő derébe merítem,
hol egyszer fát loptunk virradat-korán.
Tudom, egyik este a félhomályból
szívem is végre útra kel és leráz
minden konyhaport, le, mint a lámpaváz
reze az árnyat, ha kigyúlva táncol.
A tolvaj, ki a léceken túl megáll
(vállára esti fülledt fuvalmak nyomtak sebet,
fájót, meleget, puhát),
nadrágját egyre csapja, verdesi a szél,
ágak közül az udvarra mered,
figyel mozdulatlanul.
A cseresznyeszemek
néha kötődve összeérnek, ha a levelek alól
a fény a tolvaj fejéhez érve
ott nyirkosan, titkon lángra gyúl.
Aztán a léc-sor mintha dideregne,
lerázza magáról a kék-porú penészt,
a tolvaj setten, lopva ugrik át a
reccsenő lécek hegyezett fején
hűvös fénynyalábbal, ahogy sovány gerincén akadt,
rejtezik, lapul – neveti a Hold.
Tolvaj fut. Két nyurga lábán feszül a fáradt izom.
Este majd újra a fák között setten,
nyirkos fénye cseresznyeszemű fában rezzen,
s koccan az ujja ablakodon.
A szeppent ember vár ma kint
a kafka varga lót-fut
a lámpavasra már megint
felhúztak egy borjút
a szeppent ember vár ma kint
a kajla kalap billen
aranyeső fénye int
a jégfejű kilincsen
Elképzelem, hogy olyan vagy most
mint hívő, kinek orra elől
felrepült a szárnyasoltár
s a templom fala körbe, ledőlt.
Most újra a tóra küldlek én.
Felszereltelek szigonyokkal.
Ha megölted az első tündért,
már költő leszel iszonyodban.
Kalauz, a sín, nézd:
sebesen siklik Anna kapujáig!
Kismamák, a szárnyam
adjátok vissza Anna kapujáig.
Babák vezessetek
föld fölött arasszal, fényben tipegve.
Esték harangjai
rajzolódjatok most ki a szivemre.
Menni, menni, menni, ó, január,
ne kérdezd hová menni, hogyan, miért,
csak szökni gönctelen és könnyedén
divatelőző-divatjamúltan.
A havas hegyeken oly nagy hatalmad, január!
Faló keserűség gyullasztja bennem az oxigént,
hogy égjen, égjen sebesebben a szemét.
Menni, menni, menni, értitek,
így, kötetlen mindenhova,
s ha meglepnek a misztikus vén erdők,
hát iszonyú rendbe csapva át
írni balladát, elégiát és hexamétert,
és akkor hagyni faképnél az egészet,
a rendet, az ütemet, a szeretve-unt csecsebecsét,
hűs erdőt hattyúkkal, tavakkal, törött istenekkel,
amikor nekem tetszik.
Éjszakáim, éjszakáim – nyomasztó éjszakám volt:
lappangó düh futott a szemgolyómon széjjel,
mint mikor a tüdővészes órás kis szerkezetével vesződött
a zümmő-zsongó lusta délutánban.
Pedig milyen kerekded
szép, szelíd a hombár csillagvilág!
Pedig forró álomra hív a január: a kert,
befagyott ablakon a jégvirágok, a csönd, a tél,
„jó lenne a holdba menni” –
meleg, hegedűk, leányok, a meztelen hold,
a nagy, a piros, a kerek, a drága tallér,
a kút fölött a hold vágyít, fájdít, úgy,
hogy szégyellni kéne serkedő szőr közül ennyi sopánkodást.
Mégis, nyomasztó éjszakám,
mennyi disszonanciát kell a drótvastag
hajrengeteg mögött lapultatni!
Rejteni, mert bőgve nevetnek az ügyetlenségen!
Mint mikor a villamos majd’ elgázolt,
de én megedzve a csábító, kerítő, remekművű éjszakákon,
nevettem, míg öt centire volt a lábam a metsző keréktől.
Rejtőzni kell, mert kritikusok jönnek az éjszakában,
nyikorgó kilincs meg se moccan,
jégvirágon nem hagy nyomot a pára,
de jönnek, jönnek papos papok, kegyetlenek, borzasztóak.
Legjobb barátom is, ismerősöm a térdnadrágban,
fukar ficsúr és borotvált, sima idegen.
Ó, hát nem vagyok oly finom és érzékeny,
mint a svájci óra, a makacs, leheletnyi csoda tán,
ami azon a bágyadt délután
a tüdővészes órásnak nem engedelmeskedett? –
de mikor a mester a márványlapon széjjelzúzta
a gyönge koponyát,
hajszálrugója pengve sírt, sírt a roncsokon…
A roncsokon? Hát ronccsá zúzhatnak engem is?
A hívatlanok, a kéretlenek, az értetlenek, a kritikusok:
a házirend, nyárfák közt a bolondokház,
nevek és számok és rokonságod,
és napos utcák nénikéi?
Jönnek és jönnek sorban: titkos találkahelyre,
mint konzervatív bölcsek a Pantheonba:
kövérek, tokásak, gyilkolni akarnak.
Menni, menni, menni, ó, január,
írni, zülleni szerető nélkül,
kiállni a szegényeknek szóbeszédül,
akik olvasva nem olvasnak,
az utcasarkon,
a boltszegélyen
élik részegen és tehetetlen,
amit az életből nekik hagytak.
Ó hold, piros, kövér, telivér hold
az éjszakában csüggve,
mégis mi kérdi tőled: érdemes-e oda vágyni,
s hinni a vágyban, hogy egyszer odahajt,
lakik-e még egy csavargó lélek nálad,
akiért érdemes,
piros, szép tallér,
vágyni tehozzád?
A kémény ledőlt, hahó,
a korhadt donga roppant
és kifolyt a bor a hordó
sejtelmes, hűs fenekéből.
A ház leégett tegnap,
s mint fehér ruhák szélbe,
nagyapa is ment kocogni
fehér szakállal az égbe.
Hogy este mentem és az út
porán a hold kifröccsent,
lányokat láttam: kis hasuk
ringott a könnyű szoknyában.
Ím: túrója lett az est
tejének, csomózik a lábam
körül puhán, mint szerte,
fehéren e csöpp hazában.
Nincs kedvem és nincs kenyerem.
Meghalt a Cinke otthon.
Hamis talán az énekem,
hogy osztozni semmi koncon
sem akar velem a kutya
se?! Pedig nem vagyok pirulóbb,
mint ki a kalmárt levágta,
csak tán vadabb és virulóbb!
Ezt gondolom, míg az éjbe
szorul ki minden keserű,
s belenyilall a lépbe,
hogy hiába sajogsz, bolond,
sarkad hegyéig kénytelen,
meglátod majd, milyen kár volt
kínozni szép idegeid.
Eső lett. A cipőmre ráfolyt
a víz. S a zuhany alatt
újra látom: ledőlt görbén
a rokkant kémény, a falat
nyugodtan falta a tűz már.
Nagyapa elment messzire,
s megdöglött a kanári.
Hiába járok esti utcán,
nem tudok, lám, találni
valakit, hogy jóllakhassak,
ha már a koncból nem jut
annak, ki virulóbb!
Hogy csak
asszonyok járnak, esernyős
lányok, lever, dühre késztet,
de dühöm kiömlik, víz lesz,
míg átvágom a vidéket.
Az éjszaka egy kísértet megállt:
„Ki ismeri fel e kockás szövetet?
Ismernéd a nyúló holdat odafent?
Ha itt lappang, az ismerős homályt?
Mamlasz! – Vacogó nyomodon járok!
Szürke lomb alatt Anna bolyonghat itt?
Zörögnek lámpásuk himbáló kocsik.
Tengelyükre les a hűvös árok.
Sudáran mögüled fut! Lobbantja szél! –
De szembe, fiam, belém karolva lásd!
Hűdött lugasodban, ha fölgyúl a fény,
nézd csak, nékem hogy illegeti magát!
Hajlongnak a fűzek? Derékba törték!
Folyó hancúroz hullámos hajával!
Kékkockás szoknyával arcát lefödték,
kik megtalálták hajnalhasadtával.
A vízben szétolvad a tégla. A kő
hajszálereibe beszívta vérét.
Tűz-bozont alatt a semmirekelő
örvény vette előled tüneményét.”
Kibújt a parti fű, már gyengén
elsimult a zsenge fák alatt.
Tegnap a szunnyadozó kölykök
legelni vitték a lovakat.
Rossz nagybátyám is kikívánta
tépett testét a temetőbe.
Nem volt családja, ki siratná,
s nem emlékszik a sápadt hölgyre,
aki ott állt a délutánban
(míg áradt fegyőrből a törköly),
senki sem. Talán apáca volt,
és szűk gyomrában hűlő pörkölt.
Számára hideg érdekesség,
hogy nagybátyámat eltemették.
Mint korcsolyás a roppanó jegen,
zuhanok át friss emlékeden.
Ó, annyi még a buktató, ahol
örvény forr s a jég fölötte meghajol.
Talán táncom ezért nevettető.
Munkám is vár, hogy komoly tető
kerüljön végül a sziklaboltra.
Tekernél inkább alvón tiszta gyolcsba.
Olyan alvással, hogy ébredése
ne legyen! Tündökölve kése
hajnalfénnyel szemhéjam ne bántsa –
buknék emléked jégbe vont tavára.
Égő feketeség és villogó sárga.
Gyűrű, gyűrű mellett, rikoltó, kevély,
feszül a darázs kövér potrohára.
Az ág sikongó zöldje, a rügy feje,
a megesett új tavasz ül alája.
Vázánkon habzik a harmatos hajnal.
A harcosra riadót fúj a darázs.
Dzsidásan szökne, de illatos hajjal
fény szövi be a váza sikos falán.
Szökne, de csak festmény. Áll piros pajzzsal.
Terítsd magad elé puhán
a hosszúkás, cakkos levelet
és less át rajta, játssz, akár
napsugáron átlát a gyerek.
Nem kell, hogy hidd: már jó előre
számoltak, szórtak, mint a port.
Könnyűek volnánk? Elmúlhatnánk?
Ugyan! Jegygyűrűnk fönt, a hold.
Át a búzatábla hosszán ugrani,
temetőre lelni csak egy pillanat.
Ott pihen Ildikó; s a matrózblúz, ami
parfümével itat dögbogár hadat.
Lábán a pántos, fénylő, vasárnapi
cipő… (Sóváran néztük misék alatt.)
A kanyarban templomig száguldani
látom küllős kerékpárján! S a Nap
lemaradozó izzadt fényszálai,
ahogy vállára kapnak, és ő kacag.
De kanyarba dőlve, sárhányóra ki,
egy busz halálfejes lobogója vagy.
Kijöttek érted templom harangjai.
S kinőtt a síron az új fű ezalatt.
A csibék kaparták az udvarunk
homokját,
napraforgók tövén a legyeket
kapdosták
és megfürödtek óriás tóban,
egy rozsdamart, kékmázú lavórban.
Ha most eszembe villansz, az árok
ködösén,
nagy szemed rám emeled, de már nem
tudom én,
hogy mit is kérsz ott a partszegélyen?
A város füstje megfúlt a szélben.
– Mit is süt ma egy asszony? A fákon
megmarad
bugyborékos, nyirkos szövődmény, a
telt zamat.
Harapjunk beléje, mint két bolond!
De szemedbe kiült a csönd, a gond.
Hol is volt ez az árok? Nem tudom.
Zöld, kaján
nap törte át ködünk, s mint napszámos
a kapán
elfogy, ha földre veri az éhség,
elfogyott a nap. Lompos sötétség
állt közénk és sós mákkal hintette
a partot,
s lassan mind elmerült, mit többiek
akartok.
Elmaradtál a zizzenő fűben.
Meleg nyom csak, hol melletted ültem.
Ha így látnál, csibékkel, szeretnél.
De miért
kellenél te? Szép nappal, jó reggel
álmokért
kiáltgat rám egy kócos hegedűs,
fütyülök csak, nem vagyok egyedül.
A konyhaajtón magas küszöb.
Ott ültek sok este rokonaim.
Ölünkbe hulló éjszakáktól
lettünk áttetsző akvamarin.
Közös álmokból kiömölve,
mint július fehér kavicsai,
napraforgók sötét szárnya alatt
a szó kezdett aranylani.
Csillaghullást néző kisgyerek,
láttam, fabimbók ágak végiben
fémzenével kipattogzanak
s nagyanyámra úsznak, mint mély vizen,
egy elképzelt-megtörtént mesén.
S nyílnak ráncos homlokú fején.
– Húsz éve, hogy Pesten a könyvkötészet
becsukott. Azóta Noufer úr privatizál –
meséli nagymama s közben megáll
a kötés is, az idő is. A dombkörnyéket
látom én: egy májusi délelőtt
csókjaiban tündököl a föld, a kerítések
rácsán még átugrik egy fekete madár,
de az orgonaág már csupa virág.
Dombon áll a büszke, sárga templom.
Lajos úr pap lett és mondott sok zsolozsmát
sárga templomában –
kiabál a csend ma, pókos a vén templom.
A domb! Szeretjük mi ezt a dombot!
Szeretjük ám nagyon!
Bátyámmal szép volt minden nyári est.
Békák kuruttyolnak, a kertész vigyázva ereszt
fekete kútjába csomós kötelet
s mezítláb öntözi a virágokat.
Homályos este oly ezüstös, fehér lesz a hold,
virágok tövére mindenütt alvó bogár hajol.
Holdas este szeretem a leányokat,
akik megállnak a léceken túl.
Este van, nem látom őket, csak alakjuk vibrál,
puha idomjaik s hajuk illata rám száll,
szívemben a bánat egyre lazul
és oszlik, ha virágot adok én
nekik. De a gondolat furcsán mélyre kanyarul!
Még jó, hogy az örökös környezet benyúl
és visszaránt. A lámpa ég feketén,
és olyan az este, mintha hanyatt fekvő
ájult lenne: nagymama meséje kihűlt régen.
A dombra hosszú árnyék vetődik. Ott van.
Mint Noufer úr talpig feketében.