Álom (vagy nem?) roston sült Lőrinccel

a templom előtt saruját leveti: Se anapesztussá, se spondeusszá nem tudtam a nevét alakítani, másfajta versláb pedig nincs a versben. Nem akármilyen templomról van szó (ahogy a terasz sem akármilyen, ahol a vers álma – vagy talán nem is az álma – lepergett). A templom a Falconieri palota mellé, szinte azzal egybeépített, műtörténeti szempontból jelentéktelen barokk templomocska. A Borromini-féle loggia ikerszobros teteje bizony helyes kis tornyára föntről lát lefelé. Az a terasz pedig, amelyik a vers helyszíne, annyira ránőtt a tetejére, hogy az itt is dúvadként viselkedő hazai diktatúra jónak látta öregujj-vastag többméteres vasráccsal elsáncolni magát a templomtetőzet kissé üregesen bámuló ablakaitól. (Talán feledékenységből, de a ronda rács ma is ott csúfoskodik.) Ha az ember heteken, hónapokon át ezen a fenyegető szuronyrácsozaton át nézi a velünk összenőtt templomtetőt, és gyakorta a mi csillagunk (a Hajnalcsillag, a Vénusz) az ágáló vasrudak közül szökik esti pályájára, hogy elrúgva magát a templomtornyocskától egyre magasabbra hágjon, szomszédunk akkor is szinte tartózkodási helyünkké válik, ha csaknem mindig zárt ajtaja lent, a mélyben a Giulia utcában megakadályoz, hogy szétnézzünk benne. Nekem naponta órákon át rátapadt a tekintetem, különösen munka közben. A legérdekesebbet a Holt Lelkek Templomáról Magyar Babika mesélte. Amikor a Corte Savella, a X. Ince pápa által építtetett börtön (szintén a „mi” utcánkban) elkészült, a kivégzetteket, láb alól eltetteket egyszerűen behajigálták a Teverébe. Valamivel arrébb a vízparton (ahol most a Magyar Akadémia áll) volt ugyan egy nagy temető, de gyorsabb és kényelmesebb megoldásnak ígérkezett a víziút. Lehet, hogy a Corte Savellának nem is volt elég hullaszállító taligája. A Tevere kéznél volt és mindent megoldani látszott. Csakhogy a Tevere medre olyan, mintha egy sivatagi csörgőkígyó mozgásának nyoma volna. Ilyen szeszélyes-indulatos tekergőzés mellett egyre sűrűbben vetődtek partra a messzebb útra szánt hullák. Bűzlöttek és elcsúfították Isten legszebb zugait. Mégsem állhatott le az igazságosztó hullatermelés a pápai börtönben. Egyebet kellett kitalálni. Egy irgalmas rendet találtak ki, emberhalászokat (csak nem bibliai értelmében), akik aztán a bennük fölgyülemlett jótevő gondoskodást hullák csáklyázásának, a zsombokon fönnakadt tetemek csöndes eltakarításának szentelték. Ahogy nőtt a munkájuk, úgy nőtt irgalmasságuk fontossága is, mígnem lerakhatták rendjük templomának alapkövét. Szomszédunk kinőtt a földből, és áll ma is. Ahogy a rend is. Szép ebben a barokk történetecskében az ésszerűség a munkamegosztásban. A börtön hullát termelt, a rend pedig irgalmat; elegyengetett felszínű, mélyében jól megtrágyázott termőföldet. De néhány atomnyi biztató elem még szebbé teszi napjainkban. A Corte Savella már rég nem börtön. Csupán a múzeuma. Az apró Holt Lelkek Templomának irgalmas rendje túlélte. Most, a 2000. évre készülőben a Holt Lelkek Templomára is rájárt a rúd. Kifestették a homlokzatát. Elég rosszul áll neki. Mintha egy kis, koszos, de helyes kutyát nullásgéppel a bőréig lenyírtak volna. Fakó lett, mint egy teverei hulla. De túléli. Nemsokára ismét olyan lesz, mint Róma: ütött-kopott – és gyönyörű.

« vissza | ugrás a vershez »

Holt Lelkek Temploma

Holt Lelkek Temploma