Az esszékben, tanulmányokban, levelekben a 2012. március 15-én Babérkoszorú Díjat kapott költő a mai ember és költészete, az irodalom és a modern társadalom viszonyában keletkezett legégetőbb kérdéseket tette vizsgálat tárgyává. Ezek az úgynevezett műhelylevelek nem csupán írójuk kivételes szellemi erejét, emberi hitelességét, írásművészetének érdekfeszítő szépségét tárják elénk, hanem lebilincselőek magvasságukkal, megbízható útitársaivá válnak a XXI. század olvasójának.

Részletek a „Tényleg kell-e olvasni?” – avagy a „tiszta fej” támasztékra szorul c. levélből:

Ám az utóbbihoz érkezve (költészet) éppen amiatt, mert annyira elválaszthatatlan az embertől, még soha senki nem tudta kimutatni ember előtti, emberelődbeli létezését. Hálisten semmiféle listánk sincs emberelőd-formációiról és „tévútjairól”. Semmi, de semmi nincs e téren, amire „tévútként” faji gőggel lenézhetnénk, amitől nagy önelégültséggel megkülönböztethetnénk magunkat. Illetve összemérhetnénk az emberen kívüli költészetet meg az emberit. Pedig hogy valamiről megállapíthassuk, ez tévút, legalább még egy utat ismernünk kellene. De ilyet nem ismerünk. Így aztán semmit nem mond a döntőnek szánt kérdésed, mely szerint nem tudhatjuk, hogy az irodalom nem tévúton jár-e. Ennél valamivel okosabb az irodalom, hiszen jól eldiskurál a madarakkal és farkasokkal. A fák, virágok nyelvét pedig éppen most (most: XX. sz.) kezdjük fölfedezni. S talán éppen ezért nincsenek kényszerképzeteink utakról és tévutakról. Az útja önmagából áll, vagyis az emberi szellemből. Ezt pedig nem más, csakis saját kiterjedése határolja. Ebben a szférában az evolúció: tartalmától megfosztott fogalom. Nem lehet vele mit kezdeni. Mint ahogy azt is botorságnak tartanád, ha mondjuk, előállítanál egy kört, valaki pedig arról faggatódzna, hol körvonalad kezdőpontja? Vagy a végpontja. A költészetben az evolúció csupán szerény mellékfogalom a pantha rhei, a változó-változatlan, az időtlen pillanat olymposzi kőasztala tövében. (...)

Ismét végletesen leegyszerűsítve a dolgot: az író csak az irodalomban és általa létezik. Egyébként elpusztul (íróként). Az irodalom nem bohókás szórakozás egy fizikai vagy matematikai versennyel összevetve, hanem (ahogy ezt manapság szokás nyíltan kimondani egy írói életpálya lezárulásakor) szenvedéstörténet. Az írói tehetség: barna szénrög. Manapság ráadásul rendszerint olyan körülmények között az, ahol semmi nem ösztönöz senkit, hogy közelebbről szemrevételezze a szénrögöt, „megvakarja”, hogy miből áll a csúf és közönséges felület mögött. Boldogabb korok mesés gyémántmezői már senkit sem inspirálnak, ha véletlenül szeme rátéved egy barna rögre, hogy hékás, hátha gyémánt belül.

Tudod, van Salvador Dalínak egy képe, Autokannibalizmus a címe. Tökéletes portré koráról, korunkról. Az ember (a nembeli), aki fölfalja önmagát (késsel, villával). Kétségtelenül nem árad belőle a derű. De még nem üres a tányér. Addig pedig még ehhez az emberhez is párosítható a madáchi küzdve küzdés. Ennyi a barna szénrögnek látszó érték lehetősége manapság. Ezt ajánlom a figyelmedbe. A kés és villa autokannibalista használata helyett a gyémántcsiszolás automatizmusát. Le a szutykos barna felhámmal! Az alaktalansággal. A porladóval. Eljutni az időtállóig, a gyémántig. Miként lehetséges mindez a te számodra – ez már valódi kérdés lehetne.
Címkék: Próza, Esszé, Tanulmány, Kárpáti Kamil Összes