1 Péternél: A Bazilikában Sz. Péter fényesre dörzsölt és csókolt lábú ős-szobrának közelében vezet le az ívelődő lépcső a grottákba, pápák, császárok síremlékei közé.
2 Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr!: Ahogy e kötetben is olvasható az 1994-es Toronyzenében: „S az ó-bazilika / pápatemetőjén a szolga megaláz.” Nem emlékszem, hogy látogatásunkat a Sz. Péter Bazilikában valaha is megúsztam volna oda nem illő, fölkavaró jelenet, kisebb-nagyobb incidens nélkül. Természetesen távolról sem mind velünk esett meg, sőt: ha jól belegondolok, még szerencsésnek érezhettem magamat és Gít, mert a legkirívóbb eseteknek csupán közelebbi-távolabbi tanúi voltunk. De azért valamit tükrözhet lelkiállapotomból, hogy amikor már átjutottunk az előcsarnok testes-termetes őreinek sorfalán, önkéntelenül és mindig Recsk jutott eszembe. Ugyanazt a megkönnyebbülést éreztem, mint amikor egy-egy kőcipelés során jelentéktelen külsőmnek és apró termetemnek köszönhetően elkerültem, hogy az ÁVH-s legények velem külön „foglalkozzanak”. Itt is legszívesebben láthatatlanná húztuk volna össze magunkat. Amikor pedig ez a Recsken edzett lapulási reflex valamiért kihagyott (mondjuk: fölszabadított néhány perc erejéig egy régvárt találkozás valamilyen képzőművészeti remekléssel), abban a pillanatban magam is kellemetlen helyzetbe kerültem.
3 Ansuino da Forli: János ő: Huszonharmadik János körül lépten-nyomon valami nincs rendben. Láttam egy olasz kamionsofőr fülkéjét. Alaposan ki volt tapétázva női fél és egész aktokkal. Semmi bajom vele: nem az ördög szülte őket, akármilyen szépek és pucérak. Ott azonban már nyeltem egyet, amikor megpillantottam ennek a húsos orrú, kopasz öregembernek a tündöklő ábrázatát közöttük. De hiszen egykor Velence pátriárkája volt, a vizek és hidak városáé! Mit keres egy ilyen vízi ember a kamionsofőr lelki útitársai között? (Hiszen a kitakart keblek és combhajlatok éppen viruló testiségükkel érdemesültek a lelki útitárs szerepre.) De ez csupán egyetlen furcsaság a sok közül. A jókat, boldogokat, szentéletűeket állítólag mindenféle szokatlan és csodálatos dolgok övezik, stigmák, levegőben röpködések és ehhez hasonlók. Hát a kamionsofőr esete vajon nem sorolható közéjük? Csak, ha valaki megolvasztja a követ és az folyni kezd? Egy ilyen kamionsofőr lelkiéletéhez képest a kő kenhető, mint a kenősajt. Nézem a sztrádák szélén emelt kereszteket. Egy-két évig roskadnak a virágtól. Aztán már csak egyre kevesebb és egyre ritkábban odakerülő virág szárad a kereszten. Huszonharmadik Jánost valami titok folytán nem felejtik el. Huszonharmadik János ma is megkínálhatná…
4 Mária: …Szűz Mária szarvasát, a magyar kápolna oltárszobrának két oldalán az arany vagy aranybevonatú lemezdomborítású Kő Pál-féle szarvasok valamelyikét. Vagy mindegyiket. Nem a virágokon múlik. Huszonharmadik János kápolnaközeli sírjára most is annyi virágot hordanának az emlékezetével betelt lelkek, hogy mindegyik szarvas-dombormű jóllakhatna belőlük naponta. (Persze: láthatatlanul – időzöm elképzelésemnél, hogy János láthatatlan sírvirágainak illatával és színpompájával szorítsam ki tenyérnyi kápolnánkból a didergető magányosságot, az embernélküliséget.)
5István: Sz. István, amilyennek korunk másik szobrásza, Varga Imre mintázta. Meglepő helyzetben, lépcsőre térdepeltette szobrát. Néhány lépcsőfokkal föntebb pillantunk rá először, s ahogy lelépegetünk a magyar kápolna mélyebben fekvő pádimentumáig, ott megyünk mellette el. Kényszerülünk rá, hogy kikerülésével süllyedő ívű látószögből fokozatosan körbejárjuk. A hatás lenyűgöző. Élményem hasonlít a S. Ceciliában Cavallini Utolsó Ítéletének Krisztusával való szembeállásomra másfél-kétméteres távolságból a támlás, faragott széksoron kissé áthajolva. Hasonlít, de ez itt megejtőbb. Részben rongyos elfogódottságból. Magyar is, korunkbeli is amit látunk. Szeretjük-e a mestert? Nem szeretjük. Mit szeressünk rajta? Ő fönt (hogy királyi többesből magamra váltsak:) én lent. Ő kegyenc (volt), aki úgy élt, ahogy egy ilyen tehetségű szobrásznak dukált. S mert nem csak kegyenc volt, hanem közben keményen dolgozott is, amíg neki világolni fog az élet, lesz mindig annyi élnivalója, ahogy az egy ilyen szobrászhoz illik. Nehéz a kegyencség mázát, akár a legjobb művel szembekerülve is, felületéről levakarni. Nos, ahányszor alkalmam volt Sz. Istvánt megpillantani, nem tenyérnyi, hanem kondéraljnyi darabokban hullt le a műről a kegyencmáz. A hírnév káprázata. Maradt a jó mű. Pedig valójában Istvánt sem szeretem. A szobrászét sem és a valódit sem. Idegenkedek attól az apától, aki túléli fiát. Attól is, aki véres kezű. A mellette szóló érvek nagy részét szív szerint meg sem értem. Nagyságát belátom; mások, akiket szeretni is tudok, erről meggyőztek. De a belátás nem szeretet – lojalitás. Tisztelet egy más értékrend iránt. Hogy a szobor kettős portré, már említettem; a maga hasonlatosságára is szülte teremtője; karakterjegyei ennek felismerését kikerülhetetlenné teszik. Csakhogy az élmény mégsem ebből áll. Egyikből sem áll. A találkozásból áll, a megrendülésből, a köszönésből – neki, és abból, ahogy István eltűr, majd fölenged, összekapcsolódik velem. Szeretnék vele maradni. A jó csöndben. (Ki kellett egészítenem ezzel a pápatemetőn fogant versemet, mert ez az én különbejáratú másik csodám ott, István szobrával, miközben Gí Huszonharmadik Jánossá tudta varázsolni a hádeszi ebet, a templomszolgát.)