Czétényi Vilmos (1928-2005): festő és grafikusművész, az Átlók művészcsoport alapító tagja. (Részlet az 1986. január 16-án, a művész Várszínház-beli kiállításának általam tartott megnyitójából):
Czétényi magányos jelenség kora képzőművészetében. Nem fülbemászó muzsikus. Ízei nem ismerik az édest. Mások színorgiái közepette az ő monotypiái alig-alig élnek a színekkel. Arra kell gondolnom, vajon mit szólhattak kortársai és a közvetlenül őt követő freskófestő nemzedékek Assisi templomában Cimabue egyszínű freskója láttán? Akik jártak ott, visszaemlékezhetnek, hogy Cimabue szín-nélkülisége a Simone Martinik, a Giottók sugárzó, világos színegyüttesében milyen meghökkentő hatással volt rájuk. Mekkora drámaiság és modernség áradt a grafikus szellemiségű freskóból.
Két kulcsszóhoz sikerült eljutnunk. Velük fölnyitjuk Czétényi világát. A drámaiság az egyik. A másik nem is egy szó, hanem ez a három: grafikus szellemiségű freskó. Mármint Cimabue esetében. Esetünkben ez így hangzik: Czétényi az a festő, aki grafikákat hoz létre. De ez csupán első fele az állításnak. Másik fele így szól: méghozzá olyan monotypiákat, melyek egyre lázadnak saját papíranyaguk ellen, szétfeszíteni látszanak azokat! Röviden: nem mappában érzik jól magukat, hanem murális anyagok és méretek után áhítoznak.
Czétényi Vilmos: Antik álom
Az Átlók
Az Átlók művészcsoportot ritka szerencsétlen hat fiatal férfi alapította 1960-ban a „maga mentségére”. Közülük kettő (csekélységem és Csillag Tibor) börtönviselt volt, Rátkay-Agathont pedig nem részesítették festő diplomában a Képzőművészeti Főiskolán, mert vizsgarajza „az istenáldotta magyar nép esküdt ellenségének mutatta”. Ahogy már Kondornál is és Csernusnál is zörgött így a haraszt ifjonc korukban, csak persze nem cipelték hátukon Rátkay meg öt társa egyik legdöntőbbnek bizonyuló szerencsétlenségét: Kondorék nem Pesterzsébeten születtek és/vagy éltek.
Zsombok Tímár György (a Gaál Imre halála utáni „átlós”; mert az alapítókon túl akadt még néhány „átló” holdudvarszerűen a későbbiekben is) pontosan idézte és azonosult Csillag Tibor igen korai meglátásával: „egymással barátkozunk, a baj tán ez lehet?” Nekem most csupán a kérdőjelt kell felkiáltójellé egyenesítenem.
Csakhogy közben eltelt 48 év! Ha szétnézek magam körül, a hat alapítóból négy halott. Még csupán alig kis ideje azt éltem át, hogy Csillag Tibort (1928-2007), a holta után „hazaérkezőt” nem engedték be annak az erzsébeti intézménynek a bensejébe, amelynek homlokán ott olvasható, hogy Rátkay-Átlók Galéria. Nem! A legpesterzsébetibb költő holtában is csak az előcsarnokig juthatott, ahol összetákolt tábla állta el az útját; tábla a nevével, élete kezdő és végző évszámával, alatta egy közönséges szöggel, melyre az intézmény igazgatónője a 15 percig tartó gyászünnepség végén (amit a 17 főből álló közönségnek szék hiányában állva kellett végighallgatnia) ráakasztotta a költő emléke előtt tisztelgő erzsébeti városvezetés 20 cm-es átmérőjű (a virágboltokban legolcsóbban kapható, legkisebb méretű) egyenkoszorúját. Így emlékezett a város költő fiára.
Pár hónappal később egy másik művész, Czétényi Vilmos, az Átlók 2005-ben elhunyt alapító tagjának halála utáni első – az illendőség úgy diktálta volna, hogy retrospektív legyen, de ezt ne érintsük – kiállítására kerítettek sort (hol is máshol, mint) a Rátkay-Átlók Galériájában úgy, hogy az ünnepélyesnek szánt megnyitó közönsége egyetlen árva Czétényi művet sem láthatott maga körül. A halott mester, akit életében olyan vezető műítészek ismertek fel és el, mint Perneczky Géza, Rózsa Gyula, Vadas József, szükségmegoldásként három különböző helyen, egyszerűen: az épület mellékszobájában és folyosóin volt megtekinthető (legalábbis az a szerény számú műve, amit kiállítottak). Mindezért még csak elnézést sem kért senki, miközben a kiállítás megnyitásakor Pesterzsébet szívében, a Gaál Imre Galériában a sötétség és a hideg vasrács fogadta mindazt, aki (mint ahogy Pesterzsébet polgármestere is járt) úgy képzelte, hogy Czétényi Vilmost ott illethette volna meg halála utáni első kiállítása, ahol életében is oly sokszor kiállított.
Ha mindez nem Csillaggal és Czétényivel történik meg, hanem (mondjuk) Juhász Sándorral, aki már a ’60-as években, még Gaál Imre életében gyakran messzire kóborolt az Átlókból is és a pesterzsébeti Károly utcából is – hiszen sikeres filmforgatókönyv-író volt, nem is beszélve saját avantgárd estjeinek belvárosi, lipótvárosi sikereiről –, nem lenne olyan egyértelműen leleplező a két halott „átlós” esete. Így azonban már nem csak arról van szó, hogy néhány szerény magasságú közpolcra fölkapaszkodott, úgynevezett „egyszerű, derék ember” pár balfogásának vagyunk tanúi, hanem a kontraszelekció tombolásáról szülővárosomban.
Gaál Imre: Vadászat (részlet)
Ahogy pl. Gaál Imrének (1922-1964), az Átlók egykori vezéregyéniségének életművét eltávolították a róla elkeresztelt Gaál Imre Galériából, hogy őt is – s ami ennél jóval vaskosabb hiba: az életművét! – befalazzák a megnyitása után csupán még mindig látszatéletet élő, de egyébként még csak az erzsébetiek számára is szinte teljesen bevezetetlen Rátkay-Átlók Galériába, az nem más, mint merénylet Pesterzsébet művészeti öröksége és mai művészi értékei ellen.
Nézzük előbb a súlyos igét: befalazzák. Hogy értendő ez? A Rátkay-Átlók Galériába is csak nagy ritkán téved be valaki. Az is Rátkay legkitartóbb tisztelői közé tartozik, de többnyire fogalma sincs arról, hogy amikor belép a Galéria néhai mozi-bejáratán, az egyszerűen tagolt épület nem csupán földszintből, hanem emeletből is áll. A belépőt már az előtérben lekötik – bevallom ízlésemtől alapvetően eltérően – Rátkay mester „képíró” festményei, így nyomban olvasásukba mélyed, azok pedig szépen kalauzolni kezdik az egykori mozi-nézőtér, olykor egyhuzamban 12 méteres Rátkay-képírásainak époszai elé. Honnan tudhatná, hogy Rátkay mellett Gaál is van az épületben? Fejében semmi híre, szemében semmi nyoma sincs; következtetni pedig (ha egészségesen forog az esze kereke) éppen az előtér képekkel telerakásából arra lehet, hogy itt Rátkay is nehezen fért el, ha művei már az előteret is megtöltik. De még mielőtt belépne az ajtón, erzsébeti lévén nem feledhetjük, hogy egy szépen gyökeret eresztett előítélet is átszövi bensejét: a kosuti-beli tábla, a Gaál Imre Galéria felirattal. Már két évtizede halad el előtte; kis szerencsével azt is állíthatjuk, hogy 5-10 éve még benne is megfordult (hogy kicsit olvasgassa az akkor még ott látható Rátkay-féle Aranyikon száz meg száz képmezőjét – melyről egy Habsburg Ottó mondta volt, hogy Strassburgban volna a helye –, s ami előtt Gaál Imre Csónakavatása, Vadászata, Cirkusza volt látható. Ám Pacsirtatelepen, a volt moziban semmit nem láthat Gaálból. Ami még nem lenne baj. A baj az, hogy ma már a kosutiban sem lát, ha benyit a Gaál Galériába. Talán már fertőtlenítették Gaál után. Persze Rátkay után is, de a régi, makacs ismerős vigasztalódhat a félreeső Klapka utcában. Gaál Imrét viszont az egykori mozin belül egy inkább nagyobb szobának, mint apró teremnek beillő (emeleti!) helyiség többnyire csukott ajtaja takarja. Gaált mögé dugták.
Gaál Imre, Csillag Tibor, Czétényi Vilmos, Rátkay Endre, Juhász Sándor és én, akik 10-15 éves korunkban Pesterzsébeten már egymás barátai voltunk, s akik szinte még gyerekfejjel édesítettük meg szánk szélét a háború utáni sarjú-demokrácia tünékeny szabadságával, az így-úgy eltiprott ifjúságunk férfivá érett tapasztaltságával 1960-ban nem azért hoztuk létre az Átlók művészcsoportját, hogy Pesterzsébet a diktatúrák évtizedei után húsz évvel a szellemi sötétség és visszamaradottság tetűfészke maradjon! Az volt 80-90 éve a Jutadomb oldalán homokba vájt gödörtelepével, és a Kakastó mocsara körül a szájig érő sár utcáival. De ahol a XXI. század fölszámolta az utca sarát, a díszburkolatú kosutiban és a sártenger helyén a flaszteres járdákon most mégis az ápolt hajú fejekben loccsan-fröccsen tovább a sűrű, sötét sár! Hogy lesz így Béri Géza (egykor Erzsébeten közöttünk élő költő) szép szavával ebből a „kis hazából” valaha is haza, netán egyszer még nagy haza is, más települések, lakóhelyek, otthonok példaképe, ha zsákba varrja saját művészetét, ahelyett, hogy a szívébe varrná bele?! S úgy adná tovább!…
Gaál Imre: Vadászat (részlet)