1 Fenicét: 1863-ban egy tűzvész már elpusztította. Ujjávarázsolták. Néhány éve ismét hozzáláttak teljes felújításához. Európa egyik legnagyobb befogadóképességű operája 2000 férőhelyével idén (1996) tavasszal már soha nem látott pompával ragyogott. Ám ekkor, már majdnem a legutolsó kárpitszegig megújulva ismét a lángok martaléka lett. Mindez még májusban történt. Amikor június elején Velencébe érkeztünk, a Fenice környéke – és nemcsak a hátborzongató nevű sikátor, az Orgyilkosok utcája közelsége miatt – nyomasztó, savanykás koromszagban úszott, állt körülötte a kordon és nyüzsögtek a kiváncsiskodók tömegét elterelő rendőrök. De kis idővel később, öreg este kószálva egyszercsak a S. Fantin téren találtuk magunkat, a Fenice előtt, ahol abszurd, sőt morbid látvány fogadott. A Fantint körülvevő vacsorázó és mulatóhelyek (mellesleg drágák és fényűzőek) roskadásig megteltek ruhakölteményekben pompázó hölgyekkel és valódi briliáns inggombjukat villogtató urakkal a teljesen kiégett Fenice koromszegélyű romablakaival szemközt, és imponáló eleganciával ettek, ittak. Az asztalok közepén ragyogtak a mécstartó üvegkelyhek, ettől pedig még morbidabbá vált a jelenet: mintha egy óriás ravatal tövében a halottért meggyújtott mécsesek rebbenő lángja mellett lakomázna az úri társaság. E képtől akkor sem tudtam szabadulni, amikor másfelé kóboroltunk. Hazavittem magammal a Suppie’ házba is. Így történt, hogy végül e kötet Csodátlan c. versének középponti jelképévé vált a Fenice, sorsom, hazai helyzetem kifejezésére.
2 Giardinid: állítólag még Napoleon rendeletére kialakított park; a Kert. A Velencei Biennálék középpontja. Kedvem szerint leginkább központi szemétlerakatának nevezném. Manapság olyan, mint egy alaposan megcsípdesett, torzonborzzá búbolt és elázott velencei galamb. Azzal a nem kis különbséggel, hogy még a legostobább galamb is az esőt (ami itt dézsából ömlik) eresz alá húzódva tölti. De a Giardini számára eresz sincs. Két Biennale között a kiállítás zárt területe körül e ziháló pusztulás törött szobrai és poros kavicsösvényei között kikívánkozik a kérdés: üzlet-e Velencének a Biennale? A hivatalos körök heves tiltakozása és a sok siránkozás dacára azt hiszem, igen. Csak hát, milyen üzlet, ez a kérdés. Szerintem olyan, mint a XVIII. sz-ban volt a sok főúri palota átalakítása játékbarlanggá és bordélyházzá. Velence szép kurtizán lett. Élni – akár jól élni – igazán lehetett belőle; csak hát „Adria királynőjének” kifizetődő volt-e az az életmód? A Giardini mostani elhanyagoltsága, a zárt rész elporladt sírokat idéző temető hangulata (ahová már új halottakat se igen temetnek) talán a velencei közszellem zavarodottságát tükrözi. A kurtizán rossz lelkiismeretét. Velencének van Biennaléja – de nincs művészete immár. Összefüggésbe hozható-e két tény? A vakaródzó velenceinek ez még kérdés. Bennem már évtizede kiforró felelet.