Kedves barátom és kritikusom, R. L., a Farkasa gyomrában lakik tavalyi kötetét nyugtázva némi (szeretettel teli) tanácstalansággal kérdezősködött noah-noah verseim eredete és természete felől. A barátság fedezete nemcsak arra sarkallja az embert, hogy szolgálatkészen válaszoljon, hanem arra is, hogy jókedvűen, belőle a humor aranyát se takarékoskodva ki tegye, ami tőle telik. Miután a Farkasa gyomrában lakik (1987) sajtóbeli fogadtatása során még az előző köteteim értői-elviselői is úgy kikerülték a noah-noahság érintését, mintha lepra volna, arra gondoltam, az a leghelyesebb, ha most, a következő noah-noah kötet, a Minden nagyság emlék (1988) megjelenésekor nyilvánosságra hozom régi kritikusomhoz és barátomhoz írott válaszlevelemet.
Neki írt eredet-kutatásomat a noah-noahságról a ’80-as évek elején egy ifjú hölgynek Olaszországból küldött levelem idézésével kezdtem.
1
„Édes T…!
Mit lehet tenni a kánikulában, ha az illatozó jugoszláv bodzahegyoldalak után jönnek a még szenvedélyesebben szagzó olasz virágdombok és hegyek? Mit, ha kitör az emberen a virágnátha, és Velence még csak órák múlva bukkan elő a tenger párájából? Hogy mit? Lefordít neked az ember egy noah-noah verset (Olaszországban sok a noah-noah költő-turista) a szomszédja noah-noah magazinjából. (A címét nem írhatom még ide, mert nem tudok olyan jól noah-noah nyelven, hogy megérthettem volna.) Íme, a fordítás…”
Több mint hat és fél évvel ezelőtt, 1981 júniusában a jugoszláv-olasz határ és Trieszt között verset firkáltam a vonaton, s mellé, magyarázatul, azonnyomban levelet is. A vers elég nyilvánvaló szerelmi ajánlat volt, s mivel biztosnak látszott, hogy T… helyett elsőnek majd az anyja olvassa, halandzsával kellett elfednem. Így lett a versből fordítás, a költőből fordító – de, akiben az ördög sem alhatott el egészen. Ennek köszönhető az idézet mulatságos hangneme, s az a jóleső érzés, hogy van kivel – a szemfüles T…-vel – összekacsintania az utazónak, mialatt a meglehetősen bárdolatlan asszonyság éppen azt olvassa, hogy Olaszországban sok a noah-noah költő-turista(!), és nem mereng el azon, hogy a himpellérje (mármint csekélységem) a versikét lefordította, ám ahhoz már nem tud elég jól noah-noah nyelven, hogy a címét is megérthette volna.
A vonat, a jelenet, a versike felett – ez szemmel látható – egy kimenős angyal hányta a bukfencet, élvezettel beszopva ujját (bizonyára vastag) ajkai közé. Így még csak azt sem állíthatom, hogy én szoptam volna az ujjamból mindazt, ami hat és valamivel több mint fél év alatt bennem noah-noahsággá vált. Nem én – ő szopta az ujjából. Mit tegyünk? Szempillantás műve volt csupán, s miként minden eredet, ez is némi ködbe süpped. Tulajdonképpen az idézett levélkén kívül minden belesüpped: a versike, amelyik néhány héttel később úgy duzzadt A noah-noah Vénusz születésévé, hogy éppen a vonaton firkantott s akkor még egésznek képzelt részlet maradt ki belőle végleg; és T… is – aki szerelme helyett csupán egy aranyköpéssel ajándékozott meg („legszebb szépség az igazság, akármilyen szörnyű szépség is az”), s azzal a bizonyossággal, hogy az égben őt is az orromra fogják húzni – aztán rohamszerűen elmúlt, mint az akkori virágnáthám.
2
Aki minderről nem tud, annak eszébe villanhat Gauguin néminemű apasága is. Végeredményben az a h betű (toldaléknak a noah-noah szóban), akkor sem fedné el kapcsolatunkat, ha egyéb utalás nem fordulna elő a versekben. Csakugyan nagy szükségem volt (van) Gauguin robusztus alakjára – mint a rengetegbe süllyedő-süppedő hegy gerincének, messze a lombozat fölé nyúló kiszögellési háromszögére.
De a látszatapaság helyett testvéri kötelék van közte és köztem. A század legvégén, amikor Gauguin (először érkezve vissza Tahitiből) ismét Párizsban van, ajtajának üveglapjait tahiti motívumokkal festi tele. Az egyik címe: Te Faruru: Itt szeretkezni kell. Azaz: Az érzéki élvezet helye. Ekkor kapja egy angol nőtől ajándékba Annát. A tizenhárom évest. Teha’amana (kinek nevével A lecke c. versemben is találkozol), Gauguin tahiti szerelme is ilyen korú volt. Harsányi Zoltán megjegyzi 1985-ös könyvében: „úgy látszik, éppen a tizenhárom évesek vonzzák, a süldőlányok, ahogy mondogatja”. E könyv jóvoltából tudok a párizsi szomszédlányról, Judithról is, aki (idézem:) „már többgyermekes családanya korában érdekes visszaemlékezéseket közölt montparnasse-i életükről. Elmondja, hogy rendkívül szerelmes volt Gauguinbe, éppen tizenhárom évesen. Nagyon szomorúan emlékezik vissza, és őszintén sajnálja, hogy megmaradtak a játszadozásnál.”
Na már most a ’60-as években keletkezett Impromtu mindjárt a harmadik sorában így kérdez: „A nő, ha tizenhárom éves, a szél rá honnan fúj?” A kérdezett, a vers hőse, G. I. magyar festő pedig így „felel” – nem annyira a lány kérdésére, mint inkább megjelenésének nagyszerűségére: „Mestermű!” A Ballada a társunkhoz készülés órájáról c. másik fiatalkori versben „ott fésülködik társam, / a mindig tizenhároméves”. Persze ugyanebben a versben „tizenhat éve késpenge-virágai úsznak / a szoba felszínén nyakkendőmmel / ingünk gyűrött hattyúi között”, mégis azt kell mondanom, ennek jegyében köszönt be a Gí-korszak is. Ő sem „királynéként” kezdte, hanem a Ki eljut Rómába, a boldog c. vers végén a ’70-es évtizedben:
Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.
Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.
Elnevezzük Európának.
…Ezen a szép napon Szibillán matrózblúz van.
Korára nézve tizennégy éves.
S Rómától csupán egy tartománnyi távolságban
dermedek szoborrá, én szegény,
falvak közt töltve kóbor időmet.
3
És a Noa Noa?
Gauguin azt írja: „Ó, Tahiti paradicsoma! És ennek a paradicsomnak az Évája egyre engedékenyebb, egyre szeretőbb. Áthat egészen az illata: Noa Noa. Éppen a legjobbkor lépett be életembe: korábban talán nem értettem volna meg, későbben pedig talán már túl késő lett volna.” Harsányinál olvasható: „Noa Noa, a cím az illatos tahiti virágot idézi, és általában azt a rengeteg illatos virágot, amelyeknek emlékét a Tahitiban járók egy életre magukkal viszik.” Tahiti „az illatos sziget.” Egy noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka c. versben a név eredetét (no meg amit vele műveltem) megírom. A versbéli N. L. kérdezi:
– Igaz. Hogy mondta, kicsoda?
– Nevet nem mondtam én, csupán
a noah-noahságomat.
– Úgy hangzik, mint egy törzsi név…
– Szigeti szép nők illata;
óceán sutja leheli.
Egy h-t toldottam hozzá én,
az elveszettség sóhaját.
– Hát mi az, ami elveszett?
– Az „emberméltóság”, Nagy úr.
Ma már „minden nagyság emlék.”
Most már másodszor említem a toldalékot, jelezve fontosságát. És csakugyan: életemben nem írtam le ennél fontosabb h betűt. A Farkasa gyomrában lakik 201. oldalán áll a Noah-noah lexikon (A hásítás) c. verse. Ott fordul elő először „az elveszettség sóhaja”:
H… ah… noah…
az öncsonkító toldalék.
Az ugrástalan bolha-lét.
Csak a „soha”.
A Minden nagyság emlék c. kötetben a Mantegna-ciklus jegyzeteit egy kis próza vezeti be, rövid polémia Gombrich úrral; ebben megfogalmazom, hogy mi is e h-nak, „az öncsonkító bolha-lét”-nek, ennek a „sohá”-nak a lényege: „Én csupán magamat nevezhetem noah-noáh-nak, (…) aki paradicsomaira a földrajz tereiben már nem találhat, és egyre gyorsabban távolodik az időben úszó paradicsomszigetektől is, többek között azoktól, melyek a múlt idő művészetében keletkeztek.” A versek, melyeket az idei kötetből kezedben tartasz, jóval messzebbre mennek ennél, de ha kicsit belegondolok, a már idézett prenoah-noah vers is, a Ki eljut Rómába, a boldog sem kecsegtet sehol egyebütt egy kis paradicsommal, csakis a „két ember szigetén”, a szerelemben; „Európát elrabolják” hangzik szinte szenvtelenül, és utána csak egyetlen lehetséges megoldás látszik: a szerelmet nevezni el Európának. Mindez a XVI. század Rómájában született Delphica szájába adva hangzik el – azaz: Szibilla-Gí szájából. Odahaza Gí, ahogy nevezed, „a királynő”, ócska lyukban nyomorgott velem – valójában azonban a Sixtina mennyezetén, a múlt időben keletkezett művészet égboltján uralkodott. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy már egy évvel később, 1981-ben így írtam az olasz utazásról: „Ahhoz minden szempontból nincstelenebb voltam, hogy a műélvező bennem zavartalanul ujjongjon. A sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával a hátamon (…) Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolságok meghatározása lebegett a szemem előtt.” (Hadd szakítsam meg az idézést: majd ezeknek a távolságoknak a meghatározásához lesz szükségem Gauguin háromszögellési pontjára, ahogy már említettem.) Miféle távolságról van szó? „A ravennai mozaik és mi, a padovai, arezzói, római freskó és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő- (és ember)rothasztó nukleáris technicizmusunk között.” (Erotikus kánikula, 1981) Mindez azonban a királynői aura fénylését csak vakítóbbá tette. A szöveget ugyanis így folytattam: „Közben csak egyvalamiben hittem: a szerelemben. Jobban, mint az emberben. Mert az ember lehetőség nélkül?… De a szerelem az ember lehetősége. Csúcson, mélyponton mindig.”
4
Mielőtt rátérnék arra, ami a noah-noahságban azóta előtérbe került, vagyis arra, hogy a fenti távolságok meghatároztattak (a Föld „megőszült”, a noah-noáhból „vén cigány” lett), szeretnék még egyszer visszatérni a noah-noah szerelmére. Egy ifjú költőtársam, 36 éves, 1987-ben fölfedte előttem, hogy válik, mert beleszeretett egy fiatal lányba. Válaszom néhány részletét idemásolom:
„Amit Te »odaútnak« hívsz, és jól hangzik Napútként is Csontvárytól, én leginkább szerelem-útnak vélem. Akkor is annak véltem, amikor 36 évesen beleszerettem egy 14 éves lányba. Én nagyon öregnek mondtam magam – miképpen Te, most –, a külvilág pedig gonosztevőnek nézett. (Hogyan is nézhetett volna másnak; hét és fél éves börtönmúltam, fiam és feleségem volt, aki – még tűrhetően – csupán 13 évvel fiatalabb nálam.) A 14 éves vidéken élt. Mire 40 éves lettem, azt hittem: végleg elszakítottak egymástól. Elhagytam feleségemet, lakásomat. Íróasztalomon, könyveimen kívül fiamat vittem magammal. Elképzelhető, mi várt ránk. Fiamra egy özvegyaszszony a lányával, Soroksáron. Rám albérlet a Vörösmarty utcai temető fala mellett.
És mégis! A látszatra szétszakadt fonál nemcsak összekötődött (s hogy milyen numenálisan, külön történet lehetne!), hanem a 14-ből 19 évessé érett társam – amilyen magától értetődő természetességgel lenyomunk egy kilincset – beállt elém labirintus-vakságomba, kezembe nyomta vörös fonalát, és azóta egyfolytában kifelé vezet.
Abban, hogy »azóta kifelé vezet«, természetesen mákszemnyi önirónia sincs; csupán józannak remélt különbségtevés ez a mitológia félistenei, meg emberi mitológia-alattiságunk között. Nekünk ez jutott. Közben ő 35 éves lett (a 14-ből!), én meg 57. Ariadném, hogy száz neve közül csak ezzel jelöljem: társam a szerelemben. Ami nem annyiból áll, hogy elfogyasztottuk (a szerelmet), mint egy almába harapó sült malacot. Ellenkezőleg: belőle merítem erőm a szerelem egyetemességéhez. Diotíma Szókratésznek pompás lépcsőt mutatott az Isten ablakáig a szerelem fokozataiból. Tapasztalatomból én csak ennyit tennék hozzá: mi sziámi ikrekként összenőve együtt jártuk eddig is ezt a lépcsőzetet, és eztán is együtt fogjuk járni. Azt az Ablakot legfölül együtt kell megpillantanunk. Amikor velem összenőve mellettem megy, tudod, láthatatlanul ugyanaz a köpeny van rajta, mint a középkori Madonnákon: a köpeny alól kikandikálnak utolsó tizenhat évem (közös időnk) szerelmei. Egy királynő, aki az udvarát a köpenye alatt hordja. Nem hedonizmussá akarnám kihegyezni a képet, éppen csak azt szeretném érzékeltetni – őszinteségre őszinteséggel felelve –, hogy vele és mellette az lehetek, aki voltam-vagyok, erkölcstelenül romlatlan, mint egy gyerek; ugyan nem jón, rosszon túl, de túl harmincas éveim nagyon-öregségén, egy kicsit talán megidőtlenítve. Nekem tehát az »odáig-út«: szerelemút. Mindezt pedig azért mondtam el a harmincasként hozzám hasonlóan nagyon öreg barátomnak, hogy életmódommal hitelesítsem, ha azt mondom: a szerelem (minden idealizálás nélkül, legfájdalmasabb sebeivel együtt is) az egyetlen lehetőség. „Egyetlen vészkijáratot ismerek a Labirintusból: a szerelmen át” – mondta az, aki voltam 43-44 éves koromban. Mára meggyőződtem arról, hogy igaza volt. Ezt adhatom tovább.”
5
A noah-noah versek első csoportja a Farkasa gyomrában lakik kötetben, főleg Szembeszegülés c. ciklusában található. De noah-noah vers a kötet bevezetője, a Köztem és az ég közt, a Bodini: VI. Pál és sok másik. A Noah-noah lexikon öt versében tettem kísérletet első ízben arra, hogy a noah-noahság jellegzetességeit sorra vegyem.
A Minden nagyság emlék c. kötet tartóoszlopai is noah-noah versekből állnak.
Hogy visszatérjek Gauguinhez mint háromszögellési ponthoz, ő csupán azt mutatja, merre van a múlt; a honnan irányát jelzi – a hovának (a kényszeres spekuláció zárt világán túl) nincsenek háromszögellési pontjai. A leltározás tehát csak a legutolsó noah-noah versig lehetséges; csupán a rész boncolgatható; az arányok módosulása azonban – jól tudjuk – a lényeg módosulásához vezet. Majd a temetőből kifelé jövet (hol egy-két rutinos mozdulattal betonkalitkájába illesztették a maradékomat) könnyen képzelhetnek egészen mást a noah-noahságról, mint mi, mostanában.
Ami a szerelmet illeti, abban vélem majd a legkisebb változást. Mivel a nagyobbik, a súlyosabb már bekövetkezett. A szerelem Gelsomina paradicsom-palántáivá vált.
A palánta kiég, megfagy, fölzabálja a féreg.
Nem baj. Mikor már ékes bokorrá zsendül,
ráültetem meg nem csinált madaraimat,
akiket elgázoltak a sómezőkön.
Nem énekelnek, tudom én azt. Nem röpülnek.
De előreszaladó emlékem feleségemről
előképezi nekem szamizdat jövőmet.
De jó lesz! Szárnya tetőtől talpig beburkol,
én farigcsálok benne a föld alatt,
madarakat farigcsálok belőle,
s ő kisuhogtatja torkukból énekemet.
A noah-noah most is „egyetlen vészkijáratot ismer a Labirintusból.” Bár világos a módosulás is. Gíre így kérdez rá az Egy présház vörös borában tükröződve verssora: „Végleg elrekesztett kerengőn nem az ő vörös fonala ragyog?” Vagyis Ariadné Labirintusa végleg elrekesztett kerengővé vált. Ahol azonban mégis ő, Gí „talál toszkán eget” – ámbár igaz, itt is a szigorú pontosítás: – „lázadnak Kijáratot”. Nyilvánvaló, hogy minek a szöges ellentéte: az úgynevezett valóságnak. A végleg elrekesztettségnek. Amelyben, noha „Legutolsó káprázatul” (!), „ámuló szemed bekússza a smaragd mezőt, s fölötte elhúz Márciussal a leonardói repülőgép”. S amelyben (s ki tudja, hanyadszor) „Ariadnéddal most szembeszegültök” (a Minótaurosszal); a noah-noah egyedül csak a szembeszegülést „tudja”, teszi; és ebből bontakozik ki a „végállomás”, a ’80-as évek végső Labirintus-érzékelése:
S futsz Ariadnéddal a Március vérével kötött pályán,
amíg Minótaurosz az istenek kedvére végleg földre nyom.
E versek mintegy előjátsszák a halált. Egyelőre a személyest, a noah-noah halálát, de olyan helyzetben, melyet az ötvenes éveibe érkezett Vörösmarty két kifejezésével jelöltem fentebb, a vén cigánnyal és a Föld megőszülésével. Amikor a személyes és az általános már nemigen választható el egymástól.
Évről évre egyre inkább kirajzolódik az a pont, amelyben a noah-noah személyes vége és az egyetemes pusztulás (nem a nemzethalálé; a XIX. sz. óta jócskán összezsugorodott a Föld, hanem az emberiségé) kincstári zsargonnal élve: egybevágólag fedi egymást. Fedi bizony, miközben tollamra került az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb noah-noah fogalom, az előjátszás.
Már az első Noah-noah lexikonban föltűnhet, hogy mennyi benne a színpadi fogalom. A már idézett (A hásítás)-ban: „Váll helyett vállfán a szerep. Színpad sehol.” S hogy miért nincs színháznak többé nyoma sem, ott áll a lexikon első versében, egész előtörténetével együtt. Legmesszebb, a múlt elején áll a költő. Őt követi a Harlekin. Méghozzá úgy, hogy „A költőből lett Harlekin.” Aztán amikor a bohóc ráébredt bohóckodása hasztalanságára, „rájött, hogy ő noah-noah.” Aki többé már bohócnak sem kell. Helyre kis kép számol be erről a versben, Harlekin „búcsúelőadásának” rögzítésével:
De Harlekin búcsúja mi?
Bizony, lehet tanítani:
nézői – háttal – tűnnek el.
Az egyszemélyes ponyva dől.
S a túloldalon kifordul
maszk alól a noah-noah.
Ha nem kezdtem volna az 1981-es vonatozással; ha nem kötök ki egy percre a Ki eljut Rómába, a boldog „előjátékánál” (lám, megint az előjátszás!), bízvást kezdhettem volna mindent itt. Mert csakugyan maszk alól fordult ki a noah-noah. Szűkebb (Harlekinra utaló), de tágabb értelemben is. Hiszen a költővel (saját költőmúltjával és a Harlekinnal szemben: „A noah-noah az, ami.” Mielőtt azonban ezt az „amit” vesszük szemügyre, a Hogy éljünk? részletével (a második Noah-noah lexikonból) vissza kell térnem a színjátékhoz.
Színpad a vers – téged játszik.
Előhal – hogy megmaradj te?!
Földrobbantó! Katarzisod
állítsa meg a végzetünk.
A megszólított (a „téged”, a „te”, a „földrobbantó”) maga az ember, az emberiség. Az „előhal” pedig bizonyára percig sem rejti előtted, hogy melyik alapmondatból származott: „előjátssza a halálodat”. Fiatalabb költő-társamnak erről is írtam néhány mondatot, a nyomdabetűs képvers és a tételes esztétika külső formavilágának az összevetése kapcsán:
„Első pillantásra az összevetés persze abszurdum. A képvers oldalán az ordenáréság, a technika faeke-színvonala (mintha a XVIII. sz. gépkultúrája kínálná választékát). A másik oldalon a külső versforma a három istenség, a Nyelv, a Kor, és a Múltidő szigorú gyámsága alatt. Miközben ennek a Tragédiának is megvan a súgó Lucifere és lázadó Ádámja; méghozzá mindkettő ugyanabban a negyedik szereplőben, a költő egyediségében. A külső forma a boncasztalon önmagában is mesés gazdagságú; akkor is, ha halottként viselkedik a benne könyékig vájkáló „tudósok” karmai közt. De hol vetettünk akár csak egyetlen pillantást is elképesztő tettető képességére?! Csakugyan boncolódik, mint a hulla, miközben kifogyhatatlan önnemző és alakváltó.
Azt hiszem, plakátverset koporsóban írni: blődli. Ám kijutni a koporsóból: költészet! Persze ezek – szemben egy diktátor kijelentéseivel – álegyszerű mondatok. Szálankénti kifejtésük nagyon is hosszadalmas művelet volna, talán könyvnyi terjedelmet kívánna, különösen akkor, ha az emberi nem agóniájáról vallott nézetemmel együtt akarnám kifejteni (márpedig akarhatnám-e másképp?). Röviden csak azt írhatom: ha első pillantásra az egyik végtelennek tűnő alakgazdagsága komikussá teszi az összehasonlítást a másik faeke-kezdetlegességével és szűkösségével, második pillantásunkkal elég csupán a történelmet tudomásul venni, hogy a kettő közös hasznavehetetlensége kiderüljön. (Mármint a külső versformáé meg a nyomdabetű-képversé.) Mindkettővel kapcsolatban kimerültünk. Bár ha jobban belegondolunk, nincs is kettőről szó. Hiszen a külső versformát olyannyira kifogyhatatlanul önnemzőnek és alakváltónak vélem, hogy magát a nyomdabetű-képverset is alakváltozatának tekintem. Nyomatékosítanunk kell tehát, hogy a kimerülés nem a külső versformára, hanem a nembeli emberre vonatkozik. Most az egyszer ennek az „alakváltása” áll a küszöbön. Áll; mondjuk a csillagászati bumm után, mint emberi bumm. Vagy csupán állhat, ha (mondjuk) az ember észbe kap az utolsó pillanatban, és nem lövi ki maga alól a Földet, hanem ráébred a költészet színjátékának valódi jelentőségére – arra, hogy a költészet csupán előjátssza a nembeli ember agóniáját, és a derék, jóöreg katarzis visszatart az egyetemes emberi bummtól. A fene tudja, hogy e vagy-vagyból mi áll küszöbön! Levélíró énem mégsem parancsolgathat csak úgy versíró énemnek, viszont úgy látja: „Színpad a vers – téged játszik. Előhal – hogy megmaradj te?! Földrobbantó! – katarzisod állítsa meg a végzetünk.”
Nem tudom, hogy ez a gondolat ebben a kibontatlanságában is megragadható-e a számodra. A levélrészletet azért is másoltam ide, hogy lásd jól: nem azonos egymással a versszülő meg a levélíró noah-noah. A levélíróban szükségszerűen minden kissé eltolódik a tudat, a „koncepció” javára; ettől egyszerre válik konstruktívabbá és könyörtelenebbé. Vagy még helyénvalóbb talán az értelem mazochizmusáról írni. Hiszen az adja gőzét, elánját, hogy nincs a maga számára irgalma. A második Noah-noah lexikon utolsó verse viszont éppen tagadja, hogy „nincs magad iránt irgalom.” És állításai ugyanebből (az énfeletti? világon túli?) szférából származnak:
De benned bújt el a Szépség,
akkor is, ha megkötözted,
éhezésben fölfaltad is.
Föltámadni csak benned tud.
Benned didereg a Jóság.
Hóhér-kérgű értelmedben.
És még tovább:
Ótvarod is Isten kertje!
S a vers végén ott az állítások állítása: Bosch szörnyeteg-emberekkel telezsúfolt Kereszthordó c. képén nem bennük, hanem Őbenne, Krisztusban találja meg az embert a noah-noah.
7
Hogyan lehetne mindez a véletlen műve?
Ahogy az á-ra következik a b, úgy következik az első lexikon összes köldökzsinór-elvágási kísérletére, a maga énazonosságát éppen az elkülönülésében fölmutató gesztusára a második lexikon azonosulása a nembeli emberrel; annak minden ismérvével együtt. Sőt. Már az első lexikon utolsó verse (A noah-noah – is – mennybe megy) sem zárókő, ebből a szempontból inkább nyitány. Bármennyire is a noah-noah személyes halála a tárgya, az utolsó szó benne: kézfogás. Azzal áll helyre a költői jogfolytonosság, hogy a noah-noah megérkezik elődei közé „föl, közéjük, kézfogásra”.
De úgy látszik, hogy az ember kezét vezető szellem ezzel még nem egészen volt megelégedve. A noah-noah idei kötetének első versében „mennybemenetelét” kénytelen megismételni. (A noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka.) Ha kívülről nézve kísérlem meg az összegzést, azt állítom: azért, hogy a mennybemenetele magyarabb legyen. Csakugyan egész családfa bontakozik ki előtted magyarokból. És a magyar sors. „Két pogány közt, hogy merre van / harmadik út, hazányi kert, / ezt kérdeném”, magyarázkodik a noah-noah, miután keményen megpirongattatik, amiért „félrenéz”, pedig a „rengetegben Ábelt” veri a sas! Méghozzá ott, „hol Valparaiso s Várad” tőle mindössze „kopjahosszra van.”
Talán világos: jóllehet a noah-noah még itt is a magáét mondja, de az első lexikonnal szemben már nem magának; nem a benső monológ törvényei érvényesek – a párbeszéd valóságos. S ami ennél is fontosabb: a leckéztető a noah-noáhban nem őt a személyében, hanem egész nemzetét leckézteti. Szó sincs itt arról, hogy egyetlen – magát noah-noáhnak nevező – magyarra olvassák rá Erdély cserbenhagyását. Szó sem lehet arról, hogy Valparaiso s Várad kopjahossznyi közelségének enigmája egy, a hazájából és korából kivonuló noah-noah magánügye volna; hogy csupán ő törje rajta a fejét. Nem; itt világos: a leckéztető (goromba, keménykalapos arkangyallá gyúrva a magyar költészet és irodalom szóvivőjeként) úgy mossa a noah-noah fejét, hogy a haza értsen belőle; nemzeti méretű legyen az arcpirulás. Valparaisónak és Váradnak az együttemlítése a ’80-as évtized egész magyarságának szól.
A jelenet úgy is fölfogható, hogy eljött az idő (megérett), amikor a noah-noah fölparancsoltatott a Hegyre – és nem jött vissza üres kézzel. Harag sújtotta ott, de nem a villám. Állta a sarat. Jó példa erre, mikor a noah-noah így szól a keménykalaposhoz: „Láthatja, Nagy úr, repülünk”. De az leplezetlenül gyanakszik: „– Nem csal? S ha lépcsőm emeli?” A válasz perdöntő: „– De hol találtam volna meg / könyvesboltjának ajtaját, / ha nem repülök magam is?”
Perdöntő, mert benne már nem a kézfogás szándéka és lehetősége, hanem a ténye nyer kifejezést. A noah-noah följutott a vaságyas, lópokrócos magyar könyvesbolt-mennyországba; honosították ott (saját repülése jogán), de visszairányították földi dolgai közé, tenni ezt, azt kevés ideig-óráig.
Töröm a fejem, hogy mondjam: visszairányították – mire is? Szeretném elkerülni az önértékelés tébolyát. Azt hiszem, ez leginkább úgy lehetséges, ha magam helyett a második Noah-noah lexikont feleltetem. Mivel – visszatérve a Hegyről (vagy a mennyből, ahogy tetszik) a noah-noah már nem magában beszél. Nem magához. Nem is a szerelméhez, ahogy mindkét noah-noah kötetben gyakran tapasztalható), hanem Hozzád, Hozzátok, Emberekhez. A második Noah-noah lexikonban hemzsegnek a kéretlen tanácsok. Írjuk-olvassuk behunyt szemmel le és el: a tanítás. De tucatjával! „A szeretet írva: ragacs. / Mossad le azzal, hogy teszed!” Vagy: „Kis ember ne halj nagy ügyért! / Piramissal betelt a Föld.” Vagy: „Ne legyél se tank, se pondró; / se pribék, sem áldozat már!” Vagy: „Aki holnap akar élni, / az életéről lemondott.” Vagy: „Moss lábat – kisebb lesz a bűz. / Meszeld ki Földkunyhónkat és / szívd be mélyen: fertőtlenít.” Vagy: Jól beváltál fenevadnak, / mégse lett bőröddé maszkod.” Engedelmeddel abbahagyom. Ha a tanításból nem lett tanítói iparűzés, akkor talán maradhatunk annyiban, hogy – ma – körülbelül ennyi a noah-noahság. De a pont – mint ahogy írtam – még nincs utána kitéve.
8
Gauguin alakjából (bár hódolattal) csupán annyi fontos, hogy az összezsugorodó Földön mi már nem rendelkezünk egy Tahiti esélyével. A noah-noahság nem ad művészeti programot; a műalkotás tudományáról készségesen lemond. Gauguin ezért nem jöhet sem mint a régi művészet tagadása, sem mint a folytatása számításba. A szimbolizmus, akárcsak később a szürrealizmus ugyanúgy az évezredekbe ágyazódik bele, mint minden, nagyjából 1925-1935 előtt keletkezett művészeti irány. Körülbelül itt húzódik a határvonala annak, amelytől kezdve már némiképp más az ábra. Ugyanis a művészet autokannibalizmusa addig csak itt-ott, elszigetelten, extrém jelenségként ütötte föl a fejét (a Rondanini Pietà és Malevics négyzetének „végállomása” talán mégsem ugyanaz, bár mindkettő lecsupáltság). Joyce is, Kafka is a világát zabálta föl, a tárgyát (jóllehet egyszersmind tápláló oxigénjét is), de nem a művészetét. Művészetük ragyog, mint a napsütötte tenger. A végzetes folyamatokat valamiképpen megőrizte magában, mint a borostyán a belekövült növényt. Kafkáéknál nem lyukadt ki ez a tenger, mint egy ócska bádogkád. A tengervíz – maga a művészet – nem tűnt el sehová. Ez csupán utánuk következett be. Egy olyan zónában, ahol a személyes lét vége és az emberlét vége meglehetősen gyors iramban növekvő egyetlen fekete alagútszájnak látszik. Ezért aztán a noah-noahság inkább élet- és magatartásfajta.
Élni nagyon jó, és nagyon jó lenne továbbra is élni. Másfelől a történelem gyakorlatilag a század első felében megszűnt, vagy ha mégsem, akkor csupán úgy egzisztál, mint a gépre kötözött kómás. Ha a történelemnek lenne temetése, fejfáján ez állhatna: Kimúlt atomkórban. A noah-noah minden idegszálával azt érzékeli, hogy ez a zóna közvetlen előzménye az emberi – finoman szólva – alakváltásának. Oda már nem óhajtja megelőzni a korát. (A tréfa kedvéért hadd jegyezhessem meg, hogy oda még kora után se óhajtana kullogni – ha ilyesmit a túlfinomultsága egyáltalán lehetővé tehetne.)
Ebben a zónában (nyersebben: agonizálásban):
A kinyomtatott vers ma már
annyi se, mint a súgott szó.
Nem a vers miatt – az emberfül miatt. Mert ahhoz az állításomhoz, hogy 1925-35 után a művészet (s természetesen a költészet) autokannibalizmusa egyre inkább fölzabálja önmagát, hozzátartozik egy másik, ennél bizonyára súlyosabb állítás: emberevésünk alapjában kezdte ki és fogyasztja el nembeliségünket. Annyira hozzátartozik ez az állítás az előzőhöz, hogy enélkül a művészet autokannibalizmusa be sem következett volna. Emberevő gusztusunk eddig még soha nem tudta annyira kitátatni a szánkat, hogy egyszerre valamennyien, Földgolyóbisostól, mindenestül beleférhettünk volna. Most már kitátatta. Vannak, akik kedélyességet mímelve, ezen kuncogni iparkodnak. A természet évmilliárdok óta tartogat féken annyi energiát kies bolygónk gyomrában, hogy egyébről már ne is beszéljünk – mondják, a nyugalmat tölcsérrel töltve belénk –, amennyi Földünkkel akkor is szempillantás alatt elbánhatna, ha százszor vagy ezerszer nagyobb lenne.
Téged ez lecsillapít? Engem csöppet sem! Az évmilliárdok tanúsítják, hogy mégsem nyírt ki bennünket annyi fölös energia – mivel a Természet alaposan eltorlaszolta az ember elől a bejáratot. Az utolsó ötven év viszont… Ha minden emberre egy gyilkos jut, akkor (legalábbis elvben) akár 50%-os vagy még több esélye lehet a túlélésre. De ha minden emberre – beleszámítva a csecsemőket, sőt a nők hasában az embriókat is – ezer gyilkos esik, vajon melyik biztosítócég folyósít akár egy fityinget is az emberiség életéért?! Mértékadó körök szerint rád is, rám is, mindannyiunkra az utolsó négy évben ezer gyilkos jutott. Méghozzá gépgyilkos, megbízhatatlan emberszív nélküli bomba formájában. Igen. Ilyen közönséges a helyzet. A zóna. És a noah-noah lelkiállapot.
Mindez bizonyára a kiürülés, a kimerülés képzetét sugallja. „A noah-noah kertet ás, / fűmaggal vegyít versmagot.” Candide után? – kérdezhetnéd. Csakhogy Candide-nak a belátása: a választása. – A noah-noáhnak viszont a kényszere. Tehetne egyebet is?
Talán azért… Talán tesz is. Azzal, hogy megtoldja két sorát egy harmadikkal: „Nem hagy el lélek, fű, míg élsz.” Vagyis ahogy a kényszer-bukolikát etikává emeli: hűséggé a természethez és az emberihez. Tulajdonképpen ezzel veti meg az alapját a noah-noah csodának: „A noah-noah csoda: csoda, / csak kisbetűvel.” (Válaszlevél a gubbiói farkassal, a Farkasa gyomrában lakik c. kötetből.) Egyéb neve is van ugyanennek a csodának ebben a versben: „a más kor”. Persze: „Nem történelmi idő, vigyázz!”
De ahogy a noah-noah belehajlik,
ahogy a Török Flóris utcán végigimbolyog,
az benne a más,
amit az égből belehajlít,
az benne az új,
amit magában hozott.
A Válaszlevél a gubbiói farkassal 15. részlete összefoglalja ezt a magában föltárt „más kort”.
Mint a harangjáték.
Keze van, lába van.
Ó-ra nyíló szája van.
Amit gondol:
levele van, szára van,
virág és mag.
Ennyi a noah-noah „tudománya”.
Végezetül is kezdet.
Kezdet. Nem halál – kezdet. Ez már a tavalyi kötetben nyomatékot kap mindjárt a kötetcímmé tett verssorban is: (a noah-noah) „farkasa gyomrában lakik.” Lakik! Belakja.
A várakozás logikájával szemben farkasából tisztábban hallható a noah-noah hangja, mint előtte bármikor. Tisztábban? Talán rosszul fejezem ki magam. Egyszerűen arra gondolok, hogy közérthetőbb a politikuma. A Lábjegyzet vagy a Bodini: VI. Pál szókimondására gondolok. A kemény politikumra. Az Antológia ciklus jóvoltából van még néhány régi, kemény politikumú vers a kötetben (Ezerkilencszázötvenegy, Emberarcú század – huszadik), de ezeknek az a csorbájuk, hogy az utólagos közlés folytán csupán „nyugtával dicsérik a napot”, a tegnapról szólnak. A Sebaj azonban a jelenről szól a jelenben – 1980-ból.
A politikum további időszerűsödéséről meggyőzhetnek az idei kötet szemelvényei. A noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka és a Gelsomina paradicsom-palántái mellett elsősorban az Énekszó, a végén noah-noah párbeszéddel c. vers, amelyben a párbeszéd kapcsán elhangzik az alapvetőnek érzett noah-noah felismerés:
– Testnek csak annyi,
(maradt a noah-noáhból)
hogy rákuporogva a lélek
elvégezhesse szükségletét,
a szerelmet és az álmot –
de emellett ez a vers a csehszlovák-magyar közös dunai vízlépcső ellen tüntet – ez pedig egyik legidőszerűbb ütközőpontja a jelennek.
A farkasgyomorban való betemettetésnek csakúgy, mint az öregkori lehiggadásnak ellentmond, hogy a noah-noah több mint három évtizedes belső száműzetésének némaságát megtörve vitát nyit a kritika maharadzsáival. Bárhogy forgassam is, noah-noáhvá kellett ahhoz válnom, hogy ne tegyek úgy, mintha észre se venném, amikor összerugdosnak. A tavalyi kötet ilyenfajta versei (Csütörtök, Londoni születésnap) folytatódnak a Minden nagyság emlékben; tovább éltetem többek közt Dalmady Benőt, a kreatúrámat; tavaly is más vezető kritikusokat bújtattam a bőrébe, idén is mást bújtatok. De kikívánkozik még egy pontosítás. Az összerugdosást illetően. A Dalmady-versekben a kritika maharadzsáival való szembefordulásnak nemcsak énazonos, hanem nemzetazonos a noah-noah tudata.
Megállok itt, az 1988-cal dátumozható noah-noahságnál. Befejezésül még egyszer – most már teljesebben – idézném a Minden nagyság emlék kis prózájának a végét:
„Én csupán magamat nevezhetem noah-noáhnak, ha úgy tetszik erzsébeti négernek, bennszülöttnek a XX. század dzsungelében, aki paradicsomára a földrajz tereiben már nem találhat, és egyre gyorsabban távolodik az időben úszó paradicsomszigetektől is, többek között azoktól, melyek a múlt idő művészetében keletkeztek – mégis aligha titkolhatnám el egészen, hogy körülöttem csupa-csupa noah-noáht látok. Annyira noah-noáhkat, hogy már nem is tudják magukról. Úgy látszik, valamilyen sajátos beprogramozási hiba révén csökött vagyok, visszamaradtam a fejlődésben, bár vaksi pislákolással, még eltölt noah-noahságom kínzó közérzete. Furcsa módon azért kínoz, hogy másokból is előpislákoltassam. Bedugom a fülem, ha Lucifer azt mondja: Szél ellen nem lehet. Olykor tücsköt-bogarat öszszeálmodom: a felsőtízezer nyárspolgár – kart karba öltve, ó, mennyi tovaris Zsdavov és professzor Gombrich – éber figyelmét kijátszom, és ember vagyok. Micsoda gyönyörűség: ember vagyok.” (…)
(1988)
