A Dohány és Síp utca sarkán volt az ötvenes években a Szakszervezetek Országos Tanácsának (a forradalom alatt a Szabad Szakszervezetek központjának) Egressy Gábor klubja, első munkahelyem börtöneim és a szabadságharc leverése után. Igazgatója, a koreográfus Krizsán Sándor nyújtott nekem menedéket: fölfogadott könyvtárosának. Még személyi igazolványom sem volt, „refesként” rendszeresen jelentkeznem kellett a rendőrségen, de Krizsán Sándor szabad keze alatt, és a Dózsa György úti szakszervezeti központ fő-főkönyvtárosának, Kiss Istvánnak egyre hathatósabb támogatásával sikerült a kis klubban a költészet és az irodalom „lélegző szigetét” létrehoznom. Előbb a könyvtárnak kinevezett apró, tűzfalra néző odúmban, majd nem is olyan sokára a klub földszinti termeiben írók összejöveteleivel és a fiatal tehetségek tucatjait maga köré gyűjtő Jancsó Adrienn versmondóival, zene- és táncművészekkel. Végül néhány hónap kemény, de gyönyörűséges munkájával már a klub emeleti kupolatermét is uralni mertük. Megrendeztük első irodalmi estünket Szakonyi Károly, Béri Géza, Szathmáry György, Balzám István, Csillag Tibor és az én munkáimból a magyar irodalom és költészet színe-java előtt. Annyira zsúfolt volt a kör alakú terem, hogy már-már félni kellett, nem feszíti-e szét a kecses, vékony oszlopokat a visszafojtott lélegzettel figyelő tömeg, hiszen csaknem annyian álltak körben a falakhoz szorultan, ahányan székhez jutottak a nézőtéren. A Hajnali óraütések című költői est csak nyitánya lett a hasonló estek sorozatának és a Fiatal Írók Stúdiója megalakulásának. Ekkor jelentette ki Aczél György kultuszminiszter-helyettes a sajtóértekezletén, hogy „ellenforradalmi összeesküvés készülődik az Egressy Klubban”. Nehéz órák következtek az új Stúdióra is, és rám, létrehozó titkárára is, de akkora energiával telt meg a féltenyérnyi könyvtár, és olyan szerencsés volt a csillagállás, hogy nem szakadt ránk az Egressy Klub apró kupolája. Olyannyira nem, hogy amikor Kádárék sajátságos numerus claususa szellemében 1959 őszén ismét működni kezdett a Magyar Írók Szövetsége, a Fiatal Írók Stúdiójának teljes vezetősége átsétálhatott a szövetségbe. Egyes-egyedül előttem nem nyitották meg a sorompót. A kultúra minisztériuma egyik költőtársammal továbbra is szorgalmasan megfigyeltetett. Jelentéseit igen gondosan elraktározhatták, mert sok-sok évvel később, a ’90-es években műhelyem egyik kedves ifjú szerzőjének édesapja megajándékozott az ebből az időből való jelentéssel; az interneten került a szeme elé.
Gaál Imre: Husz János megégetése
1956 utáni jóbarátom, Szakonyi Károly, a drámaíró, a magyar novella legjelesebb művelőinek egyike (akkor még első könyvének megjelenése előtt álló fiatalember) nem akart belenyugodni kirekesztésembe, és saját szakállára meghívott egyik tanácskozásukra a szövetségbe. Éreztem, hogy rossz vége lesz, mégis elmentem. Talán forradalom alatti emlékeim kábítottak el; alig keveredtem haza október végén Márianosztráról Erzsébetre, már ott voltam a Bajza utcában. Túlságig szíven találhatott, ahogy egykori barátaim akkor fogadtak; Tamási Lajos csontropogtató ölelése (ő is erzsébeti volt, ’45-ös jóbarát a külvárosi Ady Endre utcai padlásszoba szerkesztőségéből), Fodor András, a kaposvári gimnázium alagsorából még Andor-korából; a csoport közepén álló Fekete Gyula csikorgó viharkabátjában a legfrissebb híreket olvasta fel éppen, amikor a szélén Kormos Pista a cigarettafüst oszlopából fölütve a fejét, egyszercsak 12-13 év távolából meglátott minket, magát meg engem, amint eléje derengünk a Határ úton túli semmiből az itt-ott még izzó salakhegyek előtt előre-hátra kanyargó tolatóvonatokkal, két szőnyegbombázás között.
Azért láthatta börtönnyúzott képemet oly igen tisztán és élesen, megpillantva azt a két tejfölös képű suhancot Pista, mert akkor ő is Erzsébeten sanyargott, amíg hajlékát úgy telibe nem találta egy 200 kilós bomba, hogy nem maradt belőle egyéb, csak egy „fűvel sikált” vasmozsár, „meg fekete gyomrában a töretlen, felejthetetlen emlék.”
Tulajdonképpen alig múlt el pár esztendő 1956 októbere óta, amikor a szövetségben Lajossal, Bandival, Pistával börtöneim után ismét találkoztam, nem csoda, hogy kettesével ugráltam fölfelé a lépcsőn Szakonyi Karcsi hívására. Sokan várakoztak a második emeleten. Karcsi maga mellett szorított helyet. Persze nem rám várakoztak, hanem az előadóra. A Jovánra. Na nem Arany János Jovánjára az ő véres-félelmes Népdalából, hanem Jovanovics Miklósra, a leningrádi egyetemről nemrég hazatért pártemberre, akivel már a Hajnali óraütések estjén indulatosan összekülönböztem. Jován megjött, és nyomban rám ismert. Pár percnél tovább nem tudta magában tartani. „Márpedig – csapott az asztalra, saját mondatát is félbeszakítva – itt csak az maradhat, aki már letett valamit elénk, aki bizonyított! Az ellenforradalmár, a börtöntöltelék távozzon!” És rám meredt. Közben kampós ujja észrevehetetlen gyors mozdulattal kitépte belőlem a legutolsó inci-finci hangszálamat is. Fogalmam sincs, hogy penészzöld színűvé, vagy vérlila fülűvé varázsolt-e Jován, s hogy miként tud egy kitekert nyakú lekopasztott baromfi kidülöngélni egy teremből, s ráadásul tovább bukfencezni két emelet három szintjén át a kapun túl, a Bajza utca flaszterjára. De hangja a teremben helyet foglaló egykori Fiatal Írók Stúdiója, egyébként jó egészségnek örvendő elnökségi tagjainak se volt. Ragasztóba harapott szájjal ültek, kivéve barátomat, Karcsit, akinek elkeseredett, de szívós hangja egészen a kapuig utánam fénylett – talán belefogódzhattam lefelé, mint egy zseblámpafény szálába a sötét lépcsőházban.
Kemény lecke volt. Annál is keményebb, hiszen börtöneim után kaptam. Az volt a téveszmém, hogy a pokol legalsó bugyrából már kievickéltem, amikor tapasztalnom kellett, hogy lábam alatt csapóajtó nyílik, s új, még mélyebb bugyor tárul alám – csakhogy nem a dantei híres bentlakókkal (Homérosztól Vergiliusig), hanem magyar költő és író szaktársaimmal dugig telve.
Azért jegyeztem mindezt éppen itt, e szerény, apró versnél meg, mert az Összes… azon pontján található, amely magába foglalja kb. 30. évem előtt írt verseimet. Olvasóm könnyen áttekintheti, mi volt az belőlem, ami alkalmatlanná tette volna a Fiatal Írók Stúdiója elzavart titkárát a Magyar Írók szövetségére.