1 Ó, „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved / nagy delején, „oktondi” diák: Kabdebó Tamás a Danubius Danubia első kötetében, az Árapályban az 58. oldalon (majd a 62.-en is) rendhagyó módon saját személyében jelenik meg a regényfolyamatban. Vagyis kétszeresen „kottyan közbe”; szó szerint is az egyik műegyetemi gyűlésen, ahogy az alábbiakban idézem, és az annyira rá jellemző rendhagyással egyszerre a nagysodrású regénykölteményben a főhős Dé mellett (olykor közvetlen közelében, szinte a háta mögött) és egy villanásnyi időre beleszövi magát a cselekménybe:
„»És az urán?« (A kérdés a második sorból pattant ki, kesehajú, oktondi fiatalember volt a kérdező, Dé felismerte benne a sporttársát, a mellúszó Kabdebó Tamást. Befoghatná a száját, gondolta.)”
2 hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat / fölvonulót: „A mészárlás után egy órával érkező bölcsész diák, Kabdebó Tamás a Rákóczi-szobor talpazatánál, szobányi területen hat vérbe fagyott áldozatot fotózott le.”
3 (lépcseje vérzik?): Egy elképzelt parlamenti díszünnepségen (fantáziám szerint éppen Kabdebó Tamás tiszteletére rendezték) nekivágva az Országház vörös szőnyeggel beborított lépcsősorának, Tamásban elindul az emlékezés – talán a futószőnyeg ünnepélyes vörös színétől („lépcseje vérzik?”). Hogy mire emlékezik, az Árapályból, a Danubius Danubia trilógia első könyvéből idézem:
„A gyűlés felbomlott, száznyi résztvevője tucat helyre bogárzott szét. A jobb oroszosok és néhány szlavista fehér zászlókra orosz nyelvű feliratokat írtak, s óvatosan megközelítették a körúti tankokat. Az egyik masztodon döglötten hevert, a másik beindította a motorját, elcsörtetett, a harmadikon kinyílt a páncélkupak, és megkezdődött a bratyizásba hajló érintkezés a magyar diákok és az orosz katonák között. Ezenközben menet közeledett, fegyvertelenek békés fölvonulása; a mellékutcákból egyre hatalmasabbra duzzadt, a Parlament felé tartott. Füles és Ali fölmásztak a valóban barátinak mutatkozó orosz tankra, melynek tornyára a menetelők kitűzték a lukas trikolórt; Füles boldogan, kézzel-lábbal magyarázott a T 34-es parancsnokának, Ali elcserélte posztósapkáját egy szovjet tankos fülvédős fejfedőjével, Dé – óvatosabb és bizalmatlanabb lévén – három lépéssel a tank mögött, a menetbe vegyülve követte őket. A Parlament előtt hét orosz tank és három harckocsi állt mozdulatlanul. Az ország néma háza előtt egy kóbor kutya végezte dolgát. A menetoszlop eleje harminc, a fuvart szolgáló tank hatvan méterre lehetett a főbejárattól; a
T 34-es mögött valaki a vonulók közül énekelni kezdte a Boldogasszony anyánkat. Néhányan bekapcsolódtak, már nem sokan tudták a vallásos ének szövegét.
Ra-ta-ta-ta-ta-ta-ta-prrr-prrr, ra-ta-tttt-ta-prf fjú-fjú-pr Jajajj! prrr-Jaj!… -ta-ta-ttt… Miért? Mi? Hol? Rohanj!!! Golyószórók, géppuskák, géppisztolyok és karabélyok köpködtek, szórták kínt és halált hozó átkukat, az imént még rendezett, most már fölbomlott, összecsukló, hanyatt vágódó, tántorgó, megzavarodott, fejvesztetten menekülő felvonulókra. Az ország süketnéma házával szemben a karéjban álló paloták legfelsőbb ablakait foglalta el az a janicsár különítmény, mely saját fizetése és defterdárjai kiváltságának érdekében vérrel borította be a Kossuth teret. Dőzsölés volt ez a javából: golyó- és vérontás.
A Dé mellett álló magas férfi térdre esett, felnyögött, balról tőle egy zöld szoknyájú lány nyúlugrásokkal futamodott a Széchenyi rakpart felé. Elkaszálták. Szendrő is nekiiramodott, bal lábán ütést érzett, nadrágja a bal combján kilukadt. Fájdalmat alig észlelt, bár lábszárán buzgón csorgott le a vér. A baráti tank utasaiból a hátul állókat lelőtték, az elöl utazók, köztük Füles és Ali, leugráltak, s megpillantván a Duna felé iszkoló Dét, utána eredtek. A tér sarkában, a síneken, fölborított autó meredeztette négy kerekét az égnek – mögé bújtak. »Mulatozásból öldösnek bennünket?«, kérdezte Füles félhangon, Shakespeare-rel, de nem válaszolt senki.
A baráti tank, elvesztve kísérőit és magyar zászlaját, ágyúcsövét a tetőkről támadók felé irányítva lőni kezdett, mire az Országház előtt az addig hallgató tankágyúk is megszólaltak, és a magyarbarát T-34-est kilőtték. A felvonuló tömeg nagyobb része, egymás hegyén-hátán, sikítva, ordítva, az Alkotmány utcán, a Nádor és Báthori utcán egérutat nyert, míg a leterítettek, több százan a téren hevertek, a még élők saját iszamos vérükben csúsztak, fetrengtek. Kegyesek voltak a fenti fegyveresek: addig szórták a mozgó testekbe a golyót, míg azok elnyúltak nyitott szájjal, kilógó nyelvvel, vicsorgó fogakkal, égnek meredő ujjakkal a piros kövezeten.
A magyar forradalom első felvonásának legvéresebb jelenete tizenöt perc alatt lezajlott. A baráti tank egyetlen életben maradt katonáját az orosz páncélosok elfogták, később kivégezték. Az államvédelem vitézei, részint egyenruhában, részint civilben, megindultak a pártház, illetve a szovjet követség felé, hogy az ott csoportosuló elvtársaktól beszerezzék új utasításaikat.”
4 Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig: „A három barát kivárta, míg elhallgatnak a fegyverek. Akkor megindultak a Duna-part felé. A hallgató Parlament lépcsőinél figyelmesek lettek egy emberi testekkel megrakott kézikocsira, melynek tartalmát egykedvű húzóik, egymás után az áradó vízbe csúsztatták. Alkalmi rámpán derékig betolták a kocsit a vízbe, a sodor a hátára kapta a tetemeket, melyeket egy hosszú rúddal még beljebb is taszítottak.
Vajh a lustaság vezette a kézikocsit húzókat-tolókat? Vagy alkalmi »szanitécek« voltak azok oldalán, akik a bűnjeleket eltüntetni, számukat csökkenteni igyekeztek?
Az októbervégi hideg Duna közömbösen himbálta a rigor mortisban megmerevedett holtakat; fajsúlyuk a víznél könnyebb lett volna, de ruháik átáztak, s így mint a kábult halak, vízközt lebegtek lefelé.”
5 s emberevővé hal-lakomától senki se lesz Szek- / csőn: „E percben gyűlölni tudta volna imádott folyóját, a Dunát. Haleledelre bontja a halottakat, gondolta undorral, és öklendezni kezdett. A megkezdett gondolat tovább áramlott feldúlt agyában. Lent, Szekcsőnél, kifogják majd a cafatokat begyomrolt harcsákat, e hulladéktetemfalókat eladják a piacon, közvetett emberevők lesznek a jámbor vevőkből. (Az élet legfélelmetesebb titkai közé tartoznak az átváltozások és az anyagcserék. A szerves anyagokat fölbontja a hatalmas élő szervezet, a Duna, a szervetlenekkel őt magát is meg lehet ölni.)
A természetnek ezt a semlegesítő képességét már Marcus Aurelius is megsejtette. »A bomlás az élet lényege«, írja, »víz, por, csontok, mocsok; egyéb változatok: márvány, a föld gyomrának aranya, ezüstje, a lerakódások, a hajcsomók, a ruha, a lila festőanyagok, a vér, minden ugyanúgy viselkedik.« (Vajh Babits is innen kapta az Esti kérdés egyik indítását?)” (A részletek Kabdebó Tamás Danubius Danubiájából valók)
6 Dalmady: Sok sírásója volt és van az 1956-os forradalomnak. A sokadalomban előkelő hely illeti meg Dalmady Benőt, illetve a kasztot, melynek jelképes figurája; az irodalomelméletistákat két okból is. 1: Az ’56-ot megelőző évtized miatt, melyben Rákosiék szolgálatkész végrehajtóiként összeállították a párttól kívánt szájkosarat és belenyomorították az egész irodalmat. Az akkor induló fiatalok elkábítása, megmételyezése különösen nagy bűnük. 2: ’56 leverése után elsők voltak a „kiegyezésben” a Kádár-féle hatalommal. Szekértáboronként más és más módon (a népiesek is, az urbánosok is a maguk módján), de egyforma halvérűséggel hallgattak ’56-ról, és ismét rászolgálva az immár Aczél által képviselt „szabadabb”, „franciásabb” pártvonal dicséretére, változatos módszerekkel – testre szabottan –, de ismét ott volt az egyetemes szájkosár a magyar irodalmon. Ahogy a pesti utcáról eltűnt az egyenlóden, irodalomtudósaink gomblyukából is eltűnt a pártjelvény, szájukon ritkábban jött ki az „elvtárs”; föltűntek az angol szövetöltönybe öltözött író urak és tudós urak a Váci utcában. Sőtér István pl. egyre fölhevültebb lelkesedéssel számolt be az amerikai egyetemeken szerzett tapasztalatairól. Egy Rimbaud-tanulmány, ami nem hangsúlyozta agyon Rimbaud részvételét a párizsi kommünben, már fölért egy ellenállással. Amikor Örkény István a ’70-es években (a rendszer egyik „kihagyásakor”) a televízióban kijelentette, hogy ő sosem mondta a forradalmat ellenforradalomnak, számos tudorunktól kapott megrovó telefont, amiért „vigyázatlansága mindenkit bajba sodorhat”, egy másik nagyszerű kartárs pedig állva (mivel így szokott írni) holtsápadtan belefogott levelébe (na kinek?), hogy „mélységes fölháborodással elhatárolom magam…”
7 írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén: Ki írja? Még mindig Dalmady. Előző jegyzetemben csupán két okát ismertettem, amiért a magyar forradalom sírásói között van a helye. De van harmadik oka is. Vajon mit tett Dalmady (és természetesen a kasztja) ’56-ért az utolsó 10 esztendőben? Egyre mélyebb elszigeteltségem most kapóra jön, hogy sokfélét és hosszan ne szóljak itt. Megöregedtem, a szemem rossz, de ilyen állapotában is új szokásokat vesz föl az ember. Én is. Pl. háttal állok azoknak, akik nekem annyi évtizeden át a hátukat mutogatták. Ha helyettük Signorellit vagy Michelangelót nézhetem, végül is talán nem tévedek olyan nagyot, amikor ezt egészen jó fordulatnak vélem. Csupán röviden jegyzem meg itt, hogy 1999-ben lenne 70 éves a forradalom egyetlen hősi halott költője, Gérecz Attila. Béri Géza pedig, egy másik „füveskerti” költőnk, éppen húsz esztendeje, 1979 karácsonyestjén végzett magával – többnyire ugyanazoknak a védelmét és becsülését hiába várva, akik ma is abban a helyzetben vannak, hogy a költő emlékezetére tehetnének valamit. Az egyik Dalmady (mert sok élősdit tart el az irodalom magán még ebben az elesett állapotban is) az öngyilkos költőt egyszerűen leszarháziszta anélkül, hogy hagyatékát ismerné. De hogy visszatérjek az „újság egy napig élő rossz lepedőjéhez”, az a Dalmady, aki tudós férfiú létére helyre kis újságcikket írt a forradalom hősi halottjáról 1991-ben, 1996-ig – mint tudós – 6 nyomorúságos flekket is csak úgy tudott öszszetoldozni-foldozni Gérecz Attiláról, hogy beleegyengette hajdani újságcikkét is. Hát ennyire rokonítható a két műforma? A tudós tanulmánya meg a kis színes?
8 Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.: „Este a parlament előtt Nagy Imrére vártukban, az újságpapírfáklyák ellobbanása után egyik évfolyamtársa Dé kezébe zászlót nyomott. »Csak egy pillanatra«, mondta, »pisilnem kell.« A pillanatból néhány félóra lett. Dé állt, a zászlót támasztotta, csupán egyetlen jelszót kiabált: Minden ország katonája / menjen saját hazájába! Ez az alfa és az ómega. A többi rendre megoldódhat. Forgatta a zászlót, hallgatta a megszeppent, szabódó, cvikkeres-bajuszos Nagy Imrét. A lobogóban benne tarkállott még a sarlós állami címer. Éles zsebkésével kimetszette, a címerrel kifújta az orrát.” (Kabdebó Tamás Danubius Danubiájának részlete.)