Kadarkuti Richárd: Karácsony
Kadarkuti Richárd utcai lámpái: Csillag Tibi, feleségem és én, de legelsősorban Rátkay Bandi (aki abból adott neki éveken át, aminek maga is állandó hiányát érezte: ecsetet, festéket) mindannyian szívünkből kedveltük Kadarkuti Richárdot (1926-2002), Bartl Jóska, a soroksári-szentendrei festő felfedezettjét. Jókedvű, hamar tüzet fogó tökmag emberke volt Ricsi. Elámult tőle, akit valami közgazdasági-politológiai témában csípett nyakon. Pontos számszakiságát, közgazdasági adattömkelegét olyan gazdagon fűszerezte erzsébeti dialektusa legvaskosabb igéivel, hogy egyik hallgatója se győzte volna közgazdasági fölkészültségével és blaszfémiáival a versenyt. Kocsmákban, utcasarkon úgy osztogatta jótanácsait, ahogy Csontvárynál Szent Ferenc prédikált a halaknak és madaraknak. Feleségem, Gí bemutatta F. Mihály Idának, a naiv művészet tudós pártfogójának – nem is járt Pesterzsébeten másért, csakhogy Kadarkuti Richárd első kiállítását a Gaál Galériában megnyithassa. Ricsi az első magyar naiv festő, aki nem a paraszti életforma és a falusi miliő, hanem a városlakó nincstelenség, a gyárak, üzemek és proletárhajlékok, a külvárosi Pesterzsébet életének és szellemiségének a megörökítője. Az Átlók művészcsoport mindig is társának tekintette. Zsombok Timár György, a Gaál Imre halála utáni egyik „átlós” 1992-ben (éppen Pesterzsébet kulturális alpolgármestereként) többek közt így nyitotta meg Kadarkuti Richárd kiállítását a Gaál Galériában: „1973-ban nem kis ellenállást leküzdve ezen a helyen volt legelső kiállítása. Aztán észrevétlenül következett Zágráb, Párizs – az ottani művészeti lapok kritikáinak dicséreteivel, elismerésével –, majd Genf, az arany diploma; 1982-ben és 1989-ben itthon is, ebben a helyiségben díjazott volt. (…) Enteriőr: Szobabelső. A család fekszik az ágyban, valami régen elfelejtett karácsony-reggelen. A kezek a takaró felett, akárcsak a börtönben alvó raboké. A festőt nem a látvány izgatja, hanem csak az: ki fekszik az ágyakban. A látvány csak okozat, az ok Kadarkutiban van. Képeit nézve – és melléjük eresztett kommentárjait hallgatva – néha az az érzésem, hogy a képekhez semmi köze sincs. Ilyenkor úgy érzem, valahová a messzi múltba – kézen fogva – ellebegtünk, és gyermekekké válva újra éljük magunkat egy visszahozhatatlan időben.”
Kadarkuti Richárd: Szobabelső