1 egy palack bort is kapok: Michelangelo Buonarroti 190. szonettje kezdődik így: „A cukorra, gyertyára és szamárra / ráadást: egy palack bort is kapok”… A szonett az 1550-es évek közepén születik Rómában s Vasarinak írja, Firenzébe. Michelangelo már túl van a 80. évén. Rónay György, a szonett fordítója (Michelangelo Buonarroti versei, Magyar Helikon, 1980) jegyzeteiben ennyit fűz hozzá: „ajándékait köszöni meg a szonettban. – »Most járhatok gyakorta«: a Vasari ajándékozta szamár hátán.” Giorgio Vasari 1-2 évvel előbb hívta haza Michelangelót Firenzébe, de az nem hajlott rá. Már kiszolgált négy pápát (miközben mindvégig megmaradt nyomorúságában), éppen a Carafa pápánál tarthatott a soron következő ötödik előtt; valószínűleg már eltemette Urbinót, a mindenest (tanítványát és szolgáját) is, miért moccant volna a hívásra? Érdekes feladat lenne a 190. szonett elemzése nem, vagy legalábbis nem tisztán esztétikai szemszögből. Inkább pszichológiaiból; ekkor a szonett olyan élesen, mint a Vörös-tenger az Egyiptomból menekülő zsidók előtt, válna nem is két, hanem háromfelé. Az első szakaszban, íme, előttünk a mások által megrajzolt durván nagyolt, szimpla körvonalú – populista? – Michelangelo arcmás: a mogorva, goromba, sértegető M. Akinek szájából a köszönet is szemrehányásnak hangzik.
Volterra rajza Michelangelóról
A cukorra, gyertyára és szamárra
ráadást: egy palack bort is kapok,
s most már annyira adósod vagyok,
hogy a mércét ráhagyom Szent Mihályra.
Nincs mit tagadni: semmiségekre „ráadásnak” arcpirító semmit tetéz. A semmiségek sorát lefokozza semmire, amitől igencsak kifordul a 3. sor, hiszen ettől az „annyira adósod vagyok” nyomban „semennyire sem vagyok adósod”-dá válik, gúnyos legyintéssé, de olyan izzó indulattal töltve föl, amiben már semmiféle következménnyel sem hajlandó számot vetni. „Annyira adósod vagyok, hogy a mércét ráhagyom Szent Mihályra.” Azaz: fütyülök rá, hogy adósod vagyok-e; hajtsd be, ha tudod, a halálomon. A négy sor elkészült, s mint a fölforró tej a fazékból, az indulat kifutott belőle. De élni – Michelangelóként is, 80 évesen is – muszáj. Valahogy utat kellett találni ebből a helyzetből kifelé. Két út kínálkozott, s természetesen az első az élve égbe indulásé; a költészet magasba emelő szárnya belezúgatta a kimondhatatlan legközepébe:
Vitorlámat a szélcsend szétcibálta,
szellő híján úttalan imbolyog
gyarló hajóm, olyasformán ahogy
a dühös tengeren valami szálka.
Átfutott-e rajta, hogy ez a csúcs (mert a szonett 2. négysorosa vitathatatlanul a költőinek és a lélekállapotnak vegytiszta, s bizonyára ettől a legmagasabb szintű egybeolvadása) éppen e korszellem egyik legsikeresebb ide-oda bodorítójának szól? – Levél. Levélnek alkalmazott vers (szonettben is episztola), és nemigen lehetett kétsége felőle, hogy rendeltetése szerint nem Vittoria Colonnának szóló vallomás, de nem is Cavalierit, netán Febo di Poggiót ostromló széptevés a korábbi évtizedekből. Vasarinak ír, akinek Vite degli artistije már 1550-ben megjelent, és itt, és most nem azt a művet köszöni meg, amelyik – bármi volt is „Giorgio festőről” a véleménye előzőleg, és azt soha nem is rejtette véka alá – mégiscsak rászolgál Rónay György XX. sz-i minősítésére (ami, mellesleg, egymondatos foglalata Michelangelo 1550-es köszönő levelének: „magasabb rangot művész még aligha adott a művészettörténetnek”). Csakhát a nagy pillanat 5-6 éve elmúlt, s vele elmúlt a jó írás és benne a lángoló hódolat – félreértés ne essék: a teljes megérintettség és azonosulás hódolata – fölött érzett öröm is, saját válaszának túlzásaival, a hála túlszárnyalásra törekvő (az emberi természettel teljesen összhangban álló) viszonzás-kényszerével együtt. Michelangelo jól látta, az ő zsenije tekintélyes ismeretterjesztőjének mit fialt, s hamar visszaállt kettejük kapcsolatában a régi forma. Méghozzá mindkét részről. Michelangelóban azért, mert ismét helyén látta Vasarit, és fölismerte, hogy a Vite… az öröm kihűlte után neki, aki saját szobája falára a Halál csontvázát festette, immár nem sokat mondhat. Vasariban azért, mert éppen nagyszerű – páratlan – teljesítményétől, továbbá visszhangjától és belőle származó tekintélyétől, napról napra tapasztalt hatalmától áthatva nyugodt, sőt elégedett szívvel úgy élte meg a Vite… első kiadása óta eltelt éveket, mint aki a legtöbbet tette – tette – Michelangelóért. Sőt. Még többet is. Hiszen tette ezt úgy, hogy olyan ember hódolatát is elnyerte művével, akinek rosszkedvű véleményét saját festői (és egyéb) működéséről jól ismerte. Michelangelo lenyűgöző lelkét ő foglalta keretbe s akasztotta közszemlére kortársai elé. Így mi sem természetesebb, hogy két keze elsősorban azzal volt elfoglalva: jól tartsa maga fölé saját glóriáját. Az óriás lelkéből pedig az a hányad, ami még nem volt halhatatlan (túl a művészetin keresztényi értelemben sem, az élő öregember), nos, annak már csak némi emberies toldalék jutott: cukor, gyertya, szamár s a bor. (És a mély tisztelet, melytől a még élő magányosságát – kis megkönnyebbüléssel – nem is „merte” háborgatni.) A még élő Michelangelo „muszája” nyomja rá bélyegét a szonett harmadik részére, a két tercinára. Külső és belső formáját tekintve bármilyen ragyogóan megoldott is, a bezárult kagyló benyomását teszi, bensejében a kor immár kicsit spanyolossá (velenceivé?) vált udvariasságával, bókoló kecsességgel ellensúlyozva – vagy éppen kivillantva – mindazt, ami elpárolgott:
én uram, ha mindenestül neked
adnám is magam, puszta semmi volna
– Vasari cukráért, gyertyájáért, szamaráért? Lehet-e másnak olvasni ezt a két sort a lópokróc gorombaságú M-tól, minthogy viszonzásul, ha nehezen is, de alkalmazkodni akar és tud a konvenciókhoz?
2 Giorgióra: Jóval előbb, semmint Sodoma kapcsán, mély ellenszenvvel viseltettem Vasari iránt. Telt-agyúnak neveztem a Teremtés: szabadság – szabadságteremtés c. „mellékódának” elkeresztelt, Uccello és a ravennai mozaikok ürügyén keletkezett versben.
Uccello: Szűz Mária születése