1 Suppie’ ház: nemesi palota a szegényebbek, tucatszerűbbek közül. Mai külsejét a XVII. sz-ban nyerte el. Talán ekkor alakíthatták ki – padlását megbontva – legfelső emeletét. A lakhelyünket. 87 nagy lépcsőfok vezet magasáig. Alighanem a következő nemzedék (a fiúk) diáktanyája lehetett. Bizonyára már akkor keveredett benne a puritánság az úri ízléssel; kecses székek, asztalkák, finom levélzetet alkotó aranyszegélyű tükrök sokasága, kisebb szobának beillő vaskos szekrényekkel, öblös almáriumokkal, festett ládával, súlyos – mondjuk ki – kocsmaasztallal, melyben akkor se lehet kárt tenni, ha tetején ropják a táncot, vagy tanulják a szerelmi fogásokat a szobalánnyal a fiatalurak; míg a meszelt falakról szigorú térképek lógnak, színes metszetek az akkori világ nemeseinek öltözési szokásairól. A Noble Hongrois aláírású metszeten pirosba öltözött szűk nadrágú magyar úr látható pödört bajusszal, prémmel szegett zöld mentében, karamellaszínű puha csizmában, meggyszínű, prémes kucsmával a fején. Derekán vastagon-buggyosan (már azt mondanám: törökösen) fehér kelméből, talán selyemből lazán csavart öv, rajta apró golyócskák fityegnek, netán gyöngyök. Az eredeti kevertség mára még tarkább képet mutat: a gyönyörű vonalú kecses székben több a szújárat, mint a fa, viszont a nappali alacsony mennyezetére Murano enyhén elfajzott ultramodern (és méregdrága) Tarantella üvegpókja került; a hálószoba eredeti, nagyon sötét és mozdíthatatlan bútorai, keleti faliszőnyege és finom indiai metszetei közé egy tökéletes keménységű, kétszemélyes pompás ágybetét nyomult! Bár legalább háromévszázados feketeségben dudorodott ki a fal és a mennyezet találkozásánál a szemöldökgerenda örökös szúpercegésével, és fekete, szőrös faférgeinek lassú körútjaival, a tarka összevisszaságba mégis némi összhangot teremtő háromszögletű apró sarokszekrények közé bekerültek a mai technika formatervezett készülékei, a telefon, a tévé, a video. Persze az „öreg ház” alattunk kezdődött. Ott már a (régen nem használt) konyha szinte egy egész rézedény múzeumot magába foglalt. A teremnyi szobák vedlő falain már szerény szekkók porladoztak, és a hatalmas fürdőszobában díszes csempével kirakva még tökéletes épségben kiszögellt a falból a calle fölé a magányos fülke, eredeti deszkaülőkéjén a nevezetes lyukkal – dísztárgyként. (Bővebben esik róla szó a Porno c. részben.) A palota valójában még egy szinttel lejjebb kezdődött, a család mostani ura és neje lakosztályával, a májbarna márványlépcsővel és a lépcsőház fénylő, halvány agyvelőárnyalatú márványburkolatával. Itt már a kovácsoltvas lámpák fénylettek a hólyagüveg mögül, nem hiányzottak a színes címerek, a láncos buzogányok, a keresztbe rakott lándzsák, kopják és kardok a spádétól a jatagánig. Lent, a mélyben egy tündéri campiellóra, terecskére tárult a palota kapuja. Mögötte az évszázadok óta változatlan aula a könyvtárba és a dolgozószobákba nyíló faragott ajtókkal, két, óriásoknak tervezett, támláján festménnyel tele paddal és egy koromfekete, díszesre szegecselt vaspántokkal alaposan megabroncsolt hajóládával, a kertre néző üvegajtó világító derűjével és a májbarna lépcsőzet ünnepélyességével még ma is szerette volna elhitetni a belépővel, hogy a fénykor óta semmi sem változott. Pedig a velencei nobilék kényszerű-kelletlen „modernizálódása” nagyon is borongó és cseppet sem fájdalommentes folyamat. A családfő ma keményen dolgozó mérnök és professzor; aki jóval szegényebb a velencei újgazdagoknál és a felújított palotáikat sorra megnyitó puccos „idegeneknél”, akik lassan fölvásárolják Velencét. Az öreg ház termei évtizedek óta nem látnak estélyeket és zsúrokat, zene legfeljebb a rádióból szól, s ha az esti órákban esernyőkkel telik meg az aula esernyőtartója, a „vendégek” ügyfelek, tanítványok: a családfő dolgozik. Számunkra a Suppie’ ház legfőbb értéke és szépsége lakásunk hét ablaka volt. Keletről, délről és nyugatról – ha éppen nem csavarogtunk – szünet nélkül özönlöttek látogatóink: Velence tornyai, tetőrengetege, sirályok és galambok, na és a tengeri égbolt, holdfényével és csillagaival, szeszélyes felhőjátékával és közelbe csapkodó villámú, kegyetlen fenségű viharaival. Ha hiszik, ha nem, egy-egy éjszaka az is előfordult, hogy a Miracoli alattunk levő, nekünk inkább háttal álló, 500 éve faragott ifjú kőangyala felénk fordult, hogy néhány szót válthassunk egymással.
2 Márkra: itt a Sz. Márk tér lagunai kijáratánál álló két gránitoszlop egyikére történik utalás; arra, amelyen Márk evangelista szimbóluma (és Velence címerállata), az oroszlán áll. A kötet más helyén (pl. Márk kupolái) a Sz. Márk Bazilikát, ismét más szövegrészben pedig magát a teret, Velence szívét, Napoleonnal szólva Európa legnagyobb tánctermét jelenti.