Az ünnep napja

1 Vecchio zászlaival köszöntött: A Ponte Vecchio, az Öreg Híd, lakásunk közvetlen közelében szeli át az Arnót (a XIV. sz-tól). Születése óta az aranyművesek, ötvösök, ékszerészek hídja és központja. Századunk elejétől közepén áll Benvenuto Cellini, „a legnagyobb ötvös” mellszobra is. Az aranyművesek és a híd ünnepe turista-látványosságnak számít, egész Firenze ünnepének. Így volt ez most, szeptember 4-én is. A híd reggeltől zászlódíszben pompázott, éjszakára pedig olyan középkori szabad lángú, nagy alakú mécslobogtatással leptek meg bennünket, amilyent előzőleg csak a Palazzo Vecchio tornyán és tetőzetén láttunk a három sorban végighúzódó bástyacakkokból hírdetve augusztus 11-én, hogy a város ünnepének éjszakája van. (Később ilyen óriás mécsekkel rakták tele a Dóm kupoláját, a Campanilét, az oromzatot és a Battisterót is a Dóm építésének 700. évfordulóján.) A hídi ünnep korai készületeire alig figyeltünk föl, hisz a hídon örökös volt az állandó tolongás, lárma. A délutánt a San Miniato al Montéban és előtte, a teraszán töltöttük, de úgy, hogy éppen a Piazzale Michelangelóra ereszkedjünk alá napnyugtakor. Erre külön okunk volt, bár a tértől egyáltalán nem voltunk elragadtatva. Mindjárt a közepén fölállított, bántóan rosszul faragott Dávid-másolat és a Medici szarkofág-alakok hasonlóan rossz másolatainak otromba együttese miatt. Meglehetősen zavaró a búcsút idéző turista-hömpölygés is, a giccsel dugig töltött bódék és sátrak tömkelege, a lámparúdra izgágán fölkúszó, poroszosan parancsolgató fényképésznő, aki éppen azért csimpaszkodott a nyaktörő magasban, hogy „meghitt emlékfotót” készítsen a (legalább 60 fős) turistacsoportról. Képzelhető, majd ki fog ráismerni önmagára a légypiszok-csöpp arc-sokaságból. De természetesen nem is ez a lényeg, hanem a háttér, a túlparti óváros pazar panorámája. Firenze a piazzaléról csakugyan lélegzetállító, mi is szívesen gyönyörködtünk benne. De méginkább a naplementében, amit afféle játékos rohanással kötöttünk egybe, bokaficam veszélyét előidézhető lefelé zúdulással a kaputoronnyal, a Porta San Niccolóval egy magasságra, ahonnan, ha győztük a süllyedő nappal az iramot, éppen azt láthattuk, hogyan merül óriás korongja el itteni „Budánk” lomb- és háztető-sziluettvonala mögött. Nos éppen akkor, a Szent Miklós Kapujának bástyatorony magasából vettük észre a gyors sötétedésben kigyúló új fényforrást, a Ponte Vecchio lobogó lángfüzérét.

A Ponte Vecchio

A Ponte Vecchio


Onnan mesébe illő látvány volt. Csak ennek tulajdoníthatom, hogy fölfedeztük saját külön bejáratú ünnepelnivalónkat is, házasságunk 26. évfordulóját. Összenéztünk; mindkettőnknek az jutott eszébe: ez aztán ritka pillanat! Még egyszer sem fordult elő, hogy 1971. szeptember 4-e eszünkbe jutott volna. Ez a 26-os szám éppen jó kereknek látszott ahhoz, hogy játszani kezdjük: miközben mi itt csavargunk összevissza, és fölváltva merülünk bele a San Miniato al Monte apszisának mozaikjába, a kozmata remeklés, a márványberakásos szószék és szentélyfal szépségébe, a háromszintes belső tér finom arányaiba, oszloprendjébe, a nyitott fedélszék fagerendázatának színes és mégis szolid motívumaiba (és akkor még nem is szóltam kedvenc búvóhelyünkről, a Spinello Aretino kicsit zötyögős és ügyefogyott, de néhol meghökkentő találmányokban kicsúcsosodó naiv meséjű freskóciklusáról a sekrestyében), szóval, mikor ki-be járunk a zöldre színeződött kutyatej nagyságú szöggel kivert bronzkapun, és lelógatjuk lábunkat a temetőbe, vagy egy réges-régi öblös vaspadon tréfásan fényképeszkedünk, közben pedig alaposan meghányjuk-vetjük, hogy mit művelnek a szemünk elé kerülő papocskák, akik szellőzködni, vagy éppen civilnézésre kezdik csikorgatni körülöttünk a süppedékeny, laza kavicsot, nos éppen ekkor egyre jobban fölhúzott szemöldökkel vár bebocsáttatásra a Via Bardin (majdnem szemben a szexmozival) a Signoria (XV. sz-i jelmezbe beöltözött) küldöttsége az üvegkapu előtt, hogy 26. házassági évfordulónk tiszteletére rendezett ünnepélyükre, a Ponte Vecchióra invitáljon. Hordszékkel várnak-e, vagy erre az alkalomra kétszeresre megnyújtott orrú hófehér Alfa Rómeóval, azon útközben még kicsit eldiskurálunk, s bár lent, a Bardi utcában az üvegkapu előtt a házban levő gyors ristorante megszokott rosszküllemű törzsvendégein kívül nem ácsorog senki, aki a fényes deputáció tagja lehetne, minket ez cseppet sem zavar: a liftben Gí már az estélyi ruháit, én a frakkjaimat veszem sorra. Aztán a csillogó meggyszín meg a matt fekete kombinációjából (na és persze a fémek ezüstös-nikkeles fényléséből, hogy többet ne mondjak) kialakított konyhánkban a diszkrét bárpult előtt (hja kérem, itt mi már amerikanizáltak vagyunk!) a kerek, fehér étkező vasasztalka köré telepedve a szintén fehér (és vas, és összecsukható – engem erősen kertiszékre emlékeztető) székünk vékony, de módfelett ízléses párnácskáján kapkodva végzünk sajtvacsoránkkal, és kezünkben félpohárnyi chiantival (szokásos joghurt fagylaltunkról ezúttal még Gí is megfeledkezik) kisietünk az erkélyre abban a biztos tudatban, hogy a fanfárok nyomban megzendülnek. Csakugyan megzendültek, de akkorra már teljesen elment a kedvünk a játéktól.

Rátkay önarcképe az Aranyikonból

Rátkay önarcképe az Aranyikonból

2 Bandi: Rátkay Endre, alias Átlósutcai, számos verseskönyv (és szájról szájra kelő anekdota) szereplője, akinek festészete jó másfél évtizeden át kizárólag ugyanezen verseskönyvek borítójaként keltett általános álmélkodást, amikoris végezetül megnyílt múzeumi profán kápolnája. (Állítólag a megnyitón pulykáknak és kokasoknak öltözött be a Kossuth-díjas magyar festők dalárdája, ilyenképpen magas és mély hangon szólongatták őt maguk közé, de Rátkay igen-igen messze úszkált a Kis-Dunában, így a kísérlet meddőnek bizonyult.) Ellenben tény, hogy Bolzanóban hercegi ágyban altatták, és hercegi lakomát rendeztek a tiszteletére. (Lyukas csizmáját ebből az alkalomból kénytelen volt megtalpaltatni.) A tartományi kultuszminiszter kérte, hogy települjön át Rómába a Via Marguttára (Tóth Imre halála óta ugyanis kifejezetten üres, és állaga lakatlanságából kifolyólag egyre romlik), mire Bandi Dante XIII. sz-i nyelvén festette le a süllyedő talajú egykori soroksári köztisztasági fürdő helyén létesült műtermének délolaszosan repedezett falait, tetőablakának a norvég fjordokat utánzó jégvirágburjánzását, mellyel figyelmes hazája télről télre megajándékozza. Ekkor vendéglátói – nyilván a XIII. sz-i nyelv félreértése miatt – belátták, hogy a Via Margutta nem mérhető össze Soroksár fényűzésével. 1971-ben Rátkay volt az egyik házassági tanúm.

Gaál Imre rajza Csillag Tiborról

Gaál Imre rajza Csillag Tiborról

3 Tibornak: másik tanúja az eseménynek. Csillag Tibor költő és műfordító. Három kemény évig politikai üldözött és fogoly. Ahhoz képest, hogy három évig ült, a börtön meglehetősen hosszúra, ötödik évtizede egyre csak nyúlik: a rossz nyelvek azt beszélik, hogy valamelyik irodalmi védegyletünk 70. születésnapja táján fölvette tagjai sorába. Hát… nem siették el. Egyébként igen magasról letekintő kívülálló. Kényszerköltöztetés következtében (a ’70-es években történt) egy Csertő utcai ijesztő sorház VIII. emeletének magasáról néz le az apró magyar valóságba. Házassági tanúnak még nem ilyen messziről érkezett az erzsébeti városházára: szemben lakott vele, a Petőfi utcában. Csupán 10 percre kiugrott (egyik Shakespeare szonett fordítását függesztve föl kis időre) a földszinti lakásból, s még előbb is visszaindulhatott volna, hiszen a ceremónia igazán puritán és kurta volt (a nászindulót lefújtuk, a fotóst szélnek eresztettük, az anyakönyvvezetőt megdolgoztuk, hogy álljon el a szónoklástól), egyedül Tibor kéziratolvasó szomjának nem tudtunk parancsolni (a kézírásos anyakönyvet kéziratnak vélve ugyancsak hosszasan beletemetkezett). Mindenesetre 10 perc alatt mégiscsak végeztünk, hogy aztán a szélrózsa négy irányában loholjunk dolgunkra. Szeptemberi napsütés volt, meleg hullám, Gín szalmakalap, igen kéklő. Amúgy hétköznap, házasságunk pedig polgári. Néhány hete mondták ki a válást első feleségemtől. Mi már egy éve éltünk együtt a legboldogabb (vad) házasságban; képzelhető, hogy mit jelentett számunkra az a 10 perc. A hivatal szagát és papirosát. Visszakényszerültünk a földre 10 percre. Aztán: usgyé! iparkodtunk ismét fölfelé.

4 Háziúr: legmeghittebb firenzei bennszülött barátunk, aki napról napra ámulatba ejtett mára szinte már teljesen kivesző emberies jótulajdonságaival. Nem is tudom, melyiket rangsoroljam az első helyre: bámulatos tapintatát?, filozófus bölcsességét? (amit nem előadott kenetesen vagy nagyképűen, mint a klerikálisok, hanem a nap minden szakában következetesen gyakorolt); a rendről, az arányosságról, az intenzív élésről nem papolva, hanem megvalósítva. Megejtő bájjal és magabiztossággal szüntelenül művelve. És akkor még szót se szóltam a társadalmi együttélés szabályainak példamutató érvényesítéséről: az erőfölény önkéntes lemondásáról, a másság teljes elfogadásáról, a bajkeverők úriemberhez egyedül illő nagy ívű kikerüléséről. Íme, egy Rousseau-hívő! Nap-, víz- és klorofilimádó! Sodrából soha ki nem hozható úr, akkor is, ha nőnemű. Mert ő mindössze egy castorina. De Gí és az én számomra most már mindig: Castorina; megszeretett barátunk-barátnőnk – amúgy alattunk, az Arno partoldalának vízalatti villatulajdonosa, egy hód. Az olaszok nem sokat törődnek nagyvárosi folyópartjaikkal sem. Alattunk a flóra, ha nem is szűzi, de ásó vagy gereblye még sosem érte. Az persze más lapra tartozik, hogy micsoda meglepő lerakat kínálná portékáit a vadon zöldjéből egy jó szemű régi, pesti handlésnak. Tőlünk nem messze babakocsi szorult a vízből kiálló két szikla közé. A legmodernebb modell, magas, nagykerekű, egyetlen mozdulattal összecsukható. Fejvédő sátracskája nyitva maradt, mintha most is védené a benne gügyögő baba bőrét a nap tüzétől. Lehet, hogy nemcsak a csöpp paplan, hanem alatta a baba is benne volt, amikor (honnan?: a vacsórázóhely teraszáról csak úgy, két fogás közben hanyag eleganciával, vagy valamelyik tetőszaletliből) kihajították. Gyakran elnézem. A körülötte lassan áramló víztől néha ringani látszik, de a víz ring, nem a babakocsi. Erkélyünk elég magasan van ahhoz, hogy a surranó patkánynál kisebb élőlényt meg se lássuk a keskeny vadonban. Bár az is lehet, hogy nem dugja ide az orrát semmi, mivel ez Castorinánk evő és filozofáló ligete. Szép, nagyra fejlett hód a „miénk”. Bevallom, nekünk összes megnyilatkozása módfelett tetszett, kivéve… hát igen. Nehezen láttuk be, hogy félénk. Pedig a Ponte Vecchio környékének valamennyi 70 centis vagy még nagyobb méretű öreg ragadozója, ezek a naphosszat erkélyünk alatt lebzselő harcsák kegyelmes úrnak kijáró tisztelettel emeltek előtte kalapot, ha összetalálkoztak. Ilyenkor a Háziúr olyan emelt fővel, mintha kaucsuk keménygallér késztetné erre, és táblabírói nagy bajusszal (mint egy kiköpött Mikszáth-figura) végezte szokásos partközeli őrjáratát. Bundája a víztől ezüstöződő, a naptól aranyozódó barnasággal ragyogott, körülötte pedig a fekete és sötétszürke, hosszú, nagy halak úgy hatottak, mint ugrani kész, hajladozó pincérek, ha az úr int, hogy főúr, elő a cechhel! De kint, a zöldben más volt a helyzet. A Háziúr a legnagyobb óvatossággal lépett a fűre. Három-négy kedvenc csapása is volt, mindegyik vízibejáratát többször is végigszimatolta, aztán úgy tett, mintha végre az egyiken befelé indulna, de kivehetetlen gyorsasággal mást gondolt, szemünk elől veszett, s csak akkor pillantottuk meg újra, amikor kedvenc tisztásán evéshez látott. Ez az aranymedáliás úszóbajnok a parton araszolva járt, többet lapult mint haladt, s még azután is, hogy minket barátaivá fogadott (hadd hihessünk ebben), minden óvatossági rendszabályt lelkiismeretesen végigcsinált, s csak utána látott lakomájához. Ízlésünk ebben is egyezett: kényelmesen elhelyezkedett, két keze közé fogta a harapnivalót (füvet, levelet, zsenge hajtást, utóbb, amikor cimboraságunk kezdődött, a kenyérfalatot), és hosszan, szertartásosan evett. Élvezettel. Mit nem adtam volna, ha gondolataiban olvashatok. Mert kenyérmajszolás közben olyan nyilvánvalóan fölkeltette bennem a gondolkodó képzetét, mint Rodin szobra. Nemigen értettem, ennek az életszerető bölcsnek mitől kell tartania. Ennyire tökéletesen senki más nem élt együtt a környezetével, állapítottuk meg Gível, és ebbe beletartozott tökéletes kortalansága is (nana, néztem Gíre titkon, te Castorinát meg engem kezdesz öszszehasonlítgatni), de igaz, ami igaz: gondolatgazdag bölcsünk úgy élvezte a vizet, mint az egészséges csecsemő a fürdetést. Minden sikló vízcsíkkal valósággal végignyalogattatta barna bundáját, ha pedig vitette magát a vízzel, hát ez csakugyan úgy festett, mintha lassított filmfelvétele volna egy borzongatóan kéjes táncnak (mondjuk, a tangónak). Nincs mit kerülgetni: szeretnivaló volt és szerettük. Csak legutolsó firenzei napunkon derült ki, hogy „félénksége” nagyon is beletartozott bölcsességébe. Vízben, levegőben nem volt ellensége. De az ember!… Mert az biztos, hogy a Santa Maria Novella Spanyol kápolnájából nem az ördögök jöttek el az éj leple alatt, hogy a hidat megvilágító parti nagy reflektor közelében (ahol kedvenc lakomáját tálalta neki egyik alacsony, de dús csemege-bokra) agyonverjék, majd visszahajítsák a vízbe, a kövek közé. Firenze hónapok óta száraz városa szálas esőben ázott, a kis hód pedig hassal fölfelé, fehéres-sápadt üres napraforgótányérként csaknem mozdulatlanul lebegett a vízen. Én vettem észre, ahogy a hazautazástól elborult kedéllyel álltam az erkélyen, hátha fölbukkan őrjárata során a Háziúr a kihajított babakocsi magasságában, és utoljára még búcsút inthetek neki. A búcsú jelképesre sikeredett.

5 Cosimo de Medici: (1389-1464), a dinasztia alapítója; Lorenzo de Medici, „a legnagyobb” nagyapja. Akit Pontormo festett meg talpig pirosban, a jellegzetes toszkán piros, tányéros kalapban. Az első igazi polgár s mindjárt a „Haza Atyja”. A csupa okosság, jóság és szigorú erély firenzei Mátyás királya. Mátyás egyik konkrét tulajdonsága, könyvszeretete miatt is érdemes az összehasonlítás a Mediciekkel. „Még abban a korban is, mikor az olasz uralkodók, elsősorban az urbinói Federico de Montefeltro, V. Miklós pápa és Cosimo, majd Lorenzo de Medici egymást fölülmúlva igyekeztek újonnan alakított könyvtáraikat gazdagítani, Mátyás könyvgyűjtő szenvedélye olyan versenyt teremtett, hogy halála híre műpártoló levelező társát, a »nagyszerű« Lorenzót arra a kevésbé kegyeletes megjegyzésre indította, miszerint, ezután majd olcsóbban lehet új könyvekhez jutni a könyvpiacon.” (Idézi Jászay Magda a Párhuzamok és kereszteződések – A magyar-olasz kapcsolatok történetéből, Gondolat, 1982)

Ami pedig a verssor célzását illeti Cosimo jogarának ólmáról, annál kevésbé értendő szószerint, mert egyáltalán nem volt jogara. Így annak aranyát ólom sem súlyosbíthatta. Persze lehetett volna, ha csak a kisujját is moccantja utána. De Cosimo kezéhez jobban idomultak a kertész szerszámai meg a szemző kés, bár ezekhez is egyre ritkábban s csak kedvtelésből nyúlhatott a Város kormányzása közben. Az ólom a hatalomgyakorlás nehezét jelenti. Márpedig Cosimónak, a polgárnak gyöngéje volt a patricius családtagokkal szembeni elfogultsága. Tetteik – na és főként a „tetteik” – irgalmatlan megbosszulása Cosimón az árnyék. Cosimo egyszerű volt, természetes maradt és okos, uralkodói cím és rang nélkül is. A neve ettől fénylik máig. Csak… Ferenc József is egyszerű tábori vaságyban aludt. Sztálin kertészkedett. Mao ifjan kitűnő verselő, vénen pedig elsőrangú úszómester. Aztán mégis… Igaz, az utóbbi kettőt a Caligulák és Nerók meg a Dzsingisz Kánok sorában szokták emlegetni. A Medici-ház minden szemszögből más nagyságrend. A tér kisebb, a lépték emberibb. Az individuum éppen fölfedezi magát (azért tegyük hozzá: Istenem, már hányadszor!), és régi és új barbárok egyenemberiségétől (nota bene: a fajtól) még a Savonarola-féle kísérleteket is beszámítva, Firenze hűvösen tartotta magát távol.

6 ingyenevő: Szent Lőrinc ünnepének estjén már alkalmunk volt bepillantani a mai firenzei közállapotokba. Amíg a San Lorenzo körül kordon választotta el a lasagnával és görögdinnyével odacsalt ezreket, addig a hitközségi karszalagos rendezőbizottság ünnepi sötétbe öltözött tagjai (sok jámbor, korosodó iparos és tisztviselő kinézetű úr) a hatalmas gúlákból egymás után varázsolták hónuk alá a 8-10 kilós dinnyéket, s a tömegtől elzárt hitközségi kisajtón angolosan távoztak. De többet is láttunk. Közülük nem egy két óriással tűnt el a hóna alatt – hogy aztán néhány perc múlva ismét megjelenjen, újra a szépen apadó dinnyepiramishoz somfordáljon, és hóna alatt két újabb lopott dinnyével sebesen húzza kifelé a csíkot a megszokott útvonalon. Mások közben már felszelték a dinnyét, osztották a tésztát meg a bort. Ezrek egymást taposták a maradékért. Fejünk fölött a San Lorenzo olcsó giccstranszparensét apró szellő lebbentgette a tüskésedő, vakolatlan téglafalon. – De mi volt ez a lecke (az egyházi csicskások tolvajkodásával) a Ponte Vecchio mulatságához képest?! Este a hidat fél 10 körül az egyszerű halandó elől lezárták. Miután pedig a dobosok, a fanfárosok és az ősi, történelmi (városi, céhbeli és családi) zászlókat lobogtató táncosok fölvonultak a híd közepére, hogy ott, Cellini mellszobra körül előadják zászlót hajigáló táncukat (mellesleg: az egész ahhoz volt hasonló, mintha gyűszűben szeretnének berendezni egy lovardát), a Palazzo Vecchio felől, az Uffizi udvarán keresztül kikanyarodott az árkádok alól a díszbe öltözött tömeg, a firenzei elit. Szmoking szmoking mellett, ha mégsem szmoking, akkor is fekete öltöny, vakító fehér ing és amerikai ízlésű tarka nyakkendő. A hölgyek finoman fölcsippentett nagyestélyiben, vagy fönt-lent igencsak merész miniben. Rajtuk a kelme és a rárakott ékszer egyformán szikrázott. A menet lassan, sétáló tempóban ért a hídra (pedig a verejtékező dobosok mindent beleadtak, hogy daliás marsolás hangulatát keltsék), de a puccos társaság annyira belemerült saját fecsegésébe, hogy mitsem hallott a zenebonából. A hídon hosszában (kivéve a közepét) földig takarva hófehér abrosszal asztal, asztalhoz tolva. Végig megterítve roskadásig. Kis híd a világ legnagyobb svédasztalával. Lakoma a Ponte Vecchión zárt körben. Minimum ötszáz résztvevővel.

A Ponte Vecchio

A Ponte Vecchio


A híd „fecskefészkei”, a kis ékszerboltok hátsó szobái és az emeleti lakrészek fényben úsztak. Még mielőtt az Öreg Palotából érkező előkelőség a hídra tette volna a lábát, ékszerészéknél már tetejére ért a sürgés-forgás. Hatalmas családi tálcákra került az ínyencségek java, s a hátsó szobákban és az emeleti helyiségekben a szintén estélyibe öltözött ékszerész familiák már izgatottan várták a púpozott tálcával érkező családfőt, hogy különlakomájukat elkezdjék. Olyan volt az egész, mint a San Lorenzo körüli hitközségi karszalagos rendezők dinnyetolvajlása, csak még öncélúbb és érthetetlenebb. Hiszen ott a karszalagosok a vásárcsarnok környéki öreg, vedlett utcák sötét kapualjaiból kiözönlő szegény hívőket (meg a nem hívő, de szegény potyalesőket) lopták meg, itt azonban, mivel ők, az ékszerészek voltak az ünnep rendezői (bár a számlát nyilván közösen állták a városi elöljárósággal, vagyis a vendégek sem üres kézzel érkeztek, hanem ahogy az ínycsiklandozó ételtől-italtól roskadozó terülj-terülj asztalka-sort elnéztem, elég mélyen belenyúlhattak a köz kasszájába is), legfeljebb abból állt a helyzet sajátossága, hogy tolvajtól tolvajlott a tolvaj, s mert ők maguk is hermetikusan elkülönültek a lehúzott redőnyű Firenzétől, magam is egy kalap alá veszem őket, s nem teszek különbséget kisebb és nagyobb tolvajlók között. Jobban foglalkoztat az a számomra el nem hanyagolható körülmény, hogy Trimalchio lakomáján éneknek, táncnak, költészetnek – ha némi színleléssel és kendőzni tanult unalommal is, de: – hely jutott. Ha kényszerűségből, hát kényszerűségből. De illett hozzá jó képet vágni, elviselni, elfojtani a benső baromistálló bődüléseit és szellentéseit. Most viszont, a történelem néhány macskaugrásával odébb lódulván, már maga lett az úriasság a szmoking és a nagyestélyi, az ételhegy és a másfél kiló arany nyakban, fülön, csuklón. A „régi dicsőség”, a História néhány lyukaskezű zászlóhajigáló, néhány botfülű fúvós beöltöztetve múzeumi hacukába és néhány dobos a gyerekkorból, amikor a szív még minden baromságra rávehető. A San Lorenzo templom komor ormát elcsúfító giccs, íme megelevenedve, buffogva és röpködve. Lehetne belőle képeslap. Képeslap fotó. Tömegáru. És lehetne belőle szociológiai esettanulmány sematikus ábrája: ez az értelmiség eltömegesülése. Századvég. Ezredvég.

« vissza | ugrás a vershez »