Egy Holdból jött öreg szerelmesre

(Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve): Amíg a szülők, Fanczár bácsinak, a budai szabómesternek (aki kizárólag atillákat és díszmagyarokat készített a többnyire ’48-as eszméikhez hű rangos-módos vevőinek) elkényeztetett lánya és férje, a szintén tehetős kereskedelmi utazó, a nagyszebeni posztógyár képviselője az Operaházban vagy valamelyik színházban töltötte az estét, a szobalányra bízott kisfiúval megtörtént a baj. A kisfiút már lefektették, a szobalány az ágy mellett az éjjelilámpa fénykörében horgolt. Ekkor meghallotta kedvese csöngetését. A horgolást tűvel és gombolyaggal együtt az ágy mellé, a szőnyegre tette s rohant ajtót nyitni. A horgolásról megfeledkezett. Csak a kisfiú sírására-jajgatására rohantak be a szobába. Az álmából fölriadt gyermek belelépett a horgolótűbe. Bár a tű a bokájába tört, a vérzés hamar elállt, a kisfiú babusgatás közben ismét elaludt, a seb alig volt látható. A horgolótű maradékát eldobták, a szerető távozott, a hazatérő szülők – anyai nagyanyám, nagyapám – álomra tértek anélkül, hogy bármiről értesültek volna. Másnap a kisfiú bokája csúnyán földagadt, nem tudott ráállni, házilag fogtak a gyógyításhoz. A cselédlány néma maradt. Amikor végre orvoshoz vitték a kisfiút, a hetekkel később kioperált horgolótű már megtette a magáét: Csu bácsi bokája deformálódott és örökösen sánta maradt. Csu bácsiból órás lett (az első világháború elfújta a gondtalan éveket), majd ezermester (nőtestvéreinek olyan cipőket készített, hogy Dedeó úr, a már végleg deklasszálódott família erzsébeti cipész barátja is el volt tőlük ragadtatva). Végül pedig valóságos türelem-mester lett belőle, aki – egyre súlyosabb betegségeibe befalazódva – orvosságosüvegekbe épített Golgotáival és Betlehemeivel tette (az utcánkban) nevezetessé magát. Ekkor, már túl a hatvanon, találkozott a szerelemmel. Lujza nem a nyilvánosházban, hanem förtelmes férje és nem kevésbé iszákos házibarátja (magyarán: a fölhajtója) oldalán űzte az ősi ipart – akkoriban már kissé őszen és elhanyagoltan, de Csu bácsi szemében még mirtuszkoszorús szépen és fiatalon. Csu bácsi is, kis pénze is napról napra ott folydogált el Lujza alacsony ablakú sarokvityillójában, míg aztán egy kenesei szanatóriumi beutalása során az elkésett szerelem is csöndesen kifolydogált belőle. Többé egy szó sem jött ki a száján Lujzáról. Bármiféle tanulságról még kevésbé. Ilyesmi el-elakadozva csupán bennem fogalmazgatódik, bár nem is gondolnánk, hogy csip-csup életvitele, mindennapi apróságai mennyire megakadályozhatják az embert a végiggondolásban. Mindenesetre kissé megcsappan a jókedvem, ha látom magamat fölcseperedésem eme egyik korai lejtőjén, ahogy egy követ fújva az utcabeliekkel (Istenem, pedig azok nálam mennyivel felnőttebbek voltak!) önfeledt kárörömmel nevezem Csu bácsit hibbantnak, eszementnek, az utca bolondjának – közben pedig kedvenc unokaöccse lévén éppen én voltam legbizalmasabb hallgatósága szerelmes idejében. De még valóságos íródeákja is, már ami a Lujzát kérlelő és dicsőítő versikék szerzőségét illeti. Ám késő bánat eb gondolat. A Holdból jött öreg szerelmeseknél léteznek öregebbek is. (S még csak íródeákjuk sincs… ők maguk azok.)

« vissza | ugrás a vershez »