vágta légbe: Három éve terrorista támadás célpontja volt az Uffizi. Bár a pusztítás mérete jelentős volt, az általam egyre összeroskadónak érzékelt palotának alapjában véve meg se kottyant a robbanás. A nyomokat – olasz mércével mérve – hihetetlenül gyorsan eltüntették, a Ponte Vecchio, illetve a Via Por S. Maria felőli épülettömb belső udvaraiban, átjáró közteseiben ugyan most is javában fúrnak-faragnak, és óriás daru kaszál lassú surrogással az alacsonyabb háztetők fölött, mintha csak azt akarná kilesni, mit dugdostak gazdáik a tetőkertek cserépbe ültetett fái, cserjéi alá, de mindez távolabbra esik a robbanás mesélt színhelyétől, ahol viszont már a kövek se mutogatnak lapjaikon újsütetű sebhelyeket. A Fölrobbantott Uffizi esetében ez a (bizonyára elsietett, elszámított, és az újságok által közzétett „hatalmas károk” ellenére is dugába dőlt) terrorakció nem versem tárgya. Legfeljebb előképe. Aki azonban A beköltözés jegyzeteibe beleolvasott, s még emlékszik a Kis Hölgyre, azt megkérem, lapozzon vissza Rubens hentespultjai c. versem idézett részleteire. Ott megtalálja a valóságban megtörtént merénylet igazibb előképét a hányó Kis Hölggyel, és a virágok helyett magára dinamitrudakat kötöző Botticelli Primaverával. A Fölrobbantott Uffizi „álarcos lányának” ők a nővérei. (Hogy a valóságos merényletnek volt-e női résztvevője, egyáltalán nem tudom.)