…Ne mondj le semmiről…:
Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.
(Babits Mihály: Ne mondj le semmiről)
Gí, még tizenévesen kétszer is megnyerte a Babits Mihály Szavalóversenyt Szekszárdon – aztán azóta immár három évtizede nyeri, és végig első helyezettként zsinórban, a mi közös életünkért, és életünk közös gyümölcse, a munkám megteremtődéséért folytatott (valamivel keményebb szó kell ide egy országos szavalóversenynél:) újra és újra prolongált vesszőfutását. Egyik 1994-es római versemet így ajánlottam feleségemnek: A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek. Akkor is ifjúkhoz méltó emelkedett hangulatban éltünk itt – végeredményben ugyanitt, a Giulia utca 1. szám alatt –, ahol a Palazzinában az írószövetség még rendelkezett egy földszinti lakrésszel, és azt életemben először (mindössze 65 éves voltam) kiutalták nekünk egy havi nyári tartózkodásra. Amiből – a nyári kánikula csúcspontja lévén a 40-50 fokos hőség időszakában más idekívánkozó kolléga hiányában – határtalan boldogságunkra hat hét kerekedett. Ebben az ifjúkorian boldog nyárban aztán egyszer, amikor ifjonti hévvel vágtunk keresztül a Lungoteverén, hogy a folyópart elbűvölő platánsora alatt folytassuk csavargásunkat, egy nyilván igen unatkozó bennszülött autózó fölvillanyozódva, hogy kissé megfuttathat bennünket, rátaposott a gázra és szinte röpülő masinájával ránk kanyarodott. A rátaposás túlságig jól sikerült, az unaloműző embervadászat majdnem tragédiába torkollott – kizárólag Gí szemfülessége, jókora balatoni úszásokban edzett fizikai ereje és gyorsasága mentett meg minket a gázolástól. Ez a közvetlen előzménye az Üdvözlégy c. versnek, amelyben aztán magam is megkíséreltem, ami Gínek a Lungoteverén olyan nagyszerűen sikerült: ahogy ő szárnyra lelt erővel, egyetlen jó ugrással fölmenekített minket két platán közé a járdára, úgy menekítettem át a pillanat szférájából a verset arra a maradandóbb síkra, amire erőmből futotta.