„Műveltségélmény, időutazás, korhangulat – római éjszaka és megannyi képíró (klasszikus festő) tüzes firenzei, velencei mennyboltja jellemzi a költő verseit és esszéit, mintha a személyes egy végtelen szalagra kiteríthető volna. (…) Kárpáti művészettörténészeket megszégyenítő „lábjegyzet-tanulmányai” – amelyekben Vasari éppúgy megkapja a magáét, mint mondjuk Charles de Tolnay (Tolnay Károly) vagy az egyszerűen csak Mr. Gombrich-nak nevezett az A művészet története című könyv szerzője –, amellett, hogy közelebb visznek a költészetét átjáró-átsugárzó, ezt a szeretet-himnuszt valósággal reneszánsz fényben láttató olasz élményhez (Itália több minden mellett, akárcsak a noah-noah, itt az egyetemes beszéd jelképévé vált szabadságkívánás s valaminő – a szerelemtől nem független – érzés beteljesítője), művészettörténeti kiigazításként is hatnak. Ma íródtak, de nem dőlnek be a nagyon is ingatag, mert többfelől manipulált, többnyire „amerikanizált” korszellemnek – különösen a 44. Velencei Biennalé erős megregulázása (No Expo!) tetszett –, hanem az időt álló művészet magasabbrendűségét hirdetik. A költő képzőművészeti kitekintései – valódi esszéi, tanulmányai – mellett ugyancsak értékes „lábjegyzetekben” (amelyeknek a kötetekben külön ciklusuk van) fűz megvilágosító, a látomásaiban föltűnő szereplőkhöz.”

A szerző elméleti munkája nélkül ma jóval kevesebbek lennénk, esszéinek válogatása éppen ezért a jövő irodalmáért (emberéért) való tett.

Részletek a Fidibusból

(A füveskertiekről)

Végletesen leegyszerűsítve a dolgot: az író csak az irodalomban és általa létezik. Egyébként elpusztul (íróként). Az irodalom nem bohókás szórakozás egy fizikai vagy matematikai versennyel összevetve, hanem (ahogy ezt manapság szokás nyíltan kimondani egy írói életpálya lezárulásakor) szenvedéstörténet. Az írói tehetség: barna szénrög. Manapság ráadásul rendszerint olyan körülmények között az, ahol semmi nem ösztönöz senkit, hogy közelebbről szemrevételezze a szénrögöt, „megvakarja”, hogy miből áll a csúf és közönséges felület mögött. Boldogabb korok mesés gyémántmezői már senkit sem inspirálnak, ha véletlenül szeme rátéved egy barna rögre, hogy hékás, hátha gyémánt belül.

Tudod, van Salvadoré Dalínak egy képe, Autokannibalizmus a címe. Tökéletes portré koráról, korunkról. Az ember (a nembeli), aki fölfalja önmagát (késsel, villával). Kétségtelenül nem árad belőle a derű. De még nem üres a tányér. Addig pedig még ehhez az emberhez is párosítható a madáchi küzdve küzdés. Ennyi a barna szénrögnek látszó érték lehetősége manapság.

„Tényleg kell-e olvasni?” – avagy a „tiszta fej” támasztékra szorul

Ha pedig az értékrend és a demokrácia mostani konkrét viszonyát kívánjuk vizsgálni, akár a helyzettel elégedetten, akár elégedetlenül, előbb azt kellene tisztáznunk, hogy a művészet egyáltalán hol helyezkedik el ebben az értékrendben (elején? végén? már ki is hullt volna belőle?), és mi, magunk egyetértünk-e a mára kialakult helyzettel, azaz a művészetek mai besorolásával, mostani társadalmi presztízsével? Ha aztán már állást foglalunk abban is, hogy a mai helyzetért mennyiben felelős a demokrácia (vezetői, politikusai révén) és mennyiben a mostani művészetek művészi és morális kondíciójuk révén, ezzel valóban alapot nyújthatunk a további tisztázó vitához és annak kibontható, hasznosítható eredményéhez is, amellyel új párbeszéd és új kompromisszum teremthető meg a politika és a művészetek között. Mert úgy vélem, hogy ez a lényeg, s a vita célja is egyben. Egy új társadalmi szerződés a demokrácia hatalomgyakorlói és szervezetten föllépni tudó művészei (művészeti ágai) között.

A bennünk testet öltő emberi állapota

Következésképpen nem azért voltak ellenállók, mert „börtönköltők” voltak, hanem egyszerűen azért, mert költők voltak. (Már akkor is.) Nyomatékkal írom ezt, méghozzá nem is magam, hanem a kor súlyos nyomatékával, amelyben a költészet rohamos (és világméretű) társadalmi presztízsvesztése, önmagába falazódása végre kikényszerítheti Illyés szavalt, de valójában talán soha végig nem gondolt sorának „politikai” értelmét: „Minden mű ellenállási fészek”. A mű az ellenállás. A megmérgeződött világ antitoxinja; túlélési lehetősége. A költőről (ha versben, ha zenében, ha bármi másban jut el is a költészetig) nem csupán régente, hanem századunk derekán túl is az volt az elismerés legközkeletűbb, de legmélyebb sztereotípiája, hogy teremtése egy virtuális világ létrehozására összpontosul, s amennyire megközelíti e virtuális teremtés az egyetemességet, akkora a költő nagysága. Még a fokozódó mértékvesztés, a kritikai zűrzavar előrehaladtával is a mindig bizonyos értelemben konzervatív, azaz a biztonság okáért magát a történelem ólomsúlyú (tehát nehezen vagy sehogyse kizökkenthető) mélytalajába bokáig, térdig, övig (nem ironizálni akarok, ezért nem teszek említést a szájukig, a nyúltagyukig múltbakötözöttekről) belecövekelő szakértő is e virtuális egyetemességhez mérve egészen jól elboldogult az értékek minősítésével. Egyvalami azonban csupán mostanra, talán nem is mára, inkább a ma féljövőjének idejére várja tudatosítását. Ez az irodalom valódi „politikája”, azaz politikai szerepe a társadalom (de szívesebben fejezem ki magam úgy, hogy) az emberiség sorsának alakulásában. A politika a költészetben az a felismerés, hogy a költő nem (nem csak) virtuális világot teremt; a nagy: egyetemeset, a poeta minor pedig ennyi vagy annyi fokkal kisebbet, részlegesebbet. Hanem a valóságos világot teremti újra és újra folyamatosan úgy, hogy életben tartja. Hasonlattal élve, mint a tüdő az embert, s kissé általánosabban: akár az Amazonas dzsungele – a világtüdő – az emberiséget.

Az Isten háta fekete regényhősének, az 1956. decemberi budapesti asszonytüntetésen lelőtt szerelmétől a Próbaakasztás c. novella szadista smasszer tisztjéig, rabtartók és rabok végtelen haláltánc-sorozatával a szenvedésnek állít emléket a szerző. Kárpáti Kamil barátai – az 1960-ban létrejött Átlók művészcsoportot vele együtt alapító kongeniális festőtársai – Gaál Imre és Rátkay Endre festményei teszik átélhetőbbé a történteket.

A könyv előszava:

„Az ifjúságnak ajánlom könyvemet, aki még képes szívével látni és emlékezni. Kinek gondolatai a szárnyai.

Én is emlékezem. Már réges-rég térré változott, ami idő volt. Benne élek. Többnyire egy cellához hasonlít. Én ugyan ebbe soha be nem tettem a lábam, most mégis belőle nézek kifelé. Még ha kinézhetnék! De ahhoz még rabnak se kell lenni, elég hogy hivatalában egy börtönigazgató hosszabb ideig szürküljön és kopaszodjon, ő is ráébred: cellából nem lehet kitekinteni. Nem az ablakban van a hiba. Hanem az emberben – hacsak föl nem kel, hogy kivívja a maga jogosultságát a szabadsághoz.

Nagyon sokáig volt egy bevehetetlen váram: éreztem, szép lesz a halálom. Villámcsapás-szerű. Ciángyors. De éjszakánként Gí már arra ébred, hogy hörgök. Ez a 88. évem.

Soha nem voltam senki másnál erősebb, csak a saját nyavalyáimnál. Karámban tartottam őket. Mint aki alkut köt és függetlenségre tesz szert; ez volt a nyugalmam. A nyugalmam pedig a munkám. Most, hogy a jobb oldalon vajként kérgembe behatoló fűrész – a lejáró idő – immár belülről kezdi elérni a bal oldali szív-kérgemet, kezdem érteni, halálomhoz még mi hiányzik. Az ifjú folytató. Ehhez kellene valamilyen folytathatóságot találnom.

Ha a régi lázzal még bármit keresek, ezt keresem: az ifjúság életerejét és továbbteremtő szívét. Benne ’56 forradalmának erejével és tisztaságával, az enyémnél valamivel szerencsésebb holnapon.”

Kárpáti Kamil nélkül ma nem tudnánk, ki volt Gérecz Attila. Vele együtt a füveskertiek létezése is a legendák homályába veszne. A Stádium Kiadó tizenkét könyvet jelentetett meg ebben a témában a rendszerváltás óta Kárpáti Kamil (Babérkoszorú-díjas költőnk, a Gérecz Attila-díj létrehozója, valamint a legnagyobb hatású Gérecz Attila-esszék szerzője) költői, írói, szerkesztői munkájával.

Gérecz Attila és a füveskertiek 63 éve tartó kitagadása az irodalomtörténetből önmagában is nagy szégyenünk. A belenyugvás pedig becstelenség. Nem tetőződhet a szégyen azzal, hogy Gérecz Attilát, ’56 mártírját a költészet egyetlen vértanúját a nyílt színen fosszák meg valóságos irodalomtörténeti értékű költészetétől.

Rajnai László (1924-2001) irodalomtudós és kritikus, amíg élt, nem jelenhettek meg művei.

Néhány éve folyik írói rehabilitációja. Kárpáti Kamil és Rajnai László levelezése (a ’70-es évektől a ’90-es évek elejéig) döbbenetes korképet fest a rendszerváltás könyvkiadási anomáliájáról, az erkölcsi züllésről, a magas irodalom teljes háttérbe szorításáról. Rajnai írja egyik levelében:

„Egy elismerő szó nekem többet jelent, mint kimondhatatlan bosszúságok árán pár napig árválkodni egy könyvesbolt kirakatában, azután megint eltűnni a semmiben és a közönyben.(…) Persze, tudom, hogy én is megjelenek majd egyszer, amikor eljött az ideje. Kissé talán porlepetten, talán kissé meghaladottan is, de legalább nem meghamisítottan és önmagamat elárulva.”

S egy másik Kárpátinak szóló levélből: „elvben mindmáig nem adtam fel a reményt, hogy egyszer méltó formában (mert az a régi csupán első nekirugaszkodás volt) foglalkozzam költészeteddel a nyilvánosság előtt. Voltaképpen most, gyűjteményes köteted megjelenése alkalmából volna itt az ideje, ha silány egészségem és a műfordítás robotja (tíz esztendeje művelem, anyagi okokból) nem szívná el csekély erőmet. […] leendő mondanivalóm főbb állomásait azonban eléggé világosan látom: a szürrealista és érzéki zenekíséretet kiváltó festőiség; egyazon melódiának egy eleve melodikus lélekből való szüntelen kiáradása, akárcsak valami 20. századi trisztáni zenéé, végül megható-természetes ragaszkodásod nem a tradicionális értelembe vett, hanem örök lírához, mely halhatatlan, ha manapság általában aluszik is. Csupa Rád nézve jellemző, de ugyanakkor megkülönböztető mozzanat is a kortárs költők nem túlságosan igényes versenyében. Mondom, jó volna felrajzolni ezt a festői-dallamos-lírai mozgáspályát, mely egyre merészebb távolságokat ível át röptével – s közben érik, mint a jó gyümölcsök.” Rajnai László, 7. levél, 1984. március 29.

A hazai irodalmi életben rendhagyónak, kuriózumnak számító kötet a 88 esztendős költő- és regényíró Kárpáti Kamil még eddig soha meg nem jelent esszé-és levélgyűjteményét tartalmazza a költészet és az irodalom-művészet nélküli társadalom tragikus barbarizálódásáról. Egyedülálló a szerző kifogyhatatlan vitakedve, ténytisztelete, ritka szókimondással párosuló konkrétsága. A szerző nem kíméli az újabb és újabb kritikusnemzedékek prominenseit, ugyanakkor napló-regényként is olvashatjuk a mélységes humánummal a hatvanas évektől napjainkig megírt vallomásokat a nem mindennapi körülmények között, de mindig szabadnak és függetlennek megőrzött életútról.

Kárpáti Kamil Az Isten háta fekete (regényfolyam)

„A kortárs magyar próza kimagasló alkotásai között hiába keresi az olvasó Kárpáti Kamil Az Isten háta fekete című regénytetralógiáját, nem találja. Nem azért, mert nincs ott, hanem mert láthatatlan. Nem a regény tulajdonságaiból adódóan, mint inkább szerzője „anonimitásából” eredően. Az idén májusban 84. születésnapját „nem-ünneplő” író mint egy modern karthauzi évekkel ezelőtt visszavonult mindennemű közszerepléstől, önmaga menedzselésétől mindig is iszonyodott – csend veszi körül, lassan rákövesedik a némaság. De pesterzsébeti „remetesége” csupán a külvilág zajától és a szakmai acsarkodásoktól szigeteli el – csigalassan növekvő életműköteteivel együtt.

A kíváncsi és elszánt olvasó azért sem találhatja meg könnyen a jelentős prózaírók között Kárpátit, mert elsősorban költőként ismerik, akik ismerik. Hívták egykor a „szerelem lírikusának”, a Rákosi Mátyás rémuralmának váci poklában alakult „füveskertiek” vezéregyéniségének, XX. századi reneszánsz költőnek, akinek az itáliai örökség ihletésében született költeményei egyedülállóak a kortárs irodalomban.”

Ki Ékes András, az Isten háta fekete c. regény főhőse? A tanyavilág szülötte, akit a sorsa tesz az átlagnál érzékenyebbé, keményebbé. Akinek eredendő naivitását idővel fölváltja a részletek közötti összefüggéseket saját bőrén megtapasztalás drámája. Istenhátamögötti parasztfiú, akit hirtelen elhatározásának szele fölkap, és belesodor a történelem kellős közepébe, ahol akarata ellenére – ha a pusztaság kis porszemeként is, de - kénytelen részévé válni a világot mozgató erők játékának. Története tipikus XX. századi történet.”

Az Isten háta fekete tetralógia. Első könyve a mélyszegénységben, cselédségben eltelt gyerekkor, a II. világháború előtti-alatti években játszódik a Homoknak nevezett tanyavilágban, mely azonban egész életén keresztül kíséri.

A regény második könyve a felnőtté válás állomásai, a repülőgépmotor-szerelő mesterség, a katonáskodás, a barátság (Ákos), a harci bevetés, a rabságba esés, majd kiszabadulása utáni franciaországi élete, a Földközi tengeren matrózkodása időszaka, végül a keserves hazatérés 1945 novemberében.

A harmadik kötet föltorlódó eseménysorában a homoki poklából újra menekülő Ékes András nem sokkal az ’56-os forradalom kitörése előtt Pesten talál rá Melindára, a 45-ben megismert diáklányra. Vele még egyszer nekivág, hogy személyes boldogságukat megteremtsék. Mintha a külső élet is ezt akarná: a Forradalom kezdeti diadalmassága és a szerelmük szétválaszthatatlanul azonos folyamat, míg csak a szovjet tankcsorda szét nem tapossa a szabadságharccal együtt bennük a külvilág és legbensejük azonosságának illúzióját.

A negyedik könyvben egy belügyes golyója 1956 decemberében megöli Melindát (a Nyugati pályaudvarnál, a karácsonyi nagy asszonytüntetésen). Ezzel nemcsak az az illúzió foszlik semmivé, hogy a világ és András sorsa a boldogulás azonos irányába fog mutatni valaha is, hanem az a hús-vér asszony is elpusztul, aki által András élete értelmet kapott volna. Menekülő lába a nyugati határ felé viszi, de egy vadidegen visszafogja. A félig elborult, apátiába süppedt elme alig tudja, kinek fogad szót. Valakinek, akit egyszer csak Gyalog Pistának kezd látni, egykori gödörlakó hadifogoly társának. Ilyen apró lyukon át hatol be és kezdi el terjedését a fény Andrásban. Ilyen apró, alig számításba vehető „fordulat” Ékes András szelíd és nem dicsekvésre termett, de annál hűségesebben kitartó természetében az, hogy újra meg újra képes hajánál fogva kihúzni magát saját poklából.

Az író kiérlelt, a népmese, népköltészet motívumkincsét visszafogottan, de sűrűn alkalmazó nyelvet teremt. Az olvasó egyszerűen feloldódik a regény sodrásában, lebilincselő stílusában, a főhős egyszerre zajló történelmi és mélylélektani kalandjaiban.

Nincs Ékes András, aki egy percig is laboratórium-lakó lenne, az író megfigyelésének, netán kísérletezésének tárgya. Bár magából az olvasott szövegből mindvégig érzékeljük, hogy egy lélektani, vagyis a lélek viselkedésének, mozgásának – nem a regényhős szintjén, színvonalán való – kutató-elemző regényt olvasunk, mégis rendkívül olvasmányos. Tiszta a légköre és napsütötte a szelleme. Befejező negyedik kötetével Az Isten háta fekete a modern magyar próza egyik hosszútávú, maradandó értéke.

Kárpáti Kamil ifjúsági és gyerekregényeiben méltó folytatója a klasszikus hagyományoknak, Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig, vagy Tamási Áron Ábel- könyveinek. Találóan írta és mondta Komáromi Gabriella, a hazai gyerekirodalom egyik legrangosabb kritikusa:

„Trombitás Ali üvegcsengő hangú Mézcsöppentő Jolánja olyan, mint a földre pottyant tündérkirálynő, és mesebeli atmoszféra veszi körül a fagyökérarcú, bűbájoskodó öregasszonyt, akitől még a rablógyilkos is megszelídül.

Három dologból van sok ebben a regényvalóságban: a szegénységből, a jóságból és szeretetből. A Trombitás Ali trilógia külön varázsa a líraiság, melyben könnyedén érvényesül a modern regény megváltozott időképe: filmszerű szerkesztés, váratlan vágások, képi, szcenikus megjelenítési mód, és a részletek realizmusával az egész szimbolikussága jár párban. (De pl. a stílus leleményeinél is időzhetnénk!)

A három könyv történeteiben a felnőttekről, játszótársakról mesél, arról, hogyan alapítottak cirkuszt és tartottak nagy sikerű előadást Trombitás Ali és barátai, majd a második történetben hogyan „rabolják el” Babát, Jancsi kis szerelmét. Majd az utolsó történetben a lélek történéseinek kerete a kényszerleszállt repülőgép, s megmenekült utasai. Közben zajlik a sintértelep árva kutyáinak kiszabadítása, a jóság megvalósítása, élése.

Kárpáti Kamil gyerekeknek szánt könyvei az emberi jóság mutatványairól szólnak. A Kárpáti-regénynek az az egyik legvonzóbb vonása, hogy mindig közösség akarja, teszi a jót. Ahogy a regény világában mondják, a „fél utca segítségével” jönnek rendbe a dolgok.”

Az album Kárpáti Kamil Velencei Biennaléról szóló művészeti esszéit (1988-2011); Gí kiállítási enteriőr- és műalkotás tárgyfotóit, valamint Velencéről készült egyedi felvételeit tartalmazza.

Részletek az esszékből:

„A művészetről aztán igazán elmondható volt mindig, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi – természetesen egyetlen megszorítással: semmi nem idegen benne az emberitől, amíg az az emberi nincs híjával a művészetnek.

(…)

Talán kirajzolódott olvasómban a szerző fölfogásának lényege: sosemvolt művészet sosem lesz. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy a futurista reménnyel szemben: semmiből nem születik művészet, hanem elsősorban azt, hogy a nem művésziből művészet csak akkor válik, ha sajátságos törvényeit megvalósító önmozgása, alakváltásai és határmódosulásai folytán a nem művészi kívülről a belsejébe kerül, elemévé válik, s a törvényt kifejezi. Régi korokban ez olyan világos volt, mint a Nap. A tudományok újkori s különösen legújabb kori kivirágzása azonban fokozatosan elhomályosította, hogy a művészet ugyan mindig kifejezte a világ állapotát, az élet minőségét, vagyis a társadalmi embert, de azt egyesegyedül saját maximális megvalósulásával, azaz a művészet törvényeinek betöltésével tehette.

(…)

Mára a művészet az egész társadalom számára Rejtelmes szigetté vált; ezen a többé-kevésbé ismeretlen szigeten éli a hajótöröttek életet; fölmentő flotta nemigen indul megtalálására, s ha netán mégis indulna a társadalomból expedíció, az látszik a legvalószínűtlenebbnek, hogy ez Velence felől, a Biennálé kikötőjéből indulna.

(…)

Ha a művész megmarad a fizikaóránál, a tanterem olajos padlójára helyezett fehér hengere, meg a plafonra ügyesen rögzített fekete páraelnyelője között sokkal rövidebb távon hömpölyögtette volna páráját (s így sokkal kevésbé hozhatta volna őt abba a helyzetbe, amelybe szerencséje a San Giorgio Maggiore Basilica ég felé nyújtózkodó fala közé emelte). A függőleges gomolygás itt a tanterminek sokszorosává nőtt. De a nagyon megnyúlott, ám vérszegény látvány vajon megtelt-e a gőzzel együtt gomolygó – akár csak az egyház által előírt öltözékű – szárnyas angyalok sereglésével? Vagy William Blake, lepleiket elhajító, lázadó angyalaival? Esetleg Burne-Jones szerelemről éneklő hús-vér testű nőangyalaival? Netán Klimt lányainak erotikus önkívületben kavargó szenvedélyes – mai – szabadság-angyalaival?A fény a művészet csodáira képes. De minden, amire képes: művészet is?”