¹ Janus Pannonius 1458-ban írt verse Berczeli Anzelm Károly fordításában így hangzik:

Andrea Mantegna páduai festő dicsérete

Egykor Apelles igaz kegyelem jeleként fejedelmét
Úgy festette le, hogy rajta legyen a barát
Véle a képen; így most engem fest Galeotto
Mellé Pádua nagy mestere, hogy sohase
Váljunk szét ezután. Méltó szavakat nehezen lel
Thália, annyira jó s isteni szép ez a mű.
Múlnak a századok és eleven lesz még a mi arcunk,
Gyújt a szemünk, mi pedig régen a hantok alatt
Fekszünk már. A te műved az is, hogy tépjen a sors bár
Szét bennünket, a két régi barát azután
Is még itt marad. Annyira élnek ezek, hogy az ember
Szinte szavukra les, oly pontos a szem meg a száj.
Ennyire még a tükör sem képes az emberi arcot
Visszaragyogni, de tán még a patak vize sem.
Pontról pontra hasonlít ránk ez a mesteri festmény,
Minden része olyan, mint a miénk. Ugyanaz!
Mantegnám, ki teremtett? Merkur? az isteni sarj vagy?
S tán tejet is (noha szűz) égi Minerva adott?
Ész s művészet emelte magasra a római kort is
És te a régieken túlteszel, úgy remekelsz.
Nedves a képen az ajkam, az élet harmata rajta.
Mintha Apelles örök Vénusza lenne tiéd.
Bárhova nézz, nincs oly különös lény szerte a földön,
Mely csuda-ujjad alatt meg ne születne megint.
Nincs párod, Mantegna, a festők közt te az első
Vagy, mint egykor a toll mestere volt Titusod.
Majd ha csodálják már mindenhol benned a művészt,
S ismerik is nevedet szerte a föld kerekén,
Akkor emelkedj még magosabbra az égi világig,
S ott, hol örök tereken ködlik a messze tejút,
Fesd ki a menny ragyogó kupoláját, bárha ezernyi
Csillag fénye remeg, reszket a boltozatán
És ha te fested az ég boltját ki, jutalmad az ég lesz,
S fönt a dicső Jupiter mennyei trónra emel.
S festők istensége leszel. Leborulnak a költők
Is, hogy óhajukat szánd meg Uram, kegyesen!
Én is a hű Galeottóval neked áldozom eztán
Hálából, hogy e kép majd az utókor előtt
Is még őrzi frigyünket. E vers köszönet, neked írtam,
S ennyit Arábia dús illata, füstje se ér.

² Marsilio Pazzo, Mantegna jóbarátja; róla festette a freskó hóhérát. A többiek is, akiket Vasari elősorol saját nevükön, vagy más név alatt, Padova értelmiségének színe-virágához tartoztak, csodálói, tisztelői voltak Mantegna művészetének.

³ Nemcsak Vasari értékítéleteivel kell óvatosan bánni (erről az Uccellóhoz szóló Mellékóda kapcsán majd részletesen írok), hanem adatközléseivel is. Különösen érdekes példája a mindenki számára tanácsolt óvatosságnak maga Goethe, akiről Rózsa György a Goethe-tanulmányok magyar gyűjteményének utószavában (Goethe: A műalkotások igazságáról és valószerűségéről, Corvina Kiadó, 1980) azt írja, hogy „a Mantegna és Raffaello festménysorozatairól írott szavai is tudománytörténetünk legszebb fejezetei közé tartoznak”. Nos, Goethe, aki naplójában azt jegyezte be 1787. szeptember 27-én: „Az eremitánusok templomában Mantegna festményeit láttam; ő azok közé a régi mesterek közé tartozik, akik bámulatba ejtenek”, nemcsak gyanakodva olvasta Vasari tudósítását Mantegna késői művéről, a Julius Caesar diadalmenetéről, hanem 1822-ben írt tanulmányának tanúsága szerint hosszadalmas és a legapróbb részletekre kiterjedő nyomozással – bizonyítási eljárással – mutatta ki Vasari tévedéseit. Mantegna táblakép-sorozata már Goethe idejében Angliában, Hampton Court királyi palotájában volt látható (még I. Károly angol király vásárolta meg Lodovico Gonzaga mantovai hercegtől, Mantegna pártfogójától), Goethe tehát fölkérte személyes ismerősét, az Angliában élő német származású Dr. Noehdent, aki több ízben is ellátogatott Hampton Courtba, és mint ahogy maga Goethe jegyzi meg tanulmányában: „mindaz, amit pontosan közlünk méret, alap, színek, állapot stb. tekintetében, az ő figyelmes szabatosságának a gyümölcse.” És mekkora német alaposságé! A Londonban élő Dr. Noehden úr nemcsak maga vizsgálta meg Hampton Courtban többek közt a hetedik táblaképet is, hogy igazolja Goethét, aki a festményről készült rézmetszeten hiába kereste a Vasari által leírt tövist (és hozzá a kisfiú megsebzett lábát), hanem mással is megvizsgáltatta. Goethének küldött beszámolójában, miután megállapítja: „lehetetlenség, hogy a művész ennyire kétségben hagyta és elrejtette volna azt a jelenséget, ha ilyen ábrázolással akart volna hatást tenni a nézőre”, így folytatja a levelét: „Hogy teljesen elfogulatlanul járjak el a dologban, megkérdeztem attól a szolgától, aki a Hampton Court-i kastélyban a szobákat és festményeket megmutatja, és akinek éveken át ez volt a feladata – egyébként gépiesen működő és semmi tudással nem rendelkező ember –, észrevesz-e olyasmit, hogy itt egy sebesült lábról vagy tövisszúrásról van szó a fiúnál. Látni akartam, milyen benyomást tesz ez az ábrázolás egy közönséges szemre és átlagos értelemre. »Nem«, hangzott a felelet, »ebből semmi sem látható: Szó sem lehet róla, a fiú sokkal derűsebb és vidámabb képet mutat, mintsem azt hihetnénk róla, hogy megsebesült«.” Természetesen a Hampton Court-i teremőr és Dr. Noehden szemében merőben más jelentőséggel bírt a Vasari által odaképzelt tövis hiánya, mint Goethe szemében. Amíg a szolga és a precíz ismerős csupán konstatálja a tövis nemlétezését, addig Goethe az apró hiányosságot Vasari képleíró módszerének kritikájára használja fel. „Csakhamar megérezzük az effajta előadási mód belső hiányosságait; csak zűrzavart támaszt képzeletünkben…” Vasari azzal, hogy „vaktában emel ki feltűnő jelenséget” (amilyen az anya, a nagyanya és a tüskébe lépett síró gyerek nemlétező jelenete), „kibogozhatatlan zűrzavart” támaszt, ahelyett, hogy „a különálló mozzanatokat világos és jól végiggondolt rendbe” sorolná.

Egyébként ezzel a tüskejelenettel valami egészen fura – és kicsit groteszk – dolog történik: minél tovább nézem a Hampton Court-i festmény tenyérnyi fekete-fehér reprodukcióját (sajnos, az eredeti helyett csupán ezt nézhetem), annál kevésbé zárja ki az olimposzi Goethe, az alapos Dr. Noehden és a Hampton Court-i teremőr háromszorosan egyező álláspontja annak lehetőségét, hogy az a bizonyos anyjára fölnéző gyermek igenis azért emeli magasba lábát, mert tüskébe lépett. Nem zárja ki. És ettől Dr. Noehden szabatossága meg a készségesen nyilatkozó „közönséges szemű” szolga véleménye kicsit gellert kap, kicsit a nevetségesség közegébe kerül. De ez csak a tüskejelenettel történő furaság egyik fele. Mert van másik fele is. Még furább. Az ugyanis, hogy Goethééknek bár ugyanúgy igazuk is lehet a tüske hiányát illetően, mint ahogy Vasarinak a tüskét illetően, egyvalamiben mégiscsak Goethéé az igazság: Vasari képleírási módszerének kritikájában. Lehet hogy Vasarira gyanakodva képzeletszülte volt a kiindulópont, ám az ily módon nem létező magból kisarjadó Goethe-i bírálat nem is évelő, hanem évszázadoló igazsággal virágzik. Nem elgondolkoztató?

Meglehetősen sok a homály Mantegna Szent Jakab kivégzése című freskója körül is. S bizony nemcsak arról van szó, hogy egy, a lábát magasra fölhúzó kisfiút megsebzett-e a tüske, vagy sem. Az első kérdés mindjárt az, hogy valóban látható-e Janus Pannonius az Ovetari kápolna falán? És ha látható, akkor a freskó melyik figurájában tisztelhetjük őt? Akármilyen kínos olvasmány a számunkra, először Giorgio Vasarit idézem (hogy miért kínos, sajnos olvasás közben kiderül): „az egyik jeleneten” (az Ovetari kápolnában) „megmutatta, hogy eleven személyeket és természetes tárgyakat éppen olyan jól tud ábrázolni, mint művészeti alkotásokat… Squarcionét, kezében lándzsát és kardot tartó pocakos figurának ábrázolta. Ugyanezen a freskón megfestette a firenzei Onofrio di messer Palla Strozzit, messer Girolamo dalla Vallét, az igen kitűnő orvost, messer Bonifazio Fuzimeligát, a jogtudóst, Niccolót, VIII. Ince pápa ötvösét és Baldassare de Lecciót; mindannyian jó barátai voltak. Valamennyiüket igazinak tetsző, kényes, csillogó fehér páncélban ábrázolta, amit kétségkívül nagyon szép stílusban dolgozott ki. Megfestette a szóban forgó képen messer Bonramino lovagot, és egy magyar püspököt is, aki igazán ostoba ember volt, egész nap Rómában csavargott, aztán éjszaka, mint az állatok, valamelyik istállóban húzódott be aludni. Mantegna az említett jeleneten saját magát, valamint Marsilio Pazzót is ábrázolta, ez utóbbit a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét. Így hát ez a mű, minthogy nagyon jól sikerült, fényes hírnevet szerzett neki.” Vasari ennyit írt, s ebből a freskóra utaló egyetlen fix pont a számomra Marsilio Pazzo neve, mert róla legalább közli Vasari, hogy mit csinál a képen: a hóhér személyében levágja Szent Jakab fejét. Erről pedig a szent mártíriumát bemutató sorozatnak csakugyan egyetlen freskójával kapcsolatban beszélhetünk – igaz, meglepően nagy eltéréssel. Ott kell tehát megtalálnom Janus Pannoniust is, ahol a hóhért.

Kardos Tibor Janus Pannonius arca c. tanulmányában (Janus Pannonius versei, Szépirodalmi Kiadó, 1978) tárgyunkról a következőt írta: „A kettős arckép, melyet Mantegna készített, sajnos elveszett. Azonban megmaradt Mantegnától egy gazdag, szép freskósorozat a padovai Eremitani Szent Kristóf mártíriuma kápolnájában. Giorgio Vasari, az első jelentékeny művészettörténész egy olyan megjegyzést tesz, melyet Balogh Jolán már felhasznált bizonyítására, de a Janus-kritika nem értékesítette. Vasari szerint Mantegna az Eremitani falára csupa kortársat festett polemikus célból: egy festőtársa gúnyosan kétségbevonta ugyanis arcképfestői kvalitásait. E kortársak közé odafestett »egy hóbortos magyar püspököt, aki nappal Róma utcáit járta, éjjel pedig istállóban aludt«. Valóban ott látunk a freskón egy húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjút. Szeme tündöklik, arccsontja kissé kiugrik, alakja egyáltalán nem robusztus. Azt mondhatná valaki, hogy Janus 1458-ban, amikor tanulmányait bevégző, utolsó itáliai körútjára indult, még egyáltalán nem volt »magyar püspök«. Azonban már 1454-ben híre járt, hogy rövidesen püspök lesz, vagy már az is. És különben is a hagyomány már visszatekint reá, későbbi állapotából, a püspökséget tulajdonítja olyan valakinek, aki még csak várományosa volt e rangnak.” Láttuk, Kardos Tibor megszelidítve idézi Vasarit, de amit Janus püspökségéről mond, igen elfogadhatónak látszik. Ám a többi közlendője némi nehézséget okoz. Mindjárt a húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjú. A freskón ugyanis, tisztes távolságban a dombra fölkaptató úton három ifjú áll. Az egyik leszegett fejjel, könyökével dől a sziklaperemhez; a középső messze kitekint a képből, nemcsak fejét, vállát is elfordítva a kivégzésről; a harmadik ifjú csípőre tett jobb kézzel a földön heverő szent körül állókat figyeli. A lehajtott fejűnek alig látszik az arca. Csak boltozatos, széles homloka világít. A középső arcán éppen a szem áthatolhatatlanul sötét árnyékában ül. Talán csakugyan a harmadik ifjú vonásai a legkecsesebbek, arckifejezése a legrokonszenvesebb. Ő a világítóan okos és szép arcú Janus? Talán igen. Örülnék neki. De megtalálható-e ilyen könnyen azon a képen Janus, amelyben a pocakos, lándzsás Squarcionén kívül magát Mantegnát is hiába keresem?! Nincs ott, ahol Vasari állítja. Az egész freskón a szentet és néhány igen távoli, a felismerhetetlenségig apró alakot leszámítva, tizenegy férfi van (meg egy-két félig vagy háromnegyedig eltakart test). Közülük az egyik sisakos lovas háttal áll; egy másik, sötét köpenybe burkolózó férfinak csak a homloka és a szemöldöke látszik, arcát a kép előterében korlátra hajló alak teljesen eltakarja. Vasari, idézett képleírásában tíz alakot nevez meg, s ez majdnem megfelel a freskón látható alakok számának – jelzői, meghatározásai azonban zavarba ejtenek. Nemcsak amiatt, mert nincs „lándzsás, pocakos Squarcione”. Lándzsa az egész képen kettő ha van; egyik a háttal álló lovas kezében, a másikat a kivégzéstől távolabb álló három ifjú közül a középső fogja. És nemcsak Mantegna fölismerhetetlensége miatt. Mellesleg a kb. tíz évvel későbbi Mantegna arcvonásait ismerjük; a ma Berlinben található kép bal oldalán a háttérbe festette bele magát Mantegna, a kisdedet magához vonó Máriában pedig feleségét, Nicolosia Bellinit örökítette meg. (Mantegnának ezt a Madonna-képét csaknem teljesen átvette Nicolosia öccse, Giovanni Bellini is, Mantegnát azonban elhagyta a képről.) De a hiányoknál van egy nyugtalanítóbb mozzanat is. Vasari ugyanis ezt írja: Mantegna „Marsilio Pazzót is ábrázolta… a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét.” (Az én kiemelésem.) Zavarom tetőfokára hág, mert akit én Pazzóval azonosítok és hóhérnak vélem, iszonyatos bunkót emel a feje fölé, nem kardot vagy bárdot. A fölemelt bunkóval pedig nem a szent fejére készül lecsapni, hanem alighanem arra a szerkezetre, kivégző eszközre, amit hitetlenkedve bámulok: a francia forradalom nyaktilójának hátborzongatóan primitív ősét vélem fölfedezni a tákolmányban. Hát a rómaiak már alkalmazták volna?! Mantegna freskója ettől még iszonyatosabb, mert a néző nem a szenvedést kioltó végső kardcsapás pillanatát éli át, a lesújtó bunkó nem a szentet éri közvetlenül, csupán az ördögi szerkezetet hozza működésbe. Világosnak tűnhet, mennyire nem mindegy, hogy a kép leírója Szent Jakab fejének levágásáról beszél, miközben a hóhér bunkót emel a magasba. Vajon Vasari nem látta volna meg ezt a különbséget? S ha nem látta meg, annak talán éppen az a magyarázata, mert Mantegna freskóját csupán hallomásból ismerte? Fölháborító találgatás (elismerem) – pedig fékezem magam. Ki sem mondom, mi minden jár eszemben, mai tekintélyes műítészek, műtörténészek leíró módszerei például… De bárhogy is áll ez a kérdés, ott tartunk, ahol az előzőekben, a nevetségesnek tűnő apróság, Vasari „tüskéje” taglalásakor. Csak nyugtalanítóbbak, megszégyenítőbbek a méretek, és boldogtalanabbul vizsgálódhatunk.

« vissza | ugrás a vershez »