1 zord temetőkép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng: Erzsébeten a Lázár utcai elemiben a legelőkelőbb arcú, testtartású, modorú kisfiú a másodikos Halka Gyuri volt. Olyan jelenség, amilyennek neve, a kedvesen becéző formájú halkság (Halka) mutatta. Elsőben én betegeskedtem hosszan, különben pedig Kemény Miklós volt a padtársam (a Trombitás Ali trilógia doktor Kemény Miklósa), így másodikban szinte ismeretlenek voltunk egymás számára, amikor padtársak lettünk. Mindössze néhány hónapig voltunk jópajtások: Gyurka padja hamarosan üres maradt. Megbetegedett, meghalt. Az egész osztály ott volt a temetésén. Később is, ám egyre ritkulóbb időközökben kilátogattunk a sírhoz, de negyedikben ezek a látogatások is elmaradtak. Gyuri izgékony-mozgékony, vidámságra termett látogató csapatunkat is olyan „halkan”, a föld alatt is előzékeny tartózkodással fogadta, hogy többet gyönyörködtünk a virágokban, lepkék, méhek, katicabogarak röpködésében, mint amennyit őrá gondoltunk. Engem is meglepett, hogy éppen Rómában és éppen ebben a Sába-versben találkoztunk egymással újból. „A vers felejtés”, írtam fiatalon (egy másik temetés, a nagyapámé, akkor már tízéves emlékének a hatása alatt) és Rómában sem gondoltam másképp. A kevés pozitívum egyike, amit a magam formálásáról leírhatok éppen a következetes ragaszkodás volt ahhoz, hogy éveimet, korszakaimat mindig kerekké téve magam zárjam be magam után. Ez volt az első, immár nagyon késői eset, amikor Halka Gyuri versembe lépegetése láttán átsuhant rajtam: talán kár volt a felejtés kulcsát ennyire a magam kezében szorongatni mindvégig; hiszen ha annyi mindenben rábíztam magam a gondviselésre, ezt a kulcsot is rábízhattam volna.
2 Fürdeni két kád – öble családi – várja a jöttét: A Farnese palota előtti két kádról van szó; pápa állíttatta föl újra Rómában, miután Caracalla fürdőjéből idecipeltette. (Bíborosként őt hívták cardinale gonellának – alsószoknya bíborosnak –, pápaként III. Pál lett.) Szememben semmiképpen nem csak az az érdeme, hogy kisöccse volt Farnese Júliának, VI. Sándor pápa szeretőjének. Városépítő merészségét legalább ennyire becsülöm. A két ókori kád elhelyezése a Farnese palota előtt anynyira vakmerő ötlet, hogy bár nem néztem utána, cseppet sem lepne meg, ha Giordano Bruno hagyatékában (akinek szobrát Róma városa a Farnese palotától egy ugrásnyira, a virágpiac közepére helyezte) valamilyen szabadszájú dicsőítő szonettfélére bukkannának, melyben leszedi III. Pálról a gonellaságot, s mint ahogy minden női alsószoknyát olykor mosásra ítélnek, fényesre mosná az egyik Farnese kád vizében. Így tisztogatva meg Pált a gúnynevétől. Magam gyakran elidőztem már e két kád mellett III. Pál iránti elismeréssel, és csakugyan azért, amiért városépítészeti merészségnek neveztem a két – mérete miatt óriásoknak tervezett – gránitkád kirakását a paloták övezte térre. A „nem oda való” sarkalatos törvény, s akik ezt áthágták, mondjuk Borrominitől Gaudíig, kaptak is érte eleget a fejükre. Nekem, amikor először pillantottam meg a két pucér kádat (úgy értem: a kádat mint főszereplőt) rögvest Duchamp jutott eszembe, persze szívből lesajnálva, jóleső kárörvendezéssel: mit lihegtél annyira te, sakkozó, szivarbűzű szegény, munkakerülő fotográfus a földet rengetőnek kikiáltott ötleteiddel (a vécédeklire meg a köcsögtartóra gondoltam), amikor gonella Pál már 1550 előtt lepipált ezzel a két cívispukkasztó gránit monstrummal! Lepipált? De még milyen nagyvonalúan, „örök” időkre érvényesen. Pápánk csakugyan újat teremtett városépítészetben és látványtervezésben. Bebizonyította, hogy a „nem oda illő” minden szabályosnál odaillőbb lehet.