1 René Magritte: (1898-1967) „a festészet nagy látnoka”, ahogy írták róla, 1925-ben csatlakozott a szürrealistákhoz, de ötéves párizsi tartózkodás után visszatér (visszamenekül?) belgiumi szülőföldjére, ahol megteremti magában álló, klaszszikusan zárt és pontosan láttatott, tárgyias szürrealizmusát. Kővé vált szobabelsőit, emberalakjait, gyümölcs- és állatábrázolásait kisgyerek korom óta csodálom.
2 michelangeloi vénség: Charles de Tolnay Michelangelo c. művében (Corvina Kiadó, 1975) bukkantam rá a következő, a költészet mai állapotára, főként pedig a helyzetére meghökkentően jellemző mondatra: „A Cumaei szibilla (Cumaea) elrévült tekintetű idős nőalak, mintha már elveszítette volna anamnézis (= látnoki) képességét: bizalmatlanul olvasgat a bölcsesség könyvében.” Michelangelo festette ilyennek a Cumaei szibillát a Sixtusi kápolna mennyezetére. Ha a költészet mai helyzetére gondol az olvasó, vajon nem jelenik-e meg szeme előtt ez a michelangelói alak? Ahogy ereje már a múltnak szól – de így is monumentális. Csak varázstalanabb. Hajdani szépsége rekonstruálására mintha egyre kevesebb lenne a szándék. Ki látja környezetében szép, ifjú lánynak (aki volt)? A Cumaei szibilláról kinek jut eszébe, hogy – egy hajdanvolt múlt időben – ő is olyan lehetett, mint a Delphói szibilla, akit Michelangelo „fiatal, nagyon szép szűznek ábrázolt: tágranyitott szemmel szinte reszket a belső élmény iszonyatos erejétől”. Hát nem a költészetről van szó itt?
3 Európa eső után: Max Ernst (1891-1976) és a XX. század egyik főművének ez a címe: Európa eső után. 1940-ben, a világháború közepén festette a Saint Nicolas-i internálótábor és a campfranci határállomás között vergődve, amikor a németek és Mussolini olasz hadai elözönlötték Franciaországot, s Max Ernst személyét és festményeit – jelképesen, de joggal mondva: a modern művészetet – egy állomásfőnök segítsége („Uram, én tisztelem a tehetséget, én bámulom önt!”) kimentette a háború poklából; Max Ernst Lisszabonba, majd Amerikába szökhetett.
4 picassói ló nyakán hurcolt lány: A magyarított F. Hazan lexikonban (A modern festészet lexikona, Corvina Kiadó, 1974) Frank Elgar (F. E.) Pablo Picassóról írt szócikkében ideillő mondatot találtam; muszáj idéznem: „Abban az életkorban, amikor általában még üveggolyóval szokás játszani, Picasso már muzeális értékű képeket festett.” Íme, még egy világbíró csodagyermek és -ifjú, egy zseniális tizenéves! És nem a XIX. század óta polgárjogot nyert csodagyerek-balhit szellemében sápkóros, nyamvadt, korán hamvába haló, hanem az igaziak, a Mantegna sorából való. Aki „1961-ben, amikor barátai és csodálói tömegesen utaztak Mouginsba, ahol akkor lakott, hogy megünnepeljék nyolcvanadik születésnapját, olyan fiatalos Picassóval találkoztak, amilyennek kezdettől fogva ismerték”. Pablo Picasso (1881-1973) annyira egyetemes fejedelme a modern képzőművészetnek, hogy azok is ismerik (hallottak róla, ismernek tőle valamit), akik elkerülték a festészetét. „A picassói ló” és a „nyakán hurcolt lány” (bár a rajzon inkább a nyak tövén, a hátán hurcolja az a ló a rajta keresztben fekvő lányt) Picasso Minotaurusz sorozatának egyik rézkarcán látható.
5 Lázár: János evangyélioma 11, 1-45.: „32. Mária azért a mint oda ére, a hol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. 34. És monda (Jézus): Hova helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! 35. Könnyekre fakadt Jézus. 37. Némelyek pedig mondának…: Nem megtehette volna-é ez, a ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg? 38. Jézus pedig újra felindulva magában, oda megy vala a sírhoz… 39. Monda Jézus: Vegyétek el a köveket. Monda neki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos. 40. Nem mondtam-é neked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? 41. Elvevék azért a köveket onnan, a hol a megholt feküszik vala… 43. (Jézus)… fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! 44. És kijöve a megholt, lábain, és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orczája kendővel vala leborítva. Mondá nekik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.” (A Károli Bibliából.)
6 Jairus: Lukács evangyélioma 8, 41-56.: „41. És imé eljöve egy ember, kinek Jairus vala neve, ki a zsinagógának feje volt; és Jézus lábai előtt leesvén, kéré őt, hogy menjen be az ő házába; 42. Mert vala néki egy egyetlen leánya, mintegy tizenkét esztendős, és az halálán volt… 49. Mikor még a szó szájában vala, eljöve egy ember a zsinagóga fejének házától, mondván neki: Meghalt a leányod; ne fáraszd a Mestert! 50. Jézus pedig mikor ezt hallotta, felele neki mondván: Ne félj; csak higyj, és megtartatik… 52. Sírának pedig mindnyájan, és gyászolák azt; ő pedig monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem alszik. 53. És kinevették őt, tudván, hogy meghalt. 54. Ő pedig mindenkit elküldvén, és a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, kelj fel! 55. És visszatérve annak lelke, és azonnal fölkele; és ő parancsolá, hogy adjanak neki enni. 56. És elámélkodának annak szülei…” (A Károli Bibliából.)
7 harka: Kiskamasz koromban, 1944 tavaszán családom a bombázások elől elmenekült Maglódra. A sokgyermekes családban, amelyik befogadott, az apróbb gyerekek tiszte volt gondoskodni a mindennapi főzéshez való tüzelőről. Messzire, egészen a túzbereki erdőkig vándoroltunk száraz gallyak, faágak után. Ott kötöttük harkába a gallyakat. Használhatatlanságig szétrongyolódott zsákkal olymódon átkötött nagy rakás gally volt a harka, amelyből két zsákszár kígyózott elő, hogy a mellünkön, az állunk alatt megcsomózva, hátunkon a rakományt hazáig szállíthassuk. – Ami pedig „az ég ezüstös halálmadarait” illeti, a maglódi határban én is találkoztam olyan repülővel, amelyik hadi célpontnak nézte és géppuskatűzzel árasztotta el a harkát cipelő, mezítlábas gyerekbandákat.
8 A lelőtt Lennon zongoráját: 1983-ban, New Yorkban árvereztette el az egykor hőn imádott özvegy, Yoko Ono.
9 Werner Heisenberg: A rész és az egész – Beszélgetések az atomfizikáról (Gondolat Kiadó, 1975) című könyvében leírja, hogy még diák korában Münchenben egy délután vadidegen fiú állította meg az utcán: „Tudsz róla, hogy jövő héten ifjúsági gyűlés lesz a Prunn kastélyban? – kérdezte. – Mindnyájan ott leszünk, rád is számítunk. Minél többen, annál jobb! Megbeszéljük, milyen jövőt építsünk magunknak!” Heisenberg elment a gyűlésre. „Sok beszéd hangzott el aznap – írja könyvében. – Jómagam sokkal bizonytalanabb voltam, hogysem csatlakozhattam volna a vitához, de erősen figyeltem, és megint elgondolkoztam a »rend« jelentésén. A szónok szavai nem hagytak kétséget: Különböző rendek között, a fenntartásukra irányuló legőszintébb igyekezet ellenére is, kenyértörésre kerülhet sor, és az összecsapás eredményeként a rend kiáltó ellentéte kel életre. Az lehet a magyarázat – gondoltam –, hogy e rendek csak töredékesek, részlegesek, a központi rend testéből letört darabkák; lehet, hogy megtartották teremtő erejüket, de nem irányulnak többé a mindent egyesítő középpont felé. Minél tovább hallgattam a beszédeket, annál fájóbban tudatosult bennem a középpont hiányának érzete. Kis híján fizikailag szenvedtem, de képtelen voltam felfedezni a középpont felé vezető utat az ellentétes vélemények rengetegében. Így aztán csak múltak az órák, a beszédek szaporodtak, és nyomukban ismételten fellángoltak a viták. Egyre hosszabbak lettek az udvar árnyai, míg a forró nappal szürkés alkonyatba, ez pedig holdfényes éjszakába hanyatlott. Még egyre folyt a beszéd, amikor egyszer csak egy fiatal hegedűs lépett ki az udvar fölé nyúló balkonra. A lárma elhalt, míg a hegedűs, magasan felettünk Bach Chaconne-jának első csodálatos d-moll akkordjait intonálta. És én hirtelen és teljes bizonyossággal éreztem az eddig hiába vágyott középpontot. Az alattunk húzódó, holdfényben fürdő Altmühl-völgy épp elég okot adhatott volna valamiféle romantikus átlényegülésre, csakhogy most nem erről volt szó. A Chaconne tiszta zenei frázisai hűvös szellő gyanánt érték lelkemet; szétkergették a ködöt, hogy tisztán meglássam a mögötte tornyosuló struktúrákat. A muzsika, a filozófia, a vallás nyelvében mindig van egy ösvény, mely a középponti rend felé vezet; napjainkban nem kevésbé, mint Platón vagy Bach korában. Ez az Altmühl-völgyében közvetlen élmény révén vált bizonyossá bennem.”