A Napördög Firenzében Előszava 1982-ből

„Olvasóim között sokan lesznek, akik ismerik e regényes cím eredetét: Csáth Géza különös könyvéből, az Egy elmebeteg nő naplójá-ból való; Gizella kisasszony találta ki (ismerte föl) a Napördögöt. Én keresve sem találhattam volna könnyebben és teljesebben értelmezhető szimbólumot Gizellánál és Napördögénél, hogy azt az inkább szerencsétlennek mint boldognak mondható állapotot (s még inkább ez állapot irányultságát), melyet Kelet-Közép-Európa egyik magyar költője és kora, a csaknem három évtizedig tartó Firenze felé szamaragolásuk során megéltek, az olvasó számára érzékelhetővé tegyem.

A hatalmasok gonoszsága, arcátlan pompája és papagáj esze ásta alá a reneszánsz városállam falait. És azóta sem vesztek ki a világból. Magazinpofájukkal – most már tévészellemekként is – kulcsra zárt hálószobánkban ágyunk lábáig tolakodtak. Belőlük nem irtódott ki a képtelen középkori rögeszme: korong a Föld, fölül az övék! Nekünk az alja jut, fejjel lefelé, nyakunkat a semmibe nyújtogatva. Ebből a perspektívából nekünk cseppet sem nehéz absztrakció cselekedeteikben Gizella Napördögének jelenlétére ismernünk. Ezt szem előtt tartva, nem okozhat gondot e szövegek többi jelképe sem. Nekem eszemben sem volt útirajzot, útibeszámolót írni. Ahhoz minden szempontból nincstelenebb voltam, hogy a műélvező bennem zavartalanul ujjongjon. A sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával a hátamon, vagyis: Petrarca kerítése alatt A közelítő tél-lel, Padova sikátoraiban (a leköpés ellen gyógyírként) egy latinul író magyar verssorával, Veronában Gulácsy Lajos nakonxipáni szótárából kiírt mondataimmal, s ebből következőleg: ezer gondommal, bánatommal, hiányommal, magammal és korommal, hogy igazán látó szem számára Velencétől Rómáig úgy festettem volna, mint akinek irhájába Uccello egész vadászeb falkája szájzáras fogsorral akaszkodott. Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolságok meghatározása lebegett a szemem előtt. A ravennai mozaik és mi, a padovai, arezzói, római freskó és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő- (és ember)rothasztó nukleáris technicizmusunk között.

Közben csak egyvalamiben hittem: a szerelemben. Jobban, mint az emberben. Mert az ember lehetőség nélkül…? De a szerelem az ember lehetősége. Csúcson, mélyponton, mindig.”

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Az 1982-es előszó 2000. évi kiegészítése

1978-ban engedett ki a diktatúra először Olaszországba. Két hónapot éltünk Firenzében és Padovában feleségemmel, Gível és tizenéves fiammal. 1982-ben az Erotikus kánikula c. Magvető-kötetben látott napvilágot első 33 olaszföldi versem egy igen szűkre szabott Előszóval. Három tényt hangsúlyoztam benne. 1. Hazám púpjával jártam Itáliában. 2. Hajszoltságomban nem jutott idő műemléktiszteletre; műélvezetre se sok. 3. A magunk – szellemi-politikai és egyéb – nyomorát kívántam öszszemérni az itáliai múlttal. De gondolataim olvasatlanok maradtak 1984-ben, válogatott verseim első kiadásakor. (Ha a lónak szárnya van) Előszavam sorsa ugyanez lett 10 év múlva 1994-ben is, amikor az életműkiadás 3. kötetét (A Napördög Firenzében) az 1978-1993 közti olaszföldi versekből állítottam össze. Itt már az 1982-es Előszó nem olajozott átlapozásban részesült – a kritikus belekötött és ellenvallomásban tört lándzsát az életműkiadás 1993-as (Relief egy fegyházról) börtönversei mellett. Velük vonta kétségbe itáliai verseim értékét. A módszer nem volt ismeretlen előttem. Az egykori trafikosnő, a ’60-as évek végén, a főnök fölé állított titkos pártfőnök a Szépirodalmi Könyvkiadónál évekig akadályozta Ördöggolyó c. kötetem kiadását, de új könyvem kéziratát éppen azzal dobta vissza, hogy nincs az Ördöggolyó kimagasló színvonalán. 1994-ben csupán a kritikus személye lepett meg, aki mégsem trafikosnő érzékenységű érzékelője volt a jelenkori versnek. Meglepett az írás közlésének helye is, ahol állítólagos jóbarátaimnak nem akadt meg a torkukon a kritikus dolgozata.

Annál jobban esett, két kiadóm (Cserépfalvi, Stádium) kiállása. Könyvem borítóján negyedszer is megismételték a benti – változatlan – 1982-es Előszó főbb tételeit. Indoklásuk szerint nálam jobban féltek attól, hogy „a tájékozatlanság, a szellemi renyheség gyomnövényei gyorsabban és szívósabban gyökereznek meg a köztudatban” az én költői üzenetem „valódi tartalmainál”. Mert én, aki állítólag Itáliából „a százszor megcsodált szobrok, festmények, templomfreskók iránti áhítatomat” hordom haza (kritikusom szerint), a ’82-es Előszóban már megírtam, hogy „sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával hátamon, vagyis Petrarca kerítése alatt A közelítő tél-lel, Padova sikátoraiban (a leköpés ellen gyógyírként) egy latinul író magyar verssorával, Veronában Gulácsy Lajos nakonxipáni szótárából kiírt mondataimmal, s ebből következőleg: ezer gondommal, bánatommal, hiányommal, magammal és korommal (…) Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolság lebegett a szemem előtt. A ravennai mozaik és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő és emberrothasztó nukleáris technicizmusunk között.”

Kiadóim megcáfolták a „százszor megcsodált szobrok áhítatának” hamis tételét néhány itthon, a Kádár-korban megjelent versrészletemmel is. Az egyik sor ’56-ot idézte: „körülzár, mint egy tankcsorda a várost”. Ezt fűzték hozzá: „érdemesnek látszik rámutatni, hogy ez a vers 1981-ben jelent meg, ami figyelemre méltóan dokumentálja: a Hatalmasok akkoriban sem tudták olvasni a verset – s ebben Kárpáti Kamil »figyelemkeltő« ismertetőit kétségtelenül megelőzték.”

Most, 2000-ben e sorok előtt ötödször is megjelentetem 1982-es Előszavamat. A kezdeti 33 vers 22 év alatt mintegy 200 versre és egy második kötet jegyzetlapjaira, esszéire, dolgozataira és fotóira duzzadt – szoros munkatársi kapcsolatban feleségemmel, Gível, aki nem csupán úgy, ahogy Találkozás Holdkifli kisasszonnyal c. versemben írtam róla („Gí pedig ezalatt fényképet készít rólunk”) volt jóban-rosszban velem összesen mintegy három itáliai évet kitevő utaim minden órájában. A vers felidézi „a tanút, aki figyel”, mint az „aláereszkedett kincskutató”, de ennél is sokkal kitüntetettebb szerepet vállalt Gí az életemben. Annak a szerepét, akinek az 1994-es Üdvözlégy c. versem ajánlását írtam: „A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek”, miközben száz és száz fényképével két kényszerű hazajövetelünk között partra vetett hal-időnket mindkettőnk számára élhetőbbé tette és teszi.

Miért partra vetett halé az életünk – itthon? Kérdezzük tettetett ártatlansággal. A felelet: mert Olaszországba ingázásunk 22 éve alatt költői kirekesztődésem, ami alatt elsősorban a munkám, nem a személyem értendő, nemhogy megenyhült volna, hanem különösen a tíz utolsó évben a kitörlésig fokozódott. (Egy olyan embertől, aki fiatalon 7 és fél évet ült Rákosi börtöneiben, majd itthon csinálta végig a Kádár korszakot, belátom, most ez meghökkentő kijelentés. Az. De így igaz.)

Miért nem fejezi hát be az ingázást és marad végleg Itáliában? – jöhet az újabb logikus kérdés. A felelet: mert magyar költő vagyok. Halként a parton is ez a hazám. Ha kivet is magából. Rosszul tájékoztatták felőlem, azért vet ki. Hetvenegyedik évemet nem vethetem össze az Ő ezeregyszáz honi évével. Ami élethosszomból még hátravan, csak takarékosan elegendő ahhoz is, hogy számkivetésem tényét leszögezzem. Ő ugyan negyven éve melléfog, ha rólam van szó. De a magyarság jövője mégsem azonos néhány megkukacosodott nemzedéke balítéletével.

Illúziótlanul éltem. Legutolsó korszakom, nevezzük tömören: nagyapakornak, még illúziótlanabbá tett. Akik felé érdeklődésem fordult, valamennyien lélegzetvételnyi rövidségű évek alatt önkezükkel darálódtak be a nagy darálmányba, pedig külvárosi apátlan-anyátlan senkikként – vagy nyaka körül gazzá aljasult apja koloncával súlyosbítva – még hittem a tehetség új hajtásának nagykorúsodásában. Mindig irtóztam a gyerekkoporsóktól. Zöldfülű hullásuk nem teszi könnyebbé utam végét. De azért, mert az én látószögembe már nem fér bele, még néhány nemzedékkel később valaki fölemelheti az elejtett (vagy elhajított, megtaposott) fonalat, s majd betölti szerepét: kiássa földmélyi Laokoon-helyzetéből a költészetet.

Ha elfogad az olvasóm egy csöndes tanácsot: én úgy olvasnám az Időaranylást, ahogy Pista, A Lélekoltó c. versben szereplő halott apósom tanácsolta inni ebéd elé a vörös bort: 40 cseppenként. Aztán jöhetett a leves. Az ilyen 40 csepp után még a feketeleves is jöhet, mert a 40 cseppnek nem árthat; kikristályosodását már csak szolgálni tudja.

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Egy festő-Chatterton, ki Petőfit tisztelettel

1 A Chiesa degli Eremitanit, a Sant’ Agostino-templomot, vagy ahogy Goethe mondta: „az eremitánusok templomát” az Ágoston rendi remeték emelték Padovában a XIII. században. A második világháború végén, 1944. március 11-én találat érte. Nagy részét a bomba elpusztította. Súlyos károk keletkeztek a főhajó mellett az Ovetari kápolnában is, amit a fiatal Andrea Mantegna (18 és 26 éves kora között) Mária mennybemenetelének freskóján kívül két freskóciklussal díszített. Az egyik sorozat Szent Jakab, a másik Szent Kristóf életét és mártíriumát ábrázolta. A legtöbb freskó elpusztult vagy megrongálódott. A restaurátorok küzdelme egyszerre indult a templom újjáépítésével a megmaradt Mantegna-freskók „föltámasztásáért”. A hangyaszorgalom bizonyos részleges sikereket hozott: Mária mennybemenetelén kívül a két freskó-ciklus egy-egy önálló része, Szent Jakab kivégzése és a két részre osztott Szent Kristóf freskó (az oszlophoz kötözött óriás lenyilazása és Kristóf kivonszolása a városból a lábánál fogva) többé-kevésbé ma ismét látható. A Szent Jakab sorozat egy másik freskójából, amelyik a szentet bírája előtt ábrázolta, mindössze egy fejet sikerült megmenteni a sokalakos kompozícióból. A szakállas férfiprofil, eredetileg a bírósághoz tartozó katonáé, aki a bírói emelvényt kerítő kőkorlátra könyökölve figyelte a tárgyalás menetét, most a vakolt fal sivár sarkában test és végtagok nélkül, szörnyű törésvonalakkal összekaszabolva egymagában vall Mantegna művészetéről. Látványa hátborzongató. A többi freskó végleg elpusztult – bár elmélyedve a restaurátorok eddigi munkájában, ha megfigyeljük, hogy például az utóbb említett szakállas férfiprofil fejét milyen apró törmelékdarabokból illesztették össze, és ha azt is számításba vesszük, hogy az elromosodott templom mekkora kő, tégla, vakolat szeméthalmazából kellett kikeresni ennek az egyetlen motívumnak a falról lepergett darabkáit, nos, akkor reménykedni kezdünk, hogy Mantegna freskóinak a „föltámasztása” talán még folytatódhat. Mantegnáé mellett három másik festő művei is elpusztultak, Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara és Niccolo Pizzolo freskói. Giorgio Vasari, Andrea Mantegna mantovai festő élete című munkájában különösen sokra becsülte Pizzolót. „Niccolo – írta róla – megfestette az egyházatyák között fenségesen trónoló Atyaistent; ezt ugyanolyan jónak tartották, mint azokat a képeket, amelyeket Andrea festett a Szent Kristóf kápolnában; bizony, ha Niccolo, aki kevés, de csakis jó művet hagyott hátra, annyi örömét lelte volna a festészetben, mint a fegyverekben, kiváló művész lehetett volna, és talán sokkal tovább is él; de mivel folytonosan fegyverekkel járt-kelt, és sok ellensége volt, egyik nap munkából hazamenet megtámadták és orvul meggyilkolták.” (Vasari szövegében a Szent Kristóf kápolna az Ovetari kápolnával azonos.)

2 Giuseppe Arcimboldo (1530-1593) a XVI. századi manierizmus különleges művésze, akit gyümölcs, növény, könyv, fagyökér, hal és állat együtteseiből összeállított fantasztikus arcképei miatt joggal emelt a XX. századi szürrealizmus az előfutárai közé.

3 Thomas Chattertonról (1752-1770!) írta Szerb Antal A világirodalom történetében, hogy „a régi költészet felfedezésének sajátos és megrendítő következménye volt a tragédiája. A kamaszfiú egy nap azzal állott elő, hogy értékes régi verseket talált; majd amikor verseiről elhitték, hogy eredetiek, mind több és több remekművet fedezett fel; egy régi költőt gyártott magának, a XV. századi Rowleyt, és egyre-másra hozta napvilágra Rowley költeményeit és drámáit. Amikor hamisításait felfedezték, nemsokára nyomorában öngyilkos lett.” Sajnálom, hogy Szerb Antal bár úgy találta: „ezek a rowleyánák modorosságuk dacára is igen tehetségesek”, s mint ahogy fenti szövegéből kiemeltem, Chatterton verseit remekműnek tekintette, mégis hamisítóról beszél, akiből „csak szélhámos lett”. Meghökkentő e kényeskedés erkölcse, hiszen ki mondaná Villonról, hogy „csak rablógyilkos lett”, ha egyszer francia költő is volt. De a magyar olvasó sokkal testközelibb példára is gondolhat: rendkívüli népszerűségének köszönhetően, Weöres Sándor Psychéjére, egy soha nem létezett költőnő soha meg nem írt verseinek remekmívű kötetére. Hamisítás-e? Szélhámosság-e más bőrébe bújva más kor igézetében költeni? Szélhámosság-e pláne akkor költeni ily módon, amikor arra semmi egyéb lehetőség sincs?! Mint éppen Thomas, a kamaszfiú esetében a XVIII. század Angliájában, akit a lumpenproli sorstól nem is a valóságos helyzete, mint inkább a családi tradíció mentette meg: az egész família több nemzedéken át templomi sekrestyésekből és sírásókból állt. E sajátos munkaviszony az egyházzal, kialakította a kellő tartást: Chattertonék egyszerűen vallásosságukkal biztosították mindennapi kenyerüket. Ekkortájt Bristolból, a St. Mary Redcliffe székesegyház sekrestyéjéből és temetőkertjéből ugyan milyen eséllyel indulhatott volna egy sírásóivadék – egy tizenöt-tizenhat éves gyerekember költői pályája? A XV. századi Rowley költészetének megteremtése nemcsak zseniális, de egyszersmind az egyetlen lehetőségnek látszott ahhoz, hogy Thomas időt nyerjen a költészethez, egyáltalán: az élethez. Ebben a kettőben, a zseniális teremtőerőben és a fiatalságban hasonlít egymásra a padovai festő- és a bristoli költőkamasz. Másodsorban pedig (de nem elhanyagolható mértékben) abban, hogy mindketten egy korábbi monumentális történelmi korszakig nyúltak vissza; ami Mantegna eszmélésében az ókor görögsége és még inkább a római kor volt, ugyanaz lett Chatterton számára Mantegna monumentális kora, Angliában az olaszénál középkoriasabb reneszánsz. Viszont a két szellem és sorsuk közötti legfőbb különbség – Chatterton öngyilkossága tizennyolc éves korában – oly korán következett be (és zárt le mindent véglegessé), hogy a végül még lovagi rangra is emelt, s Mantovában nagypolgári házat fenntartó, magas kort megélő Mantegna és Chatterton között a fentieken túl több egyezést vagy különbözést keresni már felesleges. Babits Mihály Az európai irodalom története c. csodálatos könyvéből idézem Chattertonról: „Halála másnapján fedezték fel. ,Ilyen tökéletes lángszellem nem élt még’ – adta ki a jelszót Horace Walpole. Hírneve folyton nőtt. Coleridge verset írt róla; Shelley megénekelte. Alfred de Vigny regényben dolgozta föl tragikus életét, drámát is csinált belőle, s alakját a költősors szimbólumává avatta.”

4 Arthur Rimbaud 1854-ben született Charleville-ben. Mindössze három éven át – tizenhat és tizenkilenc éves kora között – írt verset. 1877-ben elhagyta hazáját, Németországban, majd Afrikában élt. Csupán meghalni tért vissza Franciaországba; ez 1891-ben következett be, lábának amputálása után egy marseille-i kórházban. A bristoli kamasszal ellentétben, kinek nevét se ismeri a magyar ifjúság, Rimbaud hírneve, hatása a XX. században meglepő sebességgel növekszik egyfolytában. A nyolcvanas évek fiatalja nemcsak a „magyar Rimbaud-t” veheti kézbe, az egész életmű többszörös, olykor konzseniális fordítását, de alig van jelentős költő és irodalomtudós, aki az utóbbi ötven évben ne gazdagította, színezte, árnyalta volna Rimbaud-képünket. Minden túlzás nélkül állítható, hogy „az a tizenöt esztendős suhanc, aki – Babits szavaival – faluról, gyalog, anyjától megszökve, sárosan, sőt tetvesen, egy köteg verssel állított be” Párizsba, s akinek verseiről ugyanő, Babits írta, hogy „ezek a versek indították el a szimbolista áramlatot a lírában”, nos, majd ez a „vidéki, faragatlan kölyökember” 1991-ben, halálának századik évfordulóján egy világünnepség középpontja lesz, mint a modern költészet kútfője. Ami nevének Mantegnáéval összekapcsolását illeti, mindkettőjük kamaszságán és zsenialitásán kívül emellett még egy érv szól, az, amelyről Rimbaud legismertebb verse, A részeg hajó kapcsán Szerb Antal írt: „a féktelen szabadságszeretet”; az, amellyel Somlyó Györgynek sikerült Petőfit és Rimbaud-t párba állítania: „a szabad szabadság és a szent világszabadság” két költőjét, kiknek „örökké nyitott ingnyakuk mögött a századnak talán két legizzóbb szíve lángolt”.

5 Ezzel a kérdéssel végződik Petőfi feltételezhetően utolsó verse, a Mezőberényben 1849. július 6. és 17. között keletkezett Szörnyű idő… A vers befejező strófájának egésze így hangzik:

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higyjen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli
Zavart ész meséjének?

« vissza | ugrás a vershez »

Egy hangyafaj: a restaurátor

Mr. Wells: „Wells fejedelmeknek osztott tanácsokat és intelmeket, akár hajdan Voltaire, noha nagyképű s nyárspolgári stílje igen különbözött a Voltaire-étől”, írta Babits Az európai irodalom történetében. Szerb Antal pedig ezt írta H. G. Wellsről: „Született utópiaíró és hivatásos jós. Szinte kétévenként új utópiában állapította meg, hogy mi lesz ötven, száz, ezer év múlva. Jóslatai közül egyik-másik azóta már be is vált: az autóbuszok kezdenek a vonat komoly vetélytársai lenni, és a nagy háború csakugyan Danzig miatt tört ki.” (Nagy háború = a második világháború.) „Mindig tanítani akart. Parvenü magabiztosságát nagyon nehéz elviselni” – ezt is Szerb Antal írta H. G. Wellsről.

« vissza | ugrás a vershez »

A két Mária

1 benősültél Velencébe: Mantegna Nicolosiát, Jacopo Bellini velencei festő lányát 1454-ben vette feleségül.

2 házad jómódú úrnak mutat: Mantegna „Mantovában saját maga részére nagyon szép házat épített, ki is festette; ez a ház egész életében kedvelt otthona volt.” (Giorgio Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok, építészek élete, Magyar Helikon 1973.)

3 büsztöd: Az eredeti büszt Mantovában, a Sant’ Andrea kápolnában látható. „A Brenta szigetén”, azaz Isola di Carturón, Mantegna szülőhelyén a templom mellett felállított másolat az egyetlen emlékeztető jel a szülőfalu nagy fiára. De nem, van még valami: Isola di Mantegna, közvetlen Isola di Carturo előtt, a szülőfaluhoz vezető úton. A két hajdani település – talán inkább csak major – valamivel lakottabb és modernebb része Isola di Mantegna. De nevén kívül ezen a maibb, igen jómódúnak látszó településen semmi sem emlékeztet Mantegnára. A két település egyszersmind nem jelent két külön szigetet: a Brenta folyó egyazon tenyérnyi szigetén terül el mindkettő. Isola di Carturón még a múlt században több olyan épület állt, amit a XV. században emeltek; ma már csak egy létezik, de a tágas, emeletes, masszív lakóház aligha fogadhatta be azt a Balázs nevű asztalost (vagy bognárt), akiben Andrea apját gyanítják. A carturói iskola egyik tanárnője egy másik, szerényebb kőépület helyét nevezte meg Andrea szülőhajlékának; sajnos évekkel előbb lebontották s ma még csak tábla sem jelzi, hogy valaha hol állhatott. A templom a XVIII. században épült, a magas fallal körülvett – messziről festői látványt nyújtó – temető még későbbi. Így aztán a carturói büsztmásolat magába mélyedt tekintetű komor és kemény parasztfeje konokul hallgat – önmagáról.

4 P: Pesterzsébet, szülőhelyem, korábban Kossuthfalva, verseimben rendszerint hazám megjelölésére szolgál.

« vissza | ugrás a vershez »

Suttyó-keze szögletes, gyászkörmű ujjaival

1 Ansuino da Forlì: XV. századi festő. Ő is megbizatást kapott az Ovetari kápolna kifestésére. A Szent Kristófról szóló sorozatban festett freskója 1944. március 11-én, az Eremitani bombázásakor szintén elpusztult.

2 Bono da Ferrara: Pisanello, a nagy veronai festő tanítványa, a XV. században működött. Az ötvenes évtizedben Padovában is élt, ahol az Eremitani számára készült freskója (a Szent Kristóf sorozat része) 1944-ben ugyancsak elpusztult.

« vissza | ugrás a vershez »

Egy római hátív tüzetes leírása

Mantegna: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik (részlet)

Mantegna: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik (részlet)

1 Jakab: Az 1944. március 11-i bombázáskor elpusztult Mantegna freskók egyike: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik.

2 Francesco Squarcione: padovai festő, aki Andreát, a nyájat őrző fiút magával vitte Padovába, s nemcsak tanítványává, de fiává fogadta. Tekintélyének, műhelye jó hírének kétségtelenül része lehetett abban, hogy Andrea még a reneszánsz századaiban is szokatlanul fiatalon fontos egyházi megrendeléseket kapjon. S nemcsak az eremitánusoktól. „Még mielőtt tizenhetedik évét betöltötte volna, elkészítette a padovai Santa Sofia főoltárképét, mely mintha nem is valami ifjú kezétől származna, hanem nagyon gyakorlott öregemberétől”, írta róla Giorgio Vasari. Mantegnának ez a képe is elveszett, de New Yorkban őrzik kisalakú képét, A pásztorok üdvözletét, Sao Paolóban Szent Jeromos vezeklését, Frankfurtban pedig Szent Márk képmását – mindhárom mű a tizennyolc éves Mantegna alkotása, s mindegyikre pontosan illik Vasari idézett megállapítása a Santa Sofia főoltárképéről.

3 Nicolosia: Squarcione éppen Nicolosiára, a Bellini-lányra – vagy még inkább talán az egész Bellini családra lett féltékeny, amikor megtudta, hogy a fiaként nevelt és pártfogolt Mantegna Nicolosiát feleségül veszi. Erre a hírre, ahogy Goethe mondja, „az első, atyai mester féltékeny vonzalma féktelen gyűlöletbe, segítő szándéka üldözésbe, dicsérete gyalázkodásba csap át”. Nem állhatom meg, hogy Goethét valamivel hosszabban ne idézzem. Squarcione „ellenkező értelemben ócsárolja immár mindazt, amit az ifjú az ő tanácsára, az ő meghagyására vitt és visz véghez; azzal a tömeggel szövetkezik, mely le akarja rántani magához a művészt, hogy megítélhesse. Ez a tömeg természet- és valósághűséget követel, hogy legyen összehasonlítási alapja, de nem azt a magasabbrendűt, mely a szellemben gyökerezik, hanem a közönséges külsőt, mikor szükség esetén mindenesetre összevethető az eredeti és másolata közötti hasonlóság és hasonlótlanság. Mantegna most már semmit sem ér; semmi elevennek a létrehozására sem képes, mondják” – mondják Squarcione s azok, akiket erre rábeszélt –, „legnagyszerűbb munkáit keménynek, száraznak, merevnek és ridegnek szidják. A nemes művész, még ereje teljében, haragra lobban és nagyon jól érzi, hogy éppen az ókor szempontjából nézve a természet még természetesebbé, művészszemének még érthetőbbé vált; érzi, hogy van ereje hozzá, és bemerészkedik ebbe a vízbe is. E pillanattól kezdve számos polgártársa élethű képével díszíti festményeit.” Az idézetet csak azért nem folytatom, mert az már csakugyan az érett és öreg Mantegnára vonatkozik, ellenben az eddigiek az annál sokkal fiatalabb Mantegnára, mint ahogy az magának Goethének a szövegéből kiderül. Andrea 1454-ben vette feleségül Nicolosiát, és éppen egy sajátos magyar vonatkozás kapcsán jól tudjuk, hogy mikor „merészkedik ebbe a vízbe is”, azaz válaszul a dühöngő Squarcione vádaskodásaira, mikor festi fel az Ovetari kápolna falára padovai barátait, s köztük egy magyart, Janus Pannoniust (no meg pókhasúnak ábrázolva Squarcionét is – Vasari szerint). A szóban forgó freskó Szent Jakab kivégzését ábrázolja, s vannak akik 1453-ra teszik keletkezésének idejét. A magyar irodalomtörténetnek is van egy figyelembe vehető dátuma: 1458, azaz a Janus Pannonius-vers, az Andrea Mantegna páduai festő dicsérete keletkezésének évszáma. Igaz, a vers nem az Ovetari kápolna freskójáról, hanem egy megintcsak elveszett Mantegna-képről szól, amelyben Janus Pannoniust és Galeottót együtt festette meg. A kép ugyan elveszett, de festésének dátumát ismerjük: 1455. Vannak akik éppen a Szent Jakab kivégzése c. freskó elkészültét igen elhúzzák, nem kevesebb, mint négy esztendőre teszik (1453-1457) a freskó festését, ami aligha fogadható el Andrea munkaütemének, hacsak nem vesszük figyelembe életének olyan sorsdöntő változásait, mint házasságát, megromlott kapcsolatát első atyai mesteréhez, az áskálódást művei ellen, és az ezt követő belső válságot, továbbá a mind huzamosabb tartózkodásokat Velencében, az első utakat Ferrarába, Veronába, sőt Mantovába; végül egész sereg olyan életmozzanatot, amiről alig tudunk valamit; például hogyan hatott Mantegnára a tanuló- és versenytárs, a Giorgio Vasari által is magasztalt Niccolo Pizzolo váratlan halála 1453-ban? És nem csak érzelmileg, hanem egzisztenciálisan is, hiszen Pizzolóval (és másokkal) együtt kapta a még tizenéves Andrea a megbízást az Ovetari kápolna freskóira – a harminckét éves, nála tíz évvel idősebb festőtárs váratlan halála vajon milyen változást hozott: előbbre lépett-e Mantegna (elfoglalván Pizzolo megürült helyét is), vagy éppen hátrányosabb helyzetbe került a megrendelőkkel szemben (mert az érettebb Pizzolóval annak összeköttetéseit és pártfogását is elvesztette)? Esküvője, Pizzolo halála, viszályának csúcspontja Squarcionéval mind 1453-ra esik – vajon nem hozhatta ez magával a munka félbeszakítását, akár két-három évre is?! Mondjuk az 1455-ben festett, de azóta elveszett páros portré, a Janus Pannoniusról és Galeottóról készült táblakép utáni időre? Azért látszik ez valószínűnek, mert a páros arckép előtt Mantegna nem festett portrét; tehetségét bizonyára a kisalakú képen próbálta ki először, mielőtt kortársait a szigorúbb kötöttségű műfajban, az évezredeknek szóló freskón megörökítette. Mantegna, házassága évében 22 éves volt (az őt dicsőítő Janus vers születése évében még mindig csak 27!), mikor tehát Goethe azt mondja, hogy „a nemes művész még ereje teljében” válaszolt ócsárlóinak, semmiképpen ne gondoljunk a mai felfogás szerinti ereje teljében levő negyvenöt-ötvenöt vagy éppenséggel ötvenes-hatvanas férfira, hanem a római jog szerinti nagyon fiatal ifjúra, egy huszonévesre, még innen a férfikor küszöbén.

4 Nicolosia bátyja, Gentile Bellini: két évvel volt idősebb Mantegnánál, az öccse, Giovanni pedig vele egykorú vagy inkább nála fiatalabb lehetett. S bár Jacopo Bellini, az apa jóvoltából Gentile és Giovanni szinte beleszületett a festészetbe, Andrea csodagyermeksége, kamaszkori teremtő periódusa hiányzott ifjúságukból. 1453-ban, amikor Mantegna benősült a Bellini családba, Jacopo Bellini kétségtelenül „Velence legmegbecsültebb festője volt”, két fia azonban (akik majd messze túlszárnyalják az apát, és különösen a kisebbik, Giovanni révén a Bellini családnév mindmáig halhatatlanul ragyog) még a szárnypróbálgatásoknál tartott. Mindkettő Andrea hatása alá került. Ez a hatás majd a hatvanas évektől kezdett igazán kamatozni Giovanni Bellini művészetében. Mantegna főbb művei jó tíz-tizenöt évvel előbbről sorjáznak.

5 Pizzoli: Niccolo Pizzolo (Pizolo, Pizzoli) 1421 körül született, 1453-ban halt meg; egy másik jegyzetben – Vasarit idézve – már beszámoltam haláláról. Pizzolo, akit Vasari „padovainak” nevez, Marco Zoppóval és Dario da Trevisóval együtt Squarcione tanítványa volt, Andrea versenytársa. Amikor a negyvenes években Squarcione házába került, Pizzolo volt az, aki „egy fejjel kimagaslott a tanítványok közül”. Különben 1448. május 16-án nem ő kapta volna az első megbízatást az Ovetari kápolna kifestésére. De szeptemberben már Mantegna is megbízást kapott (s bár ezen az őszön a Santa Sofia templom főoltárképéhez látott hozzá), a következő évben már ő is az Ovetari kápolnában dolgozott Niccolo mellett. Ehhez Squarcione tekintélyén és Andrea korán megnyilatkozó tehetségén kívül alighanem a tíz évvel idősebb Niccolo jó szemére és pártoló barátságára is szüksége volt Mantegnának.

6 Vitruvius: „Vitruvius Cerdo Architetus”, a freskó diadalkapuján látható felirat egyszerre idézi a Kr. sz. e. I. század második felében élő Vitruvius római építészt, szakírót, aki hírnevét az Augustus császárnak ajánlott tíz könyvből álló Az építészetről című munkájának köszönhette és Mantegna kortását, a reneszánsz Verona építészét, Vitruvio Cerdót. Szilágyi János György említi lexikonbeli szócikkében, hogy Vitruvius „újabb feltevés szerint Julius Caesar hírhedt erkölcsű hadmérnökével, Mamurrával azonos”. A római kort eszményítő Mantegna erről mit sem tudhatott, ahogy a többi reneszánsz fiatalember sem, köztük a veronai Cerdóval. Ők Vitruviusban a nagy összefoglalót tisztelték, akinek az építészetről szóló műve „az ókori építészet történetének egyik legbiztosabb alapja”.

7 Mantegna Rómát visszahoztad!: Babits Mihály versében, a Pictor Ignotusban áll ez a sor: Mantegna Rómát visszahozta.

« vissza | ugrás a vershez »

Mellénk ül Gaál Imre, negyediknek

1 Gaál Imre: (1922-1964) boszorkányos tehetségű rajzoló, festő, Piero della Francesca, Uccello, Mantegna falusi-külvárosi tanítványa, „egy pesterzsébeti európai”. Ha Szőnyit, Bernáthot, pláne Poór Bertalant vallotta volna mesterének, szép, szabályos képcsarnoki piktor lehetett volna, tipikus magyar festő – így azonban szűkös volt számára minden hazai birkakarám. Az ő internálótábora Pesterzsébet volt; negyvenkét éves korára a szesz végzett vele; soha nem keresett annyit, hogy tisztességes vászonra, fára, papírra jó festékkel, jó ecsettel dolgozhatott volna. Barátja, Csillag Tibor verseiből görög félistenként lép elő. Én a héroszokat még józan állapotukban sem igen viselem el a környezetemben, ezért sokszor kitértem az útjából. De egyetlen élő festő-kortársam se segített nekem annyit Olaszországban, hogy a régi nagyokhoz egyszerű, járható utat találjak, mint éppen az immár halott Gaál Imre és az ő emléke.

Gaál Imre: Sárkányeregetők

Gaál Imre: Sárkányeregetők

2 Charles de Tolnay: Tolnay Károly (1899-1982) művészettörténész, valószínűleg a XX. század legnagyobb Michelangelo-kutatója, haláláig a Michelangelo múzeum, a Casa Buonarroti igazgatója volt. Mondatom arra utalás, hogy Tolnay disszertációját Hieronymus Boschról írta (1937-ben közreadott nagy Bosch monográfiájának is ez képezte az alapját), míg Michelangelo-kutatásának öt hatalmas kötete csak jóval később Princetonban (USA), 1943 és 1960 között látott napvilágot.

« vissza | ugrás a vershez »

Fiamnak

1 René Magritte: (1898-1967) „a festészet nagy látnoka”, ahogy írták róla, 1925-ben csatlakozott a szürrealistákhoz, de ötéves párizsi tartózkodás után visszatér (visszamenekül?) belgiumi szülőföldjére, ahol megteremti magában álló, klaszszikusan zárt és pontosan láttatott, tárgyias szürrealizmusát. Kővé vált szobabelsőit, emberalakjait, gyümölcs- és állatábrázolásait kisgyerek korom óta csodálom.

2 michelangeloi vénség: Charles de Tolnay Michelangelo c. művében (Corvina Kiadó, 1975) bukkantam rá a következő, a költészet mai állapotára, főként pedig a helyzetére meghökkentően jellemző mondatra: „A Cumaei szibilla (Cumaea) elrévült tekintetű idős nőalak, mintha már elveszítette volna anamnézis (= látnoki) képességét: bizalmatlanul olvasgat a bölcsesség könyvében.” Michelangelo festette ilyennek a Cumaei szibillát a Sixtusi kápolna mennyezetére. Ha a költészet mai helyzetére gondol az olvasó, vajon nem jelenik-e meg szeme előtt ez a michelangelói alak? Ahogy ereje már a múltnak szól – de így is monumentális. Csak varázstalanabb. Hajdani szépsége rekonstruálására mintha egyre kevesebb lenne a szándék. Ki látja környezetében szép, ifjú lánynak (aki volt)? A Cumaei szibilláról kinek jut eszébe, hogy – egy hajdanvolt múlt időben – ő is olyan lehetett, mint a Delphói szibilla, akit Michelangelo „fiatal, nagyon szép szűznek ábrázolt: tágranyitott szemmel szinte reszket a belső élmény iszonyatos erejétől”. Hát nem a költészetről van szó itt?

3 Európa eső után: Max Ernst (1891-1976) és a XX. század egyik főművének ez a címe: Európa eső után. 1940-ben, a világháború közepén festette a Saint Nicolas-i internálótábor és a campfranci határállomás között vergődve, amikor a németek és Mussolini olasz hadai elözönlötték Franciaországot, s Max Ernst személyét és festményeit – jelképesen, de joggal mondva: a modern művészetet – egy állomásfőnök segítsége („Uram, én tisztelem a tehetséget, én bámulom önt!”) kimentette a háború poklából; Max Ernst Lisszabonba, majd Amerikába szökhetett.

4 picassói ló nyakán hurcolt lány: A magyarított F. Hazan lexikonban (A modern festészet lexikona, Corvina Kiadó, 1974) Frank Elgar (F. E.) Pablo Picassóról írt szócikkében ideillő mondatot találtam; muszáj idéznem: „Abban az életkorban, amikor általában még üveggolyóval szokás játszani, Picasso már muzeális értékű képeket festett.” Íme, még egy világbíró csodagyermek és -ifjú, egy zseniális tizenéves! És nem a XIX. század óta polgárjogot nyert csodagyerek-balhit szellemében sápkóros, nyamvadt, korán hamvába haló, hanem az igaziak, a Mantegna sorából való. Aki „1961-ben, amikor barátai és csodálói tömegesen utaztak Mouginsba, ahol akkor lakott, hogy megünnepeljék nyolcvanadik születésnapját, olyan fiatalos Picassóval találkoztak, amilyennek kezdettől fogva ismerték”. Pablo Picasso (1881-1973) annyira egyetemes fejedelme a modern képzőművészetnek, hogy azok is ismerik (hallottak róla, ismernek tőle valamit), akik elkerülték a festészetét. „A picassói ló” és a „nyakán hurcolt lány” (bár a rajzon inkább a nyak tövén, a hátán hurcolja az a ló a rajta keresztben fekvő lányt) Picasso Minotaurusz sorozatának egyik rézkarcán látható.

5 Lázár: János evangyélioma 11, 1-45.: „32. Mária azért a mint oda ére, a hol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. 34. És monda (Jézus): Hova helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! 35. Könnyekre fakadt Jézus. 37. Némelyek pedig mondának…: Nem megtehette volna-é ez, a ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg? 38. Jézus pedig újra felindulva magában, oda megy vala a sírhoz… 39. Monda Jézus: Vegyétek el a köveket. Monda neki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos. 40. Nem mondtam-é neked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? 41. Elvevék azért a köveket onnan, a hol a megholt feküszik vala… 43. (Jézus)… fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! 44. És kijöve a megholt, lábain, és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orczája kendővel vala leborítva. Mondá nekik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.” (A Károli Bibliából.)

6 Jairus: Lukács evangyélioma 8, 41-56.: „41. És imé eljöve egy ember, kinek Jairus vala neve, ki a zsinagógának feje volt; és Jézus lábai előtt leesvén, kéré őt, hogy menjen be az ő házába; 42. Mert vala néki egy egyetlen leánya, mintegy tizenkét esztendős, és az halálán volt… 49. Mikor még a szó szájában vala, eljöve egy ember a zsinagóga fejének házától, mondván neki: Meghalt a leányod; ne fáraszd a Mestert! 50. Jézus pedig mikor ezt hallotta, felele neki mondván: Ne félj; csak higyj, és megtartatik… 52. Sírának pedig mindnyájan, és gyászolák azt; ő pedig monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem alszik. 53. És kinevették őt, tudván, hogy meghalt. 54. Ő pedig mindenkit elküldvén, és a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, kelj fel! 55. És visszatérve annak lelke, és azonnal fölkele; és ő parancsolá, hogy adjanak neki enni. 56. És elámélkodának annak szülei…” (A Károli Bibliából.)

7 harka: Kiskamasz koromban, 1944 tavaszán családom a bombázások elől elmenekült Maglódra. A sokgyermekes családban, amelyik befogadott, az apróbb gyerekek tiszte volt gondoskodni a mindennapi főzéshez való tüzelőről. Messzire, egészen a túzbereki erdőkig vándoroltunk száraz gallyak, faágak után. Ott kötöttük harkába a gallyakat. Használhatatlanságig szétrongyolódott zsákkal olymódon átkötött nagy rakás gally volt a harka, amelyből két zsákszár kígyózott elő, hogy a mellünkön, az állunk alatt megcsomózva, hátunkon a rakományt hazáig szállíthassuk. – Ami pedig „az ég ezüstös halálmadarait” illeti, a maglódi határban én is találkoztam olyan repülővel, amelyik hadi célpontnak nézte és géppuskatűzzel árasztotta el a harkát cipelő, mezítlábas gyerekbandákat.

8 A lelőtt Lennon zongoráját: 1983-ban, New Yorkban árvereztette el az egykor hőn imádott özvegy, Yoko Ono.

9 Werner Heisenberg: A rész és az egész – Beszélgetések az atomfizikáról (Gondolat Kiadó, 1975) című könyvében leírja, hogy még diák korában Münchenben egy délután vadidegen fiú állította meg az utcán: „Tudsz róla, hogy jövő héten ifjúsági gyűlés lesz a Prunn kastélyban? – kérdezte. – Mindnyájan ott leszünk, rád is számítunk. Minél többen, annál jobb! Megbeszéljük, milyen jövőt építsünk magunknak!” Heisenberg elment a gyűlésre. „Sok beszéd hangzott el aznap – írja könyvében. – Jómagam sokkal bizonytalanabb voltam, hogysem csatlakozhattam volna a vitához, de erősen figyeltem, és megint elgondolkoztam a »rend« jelentésén. A szónok szavai nem hagytak kétséget: Különböző rendek között, a fenntartásukra irányuló legőszintébb igyekezet ellenére is, kenyértörésre kerülhet sor, és az összecsapás eredményeként a rend kiáltó ellentéte kel életre. Az lehet a magyarázat – gondoltam –, hogy e rendek csak töredékesek, részlegesek, a központi rend testéből letört darabkák; lehet, hogy megtartották teremtő erejüket, de nem irányulnak többé a mindent egyesítő középpont felé. Minél tovább hallgattam a beszédeket, annál fájóbban tudatosult bennem a középpont hiányának érzete. Kis híján fizikailag szenvedtem, de képtelen voltam felfedezni a középpont felé vezető utat az ellentétes vélemények rengetegében. Így aztán csak múltak az órák, a beszédek szaporodtak, és nyomukban ismételten fellángoltak a viták. Egyre hosszabbak lettek az udvar árnyai, míg a forró nappal szürkés alkonyatba, ez pedig holdfényes éjszakába hanyatlott. Még egyre folyt a beszéd, amikor egyszer csak egy fiatal hegedűs lépett ki az udvar fölé nyúló balkonra. A lárma elhalt, míg a hegedűs, magasan felettünk Bach Chaconne-jának első csodálatos d-moll akkordjait intonálta. És én hirtelen és teljes bizonyossággal éreztem az eddig hiába vágyott középpontot. Az alattunk húzódó, holdfényben fürdő Altmühl-völgy épp elég okot adhatott volna valamiféle romantikus átlényegülésre, csakhogy most nem erről volt szó. A Chaconne tiszta zenei frázisai hűvös szellő gyanánt érték lelkemet; szétkergették a ködöt, hogy tisztán meglássam a mögötte tornyosuló struktúrákat. A muzsika, a filozófia, a vallás nyelvében mindig van egy ösvény, mely a középponti rend felé vezet; napjainkban nem kevésbé, mint Platón vagy Bach korában. Ez az Altmühl-völgyében közvetlen élmény révén vált bizonyossá bennem.”

« vissza | ugrás a vershez »

Egy Mantegna-freskó talányos alakjához, Janus Pannoniushoz

1 Janus Pannonius 1458-ban írt verse Berczeli Anzelm Károly fordításában így hangzik:

Andrea Mantegna páduai festő dicsérete

Egykor Apelles igaz kegyelem jeleként fejedelmét
Úgy festette le, hogy rajta legyen a barát
Véle a képen; így most engem fest Galeotto
Mellé Pádua nagy mestere, hogy sohase
Váljunk szét ezután. Méltó szavakat nehezen lel
Thália, annyira jó s isteni szép ez a mű.
Múlnak a századok és eleven lesz még a mi arcunk,
Gyújt a szemünk, mi pedig régen a hantok alatt
Fekszünk már. A te műved az is, hogy tépjen a sors bár
Szét bennünket, a két régi barát azután
Is még itt marad. Annyira élnek ezek, hogy az ember
Szinte szavukra les, oly pontos a szem meg a száj.
Ennyire még a tükör sem képes az emberi arcot
Visszaragyogni, de tán még a patak vize sem.
Pontról pontra hasonlít ránk ez a mesteri festmény,
Minden része olyan, mint a miénk. Ugyanaz!
Mantegnám, ki teremtett? Merkur? az isteni sarj vagy?
S tán tejet is (noha szűz) égi Minerva adott?
Ész s művészet emelte magasra a római kort is
És te a régieken túlteszel, úgy remekelsz.
Nedves a képen az ajkam, az élet harmata rajta.
Mintha Apelles örök Vénusza lenne tiéd.
Bárhova nézz, nincs oly különös lény szerte a földön,
Mely csuda-ujjad alatt meg ne születne megint.
Nincs párod, Mantegna, a festők közt te az első
Vagy, mint egykor a toll mestere volt Titusod.
Majd ha csodálják már mindenhol benned a művészt,
S ismerik is nevedet szerte a föld kerekén,
Akkor emelkedj még magosabbra az égi világig,
S ott, hol örök tereken ködlik a messze tejút,
Fesd ki a menny ragyogó kupoláját, bárha ezernyi
Csillag fénye remeg, reszket a boltozatán
És ha te fested az ég boltját ki, jutalmad az ég lesz,
S fönt a dicső Jupiter mennyei trónra emel.
S festők istensége leszel. Leborulnak a költők
Is, hogy óhajukat szánd meg Uram, kegyesen!
Én is a hű Galeottóval neked áldozom eztán
Hálából, hogy e kép majd az utókor előtt
Is még őrzi frigyünket. E vers köszönet, neked írtam,
S ennyit Arábia dús illata, füstje se ér.

2 Marsilio Pazzo, Mantegna jóbarátja; róla festette a freskó hóhérát. A többiek is, akiket Vasari elősorol saját nevükön, vagy más név alatt, Padova értelmiségének színe-virágához tartoztak, csodálói, tisztelői voltak Mantegna művészetének.

Mantegna: Julius Caesar diadalmenete, „tüske-részlet”

Mantegna: Julius Caesar diadalmenete, „tüske-részlet”


3 Nemcsak Vasari értékítéleteivel kell óvatosan bánni (erről az Uccellóhoz szóló Mellékóda kapcsán majd részletesen írok), hanem adatközléseivel is. Különösen érdekes példája a mindenki számára tanácsolt óvatosságnak maga Goethe, akiről Rózsa György a Goethe-tanulmányok magyar gyűjteményének utószavában (Goethe: A műalkotások igazságáról és valószerűségéről, Corvina Kiadó, 1980) azt írja, hogy „a Mantegna és Raffaello festménysorozatairól írott szavai is tudománytörténetünk legszebb fejezetei közé tartoznak”. Nos, Goethe, aki naplójában azt jegyezte be 1787. szeptember 27-én: „Az eremitánusok templomában Mantegna festményeit láttam; ő azok közé a régi mesterek közé tartozik, akik bámulatba ejtenek”, nemcsak gyanakodva olvasta Vasari tudósítását Mantegna késői művéről, a Julius Caesar diadalmenetéről, hanem 1822-ben írt tanulmányának tanúsága szerint hosszadalmas és a legapróbb részletekre kiterjedő nyomozással – bizonyítási eljárással – mutatta ki Vasari tévedéseit. Mantegna táblakép-sorozata már Goethe idejében Angliában, Hampton Court királyi palotájában volt látható (még I. Károly angol király vásárolta meg Lodovico Gonzaga mantovai hercegtől, Mantegna pártfogójától), Goethe tehát fölkérte személyes ismerősét, az Angliában élő német származású Dr. Noehdent, aki több ízben is ellátogatott Hampton Courtba, és mint ahogy maga Goethe jegyzi meg tanulmányában: „mindaz, amit pontosan közlünk méret, alap, színek, állapot stb. tekintetében, az ő figyelmes szabatosságának a gyümölcse.” És mekkora német alaposságé! A Londonban élő Dr. Noehden úr nemcsak maga vizsgálta meg Hampton Courtban többek közt a hetedik táblaképet is, hogy igazolja Goethét, aki a festményről készült rézmetszeten hiába kereste a Vasari által leírt tövist (és hozzá a kisfiú megsebzett lábát), hanem mással is megvizsgáltatta. Goethének küldött beszámolójában, miután megállapítja: „lehetetlenség, hogy a művész ennyire kétségben hagyta és elrejtette volna azt a jelenséget, ha ilyen ábrázolással akart volna hatást tenni a nézőre”, így folytatja a levelét: „Hogy teljesen elfogulatlanul járjak el a dologban, megkérdeztem attól a szolgától, aki a Hampton Court-i kastélyban a szobákat és festményeket megmutatja, és akinek éveken át ez volt a feladata – egyébként gépiesen működő és semmi tudással nem rendelkező ember –, észrevesz-e olyasmit, hogy itt egy sebesült lábról vagy tövisszúrásról van szó a fiúnál. Látni akartam, milyen benyomást tesz ez az ábrázolás egy közönséges szemre és átlagos értelemre. »Nem«, hangzott a felelet, »ebből semmi sem látható: Szó sem lehet róla, a fiú sokkal derűsebb és vidámabb képet mutat, mintsem azt hihetnénk róla, hogy megsebesült«.” Természetesen a Hampton Court-i teremőr és Dr. Noehden szemében merőben más jelentőséggel bírt a Vasari által odaképzelt tövis hiánya, mint Goethe szemében. Amíg a szolga és a precíz ismerős csupán konstatálja a tövis nemlétezését, addig Goethe az apró hiányosságot Vasari képleíró módszerének kritikájára használja fel. „Csakhamar megérezzük az effajta előadási mód belső hiányosságait; csak zűrzavart támaszt képzeletünkben…” Vasari azzal, hogy „vaktában emel ki feltűnő jelenséget” (amilyen az anya, a nagyanya és a tüskébe lépett síró gyerek nemlétező jelenete), „kibogozhatatlan zűrzavart” támaszt, ahelyett, hogy „a különálló mozzanatokat világos és jól végiggondolt rendbe” sorolná.

Egyébként ezzel a tüskejelenettel valami egészen fura – és kicsit groteszk – dolog történik: minél tovább nézem a Hampton Court-i festmény tenyérnyi fekete-fehér reprodukcióját (sajnos, az eredeti helyett csupán ezt nézhetem), annál kevésbé zárja ki az olimposzi Goethe, az alapos Dr. Noehden és a Hampton Court-i teremőr háromszorosan egyező álláspontja annak lehetőségét, hogy az a bizonyos anyjára fölnéző gyermek igenis azért emeli magasba lábát, mert tüskébe lépett. Nem zárja ki. És ettől Dr. Noehden szabatossága meg a készségesen nyilatkozó „közönséges szemű” szolga véleménye kicsit gellert kap, kicsit a nevetségesség közegébe kerül. De ez csak a tüskejelenettel történő furaság egyik fele. Mert van másik fele is. Még furább. Az ugyanis, hogy Goethééknek bár ugyanúgy igazuk is lehet a tüske hiányát illetően, mint ahogy Vasarinak a tüskét illetően, egyvalamiben mégiscsak Goethéé az igazság: Vasari képleírási módszerének kritikájában. Lehet hogy Vasarira gyanakodva képzeletszülte volt a kiindulópont, ám az ily módon nem létező magból kisarjadó Goethe-i bírálat nem is évelő, hanem évszázadoló igazsággal virágzik. Nem elgondolkoztató?

Mantegna: Szent Jakab kivégzése

Mantegna: Szent Jakab kivégzése

Meglehetősen sok a homály Mantegna Szent Jakab kivégzése című freskója körül is. S bizony nemcsak arról van szó, hogy egy, a lábát magasra fölhúzó kisfiút megsebzett-e a tüske, vagy sem. Az első kérdés mindjárt az, hogy valóban látható-e Janus Pannonius az Ovetari kápolna falán? És ha látható, akkor a freskó melyik figurájában tisztelhetjük őt? Akármilyen kínos olvasmány a számunkra, először Giorgio Vasarit idézem (hogy miért kínos, sajnos olvasás közben kiderül): „az egyik jeleneten” (az Ovetari kápolnában) „megmutatta, hogy eleven személyeket és természetes tárgyakat éppen olyan jól tud ábrázolni, mint művészeti alkotásokat… Squarcionét, kezében lándzsát és kardot tartó pocakos figurának ábrázolta. Ugyanezen a freskón megfestette a firenzei Onofrio di messer Palla Strozzit, messer Girolamo dalla Vallét, az igen kitűnő orvost, messer Bonifazio Fuzimeligát, a jogtudóst, Niccolót, VIII. Ince pápa ötvösét és Baldassare de Lecciót; mindannyian jó barátai voltak. Valamennyiüket igazinak tetsző, kényes, csillogó fehér páncélban ábrázolta, amit kétségkívül nagyon szép stílusban dolgozott ki. Megfestette a szóban forgó képen messer Bonramino lovagot, és egy magyar püspököt is, aki igazán ostoba ember volt, egész nap Rómában csavargott, aztán éjszaka, mint az állatok, valamelyik istállóban húzódott be aludni. Mantegna az említett jeleneten saját magát, valamint Marsilio Pazzót is ábrázolta, ez utóbbit a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét. Így hát ez a mű, minthogy nagyon jól sikerült, fényes hírnevet szerzett neki.” Vasari ennyit írt, s ebből a freskóra utaló egyetlen fix pont a számomra Marsilio Pazzo neve, mert róla legalább közli Vasari, hogy mit csinál a képen: a hóhér személyében levágja Szent Jakab fejét. Erről pedig a szent mártíriumát bemutató sorozatnak csakugyan egyetlen freskójával kapcsolatban beszélhetünk – igaz, meglepően nagy eltéréssel. Ott kell tehát megtalálnom Janus Pannoniust is, ahol a hóhért.

Kardos Tibor Janus Pannonius arca c. tanulmányában (Janus Pannonius versei, Szépirodalmi Kiadó, 1978) tárgyunkról a következőt írta: „A kettős arckép, melyet Mantegna készített, sajnos elveszett. Azonban megmaradt Mantegnától egy gazdag, szép freskósorozat a padovai Eremitani Szent Kristóf mártíriuma kápolnájában. Giorgio Vasari, az első jelentékeny művészettörténész egy olyan megjegyzést tesz, melyet Balogh Jolán már felhasznált bizonyítására, de a Janus-kritika nem értékesítette. Vasari szerint Mantegna az Eremitani falára csupa kortársat festett polemikus célból: egy festőtársa gúnyosan kétségbevonta ugyanis arcképfestői kvalitásait. E kortársak közé odafestett »egy hóbortos magyar püspököt, aki nappal Róma utcáit járta, éjjel pedig istállóban aludt«. Valóban ott látunk a freskón egy húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjút. Szeme tündöklik, arccsontja kissé kiugrik, alakja egyáltalán nem robusztus. Azt mondhatná valaki, hogy Janus 1458-ban, amikor tanulmányait bevégző, utolsó itáliai körútjára indult, még egyáltalán nem volt »magyar püspök«. Azonban már 1454-ben híre járt, hogy rövidesen püspök lesz, vagy már az is. És különben is a hagyomány már visszatekint reá, későbbi állapotából, a püspökséget tulajdonítja olyan valakinek, aki még csak várományosa volt e rangnak.” Láttuk, Kardos Tibor megszelidítve idézi Vasarit, de amit Janus püspökségéről mond, igen elfogadhatónak látszik. Ám a többi közlendője némi nehézséget okoz. Mindjárt a húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjú. A freskón ugyanis, tisztes távolságban a dombra fölkaptató úton három ifjú áll. Az egyik leszegett fejjel, könyökével dől a sziklaperemhez; a középső messze kitekint a képből, nemcsak fejét, vállát is elfordítva a kivégzésről; a harmadik ifjú csípőre tett jobb kézzel a földön heverő szent körül állókat figyeli. A lehajtott fejűnek alig látszik az arca. Csak boltozatos, széles homloka világít. A középső arcán éppen a szem áthatolhatatlanul sötét árnyékában ül. Talán csakugyan a harmadik ifjú vonásai a legkecsesebbek, arckifejezése a legrokonszenvesebb. Ő a világítóan okos és szép arcú Janus? Talán igen. Örülnék neki. De megtalálható-e ilyen könnyen azon a képen Janus, amelyben a pocakos, lándzsás Squarcionén kívül magát Mantegnát is hiába keresem?! Nincs ott, ahol Vasari állítja. Az egész freskón a szentet és néhány igen távoli, a felismerhetetlenségig apró alakot leszámítva, tizenegy férfi van (meg egy-két félig vagy háromnegyedig eltakart test). Közülük az egyik sisakos lovas háttal áll; egy másik, sötét köpenybe burkolózó férfinak csak a homloka és a szemöldöke látszik, arcát a kép előterében korlátra hajló alak teljesen eltakarja. Vasari, idézett képleírásában tíz alakot nevez meg, s ez majdnem megfelel a freskón látható alakok számának – jelzői, meghatározásai azonban zavarba ejtenek. Nemcsak amiatt, mert nincs „lándzsás, pocakos Squarcione”. Lándzsa az egész képen kettő ha van; egyik a háttal álló lovas kezében, a másikat a kivégzéstől távolabb álló három ifjú közül a középső fogja. És nemcsak Mantegna fölismerhetetlensége miatt. Mellesleg a kb. tíz évvel későbbi Mantegna arcvonásait ismerjük; a ma Berlinben található kép bal oldalán a háttérbe festette bele magát Mantegna, a kisdedet magához vonó Máriában pedig feleségét, Nicolosia Bellinit örökítette meg. (Mantegnának ezt a Madonna-képét csaknem teljesen átvette Nicolosia öccse, Giovanni Bellini is, Mantegnát azonban elhagyta a képről.) De a hiányoknál van egy nyugtalanítóbb mozzanat is. Vasari ugyanis ezt írja: Mantegna „Marsilio Pazzót is ábrázolta… a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét.” (Az én kiemelésem.) Zavarom tetőfokára hág, mert akit én Pazzóval azonosítok és hóhérnak vélem, iszonyatos bunkót emel a feje fölé, nem kardot vagy bárdot. A fölemelt bunkóval pedig nem a szent fejére készül lecsapni, hanem alighanem arra a szerkezetre, kivégző eszközre, amit hitetlenkedve bámulok: a francia forradalom nyaktilójának hátborzongatóan primitív ősét vélem fölfedezni a tákolmányban. Hát a rómaiak már alkalmazták volna?! Mantegna freskója ettől még iszonyatosabb, mert a néző nem a szenvedést kioltó végső kardcsapás pillanatát éli át, a lesújtó bunkó nem a szentet éri közvetlenül, csupán az ördögi szerkezetet hozza működésbe. Világosnak tűnhet, mennyire nem mindegy, hogy a kép leírója Szent Jakab fejének levágásáról beszél, miközben a hóhér bunkót emel a magasba. Vajon Vasari nem látta volna meg ezt a különbséget? S ha nem látta meg, annak talán éppen az a magyarázata, mert Mantegna freskóját csupán hallomásból ismerte? Fölháborító találgatás (elismerem) – pedig fékezem magam. Ki sem mondom, mi minden jár eszemben, mai tekintélyes műítészek, műtörténészek leíró módszerei például… De bárhogy is áll ez a kérdés, ott tartunk, ahol az előzőekben, a nevetségesnek tűnő apróság, Vasari „tüskéje” taglalásakor. Csak nyugtalanítóbbak, megszégyenítőbbek a méretek, és boldogtalanabbul vizsgálódhatunk.

« vissza | ugrás a vershez »

A lecke

Michelangelo: Pieta

Michelangelo: Pieta

Könnyebb lesz a befogadás, ha A lecke köré kirakosgatja a versbeli Lány kedvenc képeit e versek olvasója, hiszen csaknem minden kérdése és érve mögött egy-egy képzőművészeti élmény áll, kezdve Michelangelo Pietàjától, Dávidjától Medici síremlékétől Gauguin, Csontváry, Rousseau művein keresztül a „galambszakállú gödöllői piktorig”, azaz Nagy Sándornak, a pesterzsébeti plébániatemplomokban látható freskóiig, illetve üvegablak-festményeiig. Hála az utolsó másfél évtized megszaporodó képzőművészeti kiadványainak, e parányi kiállítás rögtönzése olvasólámpája fénykörében senkinek sem okozhat különösebb nehézséget. A mappák lapozgatása és a vers olvasgatása közben olvasóm kedvet kaphat ahhoz is, hogy a versbeli Lány egyéb utalásainak is utánanézzen a könyvespolcon. Pl. Michelangelo szonettjeinek vagy levelezésének Vittoria Colonnával; megismerkedjen Gauguin Noa-noa című könyvével és Csontváry vallomásaival.

Így – szinte észrevétlenül – regénnyé tágul A lecke, napokon át folytatólagosan olvasható és nézhető (mint egy tárlat, mint a film), vagyis helyesen és rendeltetése szerint: szinoptikusan, együttlátóan – melyért ezúttal is fogadja olvasóm a szerző köszönetét.(1987)

« vissza | ugrás a vershez »

Michelangelo: A Hajnal (a Medici-kápolnából)

Michelangelo: A Hajnal (a Medici-kápolnából)

Triptichon

Rákos Sándor Kettétört szonettjére ezt a levelet írtam a szonettjeim mellé 1994-ben:

Kedves, szeretett Sándorom!

Fél év ilyen alkonyati korban – tudjuk – már igen hosszú idő. Ha visszatekintek, hogy mit volt érdemes belőle megélni, szívtájékon kétütemű dobbanást érzek; egy fölívelőt: „még most is ennyit?”, és egy pinceüregbe lekondulót: „már csak ennyit?” A megmaradt egyszerre sok és kevés.

Bizonyos, hogy a sor elején Monika Rákos Sándor szonettjét olvassa föl. A fordulat váratlan. Már az alaphelyzet is teljesen illegális. Mert versmondók versenye zajlik – pedig a költészet már trágyadombon. Mert csekélységemről és -nek szól az egész verseny, akitől saját társai is elhúzódnak ama trágyadombon. Mert Monika tiszte a zsűrizés (persze már rég nem minősíti a minősíthetetlent, hiszen jól tudja, ezek a gyerekek csaknem mindenhez jobban értenek a versmondásnál), ezért roppant szokatlan, hogy a zsűri tagja ítélet helyett verset mond. Mert a Te versedet – éppen nekem és miattam.

Rákos Sándor Kettétört szonett
Kárpáti Kamil születésnapjára

Fő-ág

(köszöntő)

65 – és hány kín a szorzó
pörnek börtönnek vallatásnak
túlsúlyával amit vadorzón
nyakadba akasztott a század

Celládban is szabad maradtál
hámba törted a hazug időt
most gyáván meglapul a naptár
65 győztes éved előtt

Letört ág

(reflexió)

te tudod már hogy a rab dolga
milyen s azt is ha szabad volna
milyenné lenne itt a földön

hisz ahhoz kell csak hősiesség
hogy e csapdás lét néki tessék
különbnek mint akár a börtön

Mindez merő váratlanság és képtelenség. Úgy is viselkedem, képtelenül. Csak amikor vége, kezdem igazán megélni. Elföldelem (mint vad a későbbre szánt falnivalóját), és előveszem, amikor magam vagyok. Fölbátorodom odáig, hogy neked, a Magasban Állónak, az árnyékodat talán mégis körvonalazhatnám a papíromon. Így alakul üregi szonettem első sora – folytatva a Te utolsó sorodat. (Ahogy a lábtól indul az árny is.) Fejjel le kezdem a rajzolást, ezért is Fejreállt szonett a címe. Alcíme még nincs, mert először a nagybetűs Ablak – Platón és Szokratész Diotímája – nélkül is „hozza” jelentését.

Csakhogy félig már Rómában voltam ekkor. És másnap délben a bécsi gyorson test szerint is útban Róma felé. Mint tüdőbajra Davos, kezdte jótékony hatását gyakorolni a levegőváltozás. Jött a bestia élmény. (Ahogy sorról sorra leírva találod.) Csakhogy ha Füst Milán harmincason-negyvenesen „horgas” lehetett, miért ne állt volna bennem lesben a cserzett, aki fölismeri Diotímát, az örökkévalót a kandi pillanatban. A vers folytatott és elvitt Rómába engem. Mert a Gödörnyi rózsát ott írtam az első napon (még ki se csomagoltunk) két részletben. Az ottava után átszaladtunk a gyaloghídon a Trasteverére; köszöntünk Cavallininek (akiről most fölényesen állítják, hogy nem is Cavallini, már ami a mozaikot illeti a Santa Maria in Trastevere falán, mert a Santa Cecilia gonosz apácáinak fogságában sínylődő freskóról ezt még nem hallottam), aztán hazatérve amíg Gí összeütötte első ebédünket, én befejeztem a Triptichont. Ugyanis akkor már az volt, az lett; valahogy a lópotyadékban egy szem zab kicsírázott, földbe fúrta gyökerét, csöpp zöld angyalvállát (új hajtását) fölhúzta, mintha csak várakozna: „nos”? Nyomban ráismertem az én zab(i) rózsámra. „Bizonyos fokig” miért ne lehetne a kettő egy? Legvégül odaírtam, hogy Rákos Sándornak. És ezzel bennem is véget ért a szavalóverseny.

Következett Gí, aki az Accademia titkárságán legépelte, a posta, amely olaszos-lomhán Ungheriáig fuvarozta, a rögzítő, aki némi vakaródzás után készülő könyvembe beemelte, hogy végezetül Az ibolyántúli emberrel kívánhassak Neked és Monikának boldog Karácsonyt és Új évet, és minden jót, ami még a szegény ember(iség) mesebeli kincseiből e kívül-belül pucér jégkorszakosodásban számunkra megmaradt.

Sajna, a mese azonban már nem az Elmentek vadászni… dramaturgiája szerint alakult. Gí, a posta, a rögzítő meg a többi fogaskerekei közé kavics került. Csak nem vették észre. A gépmester volt a kavics. Aki egyik szombat éjjel magára hagyta a gépet, a festéket meg a papírt. Tán álmos volt szegény. Vagy ami még érthetőbb: szerelmes volt talán. Nem csak ágy várta. A festékre pedig rájött a föltűnési viszketegség. Túladagolta magát. És nem bírván fölgyülemlő energiájával, mindent összefröcskölt. Reggelig a gépmester nyilván nem aludhatta ki magát, mert behunyt szemmel az íveket átirányította a kötészetre. Ott derekas keménytáblába kötötték. Szembekötősdit játszottak közben, mert a baj csak akkor derült ki, amikor december elsején a könyv elkészült. A gyönyörű borítóval. Keménytáblásan. Kitűnő színes lapokkal. Nyomdamocskos belíveit erős cérnafűzéssel (holtomiglan-holtodiglan) gondosan egyesítve. A kár óriási. Csaknem az egész mennyiség eldobható. Kiút nincs. A nyomda ráfanyalodik az újranyomásra. De a karácsonyi megjelenés ábrándja szétfoszlott.

Lám, az élet kifogyóban, de sorsom csak nem akar kifogyni extravagáns fordulataiból. Ilyen következetes sorssal még nem volt dolgom.

Sándorom! Nagyon vigyázz az egészségedre, és nagyon vigyázzon Rád Monika, kinek a kezét csókolom.

Szeretettel ölel, Kamil

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Toronyzene

1 A Palazzo Madamát a XVI. században a Mediciek építtették. Előbb pápák, királynők lakhelye. Ma a szenátusé.

2 ó-bazilika: A Szent Péter Bazilika helyén állt; ma az altemploma. (Egyik, csaknem mindig zárt folyosóján a mi, külön is ráccsal megközelíthetetlenné tett Szent István kápolnánkkal.)

3 A S. Maria della Vittoria jelentéktelen karmelita templom. A turisták tömegei Bernini Avilai Szent Teréz és az Angyal c. páratlan gyönyörűségű szoborcsoportjáért keresik fel.

4 Írógép: A Monumento Vittorio Emanuele II-t a római polgár elkeresztelte írógépnek. Hivalkodó, ormótlan márványtömege csakugyan egy régi, magas Remingtonhoz hasonlítható.

5 pápa emeltette: A Corte Savellát a barokk egyik pápája építtette börtönnek. Ma a Museo Criminale hűvös tárlata igazolja rémtörténete valódiságát.

A Bernini műhely híres nőalakjaiból

A Bernini műhely híres nőalakjaiból

6 A S. Maria del Popolo az egyik legkedvesebb (ha nem a legkedvesebb) római templomom. Hosszú századai alatt fölhalmozódó szedett-vedettsége (a „Bernini-Róma” kedvenc templomi riogatói, a koponyák és csontvázak „művészi” jelképei ellenére) mélységesen barátságos, már-már otthonias légkörű. Alighanem elsősorban „nőinek” köszönhetően, akik, noha eredeti rendeltetésük szerint angyalok, szentek, szibillák és más allegorikus alakok, kezdve Raffaello meghökkentően mai mozaikterveitől Pinturicchio festett szibilláin át Antonio Raggi lebegő óriás angyalszobraiig, vagy Francesco Salviati, a firenzei manierista izgatóan szecessziós, expresszionista freskóiig, legkivált a Chigi kápolna fűben heverő virágos-japános leányaktjáig, éppen a kápolna legnagyobb remeklése, Bernini Habakuk-szobra fölött diadémként ragyogva; legvégül pedig – ámbár a templom egészének derűs-kellemes légkörét elsősorban mégiscsak nekik köszönhetjük – a „Bernini műhely” (Ferrata, Raggi, Peroni, Rossi, Morelli stb.) által a főhajó ablakai fölé párosan ültetett, élettől duzzadó, már-már hús-vér testű lányok és asszonyok nagyméretű szoborseregéig. Hogy van-e közöttük, „akibe” Bernini zsenialitása lehelt életet, maradjon a művészettörténészek véget nem érő vitája. Legyen a mű jó, és nincs szükség csillogó nevű alkotóra. Ezek a „nők” pedig nem csupán jók, hanem nagyszerűek.

Bernini: Habakuk (alias Rátkay)

Bernini: Habakuk (alias Rátkay)

7 Átlósutcainak 25-30 éve kereszteltem el Rátkay Endrét, barátomat, a magyar festészetből mind a mai napig kiebrudalt zseniális festőt. Örömömre Bernini Habakukjában, ebben a ritka nagy zeneművek isteni humorát árasztó (s már ezért is kivételes remeklésű) szoborban Rátkay-Átlósutcai jellegzetes arcvonásaira, fejtartására és gesztusaira ismertem. S mert Gível igen-igen sokat időztünk a Chigi kápolnában, hármasban – no meg negyedikként Bernini angyalával, akinek nemcsak kópés-csibészes fellépése, hanem még az akcentusa is tősgyökeres erzsébetire vallott – jó nagyokat diskuráltunk (pótlandó otthoni mulasztásainkat).

8 cédrusfa: Az Aventinus halmán áll a S. Sabina Bazilika, a domonkosok középkori temploma. V. századi főkapujának még ma is látható egyik cédrusfa faragása szintén megörökíti Habakuk prófétát, akit ellenkezése dacára hajánál fogva ösztökél az angyal, hogy vigyen Dánielnek, az oroszlánok közé vetett másik prófétának némi elemózsiát. (Miként 12 évszázaddal később Bernini márványa is így ábrázolta Habakukot.)

9 Chigi kápolnája: Agostino Chigi, a dúsgazdag sienai bankár barátjával, Raffaellóval építtette a „Popolo templom” legizgalmasabb-varázsosabb kápolnáját, családi temetkezőhelyéül.

10 Caravaggio utolsó korszakának két monumentális olajfestménye is látható – és ingyen megvilágítható, ami nagy ritkaság Rómában! A „Popolo templom” belső békéjét és derűjét ugyancsak szelíd kellemességgel fokozza az itteni papi nagyvonalúság. Caravaggio egyik festménye: Saul-Szent Pál megtérése, a másik Szent Péter keresztre feszítése.

(Ez a régi jegyzet amikor íródott, Caravaggio két műve a főoltár emelvénye előtt, a bal oldalán fölállított ideiglenes paravánon volt látható – méghozzá kitűnően. Azt reméltem, hogy véglegesítik a két paravánt és többé nem dugják el Caravaggiót. Eldugták…) E kiegészítés az 1999-es Római toronyzenében látott napvilágot.

11 Donatella: Fellini nőanalízisei közül az egyik legmélyebb és összetettebb Donatelláé, A nők városában. Hódolva a film halott királya előtt, Gí jelzőjének választottam Fellini Donatellájának nevét.

12 A Palazzo Falconieri, a római Magyar Akadémia a Via Giulia 1. sz. alatt áll. XVI. sz-i épületét Róma egyik legszebb palotájának tartják. Kicsiny, a Lungotevere felől nézve nagyon kecsesnek tetsző palotácskájában (melléképületében) keletkeztek az 1994-es római verseim. Ezért nevezem magam „palazzina-lakónak”.

13 Chigi bankár igazi, nem a pénzét őrző, hanem művészetszeretetének, kifinomodott kulturáltságának „örök” hírmondójaként a maradandó értékű művészet bankjának nevezem a „Popolo templom” Chigi kápolnáját. Egy reneszánsz bankár olyan tulajdonságait őrzi, amely a mi XX. századi bankárainkból immár gyökeresen kiirtódott.

« vissza | ugrás a vershez »

Teremtés: szabadság – szabadságteremtés

Mellékóda Paolo Uccellóhoz és a Galla Placidia sírbolt mozaikrakó kézműveséhez

1 Sir John Hawkood, azaz Giovanni Acuto angol származású firenzei condottiere szoborszerűen megfestett freskója a firenzei dómban, a Santa Maria del Fiorében található; Paolo Uccello 1436-ból származó alkotása. Mantegna akkor ötéves volt.

2 madár nevű: Uccellót eredetileg Paolo di Donónak hívták; uccello olaszul madarat jelent. Az apróságokról színesen tudósító Vasari erről így ír: Uccello „a Medici-házban temperával néhány állatjelenetet festett vászonra; ezekben mindig nagy örömét lelte, és nagy igyekezettel dolgozott rajtuk, hogy jól sikerüljenek. Sőt, lakásában madarakról, macskákról, kutyákról és mindenféle különös állatról készített festményeket tartott, ugyanis szegény ember volt, nem tellett neki élő állatra. A madarakat kedvelte a legjobban, ezért ragadt rá az Uccello név.”

Uccello: Özönvíz (részlet)

Uccello: Özönvíz (részlet)

3 Szent Bárkafestő: Szent Bárkafestőnek az 1450 körül festett Özönvíz jelenetei miatt nevezem Uccellót. A firenzei Santa Maria Novella belső udvarának kerengőfalára festett freskókról még Vasari is kissé fölgyorsult szívdobogással ír (pedig bosszantóan lesajnálja, vállon veregeti Uccellót egyébként): „Kimondhatatlan művészettel, igyekezettel és gonddal ábrázolta rajta a halottakat, a vihart, a szelek dühét, a villámok cikázását, a derékba tört fákat és az emberek félelmét. Távlati rövidülésben megfestett egy halottat, akinek egy holló kivájja a szemét, és egy vízbefúlt kisfiút, akinek a teste felpuffadt a víztől. Különféle egyéb emberi érzéseket is kifejezett ezen a freskón: például látható rajta két, egymással viaskodó lovas, akik nemigen félnek a víztől, aztán egy nő meg egy férfi, akik iszonyatosan rettegnek a haláltól, egy bölény hátán ülnek, az állat fara már elmerült a sárban, s a két ember nem hisz benne, hogy megmenekülhet. Uccello e műve kitűnően sikerült, és igen nagy hírnevet szerzett neki.” Vasari mégis így kezdi Uccello életének ismertetését: „Paolo Uccello a Giottót követő kornak legkönnyedebb és legleleményesebb festőművésze lehetett volna, ha…” – ha nem érdekelte volna annyira a perspektíva. Vasari szerint Paolo „csakis a perspektíva némely nehéz és képtelen kérdésének tanulmányozásában lelte örömét; ezek elmésségük és szépségük ellenére annyira gátolták őt az emberi alakok ábrázolásában, hogy minél jobban megöregedett, annál rosszabbul oldotta meg az efféle feladatokat”. Csakugyan! Ötvenéves fejjel már nem telt ki tőle több, mint a folyosófalra festett Özönvíz sorozat! (És Oxford szemefénye, a hatvanas éveiből származó Éjszakai vadászat!) Milyen lesújtó, hogy ehhez a lapos, hetet-havat összehordó művelethez a magyar művészettörténésznek öt évszázad múltán is csupán ez a hozzátennivalója: Vasari „kissé karikaturisztikusan túlzó” ugyan, de „a pályakép és az életmű tárgyilagos méltatását nyújtja”. (Vayer Lajos: Az itáliai reneszánsz története, Corvina, 1982) Ha ez a tárgyilagosság, mit kapott volna szegény Uccello az elfogult ismertetőtől?…

4 A Galla Placidia mauzóleum Ravennában, a San Vitale templom udvarában áll. Nagy Theodoricus különös sorsú lánya, az utolsó római császárnő építtette, Krisztus születése után az V. században. Múmiája a XVI. századig látható volt, ekkor játszó gyerekek gyertyájukkal felgyújtották és porig égették. A mauzóleum mozaikberakású falain nincs semmi bizánci – „itt még az élet antik fölfogása”, a római stílus uralkodik. És a görög szellem.

5 Pallasz Athéné egyik neve: a Bagolyszemű (Tritogeneia), de mellékneve volt a Szűz (Parthenosz), az Anya (Méter) és az Előrelátó (Pronoia) is.

6 mondhatod együtt egy „alja” ókorival: Vagy éppenséggel mindkettővel, hiszen a frígiai Aisopos a Kr. e. VI. században és a macedon Phaedrus, Augustus Rómájában egyaránt rabszolga volt. Mindkettőt – állítólag – állatmeséiben megnyilatkozó bölcsessége tette szabaddá. Bár ami az ezopuszi mesék atyját illeti, fölszabadulását a delphói papság ugyancsak rövidre fogta: egyik verzió szerint egy ezüsttálca ellopása miatt, mások szerint „gúnyos megjegyzései”, a papokat leleplező szókimondása miatt a szikláról letaszították. Hű követője Phaedrus, a görög állatmesék latin megverselője holmi ezüsttálcák és a nyílt szókimondás káprázata helyett beérte az állatmesék hatos jambuszainak veszélytelenebb fényével.

7 Paolo hús-vér asszonya: Vasari írta Uccellóról: „Egy lánya maradt, aki jól rajzolt, meg a felesége; az asszony többször elmondta, hogy Paolo gyakran egész éjszaka virrasztott dolgozószobájában és a perspektíva törvényeit kutatta; amikor ő aludni hívta, Uccello így felelt: »Ó, milyen édes dolog ez a perspektíva!«” Ha már olyan visszatetszőnek találtam Vasari Uccellóhoz méltatlan gúnyolódását – és nem kevésbé ingerelt a magyar szakértő tradíciót tisztelő langyossága is –, úgy érzem, a szerzett sok jó percért cserébe, Vasari szellemet pezsdítő sok eleven mondatára visszaemlékezve, azt a mondatát is illik idéznem, amellyel kis Uccello-anekdotáját befejezi: „S ha ő csakugyan édesnek találta, nem kevésbé remek és hasznos volt azoknak, akik később az ő kutatásai segítségével tettek szert jártasságra benne.” Így igaz. Ha Mantegna fölnézett Uccellóra, abban bennfoglaltatott a perspektíva-kutatásai miatt érzett tisztelet is, amit főként Uccello barátja, Donatello, a szobrász közvetített el hozzá, amikor Padovában, többek közt egyik főművén, a Gattamelatán dolgozott.

« vissza | ugrás a vershez »

Kín

A Santa Maria dei Miracoli templom

A Santa Maria dei Miracoli templom

1 a S. Maria dei Miracoli templom, melyről e kötet táblafotóját Gí nappalink ablakából készítette, reneszánsz mestermű 1480-ból; Pietro Lombardo a családjával építette. Ritkaszép ékszeres kazetta, kívül-belül márványberakású. Gyémántcsiszolók kifinomult arányérzékével épült; szerénysége csupa gazdagság, gazdagsága csupa nemesség.

2 a S. Maria Formosa templom kőcsúcsú harangtornya jól látszik a Miracoli tetején túl. Szikrázó napsütésben mintha csak az alatta zajló élet derűje tükröződne róla, ám ha tintafellegek tornyosultak mögötte, vakító-fehér csontgúlája kísértetiesen világított. A templom igazi átjáróház: a tér sarkába behúzódva a kétfelől is körbefolyó riók féltucat hídja rajta át közelíthető meg a legegyszerűbben. Kicsit csapzott, szegényes bensejébe a nagyművészet épp csak bekukkantott Bartolomeo Vivarinivel és Palma il Vecchióval, akinek oltárán S. Barbara üde szépsége ugyanolyan kellemes látványt nyújtott, mint a Bury Grammer School mezítlábas kórusának lányai, akik hangjukkal ugyan nem remekeltek, de édes és elfogulatlan viselkedésükkel pompásan beilleszkedtek a Formosa légkörébe.

A kórház és a Zanipolo homlokzata

A kórház és a Zanipolo homlokzata

3 Zanipolo: SS. Giovanni e Paolo, a dominikánusok óriási temploma. A tér szépségéhez méltó a kevés díszű vörös gótikus homlokzat. Szinte oldalából nő ki, ám gyönyörűséges félköríves márványfal-befejezésével az egész teret uralja a Lombardo familia által épített kórházhomlokzat. Városnegyednyi épületrengeteg húzódik mögé, a főkórház labirintusa. A reneszánszból a manierizmusba áthajló szobrász-ötletesség, márványreliefjeinek turbános alakjaival és a bejárat oszlopzatának már a szecessziót előlegező szimbolista dekorációjával a főkórház homlokzata a tér éke. A Zanipolo másik oldalán nyakat próbára tevő magas talpazatáról szinte átfúrja szúrós pillantásával a Mendicanti rió túlpartján álló házfalakat a kemény condottiere, Colleoni lovas szobra, Verocchio remeke. A Zanipolo belül üres hodály. A távoli kereszthajóig jóformán semmi nem töri meg a hosszanti falak egyhangúságát: a rájuk tapasztott síremlékek (még ha többemelet magasságúak is) belepréselődnek a fal síkjába, az emberi testnél gyakran kisebb szoborfiguráik pedig az irdatlan tér nyomásától még apróbbak és jelentéktelenebbek, mint a valóságban. De a Gianbellininek tulajdonított oltár elhelyezése sem szerencsés. Amióta restaurálták, most már egybehangzóan Giovanni Bellininek tulajdonítják. Sz. Kristóf térdének csontja és combjának fölfúvódott izomzata igen bántotta a szemem. Itt valami nincs tisztázva. Erre vallanak a predellaképek is meglepő fantáziátlanságukkal, kidolgozatlanságukkal. A kereszthajó valódi szépsége a hatalmas üvegablak, vele szemközt pedig a Rosario kápolna, ahol egy tűzvész elpusztította Tiziano, Tintoretto és Bellini képeit, ám A. Victoria erőteljes szobrai túlélték a lángokat, az elégett vásznakat pedig Veronese fiatalkori festményeivel pótolták. De hát minden lakás lakójára vall. A Zanipolo rideg atmoszférája sem csupán a látványtervezés mellőzéséből és a valóban kiemelkedő művészet hiányából keletkezett. Történt, hogy két magasabb rangú vendégpapnak misét készítettek elő a S. Domenico kápolnában. A csontos, ideges mozgású dominikánus hangosan imádkoztatta a gyéren gyülekezőket. Ám észrevett egy fedetlen vállú, nadrágszoknyájú turistanőt. (Hiszen nem Loretóban, vagy valamilyen hegyi kegyhelyen vagyunk, hanem Velencében, a turisták kedvenc célpontjában!) A pap megszakította saját imamondatát, sebbel-lobbal a turistanőnél termett és valósággal kipenderítette a templomból. Majd mintha dulakodásból érkezett volna, ismét az oltár elé állt, és kellemetlen hangján befejezte az imént abbahagyott imamondatot. Nem volt nehéz lemondanunk a Zanipolo további látogatásáról.

4 Gesuiti: A Fondamente Nuove-közeli Gesuiti templom a Cannaregio szegénynegyedének egyik megkapóan barátságos és festői részében áll. Timpanonos homlokzatán lobogó ruhájú, szenvedélyesen gesztikuláló barokk szobrai el sem árulják, milyen megdöbbentő kép fogadja a belépőt. Talán tenyérnyi hely sincs benne (kivéve a szegélyek arany cirádáit), mely ne márványberakásból állna. Zavarba ejtő és kiábrándító ez a jezsuita pompa a szegénység közepén! Az oltár elé terített szőnyeg sem szőnyeg: az is márvány. Egyházi ünnepek alkalmából a templomok oszlopait dúsmintájú drága szőnyegekkel vonják be. Itt egész évben áll az ünnep: de az oszlop aprólékos-keleties mintázatú szőnyege szintén márványberakás. Kétségtelen: a részletek, pl. egy-egy korlát kialakításában leleményesek, szépek, az egész mégis lehangolóan ízléstelen. A Gesuiti szöges ellentéte a Miracoli érett és tiszta ékszerdobozának. Nagy mesterek tönkrement (Tiziano) és már eleve gyenge (Tintoretto) képeivel telik be a pohár.

« vissza | ugrás a vershez »

Időtlenedés

1 Suppie’ ház: nemesi palota a szegényebbek, tucatszerűbbek közül. Mai külsejét a XVII. sz-ban nyerte el. Talán ekkor alakíthatták ki – padlását megbontva – legfelső emeletét. A lakhelyünket. 87 nagy lépcsőfok vezet magasáig. Alighanem a következő nemzedék (a fiúk) diáktanyája lehetett. Bizonyára már akkor keveredett benne a puritánság az úri ízléssel; kecses székek, asztalkák, finom levélzetet alkotó aranyszegélyű tükrök sokasága, kisebb szobának beillő vaskos szekrényekkel, öblös almáriumokkal, festett ládával, súlyos – mondjuk ki – kocsmaasztallal, melyben akkor se lehet kárt tenni, ha tetején ropják a táncot, vagy tanulják a szerelmi fogásokat a szobalánnyal a fiatalurak; míg a meszelt falakról szigorú térképek lógnak, színes metszetek az akkori világ nemeseinek öltözési szokásairól. A Noble Hongrois aláírású metszeten pirosba öltözött szűk nadrágú magyar úr látható pödört bajusszal, prémmel szegett zöld mentében, karamellaszínű puha csizmában, meggyszínű, prémes kucsmával a fején. Derekán vastagon-buggyosan (már azt mondanám: törökösen) fehér kelméből, talán selyemből lazán csavart öv, rajta apró golyócskák fityegnek, netán gyöngyök. Az eredeti kevertség mára még tarkább képet mutat: a gyönyörű vonalú kecses székben több a szújárat, mint a fa, viszont a nappali alacsony mennyezetére Murano enyhén elfajzott ultramodern (és méregdrága) Tarantella üvegpókja került; a hálószoba eredeti, nagyon sötét és mozdíthatatlan bútorai, keleti faliszőnyege és finom indiai metszetei közé egy tökéletes keménységű, kétszemélyes pompás ágybetét nyomult! Bár legalább háromévszázados feketeségben dudorodott ki a fal és a mennyezet találkozásánál a szemöldökgerenda örökös szúpercegésével, és fekete, szőrös faférgeinek lassú körútjaival, a tarka összevisszaságba mégis némi összhangot teremtő háromszögletű apró sarokszekrények közé bekerültek a mai technika formatervezett készülékei, a telefon, a tévé, a video. Persze az „öreg ház” alattunk kezdődött. Ott már a (régen nem használt) konyha szinte egy egész rézedény múzeumot magába foglalt. A teremnyi szobák vedlő falain már szerény szekkók porladoztak, és a hatalmas fürdőszobában díszes csempével kirakva még tökéletes épségben kiszögellt a falból a calle fölé a magányos fülke, eredeti deszkaülőkéjén a nevezetes lyukkal – dísztárgyként. (Bővebben esik róla szó a Porno c. részben.) A palota valójában még egy szinttel lejjebb kezdődött, a család mostani ura és neje lakosztályával, a májbarna márványlépcsővel és a lépcsőház fénylő, halvány agyvelőárnyalatú márványburkolatával. Itt már a kovácsoltvas lámpák fénylettek a hólyagüveg mögül, nem hiányzottak a színes címerek, a láncos buzogányok, a keresztbe rakott lándzsák, kopják és kardok a spádétól a jatagánig. Lent, a mélyben egy tündéri campiellóra, terecskére tárult a palota kapuja. Mögötte az évszázadok óta változatlan aula a könyvtárba és a dolgozószobákba nyíló faragott ajtókkal, két, óriásoknak tervezett, támláján festménnyel tele paddal és egy koromfekete, díszesre szegecselt vaspántokkal alaposan megabroncsolt hajóládával, a kertre néző üvegajtó világító derűjével és a májbarna lépcsőzet ünnepélyességével még ma is szerette volna elhitetni a belépővel, hogy a fénykor óta semmi sem változott. Pedig a velencei nobilék kényszerű-kelletlen „modernizálódása” nagyon is borongó és cseppet sem fájdalommentes folyamat. A családfő ma keményen dolgozó mérnök és professzor; aki jóval szegényebb a velencei újgazdagoknál és a felújított palotáikat sorra megnyitó puccos „idegeneknél”, akik lassan fölvásárolják Velencét. Az öreg ház termei évtizedek óta nem látnak estélyeket és zsúrokat, zene legfeljebb a rádióból szól, s ha az esti órákban esernyőkkel telik meg az aula esernyőtartója, a „vendégek” ügyfelek, tanítványok: a családfő dolgozik. Számunkra a Suppie’ ház legfőbb értéke és szépsége lakásunk hét ablaka volt. Keletről, délről és nyugatról – ha éppen nem csavarogtunk – szünet nélkül özönlöttek látogatóink: Velence tornyai, tetőrengetege, sirályok és galambok, na és a tengeri égbolt, holdfényével és csillagaival, szeszélyes felhőjátékával és közelbe csapkodó villámú, kegyetlen fenségű viharaival. Ha hiszik, ha nem, egy-egy éjszaka az is előfordult, hogy a Miracoli alattunk levő, nekünk inkább háttal álló, 500 éve faragott ifjú kőangyala felénk fordult, hogy néhány szót válthassunk egymással.

2 Márkra: itt a Sz. Márk tér lagunai kijáratánál álló két gránitoszlop egyikére történik utalás; arra, amelyen Márk evangelista szimbóluma (és Velence címerállata), az oroszlán áll. A kötet más helyén (pl. Márk kupolái) a Sz. Márk Bazilikát, ismét más szövegrészben pedig magát a teret, Velence szívét, Napoleonnal szólva Európa legnagyobb tánctermét jelenti.

« vissza | ugrás a vershez »

Kékület-élen

1 templomközteseként: már a kötetnyitó Kín is utal rá, hogy tetőlakunk ablakaiból mennyi templomtoronyra és kupolára láthattunk a Zanipolótól a Sz. Márk Bazilikáig. Gí két Miracoli-fotója érzékelteti, hogy karnyújtásnyira emelkedett az ablakunk alatt. A Suppie’ ház bejárata a Campiello S. Maria Nuovára nyílik (egykor Campo Tiziano volt a neve, mert itt áll a festő öregkori palotája). Ez a terecske egy másik terecskébe torkollik, azon pedig éppen a Suppie’ kapuval szemben áll a S. Canciano templom ugyancsak kődobásnyi közelségben. E két templom „köztese” a Suppie’ ház.

2 khmer bellmerbaba-testtel: Hans Bellmer (1902-1975) a rajzművészet egyik XX. sz-i rendkívüli képességű mestere volt. A szürrealizmus enciklopédiájának szócikkében az áll, hogy azoknak a művészeknek az élvonalába tartozott, akik kiragadták a modern erotikát a puritán bűntudat és a közönségesség kötelékei közül. Bellmer két babasorozatot csinált; az elsőt 1935-ben mutatta be Egy kiskorú leányzó tagjainak montázsváltozatai címmel. 1938-as második baba-szériájához Paul Eluard írt költeményt (Homályos babajátékok). A khmer jelző hármas jelentéssel bír: hódolat Bellmernek, amennyiben művészetét a khmer ős-templomok időtlenségével és halhatatlanságával méri. Célzás a Homályos babajátékok költőjére és Max Ernstre, a festőre is, akik együtt keresték fel a khmer templomromokat, hogy művészetüket általa megújítsák. (A két német, Bellmer és Ernst jól ismerte egymást, a nácik üldözöttjeként egy dél-francia városka koncentrációs táborába is együtt kerültek.) Végül a Formosa terének valóságos zöldségárus lánya kambodzsai volt, khmer születésű (és szépségű).

« vissza | ugrás a vershez »

A semmi homálya

1 Redentorét: július harmadik vasárnapja, a Redentore, a velenceiek egyik legnagyobb ünnepe. A XVI. század első rettenetes pestisjárványa elültével 1577-ben Giudecca szigetén a túlélők hálájuk kifejezésére templomot emeltek (Il Redentore). A templom fölszentelése óta a velencei családok ezt a szombat éjszakát hajón, csónakon töltik; jacht rajok úsznak ki az öbölből a tengerig, ott várják meg a hajnalt víg mulatozás közepette lampionos, virágos csónakjaikon, hogy a hajnali vízbe megmosva arcukat egész évben egészségesek és szerencsések legyenek. Az ünnep két fénypontja: utászok pontonhíddal kötik össze a Giudeccát Velencével, hogy a Redentore templom esti nagymiséjére száraz lábbal kelhessen át Velence népe az egyébként igen széles Canale Giudeccán. Estére a sziget hosszú, Velencére néző partja mentén az újgazdagok foglalják le fényes jachtjaikkal a legjobb helyeket: mintegy páholyból, innen nézik végig az éjféli egy órás káprázatos attrakciót, a híres tüzijátékot.

2 kinőttük: Palladio Redentore temploma belül üres. Kívül nagy, de szűk koponyára valló, fantáziamentes hideg építmény. Óriás csodálói (pl. Goethe) ellenére egyre szembeszökőbbek aránytalanságai és ridegsége. Annak idején már Vicenzában is kiábrándultan néztem Palladio sóbálvánnyá merevedett porlepte perspektíva színpadát. Akkor is nehéz volt megérteni, hogy a tengerre emelt Velencében, e fantasztikusan mozgékony és leleményes városállamban, mely Monteverdiben és a későbbi Goldoniban talált élvezetes művészi kifejezőire, hogy tehetett akkora befolyásra szert ez a – nevének egyik összetevőjére sem, a gömbre (labdára) és az Istenre sem ütő – nagy munkabírású, de mindent túlspekuláló erélyes férfiú, hogy csak egy paraszthajszálon múlt a Doge-palota leégése után 1557-ben az új, Palladio-féle palota fölépítésének leszavazása.

3 Ansuino da Forli: Világ Szeretője: „Az Adria kriálynője Európa kurtizánjává alacsonyodik” (Fajth Tibor: Velence) – a XVIII. századtól. A Biennálék kapcsán Velence kurtizán-szerepe teljes meztelenségében tanulmányozható. A kötet Énekek és imák részében A „Kertes Asszony” feddése erről a mai kurtizán-szerepről íródott.

4 Frari-lakó: a S. Maria Gloriosa dei Frari sekrestyéjében látható Giovanni Bellini csodaszép triptichonja 1478-ból (Madonna a zenélő angyalokkal). A Frari-lakó zeneművész a kép fuvolázó puttója. Népszerű csöppség; képeslapja bejárta a világot. Bellini képe és puttója korántsem a Frari egyetlen kincse. A Szt. Márk Bazilika mozaikjai után (azok besorolhatatlanul és ég-magasan a legelsők; legalábbis a XII. sz-beliek vitathatatlanul; sajnos a reneszánsz és a barokk nagyjai csődöt mondtak mozaikjaikkal), szóval a San Marco mozaikjai után nálam a Frari következik. Nem is értem, hogy vethetik össze a másik vöröstégla gótikus óriással, a Zanipolóval. Legjellegzetesebb pontjaiban mintha kivételes ízlésű látványtervezők akarata valósulna meg! Így mindjárt Tiziano csupa meleg, tűzragyogású színéből teremtett főoltára (Mária mennybevitele) esetében, melyet a gótikus ablakok látszólag szerény és dísztelen képsorozata szokatlan grafikusságával, világos-szépia és erős sárga színfoltjaival mesteri keretbe foglal, mintha csak a Tiziano-kép lángolásának kiemelésére készült volna. De el ne felejtsük a barátok kórusát – ebből a szempontból sem! Hallani olyan vélekedést is, hogy óriási, de a templomtetőhöz képest alacsony négyszögletű építménye megtöri a főhajó egységét. (Mintha a legnagyobbak évezrek óta éppen nem a főhajók kongón üres hoszszának „megtörésén” fáradoztak volna!) Nos: nagyszerűen töri meg, nagyszerűsége pedig mindjárt kétszeres. Először azért, mert a Tiziano főoltár diadalkapujául szolgál. Lenyűgöző hatású a két világos márvány lombardeszk dombormű-sorozat közül pillantani meg az Assuntát, Tiziano szelíd és harmonikus tűztenger-kompozícióját. A látványtervező ezzel a középen kétfelé váló márványfallal megint jelesre vizsgázott. Másodszor pedig azért nagyszerű ez az építmény, mert belépve a márványfal mögé U alakban tökéletesen megvalósult zárt térbe kerülünk, melynek bensőségesebb arányai lehetővé teszik, hogy elmélyülten gyönyörködhessünk a velencei fafaragó és intarzia-művészet szépségében. (Marco Cozzi és fia munkája az 1400-as évek közepéről.) A Frari kinccsel és férccel egyaránt tele van – ámbár vajon van-e még egy templom, ahol Keresztelő Sz. Jánosról két olyan páratlan remeklés látható, mint Donatello festett és Sansovino öregkori szobra? –, de a templombenső összképe olyan izgalmasan monumentális látványt nyújt, amelyben a zseniális még a másodrendűnek is vendégfényt kölcsönöz.

5 Stravinszkijt: Igor Stravinszkij úgy rendelkezett, hogy a San Michelén temessék el. Hatalmas, dísztelen gránitlap az övé, földre terülő, mintha anteuszi kapaszkodása táplálná halhatatlanságát. (1999-ben már nem láttam a tekintélyes gránitlapot. Közben meghalt az özvegy s az impozáns sírfedő helyett csalódottan a két szokásos méretű sírhely előtt ácsorogtam.)

A Szent Márk tér harangtornya

A Szent Márk tér harangtornya

6 Ujj: a Campanile a Sz. Márk téren. Szépen osztogatták neki a neveket. Ő volt a Padrone di Casa (a Háziúr) és sokszor célozgattak fallikus jellegére. Ahhoz képest, hogy már a XI. sz-ban építeni kezdték, gazdag és vidám élete volt. Mindössze kétszer omlott össze, másodszor 1902. július 14-én délelőtt 10 órakor. A Campanile viszonozza a velenceiek szeretetét: úgy esett össze, hogy haja szála se görbült senkinek. Ha a tér örökös nyüzsgésére gondolunk, bizony ez beillik csodának. A Redentore éjszakájának káprázatos tüzijátékát az előkelőség 54 m magasban nyíló loggiájáról nézte végig. (Mi, Gível az ablakunkból, egyszerre látva a Campanile magas loggiáját és a tüzijátékot.)

7 Attila, Béri telében: két börtöntöltelék jóbarát, a XX. sz. magyar költészetéből kiiktathatatlan, mégis belőle már 40 év óta száműzött költő. Két fiatal halott. Az 1929-es születésű Gérecz Attila 1956. november 7-én esett el hét golyóval a testében a szovjet tankokkal vívott esélytelen küzdelem során. Béri Géza, a másik fölkelő ’56-ot túlélte; ő 1979 karácsonyestjén önkezével oltotta ki az életét. 44 éves volt. E sorok írója próbálkozott elismertetésükkel, de barátaiból hiányzott az elemi tisztesség, a fűrészporfejűséggel, a gazemberséggel pedig nem bírt. Talán majd halott-korában ez is menni fog. Addig ez a kötet – többek közt – ennek az egyenlőtlen és kilátástalan küzdelemnek (útmenti) záróköve.

« vissza | ugrás a vershez »

Az Éj jön

1 Dorsoduróban: Velence általunk legrégebben ismert kedves és otthonias sestiere (közigazgatási kerülete). Noha a Cannaregio-beli idei lakhelyünk meglehetősen messze esett tőle, gyakran tartottunk gyalogos, ide-oda kanyargó körutazást Velencén keresztül (Miracoli, Crisostomo, Ponte di Rialto, Campo S. Polo, az Orio tere, a Frari, S. Pantalon, vagyis Pantaleone érintésével át a Margheritára, azaz a térre, amely a Dorsoduro egész lenyomatát magán viseli. Még csak most érkeztünk be kedvenc sestierünk csücskébe, és máris mekkora öröm szétnézni a Margheritán!

2 Margherita: micsoda tér! Szépség és szegénység. Szamárhátíves ablakú gótikus mór palotácskák. Csaknem mind alacsony. Legtöbbször már a második emelet fölött kezdődik a velencei varázslat harmadik síkja (az első a riók vízi világa hidakkal, hídaljaikkal; a középső a tereké, terecskéké és palotáké, a Canal Grande palotaszegélye; a harmadik pedig) a háztetők világa, a zegzugos, ki-be ugró fecskefészek-manzárd-terasz sokaság: ládában nevelt fáival és lugasaival, futómuskátli és hortenzia-szőnyegeivel, éjszakai sárgás, zöldes fényjátékával, lampionfüzéreivel. Fentről a tér nincs szédítő mélyben, törzsvendégei arcról is felismerhetők. Ismerősek a dekadens szépségű, forró pillantású egyetemista lányok (köztük titkos és nem titkos költők, filozófusjelöltek, édes leszbikusok és lófogú, tűhegy térdű feministák), de a tér túloldalán a népes helyi családok is; a gazdagnak látszani akaró családfő, a nyakatlan, zsákszabású (hja a négy gyerek, az öt gyerek!…) olasz egyenanya meg a gyerekkoszorú. A tér közepén padtól padig totyorognak a sasszemű öregasszonyok, aludni iparkodnak a félig lerészegedett koldusok, és titkosan kerülgetik, mintha teljesen magukra hagyták volna őket, első, második gyerekük gondtalan játszadozását az éber fiatalasszonyok.

3 Carmine: a S. Maria del Carmine (gót és vöröstégla) templomának egyik bejárata a Campo Margheritáról nyílik. Ha szemünk megszokta a félhomályt, álomvilágban találjuk magunkat. Festői légkörben – de benne furcsa módon mégsem a festmények uralkodnak. A rőtmeleg színes fénylés elsősorban a főhajó festménysorozata alatti oszlopsor tetején álló faszobor-együtteseket emeli ki (illetve süppeszti ingerlő félhomályba). Valamennyi oszlopfő széttárt térdű, guggoló, cseppet sem szemérmes hím ördögfajzat, torz szatírkariatid. Elképesztő festett figurasor: kecskeszakállas fejük a rettentő súly alatt térdük közé, domborodó hasukra hajlik, melynek fehér takarásán illetlenül mély hasítékból domborodik elő a köldök csomója. A köldöknéző gnómok egy-egy szintén festett-fa-aggastyánt cipelnek a fejükön (apostolt, szentet, egyházfőt), akiket balról és jobbról két ledér angyallány ajnároz. A legmulatságosabb figura, a „konya agg” úgy áll, méltósága romhalmazán, mintha éppen tettenérték volna. Arcvonásaira ráfagy a malasztosság, inkább a csínyen kapott zavarával iparkodna menteni a menthetőt. Csakhogy igen meleg a helyzet: mögötte a két kis nőcikének még annyi ideje se volt, hogy mellbimbóját visszarejtse a ruhája alá. Régi templomaink profán jelenetekkel roskadásig tele vannak. Izzó erotikájukat már a XIII. sz-tól kezdve lépten-nyomon élvezhetjük. A Carmine faszobor-jelenete azonban egyedülállóan bűbájos. Primitív igazmondása akaratlanul is a lélekábrázolásban a legmagasabb rendű humor nyelvén fejeződik ki.

A Carmine templom faszobor-jelenete

A Carmine templom faszobor-jelenete

4 ki-be jártak a téren: A Margheritán mindig történik valami. Orgiáznak a zenebandák, parádéznak a mutatványosok. Itt még ma is egy városligeti virslievő verseny sörhabos handabandájával rendezik meg Velence költői fesztiválját. A dobogókat a meleg kőlapokra telepedve ülik körbe – persze ma már nem az ezrek, százak is csak gyéren, de ha figyelünk, a mosolyokból, legyintgetésekből, fejcsóválásokból és hisztériás tapsviharokból egyaránt kiolvashatunk hozzáértést, bennfentességet, fundamentalista vakhitet vagy elegáns és udvarias lenézést. Igaz, olykor a kávéházi teraszon hevülten camparizó költő és kísérő-koszorú számosabb csoportnak látszik a hallgatóságnál, de a második, harmadik pohár fölhajtása után a tér szüntelenül áradó életöröme ezt a szomorkás tényt teljesen eltakarja.

« vissza | ugrás a vershez »

Porno

1 készül a filmje: A címe Le Giovanne debutanti. Szabályosan engedélyezett, forgalmazott videokazetta. Déli (calabriai) produkció. Természetesen a szövegben teremtett déli miliő, a léggyel teli lebuj és a tulaj, aki magával a rendezővel azonos, nem tényként értendő. Valami ilyesmi ugyan kiderül a film képsoraiból is, de én a film „művészeti színvonalát”, elkészültének „szakmai körülményeit” akartam jelezni általa.

2 ünnepi filmje pereg: utalás tavalyi velencei tartózkodásunkra. Az egykor híres velencei filmfesztivál színhelye nagy ünnepségsorozattal adózott a film 100 éves múltjának. A szabadtéri nyitány (a Campo S. Angelón 1995 szeptemberében) természtesen egy olasz film volt, az pedig emlékezetem szerint a címében is utalt – a kivételes alkalomra készült filmhez illően – a százéves filmtörténet harmatos-üde kezdeteire. A cseppet sem mestermű (de ki vár ilyesmit egy fesztivál nyitódarabjától?) igen tisztességesen, nagy elánnal, ám jóval kevesebb ökonómiával pattogtatta nevetéspatronjait, s bírta is harmadáig-feléig szusszal. Ott aztán a motor ugyan leállt, de a körülmények összjátékaként és Fortuna segítségével vitorlázó repüléssel sikerült elsiklani a film végéig. Szerény teljesítményével is igen alkalmasnak bizonyult rá, hogy a riasztó morális és művészeti süllyedést hozzá hasonlítva mérni lehessen.

3 Zampano: Fellini óriás filmszólójának (mely időtlen messze megelőzte későbbi nagyzenekari – wagneri összművészetű – munkáit), az Országúton-nak főszereplője Zampano, a XX. sz. emberevő állatembere. A pornofilm rendezőjére aligha illeszthettem volna ennél „beszélőbb” nevet.

4 Fellini: elsősorban a Federico Fellini film, Fellini-Casanova tragédia-föloldási kísérletének művészi nagysága és szépsége jogosítja föl a szövegbeli „holtan üvöltőt” a valóság – merőben ellentétes irányban lefelé zuhanó – rút és alávaló állapotának megbélyegzésére.

5 Magritte nője fa lett: Az egyik utolsó óriásnak, a belga szürrealistának van egy festménye 1927-ből. Címe: Découverte. Az olasz albumokban Scoperta címmel szerepel. A két szó egymást erősítő jelentését magyarul alkalmazva: födetlen fölfedezésnek, a nyers tény, valóság fölfedezésének mondanám. A Magritte-kép egy nő félaktja, amint bőrén egyre sűrűbben kiütköznek a deszka-mivoltot mutató fagyűrű-vonalak. Fává változása. 1927-re, a keletkezés dátumára figyelve: éleslátó előrejelzés.

6 Lépegető templom: Szenegál táncosnő c. versem 1966-ban jelent meg először, az Ördöggolyóban. A „lépegető templom” a versben maga a szenegál táncosnő – a nő.

« vissza | ugrás a vershez »

Két amerikai Velencében

A Salute templom csigái

A Salute templom csigái

1 Salute csigái: a S. Maria della Salute talán a világ legszebb barokk temploma. Az igazat megvallva: se templom, se barokk; előbb inkább természeti képződmény, olyan szervesen egy a világával. Mindenesetre Velence olyan karakterjegye, amit ha kihagynék belőle, nemigen, nem egészen ismernék rá Velencére. És: a Dorsoduróra, mert a Salute is beletartozik monumentális mindenhatóságával. Olyan mindenható, hogy kupoláját légvonalban mérve is tekintélyes távolsága ellenére boldogan fedezhettem fel írószobám ablakából. Ehhez az elemi erejű együttlétezéshez képest mind a története, mind a leírása másodlagos. Noha az se kutya, hogy 1.200.000 tölgycölöpre építette Baldassare Longhena az 1630-as pestisvész elmúltával. A tölgycölöpöket még hatalmas kőtömbökkel is kitöltötték – nem is tesz benne sok kárt az idő múlása. De hogy csak volutáiról ejtsünk szót: nincs még egy barokk templom, melynek hátán ilyen hatalmas és tökéletes csigák napoznának. Ahogy a Salute nélkül Velence nem lehetne igazán Velence, a Salute is elképzelhetetlen a kupolát a tetőzettel összekötő óriási gömbölyded csigák nélkül.

2 a Tért: a Sz. Márk térről van szó, amely augusztus elején a Veneto tartományból beözönlött és marhakolompjaikkal éktelen lármát csapó tüntető parasztok nagygyűlésének volt a színhelye. A tüntetés – noha szervezői minden áron a Rómától való elszakadást erőltették volna – egyértelműen Velence kalmár-szelleme ellen szólt, a kereskedők ellen, akik bagóért vásárolják föl a tartomány mezőgazdasági termékeit, miközben óriási extraprofitra tesznek szert a minden árat megfizető, sokszor bizony pénzszóró és gazdag, de még többször csak tájékozatlan és naiv turisták szemérmetlen megfejésével.

« vissza | ugrás a vershez »

A lélekoltó

S. Giorgio dei Greci

S. Giorgio dei Greci

San Giorgio temploma: sok görög és görögszármazású él Velencében, egész kolóniát alkottak egykoron. Az ő görögkeleti templomuk a S. Giorgio dei Greci. Eredetileg Sante Lombardo késő-reneszánsz stílusban építette. Szép a kupolája és izgalmasan ferde a különálló harangtornya. (Mostani dőlésszöge 170 cm körüli.) A görögkeletiek – tulajdonképpen csupa másodlagos művészi elemből mélységesen szelíd, csöndes szépségű összhangot teremtettek. Kupolája alatt az esti naplemente vöröses fénye egészen elbűvölő változásokat idéz elő a szerény ikonkép-másolatokon. Különösen két, sötét lepelbe burkolózó szárnytalan angyal (a Jézus megkeresztelkedését ábrázoló ikonokon ez a két, derékban meghajolt nőfigura elengedhetetlen résztvevője a szertartásnak) kel eleven életre a napsugaraktól. Mi szeretett halottainkon kívül otthoni Rátkay barátunkra gondolunk, „a képíróra” és ikonfestőre; de sok fal lenne itt, Velencében az ő munkái számára!… A San Giorgióban is jól érezné magát, nem zavarná a művészet szerénysége. De örülne annak, hogy talán az egyetlen templom Velencében, ahol óvakodtak az egyházi giccstől. Egy tiszta templom!

« vissza | ugrás a vershez »

A „Kertes Asszony” feddése

1 Fenicét: 1863-ban egy tűzvész már elpusztította. Ujjávarázsolták. Néhány éve ismét hozzáláttak teljes felújításához. Európa egyik legnagyobb befogadóképességű operája 2000 férőhelyével idén (1996) tavasszal már soha nem látott pompával ragyogott. Ám ekkor, már majdnem a legutolsó kárpitszegig megújulva ismét a lángok martaléka lett. Mindez még májusban történt. Amikor június elején Velencébe érkeztünk, a Fenice környéke – és nemcsak a hátborzongató nevű sikátor, az Orgyilkosok utcája közelsége miatt – nyomasztó, savanykás koromszagban úszott, állt körülötte a kordon és nyüzsögtek a kiváncsiskodók tömegét elterelő rendőrök. De kis idővel később, öreg este kószálva egyszercsak a S. Fantin téren találtuk magunkat, a Fenice előtt, ahol abszurd, sőt morbid látvány fogadott. A Fantint körülvevő vacsorázó és mulatóhelyek (mellesleg drágák és fényűzőek) roskadásig megteltek ruhakölteményekben pompázó hölgyekkel és valódi briliáns inggombjukat villogtató urakkal a teljesen kiégett Fenice koromszegélyű romablakaival szemközt, és imponáló eleganciával ettek, ittak. Az asztalok közepén ragyogtak a mécstartó üvegkelyhek, ettől pedig még morbidabbá vált a jelenet: mintha egy óriás ravatal tövében a halottért meggyújtott mécsesek rebbenő lángja mellett lakomázna az úri társaság. E képtől akkor sem tudtam szabadulni, amikor másfelé kóboroltunk. Hazavittem magammal a Suppie’ házba is. Így történt, hogy végül e kötet Csodátlan c. versének középponti jelképévé vált a Fenice, sorsom, hazai helyzetem kifejezésére.

2 Giardinid: állítólag még Napoleon rendeletére kialakított park; a Kert. A Velencei Biennálék középpontja. Kedvem szerint leginkább központi szemétlerakatának nevezném. Manapság olyan, mint egy alaposan megcsípdesett, torzonborzzá búbolt és elázott velencei galamb. Azzal a nem kis különbséggel, hogy még a legostobább galamb is az esőt (ami itt dézsából ömlik) eresz alá húzódva tölti. De a Giardini számára eresz sincs. Két Biennale között a kiállítás zárt területe körül e ziháló pusztulás törött szobrai és poros kavicsösvényei között kikívánkozik a kérdés: üzlet-e Velencének a Biennale? A hivatalos körök heves tiltakozása és a sok siránkozás dacára azt hiszem, igen. Csak hát, milyen üzlet, ez a kérdés. Szerintem olyan, mint a XVIII. sz-ban volt a sok főúri palota átalakítása játékbarlanggá és bordélyházzá. Velence szép kurtizán lett. Élni – akár jól élni – igazán lehetett belőle; csak hát „Adria királynőjének” kifizetődő volt-e az az életmód? A Giardini mostani elhanyagoltsága, a zárt rész elporladt sírokat idéző temető hangulata (ahová már új halottakat se igen temetnek) talán a velencei közszellem zavarodottságát tükrözi. A kurtizán rossz lelkiismeretét. Velencének van Biennaléja – de nincs művészete immár. Összefüggésbe hozható-e két tény? A vakaródzó velenceinek ez még kérdés. Bennem már évtizede kiforró felelet.

« vissza | ugrás a vershez »

Örökségherdálás

1 Tokajt: a Tokaji Írótábor (ha ugyan szabályosan írom a nevét) íróink, költőink évenként megrendezett tanácskozása.

2 Attilába lőtt: Gérecz Attila 1956. november 7-én a szürkület beálltával a Dohány utca még egyetlen működő telefonfülkéje felé tartott. Az útját keresztező Nyár utca Rákóczi útról nyíló torkolatában szovjet tank állt, rátelepedő tankistákkal. Befelé, a Klauzál tér felé figyeltek: moccan-e valami. Tudhattak a Dohány utcai Continental szálloda háborús romépületében meghúzódó szabadságharcosokról. Az utolsó ellenállási fészek volt a környéken, nem is akármilyen. Az előző napokban két tankjukat is levegőbe röpítették. A fokozott figyelés tehát nem volt véletlen. Gérecz Attila e szabadságharcosok egyike volt. (Mi azt is tudjuk, hogy éppen ő robbantotta föl a két tankot.) Ezúttal is a sötétedésben és szerencséjében bízott. Amikor a Nyár utca sarkára ért, egyetlen ugrással akarta átvetni magát a túlsó járdára. Előzőleg többször sikerült. De november 7-én nem. Vetődés közben érte a sorozat; hét golyó fúródott a testébe, közülük egy a szíve közepébe. A túlsó járdán már csak a holttest csapódott az asztfaltra. Gérecz Attila mindmáig letagadott, a század költészetéből bűnös gazemberséggel kitagadott költőnk. Jellemző, hogy a szabadságharc – és Gérecz halálának – 40. évfordulóján sem szerepelt a Tokaji Írótábor programjában. Istenem, írók, micsoda tulok-csordává fajultunk, micsoda barom-gyülekezetté!…

3 Csodák Terén: a Campo dei Miracoli a szentélytől a főbejáratig a Miracoli templomot három oldalról ölelő tér, amelytől csupán a templom északnyugati oldalán kanyargó Rio dei Miracoli keskeny csatornája választott el. (Két hidacskája viszont – a bejáratnál és a szentélynél – összekötött vele.)

4 Crisostomód: a S. Giovanni Crisostomo öreg, lombardeszk templom; mai arculatát még az 1500-as évek elején alakították ki. Csaknem minden nap elhaladtunk előtte. Az alábbi történetet nem én adom elő: Gí egyik napló-oldalát másolom ide. A dátuma: 1996. július 26. „Most is útba esik a S. G. Crisostomo. Kamil váratlanul bevon a kapuján: – Már rég jártunk itt. Félhomály fogad. Néhányan imádkoznak a padokban, mások gyertyát gyújtanak a giccs-szívekkel roskadásig megpakolt tucat-Mária-szobornál. Feltűnik egy, a bejárattal szemben ülő fekete hajú, középkorú, középmagas férfi, aki szúrós tekintettel figyel minden belépőt. Mintha közben jegyzetelne is… (Bevallom, zavar; rossz beidegződéssel fordítom el a fejem.) Hátunk mutatjuk neki, s a bal oldalon emelkedő Tullio Lombardo oltár domborműveit szemléljük, majd visszafordulunk a bejárathoz, hogy a Piombo által festett orgonaszárnyakat nézzük végig. Ekkor fény gyúl váratlanul, az alig látható festmény-alakok kiszíneződnek, élni kezdenek. Kamillal egyszerre fordulunk meg, tekintetünk egyszerre találkozik a megenyhült, mosolygó templomszolgáéval, aki int, menjünk közelebb, más mutatnivalója is van. Hozzá lépünk, majd vele együtt a szentélybe, ahol az újonnan restaurált Piombo-oltárt mutatja. Közben bizalmasan, fekete, csillogó szemét bátorítóan hunyorítva érdeklődik, melyik nemzethez tartozunk. Rossz tapasztalataimat félretéve én bököm ki, hogy magyarok vagyunk. Széles mosollyá tárul a biztató hunyorítás, szeme fölragyog: Magyarok?! Neki minden arany, ami magyar. Kövülten nézünk, hitetlenül, értetlenül. Még beljebb von s lázasan mesélni kezdi (magyarázatként az előbbi kijelentéshez): kicsi gyermekként élte át az ’56-os forradalmat. Édesapjával Albániában, minden este a rádiót hallgatták, a forradalomról szóló híreket. – Imre Nagy, Pál Maléter – mondja tiszta kiejtéssel, rajongással. Kabátja belső zsebéből nyűtt bőrtárca kerül elő. Óvatosan széthajtogatja a megsárgult, rongyosra olvasott újságcikkeket, a forradalom fakó, elszürkült fotóit. Közben mesél, mesél – a pillanat nagyszerűsége lenyűgöz. Néha bólintunk. Amikor zavarodott búcsúzkodás után lassan a kijárat felé indulunk, még utánunk siet, mondjuk meg, hogy hangzik magyarul: arrivederci. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra! Viszontlátásra!! – integet utánunk. Gyermeki öröm sugárzik róla.”

« vissza | ugrás a vershez »

Könyvbolt az Orgyilkosok utcájában

1 balthusi fülkék: Balthazar Kossovski de Rola (1908), Reiner Maria Rilke unokaöccse, Balthus néven francia festő, sokáig a római francia intézet igazgatója. Egyre nagyobb jelentőségű, de mindmáig sokak által elutasított művész. A szürrealizmus enciklopédiájának írója, René Passeron sem tartozik rajongói közé. Íme egyik vitriolos mondata: „Balthus sok olyan szobabelsőt festett, amelyeken serdületlen leánykák kéjes ábrázolásának adják át magukat.” Mi lehet Passeron valódi baja, tudakolná az ember, mert hogy „a serdületlen leánykák kéjes ábrázolása” biztosan nem. Csak el kell olvasnunk, milyen hosszú dicshimnuszt zeng Passeron Bellmerről, a másik művészről, akire aztán igazán nagy hatást gyakoroltak a „serdülő leánykák”. Ám Passeron „tartózkodásának” oka hamarosan felszínre kerül. Nyílt arisztokrataellenessége nyilván motiválhatta a kékvérű Balthus fitymálásában. Valódi okát azonban maga árulja el: „Az effajta erotikának megfelel Balthus képeinek kissé szomorkásan akadémikus kidolgozása. (Az én kiemelésem.) Bizony, így vagyunk mi vonzódásaink és taszítódásaink kusza fonadékában. Minden lecsúszott volna Passeron torkán, kivéve azt, ami keresztben állt: Balthus „szomorkás” akadémizmusa. Amiből természetesen egyetlen szó sem igaz, de az általános közhangulatra sandítva mesterien lehet valakit általa kompromittálni. (Balthus különleges helyzete, az újra divatba jött arisztokrácia miatt – v. ö.: Lempicka mostani tündöklésével, ami korántsem érdemtelen – érdemes eltűnődni azon, hogy az efféle ravaszdi kritikusi immoralitás más esetben milyen károkat okozhat.

2 L’ Oiseau bleu: évszám nélküli festmény, bár rajta Rouault (1871-1958) kézírásával olvasható a címe. Mestermű. Női arc, melyben az Éden álomi megvalósultsága és soha el nem érhetése egyszerre létező valóság. Szebb egyensúlyát örömnek és tragikumnak soha senki nem teremtette meg különbül Rouault-nál (a XX. sz. nemcsak „legkatolikusabb”, hanem a kevés legnagyobb festőjénél), Kék madarában.

3 Crepax: Guido Crepax, a legfölkapottabb erotikus (ha úgy tetszik: porno) képregények rajzolója Itáliában. Sokáig ellenállt eldurvulásnak és lealacsonyodásnak, a siker azonban egyre inkább alámosni látszik vitathatatlan rajztudását.

4 Mauro: egy tipikus mai „fotóművész és költő” keresztneve, egy olasz David Hamilton-tanítvány, a mostani negyvenesek meglehetős nagymellényűségével. Amíg mestere, az erényekben is bővelkedő Hamilton erotikus albumait Baudelaire, Verlaine, Shakespeare, Rilke és Michelangelo versidézetekkel dúcolja alá, a mi fotósunk nem elégszik meg fényképei művészetével, nagy öntudattal lép Baudelaire és Shakespeare helyére is. Híg lirizálása azonban nyomába sem ér néhány fényképe költői – és erotikus – szépségének.

5 Pentecoste: Giorgio Vasari (1511-1574) „nem túl jelentős” festészetéről (ahogy egy magyar művészettörténésznél olvastam) Laura Corti egészen kiváló Catalogo Completójában két Pentecoste (Pünkösd) c. festményt is találtam. A Potsdamban levő vászonnál sokkal jobban magával ragadott a firenzei S. Croce templom olajjal festett fatáblája, az 1557-es Pentecoste, elsősorban lebegő angyalainak nagyon is valóságos nőkként való megfestésével. Vasari, aki néhány festőről írt portréjával nemigen nyerte el bizalmamat (Uccellóról elég gyalázatos amit összehordott), Cortonában került hozzám közel, egy altemplomi freskósorozattal. Manierizmusa pedig egyenesen ráirányította figyelmemet. Ha Breton ismerte volna, Androméda képéért, vagy makacsul visszatérő témájáért (a festő, akinek Szűz Mária áll modellt) joggal sorolhatta volna a szürrealisták előfutárai közé.

6 Csigécu-Ni: 1634 és 1706 között élt japán költőnő – eredetileg. A könyvbolt-beli japán lány szépségével és szomorúságával érdemelte ki a nevét. „Ki kergeti / a kertben most a lepkéket?” Lepkekergető mozdulatai voltak a legköltőibbek.

« vissza | ugrás a vershez »

A beköltözés

1 Kis Hölgy: Hatodik verseskönyvemben, a Magvetőnél 1982-ben napvilágot látott Erotikus kánikulában bukkan fel először a Kis Hölgy, A Napördög Firenzében ciklusban. (1994-ben ugyanezen a címen jelent meg az életműsorozat 3. köteteként az olasz földön született versek gyűjteménye.) A régi Magvető-kötetből kiderül, hogy az első firenzei út idején mekkora szerep jutott a Kis Hölgynek versvilágomban általában is, de különösen Firenzében. A cikluscímet adó vers így kezdődik:

A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.

A ciklus utolsó – búcsúzó – soraiban így vesz részt:

Kietlen déli óra lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.

Ennek a korszaknak – kalandorkodva összelopkodott szabad és aranykorian boldog heteinek-havainak – társnője a Kis Hölgy. Olyan, pályámon döntő fontosságú felfedező versek kapcsolódnak hozzá, mint az Urnát Dávid hamvainak!, amelyben először sikerült az általánosan elfogadottal szemben új értelmezését adni Michelangelo Dávidjának:

a tiszta undorát a vértől

látva benne,

amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!

Azaz: Dávid győzelme előtti óráját ábrázolta Michelangelo, nem a diadalát.

De a Rubens hentespultjai is hozzá kapcsolódik, ahol

Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves, mosolyognak.

Tőlük a Kis Hölgy:

úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz.

S ahol:

csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera virág helyett dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!

Ma már világos, hogy a szabadság ösvényét taposó szerelem éles eszű, tiszta szívű kalauza volt Firenzében a Kis Hölgy. Az ő hús-vér lánya vagy unokahúga az a még csak képzeletbeli álarcos lány, aki e mostani kötet (a sokadik Firenzébe vivő út) Fölrobbantott Uffizi c. szonettjének szereplője. Ha e két lányt egymás mellé állítom, akkor tűnik csak elő igazán, hogy milyen hihetetlen sebességre kapcsolt a Világmúzeum szétrothadása. Magam sem tudom, mi a meghökkentőbb: a 49-52 éves férfi akkori „kései”, „túlhabzó”, „hippis” lélegzetvétele (versmondataiban), a „parázzsal bélelt csizmák” rajta, vagy az-e, hogy a csaknem két évtizednyi időmúlás se hozott felszínre mást belőle. És: hogy a szem rondán földuzzadt táskái mögül tizenegy év kihagyás után is (noha Firenzében azóta is, de az Uffiziban akkor jártam utoljára) azt látom az Oltarnóból, túlparti erkélyemről, amit 1978-1981 között láttam kirohanásunkkor, a hányó Kis Hölgyet menekítve a rothadásból.

2 Szeléna: A Kis Hölggyel ellentétben ezzel a névvel eddig mindössze egyetlen könyvben találkozhatott az olvasó. A menyasszony vetkőztetése c. regényben (1991, Magvető). A regény jórészt Olaszországban játszódik, nagyobbik felében éppen Firenzében. Főszereplője Szeléna, A menyasszony vetkőztetése jelentős részében Firenzében tartózkodott, s mert a regény számos motívuma egyik firenzei tartózkodásommal egybeesik, 1997-ben is elkerülhetetlen volt, hogy ismét fölkeresve a Szelénával tizenegy éve bejárt városrészeket, regényhősnőm emléke föl ne elevenedjék. Erkélyünk (kicsit rézsút) épp az Uffizi árkádos, barátságtalan beludvarára nézett (az Arno túlpartján). Ez a beludvar szorongató, rossz emlékünk Szelénával. Amúgy is Chirico-komorságú fekete árnyékától roskadozik, építészetileg az Uffizi szerves részét képezve. Mindig anyám figyelmeztető szavai jutottak eszembe róla. Anyám a jólöltözöttséget a lábfejnél vette szemügyre először: „A nadrágszárad lehet olyan frissen vasalt, hogy még el se szállt belőle a gőz, de ha a cipőd sáros vagy foltos, veled is valami baj van.” Vasari „legjobban sikerült épületével” is valami baj van – jól mondta édesanyám, hogy a lábánál kezdődik az ember. Még akkor is így van ez, ha az Uffizi esetében épp a lábbeli látszott a legsikerültebbnek. Pedig az Uffizinál nem is a földnél, hanem jóval lejjebb, az Arno vízszíntjén kezdődik a palota „lába”. Hogy Vasari eredeti szándéka alapján-e, vagy Buontalentiék jóvoltából, azt építészettörténeti foghíjaim miatt meg nem mondhatom, bár Vasari iránti mély és bensőséges ellenszenvem ellenére tartozom az igazságnak annyival, hogy volt ő (mármint Vasari) annyira manierista a talpán, és akkora extravaganciával átitatott, hogy rájöjjön az Arno néhányméteres meredek partoldalának remekül kihasználható lehetőségére, s azt is beépítse, mintha palazzójához tartozna. Aztán a partoldalból olyan teraszlábazatot alakítson ki, melynek félkörívben végződő párhuzamos-függélyes bemélyedéseiben egyenesen a Palazzo Vecchión és imponálóan hosszú tornyán a háromszor is megismétlődő bástyacakkos őrfolyosó-kiszögellés – komorságában is gyönyörűségesen középkori – díszítőmotívumát párhuzamosan bemélyülő vájataival lekoppintsa. Semmi kétség: jó szem, a nagyság dolgaiban otthonosan kiigazodni tudó tekintet kellett ehhez az „aprósághoz”. A szög is apró, mégis mekkora felületeket tud egymáshoz erősíteni! Mint ott Vasari (vagy a további építő) a középkort (egyik uralkodásra legtermettebb kései épületében) és a reneszánszot. Az Uffizi lábstuccnija kiválóan fest most is. Szemfüles fotósok már le sem kapják a palotát az Arnóba lógatott „lába” nélkül.

Kilátás az erkélyünkről

Kilátás az erkélyünkről

De hiába rakatta Vasari óriás kövekből (is) az Uffizit, valahányszor az erkélyre kilépve megpillantottam, még egyszer meg kellett néznem, s bevallom, enyhe csodálkozással: hát még most sem roggyant össze? Igen, ez volt a minduntalan rámcsapó kérdés. Nem igazán értem, mitől? Talán összefüggő nagy ablaksoraitól, melyek meglepően stílustalanok, mint egy századeleji gyártömb „célirányos” ablakai. Rozogának és összetákoltnak hat az egész. Persze ehhez már Szelénának semmi köze sincs – de annál több köze volt az U alakú épület Chirico-árnyékkal zsúfolt, elhanyagolt és piszkos benyomást keltő beludvarához. Ami sokkal nyitottabb annál, semhogy ennyiszer le„bel”ezzem, hiszen még az udvar is sértés. Több joggal érezhetjük a Palazzo Vecchio előtt elterülő tér benyomulásának az Uffiziba, sőt: előnyomulásának a Lungarnóig, azon túl pedig a folyóig. Így igaz. Nekem mégis, ahányszor csak közelről, az árkádok alól, a Lungarnóról, vagy éppen a térről hoszszában rajta végignéztem, nyitott, üres kőkoporsónak látszott. Arra már nem emlékszem, hogy 19 éve is ez volt-e az első benyomásom, de 11 évvel ezelőtt ilyen lett, ehhez pedig A menyasszony vetkőztetése ottani történéseinek, és bennük Szelénának nagyon is sok köze van.

3 Signoria tízenegy éve üres, kihalt tere húny csak: Ez a dátum is A menyaszszony vetkőztetése firenzei fejezeteihez kapcsolódik. Régebben, 1978-1981-ben, amikor a Kis Hölgy kalauzolt végig a Signoria terén, igazi olasz, remek tér volt. Önmagával teljes mértékben azonos. Kívülről néztem, és iparkodtam annak a tapintatával átvágni rajta, aki tudja: nem tartozik bele a képbe. Se családostul, se Kis Hölgyestül. Rab országból jöttem, magam is hosszú rabság után megkésetten, 49 évesen még mindig csak a 4., 5. könyvemmel a hónom alatt. „Nehéz sorsú”, írta rólam virágnyelven a recenzens. Ehhez képest a Via Bellinin, Firenze Lipótvárosában laktam, a ház is tipikus lipótvárosi volt. Vagy még olyanabb, hiszen ott minden márványból, nemes fából és vörösrézből készült. A mosónő 3 erkélyes, 5 szobás lakásában valamennyi ablak- és erkélyajtó rámája is márvány. Életemben először ekkor láttam 4 zárral kicifrázott előszobaajtót. (Börtöncellámon is mindössze 3 zár volt.) A mosónő, aki akkor már inkább öregasszony volt, mint mosónő, abban pedig szíves-mosolygós, együttérző és kedveskedő, tulajdonképpen nem is ott lakott; lányának vette a lakást, aki az idő tájt éppen a tengerparton üdült a kisfiával. Így aztán jól is érezhettem volna magam – ha valaha is a Lipótvárosban szerettem volna élni – reggel, délben, este más-más erkélyről nézve Firenze felhőtlen egét. Csak ne lett volna a Bellini utca oly messze az óvárostól, és ne nyüzsgött volna annyi ellenőr a buszokon (ha így, utólag visszagondolok rá, szinte többen voltak, mint a zsebtolvajok Rómában, a 64-es járaton). Gí, aki Hőgyész paradicsomi dombjai közt és a Balatonon töltötte gyerekkorát, szintén nem volt elragadtatva negyedünk jól ápolt tucatháztömbjeitől. A Kis Hölgy pedig a szerelem hátterét illetően nem adta alább Savonarola kép- és könyvmáglyájánál, a Ponte alla Carraia 1333-as összeomlásánál, s kicsapongásai közé is az Aranykor nevű bearanyozott kisfiú tartozott (bizonyára Donatello ingerlő erotikájú Dávid szobrának hatására), aki tudvalevően a bearanyozásba belehalt. Hiába, ilyen teremtés volt a Kis Hölgy, akinek „aranyhaja fölött szemem a jövőbe néz”-ett.

Nem I. Cosimo nagyherceg szobra (legalábbis lelki szemünkben) állt a téren, hanem nyakig ellentmondásos dialógusba merültünk a Medici uralmat alapító dédatya Cosimóval (ki tudja, talán éppúgy, mint egykor Janus Pannonius meg ő), és számunkra élőbb volt a Loggia dei Lanzi szobortára, mint a teret szegélyező – számunkra megfizethetetlen – éttermek és mulatóhelyek kiöltözött, fölékszerezett tarka tömege. A tér mindig nyüzsgött az emberáradattól – hogy ki milyen nyomorúság vagy átok batyuját hagyta odakint, mondjuk az Orsanmichele közeli szobros falának tövében, mielőtt fényképező masináját boldogan kattintgatni a Piazza della Signoriára lépett? A tér jelene fölöttünk úszott.

Aztán tizenegy éve jött a nagy élmény. A menyasszony vetkőztetése fesztiváléjszakája, amikor már Szeléna lépdelt velünk Firenzében, és lehet, hogy éppen az ő tengerzöld, térdig érő „pulcsija” rejtegette azt az ollót, amellyel néhány – rá anynyira jellemző konok – nyisszantással egyszerűen fölvágta valamelyik színsávja mentén a Piazza della Signoria bensejét; most duzzadt csak igazán hatalmassá! Kiderült, hogy látványánál is mennyivel nagyobb, és pompás színsávjainál is sokrétűbb. Mintegy beléptünk a bartóki Kékszakállú kastélyába, és titkai a siker csillogásától a gyönyörök kertjén keresztül a rémtettek 7. ajtajáig fölpattantak előttünk. Vér és arany adys székesegyháza lett. Szeléna pedig a kisujján egyensúlyozta, s ha akarta, apró köldökgödrébe rejtette. A regény megjelenése, 1991 óta Gí minden évben legalább egyszer elolvassa (és jócskán fölolvas belőle nekem is, hogy legyen mércéje a folytatásnak). Így rendszeresen egyeztetni tudtuk Signoria téri emlékeinket. Úgy is írhatom, a piazzát állandóan rezsón tartottuk. Amihez képest a valóságban a tér üres és kihalt lett. „Húnyt csak”. Mi okból? Miért? Talán az Uffizi elleni terrortámadás után a Lanzi elé telepített carabinieri autók óta? Fegyverek láttán kihűl a szív. Akárhányszor átéltük ezt Rómában is, ahol különösen a harmadik világ marcona diktatúrái adhatták elő úgyszólván naponta (az olasz diplomácia különleges kapcsolatai révén) lőporfüst és vérszagú komédiáikat a villámgyorsan kiürített utcákon végigrobogó (1/á márkájú) diplomata autókaravánjaikon majomtartással csüngő-kapaszkodó kommandósaikkal, akik kaszkadőröket megszégyenítő mutatványokat végeztek a robogó kocsik sárhányóján, farán, tetején pördülve, szaltózva, ide-oda lengve, miközben nyakban hordott mordálycsövük rezdületlenül meredt a kicsit napszúrásosan elkábult római ablakokra, pálmadíszes erkélyajtókra. Az ember minduntalan nevetni akart volna, ám egyszer sem tudott. A fegyver féme előbb érintette meg a szívét (hogy megdermessze), mint a nevetési inger a rekeszizmot. Minden bizonnyal a Signoria terének sem tesz jót ma a carabinieri különítmény.

Mindkettőnket meghökkentett, hogy milyen sivár és üres lett a Loggia. Mitől? Cellini Perseuszának elárvult talpazatától. Szinte fáj a szobor hiánya. (Csak átmeneti, nyugtatja meg az embert több öles méretű felirat – készségesen hinni szeretnénk.) De a tanulság kézenfekvő: Cellini műve nem akármilyen szobrok között állt. Ha hiánya ekkora porral fújta be a többit, bizonyossá teszi, amit eddig is mondogattunk (ráadásul még a szakma is mondogatott), de úgy látszik, minden ízületében mégiscsak a hiánya érzékelteti igazán, hogy ez a szobor kivételes nagyságú. Már azt is kérdezgetni kezdtük magunkban: az egész térnek vajon nem ez a baja? De nem. Sajnos, nem. Az a baja, hogy nem történik rajta semmi. Semmi, ami az embert mélyebben megérinthetné. Ez pedig megint akkor vált tenyérviszketően érzékelhetővé, amikor egyszer – egyetlenegyszer, augusztusban – történni akart valami. Az Öreg Palota súlyos és hallgatag épületremeke előtt egyik este a néhány lépcsőnyi magas kőemelvényen hangversenyre készülődött a firenzei szimfonikusok zenekara. Az ilyen szabadtéri zenéléshez olaszos zűrzavarral órákon át készülődnek. Rengeteg csevely, szakmafitogtatás, színjáték, de jóformán semmi valódi nekigyűrkőzés, igazi próba. Mégis sikerült kivárnunk néhány számot a nem túlságosan nagy, de teljesen érdektelen (s ettől mindjárt sokkal kevesebbnek látszó) tömegben ácsorogva. Elhűltünk a nemes nevű zenekar és az ingujjra vetkezett Professore csupa maszat, színtelen és rézfúvósai által olykor már az étkezés utáni böfögéshez közelítő muzsikálásától. Nemhogy sajátossága, egyszerűen hangja sem volt a zenekarnak. Mintha sártócsás, dágványos földúton kellene előretartaniuk, minden taktusra 3-4 ujjnyi vastag sár ragadt: nagy fröcsögéssel, plattyolással tudott csak az előzőhöz kapaszkodni. Meglepődtünk, hiszen a zenekar neve és Firenze zenei múltja merőben mást ígért. De két meghökkentő jelenség ennél is föltűnőbb volt: a Professore gondtalan elégedettsége dirigálás közben (az éppen megszólalásukra váró zenészek is ugyanilyen fennkölt arckifejezéssel trónoltak), és a hallgatóság igénytelensége. Olaszországban? A Piazza della Signorián (?), ahol mégiscsak Európa, Amerika és Ázsia ácsorgott, és bizonyára nem japán nyugdíjas gyárimunkások vagy Fülöp-szigeti, kínai utcaseprő és ablakmosó lányok, belga hentessegédek, német autószerelők és amerikai munkanélküliek itták a Camparit a tér teraszain, vagy húzódtak a zenekar elé, olykor letelepedve a lóhugyszagú kövezetre hosszú kártyacsatákba temetődve, esetleg emelt hangon pletykálva egymással (mint vénasszonyok a templomban) tízfelé szórt figyelemmel, végül is semmire se figyelve. Legkevésbé a zenére. Ám úgy nem figyelve rá, hogy közben értésre kívánták adni tetszésüket, annak a jelzéskényszerével, aki természetesen tudja, hogy a zenekar őt szórakoztatná, és abszolút elégedett is a szórakoztatás színvonalával, csak hát éppen most nincs különösebb szüksége rá. Bádogemberek hallgatták a zenét, és a tapsuk is, ami minden szám után kötelességszerűen fölhangzott, úgy szólt, mint a hanyag, nehézkes, lélektelen zenélés bádoglemezről verődő visszhangja.

Két évtizeddel ezelőtt nyüzsgött a Signoria tere a legkülönfélébb alkalmi és hivatásos mutatványosoktól. Tizenegy éve pedig olyan angol produkciót láttunk ingyen és bérmentve – mert még csak nem is kalapoztak –, hogy nézése közben Pesten az állami cirkuszigazgatónak is elcsöppent volna a nyála. Egy (szintén) angol gitáros (meg fedetlen keblű, félig hozzátapadó barátnője a tértől fél percre, a Mercato Nuovo loggiájában ugyanekkor az éneklés oly gerincvelőt borzongató mutatványával szolgált, hogy Szeléna extatikus gyönyörébe majdnem belehalt, ami lehet, hogy egy regényalaknál nem is vehető ritkaságszámba, csakhogy a feleségemmel mi is sóbálvánnyá nyűgözve álltunk, és máig minden sejtemet átjárja az emlék varázsa. Ez tűnt el a Signoria teréről. Amiért valójában nevetséges volna a teret okolni. Mintha az ablaküveg lenne hibás, amiért az eső a lecsapódó korom lucskával bekoszolja. Csupán egy kép az, hogy a Signoria tere „húnyt csak”, mindöszsze mai világunk lenyomata. Annyira az csupán, hogy e mondat lényege akkor bontakozik ki igazán, ha el is hagyjuk a végét. Az első szavát pedig kurziváljuk. Így végre megfelelően ijesztő. Mindössze mai világunk. (Tartok tőle, hogy nyitottságában se dodonai már egy Piazza della Signoria-beli fiákeres előtt sem.)

4 üde Giottója: Az új festészet kútfője Giotto, miután már Dante fényes diadalt tulajdonított néki Cimabue fölött. Később Goethe hasonló véleményre jutott (jóllehet aztán kiderült, hogy a képet, amelynek kapcsán Giottót így aposztrofálta, nem is Giotto festette). Végül éppen a mi századunk – melyben a művészettörténet egész sereg tudományág friss eredményeivel és a modern technikai eljárások garmadájával folytatta és elmélyíthette a Giotto munkái körül folyó vitát, mindegyre több és több Giottónak tulajdonított mű szerzőségét megkérdőjelezve, többször egyenesen cáfolva, és a mű eredeti alkotójának személyét és életrajzi adatait is föltárva – éppen azt mutatja, hogy Giotto jelentősége, középponti szerepe nemhogy csökkent volna, hanem egyre erőteljesebbé válik, olyan kútfővé, forrástorkolattá, mely egymaga bőségesebb (gyarkorta fölkeresettebb) szomjoltó forrásvizet ád, mint a többi kútfő, Cimabue, Duccio, Cavallini együttvéve. (Bőségét a megjelent műtörténeti tanulmányok számával mérhetjük.) A megújuló érdeklődés ilyen virágkorában nem kis merészség (vagy nyelvi botorság?) volna üdének nevezni Giottót.

Giotto Campaniléje

Giotto Campaniléje


De annál kevésbé az, ha firenzei harangtornyára mondjuk, a Campanilére, az olasz föld talán legszerencsétlenebb dómjának az oldalán. Giottóról, az építészről és szobrászról nem sokat tudunk, a Campanilén kívül zavarbaejtően kevés az, amivel kapcsolatba hozhatjuk. Padovában a Cappella degli Scrovegni jelentéktelen épülete bizonyára nem azért őrzi a nevét, mert ő tervezte, hanem mert az ő – méghozzá csodálatos épségben megmaradt – freskóival van tele. A firenzei Ponte alla Carraia 1333-as összeomlása is fantáziát ingerlőbb dátum a Giotto vezette ujjáépítésnél. És bármennyire is ő volt a Dóm egyik építésvezetője, ezekről az évekről is legfeljebb az jegyezhető meg, hogy ha valóban Giotto elképzelései nyomán nyerte el a gigantikus épületszörnyeteg hátsó fertályának és oldalainak zöldfehér kőlap-borítását, úgy sokat köszönhet Giottónak, aki komor, de méltóságteljes csomagolásba rejtette a szörnyszülöttet – bár ez a tette azért percig sem hasonlítható össze Brunelleschi kupolájával. A Campanile viszont igen. A dísztelen, mégis ünnepélyes dómfalak jelentéktelenül kicsire sikeredett gótikus ablakaikkal (erről persze nem Giotto tehet) végeredményben legváltozatosabb szakaszaikban is egyetlen feladatot szolgálnak: tartják Brunelleschi remeklését. Érzékelésünket összezavaró nagysága már-már vetekszik a hegyek (sokszor leírt, megénekelt) igencsak zavarba ejtő, érzék-tévesztő hatásával. Ez a kupola a hegyövezte Firenze közepén maga is hegyként viselkedik. Távolról is közelinek látszik, de olyannyira, hogy szinte nincs az óvárosnak egyetlen olyan valamirevaló utcája, hová ne ez a kupola nézne le, méghozzá annyira szélesre terpesztetten, hogy mindössze keskeny cikkelye fér bele az utcaképbe, ez pedig még inkább azt hiteti el velünk, hogy mennyire karnyújtásnyi közelségben kezdődnek a Giotto elképzelése szerinti zöld és fehér kőborítású falak: mintha elegendő lenne néhány lépés, hogy már ott is légy a kupola tövében.

De Giotto Campaniléje is zavarba ejtő hatású. Csak kissé másként. Éppen üdeségénél fogva. Ez a tulajdonsága ugyanis a panorámát uraló magasságához azonos módon társul. Már messziről, sőt nagyon messziről is könnyed és csipkeszerű. Kamasz üdeséggel pompázik, amikor a részletek igazán még nem is vehetők sorra rajta. Logikánkat eléggé próbára tevő különösség. Mint a folytatás is, mert csupán ha a Dóm terére, a Campanile közvetlen közelébe érünk, akkor érzékeljük a Giotto életében már elkészült alap és a torony alsó szakaszának masszívságát, erejét és szigorú egyszerűségét. Furcsa élmény ez, fordítottja annak, amit a józan észlelés fokozatos kibontakozásának vélnénk.

5 lent a folyam tükörével épp az esik meg, amit Cocteau szeretett: Talán azzal kellene kezdeni, ki szereti Cocteau-t (ma, itt, Firenzében vagy otthon)? Akik a költészetet szeretik (vagyis elég kevesen). De még ennél is kevesebben, vélhetően (mert azok, akik nemcsak a versben kifejeződő költészetet szeretik, hanem olyannyira szeretik a költészetet, hogy úgy vélik: minden irodalmi műfaj, sőt minden művészeti ág élesztője, legközepe, azaz „istenujja”). Hát a költők szeretik-e? Ki, miért? „Kötött formát kíván tőlem a tinta / Máskor meg áradó kötetlen verseket.” A kötött meg az áradó (feltéve, hogy tudja róla), ki kötöttségéért, ki kötetlenségéért bizton szereti. Az is, akit bizarr kérdése jól eltalál: „Nem éreztél sosem, tárlatok kedvelője (…) vágyat, zavart varázst (…), hogy csókot lopj a szobrok ajakára?” És a nők, kivált a nőiesek minden mennyiségben (no persze a fent jelzett szűkös határon belül, s ott is csak akkor, ha hallottak felőle), de közülük is leginkább azok, akik magányukban nem Minotauroszt képzelik ágyukba, vagy éppen Marsot gátrepesztő ösztöké(jé)vel, hanem akinek még hízelegni tud Cocteau pajzán szófűzése Szókratészről: „Szegény bölcstől ne vedd zokon: / Csak a te nemed bája volt az, / Mit kedvelt az ifjoncokon.” Aztán még azok is szeretik, akikhez így szólt: „Hírhedt témáim az álom és a halál.” S nyilván vannak (mert mindig is voltak és lesznek), akik zöld frakkjáért szeretik, akadémikusi öltönyéért, mert akadémikusságát jobban elhiteti velük a verssorainál. És én is vallhatnék (végül) úgy, hogy nyelvöltés jöjjön rá válaszul ifjú költőink köréből. Mire? Íme: „Az árny cserét akar s minden Dantét ki rááll / Vergilius vezet”. Én ezért szeretem. De végül is az itt a kérdés, hogy Cocteau mit szeretett? „Pár pontos műszerem van: egy tükör, egy alkony. – / Nincs több, ez minden itt.” Így fordította Végh György szépen, a központtalanítást modernizálva magyar központozással. Hát igen! „Egy tükör.” Cocteau kevés filmet csinált, de tagadhatatlanul bennük a költészet élesztője. S mert igazat írt (és élt), főleg pedig a tükörrel, melynek síkjába belépve az élő a túlvilágon, a halott pedig síkjából kilépve az életben találja magát – már ahogy költők egymás közt szokták, úgy téve, mintha semmit se tenne, mutatja az utat. Persze egy film „tükre” kizárólag anyaghoz kötött lehet, hiszen még A költő vérét is (Cocteau filmcím) láttatni kénytelen, szintúgy, mint a szobatükör egyébként láthatatlan „viselkedését” is filmkockáinak tömegével – ahogy magam is megkísérelem az írott szó filmkockáival, versképével (a vers kénytelen anyaghoz kötöttségével, a nyelvvel) láttatni – szobatükör helyett – az Arno víztükrét, és benne azt, amit Cocteau (a költészet, amikor Cocteau-nak hívják) szeret.

« vissza | ugrás a vershez »

Kétprofilú portré Firenzével

1 Giottón fönt, Brunelleschin: Azaz a művükön; ahogy az üde Giotto kapcsán Brunelleschiről is kiderült: a harangtornyon és a kupolán. Legfeljebb azért érdemes visszapillantani A beköltözés 4. pontjára, mert abban szerencsétlennek neveztem Firenze Dómját, de még csak azt se teszem hozzá, hogy ha nem volna rajta Brunelleschi kupolája és nem állna oldalán Giotto Campaniléje, meg sem említeném. Csakugyan? Szinte már mulattató, hogy a műtörténészek valahogy úgy vannak a firenzei Dómmal, mint a diktatúra „nagy öregeivel” voltak a kor kritikusai. A szent teheneket nem érhette bántódás. Vagy nem lenne meglepő, hogy a másutt már bizonyítottan ép érzékű és értelmű szaktekintélytől a Dómról csupán az orr alatt eldünnyögött fűrészporízű egyenmondatok olvashatók? Kivéve egy-két vértolulásos kifakadást Vasari botrányos kupolafreskói, vagy a múlt század homlokzatborításának cifrálkodó utánérzése ellen. Csakhogy Vasari összes kupolaképe annyi ebben a kongó csarnok-kolosszusban, mint bögre tejben az egy szem légy. Itt az architektúra maga fordult ki önmagából, vagy fordult maga ellen. Mindenesetre átváltozott hiányérzetünk gigantikus méretű gorgófejévé. Űrből, ürességből, nem a filozófiai Semmi, hanem nagyon is az építészeti semmi jelenvalóságából. (És nem abban a régi görög értelemben, amihez még Kerényi Károly hajlott: a szépség és játékosság, az ijesztgetés, a maskarába bújás eshetőségét is engedélyezve a gorgófej utólagos elképzeléséhez, hanem egyértelműen a vérfagyasztót produkálva.) Itt: hihetetlen produkció! Mintha az emberi nem teremtő szellemének csődje állt volna össze csupa elszalasztott lehetőségből, csupa kihagyás emlékművévé formátlanodva. Amiben – ha igazán őszinte akarok lenni – nem rosszasága a legrosszabb. Még csak nem is a műítészek lábujjhegyen óvatoskodó odébb-somfordálása a rákos-fekélyes-bűzös tévedés befelé nyelt diagnózisával. Az a legrosszabb, hogy 700 éves. Végignézte Firenze hullámhegyeit és völgyeit. Már akkor százados építmény volt, bár még javában dolgoztak rajta, amikor Lorenzo de Medici édestestvérét leszúrták benne. Dantét évszázadokon át úgy olvasták és értelmezték egyik sarkában, mint a Bibliát. Strófáról strófára. Századok megszámlálhatatlannak tetsző szellemi óriása nézte a San Miniato al Monte fala mellől, amint hátán Brunelleschivel és oldalához nőve Giottóval ez a hosszan elnyúló kőóriás Firenze középpontját képezi. Onnan, a Miniato oldalából senki sem láthatja a szépnevű templomot (a Virágos Madonnának ajánlották) szörnyszülöttnek. Firenze szívének látja. A kép ékének. Goethétől Eliotig mindenki így nézte távolból. Ezra Pound se foglalta egyetlen trágár kiszólásába se bele megrökönyödését, amikor a Miniatótól beballagott a bensejébe. Vagy sosem volt bolond a küszöbét átlépni?

„Az édes völgyben a szigorú város”

„Az édes völgyben a szigorú város”

Valójában nem ettől éreztem magam a legrosszabbul. Mert ahogy írtam, a rosszban nem az a legrosszabb, hogy rossz, hanem ha megkövesül, úgy marad. Utóvégre Firenzében nem a nadrágszabó Volterra mocskos gatyáiról van szó (bántó, bántó, de mégiscsak porszemek Michelangelo istenkézvonásán) – a Dómban éppen fordított az arány! A jó tűnik el, befalja magába a rossz üresség feneketlen bendője. Amióta abból az igen-igen kevés jóból az elmozdíthatót átszállították a Dóm csöpp, de építészetileg szinte tökéletesen a művekhez szabott múzeumának palotácskájába (hogy kizárólag az egyházi kincstár pénzhajhász fejeseinek köszönhetően, vagy egy jóérzékű, a művészet dolgában még lépni tudó firenzei bíboros is „mentve a menthetőt”, belenyúlt a dolgok folyásába, meg nem mondhatom) – de az tény, most aztán egészen világos: századokon át sem volt eleve elrendelés, a Vak Sors muszája ez a templombelső. Ma pedig már tűrhetetlenül nem az.

Menj be a Dómba, kerüld ki a szolgák lármás hadseregének randalírozását, hagyj fel a megmaradt kevéske művészi érték, egy-két Robbia, Uccello, Castagno, néhány freskótöredék és apró szobor nézegetésével. Ülj háttal Vasari képeinek és bámuld a falak hajlatait mindaddig, amíg sürgős belső kényszert nem érzel, hogy képzeletben rúgj bele faltörő kossá duzzadt lábfejeddel a nevetséges méretű ablakok aljába-tetejébe, és el fogsz csodálkozni: ide a világ egyik legszebb temploma építhető be. Azért be, mert a gigantikus falak és minden pillér, amire súly helyezkedik, nem csupán süket-vak mozdulatlansággal kushad, hogy mikor billentik ki rossz helyéről egy köteg dinamittal, hanem – ha jobban ráfigyelsz – készséges várakozással áll, hogy a te világszép templomodat is ugyanúgy tartsa, ahogy most az üresség szörnyeteg szerkezetét. Itt építeni kellene, nem rombolni! Galériák, loggiák, kápolnák és őket összekötő többszintes oszloprendek, lépcsőzetek tömkelege hiányzik innen. Lerontani mindössze azt kellene, ami az irgalmatlan nagy teret csenevész (és rendszerint gyorsan megszakadó, sehová sem pászítható) díszítőelemeivel annyira rosszízűvé teszi. Mint pl. a falak tetején föltűnő bástyacakk-sorok se hús-se hal jelenlétét. Mintha papírkivágások lennének. Sem mívesek, sem rusztikusak. Ahhoz túl haloványak, hogy a kezdeti nagy idők stílusjegyei lennének, túl simák, hogy a középkort idézhetnék, de túl szárazak, unalmasak és nagyméretűek, hogy óvodás gyerekeink katonásdit játszhassanak alattuk. Vagyis semmire sem valók. Leverni, eltakarni, átépíteni. Az utóbbi a valódi megoldás: építeni.

Azt mondta nekem, talán 58 éve egy kőfaragó mester – aki kisgyerekkoromban az autójával elgázolt ott, ahol a Pozsony utcába torkollik a Csorba utca, de utána jóbarátságba keveredtünk –, hogy még egy kőkoporsót is barátságosra lehet faragni. És ne tessék nyugtalankodni, mert eszébe se jutottak a cirádák, a kőrózsagirlandok vagy az oroszlánszájból lógatott vasfogantyúk. A kőfaragó mester egy gyufásskatulyával és egy másik (nem tudom már, mi célt szolgáló) apró papírdobozkával adta elő, hogy minden – így a hely bensőséges (egyébiránt pedig akármilyen) légköre is – elsősorban az arányokon múlik. Mindenesetre annyi biztos, hogy a gyufásskatulyát a gyújtószerrel bevont keskeny oldalára állította, én pedig jóval később is feszengve képzelődtem: hogy ülhetnék ott, a bensejében a két fal közé préselődve. Mint egy kardot nyelt. Mint egy kardot nyelt halott. Kövér és göndörhajú ember volt ez a kőfaragó mester, csupa félgömbből készített volna róla portrét kubista korszakában Picasso is. Ez a sok íves, párnahátú vonal, amiből öszszeállt, alighanem szavai nélkül is meggyőzött volna igazáról (aminthogy meggyőzött is, hisz látható: őt lerajzolja néhány szavam, de attól tartok, fejtegető mondatai nemigen jutnak az eszembe). Sok múzeum alagsorában, kőtárában méregettem azóta is az elém kerülő szarkofágokat; okoskodása ugyan nem, de lényének csupa kerekülő barátságos mozdulata annál inkább emlékezetembe vésődött, s ha a szarkofág nemcsak merev egyenesekből állt, de még keskenyebbnek is éreztem (mondjuk, nem is volt igazán, csak fölösen megemelt magasságánál fogva az), és úgy találtam, hogy a kiflivé félbegörbülés képzete se férne bele, már léptem is előle tova. Soha nem az izgatott, hogy minek egy olyan tökmagnak, amilyen az ember, akkora kőkoporsót faragni, hogy háromszorosára is vígan kinyúlhatna benne. Hanem, hogy miként aránylik egyik síkja a másikhoz. Ez nyomban kigyújtotta vagy eloltotta az érdeklődésemet iránta. Nem is tagadom, a Dómban egyszer-egyszer Gível együtt állva az aprónak tűnő, valójában testes karácsonyfa méretű mécstartó vasállvány előtt (képzeljünk el egy fát, vagy legalábbis egy kövér bokrot, aminek minden levele hajladozó mécsláng), megjött az én kőfaragó mesterem is, és könnyen lehet, hogy amit a riasztó hodály új belső szerkezetéről, kápolnáiról, galériáiról, oszlopsorairól és három-négy szintről ívelődő-kanyaruló lépcsőzeteiről Gível összeálmodoztunk, nem is volt egyéb az ő fülbe-sugdosásainál. Csakhogy a századokkal szemben én neki adtam igazat.

2 bronzoroszlán légyevő gyíkként: Soha nem vonzott igazán a heraldika, de eme gyarlóságom természetes ködén keresztül is elképedéssel láttam, hogy ez a város (mármint Firenze) milyen ellentmondásos kapcsolatban állt szimbólumaival. Ha azt mondom, hogy „oroszlán, mancsában liliommal”, alighanem előbb gondolnak a vámos Rousseau-ra (vagy a gyerekfantázia rajzba foglalására), mint Firenze címerére. Mert ebben a párosításban már benne van mindaz, amit Reverdy a szürrealizmus jó hasonlatának nevezett. (Lautréamont-nal a háta mögött.) És ez még csupán a kezdet. Vajon mit szólnánk ahhoz, ha gondtalanul elfoglalva helyünket a fővárosi cirkusz bordó (gondolom, még mindig, úgy mint hajdanán, bordó) bevonatú zsölyéjében, egyszercsak fönt, a magasban megjelenne egy kötéltáncos négylábú; oroszlán vagy tigris. Gondolom, szóhoz se jutnánk, s egy tömegpszichózis jól nevelt részeseiként elismerően csettintenénk hipnotizáltságunk felső foka miatt. Mert ugyebár négy láb egyetlen szál kötélen… A józan ész leáll. Pedig a kötél, ha imbolyog is, de legalább vízszintes. Ellenben a Palazzo Vecchio fenséges tornyán, amin fölfelé lohol az oroszlán, olyan függőleges a zászlórúd, hogy annál függélyesebb már nem is lehetne. Mégis az oroszlán folyvást lohol rajta. Rendületlenül. Mi jóval rebbenékenyebben vettük tudomásul, amikor az esti, meleget ontó merőleges falakról az erkély tetejére zavartalanul átgaloppoztak a gekkók, és hátukat-farkukat tekergetve, egész testükkel könnyed lógásban sétafikáltak a fejünk fölött. A körülöttünk röpködő apró denevérek meg (nyilván miattunk) hoppon maradtak. Ott, a tornyon az oroszlán merőleges helybenfutása közben fütyült a denevérekre, egyre csak liliomát akarta utolérni (amit a rúd zászlóján csattogtatott volna a szél, ha nem ugyanúgy bronzból lett volna, mint az oroszlán). Ha nem is hátborzongató ez az eset (mint a cirkuszban egy kötéltáncos oroszlán), de felettébb mulatságos. Nem azért, mert századunk gazdagainak helybenmozgó masináit, a szobabiciklit meg a félrőfnyi (szoba)futószalagot és rajtuk a hosszabb életért verejtékező helybenlihegőket látjuk. Ennek a lilioma után loholó függélyes oroszlánnak már az előtörténetében is föllelhető nagy adag humor. Méghozzá Firenze – s talán az egyetemes szobrásztörténelem – legszerényebb és legvisszahúzódóbb, ám legszókimondóbb, (vagyis) legkeserűbb, a felnőtt embert ábrázoló szobraiban a mulatság páráját is kikerülő zseni ős címerállatában, a Marzoccóban.

Donatello: Marzocco

Donatello: Marzocco


Kőből és nagynak faragta, kutyaülésben az oroszlánt, amint mancsát pajzsán nyugtatja. Pajzsán a liliom. Nézi az ember és szétömlik benne a derű. Ez az oroszlán nem négy talppal egy szál kötélen sétál, de attól még hipnotikus tüneményként viselkedik. Teste sima, sörénye parókaszerű (mintha a rokokó bukolikus parkjaiból csöppent volna vissza), komornyik ábrázata ugyan állig-gomboltságra vall, de tekintete méla, mint azé, aki ugyan ráállt, de közben igen feszélyezi libériájának kifogástalan viselése. Mindez bizarr, groteszk. Kockacukorral ugyan eszünkbe se jutna megkínálni (nem azért, mert nem kedveljük bohókás komornyik-pózát, hanem azért, mert a már beöltözött komédiást akkor sem illik a szerepével összeegyeztethetetlen viselkedésre biztatni, ha tudjuk róla, hogy – Milne-Karinthy módjára – „a világon a legeslegjobban” a kockacukrot szereti). Mit keres ez a szobor Donatello életművében? – Már ez is kérdés. De hogy lehet belőle Firenze (az okos/ságra annyit adó/, a hősi, a polgár, a józan, a kereskedő, az embert az Isten mellé ültető, majd mintha mi sem történt volna, Savonarolát is saját máglyájára rápakoló, most pedig egy hófehér szűzlány ártatlanságával szentté avatásán tüsténkedő – szóval mára: a gazdag, a hivatalnok, a papi és szocialista Firenze) címerállata? Ahogy Donatello – és éppen ő! – kőből megfaragta, majd pedig a Várost vezető Signoria fölparancsolta fémes lapos loholásra a Palazzo Vecchio zászlórúdjára, abból érzésem szerint nem csupán a művelődéstörténet parányi mellékzöngéje lenne kikerekíthető egy tanulmányban, hanem sok új mozzanattal bővülhetne az emberi lélek és főként a közlélek – így Firenze közlelkének az ismerete is.

« vissza | ugrás a vershez »

Két éj két hegedűse

1 Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem: Itt, Firenzében sem tud játszani a hegedűs, de rejtett magnós „zenélése” a néma vonóhuzogatás tele kalap pénzt hoz neki:

Csalók a hídon

Talán Brunónak hívták, talán Giacomónak vagy egyszerűen csak Giovanninak. Rómában láttam a Ponte Sistón, ha átballagtam a Via Giuliáról a trasteverei oldalra, a folyó túlsó partjára azon a csúf kis vashídon, amit lezártak az autók elől, s amin csak a fürge motorosok furakszanak a hídfőnél akadálynak felállított oszlopocskák között, fülsértő berregéssel kerülgetve a gyalogosokat.

Közöttük láttam meg őt, a hegedűst.

Szánalmas kis emberke volt, kitérdesedett szövetnadrágban; csíkos, átizzadt ingét széles nadrágtartó szorította hajlott hátához. A híd közepe táján állt, a korlát közelében, loboncos haját kócolta a Teveréről támadó forró szél; vastag keretű, sok-dioptriás szemüvege mögül leste a járókelőket, és játszott.

Játszott?

Amikor a közelébe értem, csupán cincogott. Vagy nem is cincogott, hanem inkább szörnyűségesen nyekergette a hegedűjét. Azt hittem, hangol, ezért húzgálja húrról-húrra a vonót, hogy „stimmelje” hangszerét. De hiába vártam, hogy valamilyen dallamba kezdjen, csak nyűtte, nyekergette a húrokat.

Távolodva hallottam, újra kezdte a hangolást, s bár szerettem volna hallani muzsikálását is, csak a cincogás és nyekergés kísért.

Jövet ismét ott találtam. Meglepett, hogy most sem játszott, csak húzgálta, tologatta a vonót, rettenetesen vinnyogtatta hegedűjét. Kissé távolabb tőle megálltam, s figyeltem. Soha nem kezdett dallamba; akkor jöttem rá, hogy ez az ember, ez a Bruno vagy Giacomo, vagy Giovanni, ez nem is tud játszani.

Dermesztő merészség!

Elképesztő csalás!

De ami még jobban meglepett, az emberek nem jöttek rá a turpisságra. Hullott a pénz a lába elé, ha nem is sok, de csurrant, cseppent. Meglehet, az éktelen lármától nem is hallhatták, muzsika szól-e vagy hangzavar. A széles, parti utakon szűntelen áramlott a forgalom, hajnaltól késő éjszakáig bőgtek a motorok, özönlöttek a járművek.

Lehet, hogy csak én vettem észre, mekkora csaló?

Nem akartam megint zavarba hozni, visszafordultam, s a Garibaldi-hídon mentem haza. De egyszer késő éjszaka megint az utamba került. Éjfél után volt, még nyüzsgött a város, nem aludt Róma. A Tevere partján jártam a hatalmas platánok alatt, s ráfordultam a kis vashídra.

Már messziről hallottam a nyekergését.

Közel merészkedtem hozzá; nekidőltem a korlátnak, figyeltem. Vajon hogyan képzeli? Nem fél, hogy leleplezik, rátámadnak, szemére hányják ezt az elképesztő kóklerkedést?

Szörnyű volt fülemnek, amit hallanom kellett, de aztán, ahogy láttam őt ráhajolni a hegedűjére, egyszercsak mintha dallammá váltak volna a disszonáns sikkantások, reccsenések.

Szállt ez a szomorú dallam a folyó felett, a víz tükrén csillanó fények felett, szállt fel a tengerről gomolygó felhőkig.

Feléje fordultam, megérezte. Riadtan tekintett rám, de észrevehette szememben a megértést, s megnyugodott. Bátrabban kezdte húzgálni a vonót, csikorgott és jajongott a megcsúfolt hangszer. Bíztatóan és cinkosan bólintottam, aztán pénzt dobtam a földre fektetett tokba. Meleg éjszaka volt; százados házak és ezredes falak lehelték a mediterrán nyár melegét; négymillió római élete lüktetett körülöttünk, s mi ketten ott álltunk ebben a nagy életben, a csaló hegedűs és én, a másik csaló, aki szánalomból szépnek és élvezetesnek kezdtem hallani a tudatlanságot.

Néhány bekezdést elhagyva jóformán idéztem az egész tárcát. Abban a reményben tettem, hogy az idézet világossá teszi az első szonett befejezését, és érzékelhetőbbé teheti a firenzei csaló hegedűs meg a római közti, no meg a római közönség és a firenzei közti lényegi különbséget. S közben talán azon is elgondolkozhatunk, hogy az író, a „másik római csaló” megirigyelt mutatványából, a szánalomból és a szívjóságból Firenze mai közegében – a világ mai közegében? – miért nem tudunk immár semmit megismételni. Rómában a hegedűs nem tudott hegedülni. Firenzében sem tud hegedülni. Rómában az örökös Tevere-parti autódübörgés fojtotta el a hegedűcincogást. Firenzében a csaló apró elemes hangerősítője fokozza fel a kazettára fölvett ragyogó muzsikát, világhírességek hegedűszólóit. Bömböl a kis készülék, a lógó hajú lomha-darabos hegedűs pedig átszellemült arcot vágva úgy tesz, mintha ő hegedülne. Nagy hajlobogtatással huzigálja a vonót, de arra igen ügyel, hogy véletlenül se cincogjon bele saját húrja a fölerősített muzsikába. A firenzei is éjjel játszik, mint a római, csak nem a Ponte Sisto nyomorúságos gyaloghídján, hanem az Uffizi árkádjai alatt, az éjszakai tárlatok látogatóira vetve ki hálóját. Ez aztán a gátlástalanság! Hinné az ember: az első este lebukik a gaz firenzeije. Mert azt is hinné az ember, hogy csupa művészértő és művészetet kedvelő emberrel lesz dolga. Aki az Uffiziba jár, az a legelőkelőbb hangversenytermek borsos áraitól sem jön zavarba – képzeli az ember, de leesik az álla, amikor éjjeli tizenegy óra körül számlálgatni kezdi, hányan is telepedtek a csaló köré egy kis mennyei hegedülést hallgatni. Százan? Kétszázan? Szemük csillog, újra és újra tapsolnak, brávóznak. Olykor már az az érzésem, annak az embernek a kellemes érintettségével telepedtek le az árkád lépcsőzetére, aki a pazar éjszaka (az Uffizi) ráadásának, a turistákkal előzékeny Firenze pótfigyelmességének érzi a bűverejű népszerű-klasszikus hegedűhang-koszorút. Úgy nyúlnak utána, mintha a bali lányok színes virágfüzére keveredne benne a gyerekkoromból ismert Vécsey utcai búcsú cérnára fűzött sárga és rózsaszín süteménytallérokból álló nyakláncával – nyilvánvaló a meghatottságuk, elérzékenyülésük és a szinte tökéletesnek mondható rászedettségük. A summázat pedig meglehetősen ijesztő: ilyen az Uffizit fölkereső turista publikum. A saját jóindulatával eltelt igénytelenség és tudatlanság szórakozik. Ez kérem, nem a XIX. századból ismert tömeg. Nem Dickens éhhalálra ítélt gyermekmunkásai és Gorkij Éjjeli menedékhely-lakói. Ez itt a „jólétiek” dehumanizálódott tömege. A kultúra deklasszáltjai. Nem csőlakók, sikátorok toprongyai, nem kéregetők – ellenkezőleg: mekkora ívben, fölénnyel röpítik ők a pénzt annak, aki kedvükre való! Csak tessék jól megfigyelni. És elkomorodni. És elgondolkozni.

2 Scalán: A milánói Scalán, természetesen. És mind a többin, ahol csak megfordulhatott mind az öt világrész zenepalotáiban. (Oly süketen, amilyen vakon az Uffiziban.)

« vissza | ugrás a vershez »

Másodszor is Giotto egyik freskóalakjára

Giotto „Zászlótartója”

Giotto „Zászlótartója”

1 freskóalakjára: Az Erotikus kánikulában (Magvető, 1982), hatodik verskötetemben jelent meg a Kép fehérből. Fodor Andrásnak írtam és nekiadtam ötvenedik születésnapján. Nagyon régi kaposvári irodalmi estre emlékeztem benne, amikor még András Andor volt, érettségiző gimnazista, az est egyik – később nagy névre szert tett – szereplője. (A másik Szász Imre volt, a regényíró.) Minderre a Santa Crocéban, annak is Bardi kápolnájában emlékeztem vissza, ahová hosszú, nagyon hosszú évtizedek böjtje után jutottam el. Ott, szemközt Giotto rendbe szedett (noha így is töredékes, nagy cementsávokkal darabokra osztott) firenzei festményével, az egyik 18-20 év körüli ifjú szerzetes arcán megállapodva jutott eszembe András, nem annyira az arcvonások egyezése, inkább a nagy gyász fölé emelkedő ifjúi lélek ártatlansága és elszántsága miatt. A freskón két társa is van az ifjamnak; a halott szent lábánál szorosan egymás mellett állnak, csupán a profiljuk látszik – egymáshoz is hasonlítanak. Enyém az első, a csuhájára öltött fehér ingben. Ő a legmegilletődöttebb, a legtisztább (gyermekibb) szomorúságú. De legalább ekkora az önuralma és az eltökéltsége is. Mindhármuk marka rudat markol. A rudat is egyformán döntik előre, a halott fölé. Az arckifejezésükben van elég konokság, szótlan állásukban és rúdtartó mozdulatlanságukban elég súlyosság ahhoz, hogy a jelenetet katonás fegyelem jellemezze. Ezért neveztem el zászlótartónak az én ifjamat is. A freskó különös sérülése éppen a rudak tetejébe törölt bele, de mégsem annyira, hogy ne láthatnánk: Krisztus, Bizáncra ütő feszülete van, nem pedig zászló a rudak tetejében. Természetesen azt is tudom, hogy zászlónak és feszületnek ott, a Giotto freskón az ifjú szerzetesi marokban szinte ugyanaz a jelentése. A Kép fehérből írása óta ismét majdnem két évtized hagyott cserben.

2 Bardi: Giottót sok szál fűzte Firenzéhez; Assisi és Padova mellett itt található a legtöbb munkája. A Santa Crocéban három kápolnában található Giotto: a Cappella Bardiban a legépebbek (és a legszerencsésebben restauráltak) a Szent Ferenc freskók, a Cappella Peruzziban a rosszabb állapotban lévő falképek az evangelista Szent Jánost és Keresztelő Szent Jánost örökítették meg; sajnos az egyre pergő, hulló falból tűnnek a színek is, a pusztulás feltartóztathatatlannak látszik. A Cappella Baroncelliben az alacsony, kicsiny, de ötrészes predellás oltárkép (Szűz Mária megkoronázása) Giotto műve.

« vissza | ugrás a vershez »

Éjszakai tárlat

1 Il Sodoma: a Vercelliből származó Giovanni Antonio Bazzi (1477 k.-1549) gúnyneve a „Sodoma”.

2 Siena vén oratorióján: a ferencesek San Bernardino oratóriuma a San Francesco templom melletti kolostorban Sienában.

3 szeparék idilljét nyújtja a képtár: az Uffizit úgy emlegetik, hogy a világ egyik legnagyobb – és legnagyszerűbb – múzeuma. De nyugodtan emlegethetnénk úgy is, hogy világítástechnikailag az egyik leggyengébben felszerelt múzeuma. Ám a fölháborodott gúny hangja a versben (utalásom a mulatóhelyek hangulatvilágítására) nem csupán a világítás szegényességének szól. Annak is; e „világmúzeum” rongyosságának, de elsősorban annak az áporodott levegőt árasztó elhanyagoltságnak, nemtörődömségnek, mely a múzeum minden zugára annyira jellemző.

« vissza | ugrás a vershez »

Fölrobbantott Uffizi

vágta légbe: Három éve terrorista támadás célpontja volt az Uffizi. Bár a pusztítás mérete jelentős volt, az általam egyre összeroskadónak érzékelt palotának alapjában véve meg se kottyant a robbanás. A nyomokat – olasz mércével mérve – hihetetlenül gyorsan eltüntették, a Ponte Vecchio, illetve a Via Por S. Maria felőli épülettömb belső udvaraiban, átjáró közteseiben ugyan most is javában fúrnak-faragnak, és óriás daru kaszál lassú surrogással az alacsonyabb háztetők fölött, mintha csak azt akarná kilesni, mit dugdostak gazdáik a tetőkertek cserépbe ültetett fái, cserjéi alá, de mindez távolabbra esik a robbanás mesélt színhelyétől, ahol viszont már a kövek se mutogatnak lapjaikon újsütetű sebhelyeket. A Fölrobbantott Uffizi esetében ez a (bizonyára elsietett, elszámított, és az újságok által közzétett „hatalmas károk” ellenére is dugába dőlt) terrorakció nem versem tárgya. Legfeljebb előképe. Aki azonban A beköltözés jegyzeteibe beleolvasott, s még emlékszik a Kis Hölgyre, azt megkérem, lapozzon vissza Rubens hentespultjai c. versem idézett részleteire. Ott megtalálja a valóságban megtörtént merénylet igazibb előképét a hányó Kis Hölggyel, és a virágok helyett magára dinamitrudakat kötöző Botticelli Primaverával. A Fölrobbantott Uffizi „álarcos lányának” ők a nővérei. (Hogy a valóságos merényletnek volt-e női résztvevője, egyáltalán nem tudom.)

« vissza | ugrás a vershez »

Egy Giorgio-hasonmás hídfő-szoborra

1 egy palack bort is kapok: Michelangelo Buonarroti 190. szonettje kezdődik így: „A cukorra, gyertyára és szamárra / ráadást: egy palack bort is kapok”… A szonett az 1550-es évek közepén születik Rómában s Vasarinak írja, Firenzébe. Michelangelo már túl van a 80. évén. Rónay György, a szonett fordítója (Michelangelo Buonarroti versei, Magyar Helikon, 1980) jegyzeteiben ennyit fűz hozzá: „ajándékait köszöni meg a szonettban. – »Most járhatok gyakorta«: a Vasari ajándékozta szamár hátán.” Giorgio Vasari 1-2 évvel előbb hívta haza Michelangelót Firenzébe, de az nem hajlott rá. Már kiszolgált négy pápát (miközben mindvégig megmaradt nyomorúságában), éppen a Carafa pápánál tarthatott a soron következő ötödik előtt; valószínűleg már eltemette Urbinót, a mindenest (tanítványát és szolgáját) is, miért moccant volna a hívásra? Érdekes feladat lenne a 190. szonett elemzése nem, vagy legalábbis nem tisztán esztétikai szemszögből. Inkább pszichológiaiból; ekkor a szonett olyan élesen, mint a Vörös-tenger az Egyiptomból menekülő zsidók előtt, válna nem is két, hanem háromfelé. Az első szakaszban, íme, előttünk a mások által megrajzolt durván nagyolt, szimpla körvonalú – populista? – Michelangelo arcmás: a mogorva, goromba, sértegető M. Akinek szájából a köszönet is szemrehányásnak hangzik.

Volterra rajza Michelangelóról

Volterra rajza Michelangelóról

A cukorra, gyertyára és szamárra
ráadást: egy palack bort is kapok,
s most már annyira adósod vagyok,
hogy a mércét ráhagyom Szent Mihályra.

Nincs mit tagadni: semmiségekre „ráadásnak” arcpirító semmit tetéz. A semmiségek sorát lefokozza semmire, amitől igencsak kifordul a 3. sor, hiszen ettől az „annyira adósod vagyok” nyomban „semennyire sem vagyok adósod”-dá válik, gúnyos legyintéssé, de olyan izzó indulattal töltve föl, amiben már semmiféle következménnyel sem hajlandó számot vetni. „Annyira adósod vagyok, hogy a mércét ráhagyom Szent Mihályra.” Azaz: fütyülök rá, hogy adósod vagyok-e; hajtsd be, ha tudod, a halálomon. A négy sor elkészült, s mint a fölforró tej a fazékból, az indulat kifutott belőle. De élni – Michelangelóként is, 80 évesen is – muszáj. Valahogy utat kellett találni ebből a helyzetből kifelé. Két út kínálkozott, s természetesen az első az élve égbe indulásé; a költészet magasba emelő szárnya belezúgatta a kimondhatatlan legközepébe:

Vitorlámat a szélcsend szétcibálta,
szellő híján úttalan imbolyog
gyarló hajóm, olyasformán ahogy
a dühös tengeren valami szálka.

Átfutott-e rajta, hogy ez a csúcs (mert a szonett 2. négysorosa vitathatatlanul a költőinek és a lélekállapotnak vegytiszta, s bizonyára ettől a legmagasabb szintű egybeolvadása) éppen e korszellem egyik legsikeresebb ide-oda bodorítójának szól? – Levél. Levélnek alkalmazott vers (szonettben is episztola), és nemigen lehetett kétsége felőle, hogy rendeltetése szerint nem Vittoria Colonnának szóló vallomás, de nem is Cavalierit, netán Febo di Poggiót ostromló széptevés a korábbi évtizedekből. Vasarinak ír, akinek Vite degli artistije már 1550-ben megjelent, és itt, és most nem azt a művet köszöni meg, amelyik – bármi volt is „Giorgio festőről” a véleménye előzőleg, és azt soha nem is rejtette véka alá – mégiscsak rászolgál Rónay György XX. sz-i minősítésére (ami, mellesleg, egymondatos foglalata Michelangelo 1550-es köszönő levelének: „magasabb rangot művész még aligha adott a művészettörténetnek”). Csakhát a nagy pillanat 5-6 éve elmúlt, s vele elmúlt a jó írás és benne a lángoló hódolat – félreértés ne essék: a teljes megérintettség és azonosulás hódolata – fölött érzett öröm is, saját válaszának túlzásaival, a hála túlszárnyalásra törekvő (az emberi természettel teljesen összhangban álló) viszonzás-kényszerével együtt. Michelangelo jól látta, az ő zsenije tekintélyes ismeretterjesztőjének mit fialt, s hamar visszaállt kettejük kapcsolatában a régi forma. Méghozzá mindkét részről. Michelangelóban azért, mert ismét helyén látta Vasarit, és fölismerte, hogy a Vite… az öröm kihűlte után neki, aki saját szobája falára a Halál csontvázát festette, immár nem sokat mondhat. Vasariban azért, mert éppen nagyszerű – páratlan – teljesítményétől, továbbá visszhangjától és belőle származó tekintélyétől, napról napra tapasztalt hatalmától áthatva nyugodt, sőt elégedett szívvel úgy élte meg a Vite… első kiadása óta eltelt éveket, mint aki a legtöbbet tette – tette – Michelangelóért. Sőt. Még többet is. Hiszen tette ezt úgy, hogy olyan ember hódolatát is elnyerte művével, akinek rosszkedvű véleményét saját festői (és egyéb) működéséről jól ismerte. Michelangelo lenyűgöző lelkét ő foglalta keretbe s akasztotta közszemlére kortársai elé. Így mi sem természetesebb, hogy két keze elsősorban azzal volt elfoglalva: jól tartsa maga fölé saját glóriáját. Az óriás lelkéből pedig az a hányad, ami még nem volt halhatatlan (túl a művészetin keresztényi értelemben sem, az élő öregember), nos, annak már csak némi emberies toldalék jutott: cukor, gyertya, szamár s a bor. (És a mély tisztelet, melytől a még élő magányosságát – kis megkönnyebbüléssel – nem is „merte” háborgatni.) A még élő Michelangelo „muszája” nyomja rá bélyegét a szonett harmadik részére, a két tercinára. Külső és belső formáját tekintve bármilyen ragyogóan megoldott is, a bezárult kagyló benyomását teszi, bensejében a kor immár kicsit spanyolossá (velenceivé?) vált udvariasságával, bókoló kecsességgel ellensúlyozva – vagy éppen kivillantva – mindazt, ami elpárolgott:

én uram, ha mindenestül neked
adnám is magam, puszta semmi volna

– Vasari cukráért, gyertyájáért, szamaráért? Lehet-e másnak olvasni ezt a két sort a lópokróc gorombaságú M-tól, minthogy viszonzásul, ha nehezen is, de alkalmazkodni akar és tud a konvenciókhoz?

2 Giorgióra: Jóval előbb, semmint Sodoma kapcsán, mély ellenszenvvel viseltettem Vasari iránt. Telt-agyúnak neveztem a Teremtés: szabadság – szabadságteremtés c. „mellékódának” elkeresztelt, Uccello és a ravennai mozaikok ürügyén keletkezett versben.

« vissza | ugrás a vershez »

Uccello: Szűz Mária születése

Uccello: Szűz Mária születése

Az ünnep napja

1 Vecchio zászlaival köszöntött: A Ponte Vecchio, az Öreg Híd, lakásunk közvetlen közelében szeli át az Arnót (a XIV. sz-tól). Születése óta az aranyművesek, ötvösök, ékszerészek hídja és központja. Századunk elejétől közepén áll Benvenuto Cellini, „a legnagyobb ötvös” mellszobra is. Az aranyművesek és a híd ünnepe turista-látványosságnak számít, egész Firenze ünnepének. Így volt ez most, szeptember 4-én is. A híd reggeltől zászlódíszben pompázott, éjszakára pedig olyan középkori szabad lángú, nagy alakú mécslobogtatással leptek meg bennünket, amilyent előzőleg csak a Palazzo Vecchio tornyán és tetőzetén láttunk a három sorban végighúzódó bástyacakkokból hírdetve augusztus 11-én, hogy a város ünnepének éjszakája van. (Később ilyen óriás mécsekkel rakták tele a Dóm kupoláját, a Campanilét, az oromzatot és a Battisterót is a Dóm építésének 700. évfordulóján.) A hídi ünnep korai készületeire alig figyeltünk föl, hisz a hídon örökös volt az állandó tolongás, lárma. A délutánt a San Miniato al Montéban és előtte, a teraszán töltöttük, de úgy, hogy éppen a Piazzale Michelangelóra ereszkedjünk alá napnyugtakor. Erre külön okunk volt, bár a tértől egyáltalán nem voltunk elragadtatva. Mindjárt a közepén fölállított, bántóan rosszul faragott Dávid-másolat és a Medici szarkofág-alakok hasonlóan rossz másolatainak otromba együttese miatt. Meglehetősen zavaró a búcsút idéző turista-hömpölygés is, a giccsel dugig töltött bódék és sátrak tömkelege, a lámparúdra izgágán fölkúszó, poroszosan parancsolgató fényképésznő, aki éppen azért csimpaszkodott a nyaktörő magasban, hogy „meghitt emlékfotót” készítsen a (legalább 60 fős) turistacsoportról. Képzelhető, majd ki fog ráismerni önmagára a légypiszok-csöpp arc-sokaságból. De természetesen nem is ez a lényeg, hanem a háttér, a túlparti óváros pazar panorámája. Firenze a piazzaléról csakugyan lélegzetállító, mi is szívesen gyönyörködtünk benne. De méginkább a naplementében, amit afféle játékos rohanással kötöttünk egybe, bokaficam veszélyét előidézhető lefelé zúdulással a kaputoronnyal, a Porta San Niccolóval egy magasságra, ahonnan, ha győztük a süllyedő nappal az iramot, éppen azt láthattuk, hogyan merül óriás korongja el itteni „Budánk” lomb- és háztető-sziluettvonala mögött. Nos éppen akkor, a Szent Miklós Kapujának bástyatorony magasából vettük észre a gyors sötétedésben kigyúló új fényforrást, a Ponte Vecchio lobogó lángfüzérét.

A Ponte Vecchio

A Ponte Vecchio


Onnan mesébe illő látvány volt. Csak ennek tulajdoníthatom, hogy fölfedeztük saját külön bejáratú ünnepelnivalónkat is, házasságunk 26. évfordulóját. Összenéztünk; mindkettőnknek az jutott eszébe: ez aztán ritka pillanat! Még egyszer sem fordult elő, hogy 1971. szeptember 4-e eszünkbe jutott volna. Ez a 26-os szám éppen jó kereknek látszott ahhoz, hogy játszani kezdjük: miközben mi itt csavargunk összevissza, és fölváltva merülünk bele a San Miniato al Monte apszisának mozaikjába, a kozmata remeklés, a márványberakásos szószék és szentélyfal szépségébe, a háromszintes belső tér finom arányaiba, oszloprendjébe, a nyitott fedélszék fagerendázatának színes és mégis szolid motívumaiba (és akkor még nem is szóltam kedvenc búvóhelyünkről, a Spinello Aretino kicsit zötyögős és ügyefogyott, de néhol meghökkentő találmányokban kicsúcsosodó naiv meséjű freskóciklusáról a sekrestyében), szóval, mikor ki-be járunk a zöldre színeződött kutyatej nagyságú szöggel kivert bronzkapun, és lelógatjuk lábunkat a temetőbe, vagy egy réges-régi öblös vaspadon tréfásan fényképeszkedünk, közben pedig alaposan meghányjuk-vetjük, hogy mit művelnek a szemünk elé kerülő papocskák, akik szellőzködni, vagy éppen civilnézésre kezdik csikorgatni körülöttünk a süppedékeny, laza kavicsot, nos éppen ekkor egyre jobban fölhúzott szemöldökkel vár bebocsáttatásra a Via Bardin (majdnem szemben a szexmozival) a Signoria (XV. sz-i jelmezbe beöltözött) küldöttsége az üvegkapu előtt, hogy 26. házassági évfordulónk tiszteletére rendezett ünnepélyükre, a Ponte Vecchióra invitáljon. Hordszékkel várnak-e, vagy erre az alkalomra kétszeresre megnyújtott orrú hófehér Alfa Rómeóval, azon útközben még kicsit eldiskurálunk, s bár lent, a Bardi utcában az üvegkapu előtt a házban levő gyors ristorante megszokott rosszküllemű törzsvendégein kívül nem ácsorog senki, aki a fényes deputáció tagja lehetne, minket ez cseppet sem zavar: a liftben Gí már az estélyi ruháit, én a frakkjaimat veszem sorra. Aztán a csillogó meggyszín meg a matt fekete kombinációjából (na és persze a fémek ezüstös-nikkeles fényléséből, hogy többet ne mondjak) kialakított konyhánkban a diszkrét bárpult előtt (hja kérem, itt mi már amerikanizáltak vagyunk!) a kerek, fehér étkező vasasztalka köré telepedve a szintén fehér (és vas, és összecsukható – engem erősen kertiszékre emlékeztető) székünk vékony, de módfelett ízléses párnácskáján kapkodva végzünk sajtvacsoránkkal, és kezünkben félpohárnyi chiantival (szokásos joghurt fagylaltunkról ezúttal még Gí is megfeledkezik) kisietünk az erkélyre abban a biztos tudatban, hogy a fanfárok nyomban megzendülnek. Csakugyan megzendültek, de akkorra már teljesen elment a kedvünk a játéktól.

Rátkay önarcképe az Aranyikonból

Rátkay önarcképe az Aranyikonból

2 Bandi: Rátkay Endre, alias Átlósutcai, számos verseskönyv (és szájról szájra kelő anekdota) szereplője, akinek festészete jó másfél évtizeden át kizárólag ugyanezen verseskönyvek borítójaként keltett általános álmélkodást, amikoris végezetül megnyílt múzeumi profán kápolnája. (Állítólag a megnyitón pulykáknak és kokasoknak öltözött be a Kossuth-díjas magyar festők dalárdája, ilyenképpen magas és mély hangon szólongatták őt maguk közé, de Rátkay igen-igen messze úszkált a Kis-Dunában, így a kísérlet meddőnek bizonyult.) Ellenben tény, hogy Bolzanóban hercegi ágyban altatták, és hercegi lakomát rendeztek a tiszteletére. (Lyukas csizmáját ebből az alkalomból kénytelen volt megtalpaltatni.) A tartományi kultuszminiszter kérte, hogy települjön át Rómába a Via Marguttára (Tóth Imre halála óta ugyanis kifejezetten üres, és állaga lakatlanságából kifolyólag egyre romlik), mire Bandi Dante XIII. sz-i nyelvén festette le a süllyedő talajú egykori soroksári köztisztasági fürdő helyén létesült műtermének délolaszosan repedezett falait, tetőablakának a norvég fjordokat utánzó jégvirágburjánzását, mellyel figyelmes hazája télről télre megajándékozza. Ekkor vendéglátói – nyilván a XIII. sz-i nyelv félreértése miatt – belátták, hogy a Via Margutta nem mérhető össze Soroksár fényűzésével. 1971-ben Rátkay volt az egyik házassági tanúm.

Gaál Imre rajza Csillag Tiborról

Gaál Imre rajza Csillag Tiborról

3 Tibornak: másik tanúja az eseménynek. Csillag Tibor költő és műfordító. Három kemény évig politikai üldözött és fogoly. Ahhoz képest, hogy három évig ült, a börtön meglehetősen hosszúra, ötödik évtizede egyre csak nyúlik: a rossz nyelvek azt beszélik, hogy valamelyik irodalmi védegyletünk 70. születésnapja táján fölvette tagjai sorába. Hát… nem siették el. Egyébként igen magasról letekintő kívülálló. Kényszerköltöztetés következtében (a ’70-es években történt) egy Csertő utcai ijesztő sorház VIII. emeletének magasáról néz le az apró magyar valóságba. Házassági tanúnak még nem ilyen messziről érkezett az erzsébeti városházára: szemben lakott vele, a Petőfi utcában. Csupán 10 percre kiugrott (egyik Shakespeare szonett fordítását függesztve föl kis időre) a földszinti lakásból, s még előbb is visszaindulhatott volna, hiszen a ceremónia igazán puritán és kurta volt (a nászindulót lefújtuk, a fotóst szélnek eresztettük, az anyakönyvvezetőt megdolgoztuk, hogy álljon el a szónoklástól), egyedül Tibor kéziratolvasó szomjának nem tudtunk parancsolni (a kézírásos anyakönyvet kéziratnak vélve ugyancsak hosszasan beletemetkezett). Mindenesetre 10 perc alatt mégiscsak végeztünk, hogy aztán a szélrózsa négy irányában loholjunk dolgunkra. Szeptemberi napsütés volt, meleg hullám, Gín szalmakalap, igen kéklő. Amúgy hétköznap, házasságunk pedig polgári. Néhány hete mondták ki a válást első feleségemtől. Mi már egy éve éltünk együtt a legboldogabb (vad) házasságban; képzelhető, hogy mit jelentett számunkra az a 10 perc. A hivatal szagát és papirosát. Visszakényszerültünk a földre 10 percre. Aztán: usgyé! iparkodtunk ismét fölfelé.

4 Háziúr: legmeghittebb firenzei bennszülött barátunk, aki napról napra ámulatba ejtett mára szinte már teljesen kivesző emberies jótulajdonságaival. Nem is tudom, melyiket rangsoroljam az első helyre: bámulatos tapintatát?, filozófus bölcsességét? (amit nem előadott kenetesen vagy nagyképűen, mint a klerikálisok, hanem a nap minden szakában következetesen gyakorolt); a rendről, az arányosságról, az intenzív élésről nem papolva, hanem megvalósítva. Megejtő bájjal és magabiztossággal szüntelenül művelve. És akkor még szót se szóltam a társadalmi együttélés szabályainak példamutató érvényesítéséről: az erőfölény önkéntes lemondásáról, a másság teljes elfogadásáról, a bajkeverők úriemberhez egyedül illő nagy ívű kikerüléséről. Íme, egy Rousseau-hívő! Nap-, víz- és klorofilimádó! Sodrából soha ki nem hozható úr, akkor is, ha nőnemű. Mert ő mindössze egy castorina. De Gí és az én számomra most már mindig: Castorina; megszeretett barátunk-barátnőnk – amúgy alattunk, az Arno partoldalának vízalatti villatulajdonosa, egy hód. Az olaszok nem sokat törődnek nagyvárosi folyópartjaikkal sem. Alattunk a flóra, ha nem is szűzi, de ásó vagy gereblye még sosem érte. Az persze más lapra tartozik, hogy micsoda meglepő lerakat kínálná portékáit a vadon zöldjéből egy jó szemű régi, pesti handlésnak. Tőlünk nem messze babakocsi szorult a vízből kiálló két szikla közé. A legmodernebb modell, magas, nagykerekű, egyetlen mozdulattal összecsukható. Fejvédő sátracskája nyitva maradt, mintha most is védené a benne gügyögő baba bőrét a nap tüzétől. Lehet, hogy nemcsak a csöpp paplan, hanem alatta a baba is benne volt, amikor (honnan?: a vacsórázóhely teraszáról csak úgy, két fogás közben hanyag eleganciával, vagy valamelyik tetőszaletliből) kihajították. Gyakran elnézem. A körülötte lassan áramló víztől néha ringani látszik, de a víz ring, nem a babakocsi. Erkélyünk elég magasan van ahhoz, hogy a surranó patkánynál kisebb élőlényt meg se lássuk a keskeny vadonban. Bár az is lehet, hogy nem dugja ide az orrát semmi, mivel ez Castorinánk evő és filozofáló ligete. Szép, nagyra fejlett hód a „miénk”. Bevallom, nekünk összes megnyilatkozása módfelett tetszett, kivéve… hát igen. Nehezen láttuk be, hogy félénk. Pedig a Ponte Vecchio környékének valamennyi 70 centis vagy még nagyobb méretű öreg ragadozója, ezek a naphosszat erkélyünk alatt lebzselő harcsák kegyelmes úrnak kijáró tisztelettel emeltek előtte kalapot, ha összetalálkoztak. Ilyenkor a Háziúr olyan emelt fővel, mintha kaucsuk keménygallér késztetné erre, és táblabírói nagy bajusszal (mint egy kiköpött Mikszáth-figura) végezte szokásos partközeli őrjáratát. Bundája a víztől ezüstöződő, a naptól aranyozódó barnasággal ragyogott, körülötte pedig a fekete és sötétszürke, hosszú, nagy halak úgy hatottak, mint ugrani kész, hajladozó pincérek, ha az úr int, hogy főúr, elő a cechhel! De kint, a zöldben más volt a helyzet. A Háziúr a legnagyobb óvatossággal lépett a fűre. Három-négy kedvenc csapása is volt, mindegyik vízibejáratát többször is végigszimatolta, aztán úgy tett, mintha végre az egyiken befelé indulna, de kivehetetlen gyorsasággal mást gondolt, szemünk elől veszett, s csak akkor pillantottuk meg újra, amikor kedvenc tisztásán evéshez látott. Ez az aranymedáliás úszóbajnok a parton araszolva járt, többet lapult mint haladt, s még azután is, hogy minket barátaivá fogadott (hadd hihessünk ebben), minden óvatossági rendszabályt lelkiismeretesen végigcsinált, s csak utána látott lakomájához. Ízlésünk ebben is egyezett: kényelmesen elhelyezkedett, két keze közé fogta a harapnivalót (füvet, levelet, zsenge hajtást, utóbb, amikor cimboraságunk kezdődött, a kenyérfalatot), és hosszan, szertartásosan evett. Élvezettel. Mit nem adtam volna, ha gondolataiban olvashatok. Mert kenyérmajszolás közben olyan nyilvánvalóan fölkeltette bennem a gondolkodó képzetét, mint Rodin szobra. Nemigen értettem, ennek az életszerető bölcsnek mitől kell tartania. Ennyire tökéletesen senki más nem élt együtt a környezetével, állapítottuk meg Gível, és ebbe beletartozott tökéletes kortalansága is (nana, néztem Gíre titkon, te Castorinát meg engem kezdesz öszszehasonlítgatni), de igaz, ami igaz: gondolatgazdag bölcsünk úgy élvezte a vizet, mint az egészséges csecsemő a fürdetést. Minden sikló vízcsíkkal valósággal végignyalogattatta barna bundáját, ha pedig vitette magát a vízzel, hát ez csakugyan úgy festett, mintha lassított filmfelvétele volna egy borzongatóan kéjes táncnak (mondjuk, a tangónak). Nincs mit kerülgetni: szeretnivaló volt és szerettük. Csak legutolsó firenzei napunkon derült ki, hogy „félénksége” nagyon is beletartozott bölcsességébe. Vízben, levegőben nem volt ellensége. De az ember!… Mert az biztos, hogy a Santa Maria Novella Spanyol kápolnájából nem az ördögök jöttek el az éj leple alatt, hogy a hidat megvilágító parti nagy reflektor közelében (ahol kedvenc lakomáját tálalta neki egyik alacsony, de dús csemege-bokra) agyonverjék, majd visszahajítsák a vízbe, a kövek közé. Firenze hónapok óta száraz városa szálas esőben ázott, a kis hód pedig hassal fölfelé, fehéres-sápadt üres napraforgótányérként csaknem mozdulatlanul lebegett a vízen. Én vettem észre, ahogy a hazautazástól elborult kedéllyel álltam az erkélyen, hátha fölbukkan őrjárata során a Háziúr a kihajított babakocsi magasságában, és utoljára még búcsút inthetek neki. A búcsú jelképesre sikeredett.

5 Cosimo de Medici: (1389-1464), a dinasztia alapítója; Lorenzo de Medici, „a legnagyobb” nagyapja. Akit Pontormo festett meg talpig pirosban, a jellegzetes toszkán piros, tányéros kalapban. Az első igazi polgár s mindjárt a „Haza Atyja”. A csupa okosság, jóság és szigorú erély firenzei Mátyás királya. Mátyás egyik konkrét tulajdonsága, könyvszeretete miatt is érdemes az összehasonlítás a Mediciekkel. „Még abban a korban is, mikor az olasz uralkodók, elsősorban az urbinói Federico de Montefeltro, V. Miklós pápa és Cosimo, majd Lorenzo de Medici egymást fölülmúlva igyekeztek újonnan alakított könyvtáraikat gazdagítani, Mátyás könyvgyűjtő szenvedélye olyan versenyt teremtett, hogy halála híre műpártoló levelező társát, a »nagyszerű« Lorenzót arra a kevésbé kegyeletes megjegyzésre indította, miszerint, ezután majd olcsóbban lehet új könyvekhez jutni a könyvpiacon.” (Idézi Jászay Magda a Párhuzamok és kereszteződések – A magyar-olasz kapcsolatok történetéből, Gondolat, 1982)

Ami pedig a verssor célzását illeti Cosimo jogarának ólmáról, annál kevésbé értendő szószerint, mert egyáltalán nem volt jogara. Így annak aranyát ólom sem súlyosbíthatta. Persze lehetett volna, ha csak a kisujját is moccantja utána. De Cosimo kezéhez jobban idomultak a kertész szerszámai meg a szemző kés, bár ezekhez is egyre ritkábban s csak kedvtelésből nyúlhatott a Város kormányzása közben. Az ólom a hatalomgyakorlás nehezét jelenti. Márpedig Cosimónak, a polgárnak gyöngéje volt a patricius családtagokkal szembeni elfogultsága. Tetteik – na és főként a „tetteik” – irgalmatlan megbosszulása Cosimón az árnyék. Cosimo egyszerű volt, természetes maradt és okos, uralkodói cím és rang nélkül is. A neve ettől fénylik máig. Csak… Ferenc József is egyszerű tábori vaságyban aludt. Sztálin kertészkedett. Mao ifjan kitűnő verselő, vénen pedig elsőrangú úszómester. Aztán mégis… Igaz, az utóbbi kettőt a Caligulák és Nerók meg a Dzsingisz Kánok sorában szokták emlegetni. A Medici-ház minden szemszögből más nagyságrend. A tér kisebb, a lépték emberibb. Az individuum éppen fölfedezi magát (azért tegyük hozzá: Istenem, már hányadszor!), és régi és új barbárok egyenemberiségétől (nota bene: a fajtól) még a Savonarola-féle kísérleteket is beszámítva, Firenze hűvösen tartotta magát távol.

6 ingyenevő: Szent Lőrinc ünnepének estjén már alkalmunk volt bepillantani a mai firenzei közállapotokba. Amíg a San Lorenzo körül kordon választotta el a lasagnával és görögdinnyével odacsalt ezreket, addig a hitközségi karszalagos rendezőbizottság ünnepi sötétbe öltözött tagjai (sok jámbor, korosodó iparos és tisztviselő kinézetű úr) a hatalmas gúlákból egymás után varázsolták hónuk alá a 8-10 kilós dinnyéket, s a tömegtől elzárt hitközségi kisajtón angolosan távoztak. De többet is láttunk. Közülük nem egy két óriással tűnt el a hóna alatt – hogy aztán néhány perc múlva ismét megjelenjen, újra a szépen apadó dinnyepiramishoz somfordáljon, és hóna alatt két újabb lopott dinnyével sebesen húzza kifelé a csíkot a megszokott útvonalon. Mások közben már felszelték a dinnyét, osztották a tésztát meg a bort. Ezrek egymást taposták a maradékért. Fejünk fölött a San Lorenzo olcsó giccstranszparensét apró szellő lebbentgette a tüskésedő, vakolatlan téglafalon. – De mi volt ez a lecke (az egyházi csicskások tolvajkodásával) a Ponte Vecchio mulatságához képest?! Este a hidat fél 10 körül az egyszerű halandó elől lezárták. Miután pedig a dobosok, a fanfárosok és az ősi, történelmi (városi, céhbeli és családi) zászlókat lobogtató táncosok fölvonultak a híd közepére, hogy ott, Cellini mellszobra körül előadják zászlót hajigáló táncukat (mellesleg: az egész ahhoz volt hasonló, mintha gyűszűben szeretnének berendezni egy lovardát), a Palazzo Vecchio felől, az Uffizi udvarán keresztül kikanyarodott az árkádok alól a díszbe öltözött tömeg, a firenzei elit. Szmoking szmoking mellett, ha mégsem szmoking, akkor is fekete öltöny, vakító fehér ing és amerikai ízlésű tarka nyakkendő. A hölgyek finoman fölcsippentett nagyestélyiben, vagy fönt-lent igencsak merész miniben. Rajtuk a kelme és a rárakott ékszer egyformán szikrázott. A menet lassan, sétáló tempóban ért a hídra (pedig a verejtékező dobosok mindent beleadtak, hogy daliás marsolás hangulatát keltsék), de a puccos társaság annyira belemerült saját fecsegésébe, hogy mitsem hallott a zenebonából. A hídon hosszában (kivéve a közepét) földig takarva hófehér abrosszal asztal, asztalhoz tolva. Végig megterítve roskadásig. Kis híd a világ legnagyobb svédasztalával. Lakoma a Ponte Vecchión zárt körben. Minimum ötszáz résztvevővel.

A Ponte Vecchio

A Ponte Vecchio


A híd „fecskefészkei”, a kis ékszerboltok hátsó szobái és az emeleti lakrészek fényben úsztak. Még mielőtt az Öreg Palotából érkező előkelőség a hídra tette volna a lábát, ékszerészéknél már tetejére ért a sürgés-forgás. Hatalmas családi tálcákra került az ínyencségek java, s a hátsó szobákban és az emeleti helyiségekben a szintén estélyibe öltözött ékszerész familiák már izgatottan várták a púpozott tálcával érkező családfőt, hogy különlakomájukat elkezdjék. Olyan volt az egész, mint a San Lorenzo körüli hitközségi karszalagos rendezők dinnyetolvajlása, csak még öncélúbb és érthetetlenebb. Hiszen ott a karszalagosok a vásárcsarnok környéki öreg, vedlett utcák sötét kapualjaiból kiözönlő szegény hívőket (meg a nem hívő, de szegény potyalesőket) lopták meg, itt azonban, mivel ők, az ékszerészek voltak az ünnep rendezői (bár a számlát nyilván közösen állták a városi elöljárósággal, vagyis a vendégek sem üres kézzel érkeztek, hanem ahogy az ínycsiklandozó ételtől-italtól roskadozó terülj-terülj asztalka-sort elnéztem, elég mélyen belenyúlhattak a köz kasszájába is), legfeljebb abból állt a helyzet sajátossága, hogy tolvajtól tolvajlott a tolvaj, s mert ők maguk is hermetikusan elkülönültek a lehúzott redőnyű Firenzétől, magam is egy kalap alá veszem őket, s nem teszek különbséget kisebb és nagyobb tolvajlók között. Jobban foglalkoztat az a számomra el nem hanyagolható körülmény, hogy Trimalchio lakomáján éneknek, táncnak, költészetnek – ha némi színleléssel és kendőzni tanult unalommal is, de: – hely jutott. Ha kényszerűségből, hát kényszerűségből. De illett hozzá jó képet vágni, elviselni, elfojtani a benső baromistálló bődüléseit és szellentéseit. Most viszont, a történelem néhány macskaugrásával odébb lódulván, már maga lett az úriasság a szmoking és a nagyestélyi, az ételhegy és a másfél kiló arany nyakban, fülön, csuklón. A „régi dicsőség”, a História néhány lyukaskezű zászlóhajigáló, néhány botfülű fúvós beöltöztetve múzeumi hacukába és néhány dobos a gyerekkorból, amikor a szív még minden baromságra rávehető. A San Lorenzo templom komor ormát elcsúfító giccs, íme megelevenedve, buffogva és röpködve. Lehetne belőle képeslap. Képeslap fotó. Tömegáru. És lehetne belőle szociológiai esettanulmány sematikus ábrája: ez az értelmiség eltömegesülése. Századvég. Ezredvég.

« vissza | ugrás a vershez »

A San Miniato al Monte Golgotája

1Harlenoah: A menyasszony vetkőztetése c. regényem (Magvető, 1981) egyik szereplője. A versmondat érinti a regényt, rá céloz: „Már Harlenoah mese- / múltba vesző idejében is itt barnult sima, kormos / porrá vér és könny.” A regény második könyvének 20. fejezetében (112-114. o.) a közelmúlt egyik valóságos firenzei bűntényét hozza szóba az éppen Firenzébe tartó Harlenoah és Ginoah előtt velencei ismerősük, Giuseppe és felesége, Indra. A beszélgetésfoszlányból kiderül, hogy a bűntény (egy gyilkosságsorozat) színhelye éppen a San Miniato al Monte domboldala volt. Harlenoáhn, Ginoáhn kívül mi is – régebben is, most is – fölkerestük Szent Miniatus templomát. Legtöbbször a rövidebb, de elhagyatottabb részen, a tönkrement városfal kapuján át, a Golgota töredezett lépcsőfokain közelítettük meg. Ott, a lépcsőzet különösen elhanyagolt szakaszán még ma is szétoszolhatatlanul egy tömegben áll a levegőben a szívszorító hangulat, a félelem.

Lépcsők a San Miniato al Monte templommal

Lépcsők a San Miniato al Monte templommal

2 Látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram: Szeléna A menyasszony vetkőztetéséből; mit tagadjuk, ahányszor végigballagtunk a Ponte Vecchión (márpedig napról napra ez többször is megesett), a regény Szelénája bennünk is minduntalan megelevenedett, s bizonyára jóval élénkebben, mint amire a híd boltosai valaha is képesek lehetnének. Hiszen Szeléna északi szépsége, fenséges „messzi idegensége” bármennyire is tűzbe hozta a boltjaikban ácsorgó ékszerész családapákat, néhány perc vagy óra múlva már új szépség állt sóvárogva a kirakat ékszerei előtt, hogy ugyanúgy ő is a családatyai, csillogó és némileg kigúvadó szemek kereszttüzébe kerüljön, mint az imént Szeléna. Ma már inkább a világ hídja a Ponte Vecchio, mint Firenze városáé. A világ szépei pedig itt kifejezetten érzéki csalódást keltenek. Mint a nyári égbolt csillagai: elhitetik velünk, hogy többen vannak a sötét űr tengerénél, ami körülfolyja a csillagokat. A csúnyaság hétköznapi „tengere” miközben áthömpölyög a hídon, a szépre éhes (gúvadó) szemek számára láthatatlanná válik. A Ponte Vecchio mindenkor a Szelénáké. – Talán egy mondatot érdemel Aphrodité „csöpp” jelzője is. Szeléna semmiképpen sem volt csöpp termetű. Korára nézve sem volt hátulgombolós, különösen ha figyelembe vesszük, hogy mit művelt Európa lányaival az elmúlt 50-60 évben az akceleráció. A versmondat kereskedőjének szájában a „csöpp” Aphrodité jelzőjeként inkább a gyöngéd látvány rövidségére utal, a kivételes, „isteni” pillanat csöpp időtartamára.

« vissza | ugrás a vershez »

Három szív

1 A Croce szűkül – Sas Ő, s pocka volna, / egérutat nem ért!: Noha Dante kedves temploma nem a Santa Croce, hanem a Badia, a szülőház közvetlen közelében a kisgyerekkor óta otthonossá vált istenháza volt, a Santa Croce építéséhez pedig Arnolfo di Cambio csupán 1294-ben látott hozzá, mindössze nyolc évvel előbb, hogy Firenze száműzte Dantét (akkortájt a falai is csak alig látszhattak ki a földből), a versmondat mégis a templom és Dante (kései, mostani), a templomra nézve nem valami kellemes találkozásáról szól. Dante a Santa Crocéban. Mindez csupán az elszabadult költői fantázia rögtönzése, vagy többről van szó? A vers címe: Három szív. Alcíme pedig: Dantéval a Santa Crocéban. Santa Croce: Szent Szív – az egyik a három közül. Dantéé a másik. S aki Dantéval együtt tartózkodik a Crocéban, a harmadik a versrögzítőé, az enyém. – A Santa Croce nem Firenze templomai közül az egyik, hanem (némi túlzással) Firenze Sírboltja, Pantheonja. Művészetét illetően: kincstára. Kis habozás után bevallom: Gíhez és hozzám a legközelebb álló templom. Csak a Santa Maria Novella osztozhat vele vonzódásunkban. És persze: a San Miniato al Monte. Örökös visszakívánkozásunkat bele, tornyának szeretettel teli kifigurázását, templomnyi sekrestyéjében szokásos hosszadalmas ácsorgásunkat és maradéktalan rajongásunkat annyiféle rangú és értékű látnivalójáért, kérem, vegye számításba az olvasóm. Mindig adja hozzá a vers kemény ítéletéhez: olyasvalaki bűnét emlegeti a vers – valakiét? a templomét; az pedig hogy lehet valaki? hát éppen ez az!, ezt is el akarom itt mondani –, akit szeretek, szeretünk. Mintha a családban, belül, úgy folyik ez a (tetemre hívás?) találka a templomban. A Dómmal ez elő sem fordulhatna. Annyira szörnyszülött, hogy rettenetes nagyságába nem fér bele Firenze. Csak az űr. A Croce maga Firenze. Firenze csontjai, pora és szelleme. Szellemének nagysága és nyomorúsága. Firenze úgy, amilyen volt, és amilyen. És a seb rajta: Dante hiánya. A Firenze bűnét magán hordó Santa Croce. Ettől szűkül össze a versmondatban annyira, hogy amíg Dante látogató szelleme: sas („Sas Ő”), a templom (a valaki – Firenze megszemélyesedése) csupán pocok, a sassal szemben vesztes helyzetben: „egérutat nem ért.”

2 Ő meg járva rajta, / kerülgeti: jó középkori őr-e / a Szív; Ő: Dante; vizsgálja, fölér-e hozzá és munkájához, amit Szent Szívnek neveztetnek; a templom, az egyházközség – tágabban a városállam, Firenze. Állja-e a templom – a templom a fenti értelemben – az elszámoltatást? Tanúsítja-e, hogy a nagy mű útmutatása szerint („kimérve grammra jót, s a rosszt dekára”) őrizte meg az emberszívet épnek, tisztának, Isten törvénye szerint valónak?

3 vagy ugra-bugra Félrevert, mi nálam?: nálam, személyes valómban, mert (1) az én mellkasomban csakugyan „ugra-bugra Félrevert” a szív, s egy éve majdnem végzetesen félre vert; de ugyanekkor (2) jóval tágabb értelemben is, a XX. sz. szív-veszítő ugrabugrálása értelmében is. A hangzás egyértelműen megvető, a tönkrementet illető. Mózesé, lefelé a hegyről; az Ő szemszögéből a „másik pocokhoz” leérkező lejtésű szóval. Innen a vers már korántsem a méltatlan Templom s a sasként egérre csapó Szellem számonkérő duója. Érvényesül a harmadik szemszög, a versrögzítőé. (De itt a „magyarázó” elhallgat. Jöjjön elő Dalmady Benő és tegye, amit tud. Én inkább saját szívére bízom az olvasót. A mi mélypontunkon is – kilencvenes évek – előbb-utóbb kiolvasható, hogy a „harmadik szív”: külön szemszög. Neméppen a pocok perspektívája. De némiképp eltér a Sasétól is. S ha a versnek a szembefordulás a lényege, akkor vállalni kell a korszerűtlent, és szemforgatás nélkül vállalni a szembefordulást. A részleteket bogarássza Dalmady.)

4 Homérra: Dante a Pokol IV. énekében (A Pokol tornáca) találkozik négy ókori (óriás) költő-elődjével és minden szemforgatást mellőző egyenes beszédben az ének 97-103. soraiban vezetőjével, az ötödik ókorival és önmagával így növeli hatra a halhatatlanok társaságát:

– mesterem nyájasan mosolygott ekközt –
s nyájasan fordultak felém a vének.
És megtisztelni engem minden eszközt
megragadtak, maguk közé bevéve,
hogy hatodik lettem ily szellemek közt.
(Babits Mihály fordítása)

Csupán emlékeztetőül: a „mesterem” Vergilius, Dante kalauza a Poklon keresztül. A Dantéhoz nyájasan forduló másik négy vén: „Homér”, Homérosz; „gúnyos Horác”: Horatius; Ovidius és Lukánusz (Lukainosz).

5 De Sír helyén, amíg homálya rázza / a templom íves oszlopát miséken: Éppen a Santa Crocéban található álsír hatalmas térfogatával kicsinyíti pocokméretűre a Dante nélküli várost s Templomot. A bántóan üres – itt aztán valóban üres! – három sírfigura (az ülő Dante és két nőalak) egy Ricci nevű szobrász műve, s csak 1829-ben került a templomba.

6 Így a müvészet Isten unokája: Dante a Pokol XI. énekében (A Pokol beosztása) eredetileg arról írt, aki „tudja, / hogy mi a művészetnek főszabálya: / természetet követni mint tanítvány / s így a müvészet Isten unokája.” A figyelmes olvasó láthatja, hogy a dantei sor mint minősítés egyezik, de merőben másra vonatkozik a Három szívben:

Kiköphet érte jó Uram, parázsba
kezem sem dugom én Szívem nevében.
Így a müvészet Isten unokája:
ha kint s a bent fogalma: vám s a révem.

7 Az Óriást e csőcselék kidobta: Dantét Firenze, amikor úgy száműzte, hogy még a házát is földig romboltatta.

8 Ravenna boltja vet föléje árnyat: Hát bizony nem szobrának tere, Veronában. Boltja sem a San Vitale egyik zöldarany bolthajtásával azonos. Mégis: kerengő-sarki kicsinységében bensőséges és barátságos (miért ne lehetne egy síremlék barátságos?) Dante ravennai sírja. Tudvalevő, hogy a firenzeiek mai napig hiába kérik Ravennától Dante porát. Hogy nem kapták meg a Santa Croce-beli álsír XIX. sz-i felállításáig, annak ezer és egy oka lehetett (nem mélyültem el köztük). De 1829 óta elég ok a tetem vissza nem adására az álsír puszta létezése is. Nem sírhely az, hanem szégyenpad. Üljön csak rajta a költő helyett Firenze. Aki nem vak, jól látja ott.

Dante szobra Veronában

Dante szobra Veronában

9 S nem itt – harangos éjt ragyog be szobra: Az olasz földön túl is számos köztéri szobra van Danténak. Zacconi 1865-ben Veronában fölállított szobra nem remekmű, de a Piazza dei Signori fenséges csönd-szigetének közepén, sehol a világon nem lehetne tökéletesebb helye, mint a Scaligeriek középkori palotája előtt. (A della Scala-ház otthona volt a száműzött Danténak, miután éppen az első – és legnagyobb, legkedveltebb Scaligeri – a Can Grande vette pártfogásába. Be is jutott a Mennybe, legalábbis a költő Il Paradisója XII. énekének tanúsága szerint. A szobor elhelyezésénél a XIX. sz-i látványtervező volt az igazán nagy, amikor Dante alakját e csodálatos tér közepére álmodta, Zacconi pedig semmit nem követett el, ami az álom valóraváltásának árthatott volna. Ritka-jól sikerült minden. Elsősorban a méret. A kis teret uralja a méltóságteljesen nyugodt és egyszerű alak. Ha az ember a Loggia del Consiglio quattrocento kőlépcsőzetén üldögél, nem a históriával, pláne nem a historizmussal bíbelődik, hanem csönddel töltődik föl, és az abból támadó parttalan muzsikával. Lehet hogy a Dante tercinák hangja is beleszivárog, de mi legtöbbször a Dóm harangjátékának előző esti élményét hoztuk felszínre magunkból. És a sóvárgást utána, a készülődést aznap-esti szenzációnkra, amikor majd ismét a Ponte Pietra hídján, az Adige fölött várjuk, hogy megzendüljön az első harang, s mi a hídfőház kapuján át percek alatt – egy meghökkentően mexikói kinézetű terecske közbeiktatásával – a Dóm szentélyfalához ragasztott tetőtlen tornyához érjünk. A levegő érzékelhető örvényléssel hullámzik majd a fejünk körül, a nyitott harangfészekből pedig óriásbegyű madarakként egyre merészebben lendülnek a mély fölé a harangok. Elragadtatásunk tetőpontján már-már azt várjuk: egyikük nemcsak kilendül, hanem fölragad magával, s beköltözünk oda, fejünk fölött a groteszk „kopasz” toronytetővel, ahonnan – mi másból is tehetnék? – gyökereiken át harangzúgásból merítik életnedvüket a kinőtt cserjék, vidám bozótok. Igaz a Piazza dei Signori kicsiny teréről semmi sem látszik a Dómból, de az egész éjszaka (az elmúlt is, az eljövő is) odaképzelhető a csöndet kormányozó Dante köré. – Firenzében, éppen a Santa Croce sarkán is áll egy Dante. Hasonlóan reménytelen eset, mint bent a Riccié. Bizony igen-igen nagy kő. Mint a Város mulasztása.

« vissza | ugrás a vershez »

Érkezés Rómába

1 Snàporaz voltam s még húsz év rajta: Federico Fellini 1980-as filmjének, A nők városának főszereplője az ötvenes tanár, Snàporaz, aki egy utazás (álmodott vagy valódi? – oly mindegy) kalandjai során találja meg és veszti el olthatatlan nőimádatának egyenes következményét s betetőzését, Donatellát. Persze: hatvankilenc évesen jószerivel apja vagy legalábbis majdnem apja lehetnék Snàporáznak. Ez pedig (meghagyván olvasómat ismeretlenségem békés természetű kályhameleg közegében) akkor is szembeszökő korbeli különbség, ha Snàporáznak csupán Donatellájához képest mellékes egyéb körülményeit (mondjuk: tanári hivatását és mindazt, ami ebből adódik) vetjük össze a vers, a Rómába érkezés „Snàporázának” körülményeivel. Attól tartok, meglehetősen szabálytalan, ritka eset, hogy valakit hatvanas évei legvégén a légszomj, az ellentétek mindegyre feszesebbé válása és az az alapélmény tartson életben – húzza magába vissza –, amit egy ifjúkori vers (Magasban) megidézésével körvonalazhatok. A váci börtönben huszonévesen született vers lelkiállapotát ez a négy sor bizonyára érthetővé teszi: „Ím, egy kis halál ez. Tán / próba. Közel a végzet. / Nem érek rá jó verset / írni – jó: ami kész lett.” E régebbi versben található ez a kép:

Hátgerincen vonaglik,
sajdul már a pillanat,
hogy mint két hajló nyírre
kötözött test széthasad

(ott legalább ifjú zöldön
diadalmas vér lobog!),
majd széthasad a lélek
s énem! s nem vet több lobot

se vers, se csók, se álom.

Az utolsó sorért elnézést kérek. A vers nagyobb ívű, jóval teherbíróbb, mint ahogy ez a sor mutatja; másként is hat valódi környezetében (amiből valami remélhetőleg megcsillant az idézet zárójeles két sorából). De e „valódi környezethez” hozzátartozik az is, hogy közel ötven éve született. Más kor, más életkor és más vers szülötte. A mai rendhagyó helyzet körvonalazásához csupán annyiban járul hozzá, hogy ott, a börtönben először bukkan föl „a két hajló nyírre kötözött test széthasadása” előtti közvetlen pillanat, a két nyírre kötözöttség képe.

Rövidre zárva a magyarázatot, a Rómába (vissza)érkező Snàporaz öregsége nem más, mint ennek a képnek, helyzetnek (a két szétcsapódó fára kötözöttségnek) újra meg újra élt, „végtelenített” élménye. A pszichében testet öltött filmtechnika: a kivégzési ceremónia végén a főbelőtt föláll és újra főbe lövik, majd minden kezdődik előről. A vers Snàporázának szinte valamennyi körülménye kaleidoszkópszerű összeállásban és széthullásban folytonosan így viselkedik, legfeljebb a történés érzékelésében van módosulás. Erre utaltam, amikor „az ellentétek egyre feszesebbé válásáról” írtam. Az ellentét pólusai egyre távolabbra kerülnek egymástól. Olyasmi ez, mintha mindegyre nagyobb méretű expander markolója között feszülne a táv. De miért?, kérdezheti most az olvasó. De miért?, kérdezte a kiadóm is életműsorozatom első kötetének borítóján (1993-ban). Ugyanezt kérdezi (illetve már nem is kérdezi) „Snàporaz”, aki úgy kél útra, mint a menekült; úgy él otthon, mint Mikes Kelemen Rodostóban. S ha már szóba került Fellini Snàporázának tanársága, mindössze a hasonlat szintjén a Rómába érkező névtárs úgy „tanár”, hogy nincs katedrája, se fizetése, se hallgatósága. Hogy miért? Sejtésem szerint valamennyi még hiányzó adatért, körülmény-ismeretért forduljon vissza olvasóm a Római kúthoz. Ismételt olvasása kulcsot adhat a kezébe.

2 nem pedig Arthur, a szökevény: „A XX. sz-i francia irodalom számos nagy tekintélye benne látja a szimbolizmus éltető központját… belőle indul ki a modern francia költészet, Claudel éppúgy, mint a különböző izmusoké” – írta Arthur Rimbaud-ról Szerb Antal. Rá gondoltam; ő az az Arthur, aki semmiképpen sem lehetek 1998-ban Rómában. Akkor sem, ha a Szerb A.-i mondat országhatárai mára leomlottak; jórészt már akkor sem álltak, amikor Szerb a mondatát leírta, hiszen volt már magyar Rimbaud (legjobb fordítóink tolmácsolásában), s Európa és Amerika-szerte Baudelaire után vagy mellett a modern költészet kútfőjének számított. Mára pedig már nem annyira a katolicizmushoz megtért kölyöksátán Arthur, a tulajdonképpeni Angyal, akinek Szerb Claudel-idézetei mutatják, s amellyel egy másik, közben jól megszürkült francia (Aragon), a racionalista heves vitában állt. Ma inkább az egyetemes újrakezdés védangyala, semmint a modernizmusé; akit nem minden szakítás végén, inkább azon a szakadékony, de mégiscsak kifeszülő kötélen egyensúlyozó kamasznak (angyalnak) szeretnek látni, aki a múltból a jövő kapujáig a szakadék fölött átjutott, s ezzel mintegy föloldotta (föltöltötte) a szakadék (kényszer?)képzetét. Szerb sokévtizedes Rimbaud-képe óta is állandóan változik Arthur-képünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban az itteni verssoroknál, melyek szerint a Szerb Antal-i nőgyűlölő: „lányajkak skarlát nyomától mintás / lihegő tapéta-tejbőrű suhanc.” Bár lophatnám magam a tejbőrébe! De ha ez már Snàporaz esetében is fanyar különbségtevésre késztetett, nála végképp befuccsolna. (A fene se gondolt ilyen pátriárka-kórt megélni.)

3 várt Borromini loggiája: Francesco Borromini (1599-1667) Bernini mellett a kor legnagyobb építésze. Bár a Falconieri palota (a Magyar Akadémia, római otthonunk), melyet részben ő tervezett, így háromárkádos loggiáját is, nem vetekszik legnagyszerűbb építményeivel, a San Carlino és a Sant Ivo templomokkal, a loggia Tevere-parti látványa vagy a Giulia utca fölé magasodó teraszsarkának férfi-nő jánuszfejei lenyűgözőek.

Csigalépcső az Accademián

Csigalépcső az Accademián

4 forrón s vékonyan a csigalépcső: Azt hiszem, kisgyerekkorom óta úgy vagyok a csigalépcsővel, mint pap a kegytárgyával. Az emelkedés, a följutás szertartásának titkos-bűvös eszköze lett. S talán a Borromini loggiája mellett a tetejére fölkanyargó is éppen azért gyakorolt rám annyira igéző hatást, mert életem első csigalépcsője (a Vörösváry és Tsa magkereskedésben, ahol fiatal édesanyám dolgozott) szintén feketére festett vascsőből és finom, vékony vascikkelyekből állt. Mindössze egy (persze régi-pesti) emeletre kígyózott föl egy mindig félhomályos, tárolópultokkal, ládákkal, zsákhalmokkal fantasztikusan összevissza árnyékolt raktárhelyiségből föl az irodába, ahol többnyire senki sem tartózkodott, elsősorban Vörösváry és Társa úr soha, pedig akkora bőrdívány is állt benne, hogy otthon az egész család elfért volna rajta. Igaz, a bőre mindenütt cserepes volt, mint a szikes föld, de így is, és egy fakó rózsaszín-galambszürke csíkos spanyolfal által félig eltakartan is vonzódtam hozzá, rajzolgattam rajta, miközben azon tűnődtem, hogyan hozhatták föl a keskeny csigalépcsőn és át azon a szűk, kerek lyukon, ahol kibukkant az ember feje az iroda parkettájával egy magasságban. Egész idő alatt olyan érzésem volt, mintha addig egy zöldes borosüvegben kanyarogtam volna fölfelé, nyilván a raktár folytonos zöld lámpaernyős félhomálya és a lépcsőfok-cikkelyek gyerekszemmel is gyors elvékonyodása miatt. Hogy képzelhetsz ilyesmit?, nevetett anyám, amikor beavattam töprengésembe, és az iroda udvari falára mutatott. Nem két ablak volt rajta, ahogy az ember először hitte, hanem két hatalmas vasajtó, a fejemtől fölfelé vékony vasrámájú sok apró ablakkal. Az egész, mint két gyárablak. Az alsó vasfalat azért sem lehetett látni, mert előtte állt félig egymás felé fordítva az íróasztal nagyságú két bőrfotel. A kicserepesedéstől inkább piszkos sárgásszürke volt mindkettő. Megvakult fémszögekkel sűrűn kiverték az éleiket, ettől szögletessé és harapóssá váltak, pedig valójában akkora bőrbarlang volt mindegyik, hogy anyám és Nusi néni, engem is közrefogva, elüldögélhetett volna benne napestig. Hogy nem a csigalépcsőn emelték föl a nagy darab bőrgarnitúrát, egyáltalán nem okozott csalódást. Még örültem is. Mintha megkönnyebbültem volna; ettől pedig még bizalmasabb viszonyba kerültem a csigalépcsővel. Csodálatos volt lekuporogni a parkettára és föntről tekinteni le a raktármélybe. A lépcsőfokok (lélegzésem szerint) süllyedni és emelkedni kezdtek, a teljesen elhagyatott raktár árnyalakjai egyszercsak megelevenedtek. Csak nem az egereket keresed?, pillantott föl rám anyám; a zöld lámpaernyőt mintha kalapként viselte volna. Erre nevetni kezdtem. Na jó, húzta föl a vállát, csak le ne szédülj valahogy! – A római csigalépcső (alighanem életem legutolsója), úgy gondolom, ha 1994-es találkozásunk verslenyomatával idézem olvasóm elé, jobban kifejezi, mitől vált öregkorom szertartásainak eszközévé, mintha jegyzetet írnék róla.

Borromini ikerfejei az Accademián

Borromini ikerfejei az Accademián

5 a tetőmellvéd ikerfejei: Borrimini összenőtt férfi-nő szoborfejei mai, omladozó állapotukban is, különösen közelről, rendkívüli hatásúak. Túlfűtött szenvedélyű vagy éppen a szkepszis legmélyebb állapotát kifejező személyességük, tragikumuk annyira fölszólító jellegű, hogy a legfásultabb laikus sem tekinti őket puszta ornamensnek, balusztrád figurának. Komor fájdalmuk, meggyötörtségük előrevetíti a Berninivel szemben alulmaradt Borromini öngyilkosságát. E kötet oly sok sarkából tűnnek elő ezek a klasszikustól annyira elütő, személyes, egyszer-volt kínjukat, szenvedésüket hordozó (igencsak málladozó) fejek, de csak én is utólag, amikor a kötet fejezetei körvonalazódtak, ismertem rá jelenlétük átható erejére. Holott ’98 nyarán éppen egyikük alatt lévén ágyunk, „a ferde ablakon át” Gível minden éjjel az ő tekintetével aludtunk el.

6 mint Buonarroti a harisnyába: Egyik előző könyvemben, A tűzevő öregkorában Sodoma művészetének méltatlan elhallgatása kapcsán már ejtek szót Vasarinak erről a Michelangelo-pletykájáról. Nyilvánvaló, hogy Vasari hatására került versembe a hasonlat. (Úgy látszik, utólag még – legalább ezért – hálásnak kell lennem sokat szidalmazott Giorgiónknak.) Hogy miért kerülhetett versembe? Gondolom, ugyanazért, amiért A tűzevő öregkorában úgy elítéltem e bőrharisnya-anekdota emlegetését: Vasari Michelangelo öregkori szerelmének fénykorában tálalta. Amiként versem hasonlata is Sába idejében született. Mintha nem is annyira a bőrharisnya volna az, amibe az ember oly kínosan-keservesen és takargatnivalóan „beleragadt”, hanem a vénülés sokkal eszeveszettebb, mert bőröstől együtt is immár lenyúzhatatlan harisnyájába.

« vissza | ugrás a vershez »

Levél az Accademia d’Ungheria tetőszobrai közül

1 Caravaggio hiábavaló olajába ivódva: Hogy az olaj Michelangelója Caravaggio, ismert állítás. De amíg eredetiben nem láttam, nem hittem. Mióta láttam, tudom: Caravaggio az olaj utolérhetetlen varázslója. Az a fény, ami sötét olajrétegeinek szemcséi alól-mögül áttör, nem csupán az olaj titkának egyedül általa birtokolt tudásáról vall; többről. Nem az anyag fénylik ott, ahogy Michelangelónál sem a freskó vakolata s mészpáncélja. Minél világosabb lett ez, annál riasztóbb, ami kezdeti idegenkedésem oka is volt: a reprodukálhatatlansága. A mi modern technikánk nem adja vissza Caravaggio titkos ragyogását, ettől pedig éppen Caravaggio (s benne a michelangelói nagyság) válik láthatatlanná. Most, amikor gazdagszik a gazdag és szegényedik a szegény, s így egyre inkább kétfelé osztódik az emberiség itt is, ott is félemberré válva, gyötrelmesen foglalkoztat a művészet nélküli világ holnapja. A gazdagok fölvásárolják és elrejtik a művészetet a széfbe, a szegény pedig saját nyomorának rabjává válik – vajon nem a jövőnk merül el (nem utolsósorban olcsó és tömeges sokszorosíthatatlansága miatt) Caravaggio „hiábavaló olajába ivódva”?!

2 Ez sok a jóból Dalmadyéknak: Dalmady Benő először szálmagában jött világra. Sok-sok évvel azután, hogy még a börtönben eljutottam Dalmady Győző szinte páratlannak nevezhető rosszaságának a felfedezéséig, Pesten egy utcatábla alatt találtam magamat: elhűlve olvastam rajta a legrosszabb magyar költő nevét. A honatyákról azelőtt se volt hízelgő véleményem, ezúttal azonban fölvillanyozóan hatott rám a bornírtságnak ez a foka. Nyomban megszületett bennem az ötlet, hogy a kritikusi kar akkoriban igen futtatott tagját keresztelem Dalmady Benőre (keresztnevét illetően csupán a rím kedvéért változtatván Győzőből Benőt), mivel akkoriban a költészet még nem állt olyan csehül, mint napjainkban, és méltán remélhettem, hogy kitűnő beszélő nevet sikerült létrehoznom. Az eleje, a legrosszabb költőt felidézve, világossá teszi, hogy értékmérője a mi kritikusunknak; a Benő pedig csak finomít a dolgon, amennyiben válaszoló rím jellegénél fogva pontosan rávall az illetőre. Vagyis ekkor még, bár szimbolikusnak szántam, névválasztásomat nem tekintettem gyűjtőfogalomnak. Mindez igencsak régen volt, jól benn a Kádár-kor sáriszapjában. Hogy Dalmadyékról és a dalmadyzmusról beszélhessek, szükség volt a ’80-as évek végének hazai politikai földrengés-sorozatára, és arra a mindmáig még korántsem teljes mélységében-összetettségében föltárt jelenség lejátszódására, mely a rendszerváltoztatás első 3-4 éve alatt létrejött, kibontakozott és megszilárdult káprázó szemem előtt. Végignéztem, hogy a diktatúrabeli irodalmi hierarchia a szélrózsa minden irányába történő szétröppenése, majd a centrumába visszaáramlása, vagyis megejtően sokszínű mozgása-változása közben lényegében ugyanaz maradt és döntő helyzetekben ugyanúgy viselkedik. Helycserék, a posztokon történő – tagadhatatlan – változások ellenére is. Számos keserves személyes természetű tapasztalat sűrítette aztán a Dalmadyékról kialakult véleményemet az életműsorozat harmadik kötetének (A Napördög Firenzében) utószavában a következő mondatokba:

„A dalmadyság olyasmi, mint a kőrák. Katedrálisainkat, szobormásainkat már javában zabáló technikai civilizációnk. Szó sincs arról, hogy én Dalmady Benőt összetéveszteném őrült hazámfiával, aki Rómában nekiesett Jézus márványkarjának, vagy a többi templomi és múzeumi magányos merénylővel. Bárcsak ilyennek láthatnám! Festményszemek magányos kiszúrójának, márványfej tördelőnek. Évtizedenként egy-kettő, ha akad belőlük! Én nem róluk beszélek. Kőrákról beszélek, általános romlásról, esetünkben egy szakma tagjainak általános »századvégi viselkedési formájáról«. Kicsiben bár, mégis »tömegjelenségről«. Mindenfajta jóakaratú óvással ellentétben, miszerint »ne általánosítsunk!« én ma már úgy látom, hogy éppen az a legveszedelmesebb az egész dalmadyságban, ami általános benne. Mert az a legközepe: a kemény mag. Már-már egyre megy, hogy mellesleg viperafajzat is vagy barátságos természetű derék honfitárs. Noha Dalmady létezhetett a XV. században is, manapság az a legveszedelmesebb belőle, ami azelőtt soha nem lehetett. Hogy többes száma futószalagon gyarapszik, mint az autó. És olyan szervezetten is; szinte japánosan, mint egy porosz hadsereg valamikor. Ellenszenv, utálat, rosszakarat, aljaskodás mindig létezett. Hát még a hatalmaskodás! És sorra lelkünk-szellemünk többi nyomorúsága. A mindenféle percember is. De a dalmadyság egészen újkeletű hibridje valamennyi régi rossz tulajdonságunknak. Az öszszeolvadt minden rosszon túl épp az a szembeszökően veszedelmes új tulajdonsága, hogy egy bizonyos ponton levet magáról minden más karakterjegyet, és jót és rosszat, nagyot és kicsit egyaránt sablonosít. Az arcvonások szétoszlanak, és ott előttünk Dalmady tízszereződve, százszorozódva, mint a képernyőről egy televíziós trükk-kép: egy se eleje-se vége lépcsőkorlát uniformizált fagolyó-sora.”

« vissza | ugrás a vershez »

Két pinty három lábbal

…Ne mondj le semmiről…:

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.
(Babits Mihály: Ne mondj le semmiről)

Gí, még tizenévesen kétszer is megnyerte a Babits Mihály Szavalóversenyt Szekszárdon – aztán azóta immár három évtizede nyeri, és végig első helyezettként zsinórban, a mi közös életünkért, és életünk közös gyümölcse, a munkám megteremtődéséért folytatott (valamivel keményebb szó kell ide egy országos szavalóversenynél:) újra és újra prolongált vesszőfutását. Egyik 1994-es római versemet így ajánlottam feleségemnek: A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek. Akkor is ifjúkhoz méltó emelkedett hangulatban éltünk itt – végeredményben ugyanitt, a Giulia utca 1. szám alatt –, ahol a Palazzinában az írószövetség még rendelkezett egy földszinti lakrésszel, és azt életemben először (mindössze 65 éves voltam) kiutalták nekünk egy havi nyári tartózkodásra. Amiből – a nyári kánikula csúcspontja lévén a 40-50 fokos hőség időszakában más idekívánkozó kolléga hiányában – határtalan boldogságunkra hat hét kerekedett. Ebben az ifjúkorian boldog nyárban aztán egyszer, amikor ifjonti hévvel vágtunk keresztül a Lungoteverén, hogy a folyópart elbűvölő platánsora alatt folytassuk csavargásunkat, egy nyilván igen unatkozó bennszülött autózó fölvillanyozódva, hogy kissé megfuttathat bennünket, rátaposott a gázra és szinte röpülő masinájával ránk kanyarodott. A rátaposás túlságig jól sikerült, az unaloműző embervadászat majdnem tragédiába torkollott – kizárólag Gí szemfülessége, jókora balatoni úszásokban edzett fizikai ereje és gyorsasága mentett meg minket a gázolástól. Ez a közvetlen előzménye az Üdvözlégy c. versnek, amelyben aztán magam is megkíséreltem, ami Gínek a Lungoteverén olyan nagyszerűen sikerült: ahogy ő szárnyra lelt erővel, egyetlen jó ugrással fölmenekített minket két platán közé a járdára, úgy menekítettem át a pillanat szférájából a verset arra a maradandóbb síkra, amire erőmből futotta.

« vissza | ugrás a vershez »

Egy Holdból jött öreg szerelmesre

(Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve): Amíg a szülők, Fanczár bácsinak, a budai szabómesternek (aki kizárólag atillákat és díszmagyarokat készített a többnyire ’48-as eszméikhez hű rangos-módos vevőinek) elkényeztetett lánya és férje, a szintén tehetős kereskedelmi utazó, a nagyszebeni posztógyár képviselője az Operaházban vagy valamelyik színházban töltötte az estét, a szobalányra bízott kisfiúval megtörtént a baj. A kisfiút már lefektették, a szobalány az ágy mellett az éjjelilámpa fénykörében horgolt. Ekkor meghallotta kedvese csöngetését. A horgolást tűvel és gombolyaggal együtt az ágy mellé, a szőnyegre tette s rohant ajtót nyitni. A horgolásról megfeledkezett. Csak a kisfiú sírására-jajgatására rohantak be a szobába. Az álmából fölriadt gyermek belelépett a horgolótűbe. Bár a tű a bokájába tört, a vérzés hamar elállt, a kisfiú babusgatás közben ismét elaludt, a seb alig volt látható. A horgolótű maradékát eldobták, a szerető távozott, a hazatérő szülők – anyai nagyanyám, nagyapám – álomra tértek anélkül, hogy bármiről értesültek volna. Másnap a kisfiú bokája csúnyán földagadt, nem tudott ráállni, házilag fogtak a gyógyításhoz. A cselédlány néma maradt. Amikor végre orvoshoz vitték a kisfiút, a hetekkel később kioperált horgolótű már megtette a magáét: Csu bácsi bokája deformálódott és örökösen sánta maradt. Csu bácsiból órás lett (az első világháború elfújta a gondtalan éveket), majd ezermester (nőtestvéreinek olyan cipőket készített, hogy Dedeó úr, a már végleg deklasszálódott família erzsébeti cipész barátja is el volt tőlük ragadtatva). Végül pedig valóságos türelem-mester lett belőle, aki – egyre súlyosabb betegségeibe befalazódva – orvosságosüvegekbe épített Golgotáival és Betlehemeivel tette (az utcánkban) nevezetessé magát. Ekkor, már túl a hatvanon, találkozott a szerelemmel. Lujza nem a nyilvánosházban, hanem förtelmes férje és nem kevésbé iszákos házibarátja (magyarán: a fölhajtója) oldalán űzte az ősi ipart – akkoriban már kissé őszen és elhanyagoltan, de Csu bácsi szemében még mirtuszkoszorús szépen és fiatalon. Csu bácsi is, kis pénze is napról napra ott folydogált el Lujza alacsony ablakú sarokvityillójában, míg aztán egy kenesei szanatóriumi beutalása során az elkésett szerelem is csöndesen kifolydogált belőle. Többé egy szó sem jött ki a száján Lujzáról. Bármiféle tanulságról még kevésbé. Ilyesmi el-elakadozva csupán bennem fogalmazgatódik, bár nem is gondolnánk, hogy csip-csup életvitele, mindennapi apróságai mennyire megakadályozhatják az embert a végiggondolásban. Mindenesetre kissé megcsappan a jókedvem, ha látom magamat fölcseperedésem eme egyik korai lejtőjén, ahogy egy követ fújva az utcabeliekkel (Istenem, pedig azok nálam mennyivel felnőttebbek voltak!) önfeledt kárörömmel nevezem Csu bácsit hibbantnak, eszementnek, az utca bolondjának – közben pedig kedvenc unokaöccse lévén éppen én voltam legbizalmasabb hallgatósága szerelmes idejében. De még valóságos íródeákja is, már ami a Lujzát kérlelő és dicsőítő versikék szerzőségét illeti. Ám késő bánat eb gondolat. A Holdból jött öreg szerelmeseknél léteznek öregebbek is. (S még csak íródeákjuk sincs… ők maguk azok.)

« vissza | ugrás a vershez »

Álom (vagy nem?) roston sült Lőrinccel

a templom előtt saruját leveti: Se anapesztussá, se spondeusszá nem tudtam a nevét alakítani, másfajta versláb pedig nincs a versben. Nem akármilyen templomról van szó (ahogy a terasz sem akármilyen, ahol a vers álma – vagy talán nem is az álma – lepergett). A templom a Falconieri palota mellé, szinte azzal egybeépített, műtörténeti szempontból jelentéktelen barokk templomocska. A Borromini-féle loggia ikerszobros teteje bizony helyes kis tornyára föntről lát lefelé. Az a terasz pedig, amelyik a vers helyszíne, annyira ránőtt a tetejére, hogy az itt is dúvadként viselkedő hazai diktatúra jónak látta öregujj-vastag többméteres vasráccsal elsáncolni magát a templomtetőzet kissé üregesen bámuló ablakaitól. (Talán feledékenységből, de a ronda rács ma is ott csúfoskodik.) Ha az ember heteken, hónapokon át ezen a fenyegető szuronyrácsozaton át nézi a velünk összenőtt templomtetőt, és gyakorta a mi csillagunk (a Hajnalcsillag, a Vénusz) az ágáló vasrudak közül szökik esti pályájára, hogy elrúgva magát a templomtornyocskától egyre magasabbra hágjon, szomszédunk akkor is szinte tartózkodási helyünkké válik, ha csaknem mindig zárt ajtaja lent, a mélyben a Giulia utcában megakadályoz, hogy szétnézzünk benne. Nekem naponta órákon át rátapadt a tekintetem, különösen munka közben. A legérdekesebbet a Holt Lelkek Templomáról Magyar Babika mesélte. Amikor a Corte Savella, a X. Ince pápa által építtetett börtön (szintén a „mi” utcánkban) elkészült, a kivégzetteket, láb alól eltetteket egyszerűen behajigálták a Teverébe. Valamivel arrébb a vízparton (ahol most a Magyar Akadémia áll) volt ugyan egy nagy temető, de gyorsabb és kényelmesebb megoldásnak ígérkezett a víziút. Lehet, hogy a Corte Savellának nem is volt elég hullaszállító taligája. A Tevere kéznél volt és mindent megoldani látszott. Csakhogy a Tevere medre olyan, mintha egy sivatagi csörgőkígyó mozgásának nyoma volna. Ilyen szeszélyes-indulatos tekergőzés mellett egyre sűrűbben vetődtek partra a messzebb útra szánt hullák. Bűzlöttek és elcsúfították Isten legszebb zugait. Mégsem állhatott le az igazságosztó hullatermelés a pápai börtönben. Egyebet kellett kitalálni. Egy irgalmas rendet találtak ki, emberhalászokat (csak nem bibliai értelmében), akik aztán a bennük fölgyülemlett jótevő gondoskodást hullák csáklyázásának, a zsombokon fönnakadt tetemek csöndes eltakarításának szentelték. Ahogy nőtt a munkájuk, úgy nőtt irgalmasságuk fontossága is, mígnem lerakhatták rendjük templomának alapkövét. Szomszédunk kinőtt a földből, és áll ma is. Ahogy a rend is. Szép ebben a barokk történetecskében az ésszerűség a munkamegosztásban. A börtön hullát termelt, a rend pedig irgalmat; elegyengetett felszínű, mélyében jól megtrágyázott termőföldet. De néhány atomnyi biztató elem még szebbé teszi napjainkban. A Corte Savella már rég nem börtön. Csupán a múzeuma. Az apró Holt Lelkek Templomának irgalmas rendje túlélte. Most, a 2000. évre készülőben a Holt Lelkek Templomára is rájárt a rúd. Kifestették a homlokzatát. Elég rosszul áll neki. Mintha egy kis, koszos, de helyes kutyát nullásgéppel a bőréig lenyírtak volna. Fakó lett, mint egy teverei hulla. De túléli. Nemsokára ismét olyan lesz, mint Róma: ütött-kopott – és gyönyörű.

« vissza | ugrás a vershez »

Holt Lelkek Temploma

Holt Lelkek Temploma

Lyukas zokniban

1zuáv: afrikai (gyarmati) huszár. Csákója turbán vagy kepiként használt kendő. Lova: teve. Sztálinék azt mondták volna rá: élkatona. A törökök, hogy janicsár. A NATO-ban: mindenütt bevethető elit alakulatbeli. Ez korántsem jelenti, hogy testőröm volna. Sajnos, csupán képzeletemben tevegel. Igaz, úgy tökéletesen teljesíti amit várok tőle; pl.: „emelve előttem, mint egy fehér kancsót…” stb. stb.

2 Harmincnégy év híján / kétezer éves lesz / deszka közt a rémtett – / van mit ünnepelni / betlehemi pajtán.: Tudom én, hogy 2032-ben is a panem et circenses jegyében fogják kormányozni a világot akkori hatalmasságai. És semmi kétségem sincs afelől, hogy a katolikus egyház feje és legfőbb irányítói közöttük lesznek. Azt is tudom, hogy globalizáció ide, globalizáció oda, az eljövendő harmincegynéhány év minden valószínűség szerint az emberiségnek nem legboldogabb, hanem legkeményebb kihívásokkal terhes, válságos vagy éppenséggel katasztrofális korszaka lesz. Mégis – és kétségtelenül: éppen ezért –, ha én lennék a katolikus egyház, a harmadik ezredév beköszöntét másképp ünnepelném. Róma bedeszkázása, ez a versekben gyakran visszatérő kitétel magától értetődően elsősorban az egyház minden mértéket nélkülöző tömeges templom (és más egyházi intézmény) felújításával azonos. A katolikusságára mindig is sokat adó olasz állam szemmel láthatóan csak a példát követi az olasz pszichéből egyenesen következő csillogás-vággyal, villogni akarással. Az olasz mindig is színpadi díszletek között imád létezni leginkább. Ebből következik lényének utolérhetetlen bája egyfelől, másfelől bohémiája, sőt jellemének néhány igazán hosszan elnyúló árnya is. Nos, a bedeszkázás során lehetetlen nem észrevenni az önimádat, a gőg, a kétezer éves fennállásból eredő mámoros elbizakodottság olyan megnyilvánulásait, melyek – csak példaként említem – kicsiben otthon egyes fiatal újhatalmasok esetében még életkori sajátosságként, az ifjú hetvenkedésével és még egészen ki nem nőtt könyörtelenségével úgy-ahogy megmagyarázhatók. (Hiszen bármennyire horribile dictu, a mai lélekkutatás egyértelművé tette, hogy nincs érzéketlenebb, kegyetlenebb gonoszság a gyermekinél.) Ám kétezer év fölhalmozódó tudása és tapasztaltsága erre nem szolgál magyarázattal. Ellenkezőleg, a vészcsengő csörömpölésével zajong, amiért az irgalmatlanul hosszú időmúlás minden tudása sem változtat semmit azon a tényen, hogy a kétezer év legvégén álló nemzedéknek ugyanúgy mindent előről kell kezdenie ahhoz, hogy emberből emberebb emberré váljék, mint a kétezer év elején élt nemzedéknek.

A hatalom ragyogása természetesen nem csupán rossz valami. Ezrével romosodnak az egyház templomai, és ebben nem csupán az időmúlás és az anyag mulandósága a ludas, hanem az emberi gondatlanság, lustaság; az a meztelen igazság, hogy hajcsári erőfeszítéssel lehet kikényszeríteni az emberi lélekből a megmoccanást, a változtatni tudást. Az egyházközösségek hamar hervadásnak indulnak, ellomposodnak, ha nincs ellenőrzés, amely a maga ünnepélyességéhez méltó körülmények visszaállítására nem serkenti papját és szolgáját. Ennek igazához kétség nem fér. Nincs kiábrándítóbb, ha az ember még egy kiemeltebb templomban szétnézve is azt tapasztalja, hogy az árvaságában is úgy-ahogy rendben tartott főoltáron és a láthatóan mindennapos használatnak kitett egy-két kápolnán kívül a legtöbb templomzug, kápolnasarok piszkos, pókhálós, használaton kívüli tárgyak lomtárává züllött; a megszokottá vált nemtörődömség bántó lelőhelye lett. De mindaz, ami Róma templomaiban most folyik, éppen a másik véglet miatt visszás. Pl. a San Pietro in Vincolit (ahol Michelangelo Mózese található) az elmúlt húsz évben szinte állandóan tatarozták. Sötét deszkalabirintuson át volt megközelíthető a Mózes is. Néhány éve végre eltűnt a rettenetes állványerdő. Ettől ugyan a Vincoli nem lett építészeti remeklés, de legalább kitakarodott belőle a testre-lélekre ránehezedő gerendatömeg, pallórengeteg. Fény támadt, tágasság és jobb levegő. Csakhogy föltűnt a láthatáron 2000. A templomot ismét elborította a rendberakás lázas igyekezete. Ugyan mitől ez a fölfordulás a már fölújított Vincoliban? Attól, hogy restaurátor-tanoncokat szabadítottak rá az ősrégi kőoszlopok fejére, törzsére: dörzsölik, csiszolják rajtuk az ezeréves csorbákat. Ezt azért már túlzásnak véli az ember, mi tagadás, a tudatlanság pöffeszkedésének, hiszen éppen a mai restaurálás bevett gyakorlata, hogy nem egészítik ki a művet letört, elveszett darabjaival, de még a festmények esetében is a legminimálisabbra csökkent a belefestés; megelégszenek a tisztogatással. Nevetséges bíbelődni egy gránitoszlop apró töréseivel, hacsak nem olyan bajról van szó, ami az oszlop összeroppanásával fenyeget. Erre viszont már rég kitalálták a vasabroncsot; mára már ősi elemmé, szinte dísszé vált. A Vincoli (egyébként nagyon szép) húsz himetiszi antik márványoszlopa egy ablakmosó brigád alapos lemosó munkáját bizonyára igen, de főiskolás restaurátorok hónapokig tartó pepecselését semmiképpen sem indokolta.

A Vincoli hosszú évekig tartó felújítása során láthatóan senki sem gondolt a szentély freskóinak restaurálására. Jó állapotban voltak, különben pedig szolid művészi értéket képviselnek. Most azonban aggályos szemek észrevették nagy elhanyagoltságukat és fölhúzták eléjük az állványerdőt. Mi ebben a módfelett visszás? Kit érdekelhetnek a Vincoli jelentéktelen szentély-képei? Mégis ez az apróság valamire igencsak rávilágít: az egyház és a művészet nem egyszerűen tisztázatlan, hanem az idők folyamán egyre tisztázatlanabbá váló viszonyára. Már régóta nem csupán a művészet és a giccs templomokban tapasztalható békés egymásmellettiségéről van szó, hanem arról, hogy a giccs kártékony burjánzása szinte teljesen benőtte és eltakarja a művészetet, amit évszázadok óta amúgy sem önértéke, hanem hitelvű gyakorlatias fölhasználhatósága mértékében tűrnek meg a templomokban. Méghozzá növekvő idegességgel, türelmetlenséggel, igen nyilvánvalóan azért, mert a „központi direktívák” szempontjai és előírásai még ma is többnyire egy Gabriele Paleotti kardinális szűk koponyájú kegyes utilitarizmusaként hatnak (mintha közben el se folydogált volna három évszázad), s mert ez már önmagában sugallja, hogy a „központ” a művészetről szólván maga is illetékes, és ilyen ügyről kívánt nyilatkozni, a „beosztottak” pedig a világ legkényelmesebbnek bizonyuló magatartásával, „az egyik fülemen be, a másikon ki” mozdulatával fordulnak el tőle. Ettől fogva aztán szabad az út a templom vezetőjének vagy valamelyik szorosabban kapcsolódó elöljárójának egyéni beállítottsága és ízlése szerint bánni a művészettel. Anélkül, hogy a személyes vonzalom vagy műértés jó oldaláról megfeledkeznék, azt kell tapasztalnom, hogy még olyan kedvenc templomom is, amilyen a Popolo (hogy a Vincoliból ide is átugorjunk egy percre), a művészetnek ez a ritka összhatású derűs perzsavására, magának Bernininek és a Bernini műhelynek forgatagot s egyszersmind hazai jóérzést, otthonlevést teremtő közreműködésével, az egyháznak a művészethez való tarthatatlan viszonyáról elkeserítő és fölháborító látlelettel szolgál.

« vissza | ugrás a vershez »

Augusztus nappali Holdjához

1 zord temetőkép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng: Erzsébeten a Lázár utcai elemiben a legelőkelőbb arcú, testtartású, modorú kisfiú a másodikos Halka Gyuri volt. Olyan jelenség, amilyennek neve, a kedvesen becéző formájú halkság (Halka) mutatta. Elsőben én betegeskedtem hosszan, különben pedig Kemény Miklós volt a padtársam (a Trombitás Ali trilógia doktor Kemény Miklósa), így másodikban szinte ismeretlenek voltunk egymás számára, amikor padtársak lettünk. Mindössze néhány hónapig voltunk jópajtások: Gyurka padja hamarosan üres maradt. Megbetegedett, meghalt. Az egész osztály ott volt a temetésén. Később is, ám egyre ritkulóbb időközökben kilátogattunk a sírhoz, de negyedikben ezek a látogatások is elmaradtak. Gyuri izgékony-mozgékony, vidámságra termett látogató csapatunkat is olyan „halkan”, a föld alatt is előzékeny tartózkodással fogadta, hogy többet gyönyörködtünk a virágokban, lepkék, méhek, katicabogarak röpködésében, mint amennyit őrá gondoltunk. Engem is meglepett, hogy éppen Rómában és éppen ebben a Sába-versben találkoztunk egymással újból. „A vers felejtés”, írtam fiatalon (egy másik temetés, a nagyapámé, akkor már tízéves emlékének a hatása alatt) és Rómában sem gondoltam másképp. A kevés pozitívum egyike, amit a magam formálásáról leírhatok éppen a következetes ragaszkodás volt ahhoz, hogy éveimet, korszakaimat mindig kerekké téve magam zárjam be magam után. Ez volt az első, immár nagyon késői eset, amikor Halka Gyuri versembe lépegetése láttán átsuhant rajtam: talán kár volt a felejtés kulcsát ennyire a magam kezében szorongatni mindvégig; hiszen ha annyi mindenben rábíztam magam a gondviselésre, ezt a kulcsot is rábízhattam volna.

2 Fürdeni két kád – öble családi – várja a jöttét: A Farnese palota előtti két kádról van szó; pápa állíttatta föl újra Rómában, miután Caracalla fürdőjéből idecipeltette. (Bíborosként őt hívták cardinale gonellának – alsószoknya bíborosnak –, pápaként III. Pál lett.) Szememben semmiképpen nem csak az az érdeme, hogy kisöccse volt Farnese Júliának, VI. Sándor pápa szeretőjének. Városépítő merészségét legalább ennyire becsülöm. A két ókori kád elhelyezése a Farnese palota előtt anynyira vakmerő ötlet, hogy bár nem néztem utána, cseppet sem lepne meg, ha Giordano Bruno hagyatékában (akinek szobrát Róma városa a Farnese palotától egy ugrásnyira, a virágpiac közepére helyezte) valamilyen szabadszájú dicsőítő szonettfélére bukkannának, melyben leszedi III. Pálról a gonellaságot, s mint ahogy minden női alsószoknyát olykor mosásra ítélnek, fényesre mosná az egyik Farnese kád vizében. Így tisztogatva meg Pált a gúnynevétől. Magam gyakran elidőztem már e két kád mellett III. Pál iránti elismeréssel, és csakugyan azért, amiért városépítészeti merészségnek neveztem a két – mérete miatt óriásoknak tervezett – gránitkád kirakását a paloták övezte térre. A „nem oda való” sarkalatos törvény, s akik ezt áthágták, mondjuk Borrominitől Gaudíig, kaptak is érte eleget a fejükre. Nekem, amikor először pillantottam meg a két pucér kádat (úgy értem: a kádat mint főszereplőt) rögvest Duchamp jutott eszembe, persze szívből lesajnálva, jóleső kárörvendezéssel: mit lihegtél annyira te, sakkozó, szivarbűzű szegény, munkakerülő fotográfus a földet rengetőnek kikiáltott ötleteiddel (a vécédeklire meg a köcsögtartóra gondoltam), amikor gonella Pál már 1550 előtt lepipált ezzel a két cívispukkasztó gránit monstrummal! Lepipált? De még milyen nagyvonalúan, „örök” időkre érvényesen. Pápánk csakugyan újat teremtett városépítészetben és látványtervezésben. Bebizonyította, hogy a „nem oda illő” minden szabályosnál odaillőbb lehet.

« vissza | ugrás a vershez »

Sába a Navona kőfigurái közt

Királyleány! A kíséret előkerült: A Pamphilj pápa (XI. Ince) kegyeiért való versengésből Bernini és Borromini győzelemmel fölérő döntetlennel került ki: Borromini megépíthette a S. Agnese templomot, Bernini pedig a térre két szökőkutat is építhetett-mintázhatott, egyet a Pamphilj palota elé, egyet a készülő Borromini templom elé. Az utóbbi Bernini egyik legmerészebb fantáziájú, vakmerően mozgalmas-látványos, méreteiben is hatalmas remeklése, a Fontana dei Fiumi, a folyamok kútja. Rajta helyezte el a Dunát, a Nílust, a Gangeszt és a Rio de la Platát megszemélyesítő négy óriás alakot. Kőből faragott pálmafájával, a barlangból előlépő vízivó oroszlánjával, obeliszkjével az egzotikumot varázsolta a legnépszerűbb római tér közepére, világszimbólumot teremtve, páratlan népszerűségűt anélkül, hogy művészetének magas mércéjéből jottányit is engedett volna. A Bernini-kút köré teremtett számos legenda éppenséggel nem a római polgár értetlenségét vagy idegenségét mutatja Bernini merészen újító nagyságával szemben – ellenkezőleg, szeretetüket mutatja, és meglódult fantáziájuk jókedvű sziporkázását eredményezte.

« vissza | ugrás a vershez »

A rózsa balladája

1 úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár / özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár: Megszokott esti utcakép: előözönlenek a virágárus lányok ölnyi rózsahalommal és nincs az a férfi-nő páros, ha fiatal, ha öreg, akit meg ne környékeznének. A századvégen ők a commedia dell’arte megújítói, leleménnyel, ravaszsággal, bámulatos emberismerettel és pompás színjátszó kedvvel lótják-futják végig az éjszakát. Egy-egy estén talán százszor is előadják röpke egyfelvonásukat, s amilyen merészen, olyan eredményesen is; én legalábbis még nem találkoztam fölsült római virágárusnővel. Már messziről kiszemeli „áldozatát”, ragyogó mosollyal közelíti meg, már-már hercegnői nagyvonalúsággal kezébe nyom egy rózsát, és a legcsábosabb gesztusokkal biztosítja az illetőt (a kiszemelt természetesen férfi, karján a hölgyével), hogy fogadja nyugodtan el, tekintse ajándéknak. Ha netán még ennyi sem elég, következnek a fülbe sugdosott bókok, cirógató haj és arcérintések a perc sugallata szerinti mirtuszosan-kislányosan rajongó vagy útszélien bizalmaskodó kacérsággal – és mit tesz a férfiúi hiúság? Egy-két fülbe sugdosott szócska, s az áldozat már nyúl is a pénztárcája után. Többször szemtanúja voltam, hogy még az is, aki kis ideig ellenállt s ideges-erélyes mozdulatokkal próbált az elhamarkodottan kézbe vett rózsától megszabadulni, végül megadta magát a sorsának (pl. hölgyének csalódottan lebiggyedt ajka láttán) és beleizzadva, de fizetett. Ezek az esti-éjszakai rózsák azonban olykor igen rövid életűek. A római éjszakák forrók, fülledtek. Szál rózsával a kezében kinek van kedve, türelme végigkalandozni az éjszakát? Előbb-utóbb a rózsa útban van. Egyszer csak a hölgy, aki kapta, visszaadja lovagjának, hogy fogja meg egy percre. Aztán ottfelejti. Ilyenkor rendszerint kitör a vásárlási komédia késleltetett reakciója. A vásárlás helyszínétől már messze jár, tanú nincs, különben is a hölgye is kifejezésre juttatta, hogy már megunta. Egy gyors mozdulat, hopp! – s szegény rózsaszál, ha szerencsés, valamelyik római kút kőmedencéjébe pottyan. (Ha nem az utcakövön fejezi be röpke tündöklését.)

A Teknősbékás kút

A Teknősbékás kút

2 De ekkor egy kút vizén: Csak a történelmi hitelesség kedvéért: a Fontana delle Tartarughe, a teknősbékák kútja volt, amelyik a szűk Piazza Mattein áll, amióta Giacomo della Porta megrajzolta, Taddeo Landini pedig megmintázta a mára igen-igen pikkelyesre-vízfolyásos bőrűre maródott négy csupasz, de kecses bronzfiút, akik teknősbékát akarnak meglehetősen táncos mozdulattal ivóvízhez juttatni a fejük fölötti kis medencéből. A rózsák a lábuk alatti nagy medencében, bordó szirmaikra az apró vízbuborékok egész gyöngysorát tapasztva díszül, lassan, álomszerű szépséggel úsztak…

« vissza | ugrás a vershez »

Jelenés a pápatemetőn

1 Péternél: A Bazilikában Sz. Péter fényesre dörzsölt és csókolt lábú ős-szobrának közelében vezet le az ívelődő lépcső a grottákba, pápák, császárok síremlékei közé.

2 Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr!: Ahogy e kötetben is olvasható az 1994-es Toronyzenében: „S az ó-bazilika / pápatemetőjén a szolga megaláz.” Nem emlékszem, hogy látogatásunkat a Sz. Péter Bazilikában valaha is megúsztam volna oda nem illő, fölkavaró jelenet, kisebb-nagyobb incidens nélkül. Természetesen távolról sem mind velünk esett meg, sőt: ha jól belegondolok, még szerencsésnek érezhettem magamat és Gít, mert a legkirívóbb eseteknek csupán közelebbi-távolabbi tanúi voltunk. De azért valamit tükrözhet lelkiállapotomból, hogy amikor már átjutottunk az előcsarnok testes-termetes őreinek sorfalán, önkéntelenül és mindig Recsk jutott eszembe. Ugyanazt a megkönnyebbülést éreztem, mint amikor egy-egy kőcipelés során jelentéktelen külsőmnek és apró termetemnek köszönhetően elkerültem, hogy az ÁVH-s legények velem külön „foglalkozzanak”. Itt is legszívesebben láthatatlanná húztuk volna össze magunkat. Amikor pedig ez a Recsken edzett lapulási reflex valamiért kihagyott (mondjuk: fölszabadított néhány perc erejéig egy régvárt találkozás valamilyen képzőművészeti remekléssel), abban a pillanatban magam is kellemetlen helyzetbe kerültem.

3 Ansuino da Forli: János ő: Huszonharmadik János körül lépten-nyomon valami nincs rendben. Láttam egy olasz kamionsofőr fülkéjét. Alaposan ki volt tapétázva női fél és egész aktokkal. Semmi bajom vele: nem az ördög szülte őket, akármilyen szépek és pucérak. Ott azonban már nyeltem egyet, amikor megpillantottam ennek a húsos orrú, kopasz öregembernek a tündöklő ábrázatát közöttük. De hiszen egykor Velence pátriárkája volt, a vizek és hidak városáé! Mit keres egy ilyen vízi ember a kamionsofőr lelki útitársai között? (Hiszen a kitakart keblek és combhajlatok éppen viruló testiségükkel érdemesültek a lelki útitárs szerepre.) De ez csupán egyetlen furcsaság a sok közül. A jókat, boldogokat, szentéletűeket állítólag mindenféle szokatlan és csodálatos dolgok övezik, stigmák, levegőben röpködések és ehhez hasonlók. Hát a kamionsofőr esete vajon nem sorolható közéjük? Csak, ha valaki megolvasztja a követ és az folyni kezd? Egy ilyen kamionsofőr lelkiéletéhez képest a kő kenhető, mint a kenősajt. Nézem a sztrádák szélén emelt kereszteket. Egy-két évig roskadnak a virágtól. Aztán már csak egyre kevesebb és egyre ritkábban odakerülő virág szárad a kereszten. Huszonharmadik Jánost valami titok folytán nem felejtik el. Huszonharmadik János ma is megkínálhatná…

4 Mária: …Szűz Mária szarvasát, a magyar kápolna oltárszobrának két oldalán az arany vagy aranybevonatú lemezdomborítású Kő Pál-féle szarvasok valamelyikét. Vagy mindegyiket. Nem a virágokon múlik. Huszonharmadik János kápolnaközeli sírjára most is annyi virágot hordanának az emlékezetével betelt lelkek, hogy mindegyik szarvas-dombormű jóllakhatna belőlük naponta. (Persze: láthatatlanul – időzöm elképzelésemnél, hogy János láthatatlan sírvirágainak illatával és színpompájával szorítsam ki tenyérnyi kápolnánkból a didergető magányosságot, az embernélküliséget.)

5István: Sz. István, amilyennek korunk másik szobrásza, Varga Imre mintázta. Meglepő helyzetben, lépcsőre térdepeltette szobrát. Néhány lépcsőfokkal föntebb pillantunk rá először, s ahogy lelépegetünk a magyar kápolna mélyebben fekvő pádimentumáig, ott megyünk mellette el. Kényszerülünk rá, hogy kikerülésével süllyedő ívű látószögből fokozatosan körbejárjuk. A hatás lenyűgöző. Élményem hasonlít a S. Ceciliában Cavallini Utolsó Ítéletének Krisztusával való szembeállásomra másfél-kétméteres távolságból a támlás, faragott széksoron kissé áthajolva. Hasonlít, de ez itt megejtőbb. Részben rongyos elfogódottságból. Magyar is, korunkbeli is amit látunk. Szeretjük-e a mestert? Nem szeretjük. Mit szeressünk rajta? Ő fönt (hogy királyi többesből magamra váltsak:) én lent. Ő kegyenc (volt), aki úgy élt, ahogy egy ilyen tehetségű szobrásznak dukált. S mert nem csak kegyenc volt, hanem közben keményen dolgozott is, amíg neki világolni fog az élet, lesz mindig annyi élnivalója, ahogy az egy ilyen szobrászhoz illik. Nehéz a kegyencség mázát, akár a legjobb művel szembekerülve is, felületéről levakarni. Nos, ahányszor alkalmam volt Sz. Istvánt megpillantani, nem tenyérnyi, hanem kondéraljnyi darabokban hullt le a műről a kegyencmáz. A hírnév káprázata. Maradt a jó mű. Pedig valójában Istvánt sem szeretem. A szobrászét sem és a valódit sem. Idegenkedek attól az apától, aki túléli fiát. Attól is, aki véres kezű. A mellette szóló érvek nagy részét szív szerint meg sem értem. Nagyságát belátom; mások, akiket szeretni is tudok, erről meggyőztek. De a belátás nem szeretet – lojalitás. Tisztelet egy más értékrend iránt. Hogy a szobor kettős portré, már említettem; a maga hasonlatosságára is szülte teremtője; karakterjegyei ennek felismerését kikerülhetetlenné teszik. Csakhogy az élmény mégsem ebből áll. Egyikből sem áll. A találkozásból áll, a megrendülésből, a köszönésből – neki, és abból, ahogy István eltűr, majd fölenged, összekapcsolódik velem. Szeretnék vele maradni. A jó csöndben. (Ki kellett egészítenem ezzel a pápatemetőn fogant versemet, mert ez az én különbejáratú másik csodám ott, István szobrával, miközben Gí Huszonharmadik Jánossá tudta varázsolni a hádeszi ebet, a templomszolgát.)

« vissza | ugrás a vershez »

Sába bemutatása Signorellinek

Piero della Francesca: Szent Mihály arkangyal

Piero della Francesca: Szent Mihály arkangyal

Vajon őrzi-e vénülő / szív a titok jeleit, / elénk-hasadt eget Orvietó fölött?: Ha valaki vette volna a fáradságot (Dalmady Benő kasztjából), hogy sok évtizedes hátránnyal ugyan, de legalább az öregedő K. K. versvilágát a legkézenfekvőbb módon, egy-egy kimagasló értékű munkája köré csoportosítsa, vizsgálódása lett volna bármilyen szemszögű is, az első itáliai versválogatásból (A Napördög Firenzében, Cserépfalvi-Stádium, 1994) két verset mindenképpen kiemelt volna, a Himnusz Piero della Francescához és a Pávaszemszárnyú érkezés címűt. Piero della Francesca, akivel első „élőben” folyó találkozásaim megrázó erővel hatottak rám, nevelője, mestere volt Lucának, ahogy Signorelli legnagyobb tehetségű tanítványa lett Pierónak. Az 1982-es Magvető kötetemben, az Erotikus kánikulában a találkozásról így számoltam be Képeslap c. prózaversemben: „A pusztulás angyala döng itt [itt = Arezzo], dühödött Francesca-lény maga is. Súlyos csontú. Jól szájon törült a szárnyhegyével. Nagyon kellett is. Azt hiszem, hogy erre kellett Arezzo nekem.” Az említett két verset már az is összeköti, hogy Piero della Francescának köszönhetem Signorelli-élményemet. De ahogy Dalmady Benő magabiztos állításaival szemben egyetlen képzőművészeti művel foglalkozó versem sem csupán arra kísérlet, hogy egy-egy műalkotást adaptáljak a költészetbe; méghozzá kétszeresen nem az, mert hiszen verseimben soha nem úgy nyúltam egy műhöz, hogy azt az életből desztilláljam, hanem mindig az élet legmagasabb rendű megélésének, tettének tekintve, méghozzá úgy, hogy ebből az életből én magamat teljes személyességemmel szintén soha nem vontam ki. Éppen ellenkezőleg: saját kérdéseimre kerestem feleletet, kínjaimra gyógyírt, vargabetűimből kiutat. Mivel pedig még mindig hathat némelyik tudós olvasómra a diktatúrák idejében az ént akkurátusan magánemberre és közösségi, társadalmi lényre kettéosztó ideológia „berlini fal”-maradéka, szeretném hangsúlyozni azt is: munkám tanúsítja a legjobban, hogy miként a börtönévek nem „szigeteltek el” az ország valóságától, mind a mai napig tartó kirekesztésem korom költészetéből csupán a mai olvasót rekesztette és rekeszti ki az én versvilágomból, de sem e versvilág létrejöttét nem akadályozhatta meg, sem engem nem fosztott meg társadalmi érdeklődésemtől és magyarság-tudatomtól. A két vers bőven szolgál ezt tanúsító mozzanatokkal is. Miután a születésük közti idő nem csupán az én életemben volt sorsdöntő, hanem a diktatúra végelgyengülésének és a politikai rendszerváltásnak is az ideje, már a kiragadott két versvég összevetése is felettébb elgondolkodtató eredménnyel zárult volna, s zárulhatna mind a mai napig, ha nem a dalmadyzmus nyomná rá a bélyegét szakmánk állapotára.

Közhely, hogy a halál nem egy pillanat műve (bármennyire is fohászkodunk érte), ugyanennyire közismert az is, hogy a harmincas Füst Milán már shakespeare-i ünnepélyességgel (és színvonalon) nyitotta meg haldoklásának hosszú évtizedeit. Mégis meglepődünk – és olykor viszolyogtatóan –, ha a hosszú halál szakaszai szemünk előtt határolódnak körül. Amíg a Himnusz Piero della Francescához utolsó szakaszában

… istálló templomod lépcsőin,
míg Arezzóba lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.

– vagyis az 1988-as nyári vers Pierótól Arezzóba „lépegetett” (igazán nem akarok nádpálcás tanmester lenni, de azért pajeszt huzogáló kedvem támad, hogy süketet tettetőinkre kiáltsak: Marhák, hát mi a fenének a szimbóluma ez, ha nem az élésnek?!), addig a Pávaszemszárnyú érkezés c. 1992-es vers utolsó szakasza így szól:

S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
pávaszemszárnyú angyal ültet minket,
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.

Szembeszökő a két versvég közti különbség. Az utóbbi tipikus „utolsó” vers, amiről persze eszembe jut, hogy egyik régi költő cimborám, amikor néhány éve így neveztem legújabb versét, szerényen elmosolyodott: „Ó, én az utóbbi években kizárólag »utolsó« verset írok.” Valóban nehezen képzelhető el, hogy miközben a halál bekopogtat a költőhöz, még sebtében frakkba-klakkba vágja magát s hőn szeretett olvasójának papírra veti hattyúénekét. Mégis, éppen az erkölcsi konzekvenciájával szembesülhetünk a Sába bemutatása Signorellinek kiemelt kérdésében: „vajon őrzi-e vénülő / szív a titok jeleit, / elénk-hasadt eget Orvietó fölött?” Magyarán: mi maradt meg s mi módosult belőle (ha egyáltalán módosult) a Pávaszemszárnyú érkezésből? S annak legutolsó akkordjából?

Akinek megadatik, hogy Rómában időzhet, sajnálja, ha távozni kell onnan. Kényszerűségből megy, ha megy. Annak esetében pedig, aki költő is és nagyon fiatal is, és először időzhet Rómában, kétszeres (vagy többszörös) súllyal esik latba, hogy bármilyen megszakítás fölérhet-e az ott-tartózkodással. Száz közül én kilencvenkilencben nemmel felelnék. Orvieto a századik eset. Mindenképpen az, Signorelli miatt. Amibe beletartozik a mi (Gí és én) különleges viszonyunk az ő festészetéhez. (A Signorelli vers utolsó szakaszára gondolok.) A Mindenséggel mérd magad, tanácsolta egyszer egy fiatal költő; mi pedig jónak láttuk ezt kiegészíteni azzal, hogy magunkat a jövőhöz mérjük.

És még egy, jóllehet, magánadalék. Amikor a Pávaszemszárnyú érkezés íródott, Signorellit a restaurátorok elvágták a külvilágtól. Akármilyen becsben tartom is őket, nyilván elfogultan, de dühös voltam rájuk. Kezdetben azért, mert tapasztalatból tudtuk, hogy milyen hosszú időt vesznek igénybe az olyan előkészületek, melyeknek nincs sok közük a freskók felújításához. Nincs mit tagadni: „előkészítés” címén olykor évszámra (!) semmi sem moccan a gondosan elrekesztett képek körül. Ez is egyik oka, hogy a határidők rendszeresen 2-3-4 évet is csúsznak. Miközben ezen bosszankodtunk, hamar gyanút fogtam, hogy valami másról is szó lehet, nem csupán a Signorelli és a Fra Angelico freskók felújításáról. Hiszen azok viszonylagos (és természetesen csupán látható) jó állapotáról meg voltunk győződve. Ami a két nagymester mennyezetfreskóit illeti, azok legalább olyan jó állapotban voltak, mint Fra Angelico vatikáni freskói. De Signorelli is többé-kevésbé épnek látszott. (Látszott, ismétlem, mert szemünk sok vonatkozásban egészen vak; nagy bennünk a hajlandóság, hogy csupán azt lássuk meg, amit nekünk megmutatnak.) Tény, hogy a restaurálásnak köszönhetjük a S. Brizio kápolnáról eddig kiadott legszínvonalasabb könyvet. Signorelli legjobb reprodukcióit benne találhatjuk. Különösen a kinagyítások, a részletek sikerültek. S mert speciális kötetről van szó, abban a szerencsében részesít, hogy számos helyen egymás mellett közli a freskórészletet régi és felújított állapotában. A Michelangelo freskók restaurálása körül kirobbant igen hangos vitában a gyors egymásutánban megjelentetett vaskos albumok, ha a vitát nem is hallgattatták el, a szennyeződés tapintható számos bizonyítéka láttán legalább a legalpáribb hangokat kiszűrték. Jót tett ez az egész vitának, mert azok is, akik a „régi” Michelangelóra esküdtek és azok is, akik az „újra”, iparkodtak mélyebben, gondolatgazdagabban érvelni, egyszersmind mindkét tábor jól érzékelhető módon elkülönült a mindannyiunkban ott lapuló közönséges maraditól is, meg a soha nem pihenő sötétség bérenceitől is, Lodovico Dolce és Aretino mai megfelelőitől, akik bizony a legillatosítottabb ultramodern mezen át bűzlenek az orrunk alá. Signorelli itt-ott valóban javításra szorult (bizonyítja a könyv), az évszázadokra ráfért egy alaposabb lemosdatás is. Bár ehhez is hozzá kell tenni: azért Orvieto „hegyi” levegője Rómáéhoz képest kristálytiszta, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az évszázadok folyamán sosem kormozta a falakat annyi fáklya, gyertya, mécs füstje, mint a Sixtinában, ahol mindig igen nagy volt a sürgés-forgás. Vagyis a jó reprodukciókkal teli könyv forgatása után sem értettük, miért húzódott el a restaurálás nyolc évre? Amikor végre megnyílt a S. Brizio kápolna, nyomban megoldódott a rejtély: szinte az egész kápolnabelsőt kicserélték és fölújították. Csaknem négyzetcentiméterenként. Erre vonatkozik a Sába bemutatása Signorellinek 3. részében ez a részlet: „Ám vicepüspök előtt / se fényesebb tele tála, kehely bora, / mint ahová beesünk! Mily ékszerész-csiszolásba ködült a múlt! / – Jó Signorelli, kilátsz a dísz közül?…” Csakugyan nyolc hosszú év után az volt az ember érzése, hogy a rézkilincs agyonszidolozott dicsfénye olyannyira öncéllá vált, ami már-már árnyékot vet Signorellire. Ez bizonyára túlzás; a találkozás nagy öröme bolondozásba csaphat át, nekünk pedig igazán volt min örvendeznünk. (A vers erről szól.)

« vissza | ugrás a vershez »

Levél egy fiatal püspökhöz

Hatodik rész

1Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán: Michelangelo öregkorára a Sixtina freskói, elsősorban az oltárkép, az Utolsó Ítélet meztelenségei ellen föllángolt az elvetemültségben és ostobaságban minden előzőt meghaladó támadás. (Nem utolsósorban azért, mert a Carafa pápa, IV. Pál készséges partnernek mutatkozott.) Michelangelo egykori – tehetsége folytán erre egyáltalán nem érdemtelen – barátja vállalkozott rá, hogy az Utolsó Ítélet „szégyenfoltjait” átfesti. Leplezni fogja, „gatyásítani” Michelangelo heroikus aktjait. Mivel igen komoly formában fölmerült az egész mű leverésének esélye is, Volterra vállalkozását felemásan ítéli meg az utókor. Vannak, akik a freskó megmentőjének tekintik, mások a szabadság és a művészet (és legnagyobb megtestesítője, Michelangelo) árulójának tartják. Az utóbbiak vannak többségben, de az igazsághoz tartozik, hogy Volterra kényszeredett, lassú beavatkozása tartalmaz néhány mentőkörülményt. 1: Lassúsága arra mutat, mintha maga is várta volna közben a pápai parancs visszavonását. 2: A munkát „hebehurgyán” végezte, a fontossági sorrend ellentmondásai között lavírozva; ennek köszönhetően számos Michelangelo akt megmenekült. 3: A legdöntőbb mentőérvet a festés módja jelenti Volterrának: a freskóból egyetlen négyzetcentit se vert le, csupán igen vékony és könnyen eltávolítható (lemosható) temperafestést alkalmazott. Jóval később, a XVII. sz-ban az eredetileg teljesen ruhátlan Sz. Katalint és Sz. Biagiót csaknem egészen leverték a falról; hogy kik, máig sem tisztázott; több név is fölmerült – Fano, Carnevali, legújabban Matteo Lecce és Hendrick van der Broeck –, valamelyikük kezétől csakugyan jóvátehetetlen kárt szenvedett Michelangelo, mert nemcsak az állig fölöltöztetett két alak, hanem Biagio arca sem tőle származik. (Volterra ebben azonban vétlen.)

1 „kacsintó Jézus”-alakkal: A vatikáni államiságot jelképező falakkal szemben és a Bernini colonnádból Mussolini nyitotta sugárút mindkét oldalát elborítják a kegytárgy árusok. E giccsbazárok minden divathullámot kiálló portékája a „kacsintó Jézus” portré, különböző méretben és olcsóbb-drágább keretben. Mennyiségük kifogyhatatlannak látszik. A „kacsintó” képek az ’50-es, ’60-as években még csupán moziszínésznőket ábrázoltak; aszerint, hogyan mozdítja kezünk a képet, a szemek megmoccannak, kinyílnak és becsukódnak, jobbra-balra tekintenek; fő attrakcióként kacsintanak is. A ’70-es évek óta a Vatikán környékét a filmcsillagok helyett elöntötték a „kacsintó Jézus” egyenportrék. (A pápákra még nem került sor.)

« vissza | ugrás a vershez »

Tizenegyedik rész

Fra Angelico freskója a San Marco Kolostorból

Fra Angelico freskója a San Marco Kolostorból

Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével: A vers így folytatódik: „festeni át a Hajódat”. Azaz: átfesteni az egyház „hajóját”. Fra Angelico szentferenci értelemben a legkatolikusabb nagymester a festészetben. (Annyira szentferenci értelemben, hogy éppen ettől szinte már láthatatlanná vált festő nagymestersége is.) Soha senki nem volt Európában festészetével ennyire a keresztény hit – és kizárólag vegytisztán, fráteri naivságban és ártatlanságban a hit festője. Alakja – leginkább pedig ecsetvonásaiban megőrzött szellemisége – odakívánkozik a még élő Jézus első tanítványai, háza népe közé. Valójában ott is élt, nem pedig a firenzei San Marco kolostorban, vagy III. Pál pápa udvarában. Ő annak a gyermeki egyháznak a megtestesítője, aki még az emberi alakot öltött Isten neveltetésében és személyes példaadásában részesült; nem olyan szülőkében, akik saját romlottságukat egyre csak gyermekükben hatványoztatják (mint ahogy az ember legkritikusabb periódusaiban – ilyen mostani századfordulónk is – ez annyira kegyetlenül kirajzolódik). Az egyházat pattanásig feszült helyzetbe hozza, hogy peremén, alsóbb régióiban szüntelenül forrong, hánykódik, az újjáválás 40 fokos lázában gyötrődik, amíg fönt, a magasán, a centrumában a kerék elé vetés – ördögnek ajándékozott – heroizmusával fékezné meg a kerék előregördülését; nagyjából egyazon iramban reagálva a modernizálás követeléseire és egy szentté-avatási pör kérvényezőire. Az inkvizíció masinériája múzeumi tárggyá szelídült, ám reinkarnálódása maga lett ez a belső feszülés. Úgy is működik, mint az eleven test fokozatos szétszakítására szerkesztett kínpad. Soha nem volt időszerűbb az emberiség számára a vissza! parancsa, mint a mi időnkben. Vissza a természethez, vissza a művészethez, stb. Az egyháznak föl kellene ismernie, hogy a vissza!, nem kitérőt, hanem a legrövidebbre levágott utat jelentheti az egyház és az ember számára egyaránt. Fra Angelico ecsetje szál-magában szentebb – értsd: hitelesebb nagyszerűséggel emberibb – a Kúriánál és valamennyi fölszentelt tisztviselőjénél. A Hajó „átfestése” Fra Angelico szellemében a kereszténység újrakezdését jelenthetné.

« vissza | ugrás a vershez »

Hódoló levél a Danubius Danubia írójának

1 Ó, „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved / nagy delején, „oktondi” diák: Kabdebó Tamás a Danubius Danubia első kötetében, az Árapályban az 58. oldalon (majd a 62.-en is) rendhagyó módon saját személyében jelenik meg a regényfolyamatban. Vagyis kétszeresen „kottyan közbe”; szó szerint is az egyik műegyetemi gyűlésen, ahogy az alábbiakban idézem, és az annyira rá jellemző rendhagyással egyszerre a nagysodrású regénykölteményben a főhős Dé mellett (olykor közvetlen közelében, szinte a háta mögött) és egy villanásnyi időre beleszövi magát a cselekménybe:

„»És az urán?« (A kérdés a második sorból pattant ki, kesehajú, oktondi fiatalember volt a kérdező, Dé felismerte benne a sporttársát, a mellúszó Kabdebó Tamást. Befoghatná a száját, gondolta.)”

2 hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat / fölvonulót: „A mészárlás után egy órával érkező bölcsész diák, Kabdebó Tamás a Rákóczi-szobor talpazatánál, szobányi területen hat vérbe fagyott áldozatot fotózott le.”

3 (lépcseje vérzik?): Egy elképzelt parlamenti díszünnepségen (fantáziám szerint éppen Kabdebó Tamás tiszteletére rendezték) nekivágva az Országház vörös szőnyeggel beborított lépcsősorának, Tamásban elindul az emlékezés – talán a futószőnyeg ünnepélyes vörös színétől („lépcseje vérzik?”). Hogy mire emlékezik, az Árapályból, a Danubius Danubia trilógia első könyvéből idézem:

„A gyűlés felbomlott, száznyi résztvevője tucat helyre bogárzott szét. A jobb oroszosok és néhány szlavista fehér zászlókra orosz nyelvű feliratokat írtak, s óvatosan megközelítették a körúti tankokat. Az egyik masztodon döglötten hevert, a másik beindította a motorját, elcsörtetett, a harmadikon kinyílt a páncélkupak, és megkezdődött a bratyizásba hajló érintkezés a magyar diákok és az orosz katonák között. Ezenközben menet közeledett, fegyvertelenek békés fölvonulása; a mellékutcákból egyre hatalmasabbra duzzadt, a Parlament felé tartott. Füles és Ali fölmásztak a valóban barátinak mutatkozó orosz tankra, melynek tornyára a menetelők kitűzték a lukas trikolórt; Füles boldogan, kézzel-lábbal magyarázott a T 34-es parancsnokának, Ali elcserélte posztósapkáját egy szovjet tankos fülvédős fejfedőjével, Dé – óvatosabb és bizalmatlanabb lévén – három lépéssel a tank mögött, a menetbe vegyülve követte őket. A Parlament előtt hét orosz tank és három harckocsi állt mozdulatlanul. Az ország néma háza előtt egy kóbor kutya végezte dolgát. A menetoszlop eleje harminc, a fuvart szolgáló tank hatvan méterre lehetett a főbejárattól; a
T 34-es mögött valaki a vonulók közül énekelni kezdte a Boldogasszony anyánkat. Néhányan bekapcsolódtak, már nem sokan tudták a vallásos ének szövegét.

Ra-ta-ta-ta-ta-ta-ta-prrr-prrr, ra-ta-tttt-ta-prf fjú-fjú-pr Jajajj! prrr-Jaj!… -ta-ta-ttt… Miért? Mi? Hol? Rohanj!!! Golyószórók, géppuskák, géppisztolyok és karabélyok köpködtek, szórták kínt és halált hozó átkukat, az imént még rendezett, most már fölbomlott, összecsukló, hanyatt vágódó, tántorgó, megzavarodott, fejvesztetten menekülő felvonulókra. Az ország süketnéma házával szemben a karéjban álló paloták legfelsőbb ablakait foglalta el az a janicsár különítmény, mely saját fizetése és defterdárjai kiváltságának érdekében vérrel borította be a Kossuth teret. Dőzsölés volt ez a javából: golyó- és vérontás.

A Dé mellett álló magas férfi térdre esett, felnyögött, balról tőle egy zöld szoknyájú lány nyúlugrásokkal futamodott a Széchenyi rakpart felé. Elkaszálták. Szendrő is nekiiramodott, bal lábán ütést érzett, nadrágja a bal combján kilukadt. Fájdalmat alig észlelt, bár lábszárán buzgón csorgott le a vér. A baráti tank utasaiból a hátul állókat lelőtték, az elöl utazók, köztük Füles és Ali, leugráltak, s megpillantván a Duna felé iszkoló Dét, utána eredtek. A tér sarkában, a síneken, fölborított autó meredeztette négy kerekét az égnek – mögé bújtak. »Mulatozásból öldösnek bennünket?«, kérdezte Füles félhangon, Shakespeare-rel, de nem válaszolt senki.

A baráti tank, elvesztve kísérőit és magyar zászlaját, ágyúcsövét a tetőkről támadók felé irányítva lőni kezdett, mire az Országház előtt az addig hallgató tankágyúk is megszólaltak, és a magyarbarát T-34-est kilőtték. A felvonuló tömeg nagyobb része, egymás hegyén-hátán, sikítva, ordítva, az Alkotmány utcán, a Nádor és Báthori utcán egérutat nyert, míg a leterítettek, több százan a téren hevertek, a még élők saját iszamos vérükben csúsztak, fetrengtek. Kegyesek voltak a fenti fegyveresek: addig szórták a mozgó testekbe a golyót, míg azok elnyúltak nyitott szájjal, kilógó nyelvvel, vicsorgó fogakkal, égnek meredő ujjakkal a piros kövezeten.

A magyar forradalom első felvonásának legvéresebb jelenete tizenöt perc alatt lezajlott. A baráti tank egyetlen életben maradt katonáját az orosz páncélosok elfogták, később kivégezték. Az államvédelem vitézei, részint egyenruhában, részint civilben, megindultak a pártház, illetve a szovjet követség felé, hogy az ott csoportosuló elvtársaktól beszerezzék új utasításaikat.”

4 Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig: „A három barát kivárta, míg elhallgatnak a fegyverek. Akkor megindultak a Duna-part felé. A hallgató Parlament lépcsőinél figyelmesek lettek egy emberi testekkel megrakott kézikocsira, melynek tartalmát egykedvű húzóik, egymás után az áradó vízbe csúsztatták. Alkalmi rámpán derékig betolták a kocsit a vízbe, a sodor a hátára kapta a tetemeket, melyeket egy hosszú rúddal még beljebb is taszítottak.

Vajh a lustaság vezette a kézikocsit húzókat-tolókat? Vagy alkalmi »szanitécek« voltak azok oldalán, akik a bűnjeleket eltüntetni, számukat csökkenteni igyekeztek?

Az októbervégi hideg Duna közömbösen himbálta a rigor mortisban megmerevedett holtakat; fajsúlyuk a víznél könnyebb lett volna, de ruháik átáztak, s így mint a kábult halak, vízközt lebegtek lefelé.”

5 s emberevővé hal-lakomától senki se lesz Szek- / csőn: „E percben gyűlölni tudta volna imádott folyóját, a Dunát. Haleledelre bontja a halottakat, gondolta undorral, és öklendezni kezdett. A megkezdett gondolat tovább áramlott feldúlt agyában. Lent, Szekcsőnél, kifogják majd a cafatokat begyomrolt harcsákat, e hulladéktetemfalókat eladják a piacon, közvetett emberevők lesznek a jámbor vevőkből. (Az élet legfélelmetesebb titkai közé tartoznak az átváltozások és az anyagcserék. A szerves anyagokat fölbontja a hatalmas élő szervezet, a Duna, a szervetlenekkel őt magát is meg lehet ölni.)

A természetnek ezt a semlegesítő képességét már Marcus Aurelius is megsejtette. »A bomlás az élet lényege«, írja, »víz, por, csontok, mocsok; egyéb változatok: márvány, a föld gyomrának aranya, ezüstje, a lerakódások, a hajcsomók, a ruha, a lila festőanyagok, a vér, minden ugyanúgy viselkedik.« (Vajh Babits is innen kapta az Esti kérdés egyik indítását?)” (A részletek Kabdebó Tamás Danubius Danubiájából valók)

6 Dalmady: Sok sírásója volt és van az 1956-os forradalomnak. A sokadalomban előkelő hely illeti meg Dalmady Benőt, illetve a kasztot, melynek jelképes figurája; az irodalomelméletistákat két okból is. 1: Az ’56-ot megelőző évtized miatt, melyben Rákosiék szolgálatkész végrehajtóiként összeállították a párttól kívánt szájkosarat és belenyomorították az egész irodalmat. Az akkor induló fiatalok elkábítása, megmételyezése különösen nagy bűnük. 2: ’56 leverése után elsők voltak a „kiegyezésben” a Kádár-féle hatalommal. Szekértáboronként más és más módon (a népiesek is, az urbánosok is a maguk módján), de egyforma halvérűséggel hallgattak ’56-ról, és ismét rászolgálva az immár Aczél által képviselt „szabadabb”, „franciásabb” pártvonal dicséretére, változatos módszerekkel – testre szabottan –, de ismét ott volt az egyetemes szájkosár a magyar irodalmon. Ahogy a pesti utcáról eltűnt az egyenlóden, irodalomtudósaink gomblyukából is eltűnt a pártjelvény, szájukon ritkábban jött ki az „elvtárs”; föltűntek az angol szövetöltönybe öltözött író urak és tudós urak a Váci utcában. Sőtér István pl. egyre fölhevültebb lelkesedéssel számolt be az amerikai egyetemeken szerzett tapasztalatairól. Egy Rimbaud-tanulmány, ami nem hangsúlyozta agyon Rimbaud részvételét a párizsi kommünben, már fölért egy ellenállással. Amikor Örkény István a ’70-es években (a rendszer egyik „kihagyásakor”) a televízióban kijelentette, hogy ő sosem mondta a forradalmat ellenforradalomnak, számos tudorunktól kapott megrovó telefont, amiért „vigyázatlansága mindenkit bajba sodorhat”, egy másik nagyszerű kartárs pedig állva (mivel így szokott írni) holtsápadtan belefogott levelébe (na kinek?), hogy „mélységes fölháborodással elhatárolom magam…”

7 írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén: Ki írja? Még mindig Dalmady. Előző jegyzetemben csupán két okát ismertettem, amiért a magyar forradalom sírásói között van a helye. De van harmadik oka is. Vajon mit tett Dalmady (és természetesen a kasztja) ’56-ért az utolsó 10 esztendőben? Egyre mélyebb elszigeteltségem most kapóra jön, hogy sokfélét és hosszan ne szóljak itt. Megöregedtem, a szemem rossz, de ilyen állapotában is új szokásokat vesz föl az ember. Én is. Pl. háttal állok azoknak, akik nekem annyi évtizeden át a hátukat mutogatták. Ha helyettük Signorellit vagy Michelangelót nézhetem, végül is talán nem tévedek olyan nagyot, amikor ezt egészen jó fordulatnak vélem. Csupán röviden jegyzem meg itt, hogy 1999-ben lenne 70 éves a forradalom egyetlen hősi halott költője, Gérecz Attila. Béri Géza pedig, egy másik „füveskerti” költőnk, éppen húsz esztendeje, 1979 karácsonyestjén végzett magával – többnyire ugyanazoknak a védelmét és becsülését hiába várva, akik ma is abban a helyzetben vannak, hogy a költő emlékezetére tehetnének valamit. Az egyik Dalmady (mert sok élősdit tart el az irodalom magán még ebben az elesett állapotban is) az öngyilkos költőt egyszerűen leszarháziszta anélkül, hogy hagyatékát ismerné. De hogy visszatérjek az „újság egy napig élő rossz lepedőjéhez”, az a Dalmady, aki tudós férfiú létére helyre kis újságcikket írt a forradalom hősi halottjáról 1991-ben, 1996-ig – mint tudós – 6 nyomorúságos flekket is csak úgy tudott öszszetoldozni-foldozni Gérecz Attiláról, hogy beleegyengette hajdani újságcikkét is. Hát ennyire rokonítható a két műforma? A tudós tanulmánya meg a kis színes?

8 Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.: „Este a parlament előtt Nagy Imrére vártukban, az újságpapírfáklyák ellobbanása után egyik évfolyamtársa Dé kezébe zászlót nyomott. »Csak egy pillanatra«, mondta, »pisilnem kell.« A pillanatból néhány félóra lett. Dé állt, a zászlót támasztotta, csupán egyetlen jelszót kiabált: Minden ország katonája / menjen saját hazájába! Ez az alfa és az ómega. A többi rendre megoldódhat. Forgatta a zászlót, hallgatta a megszeppent, szabódó, cvikkeres-bajuszos Nagy Imrét. A lobogóban benne tarkállott még a sarlós állami címer. Éles zsebkésével kimetszette, a címerrel kifújta az orrát.” (Kabdebó Tamás Danubius Danubiájának részlete.)

« vissza | ugrás a vershez »

A szó

1 a két fal: Giorgio Vasari írja, hogy „Michelangelo válogatott és jól kiégett téglákból rézsútos réteget rakott a kápolna eredetileg függőleges falára olyan formán, hogy a mennyezetnél egy fél rőf volt az eltérés; ezzel akarta elkerülni, hogy a por vagy másféle piszok megtapadjon a freskón.”

2 Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt: Lukács Evangyéliuma 22. 23.: „Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást! (19) Ki a városban lett valami lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe. (24) És Pilátus megítélé, hogy meglegyen a mit kérnek vala. (25) És elbocsáta nékik azt a ki lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe, a kit kérték vala; Jézust pedig kiszolgáltatná az ő akaratuknak.

« vissza | ugrás a vershez »

Előhang helyett az 1990-2005 közötti verseim elé

(Részlet a ’80-as években Németh Lajosnak írt levelemből)

„… Hogy minek van éppen ázsiója – a (mű)kereskedő és az (élet)művész dolga. Az individuum »fölfedezése«, »kiélése« a pszichológusé és a probanduszáé. A XX. század végén a művész kizárólag Noéhoz hasonlítható. Bárkaépítő. S az egyetemes (lelki) özönvízben csupán egy a dolga: ami Noénak. Az emberi összegyűjtése. (Elszámolása – jobb szó híján írom így – isten előtt.) M… nem tud noéságáról. Ahogy az idei egész Biennale sem. Nincs más út: csak a bárkaépítés. Hogy tudta ezt Gaál Imre, Rátkay Bandi, istenem, hogy tudta!… Abban a reményben, hogy egyszer még eljut az ember művészete, mondjuk újra Piero della Francescáig…”

Kadarkuti Richárd utcai lámpái

Kadarkuti Richárd: Karácsony

Kadarkuti Richárd: Karácsony

Kadarkuti Richárd utcai lámpái: Csillag Tibi, feleségem és én, de legelsősorban Rátkay Bandi (aki abból adott neki éveken át, aminek maga is állandó hiányát érezte: ecsetet, festéket) mindannyian szívünkből kedveltük Kadarkuti Richárdot (1926-2002), Bartl Jóska, a soroksári-szentendrei festő felfedezettjét. Jókedvű, hamar tüzet fogó tökmag emberke volt Ricsi. Elámult tőle, akit valami közgazdasági-politológiai témában csípett nyakon. Pontos számszakiságát, közgazdasági adattömkelegét olyan gazdagon fűszerezte erzsébeti dialektusa legvaskosabb igéivel, hogy egyik hallgatója se győzte volna közgazdasági fölkészültségével és blaszfémiáival a versenyt. Kocsmákban, utcasarkon úgy osztogatta jótanácsait, ahogy Csontvárynál Szent Ferenc prédikált a halaknak és madaraknak. Feleségem, Gí bemutatta F. Mihály Idának, a naiv művészet tudós pártfogójának – nem is járt Pesterzsébeten másért, csakhogy Kadarkuti Richárd első kiállítását a Gaál Galériában megnyithassa. Ricsi az első magyar naiv festő, aki nem a paraszti életforma és a falusi miliő, hanem a városlakó nincstelenség, a gyárak, üzemek és proletárhajlékok, a külvárosi Pesterzsébet életének és szellemiségének a megörökítője. Az Átlók művészcsoport mindig is társának tekintette. Zsombok Timár György, a Gaál Imre halála utáni egyik „átlós” 1992-ben (éppen Pesterzsébet kulturális alpolgármestereként) többek közt így nyitotta meg Kadarkuti Richárd kiállítását a Gaál Galériában: „1973-ban nem kis ellenállást leküzdve ezen a helyen volt legelső kiállítása. Aztán észrevétlenül következett Zágráb, Párizs – az ottani művészeti lapok kritikáinak dicséreteivel, elismerésével –, majd Genf, az arany diploma; 1982-ben és 1989-ben itthon is, ebben a helyiségben díjazott volt. (…) Enteriőr: Szobabelső. A család fekszik az ágyban, valami régen elfelejtett karácsony-reggelen. A kezek a takaró felett, akárcsak a börtönben alvó raboké. A festőt nem a látvány izgatja, hanem csak az: ki fekszik az ágyakban. A látvány csak okozat, az ok Kadarkutiban van. Képeit nézve – és melléjük eresztett kommentárjait hallgatva – néha az az érzésem, hogy a képekhez semmi köze sincs. Ilyenkor úgy érzem, valahová a messzi múltba – kézen fogva – ellebegtünk, és gyermekekké válva újra éljük magunkat egy visszahozhatatlan időben.”

« vissza | ugrás a vershez »

Kadarkuti Richárd: Szobabelső

Kadarkuti Richárd: Szobabelső

„Hajó a hegyen”

1 = József Attila születése 100. évfordulójára írt versem címe idézőjelben áll: Béri Gézát, költő és börtöntársamat idézi a cím; a Hajó a hegyen Béri Géza válogatott versei és novellái c. kötetében jelent meg (Stádium Kiadó, 1992) Hajó a hegyen c. drámája máig kiadatlan, színpadra nem talált kézirat. Béri Gézát tizenéves diákként tartóztatták le 1953-ban. Életfogytiglanra ítélték. Vác politikai börtönében raboskodott, ahol a füveskerti költők csoportjához tartozott. 1956 tavaszán ítéletét felülvizsgálták, szabadon engedték. Ám az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprása után halála napjáig nem rehabilitálták. Három Kossuth díjas költő, Illyés Gyula, Benjámin László és Csanádi Imre együtt sürgette rehabilitációját, de a hajthatatlan Belügyminisztérium megakadályozta Magvető-kötete megjelenését. 1979. karácsony estjén önkezével vetett véget életének.

2 = A „Hajó a hegyen” a Napút folyóirat 2005. karácsonyi számában jelent meg először. Változatlan szöveggel életműkiadásom 12., A halhatatlanság nyomvonala c. kötetében 2006-ban a Stádium Kiadónál, és ugyanekkor a Nyitott Átjáróház c. válogatott kötetemben a Trikolor Kiadó Örökségünk sorozatában. Összes verseim ekkori olvasói tapasztalhatják, hogy a „Hajó a hegyen” szövegén változtattam. A versben szereplő személynevek közül a kor négy közszereplőjének személynevét négy általánosító, szerepet és/vagy tulajdonságot jelölő szimbolikus névre cseréltem föl. Erre saját meggyőződésemen kívül semmiféle külső óhaj, javaslat, pláne akarat nem késztetett. De okot adott rá, hogy a „Hajó a hegyen” pályám utolsó, összefoglaló és lezáró kötetébe kerül, 80. évemben, az élet végén. Ez az élet már a felétől fogva, de tárgyilagosan mondhatnám úgy is, hogy kétharmadán át (erre jól használható bizonyíték éppen J. A. költészete és sorsa) folyamatos értékvesztés, elszemélytelenedés, tömegesülés: utószezon. Nagyság nélküli kor. A vers, mely nyelvénél fogva hosszabban képes az emberi dolgok konzerválására – ha a történet egyáltalán még folytatódhat – talán fölfoghatóbb marad így (csupán példának írom) egy kendermagos bajusz neve helyett nyersen bankfiként és elszelelt viselője helyett egyszerűen tógát mondva.

« vissza | ugrás a vershez »

Noah-noah jegyzet egy régi vers alá

kedvenc első kritikára: Angyal Endre irodalomtörténész írta kritikájában az Ördöggolyó megjelenése után a Jelenkorban: „Amit Goethe mondott a maga költészetéről, azt Kárpáti is vállalhatná: versei egy nagy életgyónás töredékei. …Egyetlen ember próbatételének felmutatásával az egész nemzet sorsát kifejezi.”… „Amint Rauschenberg, Louise Nevelson és európai követőik a mindennapi élet tárgyait, eszközeit illesztik bele kompozícióikba, úgy Kárpáti Kamil versei is néha valósággal kollázs jellegűek.”

« vissza | ugrás a vershez »

A noah-noah zóna

Kedves barátom és kritikusom, R. L., a Farkasa gyomrában lakik tavalyi kötetét nyugtázva némi (szeretettel teli) tanácstalansággal kérdezősködött noah-noah verseim eredete és természete felől. A barátság fedezete nemcsak arra sarkallja az embert, hogy szolgálatkészen válaszoljon, hanem arra is, hogy jókedvűen, belőle a humor aranyát se takarékoskodva ki tegye, ami tőle telik. Miután a Farkasa gyomrában lakik (1987) sajtóbeli fogadtatása során még az előző köteteim értői-elviselői is úgy kikerülték a noah-noahság érintését, mintha lepra volna, arra gondoltam, az a leghelyesebb, ha most, a következő noah-noah kötet, a Minden nagyság emlék (1988) megjelenésekor nyilvánosságra hozom régi kritikusomhoz és barátomhoz írott válaszlevelemet.

Neki írt eredet-kutatásomat a noah-noahságról a ’80-as évek elején egy ifjú hölgynek Olaszországból küldött levelem idézésével kezdtem.

1

„Édes T…!

Mit lehet tenni a kánikulában, ha az illatozó jugoszláv bodzahegyoldalak után jönnek a még szenvedélyesebben szagzó olasz virágdombok és hegyek? Mit, ha kitör az emberen a virágnátha, és Velence még csak órák múlva bukkan elő a tenger párájából? Hogy mit? Lefordít neked az ember egy noah-noah verset (Olaszországban sok a noah-noah költő-turista) a szomszédja noah-noah magazinjából. (A címét nem írhatom még ide, mert nem tudok olyan jól noah-noah nyelven, hogy megérthettem volna.) Íme, a fordítás…”

Több mint hat és fél évvel ezelőtt, 1981 júniusában a jugoszláv-olasz határ és Trieszt között verset firkáltam a vonaton, s mellé, magyarázatul, azonnyomban levelet is. A vers elég nyilvánvaló szerelmi ajánlat volt, s mivel biztosnak látszott, hogy T… helyett elsőnek majd az anyja olvassa, halandzsával kellett elfednem. Így lett a versből fordítás, a költőből fordító – de, akiben az ördög sem alhatott el egészen. Ennek köszönhető az idézet mulatságos hangneme, s az a jóleső érzés, hogy van kivel – a szemfüles T…-vel – összekacsintania az utazónak, mialatt a meglehetősen bárdolatlan asszonyság éppen azt olvassa, hogy Olaszországban sok a noah-noah költő-turista(!), és nem mereng el azon, hogy a himpellérje (mármint csekélységem) a versikét lefordította, ám ahhoz már nem tud elég jól noah-noah nyelven, hogy a címét is megérthette volna.

A vonat, a jelenet, a versike felett – ez szemmel látható – egy kimenős angyal hányta a bukfencet, élvezettel beszopva ujját (bizonyára vastag) ajkai közé. Így még csak azt sem állíthatom, hogy én szoptam volna az ujjamból mindazt, ami hat és valamivel több mint fél év alatt bennem noah-noahsággá vált. Nem én – ő szopta az ujjából. Mit tegyünk? Szempillantás műve volt csupán, s miként minden eredet, ez is némi ködbe süpped. Tulajdonképpen az idézett levélkén kívül minden belesüpped: a versike, amelyik néhány héttel később úgy duzzadt A noah-noah Vénusz születésévé, hogy éppen a vonaton firkantott s akkor még egésznek képzelt részlet maradt ki belőle végleg; és T… is – aki szerelme helyett csupán egy aranyköpéssel ajándékozott meg („legszebb szépség az igazság, akármilyen szörnyű szépség is az”), s azzal a bizonyossággal, hogy az égben őt is az orromra fogják húzni – aztán rohamszerűen elmúlt, mint az akkori virágnáthám.

2

Aki minderről nem tud, annak eszébe villanhat Gauguin néminemű apasága is. Végeredményben az a h betű (toldaléknak a noah-noah szóban), akkor sem fedné el kapcsolatunkat, ha egyéb utalás nem fordulna elő a versekben. Csakugyan nagy szükségem volt (van) Gauguin robusztus alakjára – mint a rengetegbe süllyedő-süppedő hegy gerincének, messze a lombozat fölé nyúló kiszögellési háromszögére.

De a látszatapaság helyett testvéri kötelék van közte és köztem. A század legvégén, amikor Gauguin (először érkezve vissza Tahitiből) ismét Párizsban van, ajtajának üveglapjait tahiti motívumokkal festi tele. Az egyik címe: Te Faruru: Itt szeretkezni kell. Azaz: Az érzéki élvezet helye. Ekkor kapja egy angol nőtől ajándékba Annát. A tizenhárom évest. Teha’amana (kinek nevével A lecke c. versemben is találkozol), Gauguin tahiti szerelme is ilyen korú volt. Harsányi Zoltán megjegyzi 1985-ös könyvében: „úgy látszik, éppen a tizenhárom évesek vonzzák, a süldőlányok, ahogy mondogatja”. E könyv jóvoltából tudok a párizsi szomszédlányról, Judithról is, aki (idézem:) „már többgyermekes családanya korában érdekes visszaemlékezéseket közölt montparnasse-i életükről. Elmondja, hogy rendkívül szerelmes volt Gauguinbe, éppen tizenhárom évesen. Nagyon szomorúan emlékezik vissza, és őszintén sajnálja, hogy megmaradtak a játszadozásnál.”

Na már most a ’60-as években keletkezett Impromtu mindjárt a harmadik sorában így kérdez: „A nő, ha tizenhárom éves, a szél rá honnan fúj?” A kérdezett, a vers hőse, G. I. magyar festő pedig így „felel” – nem annyira a lány kérdésére, mint inkább megjelenésének nagyszerűségére: „Mestermű!” A Ballada a társunkhoz készülés órájáról c. másik fiatalkori versben „ott fésülködik társam, / a mindig tizenhároméves”. Persze ugyanebben a versben „tizenhat éve késpenge-virágai úsznak / a szoba felszínén nyakkendőmmel / ingünk gyűrött hattyúi között”, mégis azt kell mondanom, ennek jegyében köszönt be a Gí-korszak is. Ő sem „királynéként” kezdte, hanem a Ki eljut Rómába, a boldog c. vers végén a ’70-es évtizedben:

Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.
Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.
Elnevezzük Európának.
…Ezen a szép napon Szibillán matrózblúz van.
Korára nézve tizennégy éves.
S Rómától csupán egy tartománnyi távolságban
dermedek szoborrá, én szegény,
falvak közt töltve kóbor időmet.

3

És a Noa Noa?

Gauguin azt írja: „Ó, Tahiti paradicsoma! És ennek a paradicsomnak az Évája egyre engedékenyebb, egyre szeretőbb. Áthat egészen az illata: Noa Noa. Éppen a legjobbkor lépett be életembe: korábban talán nem értettem volna meg, későbben pedig talán már túl késő lett volna.” Harsányinál olvasható: „Noa Noa, a cím az illatos tahiti virágot idézi, és általában azt a rengeteg illatos virágot, amelyeknek emlékét a Tahitiban járók egy életre magukkal viszik.” Tahiti „az illatos sziget.” Egy noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka c. versben a név eredetét (no meg amit vele műveltem) megírom. A versbéli N. L. kérdezi:

– Igaz. Hogy mondta, kicsoda?

– Nevet nem mondtam én, csupán
a noah-noahságomat.

– Úgy hangzik, mint egy törzsi név…

– Szigeti szép nők illata;
óceán sutja leheli.
Egy h-t toldottam hozzá én,
az elveszettség sóhaját.

– Hát mi az, ami elveszett?

– Az „emberméltóság”, Nagy úr.
Ma már „minden nagyság emlék.”

Most már másodszor említem a toldalékot, jelezve fontosságát. És csakugyan: életemben nem írtam le ennél fontosabb h betűt. A Farkasa gyomrában lakik 201. oldalán áll a Noah-noah lexikon (A hásítás) c. verse. Ott fordul elő először „az elveszettség sóhaja”:

H… ah… noah…
az öncsonkító toldalék.
Az ugrástalan bolha-lét.
Csak a „soha”.

A Minden nagyság emlék c. kötetben a Mantegna-ciklus jegyzeteit egy kis próza vezeti be, rövid polémia Gombrich úrral; ebben megfogalmazom, hogy mi is e h-nak, „az öncsonkító bolha-lét”-nek, ennek a „sohá”-nak a lényege: „Én csupán magamat nevezhetem noah-noáh-nak, (…) aki paradicsomaira a földrajz tereiben már nem találhat, és egyre gyorsabban távolodik az időben úszó paradicsomszigetektől is, többek között azoktól, melyek a múlt idő művészetében keletkeztek.” A versek, melyeket az idei kötetből kezedben tartasz, jóval messzebbre mennek ennél, de ha kicsit belegondolok, a már idézett prenoah-noah vers is, a Ki eljut Rómába, a boldog sem kecsegtet sehol egyebütt egy kis paradicsommal, csakis a „két ember szigetén”, a szerelemben; „Európát elrabolják” hangzik szinte szenvtelenül, és utána csak egyetlen lehetséges megoldás látszik: a szerelmet nevezni el Európának. Mindez a XVI. század Rómájában született Delphica szájába adva hangzik el – azaz: Szibilla-Gí szájából. Odahaza Gí, ahogy nevezed, „a királynő”, ócska lyukban nyomorgott velem – valójában azonban a Sixtina mennyezetén, a múlt időben keletkezett művészet égboltján uralkodott. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy már egy évvel később, 1981-ben így írtam az olasz utazásról: „Ahhoz minden szempontból nincstelenebb voltam, hogy a műélvező bennem zavartalanul ujjongjon. A sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával a hátamon (…) Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolságok meghatározása lebegett a szemem előtt.” (Hadd szakítsam meg az idézést: majd ezeknek a távolságoknak a meghatározásához lesz szükségem Gauguin háromszögellési pontjára, ahogy már említettem.) Miféle távolságról van szó? „A ravennai mozaik és mi, a padovai, arezzói, római freskó és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő- (és ember)rothasztó nukleáris technicizmusunk között.” (Erotikus kánikula, 1981) Mindez azonban a királynői aura fénylését csak vakítóbbá tette. A szöveget ugyanis így folytattam: „Közben csak egyvalamiben hittem: a szerelemben. Jobban, mint az emberben. Mert az ember lehetőség nélkül?… De a szerelem az ember lehetősége. Csúcson, mélyponton mindig.”

4

Mielőtt rátérnék arra, ami a noah-noahságban azóta előtérbe került, vagyis arra, hogy a fenti távolságok meghatároztattak (a Föld „megőszült”, a noah-noáhból „vén cigány” lett), szeretnék még egyszer visszatérni a noah-noah szerelmére. Egy ifjú költőtársam, 36 éves, 1987-ben fölfedte előttem, hogy válik, mert beleszeretett egy fiatal lányba. Válaszom néhány részletét idemásolom:

„Amit Te »odaútnak« hívsz, és jól hangzik Napútként is Csontvárytól, én leginkább szerelem-útnak vélem. Akkor is annak véltem, amikor 36 évesen beleszerettem egy 14 éves lányba. Én nagyon öregnek mondtam magam – miképpen Te, most –, a külvilág pedig gonosztevőnek nézett. (Hogyan is nézhetett volna másnak; hét és fél éves börtönmúltam, fiam és feleségem volt, aki – még tűrhetően – csupán 13 évvel fiatalabb nálam.) A 14 éves vidéken élt. Mire 40 éves lettem, azt hittem: végleg elszakítottak egymástól. Elhagytam feleségemet, lakásomat. Íróasztalomon, könyveimen kívül fiamat vittem magammal. Elképzelhető, mi várt ránk. Fiamra egy özvegyaszszony a lányával, Soroksáron. Rám albérlet a Vörösmarty utcai temető fala mellett.

És mégis! A látszatra szétszakadt fonál nemcsak összekötődött (s hogy milyen numenálisan, külön történet lehetne!), hanem a 14-ből 19 évessé érett társam – amilyen magától értetődő természetességgel lenyomunk egy kilincset – beállt elém labirintus-vakságomba, kezembe nyomta vörös fonalát, és azóta egyfolytában kifelé vezet.

Abban, hogy »azóta kifelé vezet«, természetesen mákszemnyi önirónia sincs; csupán józannak remélt különbségtevés ez a mitológia félistenei, meg emberi mitológia-alattiságunk között. Nekünk ez jutott. Közben ő 35 éves lett (a 14-ből!), én meg 57. Ariadném, hogy száz neve közül csak ezzel jelöljem: társam a szerelemben. Ami nem annyiból áll, hogy elfogyasztottuk (a szerelmet), mint egy almába harapó sült malacot. Ellenkezőleg: belőle merítem erőm a szerelem egyetemességéhez. Diotíma Szókratésznek pompás lépcsőt mutatott az Isten ablakáig a szerelem fokozataiból. Tapasztalatomból én csak ennyit tennék hozzá: mi sziámi ikrekként összenőve együtt jártuk eddig is ezt a lépcsőzetet, és eztán is együtt fogjuk járni. Azt az Ablakot legfölül együtt kell megpillantanunk. Amikor velem összenőve mellettem megy, tudod, láthatatlanul ugyanaz a köpeny van rajta, mint a középkori Madonnákon: a köpeny alól kikandikálnak utolsó tizenhat évem (közös időnk) szerelmei. Egy királynő, aki az udvarát a köpenye alatt hordja. Nem hedonizmussá akarnám kihegyezni a képet, éppen csak azt szeretném érzékeltetni – őszinteségre őszinteséggel felelve –, hogy vele és mellette az lehetek, aki voltam-vagyok, erkölcstelenül romlatlan, mint egy gyerek; ugyan nem jón, rosszon túl, de túl harmincas éveim nagyon-öregségén, egy kicsit talán megidőtlenítve. Nekem tehát az »odáig-út«: szerelemút. Mindezt pedig azért mondtam el a harmincasként hozzám hasonlóan nagyon öreg barátomnak, hogy életmódommal hitelesítsem, ha azt mondom: a szerelem (minden idealizálás nélkül, legfájdalmasabb sebeivel együtt is) az egyetlen lehetőség. „Egyetlen vészkijáratot ismerek a Labirintusból: a szerelmen át” – mondta az, aki voltam 43-44 éves koromban. Mára meggyőződtem arról, hogy igaza volt. Ezt adhatom tovább.”

5

A noah-noah versek első csoportja a Farkasa gyomrában lakik kötetben, főleg Szembeszegülés c. ciklusában található. De noah-noah vers a kötet bevezetője, a Köztem és az ég közt, a Bodini: VI. Pál és sok másik. A Noah-noah lexikon öt versében tettem kísérletet első ízben arra, hogy a noah-noahság jellegzetességeit sorra vegyem.

A Minden nagyság emlék c. kötet tartóoszlopai is noah-noah versekből állnak.

Hogy visszatérjek Gauguinhez mint háromszögellési ponthoz, ő csupán azt mutatja, merre van a múlt; a honnan irányát jelzi – a hovának (a kényszeres spekuláció zárt világán túl) nincsenek háromszögellési pontjai. A leltározás tehát csak a legutolsó noah-noah versig lehetséges; csupán a rész boncolgatható; az arányok módosulása azonban – jól tudjuk – a lényeg módosulásához vezet. Majd a temetőből kifelé jövet (hol egy-két rutinos mozdulattal betonkalitkájába illesztették a maradékomat) könnyen képzelhetnek egészen mást a noah-noahságról, mint mi, mostanában.

Ami a szerelmet illeti, abban vélem majd a legkisebb változást. Mivel a nagyobbik, a súlyosabb már bekövetkezett. A szerelem Gelsomina paradicsom-palántáivá vált.

A palánta kiég, megfagy, fölzabálja a féreg.
Nem baj. Mikor már ékes bokorrá zsendül,
ráültetem meg nem csinált madaraimat,
akiket elgázoltak a sómezőkön.
Nem énekelnek, tudom én azt. Nem röpülnek.
De előreszaladó emlékem feleségemről
előképezi nekem szamizdat jövőmet.
De jó lesz! Szárnya tetőtől talpig beburkol,
én farigcsálok benne a föld alatt,
madarakat farigcsálok belőle,
s ő kisuhogtatja torkukból énekemet.

A noah-noah most is „egyetlen vészkijáratot ismer a Labirintusból.” Bár világos a módosulás is. Gíre így kérdez rá az Egy présház vörös borában tükröződve verssora: „Végleg elrekesztett kerengőn nem az ő vörös fonala ragyog?” Vagyis Ariadné Labirintusa végleg elrekesztett kerengővé vált. Ahol azonban mégis ő, Gí „talál toszkán eget” – ámbár igaz, itt is a szigorú pontosítás: – „lázadnak Kijáratot”. Nyilvánvaló, hogy minek a szöges ellentéte: az úgynevezett valóságnak. A végleg elrekesztettségnek. Amelyben, noha „Legutolsó káprázatul” (!), „ámuló szemed bekússza a smaragd mezőt, s fölötte elhúz Márciussal a leonardói repülőgép”. S amelyben (s ki tudja, hanyadszor) „Ariadnéddal most szembeszegültök” (a Minótaurosszal); a noah-noah egyedül csak a szembeszegülést „tudja”, teszi; és ebből bontakozik ki a „végállomás”, a ’80-as évek végső Labirintus-érzékelése:

S futsz Ariadnéddal a Március vérével kötött pályán,
amíg Minótaurosz az istenek kedvére végleg földre nyom.

E versek mintegy előjátsszák a halált. Egyelőre a személyest, a noah-noah halálát, de olyan helyzetben, melyet az ötvenes éveibe érkezett Vörösmarty két kifejezésével jelöltem fentebb, a vén cigánnyal és a Föld megőszülésével. Amikor a személyes és az általános már nemigen választható el egymástól.

Évről évre egyre inkább kirajzolódik az a pont, amelyben a noah-noah személyes vége és az egyetemes pusztulás (nem a nemzethalálé; a XIX. sz. óta jócskán összezsugorodott a Föld, hanem az emberiségé) kincstári zsargonnal élve: egybevágólag fedi egymást. Fedi bizony, miközben tollamra került az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb noah-noah fogalom, az előjátszás.

Már az első Noah-noah lexikonban föltűnhet, hogy mennyi benne a színpadi fogalom. A már idézett (A hásítás)-ban: „Váll helyett vállfán a szerep. Színpad sehol.” S hogy miért nincs színháznak többé nyoma sem, ott áll a lexikon első versében, egész előtörténetével együtt. Legmesszebb, a múlt elején áll a költő. Őt követi a Harlekin. Méghozzá úgy, hogy „A költőből lett Harlekin.” Aztán amikor a bohóc ráébredt bohóckodása hasztalanságára, „rájött, hogy ő noah-noah.” Aki többé már bohócnak sem kell. Helyre kis kép számol be erről a versben, Harlekin „búcsúelőadásának” rögzítésével:

De Harlekin búcsúja mi?
Bizony, lehet tanítani:
nézői – háttal – tűnnek el.

Az egyszemélyes ponyva dől.
S a túloldalon kifordul
maszk alól a noah-noah.

Ha nem kezdtem volna az 1981-es vonatozással; ha nem kötök ki egy percre a Ki eljut Rómába, a boldog „előjátékánál” (lám, megint az előjátszás!), bízvást kezdhettem volna mindent itt. Mert csakugyan maszk alól fordult ki a noah-noah. Szűkebb (Harlekinra utaló), de tágabb értelemben is. Hiszen a költővel (saját költőmúltjával és a Harlekinnal szemben: „A noah-noah az, ami.” Mielőtt azonban ezt az „amit” vesszük szemügyre, a Hogy éljünk? részletével (a második Noah-noah lexikonból) vissza kell térnem a színjátékhoz.

Színpad a vers – téged játszik.
Előhal – hogy megmaradj te?!
Földrobbantó! Katarzisod
állítsa meg a végzetünk.

A megszólított (a „téged”, a „te”, a „földrobbantó”) maga az ember, az emberiség. Az „előhal” pedig bizonyára percig sem rejti előtted, hogy melyik alapmondatból származott: „előjátssza a halálodat”. Fiatalabb költő-társamnak erről is írtam néhány mondatot, a nyomdabetűs képvers és a tételes esztétika külső formavilágának az összevetése kapcsán:

„Első pillantásra az összevetés persze abszurdum. A képvers oldalán az ordenáréság, a technika faeke-színvonala (mintha a XVIII. sz. gépkultúrája kínálná választékát). A másik oldalon a külső versforma a három istenség, a Nyelv, a Kor, és a Múltidő szigorú gyámsága alatt. Miközben ennek a Tragédiának is megvan a súgó Lucifere és lázadó Ádámja; méghozzá mindkettő ugyanabban a negyedik szereplőben, a költő egyediségében. A külső forma a boncasztalon önmagában is mesés gazdagságú; akkor is, ha halottként viselkedik a benne könyékig vájkáló „tudósok” karmai közt. De hol vetettünk akár csak egyetlen pillantást is elképesztő tettető képességére?! Csakugyan boncolódik, mint a hulla, miközben kifogyhatatlan önnemző és alakváltó.

Azt hiszem, plakátverset koporsóban írni: blődli. Ám kijutni a koporsóból: költészet! Persze ezek – szemben egy diktátor kijelentéseivel – álegyszerű mondatok. Szálankénti kifejtésük nagyon is hosszadalmas művelet volna, talán könyvnyi terjedelmet kívánna, különösen akkor, ha az emberi nem agóniájáról vallott nézetemmel együtt akarnám kifejteni (márpedig akarhatnám-e másképp?). Röviden csak azt írhatom: ha első pillantásra az egyik végtelennek tűnő alakgazdagsága komikussá teszi az összehasonlítást a másik faeke-kezdetlegességével és szűkösségével, második pillantásunkkal elég csupán a történelmet tudomásul venni, hogy a kettő közös hasznavehetetlensége kiderüljön. (Mármint a külső versformáé meg a nyomdabetű-képversé.) Mindkettővel kapcsolatban kimerültünk. Bár ha jobban belegondolunk, nincs is kettőről szó. Hiszen a külső versformát olyannyira kifogyhatatlanul önnemzőnek és alakváltónak vélem, hogy magát a nyomdabetű-képverset is alakváltozatának tekintem. Nyomatékosítanunk kell tehát, hogy a kimerülés nem a külső versformára, hanem a nembeli emberre vonatkozik. Most az egyszer ennek az „alakváltása” áll a küszöbön. Áll; mondjuk a csillagászati bumm után, mint emberi bumm. Vagy csupán állhat, ha (mondjuk) az ember észbe kap az utolsó pillanatban, és nem lövi ki maga alól a Földet, hanem ráébred a költészet színjátékának valódi jelentőségére – arra, hogy a költészet csupán előjátssza a nembeli ember agóniáját, és a derék, jóöreg katarzis visszatart az egyetemes emberi bummtól. A fene tudja, hogy e vagy-vagyból mi áll küszöbön! Levélíró énem mégsem parancsolgathat csak úgy versíró énemnek, viszont úgy látja: „Színpad a vers – téged játszik. Előhal – hogy megmaradj te?! Földrobbantó! – katarzisod állítsa meg a végzetünk.”

Nem tudom, hogy ez a gondolat ebben a kibontatlanságában is megragadható-e a számodra. A levélrészletet azért is másoltam ide, hogy lásd jól: nem azonos egymással a versszülő meg a levélíró noah-noah. A levélíróban szükségszerűen minden kissé eltolódik a tudat, a „koncepció” javára; ettől egyszerre válik konstruktívabbá és könyörtelenebbé. Vagy még helyénvalóbb talán az értelem mazochizmusáról írni. Hiszen az adja gőzét, elánját, hogy nincs a maga számára irgalma. A második Noah-noah lexikon utolsó verse viszont éppen tagadja, hogy „nincs magad iránt irgalom.” És állításai ugyanebből (az énfeletti? világon túli?) szférából származnak:

De benned bújt el a Szépség,
akkor is, ha megkötözted,
éhezésben fölfaltad is.
Föltámadni csak benned tud.

Benned didereg a Jóság.
Hóhér-kérgű értelmedben.

És még tovább:

Ótvarod is Isten kertje!

S a vers végén ott az állítások állítása: Bosch szörnyeteg-emberekkel telezsúfolt Kereszthordó c. képén nem bennük, hanem Őbenne, Krisztusban találja meg az embert a noah-noah.

7

Hogyan lehetne mindez a véletlen műve?

Ahogy az á-ra következik a b, úgy következik az első lexikon összes köldökzsinór-elvágási kísérletére, a maga énazonosságát éppen az elkülönülésében fölmutató gesztusára a második lexikon azonosulása a nembeli emberrel; annak minden ismérvével együtt. Sőt. Már az első lexikon utolsó verse (A noah-noah – is – mennybe megy) sem zárókő, ebből a szempontból inkább nyitány. Bármennyire is a noah-noah személyes halála a tárgya, az utolsó szó benne: kézfogás. Azzal áll helyre a költői jogfolytonosság, hogy a noah-noah megérkezik elődei közé „föl, közéjük, kézfogásra”.

De úgy látszik, hogy az ember kezét vezető szellem ezzel még nem egészen volt megelégedve. A noah-noah idei kötetének első versében „mennybemenetelét” kénytelen megismételni. (A noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka.) Ha kívülről nézve kísérlem meg az összegzést, azt állítom: azért, hogy a mennybemenetele magyarabb legyen. Csakugyan egész családfa bontakozik ki előtted magyarokból. És a magyar sors. „Két pogány közt, hogy merre van / harmadik út, hazányi kert, / ezt kérdeném”, magyarázkodik a noah-noah, miután keményen megpirongattatik, amiért „félrenéz”, pedig a „rengetegben Ábelt” veri a sas! Méghozzá ott, „hol Valparaiso s Várad” tőle mindössze „kopjahosszra van.”

Talán világos: jóllehet a noah-noah még itt is a magáét mondja, de az első lexikonnal szemben már nem magának; nem a benső monológ törvényei érvényesek – a párbeszéd valóságos. S ami ennél is fontosabb: a leckéztető a noah-noáhban nem őt a személyében, hanem egész nemzetét leckézteti. Szó sincs itt arról, hogy egyetlen – magát noah-noáhnak nevező – magyarra olvassák rá Erdély cserbenhagyását. Szó sem lehet arról, hogy Valparaiso s Várad kopjahossznyi közelségének enigmája egy, a hazájából és korából kivonuló noah-noah magánügye volna; hogy csupán ő törje rajta a fejét. Nem; itt világos: a leckéztető (goromba, keménykalapos arkangyallá gyúrva a magyar költészet és irodalom szóvivőjeként) úgy mossa a noah-noah fejét, hogy a haza értsen belőle; nemzeti méretű legyen az arcpirulás. Valparaisónak és Váradnak az együttemlítése a ’80-as évtized egész magyarságának szól.

A jelenet úgy is fölfogható, hogy eljött az idő (megérett), amikor a noah-noah fölparancsoltatott a Hegyre – és nem jött vissza üres kézzel. Harag sújtotta ott, de nem a villám. Állta a sarat. Jó példa erre, mikor a noah-noah így szól a keménykalaposhoz: „Láthatja, Nagy úr, repülünk”. De az leplezetlenül gyanakszik: „– Nem csal? S ha lépcsőm emeli?” A válasz perdöntő: „– De hol találtam volna meg / könyvesboltjának ajtaját, / ha nem repülök magam is?”

Perdöntő, mert benne már nem a kézfogás szándéka és lehetősége, hanem a ténye nyer kifejezést. A noah-noah följutott a vaságyas, lópokrócos magyar könyvesbolt-mennyországba; honosították ott (saját repülése jogán), de visszairányították földi dolgai közé, tenni ezt, azt kevés ideig-óráig.

Töröm a fejem, hogy mondjam: visszairányították – mire is? Szeretném elkerülni az önértékelés tébolyát. Azt hiszem, ez leginkább úgy lehetséges, ha magam helyett a második Noah-noah lexikont feleltetem. Mivel – visszatérve a Hegyről (vagy a mennyből, ahogy tetszik) a noah-noah már nem magában beszél. Nem magához. Nem is a szerelméhez, ahogy mindkét noah-noah kötetben gyakran tapasztalható), hanem Hozzád, Hozzátok, Emberekhez. A második Noah-noah lexikonban hemzsegnek a kéretlen tanácsok. Írjuk-olvassuk behunyt szemmel le és el: a tanítás. De tucatjával! „A szeretet írva: ragacs. / Mossad le azzal, hogy teszed!” Vagy: „Kis ember ne halj nagy ügyért! / Piramissal betelt a Föld.” Vagy: „Ne legyél se tank, se pondró; / se pribék, sem áldozat már!” Vagy: „Aki holnap akar élni, / az életéről lemondott.” Vagy: „Moss lábat – kisebb lesz a bűz. / Meszeld ki Földkunyhónkat és / szívd be mélyen: fertőtlenít.” Vagy: Jól beváltál fenevadnak, / mégse lett bőröddé maszkod.” Engedelmeddel abbahagyom. Ha a tanításból nem lett tanítói iparűzés, akkor talán maradhatunk annyiban, hogy – ma – körülbelül ennyi a noah-noahság. De a pont – mint ahogy írtam – még nincs utána kitéve.

8

Gauguin alakjából (bár hódolattal) csupán annyi fontos, hogy az összezsugorodó Földön mi már nem rendelkezünk egy Tahiti esélyével. A noah-noahság nem ad művészeti programot; a műalkotás tudományáról készségesen lemond. Gauguin ezért nem jöhet sem mint a régi művészet tagadása, sem mint a folytatása számításba. A szimbolizmus, akárcsak később a szürrealizmus ugyanúgy az évezredekbe ágyazódik bele, mint minden, nagyjából 1925-1935 előtt keletkezett művészeti irány. Körülbelül itt húzódik a határvonala annak, amelytől kezdve már némiképp más az ábra. Ugyanis a művészet autokannibalizmusa addig csak itt-ott, elszigetelten, extrém jelenségként ütötte föl a fejét (a Rondanini Pietà és Malevics négyzetének „végállomása” talán mégsem ugyanaz, bár mindkettő lecsupáltság). Joyce is, Kafka is a világát zabálta föl, a tárgyát (jóllehet egyszersmind tápláló oxigénjét is), de nem a művészetét. Művészetük ragyog, mint a napsütötte tenger. A végzetes folyamatokat valamiképpen megőrizte magában, mint a borostyán a belekövült növényt. Kafkáéknál nem lyukadt ki ez a tenger, mint egy ócska bádogkád. A tengervíz – maga a művészet – nem tűnt el sehová. Ez csupán utánuk következett be. Egy olyan zónában, ahol a személyes lét vége és az emberlét vége meglehetősen gyors iramban növekvő egyetlen fekete alagútszájnak látszik. Ezért aztán a noah-noahság inkább élet- és magatartásfajta.

Élni nagyon jó, és nagyon jó lenne továbbra is élni. Másfelől a történelem gyakorlatilag a század első felében megszűnt, vagy ha mégsem, akkor csupán úgy egzisztál, mint a gépre kötözött kómás. Ha a történelemnek lenne temetése, fejfáján ez állhatna: Kimúlt atomkórban. A noah-noah minden idegszálával azt érzékeli, hogy ez a zóna közvetlen előzménye az emberi – finoman szólva – alakváltásának. Oda már nem óhajtja megelőzni a korát. (A tréfa kedvéért hadd jegyezhessem meg, hogy oda még kora után se óhajtana kullogni – ha ilyesmit a túlfinomultsága egyáltalán lehetővé tehetne.)

Ebben a zónában (nyersebben: agonizálásban):

A kinyomtatott vers ma már
annyi se, mint a súgott szó.

Nem a vers miatt – az emberfül miatt. Mert ahhoz az állításomhoz, hogy 1925-35 után a művészet (s természetesen a költészet) autokannibalizmusa egyre inkább fölzabálja önmagát, hozzátartozik egy másik, ennél bizonyára súlyosabb állítás: emberevésünk alapjában kezdte ki és fogyasztja el nembeliségünket. Annyira hozzátartozik ez az állítás az előzőhöz, hogy enélkül a művészet autokannibalizmusa be sem következett volna. Emberevő gusztusunk eddig még soha nem tudta annyira kitátatni a szánkat, hogy egyszerre valamennyien, Földgolyóbisostól, mindenestül beleférhettünk volna. Most már kitátatta. Vannak, akik kedélyességet mímelve, ezen kuncogni iparkodnak. A természet évmilliárdok óta tartogat féken annyi energiát kies bolygónk gyomrában, hogy egyébről már ne is beszéljünk – mondják, a nyugalmat tölcsérrel töltve belénk –, amennyi Földünkkel akkor is szempillantás alatt elbánhatna, ha százszor vagy ezerszer nagyobb lenne.

Téged ez lecsillapít? Engem csöppet sem! Az évmilliárdok tanúsítják, hogy mégsem nyírt ki bennünket annyi fölös energia – mivel a Természet alaposan eltorlaszolta az ember elől a bejáratot. Az utolsó ötven év viszont… Ha minden emberre egy gyilkos jut, akkor (legalábbis elvben) akár 50%-os vagy még több esélye lehet a túlélésre. De ha minden emberre – beleszámítva a csecsemőket, sőt a nők hasában az embriókat is – ezer gyilkos esik, vajon melyik biztosítócég folyósít akár egy fityinget is az emberiség életéért?! Mértékadó körök szerint rád is, rám is, mindannyiunkra az utolsó négy évben ezer gyilkos jutott. Méghozzá gépgyilkos, megbízhatatlan emberszív nélküli bomba formájában. Igen. Ilyen közönséges a helyzet. A zóna. És a noah-noah lelkiállapot.

Mindez bizonyára a kiürülés, a kimerülés képzetét sugallja. „A noah-noah kertet ás, / fűmaggal vegyít versmagot.” Candide után? – kérdezhetnéd. Csakhogy Candide-nak a belátása: a választása. – A noah-noáhnak viszont a kényszere. Tehetne egyebet is?

Talán azért… Talán tesz is. Azzal, hogy megtoldja két sorát egy harmadikkal: „Nem hagy el lélek, fű, míg élsz.” Vagyis ahogy a kényszer-bukolikát etikává emeli: hűséggé a természethez és az emberihez. Tulajdonképpen ezzel veti meg az alapját a noah-noah csodának: „A noah-noah csoda: csoda, / csak kisbetűvel.” (Válaszlevél a gubbiói farkassal, a Farkasa gyomrában lakik c. kötetből.) Egyéb neve is van ugyanennek a csodának ebben a versben: „a más kor”. Persze: „Nem történelmi idő, vigyázz!”

De ahogy a noah-noah belehajlik,
ahogy a Török Flóris utcán végigimbolyog,
az benne a más,
amit az égből belehajlít,
az benne az új,
amit magában hozott.

A Válaszlevél a gubbiói farkassal 15. részlete összefoglalja ezt a magában föltárt „más kort”.

Mint a harangjáték.
Keze van, lába van.
Ó-ra nyíló szája van.
Amit gondol:
levele van, szára van,
virág és mag.
Ennyi a noah-noah „tudománya”.
Végezetül is kezdet.

Kezdet. Nem halál – kezdet. Ez már a tavalyi kötetben nyomatékot kap mindjárt a kötetcímmé tett verssorban is: (a noah-noah) „farkasa gyomrában lakik.” Lakik! Belakja.

A várakozás logikájával szemben farkasából tisztábban hallható a noah-noah hangja, mint előtte bármikor. Tisztábban? Talán rosszul fejezem ki magam. Egyszerűen arra gondolok, hogy közérthetőbb a politikuma. A Lábjegyzet vagy a Bodini: VI. Pál szókimondására gondolok. A kemény politikumra. Az Antológia ciklus jóvoltából van még néhány régi, kemény politikumú vers a kötetben (Ezerkilencszázötvenegy, Emberarcú század – huszadik), de ezeknek az a csorbájuk, hogy az utólagos közlés folytán csupán „nyugtával dicsérik a napot”, a tegnapról szólnak. A Sebaj azonban a jelenről szól a jelenben – 1980-ból.

A politikum további időszerűsödéséről meggyőzhetnek az idei kötet szemelvényei. A noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka és a Gelsomina paradicsom-palántái mellett elsősorban az Énekszó, a végén noah-noah párbeszéddel c. vers, amelyben a párbeszéd kapcsán elhangzik az alapvetőnek érzett noah-noah felismerés:

– Testnek csak annyi,

(maradt a noah-noáhból)

hogy rákuporogva a lélek
elvégezhesse szükségletét,
a szerelmet és az álmot –

de emellett ez a vers a csehszlovák-magyar közös dunai vízlépcső ellen tüntet – ez pedig egyik legidőszerűbb ütközőpontja a jelennek.

A farkasgyomorban való betemettetésnek csakúgy, mint az öregkori lehiggadásnak ellentmond, hogy a noah-noah több mint három évtizedes belső száműzetésének némaságát megtörve vitát nyit a kritika maharadzsáival. Bárhogy forgassam is, noah-noáhvá kellett ahhoz válnom, hogy ne tegyek úgy, mintha észre se venném, amikor összerugdosnak. A tavalyi kötet ilyenfajta versei (Csütörtök, Londoni születésnap) folytatódnak a Minden nagyság emlékben; tovább éltetem többek közt Dalmady Benőt, a kreatúrámat; tavaly is más vezető kritikusokat bújtattam a bőrébe, idén is mást bújtatok. De kikívánkozik még egy pontosítás. Az összerugdosást illetően. A Dalmady-versekben a kritika maharadzsáival való szembefordulásnak nemcsak énazonos, hanem nemzetazonos a noah-noah tudata.

Megállok itt, az 1988-cal dátumozható noah-noahságnál. Befejezésül még egyszer – most már teljesebben – idézném a Minden nagyság emlék kis prózájának a végét:

„Én csupán magamat nevezhetem noah-noáhnak, ha úgy tetszik erzsébeti négernek, bennszülöttnek a XX. század dzsungelében, aki paradicsomára a földrajz tereiben már nem találhat, és egyre gyorsabban távolodik az időben úszó paradicsomszigetektől is, többek között azoktól, melyek a múlt idő művészetében keletkeztek – mégis aligha titkolhatnám el egészen, hogy körülöttem csupa-csupa noah-noáht látok. Annyira noah-noáhkat, hogy már nem is tudják magukról. Úgy látszik, valamilyen sajátos beprogramozási hiba révén csökött vagyok, visszamaradtam a fejlődésben, bár vaksi pislákolással, még eltölt noah-noahságom kínzó közérzete. Furcsa módon azért kínoz, hogy másokból is előpislákoltassam. Bedugom a fülem, ha Lucifer azt mondja: Szél ellen nem lehet. Olykor tücsköt-bogarat öszszeálmodom: a felsőtízezer nyárspolgár – kart karba öltve, ó, mennyi tovaris Zsdavov és professzor Gombrich – éber figyelmét kijátszom, és ember vagyok. Micsoda gyönyörűség: ember vagyok.” (…)

(1988)

Egyetlen vészkijáratot ismerek

a marcia su Rómák virághordalékán: Benito Mussolini fasiszta pártja 1922. október 31-én vonult be Rómába; azóta ezt a napot a hatalomátvétel napjának nevezték az olasz fasiszták. Versemben azért használom a többes számot, hogy emlékeztessek rá: azóta Berlintől Madridig, Lisszabontól Budapestig számos országban jutottak el a fasiszták a hatalomátvétel demonstratív díszfelvonulásáig. Napjaink is mutatják, hogy mekkora kedvvel folytatnák továbbra is.

Ugyanebben a versemben néhány sorral lejjebb található a szerb razglednica szó. Radnóti Miklósra gondoltam, és hirtelen szégyelltem volna jegyzetben magyarítani.

« vissza | ugrás a vershez »

Szalay Lajos rajza

Szalay Lajos rajza

Kakastó számig ér

’71-ben a bíróság kegyes volt fölbontani első házasságomat. Pár héttel később munkanapon, munkaidőben a P-i Városházán feleségül vettem a tolnanémedi tanítókisasszonyt, Gít – házasságunk kerek esztendős mézességével a hátunk mögött, és túl a második (csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy saját kiadású) verseskönyvön, amiért egy Zoárd nevű igen bátor ember jól lehordta az állami könyvkiadást az egyik, igaz csupán vidéki folyóiratban, hogy miért nem vállalta a sok férc helyett a Fejek felemelésének háza megjelentetését. Nagy jókedvünk támadt Gível! Kis időre megfeledkeztünk arról, hogy még mi vár ránk. Oly erővel képzeltük el a nyugalmat, hogy beköszöntött. Gí oltalma alatt és kezemben tollal (jó, hát ceruzavéggel) így talált. Ha kinéztem az Attila utcai lakás ablakán, a parkon túl a Soroksári utat láttam, azon túl a Kis-Dunát, a kettő között a téglagyárat, fönt, a bányatavak fölött. A rézsűn púposra rakott csillék vánszorogtak a kék agyaggal, a kémények és égetőkemencék mellett pedig a téglaszárító hosszú, fedett tákolmánya sötétlett, valamelyik szarufáján a kölyök Rátkay háború utáni vésetével: III. Reneszánsz. És azzal, amit én és Csillag Tibi éltünk át magunkban, míg Bandi a vésettel végzett, most mind láthatatlanul beúszott az ablakon. Rátelepedett első házasságomból maradt íróasztalomra, majd a papírosomra is. Úgy írtam le, mint az író a regényét, fenséges folyamatossággal. Gí pedig a vállamon át föléhajolva egyenletes, meleg világosságba burkolta. Nem verseket írtam Belőlük, hanem egyszerre egész könyvet. Mély áramlatokban vitt a boldogság. Nem zavarodtam meg tőle, mint a nagyon fiatal ember, kinek a versírása csupa lepkecsapongás. (S rendszerint csak mások gereblyézik össze könyvvé, sokszor: elmúlásuk után.) A negyvenen már jócskán túl, Gí ölébe raktam gyerekkoromat – az újszülöttünket. (Ezért is iktattam a Gí versek kellős közepébe a Kakastó számig ér kis kötetét.)

Nolipa illusztrációi a Kakastó számig ér verseihez

Egy öregasszony emlékére

Egy öregasszony emlékére


Nolipa István Pál (1907-1986), festő és grafikusművész, a képi krónikaíró („századunk erzsébeti szögletében működő Tinódi Lantos Sebestyén, a XX. kerület Canalettója”, amiként Losonci Miklós nevezi), kivel még rendőrkapitány korában, 1946-ban együtt jártunk Pflum Ilona erzsébeti művész-szalonjába. Sok év múlva Csillag Tibi Kosuti-beli könyves kuckójában elolvasta a Kakastó számig ér kéziratát. Később aztán, amikor Gível meghívott kis, teázással egybekötött képnézésre, megajándékozott egy apró, okker színű fotótasakkal, és benne tollrajzai sorozatának fia által készített fotóival, a Kakastó számig ér fura szereplőiről. Hármat olvasóm is megismerhet Nolipa tintavázlatai közül: az Egy öregasszony emlékére az 500., a Nagybátyám elvarázsolása 502., az Aranymadarak, szegények az 526. oldalon található vershez készült.

Aranymadarak, szegények

Aranymadarak, szegények


Nagybátyám elvarázsolása

Nagybátyám elvarázsolása

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Madárszülőmnek szárnya

Czétényi Vilmos: Kezek (vázlat)

Czétényi Vilmos: Kezek (vázlat)

Gérecz Attila recski szereplése magyarázatot kíván. Attila soha nem volt a recski tábor foglya. Magam Vácott és a márianosztrai szigorított börtönben voltam vele együtt. Mégis amikor 1977-ben „életem legfontosabb” – ciklusnyi terjedelmű – versébe fogtam (az ember egész életében mindig egyetlen verset ír, mindig A Verset; ez, azt hiszem köztudott), én is valamennyi börtönömet egyetlen színhelyre redukáltam: Recskre (mert poklaim legpokla volt), és újraosztottam versem számára az ottani történések szerepeit, méltóbbat keresve az esetleges helyett. A felejtés nagy, savas medencéiben csendesen szétoszló, számomra jelentéktelenné vált szereplőket életem, sorsom kerúbjaival, héroszaival, félig emberi-félig tündéri alakjaival váltottam föl. Itt is, másutt is gyakorta lemondtam a történelmi hűségről annak kedvéért, hogy ami a valóságban megtörtént, az a vers világában – A Versében! – úgy történjék meg, ahogy meg kellett volna történnie. Nagy szüksége van a ténynek (minden ténynek) arra, hogy igazulhasson, hogy megszentelődjék. A tényt – magát a puszta tényt –, a Recsket megszenvedett költő, Csendes Béla a költészet súlyával hitelesíti Recskről szelíden c. versében, amikor így ír: „Ám ti megértitek, kikkel közösen sanyarogtunk: / loptunk moslékot (de nagy ünnep volt, ha sikerrel) / az ávósok disznaitól, …” [Csendes Béla: Bárány Péter Tamás, versek 1940-1990, Győr, 1991], de nekem meg kellett találnom Azt, akinek ez a mosléklopás arkangyali szinten sikerülhetett, s mert hajdani recski barakktársaim másfélszáz fős csoportjában egyet se találtam, nem habozhattam Attilára osztani – vagy helyénvalóbban kifejezve magam: szerető barátsággal kérve tőle – a másoknak lopás és az éhen álmodás egymástól elválaszthatatlan nyomorúságának és megdicsőülésének elviselését.

A tengerre vetett ágy előszava és fülszövege, 1993-ból

1

Az életmű sorozat első kötetét tartja kezében az olvasó. A szerelemről szól, illendőn ahhoz, aki míg élt, szókratészi értelemben: megaláztatás nélkül a szolgája lehetett.

2

Miért keltheti fel az olvasó érdeklődését ez a könyv? A kérdés csöppet sem költői. A sikeremberek, a közszereplők életéből a vers kiszorult. „Hasznosabb” dolgokkal törődnek. A médiabűvölet áldozata, a központilag programozott ember követi példájukat. Hallani, hogy a vers holt nyelv (mint a latin). Tanulni nincs idő, pénz. Nyelvpótlék van. Verspótlék nincs. A „szerelmes” vers sem hozza izgalomba a jelen emberét. Mérhetetlenül megnőtt azok száma, akik szerelem nélkül élnek. Az aids korában a csakazértis vakmerők pedig nem viszik a költészetet magukkal az ágyba bédekkerként. E könyv kézbe vételére egyetlen érv látszik megfontolhatónak. A költő és művei negatív rekordjai. Méghozzá olyan fokon, hogy ez már föltűnhet. Kárpáti eddig háromszor annyit élt, amennyi idő általában elég ahhoz, hogy egy költő olvasói előtt ismerőssé váljék. Első ilyen időszakában politikai börtönök nyelték magukba. De neki is meghozta 1956 a szabadságot. Ám második nekifutása csúcsán meglepő címsor jelent meg róla az újságban: „A hatkötetes ismeretlen.” Ez már rekord! Valaki, aki hat kötettel a ’80-as években „ismeretlen”. A költő jelenlegi – harmadik – életszakaszában az az olvasó is tanú, aki Kárpáti előző évtizedeit már történelemnek, szülei, nagyszülei korának számítja. Tanúsíthatja, hogy sosem hallott felőle. Azaz: ma már „húszkötetes ismeretlen”. Közben volt egy rendszerváltozás. A kor, amelyik az ifjú Kárpátit börtönbe vetette, elaggottan kimúlt. De a „jég”, a csönd ettől sem tört meg. Miért? Igazán ez az egyetlen kérdés, amely senki mással össze nem hasonlítható helyzetet teremt Kárpáti körül. Ez már érdekes lehet! A ’70-es évek vége óta a vele foglalkozó írások rituálészerűen ismételgetik „a kritika mulasztásait”, de még csak bele se fogott senki e mulasztások pótlásába. Az olvasónak egy, az életművét sorozatban útjára indító ismeretlennel van dolga. (Mellesleg így, együtt ez is különleges negatív rekord.) Útfélre vetve is úgy tesznek az egymást követő költőgenerációk, mint a jobb napokban. Gyülekeznek, gúlát képeznek (hierarchia), rangsorolnak. Mekkora negatív rekord, ha valaki 50 évig a társai között ilyen üres „teljesítményjelző táblával” – nyomtalanul működik! Ami válogatott szerelmes verseit illeti, nevezték ugyan „a szerelem és szeretet költőjének”, de a kifejtés, a magyarázat itt is elmaradt. Több száz azonos tárgyú vers közül választotta ki ezt a 81-et. Kurta előszavában nem utal szempontjaira. (Hosszú utószava pedig műfaját tekintve pamflet, kihívás, hadba-vonulás. Az életmű-sorozat egészére vonatkozik, létrejöttének különös történetébe enged bepillantást. Önmaga értelmezésétől távol tartja magát.) Az olvasónak nincs könnyű dolga, mert az emberben az egzotikum és a messzeség (tengerentúli világ, idegen kontinens) általában együtt fordul elő, s csak nehezen hangolódik rá arra, hogy ott kezdődik az egzotikum a saját lépcsőházában, a szomszéd ajtó mögött. A kiadó az olvasótól kérdezi: Miért ez a csokorra való MIÉRT?

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Szalay Lajos rajza

Szalay Lajos rajza

Fehér

Gérecz Attila emléktáblája

Gérecz Attila emléktáblája

Attila lép a Klauzál téren: Gérecz Attila költőnek, az 1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottjának első, ideiglenes sírjával átellenben a Klauzál tér 9. sz. ház falán található 1992. októberi felavatása óta az emléktáblája, Rácz Edit szobrászművész Gérecz Attila-portréjával. Míves feliratán a költő versmondata:

„Az győzhet csak az utolsó hajrán, aki a sorsánál nagyobb.”

Az emlékművet a Stádium Alapítvány emeltette. Avató beszédet Göncz Árpád köztársasági elnök mondott.

« vissza | ugrás a vershez »

Fiókkönyvtár

A Dohány és Síp utca sarkán volt az ötvenes években a Szakszervezetek Országos Tanácsának (a forradalom alatt a Szabad Szakszervezetek központjának) Egressy Gábor klubja, első munkahelyem börtöneim és a szabadságharc leverése után. Igazgatója, a koreográfus Krizsán Sándor nyújtott nekem menedéket: fölfogadott könyvtárosának. Még személyi igazolványom sem volt, „refesként” rendszeresen jelentkeznem kellett a rendőrségen, de Krizsán Sándor szabad keze alatt, és a Dózsa György úti szakszervezeti központ fő-főkönyvtárosának, Kiss Istvánnak egyre hathatósabb támogatásával sikerült a kis klubban a költészet és az irodalom „lélegző szigetét” létrehoznom. Előbb a könyvtárnak kinevezett apró, tűzfalra néző odúmban, majd nem is olyan sokára a klub földszinti termeiben írók összejöveteleivel és a fiatal tehetségek tucatjait maga köré gyűjtő Jancsó Adrienn versmondóival, zene- és táncművészekkel. Végül néhány hónap kemény, de gyönyörűséges munkájával már a klub emeleti kupolatermét is uralni mertük. Megrendeztük első irodalmi estünket Szakonyi Károly, Béri Géza, Szathmáry György, Balzám István, Csillag Tibor és az én munkáimból a magyar irodalom és költészet színe-java előtt. Annyira zsúfolt volt a kör alakú terem, hogy már-már félni kellett, nem feszíti-e szét a kecses, vékony oszlopokat a visszafojtott lélegzettel figyelő tömeg, hiszen csaknem annyian álltak körben a falakhoz szorultan, ahányan székhez jutottak a nézőtéren. A Hajnali óraütések című költői est csak nyitánya lett a hasonló estek sorozatának és a Fiatal Írók Stúdiója megalakulásának. Ekkor jelentette ki Aczél György kultuszminiszter-helyettes a sajtóértekezletén, hogy „ellenforradalmi összeesküvés készülődik az Egressy Klubban”. Nehéz órák következtek az új Stúdióra is, és rám, létrehozó titkárára is, de akkora energiával telt meg a féltenyérnyi könyvtár, és olyan szerencsés volt a csillagállás, hogy nem szakadt ránk az Egressy Klub apró kupolája. Olyannyira nem, hogy amikor Kádárék sajátságos numerus claususa szellemében 1959 őszén ismét működni kezdett a Magyar Írók Szövetsége, a Fiatal Írók Stúdiójának teljes vezetősége átsétálhatott a szövetségbe. Egyes-egyedül előttem nem nyitották meg a sorompót. A kultúra minisztériuma egyik költőtársammal továbbra is szorgalmasan megfigyeltetett. Jelentéseit igen gondosan elraktározhatták, mert sok-sok évvel később, a ’90-es években műhelyem egyik kedves ifjú szerzőjének édesapja megajándékozott az ebből az időből való jelentéssel; az interneten került a szeme elé.

Gaál Imre: Husz János megégetése

Gaál Imre: Husz János megégetése

1956 utáni jóbarátom, Szakonyi Károly, a drámaíró, a magyar novella legjelesebb művelőinek egyike (akkor még első könyvének megjelenése előtt álló fiatalember) nem akart belenyugodni kirekesztésembe, és saját szakállára meghívott egyik tanácskozásukra a szövetségbe. Éreztem, hogy rossz vége lesz, mégis elmentem. Talán forradalom alatti emlékeim kábítottak el; alig keveredtem haza október végén Márianosztráról Erzsébetre, már ott voltam a Bajza utcában. Túlságig szíven találhatott, ahogy egykori barátaim akkor fogadtak; Tamási Lajos csontropogtató ölelése (ő is erzsébeti volt, ’45-ös jóbarát a külvárosi Ady Endre utcai padlásszoba szerkesztőségéből), Fodor András, a kaposvári gimnázium alagsorából még Andor-korából; a csoport közepén álló Fekete Gyula csikorgó viharkabátjában a legfrissebb híreket olvasta fel éppen, amikor a szélén Kormos Pista a cigarettafüst oszlopából fölütve a fejét, egyszercsak 12-13 év távolából meglátott minket, magát meg engem, amint eléje derengünk a Határ úton túli semmiből az itt-ott még izzó salakhegyek előtt előre-hátra kanyargó tolatóvonatokkal, két szőnyegbombázás között.

Azért láthatta börtönnyúzott képemet oly igen tisztán és élesen, megpillantva azt a két tejfölös képű suhancot Pista, mert akkor ő is Erzsébeten sanyargott, amíg hajlékát úgy telibe nem találta egy 200 kilós bomba, hogy nem maradt belőle egyéb, csak egy „fűvel sikált” vasmozsár, „meg fekete gyomrában a töretlen, felejthetetlen emlék.”

Tulajdonképpen alig múlt el pár esztendő 1956 októbere óta, amikor a szövetségben Lajossal, Bandival, Pistával börtöneim után ismét találkoztam, nem csoda, hogy kettesével ugráltam fölfelé a lépcsőn Szakonyi Karcsi hívására. Sokan várakoztak a második emeleten. Karcsi maga mellett szorított helyet. Persze nem rám várakoztak, hanem az előadóra. A Jovánra. Na nem Arany János Jovánjára az ő véres-félelmes Népdalából, hanem Jovanovics Miklósra, a leningrádi egyetemről nemrég hazatért pártemberre, akivel már a Hajnali óraütések estjén indulatosan összekülönböztem. Jován megjött, és nyomban rám ismert. Pár percnél tovább nem tudta magában tartani. „Márpedig – csapott az asztalra, saját mondatát is félbeszakítva – itt csak az maradhat, aki már letett valamit elénk, aki bizonyított! Az ellenforradalmár, a börtöntöltelék távozzon!” És rám meredt. Közben kampós ujja észrevehetetlen gyors mozdulattal kitépte belőlem a legutolsó inci-finci hangszálamat is. Fogalmam sincs, hogy penészzöld színűvé, vagy vérlila fülűvé varázsolt-e Jován, s hogy miként tud egy kitekert nyakú lekopasztott baromfi kidülöngélni egy teremből, s ráadásul tovább bukfencezni két emelet három szintjén át a kapun túl, a Bajza utca flaszterjára. De hangja a teremben helyet foglaló egykori Fiatal Írók Stúdiója, egyébként jó egészségnek örvendő elnökségi tagjainak se volt. Ragasztóba harapott szájjal ültek, kivéve barátomat, Karcsit, akinek elkeseredett, de szívós hangja egészen a kapuig utánam fénylett – talán belefogódzhattam lefelé, mint egy zseblámpafény szálába a sötét lépcsőházban.

Kemény lecke volt. Annál is keményebb, hiszen börtöneim után kaptam. Az volt a téveszmém, hogy a pokol legalsó bugyrából már kievickéltem, amikor tapasztalnom kellett, hogy lábam alatt csapóajtó nyílik, s új, még mélyebb bugyor tárul alám – csakhogy nem a dantei híres bentlakókkal (Homérosztól Vergiliusig), hanem magyar költő és író szaktársaimmal dugig telve.

Azért jegyeztem mindezt éppen itt, e szerény, apró versnél meg, mert az Összes… azon pontján található, amely magába foglalja kb. 30. évem előtt írt verseimet. Olvasóm könnyen áttekintheti, mi volt az belőlem, ami alkalmatlanná tette volna a Fiatal Írók Stúdiója elzavart titkárát a Magyar Írók szövetségére.

« vissza | ugrás a vershez »

Az Aranycipőjű

Rátkay Endre: Károly utca (részlet az Aranyikonból)

Rátkay Endre: Károly utca
(részlet az Aranyikonból)

Juhász Sándor (1934-1993) volt az Aranycipőjű. Steinbeck egyik megelevenedett kedves csirkefogója az erzsébeti Károly utcából. Lázár Judit Gaál Imre művészete c. kötetében (Stádium Kiadó, 1997) idézi Gyurkovics Tibor költőt, drámaírót, Juhász Sanyi barátját: „Elhagyva a pesterzsébeti külvárosi gyerekkort, elvégezve a dicső főiskolát, huszonöt évet átcsellengett az életéből. Lusta volt, tekergett, keresett és tékozolt, érett és érett, mint az a bizonyos rilkei dús zamatú körte. Utóbb pedig a renaissance misztikus freskóit vitte biblikus alakjaiba. Ezek a képek erősek, expresszívek, a magyar piktúra nagy darabjai lesznek. Juhász Sándor nagy úton jár. Visszafelé az emberhez. Hogy meddig jut el?… Sanyi egy interjúban minderre ezt mondta: „Ezek még csak tanulmányok, első lépések a Jákob létráján.”

Juhász Sándor: Önarckép

Juhász Sándor: Önarckép

Szeretném azt írni, hogy Sanyi, a hatodik „átlós” 1960 és ’64 között az Átlók Művészcsoportjában tette meg ezeket az „első lépéseket” a jákobi létrán fölfelé a festészetben is. De Sanyi is másképp láthatta, ha több mint negyed századdal később így fogalmazott. Sokfelé vitte el a szélrózsa minden irányába az aranycipője! De egyetlen verskötetét, a Károly utcát olvasva mégsem hinném, hogy csupa tékozlásból állt volna az ifjúsága. Sem a Gaál Imre mellett töltött famulus idő – hiszen Gyurkovics Tibor is azt vette észre, hogy festőként a renaissance misztikus freskóit vitte biblikus alakjaiba; ez azért nem akármilyen köszönetmondás az aranycipő nélkül is csavargó kedvű Gaálnak a tanítványától –, sem a filmmel meg a verssel betelt idő. Kötetének, a Károly utcának egyik legerőteljesebb csúcsverse az Egykor, 30 éves korában született; jéggel és tűzvésszel teletömött sípsorú orgonán zúgatta át szertelen halottsiratóját 1964-ben, Gaál Imre halálakor. Magányos verskötete már felében-kétharmadában kész volt, amikor ráácsolta kupolának. Tékozolt volna? Kovásznai Györgyöt épp mostanában verik föl nagy zenebonával 25 éves halálából. Csak azért említem, mert egykor kebelbarátok voltak. És úgy látom (egy 1993-ban írt ismertetőből), hogy barátságuk az Aranycipőjűt erőteljes munkára ösztönözte. Kovásznai György rendezte Sanyi első filmjét, a Balladát. A Sorompórevüt szintén. Aztán következett Dobrai György rendezésében a Munkashow, amely a pécsi filmfesztiválon különdíjas lett. Majd megszületik Juhász színes, zenés filmje szintén Dobrai György rendezésében, a Hungária. Bevallom, sosem láttam Sanyi filmjeit. De én neveztem el Aranycipőjűnek; nem, nem a halála után. A ’60-as években. Akkoriban még nem volt Sanyinak hófehér, nyitott sportautója sem. De a ’80-as években már azon hajtott lépésben a hátam mögött a villamos sínpárjával még keskenyebbé tett Vörösmarty utcán végig; akkor is ő maradt a Károly utcai kedves csirkefogó, aki élvezi, ha a járókelők egyre nagyobb csoportja nevetve nézi, amint szórakozottságomban észre sem veszem, hogy Sanyi meseautója tüntetően a nyomomban poroszkál.

« vissza | ugrás a vershez »

Juhász Sándor: Rózsadomb

Juhász Sándor: Rózsadomb

Rendhagyó óda az ifjúságról

Czétényi Vilmos (1928-2005): festő és grafikusművész, az Átlók művészcsoport alapító tagja. (Részlet az 1986. január 16-án, a művész Várszínház-beli kiállításának általam tartott megnyitójából):

Czétényi magányos jelenség kora képzőművészetében. Nem fülbemászó muzsikus. Ízei nem ismerik az édest. Mások színorgiái közepette az ő monotypiái alig-alig élnek a színekkel. Arra kell gondolnom, vajon mit szólhattak kortársai és a közvetlenül őt követő freskófestő nemzedékek Assisi templomában Cimabue egyszínű freskója láttán? Akik jártak ott, visszaemlékezhetnek, hogy Cimabue szín-nélkülisége a Simone Martinik, a Giottók sugárzó, világos színegyüttesében milyen meghökkentő hatással volt rájuk. Mekkora drámaiság és modernség áradt a grafikus szellemiségű freskóból.

Két kulcsszóhoz sikerült eljutnunk. Velük fölnyitjuk Czétényi világát. A drámaiság az egyik. A másik nem is egy szó, hanem ez a három: grafikus szellemiségű freskó. Mármint Cimabue esetében. Esetünkben ez így hangzik: Czétényi az a festő, aki grafikákat hoz létre. De ez csupán első fele az állításnak. Másik fele így szól: méghozzá olyan monotypiákat, melyek egyre lázadnak saját papíranyaguk ellen, szétfeszíteni látszanak azokat! Röviden: nem mappában érzik jól magukat, hanem murális anyagok és méretek után áhítoznak.

Czétényi Vilmos: Antik álom

Czétényi Vilmos: Antik álom

Az Átlók

Az Átlók művészcsoportot ritka szerencsétlen hat fiatal férfi alapította 1960-ban a „maga mentségére”. Közülük kettő (csekélységem és Csillag Tibor) börtönviselt volt, Rátkay-Agathont pedig nem részesítették festő diplomában a Képzőművészeti Főiskolán, mert vizsgarajza „az istenáldotta magyar nép esküdt ellenségének mutatta”. Ahogy már Kondornál is és Csernusnál is zörgött így a haraszt ifjonc korukban, csak persze nem cipelték hátukon Rátkay meg öt társa egyik legdöntőbbnek bizonyuló szerencsétlenségét: Kondorék nem Pesterzsébeten születtek és/vagy éltek.

Zsombok Tímár György (a Gaál Imre halála utáni „átlós”; mert az alapítókon túl akadt még néhány „átló” holdudvarszerűen a későbbiekben is) pontosan idézte és azonosult Csillag Tibor igen korai meglátásával: „egymással barátkozunk, a baj tán ez lehet?” Nekem most csupán a kérdőjelt kell felkiáltójellé egyenesítenem.

Csakhogy közben eltelt 48 év! Ha szétnézek magam körül, a hat alapítóból négy halott. Még csupán alig kis ideje azt éltem át, hogy Csillag Tibort (1928-2007), a holta után „hazaérkezőt” nem engedték be annak az erzsébeti intézménynek a bensejébe, amelynek homlokán ott olvasható, hogy Rátkay-Átlók Galéria. Nem! A legpesterzsébetibb költő holtában is csak az előcsarnokig juthatott, ahol összetákolt tábla állta el az útját; tábla a nevével, élete kezdő és végző évszámával, alatta egy közönséges szöggel, melyre az intézmény igazgatónője a 15 percig tartó gyászünnepség végén (amit a 17 főből álló közönségnek szék hiányában állva kellett végighallgatnia) ráakasztotta a költő emléke előtt tisztelgő erzsébeti városvezetés 20 cm-es átmérőjű (a virágboltokban legolcsóbban kapható, legkisebb méretű) egyenkoszorúját. Így emlékezett a város költő fiára.

Pár hónappal később egy másik művész, Czétényi Vilmos, az Átlók 2005-ben elhunyt alapító tagjának halála utáni első – az illendőség úgy diktálta volna, hogy retrospektív legyen, de ezt ne érintsük – kiállítására kerítettek sort (hol is máshol, mint) a Rátkay-Átlók Galériájában úgy, hogy az ünnepélyesnek szánt megnyitó közönsége egyetlen árva Czétényi művet sem láthatott maga körül. A halott mester, akit életében olyan vezető műítészek ismertek fel és el, mint Perneczky Géza, Rózsa Gyula, Vadas József, szükségmegoldásként három különböző helyen, egyszerűen: az épület mellékszobájában és folyosóin volt megtekinthető (legalábbis az a szerény számú műve, amit kiállítottak). Mindezért még csak elnézést sem kért senki, miközben a kiállítás megnyitásakor Pesterzsébet szívében, a Gaál Imre Galériában a sötétség és a hideg vasrács fogadta mindazt, aki (mint ahogy Pesterzsébet polgármestere is járt) úgy képzelte, hogy Czétényi Vilmost ott illethette volna meg halála utáni első kiállítása, ahol életében is oly sokszor kiállított.

Ha mindez nem Csillaggal és Czétényivel történik meg, hanem (mondjuk) Juhász Sándorral, aki már a ’60-as években, még Gaál Imre életében gyakran messzire kóborolt az Átlókból is és a pesterzsébeti Károly utcából is – hiszen sikeres filmforgatókönyv-író volt, nem is beszélve saját avantgárd estjeinek belvárosi, lipótvárosi sikereiről –, nem lenne olyan egyértelműen leleplező a két halott „átlós” esete. Így azonban már nem csak arról van szó, hogy néhány szerény magasságú közpolcra fölkapaszkodott, úgynevezett „egyszerű, derék ember” pár balfogásának vagyunk tanúi, hanem a kontraszelekció tombolásáról szülővárosomban.

Gaál Imre: Vadászat (részlet)

Gaál Imre: Vadászat (részlet)

Ahogy pl. Gaál Imrének (1922-1964), az Átlók egykori vezéregyéniségének életművét eltávolították a róla elkeresztelt Gaál Imre Galériából, hogy őt is – s ami ennél jóval vaskosabb hiba: az életművét! – befalazzák a megnyitása után csupán még mindig látszatéletet élő, de egyébként még csak az erzsébetiek számára is szinte teljesen bevezetetlen Rátkay-Átlók Galériába, az nem más, mint merénylet Pesterzsébet művészeti öröksége és mai művészi értékei ellen.

Nézzük előbb a súlyos igét: befalazzák. Hogy értendő ez? A Rátkay-Átlók Galériába is csak nagy ritkán téved be valaki. Az is Rátkay legkitartóbb tisztelői közé tartozik, de többnyire fogalma sincs arról, hogy amikor belép a Galéria néhai mozi-bejáratán, az egyszerűen tagolt épület nem csupán földszintből, hanem emeletből is áll. A belépőt már az előtérben lekötik – bevallom ízlésemtől alapvetően eltérően – Rátkay mester „képíró” festményei, így nyomban olvasásukba mélyed, azok pedig szépen kalauzolni kezdik az egykori mozi-nézőtér, olykor egyhuzamban 12 méteres Rátkay-képírásainak époszai elé. Honnan tudhatná, hogy Rátkay mellett Gaál is van az épületben? Fejében semmi híre, szemében semmi nyoma sincs; következtetni pedig (ha egészségesen forog az esze kereke) éppen az előtér képekkel telerakásából arra lehet, hogy itt Rátkay is nehezen fért el, ha művei már az előteret is megtöltik. De még mielőtt belépne az ajtón, erzsébeti lévén nem feledhetjük, hogy egy szépen gyökeret eresztett előítélet is átszövi bensejét: a kosuti-beli tábla, a Gaál Imre Galéria felirattal. Már két évtizede halad el előtte; kis szerencsével azt is állíthatjuk, hogy 5-10 éve még benne is megfordult (hogy kicsit olvasgassa az akkor még ott látható Rátkay-féle Aranyikon száz meg száz képmezőjét – melyről egy Habsburg Ottó mondta volt, hogy Strassburgban volna a helye –, s ami előtt Gaál Imre Csónakavatása, Vadászata, Cirkusza volt látható. Ám Pacsirtatelepen, a volt moziban semmit nem láthat Gaálból. Ami még nem lenne baj. A baj az, hogy ma már a kosutiban sem lát, ha benyit a Gaál Galériába. Talán már fertőtlenítették Gaál után. Persze Rátkay után is, de a régi, makacs ismerős vigasztalódhat a félreeső Klapka utcában. Gaál Imrét viszont az egykori mozin belül egy inkább nagyobb szobának, mint apró teremnek beillő (emeleti!) helyiség többnyire csukott ajtaja takarja. Gaált mögé dugták.

Gaál Imre, Csillag Tibor, Czétényi Vilmos, Rátkay Endre, Juhász Sándor és én, akik 10-15 éves korunkban Pesterzsébeten már egymás barátai voltunk, s akik szinte még gyerekfejjel édesítettük meg szánk szélét a háború utáni sarjú-demokrácia tünékeny szabadságával, az így-úgy eltiprott ifjúságunk férfivá érett tapasztaltságával 1960-ban nem azért hoztuk létre az Átlók művészcsoportját, hogy Pesterzsébet a diktatúrák évtizedei után húsz évvel a szellemi sötétség és visszamaradottság tetűfészke maradjon! Az volt 80-90 éve a Jutadomb oldalán homokba vájt gödörtelepével, és a Kakastó mocsara körül a szájig érő sár utcáival. De ahol a XXI. század fölszámolta az utca sarát, a díszburkolatú kosutiban és a sártenger helyén a flaszteres járdákon most mégis az ápolt hajú fejekben loccsan-fröccsen tovább a sűrű, sötét sár! Hogy lesz így Béri Géza (egykor Erzsébeten közöttünk élő költő) szép szavával ebből a „kis hazából” valaha is haza, netán egyszer még nagy haza is, más települések, lakóhelyek, otthonok példaképe, ha zsákba varrja saját művészetét, ahelyett, hogy a szívébe varrná bele?! S úgy adná tovább!…

« vissza | ugrás a vershez »

Gaál Imre: Vadászat (részlet)

Gaál Imre: Vadászat (részlet)

A Benső Hang

szumán öltöny: A diktatúrák idején a magyarországi börtönökben rendszeresített vastag szövésű téli ruha a rabok számára. Jól tartotta a test melegét, ahogy az egymást váltó rab nemzedékek büdös testszagát és a fertőtlenítő szerekét, de elnyűhetetlennek bizonyult.

Szöveg Ördöggolyó című könyvem fülén, 1966-ból

1

Kínában faragtak ördöggolyókat, elefántcsontból. A tömör csontgömb közepe felé lyukakat fúrtak, s bensejéből a szűk nyíláson keresztül kifaragták a második, annak a bensejéből a harmadik, negyedik golyót. A kisebb a nagyobb foglya volt: valamennyi egymásba zártan kocogott. Felületüket simára csiszolták, aztán ráfaragták a képzelet s a hit finom csipkeszövedékét. A golyófalat áttörték, domborították, vágták (úgy, mint a mi Lehel-kürtünk elefántcsontját), mindvégig a kevés furat apró ablakán keresztül. Több évtized, fél emberélet munkája teremtett egy-egy golyót. A kínai elefántcsont-faragók között apáról fiúra szállt az őrületnek ható türelem és lemondás művészete.

2

Mert nagyon sokat váratott magára ez a könyv, elneveztem Ördöggolyónak. Türelem és lemondás, a harminchét éves ember fél élete (vagy sokkal több, mint fél élete) teremtette.

3

Napnak, holdnak, ördöggolyónak csak a felénk fordult arca látható. A nagyobb golyóban kocogó kisebből csak annyi, amennyi éppen az egy-két ablakocska elé fordult. Az ördöggolyót néző bármennyire azt tapasztalja, hogy az eltakartból világos, kemény kontúrral emeli ki a részt a nyílás pereme, azt is tudja, türelemre és némi ügyességre lesz szüksége ahhoz, hogy ujjának könnyed mozgatásával egyre új s újabb részletet gördítsen az ablak elé mindaddig, amíg megszabadul a szűkös tapasztalás illúziójától, s benne is összerakódik az egész úgy, ahogy a legkülsőbb golyó fala mögött a további golyók kifaragott egésze van. Így, ez a cím sugalmazza az olvasás módszerét is. Türelemre és némi ügyességre biztat. A hosszú teremtés időt kér nemcsak az ész – a szeretet számára is.

« vissza | ugrás a vershez »

Rátkay Endre: Ördöggolyó (részlet az Aranyikonból)

Rátkay Endre: Ördöggolyó (részlet az Aranyikonból)

Hó Észak sarka

1949. májusában tartóztattak le. Az Andrássy úti ÁVH központ pincéjéből a kistarcsai internálótáborba kerültem; néhány hónappal később ott találkozhattam letartóztatásom óta nem látott édesanyámmal. Egy évvel később – amikor az ÁVH a rendőrséget lefegyverezve irányítása alá vonta az internálótábort – a nyomozók megtalálták, és a IV. ezred épületének pincéjében szemem előtt égették el a táborban addig írt verseimet, több mint százat. 1950 októberében elhurcoltak (éjjel, kívülről ránk zárt marhavagonban Recskre, az akkor még titkos, mindössze néhány hónap óta épülő fegyenctelepre). Ezért maradt fenn mindössze ez a néhány versem Kistarcsáról.

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Ratkay Endre: Dr. Faustus (részlet)

Ratkay Endre: Dr. Faustus (részlet)

Recski Húsvét

Sokáig rejtegetett, végül mégis megsemmisült recski füzetem versei kerültek ebbe a ciklusomba. A kistarcsai verségetés óta óvatosabb lettem: memorizáltam verseimet, olykor már legelső, vázlatos formájukban is. Csiszolgatásukra, véglegesnek vélt formájuk kialakítására sokszor csak 1951 augusztusa után kerülhetett sor a Gyűjtő Kisfogházában (így „becézték” a siralomházat), majd a Katonai Bíróság börtönének VI. emeletén (a Hűtlenek Osztályán) a budai Fő utcában, mindvégig fejben – míg csak 1952 tavaszán, összeesküvési ügyem tárgyalása és elítéltetésem után Vácra nem kerültem a börtön MZ (magánzárka) házába, ahol fölfedeztem, hogy a varrótűvel vécépapírra karcolt írás képes megúszni a rendszeres „hipiseket” (a zárkák éjszakai felforgatását és a tüzetes motozásokat is). 1954 nyarán egy embernek megmaradt kedves nevű börtönőr (Mókus tizedesnek hívták) két vécépapír csomagban így menekítette haza édesanyámhoz addig született verseimet.

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Arckép temetővel

Neróra várt a Khedivével: Gatto Nero a ’40-es évek sikeres itáliai karikaturistája volt. A Khedive egy libanoni tengerjáró hajó, mely Genovából indult vissza Libanonba 1949-ben. De a hajóút helyett rám Kistarcsa, Recsk és a börtönök vártak.

« vissza | ugrás a vershez »

Az Út

Domborműves Házra: Börtönöm Budán, a Fő utcában a Katonai Bíróságon volt. XIX. századi építtetői a kínszenvedést ábrázoló domborműveket rakattak a cellák rácsos ablakai alá. Innen az elnevezés.

« vissza | ugrás a vershez »

Egy szőke katonalányra (Narcissa)

Hogy ki volt Narcissa, a „szőke katonalány”, annak megválaszolása arra ösztönöz, hogy öregkori életműsorozatom 13. kötetének bevezetőjét 2006-ból ide átvegyem. (Talán nem fölösleges, ha egyébről is szó esik benne.)

Ugorj fejest az alkalomba!

A Mindannyian szomjazunk bevezetője

Fohász a jövőhöz: „Segítsétek szegény Leventét,
jegyzetem kedvére teremjék.”

Olvasóm a 13. életmű-kötetet tartja kezében. Benne ismét adósságaimból kell törlesztenem, csak más évjáratok (egymástól is igen markánsan elkülönülő, önmagában kikerekedő) versterméséből válogatva. Amilyen az 1949 májusa és 1956 október 28-a közötti börtöneimben termett verseké; vagy az ettől meredeken eltérő díszletek között lezajlott másik – nagyjából ugyanannyi évig tartó színtéré – első házasságomé. A kettő egyazon mondatban említése önmagában meghökkentő lehet – nem is cinizmusból kerítek itt sort rá, hanem éppen azért, hogy tanuljuk meg ügyesebben megkülönböztetni az olyan fontosat, mint a költészet, az annyira lényegtelentől, mint azok a körülmények (azok a „díszletek”), amelyek létrejöttekor körülvették. A költő holt-tengeri sóval dúsított fürdővizű kádjában is a Szahara sivatagi „fehér férge” – ha képzeli. Amint tudjuk, Dsebel Sándor1 etióp költő mondta: „mint a vén disznó bele, / csupa fehér féreggel van tele”. Vagy ahogy a másik etiópnak2 madárház-kalickadrótja: börtönrácsozata – ám drótköze: lóversenypálya-bejárója; lejtakna rézsűje vissza, a szabadságba. Csak szárnyán múlik. Ahogy egy sziklában furatok vannak fenntartva a tengerlocsogásnak és szimfóniának, és a nyárspolgári vaskalapon – ha akarja! – átdugja ujját az isten (tudjuk, az Isten ujja), s a lágy szürkeállományban addig turkál (ó, ember, pontosabban bárminő lézerszikénél!), amíg csak képmása nem aktivizálódik, és rezzenéstelenül kitisztul odabenn. Lám, ugyanígy Vácon, börtöne közepén egy P. J.3 nevű úr (aki később majd nem fegyenc, hanem a thai császár udvari festője) beleszeret a fegyőrök konyhájának rembrandti gömbölyűségű, lobbanékony madonnájába; míg csupán alig néhány napja az MZ-ház4 celláiból kimenekített – tanulatlan – festősegédje: beleszeret a konyhalányba, Narcisszába. Mivel a festők műhelyzárkája a nagyosztály5 eldugott szegletében, a konyha raktárának tőszomszédságában kapott helyet, továbbá mert a műhelyajtó egyébként szabvány kutyái6 egész nap dologtalan szunyókáltak, lévén az ajtó végig nyitva; mindezen körülmény együttállása következtében e hölgyek annyiszor surranhattak be rajta, ahányszor csak kezük teli volt válogatott falatokkal, keblük türelmetlen sóvárgással, szívük pedig a sodrony-nyiszogtatás lebírhatatlan óhajával. Mindemiatt a szerelmi légyottok a legcsekélyebb plátóiságot is nélkülözték. Hiszen a nyitott ajtó még a rajtakapástól is némileg óvott, amellett hogy az illendőség is általa valósult meg: amíg P. J. madonnájával duettezett, addig az alulírott K. K., botcsinált segéd, ajtón kívül állt őrt, s hegyesen fülelt a kihalt szögleten túlról, a konyhából figyelő Narcissa jelzéseire, hogy a festő és madonnája után ők következhessenek a másik pár őrállása mellett. Könnyen lehet, hogy egy szakácsnéhoz meg egy katonanőből rég kivetkőzött konyhalányhoz – mint ahogy Vác börtönének közönséges hétköznapjaihoz – sem illik ez a folyandározódó rokokó mondat, mely valójában csupán arra kívánta irányítani az olvasó figyelmét, hogy bármikor megeshet velünk, ha a megszokotton hosszabban rajtafelejtjük nagyítónkat: nyomban szemünkbe ugrik a szokatlan. A rács köze. A szabadság hihetetlen pompája. (Nem is hinni kell benne, hanem gyakorolni, fejest ugorva az alkalomba.)

Az életműkiadás legelső kötete A tengerre vetett ágy volt, 1993-ban jelent meg, négy évvel aztán, hogy az ÉS kritikusa megtisztelően „a szerelem és a szeretet költőjének”7 nevezett. Magam is 64. évem végén (az előszóban) azt tartottam fontosnak, hogy könyvem „a szerelemről szól, illendőn ahhoz, aki míg élt, szókratészi értelemben: megaláztatás nélkül a szolgája lehetett”. Egy másik kritikus azonban megintett, nem is a könyvemért, hanem azért, ami kimaradt belőle. A ’60-as évek szerelmes verseit kérte számon. Most, a 13. kötetben keríthettem sort rájuk. Hogy csak most?

– Ódiumát eszem ágában sincs vállalni. Emlékszem a rendszerváltás utáni első MKA-elnök gúnyos hangvételű kérdésére a ’90-es évek elején. (Elnök? Helyesebb alnoknak neveznünk kollégájával, a teljesen elvámolt NKA-alnokkal együtt… ám az elalnok utóbbira még inkább illenék.) Levelében kérdezett, melyben elutasította a Magyar Könyv Alapítványtól kért támogatást életműsorozatom elindítására. „Hát hány kötetből fog állni az az életmű?” Meggyőződése munkált hangjában; biztosra vette, ha nem ad pénzt, életmű sem lesz. Azóta ugyan az MKA élén az alnok-elnök többször cserélődött (ahogy másutt is), de a diktatúrákból megörökölt kontraszelekció ugyanúgy zöldül, mint „korszerű” feudalizációnk parlagfüve. Korunk címernövénye. A XXI. század a költészetet írtja e gyom helyett. Arcátlansága ma már akkora, hogy a gyomot nevezi ki költészetté. A társadalomból kivetett költészet szemszögéből mostanság ennyi a panoráma. „Emlékezésül, ez a Föld: / két ágyúcső összeragadt / köpi egymásba szüntelen /mit beletöm két félteke. / S eves benne a töltelék.” K. K.

1: Weöres Sándor
2: Tandori Dezső
3: Pászthy János
4: magánzárkások börtönépülete
5: 1. sz. osztály, a munkára fogott rabok nagyobb zárkáival
6: a vasalt ajtó külső tolózárai
7: Tóth Bálint

« vissza | ugrás a vershez »

Ballada

Vác börtöne és a nosztrai szigorított börtön között tettem egy kitérőt Tatabányán a XIV. (rab)aknában. Urasági (csilletoló) munkára fogtak, de brigádunk nem teljesítette 100%-ra a munkanormát, ezért nem engedélyezték, hogy a „vasárnapi beszélőre” felszínre jöhessek az aknából. Már négy éve nem találkozhattam édesanyámmal (hosszú évekig azt sem tudhatta, hogy Kistarcsa után hol tartanak fogságban; Vácon pedig – ahová rendszeresen elutazott – végig visszautasították, hogy találkozhassunk). Érthető hát, hogy megtagadtam a munkát. Ezt követően mások is megtagadták. A többiek a parancsnokság által kirótt fegyelmi büntetéssel megúszták, engem azonban (a „felbujtójukat”) kiemeltek Tatabányáról és újabb bírósági ítélettel két év, Márianosztrán letöltendő szigorított börtönnel sújtottak. A Ballada tatabányai „kitérőm” szülötte.

« vissza | ugrás a vershez »

Rátkay Endre: Ikarosz (részlet)

Rátkay Endre: Ikarosz (részlet)

G. A. úr(fi) szökése Vácról

Gérecz Attila (1929-1956) költő, s költőként 1956 forradalmának és szabadságharcának egyetlen hősi halottja. Egyetlen abban is a XX. század irodalom- és börtöntörténetében, hogy 1954. július 18-i szökését Vác politikai börtönéből, pesti ávéhás kézre adását és Márianosztra szigorított börtönébe elhurcolását Nosztrán olyan költői erővel és színvonalon maga írta meg, hogy éles szemű költő-kortársa, Fodor András már 1992-ben (Gérecz Attila költői hagyatékának első megjelenése után) ezt írta róla: „A szökésének tényét, lázas látomásait mesterien felidéző, a verset prózai beszúrásokkal megszakító, lüktető költemény, a Töredék – már ma is biztosan állítható –, hogy a magyar költészet örök értékei közé tartozik”. G. A. úr(fi)val előbb Vác börtönében, ahol ő volt legkedvesebb füveskerti költőtársam, majd 1955-56-ban Márianosztra szigorított börtönében is együtt raboskodtunk.

Jegyzet „Örök arcunk” – 1956 c. kötetemből

1

Az 1956-os év nekem Márianosztrán, a szigorított börtönben kezdődött. Az év verseiből 18 ott született január és október 27-e között. (Október 28-án a forradalom mellé állt határőrség kikényszerítette a politikai rabok szabadítását.) A két korábbi vers közül a G. A. úr(fi) szökése Vácról Nosztrán, de az 1955-ös év elején termett, zord januárban; a másik pedig nem is Nosztrán, hanem 1954 tavaszán Vácon, amikor még mindhárman (Gérecz Attila, Béri Géza, a Vers, halhatatlan címzettje, és én is) a váci börtön „füveskerti” költői közé tartoztunk. Még egy váci füveskerti társam üthetné fejét föl túlvilági kóborlásai közben, ha jobb dolga nem akadna: Szathmáry György a Három ösztövér angyal c. vers ajánlására. Bérit és Szathmáryt – Gérecz mellett – azért emelem ki nyitó ciklusom versei közül, mert nélkülük nem ünnep nekem az Ünnep. (Irodalomtudósok és történészek számára tárgyszerűbb megfogalmazásban: Andrássy út 60-ok, Recskek, Vácok, Márianosztrák – és a váci füveskertiek nélkül nincs 1956 forradalma és szabadságharca.) Gérecz Attila nélkül pedig legfőképpen nincs.

Szalay Lajos rajza

Szalay Lajos rajza

2

1956. október 28-án én Nosztráról, Gérecz Attila pedig 31-én a Gyűjtőből szabadulván (immár két börtön, Vác és Nosztra után) a forradalomban újra találkoztunk. Bánságh Ágostonék a volt politikai foglyok hetilapjának megszervezését és szerkesztését bízták rám, Attila pedig éppen akkor beesve(?), röpülve(?) közénk a forradalom által kitárt börtönkapuból, egyenesen legfőbb munkatársam lett. November 4-e első perceiben nyúzottan, s annak a rossz előérzetével, hogy utoljára tesszük, megöleltük egymást a Benczúr utca elnéptelenedett szakszervezeti székháza előtt. Az őrség még kényszeredetten nevetve intett búcsút, a kocsi motorja már berregett, én beugrottam Bánságh Ágoston mellé. A hátsó ablakból még láttam, amikor Attila gyalogosan útnak indul anyjához, a közeli Munkácsy Mihály utca felé. Egyszersmind az alig négy nappal későbbi hősi halálba. De az ablak üvegén át sem a Halált nem láttam, amint virgoncan nyomában lépdel, sem magamat.

3

1955 januárjától (vagy februárjától), miután váci szökése rosszul végződött, s Gérecz is a márianosztrai szigorított börtönbe jutott, a túlzsúfoltságnak köszönhetően olykor néhány napra, máskor jó hetekre közös zárkába kerültünk. Amikor 1956 márciusában Attilát Pestre, a Gyűjtőbe szállították, éppen négyen szorongtunk egyazon „magánzárkában”.

4

Harmadik, Síp c. versemmel kezdődő ciklusom csaknem ötven év terméséből, pár ’56-os, ’57-es évi versen kívül, köztük a Fehér-rel, Gérecz Attila halálhíre után, majd az ’57-es második temetés körül keletkezettekkel az Attilához kötődő versekből áll, amelyek már nem annyira a halotthoz, hanem inkább költészetének utóéletéhez kapcsolódnak. Ezek a harag és szégyenérzet versei. Úgy öregedtem meg, hogy kifogyhatatlanul próbálkoztam megértetni: nemzete nem fordulhat el sem 1956 forradalmától és szabadságharcától, sem pedig a saját költészetétől. Sem az irodalomtudomány és -történet, sem a nemlétezés státuszát baljóslatú gyorsasággal közelítő magyar olvasó szintjén. Fönt is, lent is elfordultak mégis mindkettőtől. Így érkezünk el a magyar forradalom ötvenedik évfordulójához. Így, teljessé vált kudarcommal. Vagyis: „fekete vall a fehérről” ezzel a kötettel? De hetvennyolcadik évemben járva, Gérecz Attila Örök arcunk c. versével szembenézve, még emlékezni vélek rá: „Kik Isten arcát kőbe zárták, / tán a görögöknek volt ily kedvük, / rossz versek köpenyébe is, / öcsém, fajtánk örök-arcát rejtettük”.

Szalay Lajos rajza

Szalay Lajos rajza

A Relief egy fegyházról ajánlása, előszava...

1

Könyvemet Béri Gézának, Gérecz Attilának és Szathmáry Györgynek ajánlom, három églakó egykori magyar költőnek és fegyencnek.

2

Életem három meghatározó állomása: a szerelem, a börtön és Itália. Életműsorozatom első könyve, A tengerre vetett ágy ezért lett a szerelemé, ez, a második, a Relief egy fegyházról, a börtöné, a harmadik, A Napördög Firenzében ezért lesz az itáliai verseké.

... és fülszövege

Kárpáti Kamil életműsorozatának második kötetét, válogatott börtönverseit tartja kezében az olvasó. A költő huszas éveiben hét és fél évet töltött börtönben. Előszavában fölsorolja az akkori Magyarország leghírhedtebb politikai börtöneit (köztük Recsket és a márianosztrai szigorított börtönt), ahol fogva tartották. Sok versét ávéhások égették el, sok verse vécépapírra tűvel róva vészelte át a szörnyű éveket, amíg aztán a váci börtön egyik foglára (a hálás költő a nevét is nyilvánosságra hozta: Mókus tizedes) eljuttatta az édesanyjához.

Aki ismeri a költő útját – ha csupán A tengerre vetett ágy, a válogatott szerelmes versek idén megjelent kötetéből is –, már nem tud csodálkozni azon, hogy börtönverseinek milyen meghökkentő a sorsa. Az első Füveskert antológiát (mely a váci börtönben született) még az ő verseivel vezették be. A későbbi kiadásokban, de különösen a más nyelvekre fordított Füveskertben csupán egy-két verse olvasható azzal az életrajzi adattal, hogy az 1956-os forradalomban ő is eltűnt.

Még meghökkentőbb, hogy ezt az adatot akkor sem javították ki, amikor a költő 1971-es (második) itthoni kötete nem csupán azt tette egyértelművé, hogy mégsem tűnt el '56-ban, hanem az olvasó számára először nyújtott alkalmat, hogy börtönverseit – nem álcázva, hanem évszámozva és mostani kötetünk címével ellátva – itthon is megismerhesse.

Meghökkentő, hogy a diktatúra közepén Budapesten jelentek meg ezek a versek. De az is, hogy Nyugaton ettől sem került elő Kárpáti Kamil. A legmeghökkentőbb, hogy bár a költő itthon 1977-től sorozatban jelentette meg börtönverseit – és négyszer azonos cikluscím alatt! –, a velük foglalkozó recenziók ellenére még a ’80-as évek végén sem vették tudomásul létezésüket az irodalom „mérvadó köreiben”.

Ahogy Kárpáti válogatott szerelmes versei nem a megszokott értelemben azok, hanem az élet egészét hordják magukban, ugyanúgy börtönversei sem a megszokott értelemben börtönversek. Előszavában ő is utal erre, amikor az egyszer börtönbe került lélek „örökös fogságáról” ír, és fölteszi a kérdést, hogy ki mondhatná meg, melyik a „börtönibb börtönvers”, a zárkában vagy a kiszabadulás után írott-e.

Kárpáti Kamil válogatott börtönverseinek eddigi sorsa aláhúzza A tengerre vetett ágy hátlapján föltett kérdésünket: MIÉRT? (1993)

A Váci Börtön füveskerti költőiről

Részlet a Füveskert c. antológia Utószavából, 1995-ből

…Hátravan még tisztázása, hogy miért éppen az találtatott alkalmasnak a Füveskert szerkesztésének összefoglalására, aki soha egyetlen ős-Füveskert kötetet nem szerkesztett, mint ahogy a nyugati Füveskert-változatokhoz se volt – még szerzőként sem – túlságosan sok köze. Alighanem éppen ezért.

A sorsomat betöltő ÁVH akaratából 1954 júliusában Vác börtönéből Tatabánya XIV-es aknájába, onnan pedig Márianosztra szigorított börtönébe vittek.

Ekkor még nem „jelent meg” egyetlen Füveskert kötet sem. Csak a cím volt meg, a Balassira, Csokonaira-Fazekasra-Földi doktorra, csak Bethlen Gábor és Móricz Zsigmond Tündérkertjére és Márai Sándorra visszaütő címe. És az a – Nagy Imre kormányzati rendelkezései következtében – egyre szabadabbá váló gyakorlat, amelyik Sztalin halála óta előbb a csillámpala és a gomböntő műhelyekben, 1954 tavaszán pedig az ugyancsak műhellyé átalakított kápolna előtti fűágyásoktól zöldellő kertes udvaron egész költői szimpozionokra, és ebből fakadólag szenvedélyes iramú és mennyiségű írásbeliségre teremtett teret és akaratot. E költőket helyzetük egyformaságában az összeismerkedés első percétől fogva nem azonosságuk, hanem másságuk kapcsolta össze. A költői másságuk. Egy-egy körbejárt vers heves viták kereszttüzébe került. Szóban és folytatólagos levelezésben folytak az összecsapások, a viták: méghozzá egyre nagyobb hallgatóság előtt, egyre több résztvevő karéjában. Szó nincs arról, hogy „pár verskedvelő fiatal” „valamiféle” irodalmi életet kezdett volna. Mondjuk úgy, ahogy a világ valamennyi börtönében kialakulnak a nyelveket tanuló kisközösségek, a matematikai és egyéb (pl. költői) memoriter „bankok”. Nem erről volt szó 1953 őszén vagy 1954 tavaszán Vácon. Egészen pontosan megfogalmazható az a „valamiféle” irodalmi élet. Így hangzik a definíciója: „a börtönfal minket nem választ el a magyar költészettől”. Azaz a váci „valamiféle” mélyen magában hordta és kifejezte a váciak természetes tudatát, hogy ők rabságukban is a magyar költészet integráns részét alkotják, és ezen a börtönfal mit sem változtat.

Valami még legalább ennyire pontos megfogalmazást igényel. A váciak „börtönköltészete” meglehetősen alkalmas arra, hogy e szóösszetételből épp az első tag (letagadhatatlan) valóságának mérhetetlen eltúlzásával, túlhangsúlyozásával addig-addig légiesítsék a második tagot (a költészetet), amíg az első tag a második kompromittálásával válik azonossá. Hiszen legalább annyira köztudott, hogy a börtön sok rabból csalja elő a versírással próbálkozót, mint ahogy azt se kevesen mondják, hogy a leghatásosabb „börtönverset”, a Levegőt József Attila írta, s még csak börtön se kellett hozzá. A katakombák művészetében csupán a művészet helyi színe, színtere, a környezet „visszaigazolása” a katakomba – nem a művészetteremtő lélek, hanem csupán e lélek helyzete. A helyzet pedig a testileg nyomorult Leopardi kastélyának könyvtártermében ugyanúgy, mint valódi börtöncellába vetett honfitársának (Pellicónak) híres prózájában csupán a lélek metamorfózisának színhelyéül szolgál. Semmi többre. A váciak hús-vér mai költők voltak, sokféleképpen járó fejükben sokfajta eszme, felfogás, világkép létezett, de parnasszizmus még úgy se mutatható ki közöttük, mint a magyar – világszínvonalú – költészet nagy hajnalcsinálójának költészetében Háfiz keleti szökőkút-csörgedezése vagy az édenné álmodott rokokó. Mint Csokonai szájzugában a tüdőből fölköhögött vércsepp, a váciak munkáiban is ott a helyi színtér, a börtön. Ettől azonban csupán az igaz, hogy börtönben írtak, nem pedig az, hogy „börtönköltészetet” műveltek.

Következésképpen nem azért voltak ellenállók, mert „börtönköltők” voltak, hanem egyszerűen azért, mert költők voltak. (Már akkor is.) Nyomatékkal írom ezt, méghozzá nem is magam, hanem a kor súlyos nyomatékával, amelyben a költészet rohamos (és világméretű) társadalmi presztízsvesztése, önmagába falazódása végre kikényszerítheti Illyés szavalt, de valójában talán soha végig nem gondolt sorának „politikai” értelmét: „Minden mű ellenállási fészek”. A mű az ellenállás. A megmérgeződött világ antitoxinja; túlélési lehetősége. A költőről (ha versben, ha zenében, ha bármi másban jut el is a költészetig, nem csupán régente, hanem századunk derekán túl is az volt az elismerés legközkeletűbb, de legmélyebb sztereotípiája, hogy teremtése egy virtuális világ létrehozására összpontosul, s amennyire megközelíti e virtuális teremtés az egyetemességet, akkora a költő nagysága. Még a fokozódó mértékvesztés, a kritikai zűrzavar előrehaladtával is a mindig bizonyos értelemben konzervatív, azaz a biztonság okáért magát a történelem ólomsúlyú (tehát nehezen vagy sehogyse kizökkenthető) mélytalajába bokáig, térdig, övig (nem ironizálni akarok, ezért nem teszek említést a szájukig, a nyúltagyukig múltba-kötözöttekről) belecövekelő szakértő is e virtuális egyetemességhez mérve egészen jól elboldogult az értékek minősítésével. Egyvalami azonban csupán mostanra, talán nem is mára, inkább a ma féljövőjének idejére várja tudatosítását. Ez az irodalom valódi „politikája”, azaz politikai szerepe a társadalom (de szívesebben fejezem ki magam úgy, hogy) az emberiség sorsának alakulásában. A politika a költészetben az a felismerés, hogy a költő nem (nem csak) virtuális világot teremt; a nagy: egyetemeset, a poeta minor pedig ennyi vagy annyi fokkal kisebbet, részlegesebbet. Hanem a valóságos világot teremti újra és újra folyamatosan úgy, hogy életben tartja. Hasonlattal élve, mint a tüdő az embert, s kissé általánosabban: akár az Amazonas dzsungele – a világtüdő – az emberiséget. Hogy csupán hasonlat került ide (sántikáló), mutatja a kimondás koraiságát. De úgy hiszem, hogy a közeljövő meghozza a légszomj, az általános levegő után kapkodás olyan fokát is az emberiség számára, amelyben már egy tőmondat tömörségével és evidenciájával nyilváníthatja ki valaki azt, ami most még csak körülírható.

A füveskertiek nem önkéntes, hanem ÁVH-s különítményekkel kierőszakolt szecessziója negyven éve szünet nélkül tart. Ezen nem változtat semmit Gérecz Attila bronz arcmása Pesten és Szathmáry György kopjafája Szolnokon. Kormányok jönnek, kormányok mennek, de az éppen gyakorló hatalom a lényeget illetően nem tehet semmit e kényszerítő, leginkább vesszőfutásból álló szecesszió megszűnte érdekében. Még a „harmadik hatalom”, a média sem tehet semmit. Az irodalom és a sajtó szétválása már jóval a kommunista diktatúra előtt megkezdődött. Mire a Rákosi rendszer mamut agymosodává alakította át a sajtót, Adyék, Kosztolányiék egykori otthonából semmi sem maradt.

A füveskertiek szecessziója (kivonulása) kizárólag az irodalomtörténet lapjain érhet véget. Csakhogy a diktatúrátlanodott ország épp legérzékenyebb szférájában, szürkeállományában még a régi beidegződéssel viselkedik. Sorvezetőre vár, a régi kézivezérlés serkentő igéire.

Mindezt tudván a Kiadó keménytáblák közé köttette és idővel dacoló cérnafűzéssel készíttette el ezt a kötetet, időt- és gyűrődést-állóbbá téve a füveskertiek első csoportos hazajövetelének jelét, hogy a hazaérkezés meg a honfoglalás közti kiszámíthatatlan tartamú időt – még az olvasgatását is bekalkulálva – tisztességgel kibírhassa.

« vissza | ugrás a vershez »

Czétényi Vilmos: Elmélkedő

Czétényi Vilmos: Elmélkedő

Favágótemetés

Bartalis János emlékének: Bartalis János erdélyi magyar költő (1893-1976), akinek különösen az alsókosályi másfél évtizede alatt született – a föld és a földművelő munka ihlette – versei voltak rám erős hatással. A mezők áldását 1942-ben adta ki a Révai Kiadó.

« vissza | ugrás a vershez »

Boldogult úrfi korunkban

Gaál Imre: Angyal szállt le Erzsébeten

Gaál Imre: Angyal szállt le Erzsébeten

Gaál: Gaál Imre (1922-1964) festőművész, l945 februárja óta barátom. 1960 és l964 között az Átlók művészcsoport vezéralakja. 1997-ben Lázár Judit Gaál Imre művészete c. kötete első ízben vállalkozott az akkor már 33 éve elhunyt Gaál Imre művészeti értékelésére. Mivel könyvét a Stádium Kiadó jelentette meg, melynek alapítója és szerkesztője voltam, munkaköri feladataim közé tartozott a kötet fülszövegének megírása:

Amikor élt, 4-5 ezer hivatalosan bejegyzett képzőművész (alap-tag) működött az országban. Minimum ugyanennyi toporgott a kapu előtt, hogy az aczéli mérőzsinórral megmérettessen és maga is hivatalos művésznek találtasson. Hadosztálynyi művész! Jó, ha közülük egy-két tucat vergődött széles ismertségre. Még azoknak a száma se rúghat száz fölé, akiket a műértő értelmiség tartott, tart nyilván országos rangú mesterként. Gaál Imre – a 42 évesen már halott –, ha ebből a hadosztálynyi tömegből indulunk ki: fényes karriert mutat föl. Már 23 évesen két pártfogója volt. 1960-ban köré gyűlt néhány feltétel nélküli híve (ÁTLÓK művészcsoport). Erős szerelemmel szerette néhány lány és asszony. Gyönyörködhetett lánya gyerekkorában, és végigkísérte a gyámolító anyai szeretet. Vagy karriernek meglehetősen szerénynek hatnak ezek az életmozzanatok? Jó, tegyük hozzá: Kondor Béla tudta, ki Gaál Imre. S bár igaz, hogy Gaál halálának jónéhány éve is kellett hozzá, de Kondor nagy kritikai méltatója, a magyar műtörténet akkori hivatalos – de valójában is! – pápája, Németh Lajos szintén tudta; megtudta. Hogy a festőtársnál később? Nos, ez a magyar kritika (műtörténet) utánfutó állapotából következett. Másrészt mégiscsak kimondta Németh Lajos azt a lexikon-mondatot, amit Gaállal kapcsolatban már a jövő egyetlen lexikonírója sem hagyhat figyelem nélkül. A hadosztálynyi kortárs közül hányról született meg ez a „pápai” mondat? Lám, t. Olvasó, nincs olyan koromfekete kirekesztettség, melynek csücskébe ne hatolna el a fény, még ha csupán szentjánosbogárnyi is. De ennél több is felmutatható. Előbb az egyik rajzoló gyerekkör vette fel nevét; azóta van új művészeket tömörítő Gaál Imre Stúdió. Majd 1989-ben, Gaál halála után röpke 25 évvel Budapest egyik széppé átépített múzeumrészét kereszteltük Gaál Imre Galériává. Alig futott tova újabb nyolc év és a Stádium Kiadó, íme megjelentetheti az ifjú műtörténész Lázár Judit Gaál Imre művészete c. könyvét, több mint 70 színes reprodukcióval, 90 fekete-fehér fotóval és a Gaál Imréhez kötődő versek antológiájával. Gaál Imre halála után 34 évvel máris* könyvből tanulmányozhatóvá vált. Otthoni polcunkra tehetjük, s olyan helyzetben, melynek egyre több hangadója szinte kérkedve hirdeti, hogy immár beléptünk a művészet utáni korba, jólesőn vehetjük tudomásul: ha Gaál Imre művészetével vesszük körbe magunkat, semmi okunk rá, hogy hallgassunk e szóbeszédre. Ez a könyv nem Gaál Imre tegnapja, hanem a művészet erős, sugárzó jelenléte és holnapja a világban. (Legalábbis amíg az emberszabású marad.)

* Fülszövegem 1997-es optimizmusát az új évezred első évtizede eddig nem igazolta. Igaz, szülőhelyén, Kiskunlacházán utcát neveztek el róla, de Pesterzsébeten (hol rövidre szabott életét leélte, és a helyi múzeum régi épületét újjáépítése során sikerült Gaál Imre Galériává keresztelnünk), azóta csak a kultúra hanyatlásának egyre meghökkentőbb válságjelei szaporodnak. Többek között képeit saját galériájából újabb 5 vagy 10, esetleg 25 évre kilakoltatták egy isten háta mögötti helyiségbe. Holott Gaál Imre nemcsak személyében volt „egy pesterzsébeti európai”, hanem művészete is – amelynek örökösei lehetnénk, ha ezt fölismernénk és felnőnénk hozzá – európai szintű és erejű.

« vissza | ugrás a vershez »

CS. T. Költő pirongatása

Csillag Tibor: (1928-2007) költő, műfordító, esszéista. A vészkorszak és a diktatúrák egyik megkülönböztetésre méltó költői életművét hiába hagyta hátra – mind a mai napig névtelen és értékelés nélküli maradt. A hajdani sofőr és cselédlány egyetlen gyermeke, szüleihez hasonlóan Pesterzsébeten öregedett meg – kivéve ifjúi éveit 1949 és 1952 között, amikor is Kistarcsa internáló táborában raboskodott. A legpesterzsébetibb költő. Az 1960-64 között működő Átlók művészcsoport tagja. Nekem gyerekkori jóbarátom.

« vissza | ugrás a vershez »

Rátkay Endre Sir Parcival (Csillag Tibor alakja)

Rátkay Endre Sir Parcival (Csillag Tibor alakja)

Párizsba érkeznek az angyalok

Rops bácsi: Félicien Rops (1833-1898) előbb szimbolista, később naturalista festő- és rajzművész; kamaszként a „sátáni nő” ábrázolásáért lelkesedtünk érte. Nem kevésbé azért, mert az úgynevezett jobb polgári körök a művészetét trágárnak minősítették.

« vissza | ugrás a vershez »

Terihez írt keserű vers

Csu bácsi üvegbe szentképnek térdeltet: Csu bácsi (egyik nagybátyám) kedvenc türelemjátéka volt, hogy szűk nyakán keresztül az orvosságosüvegbe egész Betlehemet vagy Golgotát épített – nagy örömére annak, akit aztán megajándékozott vele. Bár otthon olykor vihart zúdított fejére, ha tetten érték, hogy az üvegbe varázsolt jeleneteihez nagymama réges-régi német bibliájából körömollóval vágta ki a szent alakokat, hol Máriát a kisdeddel, hol Jézust két lator között a keresztfán, mégis Csu bácsi csodás orvosságosüvegét adtam emlékbe Terinek, amikor szüleivel Szentesre elköltöztek. Az üvegbe Jákob égi létráját mesterkedte bele Csu bácsi; Jákob képében éppen én iparkodtam rajta az ég felé. „Ha hiányolná az Angyalt – magyarázta nekem Csu bácsi – mondd azt, hogy te épp azért ajándékozod neki Jákobot, mert ő, Teri az Angyal, aki felé úgy igyekezel.” Így is történt. Az Angyal fogta Csu bácsi üvegét és eltűnt.

« vissza | ugrás a vershez »

Gaál Imre: Biciklizők

Gaál Imre: Biciklizők

Morgenstern kamaszkora

Christian Morgenstern: (1871-1914) költő, író. Szabó Lőrinc találó mondata róla: „Hagyatéka: kis remekművek és sok kabaréanyag.” De kamasz szemembe úgy sütött „kristálytiszta szelleme” (ezt is Szabó Lőrinc állította Morgensternről), hogy a kabarét észre se vettem. (Szeretném remélni: szerencsémre tudat alatt sem.)

« vissza | ugrás a vershez »

Gaál Imre: Múzeumrablók

Gaál Imre: Múzeumrablók

Ifjúkori verseim után, 2005-ből

1949-ben nem jelenhetett meg első verseskötetem, a Hajnali gyümölcsös. Letartóztattak, bebörtönöztek. 1956. október 28-i szabadulásom után úgy alakult az életem, hogy csupán 77 éves koromban, életműsorozatom 12. kötetében közölhettem az addig még kötetet nem látott kamaszkori verseimet. Az alábbi sorok A halhatatlanság nyomvonala Utószavát képezték:

E három ciklusba rendezett versek a múlt század első felében 1942 novembere és 1949 áprilisa között születtek, még huszadik életévem betöltése előtt. Azon a tavaszon, ’49-ben első könyvem, a Hajnali gyümölcsös megjelenésére vártam, de letartóztattak, könyvem pedig eredeti formájában sosem látott napvilágot.

A néhány újság- és folyóiratközléstől eltekintve csupán a ’70-es években fordult úgy a sorsom, hogy előbb „öt kamaszkori vers”-sel, majd a ’80-as évtizedben megjelent első válogatott verskötetemben (Ha a lónak szárnya van, Szépirodalmi Kiadó, 1984) tizenhat – válogatott – ifjúkori versemmel jelentkezhettem. A közbülső kötetek korai verseit is számítva sem igen lehetett több a számuk negyven-negyvenötnél.

Kritikai fogadtatásukról csak a ’90-es években indított életműsorozatom negyedik kötetében (A Napördög Firenzében), egy polémia kapcsán idézett néhány mondatból nyerhet képet mai olvasóm.

Csupán most, 2005-ben jutottam el odáig, hogy azzal a merőben más életre készülő költő-suhanccal szemben, aki akkor voltam, rendezhessem adósságomat. Időt és módot találtam rá – az NKA és az MKA bőkezű elutasítása közepette –, hogy vagy nyolcvan ifjúkori versemet megjelentethessem. Túlnyomó többségük most kap nyomdafestéket először. Néhány, már korábbi könyvemben, illetve az életműsorozatban is világot látott egy-két régi versemet csupán azért soroltam közéjük, hogy ismerősként segítsék fémjelzéséhez a verset és olvasóját. Egy-egy, talán már régebbről ismert vers köré könnyebben tagosítható a nagyjából ugyanakkor született többi is.

A dátumok megfelelnek a tényeknek. A szövegen javítottam – rontottam –, óvatosan ahhoz a világhoz igazítva, amelyikhez hatvan év távolából leginkább hasonlítani szerettek volna a szememben. Kedvükben akartam járni, mivel becsültem bennük azt, ami közük az utókorhoz van. (Még inkább: nincs.) Az olvasó akkor teszi a leghelyesebben, ha úgy időzik köztük, mint egy füvészkertben (melynek bokortöveiről, fatörzseiről és ágyásszegélyeiről rég lekoptak a tájékozódási táblák).