a marcia su Rómák virághordalékán: Benito Mussolini fasiszta pártja 1922. október 31-én vonult be Rómába; azóta ezt a napot a hatalomátvétel napjának nevezték az olasz fasiszták. Versemben azért használom a többes számot, hogy emlékeztessek rá: azóta Berlintől Madridig, Lisszabontól Budapestig számos országban jutottak el a fasiszták a hatalomátvétel demonstratív díszfelvonulásáig. Napjaink is mutatják, hogy mekkora kedvvel folytatnák továbbra is.

Ugyanebben a versemben néhány sorral lejjebb található a szerb razglednica szó. Radnóti Miklósra gondoltam, és hirtelen szégyelltem volna jegyzetben magyarítani.

« vissza | ugrás a vershez »

’71-ben a bíróság kegyes volt fölbontani első házasságomat. Pár héttel később munkanapon, munkaidőben a P-i Városházán feleségül vettem a tolnanémedi tanítókisasszonyt, Gít – házasságunk kerek esztendős mézességével a hátunk mögött, és túl a második (csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy saját kiadású) verseskönyvön, amiért egy Zoárd nevű igen bátor ember jól lehordta az állami könyvkiadást az egyik, igaz csupán vidéki folyóiratban, hogy miért nem vállalta a sok férc helyett a Fejek felemelésének háza megjelentetését. Nagy jókedvünk támadt Gível! Kis időre megfeledkeztünk arról, hogy még mi vár ránk. Oly erővel képzeltük el a nyugalmat, hogy beköszöntött. Gí oltalma alatt és kezemben tollal (jó, hát ceruzavéggel) így talált. Ha kinéztem az Attila utcai lakás ablakán, a parkon túl a Soroksári utat láttam, azon túl a Kis-Dunát, a kettő között a téglagyárat, fönt, a bányatavak fölött. A rézsűn púposra rakott csillék vánszorogtak a kék agyaggal, a kémények és égetőkemencék mellett pedig a téglaszárító hosszú, fedett tákolmánya sötétlett, valamelyik szarufáján a kölyök Rátkay háború utáni vésetével: III. Reneszánsz. És azzal, amit én és Csillag Tibi éltünk át magunkban, míg Bandi a vésettel végzett, most mind láthatatlanul beúszott az ablakon. Rátelepedett első házasságomból maradt íróasztalomra, majd a papírosomra is. Úgy írtam le, mint az író a regényét, fenséges folyamatossággal. Gí pedig a vállamon át föléhajolva egyenletes, meleg világosságba burkolta. Nem verseket írtam Belőlük, hanem egyszerre egész könyvet. Mély áramlatokban vitt a boldogság. Nem zavarodtam meg tőle, mint a nagyon fiatal ember, kinek a versírása csupa lepkecsapongás. (S rendszerint csak mások gereblyézik össze könyvvé, sokszor: elmúlásuk után.) A negyvenen már jócskán túl, Gí ölébe raktam gyerekkoromat – az újszülöttünket. (Ezért is iktattam a Gí versek kellős közepébe a Kakastó számig ér kis kötetét.)

Nolipa illusztrációi a Kakastó számig ér verseihez

Nolipa István Pál (1907-1986), festő és grafikusművész, a képi krónikaíró („századunk erzsébeti szögletében működő Tinódi Lantos Sebestyén, a XX. kerület Canalettója”, amiként Losonci Miklós nevezi), kivel még rendőrkapitány korában, 1946-ban együtt jártunk Pflum Ilona erzsébeti művész-szalonjába. Sok év múlva Csillag Tibi Kosuti-beli könyves kuckójában elolvasta a Kakastó számig ér kéziratát. Később aztán, amikor Gível meghívott kis, teázással egybekötött képnézésre, megajándékozott egy apró, okker színű fotótasakkal, és benne tollrajzai sorozatának fia által készített fotóival, a Kakastó számig ér fura szereplőiről. Hármat olvasóm is megismerhet Nolipa tintavázlatai közül: az Egy öregasszony emlékére az 500., a Nagybátyám elvarázsolása 502., az Aranymadarak, szegények az 526. oldalon található vershez készült.

« vissza | ugrás a ciklushoz »

Gérecz Attila recski szereplése magyarázatot kíván. Attila soha nem volt a recski tábor foglya. Magam Vácott és a márianosztrai szigorított börtönben voltam vele együtt. Mégis amikor 1977-ben „életem legfontosabb” – ciklusnyi terjedelmű – versébe fogtam (az ember egész életében mindig egyetlen verset ír, mindig A Verset; ez, azt hiszem köztudott), én is valamennyi börtönömet egyetlen színhelyre redukáltam: Recskre (mert poklaim legpokla volt), és újraosztottam versem számára az ottani történések szerepeit, méltóbbat keresve az esetleges helyett. A felejtés nagy, savas medencéiben csendesen szétoszló, számomra jelentéktelenné vált szereplőket életem, sorsom kerúbjaival, héroszaival, félig emberi-félig tündéri alakjaival váltottam föl. Itt is, másutt is gyakorta lemondtam a történelmi hűségről annak kedvéért, hogy ami a valóságban megtörtént, az a vers világában – A Versében! – úgy történjék meg, ahogy meg kellett volna történnie. Nagy szüksége van a ténynek (minden ténynek) arra, hogy igazulhasson, hogy megszentelődjék. A tényt – magát a puszta tényt –, a Recsket megszenvedett költő, Csendes Béla a költészet súlyával hitelesíti Recskről szelíden c. versében, amikor így ír: „Ám ti megértitek, kikkel közösen sanyarogtunk: / loptunk moslékot (de nagy ünnep volt, ha sikerrel) / az ávósok disznaitól, …” [Csendes Béla: Bárány Péter Tamás, versek 1940-1990, Győr, 1991], de nekem meg kellett találnom Azt, akinek ez a mosléklopás arkangyali szinten sikerülhetett, s mert hajdani recski barakktársaim másfélszáz fős csoportjában egyet se találtam, nem habozhattam Attilára osztani – vagy helyénvalóbban kifejezve magam: szerető barátsággal kérve tőle – a másoknak lopás és az éhen álmodás egymástól elválaszthatatlan nyomorúságának és megdicsőülésének elviselését.

A tengerre vetett ágy előszava és fülszövege, 1993-ból

1

Az életmű sorozat első kötetét tartja kezében az olvasó. A szerelemről szól, illendőn ahhoz, aki míg élt, szókratészi értelemben: megaláztatás nélkül a szolgája lehetett.

2

Miért keltheti fel az olvasó érdeklődését ez a könyv? A kérdés csöppet sem költői. A sikeremberek, a közszereplők életéből a vers kiszorult. „Hasznosabb” dolgokkal törődnek. A médiabűvölet áldozata, a központilag programozott ember követi példájukat. Hallani, hogy a vers holt nyelv (mint a latin). Tanulni nincs idő, pénz. Nyelvpótlék van. Verspótlék nincs. A „szerelmes” vers sem hozza izgalomba a jelen emberét. Mérhetetlenül megnőtt azok száma, akik szerelem nélkül élnek. Az aids korában a csakazértis vakmerők pedig nem viszik a költészetet magukkal az ágyba bédekkerként. E könyv kézbe vételére egyetlen érv látszik megfontolhatónak. A költő és művei negatív rekordjai. Méghozzá olyan fokon, hogy ez már föltűnhet. Kárpáti eddig háromszor annyit élt, amennyi idő általában elég ahhoz, hogy egy költő olvasói előtt ismerőssé váljék. Első ilyen időszakában politikai börtönök nyelték magukba. De neki is meghozta 1956 a szabadságot. Ám második nekifutása csúcsán meglepő címsor jelent meg róla az újságban: „A hatkötetes ismeretlen.” Ez már rekord! Valaki, aki hat kötettel a ’80-as években „ismeretlen”. A költő jelenlegi – harmadik – életszakaszában az az olvasó is tanú, aki Kárpáti előző évtizedeit már történelemnek, szülei, nagyszülei korának számítja. Tanúsíthatja, hogy sosem hallott felőle. Azaz: ma már „húszkötetes ismeretlen”. Közben volt egy rendszerváltozás. A kor, amelyik az ifjú Kárpátit börtönbe vetette, elaggottan kimúlt. De a „jég”, a csönd ettől sem tört meg. Miért? Igazán ez az egyetlen kérdés, amely senki mással össze nem hasonlítható helyzetet teremt Kárpáti körül. Ez már érdekes lehet! A ’70-es évek vége óta a vele foglalkozó írások rituálészerűen ismételgetik „a kritika mulasztásait”, de még csak bele se fogott senki e mulasztások pótlásába. Az olvasónak egy, az életművét sorozatban útjára indító ismeretlennel van dolga. (Mellesleg így, együtt ez is különleges negatív rekord.) Útfélre vetve is úgy tesznek az egymást követő költőgenerációk, mint a jobb napokban. Gyülekeznek, gúlát képeznek (hierarchia), rangsorolnak. Mekkora negatív rekord, ha valaki 50 évig a társai között ilyen üres „teljesítményjelző táblával” – nyomtalanul működik! Ami válogatott szerelmes verseit illeti, nevezték ugyan „a szerelem és szeretet költőjének”, de a kifejtés, a magyarázat itt is elmaradt. Több száz azonos tárgyú vers közül választotta ki ezt a 81-et. Kurta előszavában nem utal szempontjaira. (Hosszú utószava pedig műfaját tekintve pamflet, kihívás, hadba-vonulás. Az életmű-sorozat egészére vonatkozik, létrejöttének különös történetébe enged bepillantást. Önmaga értelmezésétől távol tartja magát.) Az olvasónak nincs könnyű dolga, mert az emberben az egzotikum és a messzeség (tengerentúli világ, idegen kontinens) általában együtt fordul elő, s csak nehezen hangolódik rá arra, hogy ott kezdődik az egzotikum a saját lépcsőházában, a szomszéd ajtó mögött. A kiadó az olvasótól kérdezi: Miért ez a csokorra való MIÉRT?

« vissza | ugrás a ciklushoz »