1 Kis Hölgy: Hatodik verseskönyvemben, a Magvetőnél 1982-ben napvilágot látott Erotikus kánikulában bukkan fel először a Kis Hölgy, A Napördög Firenzében ciklusban. (1994-ben ugyanezen a címen jelent meg az életműsorozat 3. köteteként az olasz földön született versek gyűjteménye.) A régi Magvető-kötetből kiderül, hogy az első firenzei út idején mekkora szerep jutott a Kis Hölgynek versvilágomban általában is, de különösen Firenzében. A cikluscímet adó vers így kezdődik:
A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.
A ciklus utolsó – búcsúzó – soraiban így vesz részt:
Kietlen déli óra lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.
Ennek a korszaknak – kalandorkodva összelopkodott szabad és aranykorian boldog heteinek-havainak – társnője a Kis Hölgy. Olyan, pályámon döntő fontosságú felfedező versek kapcsolódnak hozzá, mint az Urnát Dávid hamvainak!, amelyben először sikerült az általánosan elfogadottal szemben új értelmezését adni Michelangelo Dávidjának:
a tiszta undorát a vértől
látva benne,
amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!
Azaz: Dávid győzelme előtti óráját ábrázolta Michelangelo, nem a diadalát.
De a Rubens hentespultjai is hozzá kapcsolódik, ahol
Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves, mosolyognak.
Tőlük a Kis Hölgy:
úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz.
S ahol:
csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera virág helyett dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!
Ma már világos, hogy a szabadság ösvényét taposó szerelem éles eszű, tiszta szívű kalauza volt Firenzében a Kis Hölgy. Az ő hús-vér lánya vagy unokahúga az a még csak képzeletbeli álarcos lány, aki e mostani kötet (a sokadik Firenzébe vivő út) Fölrobbantott Uffizi c. szonettjének szereplője. Ha e két lányt egymás mellé állítom, akkor tűnik csak elő igazán, hogy milyen hihetetlen sebességre kapcsolt a Világmúzeum szétrothadása. Magam sem tudom, mi a meghökkentőbb: a 49-52 éves férfi akkori „kései”, „túlhabzó”, „hippis” lélegzetvétele (versmondataiban), a „parázzsal bélelt csizmák” rajta, vagy az-e, hogy a csaknem két évtizednyi időmúlás se hozott felszínre mást belőle. És: hogy a szem rondán földuzzadt táskái mögül tizenegy év kihagyás után is (noha Firenzében azóta is, de az Uffiziban akkor jártam utoljára) azt látom az Oltarnóból, túlparti erkélyemről, amit 1978-1981 között láttam kirohanásunkkor, a hányó Kis Hölgyet menekítve a rothadásból.
2 Szeléna: A Kis Hölggyel ellentétben ezzel a névvel eddig mindössze egyetlen könyvben találkozhatott az olvasó. A menyasszony vetkőztetése c. regényben (1991, Magvető). A regény jórészt Olaszországban játszódik, nagyobbik felében éppen Firenzében. Főszereplője Szeléna, A menyasszony vetkőztetése jelentős részében Firenzében tartózkodott, s mert a regény számos motívuma egyik firenzei tartózkodásommal egybeesik, 1997-ben is elkerülhetetlen volt, hogy ismét fölkeresve a Szelénával tizenegy éve bejárt városrészeket, regényhősnőm emléke föl ne elevenedjék. Erkélyünk (kicsit rézsút) épp az Uffizi árkádos, barátságtalan beludvarára nézett (az Arno túlpartján). Ez a beludvar szorongató, rossz emlékünk Szelénával. Amúgy is Chirico-komorságú fekete árnyékától roskadozik, építészetileg az Uffizi szerves részét képezve. Mindig anyám figyelmeztető szavai jutottak eszembe róla. Anyám a jólöltözöttséget a lábfejnél vette szemügyre először: „A nadrágszárad lehet olyan frissen vasalt, hogy még el se szállt belőle a gőz, de ha a cipőd sáros vagy foltos, veled is valami baj van.” Vasari „legjobban sikerült épületével” is valami baj van – jól mondta édesanyám, hogy a lábánál kezdődik az ember. Még akkor is így van ez, ha az Uffizi esetében épp a lábbeli látszott a legsikerültebbnek. Pedig az Uffizinál nem is a földnél, hanem jóval lejjebb, az Arno vízszíntjén kezdődik a palota „lába”. Hogy Vasari eredeti szándéka alapján-e, vagy Buontalentiék jóvoltából, azt építészettörténeti foghíjaim miatt meg nem mondhatom, bár Vasari iránti mély és bensőséges ellenszenvem ellenére tartozom az igazságnak annyival, hogy volt ő (mármint Vasari) annyira manierista a talpán, és akkora extravaganciával átitatott, hogy rájöjjön az Arno néhányméteres meredek partoldalának remekül kihasználható lehetőségére, s azt is beépítse, mintha palazzójához tartozna. Aztán a partoldalból olyan teraszlábazatot alakítson ki, melynek félkörívben végződő párhuzamos-függélyes bemélyedéseiben egyenesen a Palazzo Vecchión és imponálóan hosszú tornyán a háromszor is megismétlődő bástyacakkos őrfolyosó-kiszögellés – komorságában is gyönyörűségesen középkori – díszítőmotívumát párhuzamosan bemélyülő vájataival lekoppintsa. Semmi kétség: jó szem, a nagyság dolgaiban otthonosan kiigazodni tudó tekintet kellett ehhez az „aprósághoz”. A szög is apró, mégis mekkora felületeket tud egymáshoz erősíteni! Mint ott Vasari (vagy a további építő) a középkort (egyik uralkodásra legtermettebb kései épületében) és a reneszánszot. Az Uffizi lábstuccnija kiválóan fest most is. Szemfüles fotósok már le sem kapják a palotát az Arnóba lógatott „lába” nélkül.
Kilátás az erkélyünkről
De hiába rakatta Vasari óriás kövekből (is) az Uffizit, valahányszor az erkélyre kilépve megpillantottam, még egyszer meg kellett néznem, s bevallom, enyhe csodálkozással: hát még most sem roggyant össze? Igen, ez volt a minduntalan rámcsapó kérdés. Nem igazán értem, mitől? Talán összefüggő nagy ablaksoraitól, melyek meglepően stílustalanok, mint egy századeleji gyártömb „célirányos” ablakai. Rozogának és összetákoltnak hat az egész. Persze ehhez már Szelénának semmi köze sincs – de annál több köze volt az U alakú épület Chirico-árnyékkal zsúfolt, elhanyagolt és piszkos benyomást keltő beludvarához. Ami sokkal nyitottabb annál, semhogy ennyiszer le„bel”ezzem, hiszen még az udvar is sértés. Több joggal érezhetjük a Palazzo Vecchio előtt elterülő tér benyomulásának az Uffiziba, sőt: előnyomulásának a Lungarnóig, azon túl pedig a folyóig. Így igaz. Nekem mégis, ahányszor csak közelről, az árkádok alól, a Lungarnóról, vagy éppen a térről hoszszában rajta végignéztem, nyitott, üres kőkoporsónak látszott. Arra már nem emlékszem, hogy 19 éve is ez volt-e az első benyomásom, de 11 évvel ezelőtt ilyen lett, ehhez pedig A menyasszony vetkőztetése ottani történéseinek, és bennük Szelénának nagyon is sok köze van.
3 Signoria tízenegy éve üres, kihalt tere húny csak: Ez a dátum is A menyaszszony vetkőztetése firenzei fejezeteihez kapcsolódik. Régebben, 1978-1981-ben, amikor a Kis Hölgy kalauzolt végig a Signoria terén, igazi olasz, remek tér volt. Önmagával teljes mértékben azonos. Kívülről néztem, és iparkodtam annak a tapintatával átvágni rajta, aki tudja: nem tartozik bele a képbe. Se családostul, se Kis Hölgyestül. Rab országból jöttem, magam is hosszú rabság után megkésetten, 49 évesen még mindig csak a 4., 5. könyvemmel a hónom alatt. „Nehéz sorsú”, írta rólam virágnyelven a recenzens. Ehhez képest a Via Bellinin, Firenze Lipótvárosában laktam, a ház is tipikus lipótvárosi volt. Vagy még olyanabb, hiszen ott minden márványból, nemes fából és vörösrézből készült. A mosónő 3 erkélyes, 5 szobás lakásában valamennyi ablak- és erkélyajtó rámája is márvány. Életemben először ekkor láttam 4 zárral kicifrázott előszobaajtót. (Börtöncellámon is mindössze 3 zár volt.) A mosónő, aki akkor már inkább öregasszony volt, mint mosónő, abban pedig szíves-mosolygós, együttérző és kedveskedő, tulajdonképpen nem is ott lakott; lányának vette a lakást, aki az idő tájt éppen a tengerparton üdült a kisfiával. Így aztán jól is érezhettem volna magam – ha valaha is a Lipótvárosban szerettem volna élni – reggel, délben, este más-más erkélyről nézve Firenze felhőtlen egét. Csak ne lett volna a Bellini utca oly messze az óvárostól, és ne nyüzsgött volna annyi ellenőr a buszokon (ha így, utólag visszagondolok rá, szinte többen voltak, mint a zsebtolvajok Rómában, a 64-es járaton). Gí, aki Hőgyész paradicsomi dombjai közt és a Balatonon töltötte gyerekkorát, szintén nem volt elragadtatva negyedünk jól ápolt tucatháztömbjeitől. A Kis Hölgy pedig a szerelem hátterét illetően nem adta alább Savonarola kép- és könyvmáglyájánál, a Ponte alla Carraia 1333-as összeomlásánál, s kicsapongásai közé is az Aranykor nevű bearanyozott kisfiú tartozott (bizonyára Donatello ingerlő erotikájú Dávid szobrának hatására), aki tudvalevően a bearanyozásba belehalt. Hiába, ilyen teremtés volt a Kis Hölgy, akinek „aranyhaja fölött szemem a jövőbe néz”-ett.
Nem I. Cosimo nagyherceg szobra (legalábbis lelki szemünkben) állt a téren, hanem nyakig ellentmondásos dialógusba merültünk a Medici uralmat alapító dédatya Cosimóval (ki tudja, talán éppúgy, mint egykor Janus Pannonius meg ő), és számunkra élőbb volt a Loggia dei Lanzi szobortára, mint a teret szegélyező – számunkra megfizethetetlen – éttermek és mulatóhelyek kiöltözött, fölékszerezett tarka tömege. A tér mindig nyüzsgött az emberáradattól – hogy ki milyen nyomorúság vagy átok batyuját hagyta odakint, mondjuk az Orsanmichele közeli szobros falának tövében, mielőtt fényképező masináját boldogan kattintgatni a Piazza della Signoriára lépett? A tér jelene fölöttünk úszott.
Aztán tizenegy éve jött a nagy élmény. A menyasszony vetkőztetése fesztiváléjszakája, amikor már Szeléna lépdelt velünk Firenzében, és lehet, hogy éppen az ő tengerzöld, térdig érő „pulcsija” rejtegette azt az ollót, amellyel néhány – rá anynyira jellemző konok – nyisszantással egyszerűen fölvágta valamelyik színsávja mentén a Piazza della Signoria bensejét; most duzzadt csak igazán hatalmassá! Kiderült, hogy látványánál is mennyivel nagyobb, és pompás színsávjainál is sokrétűbb. Mintegy beléptünk a bartóki Kékszakállú kastélyába, és titkai a siker csillogásától a gyönyörök kertjén keresztül a rémtettek 7. ajtajáig fölpattantak előttünk. Vér és arany adys székesegyháza lett. Szeléna pedig a kisujján egyensúlyozta, s ha akarta, apró köldökgödrébe rejtette. A regény megjelenése, 1991 óta Gí minden évben legalább egyszer elolvassa (és jócskán fölolvas belőle nekem is, hogy legyen mércéje a folytatásnak). Így rendszeresen egyeztetni tudtuk Signoria téri emlékeinket. Úgy is írhatom, a piazzát állandóan rezsón tartottuk. Amihez képest a valóságban a tér üres és kihalt lett. „Húnyt csak”. Mi okból? Miért? Talán az Uffizi elleni terrortámadás után a Lanzi elé telepített carabinieri autók óta? Fegyverek láttán kihűl a szív. Akárhányszor átéltük ezt Rómában is, ahol különösen a harmadik világ marcona diktatúrái adhatták elő úgyszólván naponta (az olasz diplomácia különleges kapcsolatai révén) lőporfüst és vérszagú komédiáikat a villámgyorsan kiürített utcákon végigrobogó (1/á márkájú) diplomata autókaravánjaikon majomtartással csüngő-kapaszkodó kommandósaikkal, akik kaszkadőröket megszégyenítő mutatványokat végeztek a robogó kocsik sárhányóján, farán, tetején pördülve, szaltózva, ide-oda lengve, miközben nyakban hordott mordálycsövük rezdületlenül meredt a kicsit napszúrásosan elkábult római ablakokra, pálmadíszes erkélyajtókra. Az ember minduntalan nevetni akart volna, ám egyszer sem tudott. A fegyver féme előbb érintette meg a szívét (hogy megdermessze), mint a nevetési inger a rekeszizmot. Minden bizonnyal a Signoria terének sem tesz jót ma a carabinieri különítmény.
Mindkettőnket meghökkentett, hogy milyen sivár és üres lett a Loggia. Mitől? Cellini Perseuszának elárvult talpazatától. Szinte fáj a szobor hiánya. (Csak átmeneti, nyugtatja meg az embert több öles méretű felirat – készségesen hinni szeretnénk.) De a tanulság kézenfekvő: Cellini műve nem akármilyen szobrok között állt. Ha hiánya ekkora porral fújta be a többit, bizonyossá teszi, amit eddig is mondogattunk (ráadásul még a szakma is mondogatott), de úgy látszik, minden ízületében mégiscsak a hiánya érzékelteti igazán, hogy ez a szobor kivételes nagyságú. Már azt is kérdezgetni kezdtük magunkban: az egész térnek vajon nem ez a baja? De nem. Sajnos, nem. Az a baja, hogy nem történik rajta semmi. Semmi, ami az embert mélyebben megérinthetné. Ez pedig megint akkor vált tenyérviszketően érzékelhetővé, amikor egyszer – egyetlenegyszer, augusztusban – történni akart valami. Az Öreg Palota súlyos és hallgatag épületremeke előtt egyik este a néhány lépcsőnyi magas kőemelvényen hangversenyre készülődött a firenzei szimfonikusok zenekara. Az ilyen szabadtéri zenéléshez olaszos zűrzavarral órákon át készülődnek. Rengeteg csevely, szakmafitogtatás, színjáték, de jóformán semmi valódi nekigyűrkőzés, igazi próba. Mégis sikerült kivárnunk néhány számot a nem túlságosan nagy, de teljesen érdektelen (s ettől mindjárt sokkal kevesebbnek látszó) tömegben ácsorogva. Elhűltünk a nemes nevű zenekar és az ingujjra vetkezett Professore csupa maszat, színtelen és rézfúvósai által olykor már az étkezés utáni böfögéshez közelítő muzsikálásától. Nemhogy sajátossága, egyszerűen hangja sem volt a zenekarnak. Mintha sártócsás, dágványos földúton kellene előretartaniuk, minden taktusra 3-4 ujjnyi vastag sár ragadt: nagy fröcsögéssel, plattyolással tudott csak az előzőhöz kapaszkodni. Meglepődtünk, hiszen a zenekar neve és Firenze zenei múltja merőben mást ígért. De két meghökkentő jelenség ennél is föltűnőbb volt: a Professore gondtalan elégedettsége dirigálás közben (az éppen megszólalásukra váró zenészek is ugyanilyen fennkölt arckifejezéssel trónoltak), és a hallgatóság igénytelensége. Olaszországban? A Piazza della Signorián (?), ahol mégiscsak Európa, Amerika és Ázsia ácsorgott, és bizonyára nem japán nyugdíjas gyárimunkások vagy Fülöp-szigeti, kínai utcaseprő és ablakmosó lányok, belga hentessegédek, német autószerelők és amerikai munkanélküliek itták a Camparit a tér teraszain, vagy húzódtak a zenekar elé, olykor letelepedve a lóhugyszagú kövezetre hosszú kártyacsatákba temetődve, esetleg emelt hangon pletykálva egymással (mint vénasszonyok a templomban) tízfelé szórt figyelemmel, végül is semmire se figyelve. Legkevésbé a zenére. Ám úgy nem figyelve rá, hogy közben értésre kívánták adni tetszésüket, annak a jelzéskényszerével, aki természetesen tudja, hogy a zenekar őt szórakoztatná, és abszolút elégedett is a szórakoztatás színvonalával, csak hát éppen most nincs különösebb szüksége rá. Bádogemberek hallgatták a zenét, és a tapsuk is, ami minden szám után kötelességszerűen fölhangzott, úgy szólt, mint a hanyag, nehézkes, lélektelen zenélés bádoglemezről verődő visszhangja.
Két évtizeddel ezelőtt nyüzsgött a Signoria tere a legkülönfélébb alkalmi és hivatásos mutatványosoktól. Tizenegy éve pedig olyan angol produkciót láttunk ingyen és bérmentve – mert még csak nem is kalapoztak –, hogy nézése közben Pesten az állami cirkuszigazgatónak is elcsöppent volna a nyála. Egy (szintén) angol gitáros (meg fedetlen keblű, félig hozzátapadó barátnője a tértől fél percre, a Mercato Nuovo loggiájában ugyanekkor az éneklés oly gerincvelőt borzongató mutatványával szolgált, hogy Szeléna extatikus gyönyörébe majdnem belehalt, ami lehet, hogy egy regényalaknál nem is vehető ritkaságszámba, csakhogy a feleségemmel mi is sóbálvánnyá nyűgözve álltunk, és máig minden sejtemet átjárja az emlék varázsa. Ez tűnt el a Signoria teréről. Amiért valójában nevetséges volna a teret okolni. Mintha az ablaküveg lenne hibás, amiért az eső a lecsapódó korom lucskával bekoszolja. Csupán egy kép az, hogy a Signoria tere „húnyt csak”, mindöszsze mai világunk lenyomata. Annyira az csupán, hogy e mondat lényege akkor bontakozik ki igazán, ha el is hagyjuk a végét. Az első szavát pedig kurziváljuk. Így végre megfelelően ijesztő. Mindössze mai világunk. (Tartok tőle, hogy nyitottságában se dodonai már egy Piazza della Signoria-beli fiákeres előtt sem.)
4 üde Giottója: Az új festészet kútfője Giotto, miután már Dante fényes diadalt tulajdonított néki Cimabue fölött. Később Goethe hasonló véleményre jutott (jóllehet aztán kiderült, hogy a képet, amelynek kapcsán Giottót így aposztrofálta, nem is Giotto festette). Végül éppen a mi századunk – melyben a művészettörténet egész sereg tudományág friss eredményeivel és a modern technikai eljárások garmadájával folytatta és elmélyíthette a Giotto munkái körül folyó vitát, mindegyre több és több Giottónak tulajdonított mű szerzőségét megkérdőjelezve, többször egyenesen cáfolva, és a mű eredeti alkotójának személyét és életrajzi adatait is föltárva – éppen azt mutatja, hogy Giotto jelentősége, középponti szerepe nemhogy csökkent volna, hanem egyre erőteljesebbé válik, olyan kútfővé, forrástorkolattá, mely egymaga bőségesebb (gyarkorta fölkeresettebb) szomjoltó forrásvizet ád, mint a többi kútfő, Cimabue, Duccio, Cavallini együttvéve. (Bőségét a megjelent műtörténeti tanulmányok számával mérhetjük.) A megújuló érdeklődés ilyen virágkorában nem kis merészség (vagy nyelvi botorság?) volna üdének nevezni Giottót.
Giotto Campaniléje
De annál kevésbé az, ha firenzei harangtornyára mondjuk, a Campanilére, az olasz föld talán legszerencsétlenebb dómjának az oldalán. Giottóról, az építészről és szobrászról nem sokat tudunk, a Campanilén kívül zavarbaejtően kevés az, amivel kapcsolatba hozhatjuk. Padovában a Cappella degli Scrovegni jelentéktelen épülete bizonyára nem azért őrzi a nevét, mert ő tervezte, hanem mert az ő – méghozzá csodálatos épségben megmaradt – freskóival van tele. A firenzei Ponte alla Carraia 1333-as összeomlása is fantáziát ingerlőbb dátum a Giotto vezette ujjáépítésnél. És bármennyire is ő volt a Dóm egyik építésvezetője, ezekről az évekről is legfeljebb az jegyezhető meg, hogy ha valóban Giotto elképzelései nyomán nyerte el a gigantikus épületszörnyeteg hátsó fertályának és oldalainak zöldfehér kőlap-borítását, úgy sokat köszönhet Giottónak, aki komor, de méltóságteljes csomagolásba rejtette a szörnyszülöttet – bár ez a tette azért percig sem hasonlítható össze Brunelleschi kupolájával. A Campanile viszont igen. A dísztelen, mégis ünnepélyes dómfalak jelentéktelenül kicsire sikeredett gótikus ablakaikkal (erről persze nem Giotto tehet) végeredményben legváltozatosabb szakaszaikban is egyetlen feladatot szolgálnak: tartják Brunelleschi remeklését. Érzékelésünket összezavaró nagysága már-már vetekszik a hegyek (sokszor leírt, megénekelt) igencsak zavarba ejtő, érzék-tévesztő hatásával. Ez a kupola a hegyövezte Firenze közepén maga is hegyként viselkedik. Távolról is közelinek látszik, de olyannyira, hogy szinte nincs az óvárosnak egyetlen olyan valamirevaló utcája, hová ne ez a kupola nézne le, méghozzá annyira szélesre terpesztetten, hogy mindössze keskeny cikkelye fér bele az utcaképbe, ez pedig még inkább azt hiteti el velünk, hogy mennyire karnyújtásnyi közelségben kezdődnek a Giotto elképzelése szerinti zöld és fehér kőborítású falak: mintha elegendő lenne néhány lépés, hogy már ott is légy a kupola tövében.
De Giotto Campaniléje is zavarba ejtő hatású. Csak kissé másként. Éppen üdeségénél fogva. Ez a tulajdonsága ugyanis a panorámát uraló magasságához azonos módon társul. Már messziről, sőt nagyon messziről is könnyed és csipkeszerű. Kamasz üdeséggel pompázik, amikor a részletek igazán még nem is vehetők sorra rajta. Logikánkat eléggé próbára tevő különösség. Mint a folytatás is, mert csupán ha a Dóm terére, a Campanile közvetlen közelébe érünk, akkor érzékeljük a Giotto életében már elkészült alap és a torony alsó szakaszának masszívságát, erejét és szigorú egyszerűségét. Furcsa élmény ez, fordítottja annak, amit a józan észlelés fokozatos kibontakozásának vélnénk.
5 lent a folyam tükörével épp az esik meg, amit Cocteau szeretett: Talán azzal kellene kezdeni, ki szereti Cocteau-t (ma, itt, Firenzében vagy otthon)? Akik a költészetet szeretik (vagyis elég kevesen). De még ennél is kevesebben, vélhetően (mert azok, akik nemcsak a versben kifejeződő költészetet szeretik, hanem olyannyira szeretik a költészetet, hogy úgy vélik: minden irodalmi műfaj, sőt minden művészeti ág élesztője, legközepe, azaz „istenujja”). Hát a költők szeretik-e? Ki, miért? „Kötött formát kíván tőlem a tinta / Máskor meg áradó kötetlen verseket.” A kötött meg az áradó (feltéve, hogy tudja róla), ki kötöttségéért, ki kötetlenségéért bizton szereti. Az is, akit bizarr kérdése jól eltalál: „Nem éreztél sosem, tárlatok kedvelője (…) vágyat, zavart varázst (…), hogy csókot lopj a szobrok ajakára?” És a nők, kivált a nőiesek minden mennyiségben (no persze a fent jelzett szűkös határon belül, s ott is csak akkor, ha hallottak felőle), de közülük is leginkább azok, akik magányukban nem Minotauroszt képzelik ágyukba, vagy éppen Marsot gátrepesztő ösztöké(jé)vel, hanem akinek még hízelegni tud Cocteau pajzán szófűzése Szókratészről: „Szegény bölcstől ne vedd zokon: / Csak a te nemed bája volt az, / Mit kedvelt az ifjoncokon.” Aztán még azok is szeretik, akikhez így szólt: „Hírhedt témáim az álom és a halál.” S nyilván vannak (mert mindig is voltak és lesznek), akik zöld frakkjáért szeretik, akadémikusi öltönyéért, mert akadémikusságát jobban elhiteti velük a verssorainál. És én is vallhatnék (végül) úgy, hogy nyelvöltés jöjjön rá válaszul ifjú költőink köréből. Mire? Íme: „Az árny cserét akar s minden Dantét ki rááll / Vergilius vezet”. Én ezért szeretem. De végül is az itt a kérdés, hogy Cocteau mit szeretett? „Pár pontos műszerem van: egy tükör, egy alkony. – / Nincs több, ez minden itt.” Így fordította Végh György szépen, a központtalanítást modernizálva magyar központozással. Hát igen! „Egy tükör.” Cocteau kevés filmet csinált, de tagadhatatlanul bennük a költészet élesztője. S mert igazat írt (és élt), főleg pedig a tükörrel, melynek síkjába belépve az élő a túlvilágon, a halott pedig síkjából kilépve az életben találja magát – már ahogy költők egymás közt szokták, úgy téve, mintha semmit se tenne, mutatja az utat. Persze egy film „tükre” kizárólag anyaghoz kötött lehet, hiszen még A költő vérét is (Cocteau filmcím) láttatni kénytelen, szintúgy, mint a szobatükör egyébként láthatatlan „viselkedését” is filmkockáinak tömegével – ahogy magam is megkísérelem az írott szó filmkockáival, versképével (a vers kénytelen anyaghoz kötöttségével, a nyelvvel) láttatni – szobatükör helyett – az Arno víztükrét, és benne azt, amit Cocteau (a költészet, amikor Cocteau-nak hívják) szeret.