Az album Kárpáti Kamil Velencei Biennaléról szóló művészeti esszéit (1988-2011); Gí kiállítási enteriőr- és műalkotás tárgyfotóit, valamint Velencéről készült egyedi felvételeit tartalmazza.
Részletek az esszékből:
„A művészetről aztán igazán elmondható volt mindig, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi – természetesen egyetlen megszorítással: semmi nem idegen benne az emberitől, amíg az az emberi nincs híjával a művészetnek.
(…)
Talán kirajzolódott olvasómban a szerző fölfogásának lényege: sosemvolt művészet sosem lesz. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy a futurista reménnyel szemben: semmiből nem születik művészet, hanem elsősorban azt, hogy a nem művésziből művészet csak akkor válik, ha sajátságos törvényeit megvalósító önmozgása, alakváltásai és határmódosulásai folytán a nem művészi kívülről a belsejébe kerül, elemévé válik, s a törvényt kifejezi. Régi korokban ez olyan világos volt, mint a Nap. A tudományok újkori s különösen legújabb kori kivirágzása azonban fokozatosan elhomályosította, hogy a művészet ugyan mindig kifejezte a világ állapotát, az élet minőségét, vagyis a társadalmi embert, de azt egyesegyedül saját maximális megvalósulásával, azaz a művészet törvényeinek betöltésével tehette.
(…)
Mára a művészet az egész társadalom számára Rejtelmes szigetté vált; ezen a többé-kevésbé ismeretlen szigeten éli a hajótöröttek életet; fölmentő flotta nemigen indul megtalálására, s ha netán mégis indulna a társadalomból expedíció, az látszik a legvalószínűtlenebbnek, hogy ez Velence felől, a Biennálé kikötőjéből indulna.
(…)
Ha a művész megmarad a fizikaóránál, a tanterem olajos padlójára helyezett fehér hengere, meg a plafonra ügyesen rögzített fekete páraelnyelője között sokkal rövidebb távon hömpölyögtette volna páráját (s így sokkal kevésbé hozhatta volna őt abba a helyzetbe, amelybe szerencséje a San Giorgio Maggiore Basilica ég felé nyújtózkodó fala közé emelte). A függőleges gomolygás itt a tanterminek sokszorosává nőtt. De a nagyon megnyúlott, ám vérszegény látvány vajon megtelt-e a gőzzel együtt gomolygó – akár csak az egyház által előírt öltözékű – szárnyas angyalok sereglésével? Vagy William Blake, lepleiket elhajító, lázadó angyalaival? Esetleg Burne-Jones szerelemről éneklő hús-vér testű nőangyalaival? Netán Klimt lányainak erotikus önkívületben kavargó szenvedélyes – mai – szabadság-angyalaival?A fény a művészet csodáira képes. De minden, amire képes: művészet is?”